Ne paráználkodj!

Pár héttel ezelőtt volt szó közöttünk a hetedik parancsolatnak a Heidelbergi Káté szerinti magyarázatáról. Már akkor bejelentettem, hogy a Káté mondanivalójának csak az egyik feléig jutottam el, ezért egy következő alkalommal szeretném elmondani a másik felét is. Hadd folytassam hát most tovább. Mindenekelőtt hallgassátok meg újra, miként magyarázza ősi hitvallásunk a Tízparancsolatnak ezt a tételét, hogy ”Ne paráználkodj!”:

Kérdés: ”Csak a házasságtörést és az ahhoz hasonló rút dolgokat tiltja meg Isten ebben a parancsolatban?
Felelet: Mivel mind testünk, mind lelkünk a Szentlélek temploma, így mindkettőnek tiszta és szent megőrzését kívánja Isten. Ezért tilt meg mindenféle erkölcstelen cselekedetet, viselkedést, beszédet, gondolatot és kívánságot. Mindazt, ami erre ingerelhetne.” (H. K. 109. kérdés - felelet).

Múltkor - talán emlékeztek rá - főleg a házasságról, annak szentségéről, tisztaságáról volt szó a prédikációban. De a hetedik parancsolat nemcsak a házasság tisztaságára vonatkozik, hanem általában az egész életünk tisztaságára. Isten ezt a parancsolatát nemcsak azoknak a lelkiismeretére köti, akik már házasságban élnek vagy arra készülnek, hanem azokéra is, akik házasságon kívül vannak. Nemcsak férfiakat és asszonyokat von itt felelősségre az Isten, hanem fiúkat és leányokat is. Mindenkit, mert a hetedik parancsolatban Isten a házasságtörésen kívül megtilt - Káténk szavai szerint - ”mindenféle erkölcstelen cselekedetet, viselkedést, beszédet, gondolatot és kívánságot. Mindazt, ami erre ingerelhetne.” Azt is tehát, ami az embert erre ingerelhetné! Ezért nehéz probléma ez, mert lépten-nyomon érik az embert olyan hatások, amelyek mindenféle tisztátalan cselekedetre és gondolatra ingerelhetnék. Végeredményben testben járó emberek vagyunk, és a testnek is nagyon megvannak a maga természetes vágyai, szükségletei, ösztönei - éppen szexuális téren, és ezek mind követelik a kielégítésüket. Mit tegyünk hát velük? Mit kezdjünk a testünkkel? A testiség mindig probléma volt, és az is marad. Mi hát ennek a problémának a helyes megoldása?

Az erre vonatkozó nézetekben két véglet áll egymással szemben. Az egyik véglet a híres ”pohár víz” elmélet. Eszerint a test szexuális vágyainak a kielégítése csak olyan egyszerű, mint a szomjúság enyhítése. Tisztán fiziológiailag értelmezendő ösztönök kielégítése, olyan cselekmény, ami túl van a jó és rossz határán, éppen úgy, akár a szívműködés vagy a lélegzés. E szerint az elmélet szerint a szexuális problémák nem jelentenek erkölcsi problémát. Miként egy pohár víznél nem kérdezi az ember, hogy jó-e vagy rossz erkölcsileg, ha megissza, ugyanígy felesleges ez a kérdés a nemiség esetében is, hiszen az egész nemiség is ugyanazon síkra tartozik, mint a vízivás. Az ösztönöket ki kell elégíteni, és ez a kielégülés pusztán fiziológiai, testi esemény. Azt teszem a testemmel, amit akarok, illetve amit a testem ösztönös kívánságai igényelnek. - Ez az egyik véglet.

De van egy másik véglet is. E szerint a test megvetendő valami az emberben, a test ártalmas dolog, a szegény léleknek valóságos börtöne, a bűn melegágya. A test szexuális ösztöneinek a kiélése a bűnök bűne. Volt olyan időszak az egyház történetében, amikor emberek vallásos meggyőződésből hagyták bepiszkolódni a testüket, hogy ezzel is mintegy kifejezzék a testtel szemben való megvetésüket. Voltak olyan túlzók, akik sosem mosták meg a lábukat, és visszaborzadtak a fürdésnek még a gondolatától is. A test elhanyagolásával, sőt kínzásával, minden testi vágynak a megtagadásával igyekeztek a lelki életüket minél inkább Istennek tetszővé formálni, erőszakolni. - Ez a másik véglet.

A test szexuális vágyait szabadon kell engedni, mert azok természetesek - mondja az egyik. A test szexuális vágyait ki kell ölni, mert azok bűnösek - mondja a másik. Test-kultusz egyik oldalon, és minden testiség kárhoztatása a másik oldalon. Melyik hát az igaz, a helyes? Melyik az irányadó a hívő emberre nézve? Sokáig azt hitték, és még ma is sokan úgy gondolják, hogy a Biblia azoknak ad igazat, akik a testet mint valami alacsonyabb rendű dolgot, megvetik, és a lélek érdekében a testi életet háttérbe szorítják. Hadd mondjam meg határozottan: ez nagy tévedés! Istennek a Bibliában adott kijelentése éppen nem veti meg a testet. Az a gondolat, hogy az ember halhatatlan lélekből és halandó testből áll, nem Jézustól, nem Istentől való, hanem Platóntól többek között.

Az a testellenesség, amivel vádolják általában a keresztyénséget, nem a Bibliából, hanem a görög filozófiából került a keresztyén egyházi közgondolkodásba. A Biblia nem tesz ilyen különbséget a test és lélek között, az egyik vagy a másik javára vagy rovására. A Biblia az embert mindig a maga testi-lelki valóságában szemléli. A lélek nélküli test nem ember, hanem hulla. A test nélküli lélek sem ember, hanem valami fantom. A Biblia szerint az emberben a testi és a lelki valóság megkülönböztethető ugyan, de szét nem választható. Nem úgy van, hogy van egy halhatatlan lélek, amelyik bele van zárva a test börtönébe, és alig várja, hogy szabadulhasson onnan. A test és a lélek között meghúzni a határt nem is lehet, annyira össze van szövődve a kettő egymással, azt szétbogozni egyszerűen nem is lehet. Hogy milyen rejtélyesen mély a lelkiség és testiség összefonódása az emberben, mutatja például a modern hormonelmélet. A hormonok, ezek a mennyiségileg egészen apró, vegyileg felettébb komplikált anyagi részecskék éppúgy befolyásolják a lelki, sőt szellemi életünket, mint a pusztán fizikait.

A Biblia szerint az ember testi-lelki mivoltában jelent élő személyt, olyan valakit, akit az Isten az örökkévalóságra teremtett. Az ember olyan lelkes állat, akinek szellemi funkciói vannak. És éppen így: személy, "én". Hogy mennyire nem becsüli alacsonyabb rendűnek a Biblia a testet a léleknél, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Isten, az abszolút szellemi lény, a maga szellemi valóságának egy részét testbe öltöztette Jézusban. Igen, ilyen testbe, mint amilyen nekünk van, és halála után szintén testben támasztotta fel, még ha akármilyen titokzatos és megfoghatatlan minőségű volt is az a feltámadott test, de test volt. Vagyis Isten az embernek a testét éppen úgy teremtette és megváltja, mint a lelket. Isten nem lelkeket vált meg az örök életre, hanem embereket, olyan személyeket, akik éppen testi-lelki valóságukban emberek. A testünknek éppen olyan örökkévaló hivatása van, mint a lelkünknek.

Az örök életről is így beszél a Biblia, mint egy bizonyos fajta ”testi” életformáról - ha nem is fizikai értelemben vett testi életről, hanem pneumatikus testről, de testi életről. Ezért hisszük a megváltással együtt a testünk feltámadását. Ennyire ”materialisztikus” felfogású a Biblia a testtel kapcsolatban. Így érthető mármost Istennek az a gondolata, amit Pál apostol így fejezett ki igénkben: ”a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma”. Ennél magasabbra becsülni már nem is lehet egy testet. Ez a test - gondoljátok csak el - templom. Olyan szentély, amelyben Isten akar lakozni. A testemben hordom Istent, Jézust. A kezem, a lábam, a szemem, a nyelvem, a tekintetem, a szívem - az egész testi valóm olyan transzparens, amelyen át Jézus Lelke, lelkisége akar belülről kisugározni a környezetembe. Micsoda méltósága ez, micsoda ajándéka, feladata ez a testnek! A test kultuszát űzőknek, és a testet lebecsülőknek egyaránt odakiáltja Pál: mit csináltok a testetekkel? Hát nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma? Templom! Szentély! Istené. Jézusé. Nem a tiétek. Nem tehetitek vele, amit akartok, nem tehetitek tönkre sem kényeztetéssel, sem sanyargatással. ”Mivel mind testünk, mind lelkünk a Szentlélek temploma, így mindkettőnek tiszta és szent megőrzését kívánja Isten” - mondja a Káté. Ha ez így van, akkor minden paráznaság - vagy ahogy Káténk részletezi, minden tisztátalan cselekedet, szemérmetlen magaviselet, szó, gondolat, kívánság - tulajdonképpen templomgyalázás. Ugye, milyen rettenetes lenne, ha ide, ebbe a templomba például lovakat kötnének be, vagy disznókat hizlalnának? Vagy milyen visszataszító lenne, ha most az istentisztelet után bárhelyiséggé alakítanánk át ezt az Isten házát, és úrvacsorai edényekből koktélt innánk, miközben az orgona érzéki dzsessz zenét szolgáltatna hangulatvilágítás mellett? Ilyet még a templomba soha nem járó emberek sem tennének az Isten házával! És mi, akik szeretjük ezt a templomot, amelyik pedig kőből van és holt valami magában véve, mégis ugyanazt tesszük azzal a másik templommal, amelyik sokkal szentebb valami, mint ez, amelyiknek örökkévaló rendeltetése van: a testünkkel vagy a másik ember testével?!

Templomgyalázást követünk el, valahányszor a magunk vagy más testét tisztátalan cselekedetek vagy gondolatok eszközéül használjuk, tekintjük. Ha fiúk és lányok, férfiak és asszonyok egy cseppet is komolyan vennék a test isteni méltóságát, talán visszarettennének, amikor forr a vérük, amikor forró hangokat suttog a kísértő, hogy tisztátalan cselekedettel megrontassék Istennek ez a nagyszerű temploma. Talán tisztátalan mozdulatokkal, szavakkal, gondolatokkal nem mérgeznék olyan könnyelműen a lelküket és a fantáziájukat, mert az is templomgyalázás, és úgy hat, mint egy káromkodás az Isten házában. Akkor talán a fiatalok az egymással való érintkezésben jobban tiszteletben tartanák egymás testét, talán nem játszanának a tűzzel, a szenvedélyek tüzével, szemérmetlen, ingerlő öltözetekkel, bájaik mutogatásával. Hát nem tudjátok, hogy a ti testetek a Szentlélek temploma? Vagy ha tudjátok, és mégis csináljátok, akkor ez nem olyan valami, mint amit Jézus mondott egyszer a Szentlélek ellen való bűnről? A tudatos paráznaság vajon nem a Szentlélek elleni bűn? De igen, az. Meg van írva: ”Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten.” (1Kor 3,17)

Ezért mondja Káténk az ige szavaival: ”Isten mindennemű tisztátalanságot megátkozott!” Mit jelent ez? Talán jobban megértjük, ha így mondom: Isten átka annyi, mint Isten áldásának a hiánya. Azon a cselekményen, ami tisztátalan az Isten előtt, vagy azon a boldogságon, amit nem igaz úton, nem egyenesen szerzett valaki, nincs az Isten áldása. És az akkor már nagyon keserű ”boldogság”. Például, ha az ember a maga testét kívánja kivonni az Isten uralma alól, és azt hiszi, cselekedhet vele, amit akar, mert az ösztönöknek szabad kiélést kell biztosítani: pórul jár, mert ebből soha nem lesz szabadság, hanem ellenkezőleg, szolgaság. Az Isten uralma alól kivont ösztönök maguk válnak zsarnok uralkodóvá az ember felett, és olyan szexuális káoszba ösztökélik, amit maga sem akart eredetileg. Ez mindig tragédiája az Istentől magát függetleníteni akaró embernek. Azt hiszi, hogy felszabadult az isteni törvények megkötöttsége alól, pedig egy sokkal zsarnokibb megkötöttség alá került: az ösztöneinek és vágyainak rabságába. Ez az Isten átka. Ez az Isten áldásának a hiánya.

És rá lehet itt mutatni arra a rengeteg degenerált gyermekre, akik állandó, csendes, fájó vád a szüleik ellen, akik fiatal korukban testük templomának a szentségét nem őrizték meg eléggé. Vagy a szenvedéseknek arra a mérhetetlen folyamatára, amely olyan sok házasságot elönt. Vagy az elnyomorodott életekre, fiatal lányokra és fiúra, akiknek derékba tört az élete, mielőtt kibontakozhatott volna. Vagy arra a szomorú tünetre, hogy aki testét, lelkét tisztátalansággal fertőzi, lassan érzéketlenné válik a szent iránt, az igazi szép és tiszta iránt. Rá lehet mutatni különösen arra az igére, amely szerint paráznák nem örökölhetik Isten országát. (vö. 1Kor 6,9-10) Hogy is érezhetné magát igazán otthon egy tisztátalan élet a tisztaságnak és szentségnek a mennyei szférájában? Igen, Isten mindennemű tisztátalanságot megátkozott.

De nem ez az igazi motívuma a tisztátalanság kerülésének. Nem az Isten ítéletétől való félelem, hanem inkább az, amit József mondott annak idején: ”hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot és hogyan vétkezném az Isten ellen?” (1Móz 39,9) Mivel Isten utálja a tisztátalanságot, azért utálja az istenfélő ember is. A szent és tiszta életnek a legmélyebb motívuma az, hogy a testem, a lelkem a Szentlélek temploma. Hogy a testemért, a lelkemért nagy árat fizetett Jézus. Nem az enyém. Az Övé. Nem bánhatok vele a vágyaim, ösztöneim szerint, felelősséggel tartozom érte. Lehet, hogy nehéz harcokat kell olykor vívni a tisztaságért, de a győzelem annál nagyszerűbb. Senki se gondolja, hogy hiábavaló ez a küzdelem, ha megbotlik is az ember benne olykor.

Hogy is mondta Jézus: ”Ez az én testem... ez az én vérem.” (Mt 26,26-28) Az Ő oly tiszta és szent testét és vérét adja mintegy eledelül az embernek, és ezzel együtt odakínálja a teljes testi győzelmet is minden tisztátalanság felett. Éljetek vele! - mondja. Hát éljünk vele! Éljünk Jézus győzelmével, hiszen Krisztus lehet még a testünkben is, még a vérünkben is. Hát nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma? És azt ne higgye valaki, hogy ez most már valami szomorú, lemondó, testet, testi vágyakat gyilkoló életforma. Nem! Éppen nem az. Sőt éppen így jut el az ember a test igazi örömeihez. Hiszen az evangélium örömhírt jelent magyarul. Isten nem szomorú Isten, hanem boldog Isten. Jézus, örvendezővé akarja tenni a benne hívőket. Az evangélium a test számára is örömhír. Az evangélium szerint az evés és ivás nemcsak a test egészségben tartása céljából történik, hanem a testi élet természetes öröme is. A ruhának nemcsak az a célja, hogy takarja a testet, melegen tartsa, hanem az is, hogy díszítse. Egy nyári üdülés nemcsak új munkateljesítményre képesít, hanem alkalmat ad a testnek a neki járó pihenésre és játékos örömre is. A szexuális ösztönt nemcsak a szaporodás eszközéül adta az Isten, hanem arra is, hogy örvendetessé tegye két ember egymás iránti szeretetét a házasságban. A hívő embernek nem a nemi élet örömei vagy önmegtartóztató élet között kell választania, hanem az Isten által megszentelt nemi élet örömei vagy a puszta gerjedelmek között. Minden örömnek az Isten a forrása. Nem az a helyes tehát, ha valaki örömtelenné erőszakolja az életét, hanem az, ha minden energiáját - a szexuális energiát is - az öröm forrására koncentrálja: Istenre. Igen, így van pontosan: testi életükben is ezek az igazán boldogok...

És még csak egyet: Igaz, hogy minden tisztátalanságot megátkozott az Isten, de a szívből megbánt és megvallott tisztátalanságot pedig megbocsátja az Isten. Jézus a vámszedőkkel, paráznákkal, bűnösökkel ült egy asztalnál. Ma is ezt teszi. És azt mondja nekik: ”maradjatok meg ebben az én szeretetemben... hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék.” Jn 15,9-11)

Ámen

Dátum: 1964. szeptember 13.

A csütörtöki bibliaórán a Heidelbergi Káté magyarázata során a hetedik parancsolat következnék, amit azonban - témája különleges aktualitásánál fogva - a bibliaóra szűkebb közössége helyett szeretnék idehozni a templomi gyülekezet tágabb közössége elé. A hetedik parancsolat, amint tudjátok, így hangzik: ”Ne paráználkodj!”, vagy helyesebb magyar fordításban: ”Ne légy házasságtörő!” Káténk pedig ilyen magyarázatot ad hozzá: ”Mire tanít a hetedik parancsolat? Felelet: Arra, hogy Isten megátkozott minden szemérmetlenséget. És mert mi is szívbéli őszinteséggel megvetjük azt, így szemérmetes és mértékletes életet éljünk úgy a szent házaséletben, mint azon kívül.” (H. K. 108. kérdés - felelet)
”Csak a házasságtörést és az ahhoz hasonló rút dolgokat tiltja meg Isten ebben a parancsolatban? Felelet: Mivel mind testünk, mind lelkünk a Szentlélek temploma, így mindkettőnek tiszta és szent megőrzését kívánja (Isten). Ezért tilt meg mindenféle erkölcstelen cselekedetet, viselkedést, beszédet, gondolatot és kívánságot; mindazt, ami erre ingerelhetne.” (109. kérdés - felelet)

Azt mondtam az előbb, hogy aktuális a téma. Sajnos, felettébb aktuális. Mégpedig nem is csak kinn a nagyvilágban, hanem benn az egyházban is, a Krisztust követni akaró emberek életében is. Ha csak azokra a házasságkötésekre gondolok, amelyekre az elmúlt 27 esztendőben ebben a templomban kértük Isten áldását, nagyon szomorú statisztikát lehetne felállítani róluk. Mennyi boldog reménységgel indult mindegyik, és közülük milyen nagyon sok vált azóta pokollá, hullott szét szomorú darabokra, úgy, hogy csak fájó romok és halálra sebzett lelkek maradtak a tanúi.

Ez a mi korunk nemcsak a technikának, nemcsak az atomnak a korszaka, hanem a házasság válságának a korszaka is. Hogy mi minden oka van ennek, hogy a modern életforma - az, hogy a férj is, meg a feleség is élete nagyobb részét másvalakivel tölti el közös munkában - mekkora kísértést jelenthet mindkettőre, és más egyéb rengeteg lehetőség a nemi élet gátlástalan kiélésére, erről nagyon sok mindent lehetne elmondani. A legmélyebb ok, a legfontosabb, az, amiről a Bibliának már rögtön a legelején szó van: az emberi szív gyökeres romlottsága.

Akárhogyan értelmezzük Ádám és Éva történetét, van valami szimbolikus jelentősége annak, hogy már a legelső házasságra valami árnyék borult. Ádám bevádolja a feleségét Isten előtt, és még csak nem is a nevén nevezi, hanem így mondja: ”Az asszony, a kit mellém adtál” (1Móz 3,12) Szinte érződik benne valami keserű csalódással teli vád a sors ellen, Isten ellen, aki azt az asszonyt adta mellé. Itt kezdődik a házasság válsága, minden házasság válsága. És azóta az erkölcsi szenny szinte folyammá dagadva hömpölyög végig a világon. És azóta elvesztette a házasság a szentségét, a test a tisztaságát, a gondolatvilág a romlatlanságát, az élet az ártatlanságát. És nincs senki, de igazán senki, aki a hetedik parancsolat isteni törvényének a követelménye előtt makulátlanul állhatna meg. Ezért hozza elő a Káté kíméletlenül az ige szavaival a tisztátalan cselekedeteket, szemérmetlen magaviseletet, szavakat, gondolatokat és mindazt, ami az embert arra ingerelné, és állít oda minden tisztátalanságot az Isten átkának a tüzébe, mondván: Isten mindennemű tisztátalanságot megátkozott. De Káténk nemcsak a házasság megromlásáról beszél, hanem a házasság újjáépítéséről is. Így mondhatnám: a házasság keresztyén rendjéről, Jézus által való megszenteléséről is. Nem arról van szó, hogy Jézus szerezte a házasságot, mint egy sákramentumot, mint a keresztséget és az úrvacsorát. Nem. A házasság Isten teremtési rendje. Ő alkotta úgy az embert, hogy a saját teremtő hatalmának egy részét mintegy rábízhassa, mondván: ”Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet” (1Móz 1,28) Adjátok oda a testeteket az én teremtő hatalmam szolgálatába, hogy kialakuljon az emberi nemzetség, és én elérjem célomat a világgal.

Jézus nem teremtette a házasságot, hanem újjáteremti, megváltja azt, amit az Isten teremtési rendjében a bűn összekuszált, megrontott. Helyreállítja, visszaszerzi számára eredeti méltóságát és szentségét. Ezt teszi Jézus mindig, az egész teremtett világgal. Megtisztítja azt, ami bepiszkolódott, megkeresi és visszahozza azt, ami elveszett. Fölemeli és meggyógyítja azt, ami leesett és összetört. Ugye emlékeztek a gadarai ördöngösre, aki előbb ruhátlanul, őrjöngő kísértetként rémítette a környéket a sírokból - s miután Jézus beleavatkozott az életébe, felöltözve, ép elmével ült Jézus lábainál... Nos, ezt teszi az Úr Jézus a házassággal is.

Van valami mélyebb jelentősége annak, hogy Jézus, aki nemcsak egy emberi lélek megmentésére, hanem az egész világ újjáteremtésére jött a földre, az Ő világot megváltó munkáját éppen egy házasságkötési ünnepségen kezdte meg, a kánai menyegzőn. A tudósítás még külön meg is jegyzi, hogy ez volt az első jel, amelyben megmutatta az Ő dicsőségét. Igen, a menyegzővel, az esküvővel kezdődik a családi élet, és a család az a mag, ahonnét az embervilág kiterebélyesedik. Ezt nagyon jól tudja a Sátán is. És amikor az Isten szép teremtési rendjét meg akarja rontani, azért kezdi a rontást az élet fundamentumán, és azért mocskolja szakadatlanul az élet forrását, a házasságot, a családot. Ezért akarja elhitetni, hogy a házassági hűség avult szokás már a modern világban, meg hogy a testnek épp olyan szüksége van a szexuális élvezetre, mint egy pohár vízre, meg a szeretet szerelem nélkül nem ér semmit. De Jézus is ezért tisztelte meg éppen a házasság kötését a jelenlétével, meg a legelső csodatételével Kánában.

Így fog hozzá Jézus a világ újjáteremtéséhez, egy házasságkötés alkalmával, mintegy kiemeli a házasságot a bűn igézetéből, és visszahelyezi azt az Isten szent rendjébe. Van valami mély értelme annak, hogy a Biblia első lapjain egy Paradicsomról van szó, amelyben két ember él a házasság szent kötelékével összefűzve egymással. A Biblia utolsó lapjain megint egy Paradicsomról van szó, ahol a mennyei vőlegény, Krisztus fogadja az Ő felékesített menyasszonyát, az Ő népét. Hogyan juthat el ez a fejlődési folyamat erre a jövendő dicsőségre, ha már az első házasság is megromlott, válságba jutott? Úgy, hogy a kettő között, az idők teljességében, megjelent Jézus a házasságkötésen, és így az alapjánál, a forrásánál újítja meg az emberi életet. Mert a házassággal az élet forrásánál állunk. És azért van olyan nagy jelentősége annak, hogy ez a forrás tiszta maradjon, hogy ennek a forrásnak a tisztaságára mindenki vigyázzon. Az is, aki házasságban él, az is, aki házasságon kívül él. Ez a tisztaság nemcsak azt jelenti, hogy őrizzük meg a házasságot minden erkölcsi szennyeződéstől, szemérmetlenségtől. Nemcsak arról van szó, hogy férj és feleség mindig, minden körülmények között is nyugodt lelkiismerettel nézhessenek egymás szemébe és szívébe. Nemcsak arról van szó, hogy a még nőtlen és hajadon fiatalok ne akarjanak olyan gyümölcsöket lopni előre, amelyek a házasságban érnek meg igazán édesre. Persze ez is mind benne van a hetedik parancsolat tilalmában. Ezért hangsúlyozza is a Káté, hogy Isten mindennemű tisztátalanságot megátkozott.

Nem hívő emberek házassága is lehet tiszteletreméltó, kifogástalan, tiszta. Mégis számunkra, akik Krisztus népének szeretnénk tartani magunkat, még valami mélyebben levő kérdésről is szó van. Arról ti., hogy maga Jézus jelen van-e a házasságunkban, vagy ha ennek a szentélynek még a küszöbe előtt áll valaki: Jézussal együtt akarunk-e oda belépni? Nemcsak arról van szó, hogy egy világi értelemben véve is boldognak vagy tűrhetőnek mondott házassága van-e valakinek. Többről. Arról, hogy a megváltó Jézus jelenléte által megújult és megszentelt házasság-e az a házasság? Egy komoly hívő embertől, miután megnősült, kérdezte egyszer tréfásan a barátja: Na és nálatok ki az úr a háznál, te vagy a feleséged? Mire az szelíden így válaszolt: Egyikünk sem, Krisztus. Igen, ez a házasság keresztyén rendje. Nemcsak az, hogy nem veszekednek, nem csalják meg egymást, nem kacsingatnak kifelé, nemcsak hogy boldogan élnek, hanem az, hogy Jézus uralma alatt élnek. Ez több. Ez a legtöbb. A házasságuk is Jézus kezében van. Nemcsak az egyéni életük, hanem a házaséletük is. A családi életük is.

Ez a pozitív követelménye a hetedik parancsolatnak: a megváltott, Jézus jelenlétében megszentelt házasság. Káténk is erre teszi a fő hangsúlyt: ”Szeplőtlen tisztaságban éljünk úgy a szent házaséletben, mint azon kívül.” És éppen ez a pozitívum a nagyon fontos itt. Mert sokszor úgy véljük, szépen eleget teszünk az isteni parancsolatnak, ha ezt vagy azt nem tesszük, ha hitvesünket nem csaljuk meg, ha a hámból nem rúgunk ki, ha tisztességtelen módon nem viselkedünk. Ez még mind csak negatívum! A törvény pozitív betöltése Jézus szerint a szeretet. Igen, a szeretet. Mégpedig az Isten iránti nagy, hálás szeretet, amely a házasságunkat és a testünket az Isten templomává szenteli, és az egymás iránt való szeretet, amelyik a férfit és a nőt a templom papjává teszi. Tehát újra arról van szó, hogy jelen van-e Jézus a keresztyén emberek házasságában? Tudjátok, miből látszik ez meg? Abból, hogy a házastársak kapcsolata egymással mintegy ábrázolata, képe annak a kapcsolatnak, ami Jézus és az Ő gyülekezete között van. Igénkben Pál apostol így szól a házasságról: ”Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté”. És hozzáteszi: ”Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról szólok.” (Ef 5,31-32)

Pál apostol tehát úgy tekinti a földi házasságot, mint a mennyeinek a tükrét, árnyképét. A férfi és a nő kapcsolata a házasságban valahogy olyan, mint Jézus és az Ő egyházának kapcsolata. Mert Jézus is elhagyta az Ő Atyját, és ragaszkodott a mennyben az Ő menyasszonyához, az egyházhoz, és a szó szoros értelmében eggyé vált vele. Egy testté. Már most a keresztyén emberek házasságának az a nagy méltósága és rendeltetése, hogy példázza Jézus és az Ő gyülekezete egymással való viszonyát, az örök szeretetnek a szépségét. Minden keresztyén férfi a házasságban tulajdonképpen Jézust kellene, hogy képviselje (apa, Atya). Megrendítően komoly és nagyszerű hivatás. Ezért és ezáltal van az, hogy a férj feje a feleségének. Úgy a feje, mint Krisztus feje az egyháznak. Tehát ez éppen nem azt jelenti, hogy kényura, diktátora, parancsolója a feleségének, hanem úgy, miként Jézus mondja magáról: ”én ti köztetek olyan vagyok, mint a ki szolgál” (Lk 22,27) Tehát csak akkor igazán feje a feleségének, ha viszont neki pedig Krisztus a feje, tehát ha igazán Jézust jeleníti meg a feleségének a maga erős, szolgáló, Krisztusi szeretetével.

Ezért mondja továbbá Pál, hogy úgy kell szeretnie a férfinak az ő eleségét, mint a tulajdon testét, vagyis mint Jézus az Ő egyházát. Jézus pedig úgy szerette az Ő egyházát, hogy meghalt érte. Tehát áldozatos szeretettel. Mindent áldozva érte, vállalva a másik gyengeségeit, hibáit, még talán a hűtlenségét is. Nagy, áldozatos, tisztító, felemelő szeretettel. Persze, hogy ez nem az a szeretet, ami a férfitől telik, azzal a keresztyén házasságban nem sokra megyünk, az hamar elfogy, annak nincs ilyen ereje. Hiszen a házasság nem két angyal életközössége. Annak a szeretetnek, amely igazán szolgálni tud a gyengébbnek, Jézus a titka, az a Jézus, Aki a megrepedt nádat nem töri el. És ahol ez a szeretet van meg a férfiben, ott érvényes a mondat másik fele: ”De miképen az egyház engedelmes a Krisztusnak, azonképen az asszonyok is engedelmesek legyenek férjöknek mindenben.” (24. vers) Nem, mint a rabszolga az ő zsarnok urának, hanem miként az egyház engedelmes a Krisztusnak. Olyan engedelmesség ez, amely nem is annyira a férfi személyének, hanem inkább az általa képviselt Krisztusnak szól.

Íme, ilyen hallatlanul nagy a követelmény a keresztyén házastársakkal szemben. Ez a keresztyén házasság megszentelésének a pozitív követelménye. Mindenki, aki a keresztyén házasság szentélyébe belép, olvassa el előbb, ami a küszöbre van írva: Itt a jogaid megfeleződnek, a kötelességeid megduplázódnak. Vállalod-e? Itt szent dolgokról van szó. Annak a misztériumnak a kiábrázolásáról, ami Jézus és a benne hívők között fennáll. A megváltó krisztusi szeretet naponkénti megéléséről, és a világ előtt is való hirdetéséről. Arról, hogy aki már nem hisz a szeretetben, annak mindent megoldó, legyőző hatalmában, mert annyit csalódott már benne - mert nem is ismerheti Krisztus nélkül -, tudja meg, lássa meg, hogy van ilyen hatalom. Van! És ez az egyetlen igazán pozitív, építő, boldoggá tevő hatalom. A Krisztusi szeretet. Krisztus maga. Úgy, ahogyan megéli két ember a házasságban, a családban.

És most újra hadd mondjam: amikor Káténk mindennemű tisztátalanságról beszél, akkor ne gondoljunk rögtön hűtlenségre, házassági háromszögre, meg arra a rengeteg bajra, ami dúl sokszor egy házasságon belül, amiről köteteket lehetne írni és írtak is már. Persze, ez mind benne van abban, hogy ”Ne paráználkodj!” Ki tudná azt megmondani, hogy a rendezettnek látszó külső alatt is mennyi titkos fájdalom, könny, szenvedés van egy-egy házasságon belül. Egy keresztyén házasság, úgy, ahogyan az előbb szóltam róla, nemcsak akkor tisztátalan, ha az erkölcstelenség sarába, mocskába elmerül, hanem akkor is, ha nem emelkedik fel a Krisztus és az Ő gyülekezete közötti szeretetviszony magaslatára. Mindig tisztátalan marad a házasságunk, amíg Jézusban és Jézus által meg nem tisztul, amíg Jézus jelenléte a családban meg nem váltja és meg nem szenteli.

De ez jelenti éppen a legnagyobb reménységet is, még a legtisztátalanabb házasságra nézve is. Mert Jézus nemcsak Kánában volt hajlandó elmenni egy menyegzőre, hanem elmegy nagyon szívesen ma is akárhová, ahová Őt igazán meghívják. Hozzátok is. Hozzánk is. Az ebédlőszobába is, a hálószobába is. De azután: ”Valamit mond néktek, megtegyétek” (Jn 2,5) - amint Mária figyelmeztette ott a kánai menyegzőn a szolgákat, amikor elfogyott a bor. Igen, ha valamit mond nektek, megtegyétek! És Ő egészen bizonyosan fog mondani valamit nektek. Talán azt, hogy most neked, te panaszkodó asszony, nincs igazad. Talán azt, hogy te elfoglalt férfi, fordíts több gondot és figyelmet a feleségedre. Talán azt, hogy vágj el egy szálat, egy érzelmi szálat, ami kifelé húz a családból. Mindenesetre azt, hogy adj több szeretetet, sokkal-sokkal több szeretetet a másiknak, mint eddig!

Ezt mindennap újra megtegyétek, hiszen az érdeketekben mondja. Ettől függ, csak ennyitől függ az egész házasélet szentsége és tisztasága. És ahol igazán meg is teszik azt, amit Jézus mond, ott mindig meg is történik az a csoda, épp úgy, mint Kánában. Az elfogyott öröm és boldogság helyébe újat kap a család. Szebbet, többet, nagyszerűbbet, mint volt valaha, talán a házasság legelső időszakában.

Próbáljuk meg hát egyszer igazán így meghívni Jézust!

Ámen

Dátum: 1964. augusztus 23.