Amint tudjátok is már: ma tartjuk gyülekezetünkben az évenként szokásos öregek-betegek vasárnapját. Azt jelenti ez, hogy pár szál virágnak és egy üdvözlőlevélnek a küldésével külön is megemlékezünk gyülekezetünknek azokról a tagjairól, akik az előrehaladott kor vagy valamilyen betegség miatt nem tudnak itt lenni közöttünk az istentiszteleten.
Ezt az új alkalmat szeretném felhasználni arra, hogy most olyan problémát helyezzek az ige fényébe, amit C. Jung, az újabb idők egyik legnagyobb pszichológusa így fejezett ki egyszer: ”Teljesen felkészületlenül lépünk be mi, emberek az élet alkonyodó szakaszába, sőt ami még ennél is rosszabb, tele egy csomó hamis illúzióval...”
Nem arról van szó, hogy anyagilag készületlenül ér bennünket az a kor, amikor már az ember nem tud aktív munkát végezni, mert e tekintetben a szociális gondoskodás: nyugdíj, öregségi biztosítás, egyre nagyobb kényelmet biztosít a megöregedett embernek, hanem belsőleg ér felkészületlenül az öregség. Ezért van az, hogy annak ellenére, hogy egyre emelkedik a materiális biztosítás, mégis olyan örömtelenné, békétlenné, megkeseredetté, csalódott elhagyatottá, gyanakvóvá válik a legtöbb ember az élet alkonyán.
Talán éppen ez a probléma lebegett a 90. zsoltár írójának a lelke előtt is, amikor így fohászkodik Istenhez: ”Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” - Ó, de nagy szükségünk van erre mindnyájunknak!
Mindenekelőtt azért van erre olyan nagy szükségünk, mert az ember olyan könnyen és olyan hamar elszámolja magát, mint az a példázatbeli ember, aki még sok-sok esztendőre számított. Azt hitte, még sok ideje van hátra, és még azon éjjel elkérte Isten a lelkét. Évekre, évtizedekre számít valaki, és nem is tudja, hogy esetleg csak napjai vannak. Mindenesetre azt kell megtanulnunk, hogy ez a földi élet csak egy egészen rövid kis szakasz az időfolyamatában, és bármikor, bármely pillanatban vége szakadhat.
Nemrég temettem egy olyan ereje teljében levő férfit, aki a közelgő vég minden előjele és előérzete nélkül szállt fel egy délután a villamosra a legjobb hangulatban. A következő megállónál már eszméletlenül szedték le róla, s mire a mentők odaértek, már csak a bekövetkezett halált tudták konstatálni. Mindnyájan tudnánk hasonló eseteket mondani, de most nem ez a fontos, hanem az, hogy mindig azzal a tudattal éljünk, amire a tenyerünkbe vésett két betű is figyelmeztet szakadatlanul: Memento Mori, azaz emlékezzél a halálra.
Mert bizony az ember, ereje tudatában hajlamos elfeledkezni arról, hogy mennyi ideig fog élni. És amikor a zsoltáríró azt mondja: A mi esztendeinknek a napjai 70 esztendő, vagy ha feljebb 80 esztendő, ez nem azt jelenti, hogy mármost minden ember vagy 70 vagy 80 esztendeig fog élni, hanem ez is arra utal, hogy az életidőnk meg van szabva, körül van határolva.
Ezt mi emberek általában hajlandók vagyunk elfeledni, sőt ami még rosszabb, szinte igyekszünk kiszorítani a tudatunkból. Ez számunkra kellemetlen, sőt elviselhetetlen gondolat. Mi nem akarunk emlékezni a halálra, sőt amennyire csak lehet és tőlünk telik, a halál egész fogalmát elkendőzzük, álcázzuk, és messzire eltoljuk magunktól, mintha nem is lenne aktuális bármely pillanatban.
Nos, az ember akkor számolja bölcs szívvel a napjait, ha leszámol a halállal. És ez nemcsak az öregkor problémája, hanem általában az élet problémája. Jézus így mondta: Legyetek készen mindenkor, ”mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok” (Máté 24,42). Mindenkor, nemcsak az ötvenen, vagy a hatvanon túl, hanem minden korban, a gyerekkorban éppúgy, mint az öregkorban. Mindenkor.
Készen lenni pedig, ugye tudjátok, azt jelenti, hogy úgy hisz valaki a Krisztusban, hogy teljes bizonyossága van a bűnei bocsánata, a saját bűnei bocsánata és az örök élete felől. ”Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?” (Márk 8,37). Semmit! De nem is szükséges, hogy bármit is adjon, mert Isten már odaadta Jézust, a saját szeretetének ezt az emberi testté vált, élő darabját, ”hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Ján. 3,16). Aki igazán hisz Ő benne, de úgy, hogy meg is látszik rajta, az számíthat rá, hogy ha majd elkérik a lelkét, nyugodtan jelenhet meg Isten előtt. Mert aki igazán hisz Ő benne, annak megbocsáttattak a bűnei, övé az örök élet. Igen. Akkor számlálod bölcs szívvel a napjaidat, ha minél hamarabb igyekezel teljes bizonyosságra jutni arra nézve, hogy meg vagy-e váltva Krisztus által az örök életre. Ez az első és legfőbb része a megöregedésre való felkészülésnek: az üdvösség bizonyosságában élni a földi életet.
De van itt még más probléma is. Az ember hajlandó azzal a tudattal, beállítottsággal élni, mintha az élet nappalának sohasem lenne vége. Sőt azzal az illúzióval, mintha az a nap állandóan emelkednék előre haladva. Pedig úgy van, ahogyan a zsoltáríró mondja: olyan az élet, ”mint a fű, a mely reggel sarjad; Reggel virágzik és sarjad, és estvére elhervad és megszárad.” (90,5-6). Az életünknek is van reggele, dele és estéje, tehát olyan ideje, amikor a nap felkel, amikor minden sarjad és virágzik. Van delelője, amikor minden pompázik, és van alkonya, a lombhullás és hervadás ideje, és végül estéje, éjszakája, amikor minden megszárad és lekaszáltatik.
A nappal és az éjjel éppen olyan törhetetlen egységet képez, mint az élet és a halál. Minden időszaknak megvan a maga külön fénye és színe.
A felkelő napnak egészen más a fénye, mint a lenyugvónak. Az élet reggelén szélesedik, egyre tágul a horizont. Ismeretlen távlatok integetnek felénk. A világ és az élet nyitva van előttünk, tele vannak ígéretekkel. Azután hamarosan jön a delelő. Ez a dél, éppen úgy mint egy szép nyári napon, gyakran elég hosszan eltarthat. De mégis eljön egyszer a pillanat, amikor az ember ráeszmél, hogy máris alkonyodik. Közeleg az este. Ez a felismerés, ez a tudat az ember egész életperspektíváját megváltoztatja. A horizont most már nem tágul, ami mögött új távlatok nyílnak, hanem szűkül, körülhatárolódik és jön egyre közelebb... Az egész élet és az egész világ kezdenek más megvilágításba kerülni. Megváltozik az egész ember.
És a változásnak ez a korszaka gyakran igen mély, belső hullámzásokkal, viharokkal zárul. Az ember életének egyik legnagyobb krízisperiódusa ez. Nagyobb és kellemetlenebb, mint a pubertás. Ó, de nagyon aktuális ilyenkor, amit a zsoltáríró így imádkozott: ”Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” (12. vers). Aki ilyenkor nem Istentől kapott bölcsességgel számlálja a napjait, éli át életének ezt a krízisperiódusát, az sokszor igen nagy ostobaságot tud csinálni. Ilyenkor, a kapuzárás előtti riadalomban követik el férfiak is, asszonyok is a legtöbb hibát az életükben. Jó ezt tudatosítani az embernek magában.
Pál apostol mondja az 1Kor. 13,11 részében: ”Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat”. ”Elhagytam” - mondja, vagy az eredeti szöveg szó szerinti fordítása: ”letettem.” Olyan egyszerűen hangzik ez, pedig sokszor nagy küzdelembe kerül, míg az ember le tud tenni valamit. Míg például a férfiúvá érett ember le tudja tenni a gyermekhez illő dolgokat. Ez a letevés a bölcs életnek egyik legnagyobb titka. Mert ezután nemcsak azt kell letenni, ami gyermekhez illő volt, hanem később már azt is, ami az élet delelőjéhez illett valamikor. És minél öregebb lesz az ember, annál több mindent kell ”letenni”. Idejében meg kell tanulnunk elengedni, lemondani, letenni dolgokat. És ez a letevés néha nehéz és fájdalmas művelet. Az ember szeretné az élet delelőjének a gazdagságát állandósítani, kezében tartani.
Az evangéliumi életbölcsességnek azt a nagy titkát kell idejében megtanulni, amit Jézus így fejezett ki: ”Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangyéliomért, az megtalálja azt” (Márk 8,35). Vagyis, aki mindent meg akar tartani magának, elszegényedik, és aki meri letenni a dolgokat, kiengedni a kezéből, az meggazdagszik. Így van például az a szülő is, aki meri elengedni a felnőtt gyermekét, hadd menjen el, élni a maga életét, és nem akarja visszatartani önmagának - az rendszerint nem veszíti el a gyermekét, sőt, így kapja igazán vissza. Akkor számlálja az ember bölcs szívvel a napjait, ha megtanul úgy élni e világban, mint aki ad, és nem úgy, mint aki követel. Az készül fel a megöregedésre, aki még fiatalon megtanulja a lemondás, a letevés művészetét keserűség, neheztelés nélkül, és abban a boldog tudatban, hogy az áldozat sohse teszi az embert szegényebbé, sőt mindig csak gazdagabbá.
És végül még egy probléma van itt. Az a közvélemény, amiben ténylegesen benne élünk, nemcsak a haláltól fél, hanem már magától az évek múlásától is. A mi kultúránknak egyik hamis ideálja a sok közül éppen a mindenáron fiatalnak lenni akarás. Pedig a fiatalság, az ifjúság az ember életútjának egyik fázisa. Hogyan lehet egy fázist az életúton céllá tenni? És mégis a fiatalosság ideálja igen nagy szerepet játszik az emberek érzés- és gondolatvilágában. Igyekeznek a fiatalság életfázisát minél hosszabban kinyújtani, úgy, hogy minden egyéb életfázison is áthasson. A jelszó az, hogy az ember olyan idős, amilyennek érzi magát. Ha tehát valaki nem akar megöregedni, akkor fiatal marad. Ezzel az ostobasággal szemben jó, ha tudomásul vesszük azt a józan igazságot, hogy az ember pontosan olyan idős, ahány éves. De ezt a mi korunkban nem szívesen hallják.
Egész technikája fejlődött ki annak, hogy legalább a fiatalosság látszatát meg lehessen őrizni, akkor is, ha az a művelet az arcnak minden jellegzetességét és személyi tulajdonságát elveszti. Egy olyan technika, amelyik abban látja lázas törekvéseinek a diadalát, ha a nagymamát úgy tudja megváltoztatni, hogy versenyre kel fiatalságban az unokájával. E szerint a közvélemény szerint az öregedés a legijesztőbb réme az életnek. Mi mindennel álcázzák az emberek az öregedés jeleit maguk előtt is, meg a környezetük előtt is! Egy nagy belső tiltakozás van az emberben az öregedéssel szemben, ami persze a belső konfliktust csak annál nagyobbá teszi. Az ember megjátssza a fiatalt, mintha a nap még emelkedőben volna, és egyszerre teljesen előkészületlenül lepi meg a sötétség, rászakad az este. Ó, igen, nagyon fontos alapigénk könyörgése: ”Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Vagy úgy élni a napjainkat, hogy le tudjuk leplezni magunkban a fiatalosság hamis ideálját.
És le tudjunk számolni azzal a ténnyel, hogy igenis minden múló nappal idősebb lettem. Nem olyan borzasztó dolog az öregség, amitől félni kellene. Az élet estéje nemcsak egy panaszos függvénye a nappalnak, hanem az öregkornak is megvan a maga sajátos célja és értelme, különben nem hagyna Isten megöregedni bennünket. Sose úgy lássuk az életet, mint egy körbenjárást, mintha az öreg ember visszatérne egy bizonyos második gyermekkorba, hanem úgy, mint egy előrehaladást, mint egy növekedést a kegyelemben, érési processzust az örökkévalóságra.
Az öregkornak az a tulajdonsága, hogy az ember már túl van az élet kemény küzdelmein és munkáján, és most már mind jobban elmélyülhet az Isten békességében. Minél öregebb lesz valaki, annál jobban meg kell, hogy élje, és ki kell, hogy ábrázolja azt, amit tulajdonképpen minden keresztyénnek, minden életkorban is meg kellene valósítania: az Istennel való békességet, az Úrral való meghitt barátságot. Minden keresztyén ember Istennel szemben mindig koldus is, szolga is, barát is. Az öregnek van az a kiváltsága, hogy egyre kevésbé koldus és szolga, és egyre jobban barátjává lesz az Istennek. Mennyi áldás forrásává lehet a környezetére a maga szelíd békességével, közbenjáró imádságával Istennek egy-egy olyan kedves, öreg barátja, mint Ábrahám. Ne féljetek az öregkortól, sokkal inkább úgy tekintsétek, mint amit egyre jobban beragyog az örökkévalóság közelgő reggelének a fénye, a Krisztus feltámadásának a dicsősége.
Öregebbek, fiatalabbak: könyörögjünk együtt a zsoltáríróval: Uram, ”Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”.
Ámen
Dátum: 1962. július 17. (öregek, betegek vasárnapja).