Joó Sándor Dr.

Kedves Láthatatlan Gyülekezet!
Ez az igerészlet, amit most a Bibliából felolvastam, ebben a felhívásban csúcsosodik ki: “Keressétek az Urat”. (Ézs 55,6a) Ezt a felhívást azonban megelőzi egy meghívás, az első versben: “Mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek”. (Ézs 55,1a) Tehát maga Isten hív meg arra, hogy Őt keressük. És kinek szabad Őt a megtalálás reményében keresni? Az Ige egyfelől minden korlátozás nélkül ezt mondja: mindenkinek; másfelől viszont rögtön körül is határolja ezt ezzel a kifejezéssel: kik szomjúhoztok! Kivétel nélkül mindenki keresheti tehát az Urat, aki szomjúhozik, de viszont csak az keresse az Urat, aki igazán szomjúhozik! Akinek a lelkében nincs szomjúság, el se induljon keresni Őt, mert úgy sem fog rátalálni! A szomjúság gyötrő dolog. Olyan erős hiányérzet, ami feltétlenül keresésre űzi-hajtja az embert. A lelki szomjúság is ilyen. Olyan hiányérzet, ami élet-halál kérdéssé teszi a keresést.

Tulajdonképpen mindnyájan keressük Istent, még ha nem is tudunk sokszor róla. Ősi és mély vágy lelkükben az Isten utáni vágyakozás. Bennünk van az elveszett Paradicsom öntudatlan emléke, és ezért mély lelki ösztönünk az Isten keresése. Amikor a lélek azt kezdi érezni, hogy hiányzik neki valami ahhoz, hogy igazán békés és boldog lehessen, akkor tulajdonképpen az Úristen hiányzik neki. És amikor lelkünk földi javakra éhes, dicsőségre, tekintélyre, elismerésre szomjas, élvezeteket kerget, vagy bármi miatt békétlen és nyugtalan a szívünk, akkor tulajdonképpen mindig Isten hiányzik az életünkből. Boldog az az ember, akinek a lelkében már tudatossá vált ez a szomjúság - ahogy Jézus mondja: “Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.” (Mt 5,6) Ezeknek szól a meghívás: “Keressétek az Urat!” (Ézs 55,6a)

Nálad hogyan áll a helyzet, testvérem, aki hallgatod most ezt a hívó szót? Van-e benned szomjúság, s ennek a csillapítását várod-e most a rádión át is? Miért hallgatod most ez a prédikációt? A prédikációért, vagy az Úrért? Aki igazán szomjas, annak mindegy, milyen edényben kapja a vizet, aranykehelyben-e vagy fakupában. Nem elég hát a jóindulatú érdeklődés, szent kíváncsiság, lelki élvezetre való vágyakozás. Azok jöjjenek - mondja az Ige -, akik szomjúhoznak. Azok keressék az Urat, akik számára életszükséglet az, hogy Őt meg is találják, mert nélküle eleped a lelkünk. Csak ez a komoly Isten-keresés.

A szomjúság mellett azután azt is tisztáznod kell magadban, hogy valóban az Urat keresed-e? A Sátán úgy szokott rászedni bennünket, hogy isteni hangulatot, felséges vallásos érzéseket, vagy Istennek valamilyen ajándékát, segítségét keresteti velünk Isten helyett. Tudniillik, amikor már semmiképpen nem tudja visszafojtani valakiben az Isten utáni vágyat, ilyen alig észrevehető fordulatot ad a keresés irányának. Vigyázzunk a Sátánnak erre a becsapására! Ne magasztos gondolatokat, keresztyén eszméket vagy vallásos hangulatokat keressünk, hanem magát az Urat, az Ő szent személyét! Még csak ne is az Ő segítségét keresd, hanem Őt magát! Elvétjük a dolgokat, ha azért keressük, mert nagy szükségünkben kérni akarunk tőle valamit, ha azért keressük, hogy adjon valamit - mert Ő elsősorban nem valamit akar adni, hanem önmagát. Amíg csak valamit akarsz az Úrtól, és nem Őt magát, addig nem is kapod meg igazán Őt, nem is találod meg Őt. Aki csak azért keresi Istent, hogy segítségére legyen neki ügyes-bajos dolgaiban, az tulajdonképpen nem is az Urat keresi, hanem önmagát. Nem jól keresi és nem is találhatja meg, aki nem Őt magát keresi.

“Keressétek az Urat, a míg megtalálható, hívjátok őt segítségül, a míg közel van”. (Ézs 55,6) Ebben az Igében nemcsak felhívás van, hanem biztatás is. Minden Istent kereső lelket buzdítson, biztasson a tény, hogy Isten megtalálható, mert Isten közel van. Egyikünknek sem kell nagy utat megtennie ahhoz, hogy megtalálja az Urat, mert Ő mindenkihez minden pillanatban és helyzetben egyformán közel van. Bizonyára te is megérezted már többször, mennyire közel volt hozzád az Úr. Emlékezz csak életednek azokra a drága pillanataira, amikor kiderült, hogy egy láthatatlan kéz felülről belenyúlt az életed folyásába, és szelíden, nagy bölcsességgel és szeretettel irányította. Elhárított valami veszedelmet, kimentett a bajból, olyan értelem feletti módon segített meg valami nyomorúságban, hogy lehetetlen volt észre nem venned, mennyire közel van az Úr. Ugye tele van a te életed is ilyen drága pillanatokkal, amikor az Ő gondviselő szeretete vett körül és mentett meg? Tehát voltak drága élményeid arról, hogy közel voltál az Úrhoz, de hadd kérdezzem: te, aki ilyen közel voltál, vagy lehet, hogy vagy az Úrhoz, megtaláltad-e már Őt? Mert végzetesen nagy különbség ám az, hogy valaki közel van az Úrhoz, vagy megtalálta Őt! Sőt, lehet valaki nagyon közel Hozzá úgy, hogy még mindig nem találta meg Őt.

Olyan borzasztó volt hallani, amit egy haldokló asszony mondott egyszer, amikor ott álltam a betegágyánál: Én Ároni családból való vagyok és tudom igazán, milyen nehéz élő hitre jutnia annak, aki a templom árnyékában nevelkedett föl. - Íme: mit jelent az, amikor valaki közel van, egy életen át közel van a templomhoz, egyházhoz, sákramentumhoz, Igéhez, Istenhez, és mégsem találkozik soha az Úrral. Jézus Krisztus közvetlen közelében is el lehet veszni örökre! Ott volt a bibliai gazdag ifjú is. Azt olvassuk róla, hogy közel volt az Isten országához, annyira közel, hogy maga Jézus így szólt hozzá: “Nem messze vagy az Isten országától” (Mk 12,34b) - és mégis kimaradt belőle. Ott van a tékozló fiú idősebb testvére. Mindig otthon volt, egy fedél alatt az atyjával, és mégis nagyon távol tőle. Noénak is sok kortársa közel volt a bárkához, és mégis, amikor eljött az özönvíz, ott, a bárka közvetlen közelében, talán éppen a bárka falába is kapaszkodva vesztek bele a rettentő nagy ítéletbe. Tehát sürget az Ige: “Keressétek, a míg megtalálható, hívjátok őt, a míg közel van”! (Ézs 55,6)

Nagyon fontos tehát az a kérdés: meddig található meg, meddig van közel? Isten Igéje elmondja, hogy odaát, a halálon túli világban “nagy közbevettetés”, nagy távolság van az Úr és az Őt idejében meg nem talált lelkek között, és ez a távolság ott már örökre áthidalhatatlan. Úgy is mondhatnám tehát, hogy addig van közel az Úr, addig van megtalálható közelségben hozzád, amíg a földi lét ideje tart. Sőt még itt is vannak különös alkalmak, amikor jobban megtalálható, mint egyébkor. Vannak elszalasztott alkalmak is. A gazdag ifjú nem azért volt közel az Isten országához, mert megtartotta mindazokat a parancsolatokat, amiket Jézus kérdezett tőle, hanem azért, mert akkor éppen ott állt előtte Jézus, föl volt kínálva neki az üdvösség, nagy döntés lehetősége előtt állott, csak egy határozott igent kellett volna mondania. Tehát ez volt az a pillanat, amikor legközelebb volt hozzá az Úr, már csak egy lépés lett volna hátra, hogy meg is találja az Urat, és ettől az utolsó, döntő lépéstől visszarettent, nem bírta rászánni magát. És így a közvetlen közelségből mégsem lett boldog, üdvösséget adó találkozás. Fel van jegyezve az ifjúról, hogy megszomorodva ment el onnan.

Nem fordult-e már elő veled is, hogy felfokozott vággyal nyitottad ki a Bibliádat, vagy a templom ajtaját, és valóban üdvösség után sóvárgó lélekkel kerested az Urat, és mégsem történik semmi? Hiába olvasod a Bibliát, hiába könyörögsz tusakodó imádságban, hiába hallgatod az igehirdetést - nem találod meg, amit kerestél. Újra csalódva és megszomorodva távozol onnan is. Talán még érzed is, mennyire közel vagy, és mégsem tudsz találkozni. Miért? Azért, mert az utolsó lépést nem akarod megtenni. Mi hát az az utolsó lépés, ami az Úr megtaláláshoz vezet? Így mondja alapigénk: “Hagyja el a gonosz az ő útát, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban”. (Ézs 55,7)

Olyan csodálatos, hogy amikor Istennel találkozni akar valaki, nem fölfelé kell szárnyalnia valami fenséges, dicsőséges, isteni világ felé, hanem lefelé, nagyon sötét mélység felé. Furcsán hangzik, de igaz: sohase fönt keresd az Istent, hanem lent, mélyen! A legmélyebb helyen, a világ legmélyebb pontján: a kereszten. Nincs az emberi bűnöknek olyan mélysége, amelynél még mélyebben ott ne volna a kereszt. Isten a kereszten, a golgotai keresztfán van legközelebb hozzád, és egyedül ott, a keresztfán található meg a te számodra is. És oda neked is lefelé kell lépned: a megalázkodáson olyan mélyre kell szállnod, hogy Krisztus keresztjében a magad ítéletét tudjad látni.

Tudsz-e olyan borzalommal nézni a keresztre feszített Jézusra, hogy ez a te büntetésed, ezt te érdemelted, ezt rólad vállalta át az Úr önmagára? Kegyelmet csak az kap, akit halálra ítéltek. Nos hát, el tudod-e ítélni magadat, ki tudnád-e mondani magad felett a halálos ítéletet, mert ha igen, akkor Isten nem ítél el. Ha te magad kárhoztatni tudod magad, akkor többé nem kárhoztat az Isten. Amikor el tudsz ámulni azon, hogy nem te vagy ott a kereszten, hanem helyetted Jézus Krisztus, amikor el tudsz csodálkozni azon, hogy te kegyelmet kaptál, te, aki saját ítéleted szerint is megérdemled a halálos büntetést, akkor találkoztál Istennel.

Megtaláltad-e már így az Úristent? Vágyódhatsz utána Krisztus nélkül is, megtapasztalhatod az Ő hatalmas segítségét Krisztus közbenjárása nélkül is, megérezheted gondviselő kezének áldó közelségét Krisztus nélkül is - de el is kárhozhatsz észrevétlenül mindebben az Isten-közelségben is. Mert megtalálni Őt, aki közel van hozzád, csak úgy lehet, ha a megváltó Jézus Krisztuson át keresed, mert Ő eléd is a megváltó Jézus Krisztuson át jött, és a Krisztus által keres téged!

Ámen

Dátum: 1950. január 8.

Megint nem én választottam ezt az Igét, hanem készen kaptam a szerint a bibliaolvasó vezérfonal szerint, amelyet ebben az évben is mindenkinek kiosztunk a gyülekezetben. A mai napra soron következő igerészből emeltem ki ezt a két verset. Nagyon örülök, hogy éppen ennek a résznek az olvasásával kezdjük az új esztendőt. Különösen a kiemelt két versben van nagy biztatás és ígéret a számunkra, teljes programadás az új esztendőre. A két Ige nem egyéb, mint két nagy fölszólítás egy-egy ígérettel, magának Jézusnak a szájából. Az egyik röviden így foglalható össze: Kérjetek, mert kérhettek! A másik pedig így: Bízzatok, mert bízhattok! Ennek a napi Igének az alapján arról szeretnék beszélni, hogy legyen az 1959. esztendő számunkra a több imádság és a több bizalom kegyelmi ideje.

1) Tehát először a több imádság! Azt mondhatná most valaki, hogy ez régiesen hangzik, szinte elavult. Kint a világban kavarog a modern élet a maga millió problémájával, bent a templomban pedig az egyház még mindig ilyen idejétmúlt programot ad a híveinek, hogy imádkozzanak többet. Hiszen mióta Jézus ezt a tanácsot adta tanítványainak, hogy kérjetek az Atyától, óriásit változott a világ! Micsoda különbség van a barlanglakó és a modern ember között, aki a központi fűtéses, összkomfortos lakásban este bekapcsolja a televíziót! Milyen mérhetetlen távolság választja el a dárdával verekedőt azoktól, akik ma atomágyúkat terveznek! Ezek a változások természetesen nemcsak a körülményeket, hanem magát az embert is megváltoztatták. Mégis, a barlang homályában éppúgy jelentkeztek az otthon és család megoldatlan problémái, mint a lefüggönyözött, modern kislakásokban. A gyűlölet ugyanaz maradt. A szeretet ma is éppúgy kellene! A szív ma is éppúgy tud fájni! Az emberi rosszindulat miatt ma is éppúgy kell szenvedni! A halál előtt mi sem állunk másképp, mint a régiek. Az ember a végső egzisztenciájában továbbra is ember maradt! Akinek ma is a legfőbb problémája az erő kérdése, vagyis, hogy honnan vegye az erőt az élethez és a halálhoz. Mindenestől fogva az Úristen kegyelmére és segítségére van utalva.

Ezért minél jobban ismerem a modern embert - aki minden fennhéjázása és gőgje ellenére belül olyan, mint egy rémült kisgyerek -, annál jobban érzem, hogy az a lehetőség, amit Jézus ad ebben a biztatásban: “A mit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek” (Jn 16,23), az imádságnak ez a lehetősége nagyobb ajándék a számára, mint a televízió vagy a hűtőszekrény vagy az elektromosság vagy bármi. Menny nélkül a föld pokol, Isten nélkül az élet halál! Ma talán még inkább, mint régen.

Az imádság éppen az, amire az embernek a legjobban szüksége van: nagy erőmerítés! Nem mintha az imádság szavaiban volna valami bűvös erő, hanem azért, mert az imádság összeköt az erős Istennel! Láthatatlan kapcsolatot teremt a végzet, a halál és az érthetetlenségek világának kellős közepén Azzal, Aki mindenek fölött van és uralkodik örökké. Az imádság lelki bekapcsolódás a mennyei erőműbe. Azt jelenti, hogy számítok egy erőre, olyan hatalomra, amit nem én termelek ki magamból, hanem amit Istentől és Istenből kapok Jézus Krisztusban. Amikor imádkozom, tudom, hogy nem vagyok egyedül, mellettem van Valaki, jelen van az Isten, és én Előtte állok. És akkor Isten a gyenge, fáradt, fakó, érzelmekben szegény imádságunkba beleteszi az Ő erejét, áldását, ajándékát, amiket kértünk Tőle. Tehát nagyon is gyakorlati dolog az imádság! A gyakorlati élet mindenféle feladataira való felkészülés történik általa. Hiszen olyan nagy szükségünk van az erőre, amit az ima révén kapunk az Úrtól! A mindennapi életben, a munka terhének becsületes hordozásában, a sokféle indulatú ember között való forgolódásunkban, a szenvedésben, a csapások elviselésében, a Krisztust kiábrázoló életforma megélésében. Ugye, mégiscsak más az, ha reggel csak a magad erejével indulsz bele egy új nap küzdelmébe, vagy pedig felülről kapott erővel, az Úr erejével megtelítődve! Nem látszanék-e meg életünk minden területén, ha ez az esztendő igazán a több imádság esztendeje lenne?!

Amikor azt mondom, hogy több imádság, akkor éppen nem arra gondolok, hogy több ájtatoskodás legyen, hanem éppen arra, hogy több felelősséggel viszonyuljunk a körülöttünk élő emberek, és a világ mindenféle problémájához. Mert az imádság nemcsak a hívő ember lélegzetvétele, amivel beleheli magába a mennyei levegőt, hanem szolgálat! Mások javára végzett, hatalmas és áldott szolgálat! Gondolok például az imádságnak az egyik klasszikus példájára, amit Ábrahám művel, amikor Sodomáért könyörög. Valósággal vitázik, harcol, küzd Istennel egy olyan nép megmaradásáért, amelyet nem is ismer, amelyikhez tulajdonképpen semmi köze! Mégis kiáll értük, kegyelmet kér számukra. Az imádkozó ember ennyire komolyan veszi mások sorsát, tragédiáját. Fájdalmuk is átrezdül az imádságán. Magára veszi azt, szenvedve könyörög értük, vagy akár helyettük. Könyörög kegyelemért, életért, megtartásért. Az imádkozó embernek nem lehet közömbös, hogy ez a világ ájultan tántorog egy harmadik világháború szakadékának a legszélén! Imádkozó kezek segíthetnek legjobban menteni a végzetes lezuhanástól!

Hadd említsek egy bibliai példát! Mózes Áronnal és Húrral a hegyen imádkozott, míg lent a völgyben Józsué vezetésével a nép harcolt az ellenséggel. A harcvonal mögött álló három ember imája döntő módon befolyásolta az egész csapat győzelmét! Mennyi konkrét segítség áradhat imaközösségekből, csendes imaszobákból az élet problémáival küszködő, harcoló emberek felé! Mennyi jó ügyet lehetne így támogatni a háttérből! Vagy gondolok Pál apostolra, aki nagy imakampányra hívja fel a világ keresztyénségét, amikor ezt mondja: “Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, Királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk,...” (1Tim 2,1-2) Azt jelenti ez, hogy titokzatos összefüggés van a hívő emberek imádságai és az ország békéje, csendes és nyugalmas élete között! Ezért olyan nagy felelősség és szolgálat az imádság! Azzal a tudattal kell végezni, hogy világviszonylatban is sok függ tőle. Isten a világ kormányzásába belekalkulálja az Övéi imádságát! Vannak Istennek olyan ajándékai - a bűnbocsánat, a Szentlélek, tiszta családi élet, szabadítás, győzelem -, amelyeket nem tud addig ideadni, amíg imádkozó kezek nem nyúlnak érte. Isten az imádkozók révén akar adni sok áldást azoknak is, akik nem imádkoznak.

Ezért van szüksége a világnak imádkozó gyülekezetekre. Itt, az egyházban olyan mértékű lelki ébredést várhatunk, olyan erejű igehirdetést igényelhetünk, országunknak olyan jólétet remélhetünk, hatóságainktól olyan mértékben kívánhatjuk meg a helyes kormányzást, a nemzetközi feszültségben olyan igazán remélhetjük a békés kibontakozást, amilyen buzgóságosan tudtunk érte könyörögni! Krisztus gyülekezetének a legfőbb szolgálata az imádság! Erre hatalmaz föl Jézus: “Bizony, bizony mondom néktek, hogy a mit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek” (Jn 16,23) Az én nevemben! Ez kötelez is! Akkor kérhetek bármit az Ő nevében, ha én elfogadtam, amit Ő tett az én nevemben. Hogy miattam szenvedett, helyettem halt meg, rólam vette át magára az én büntetésemet! Számomra vívta ki a halál fölötti győzelmet! Az én nevemben: azt is jelenti, hogy azok imádkozhatnak “eredményesen”, akik egészen rendelkezésére bocsátják magukat, akik Vele együtt küzdenek Isten országának minél teljesebb megvalósulásáért az élet minden területén. Több imádság! Ebben az is benne van, hogy jobban Krisztusévá lenni! Minél teljesebben Jézusé valaki, annál többet ér az imája.

Alapigénk szerint 1959 másik nagy programja ez: több bizalom! “Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: és meggyőztem a világot” (Jn 16,33) - mondja Jézus az Övéinek. A leghatározottabban fölszólít, hogy bizakodva induljunk az előttünk lévő esztendő ködbe vesző útján! Bizakodva haladjunk rajta mindig tovább és tovább! Az a szó, amelyet magyar Bibliánk a “bízzatok” szóval fordít, az eredeti szövegben gazdagabb jelentésű. Talán így lehetne visszaadni az értelmét: Legyetek mindig jó reménységgel, legyetek bátrak, kedvvel tegyétek, amit tesztek! Teljes bizalommal tekintsetek előre! - Nem nagyszerű, hogy egy új esztendő küszöbén így biztat Jézus? Pedig azt is mondja nyíltan, hogy: “E világon nyomorúságtok lészen” (Jn 16,33b) Tehát a jó reménységre, bizakodásra való felhívás nem azt jelenti, hogy nem adódnak majd nehéz problémák, kritikus helyzetek, veszedelmek. Sőt, éppen ezekkel a veszélyes helyzetekkel kapcsolatban hangzik a fölhívás, biztatás! Mintha azt mondaná, hogy épp akkor bízzatok, épp akkor legyetek jó reménységgel, épp akkor ne csüggedjetek, amikor a világ nyomorúság-hullámai magasra csapnak! Ennek a derűs, bizakodó magatartásnak a legmélyebb okát is megmondja: Azért bízhattok minden körülmények között, mert én meggyőztem a világot!

Nyilván arra a győzelemre utal Jézus, amit az Ő kereszten való halálával és halálból való feltámadásával aratott a világ fejedelme, a Sátán fölött! Először ott a Golgotán, aztán meg a húsvéti, üres sírnál lett nyilvánvalóvá, bizonyosodott be, hogy Isten világot megváltó tervét és hatalmát nem zavarhatta meg a bűn, nem hiúsíthatta meg a Sátán, bármennyire akarta is! Nincs az a hatalom, ami föltartóztathatná Isten uralmának kiteljesedését e világon! Ezért: bízzatok! Ezért: bízhattok! Ezért lehettek jó reménységgel! Ez több, mint a világ könnyelmű optimizmusa. Annak nincs semmi alapja! De a ti bátor, reménykedő kedveteknek egy, a történelemben végbement isteni tett az alapja: Jézus halála és feltámadása! Ez a bizakodó reménység, amelyre Jézus biztat, olyan valamivel van kapcsolatban, ami már megtörtént a múltban. Mi általában olyan kategóriában szoktunk gondolkodni: küzdelem és győzelem, küzdelemből győzelembe. A küzdelem után van a győzelem. Ki kell küzdeni a győzelmet! A sorrend ez: először küzdeni kell, sokat küzdeni, azután lesz majd a győzelem. Nos, ebben van is valami igazság. De most Jézus éppen azt mondja, hogy ezt a sorrendet egy másik sorrend előzi meg: először van a győzelem, és azután jön a küzdelem. Előbb már kivívatott egy óriási győzelem, az Ő győzelme, a Krisztusé! Ezért most már mi küzdjünk, mégpedig jó reménységgel, bátran, jókedvvel és bizalommal! Végezzük úgy a mindennapi munkánkat, kövessük Jézust, hordozzuk a terheket, küzdjünk a bűn ellen, szeressünk és szolgáljunk az embereknek! Jó reménységgel, bátran, jókedvvel és bizalommal nézzünk szembe mindennel, ami jön! Ennek a bizalomnak a jellegzetessége, hogy teljesen ki van zárva belőle a helyzet mindenféle felületes megítélése, minden könnyelmű optimizmus. Ez a bizalom nagyon reális! Számol az adott helyzettel, körülményekkel akkor is, ha azok a körülmények egyáltalán nem bizalomkeltők és reményteljesek! Épp az a nagyszerű és hatalmas ebben a biztatásban, hogy nem siklik el a valóság fölött, hanem belevilágít abba! “E világon nyomorúságtok lészen” - mondja Jézus. Nem tudom, kire micsoda nyomorúság vár ebben az esztendőben, ebben a világban. Csak azt tudom, hogy Isten akkor is Atyánk marad. Jézus akkor is Úr marad! Akkor is az Ő kezében marad minden hatalom mennyen és földön! Az Övéi sem kerülhetik el a nyomorúságot ebben a világban, de az Atya azon átvezeti őket. Ő akkor is tudja, miért cselekszik így! Majd mi is megtudjuk az örökkévalóságban! Néha már itt a földön is megsejtünk valamit. A világ nyomorúságainak a legmélyebb áldása az marad mindenkor, hogy akkor tanuljuk meg igazán, mit jelent bízni, jó reménységgel előre tekinteni és bátran tovább haladni! Bármi komplikációt, zavart, nyomorúságot produkáljon is a világ, Jézus biztatása érvényes: Bízzatok! Bízhattok!

Ismeritek, ugye, amikor az ember egy levelet visz a körzeti orvosától vagy háziorvosától egy specialistához, szakorvoshoz egy zárt borítékban? Erről tudja az ember: ebben rólam van szó! De hogy mi van megírva benne rólam: az titok. Nem szabad tudni! Ilyenformán indulunk most mindnyájan útnak az 1959. esztendő lezárt borítékjával a kezünkben. Tudjuk, hogy benne van a jövőnk, de hogy mi, az titok! Nem érdemes találgatni, feszegetni a borítékot. Nem érdemes belekukkantani, hogy vajon mi van ott megírva felőlünk. Sem sóhajtozni, sem félni, sem megtorpanni nem kell. Hiszen szabad mindent felülről kérni! Szabad mindenkor reménykedve bizakodni! Olyan jó, hogy Jézusnak ezzel az Igéjével kezdődik ez az új esztendő: “Bizony, bizony mondom néktek, hogy a mit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek ... Azért beszéltem ezeket néktek, hogy békességetek legyen én bennem. E világon nyomorúságtok lészen; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” (Jn 16,33)

Legyen hát az 1959. esztendő a több imádság és a több bizalom áldott, kegyelmi ideje!

Ámen

Dátum: 1959. január 1.

Azt hiszem, mindnyájan nagyon jól tudjátok, vagy ösztönösen érzitek, mi az, ami egy elmúló esztendő utolsó óráiban és egy új esztendő legelső óráiban nyugtalanítja az embert. Miért akarják olyan sokan ezt a nyugtalanságot mindenféle lármás hangulattal és mesterségesen kierőszakolt kacagással túlharsogni? Mert ilyenkor valami olyasmit érzünk ösztönösen is, hogy íme, az életünk könyvében megint továbblapoztunk egy oldalt, és nem tudjuk, hogy hány van még hátra, hány oldalas a könyv. Minden lappal, amit átfordítottunk, közelebb jutunk az utolsó oldalhoz. Hogy erre mikor nyitunk rá, nem tudjuk. De hogy feltartóztathatatlanul közeledik, az nem kétséges. Egy esztendőnek az utolsó órái figyelmeztetnek bennünket arra, amire egyébként nem szívesen gondolunk: életünk végére, és az isteni ítéletnek az állandó közeledésére. Ilyenkor reálisabban érezzük meg az ítéletet tartó Isten valóságát. Egy óesztendei istentisztelet jó előkészület lehet a végső számadásra, amire egyszer mindnyájunknak oda kell állnunk.

Jézus itt, ebben az Igében egy példázattal fejezi ki Isten számon kérő ítéletét. A gazda kimegy a szőlőjébe, ahol többek között van egy fügefája is. Gyümölcsöt keres rajta, de nem talál. Már három éve nem terem az a fa semmit! Pedig a gazda nem díszfának szánta, hanem azért ültette, gondozta, azért fáradt vele és költött rá, hogy gyümölcsét élvezhesse. De az a fa nem terem! Ha pedig egy gyümölcsfa nem terem, akkor annak semmi keresnivalója nincs a szőlőben! Csak a helyet foglalja más ültetvények elől! A szőlőskert nem park, nem díszkert, hanem gyümölcsös, ahol minden talpalatnyi helyet gyümölcstermelésre kell kihasználni. A kép világos, ugye? Mirólunk van szó, az Ő egyházáról. Azokról, akiket Ő, a Mennyei Gazda, különös gonddal kezel, akikért az Áldott Vincellér, Jézus Krisztus, minden áldozatot megtesz azért, hogy gyümölcsöt teremjünk. Ez a lényege tehát ennek a példázatnak: Isten gyümölcsöt keres rajtunk! A keresztyén embert, a keresztyénség fáját Isten nem díszfának szánta ebbe a világba, hanem gyümölcsfának!

Olyan egyszerű ez az igazság! Mégis mindig elfeledkezünk róla, hogy Istennek minden törődése velünk, Őbenne hívőkkel, Jézus követőivel a gyümölcsért van! Jézus nem azért született meg erre a világra, hogy nekünk legyen egy évben egyszer egy kedves, hangulatos karácsonyesténk, hanem azért, hogy olyan életerőt hozzon bele Jézus az életünkbe, aminek a révén mennyei zamatú gyümölcsöket teremhet az emberi élet. Jézus nem azért halt meg a keresztfán, hogy időnként áhítatosan elérzékenyedjünk, ha rágondolunk, hanem azért, hogy konkrét bűnöktől megtisztulva, az Ő vére által még több gyümölcsöt teremjünk! Nem azért támadott fel a halálból, hogy vidám húsvéti ünnepen piros húsvéti tojással kedveskedjenek a locsolóknak a lányok, hanem azért, hogy mi is egy egészen új életre támadhassunk! Gyümölcstermő, áldott, hasznos életre. Ez az Ige nem azért szól, és szólt az elmúlt esztendő minden vasárnapján itt a templomban, hogy néha valami mást is halljunk, mint amit a világban egyébként hallunk. Hanem azért, hogy mindaz, amit Isten érettünk Jézusban tett, mindaz, mint mennyei mag belekerüljön a lelkünkbe, szívünkbe, cselekedeteinkbe, ott kikeljen, és gyümölcsöt teremjen.

Mi ez a gyümölcs? A fa vallomása önmagáról, amiből meglátszik, hogy milyen, és hogy mennyit ér. A fának a szolgálata mások javára. Vele szegényebb lesz a fa, és gazdagabb lesz a másik. A gyümölcs olyan valami, amit a fa nem önmagának terem, hanem azért, hogy leszakítsák róla. A növény adja magából mások táplálására. A keresztyén életnek a gyümölcsei azok a Krisztusi cselekedetek, amelyek az emberi együttélést a családban, társadalomban frissé, üdévé, kellemessé, zamatossá, széppé teszik. Gyümölcs mindaz a szó, cselekedet, szolgálat, áldozat, amiben benne van Jézus. Amiben realizálódik Isten szeretete, öröme, békessége, jósága, hűsége. Röviden: a gyakorlati keresztyénségről van szó. Mi sajnos agyonkomplikáljuk a keresztyénséget, új gondolatrendszert és világnézetet gyártunk belőle. Pedig Jézus hallatlanul egyszerűen beszélt róla a Hegyi Beszédben. Azt mondta: Bocsáss meg annak, aki megbántott, ne haragudj rá. Szeresd még azt is, aki gyűlölt. Legyen benned olyan öröm, ami kisugárzik másokra! Ne csábítsd el más hitvesét. Sőt légy olyan tiszta testben és lélekben, hogy körülötted is megtisztuljanak az emberek! Segíts azon, aki rá van szorulva! Legyen haszna minden embernek abból, hogy te Uradnak tartod Istent!

Ilyen gyümölcsöket keres rajtunk az Úr. Ez nemcsak Istennek egy furcsa passziója, hogy Ő pont ilyen gyümölcsökre vágyik, hanem a világ létérdeke! Sürgető szükségesség, hogy ilyen gyümölcsök teremjenek, mert nélküle igazán elveszünk! Jézus a példázat előtt ezt mondta: “Ha meg nem tértek, mindnyájan... elvesztek”. (Lk 13,5) Ezt ma jobban megértjük, mint akkor, amikor Jézus először mondotta. Egy német filozófusnak a gondolatait olvastam múltkor. Ilyenforma dolgokat mondott: Az 1960. esztendő számomra: anno 15 post Hyrosima, vagyis Hirosima után a 15. esztendő. Fordulópont az emberiség történelmében az a pillanat, amikor ember által előidézett villámlás a nap fényét elhomályosította. Addig az ember mint egyén kellett, hogy számoljon a halál lehetőségével. Azóta az emberiség mint faj kell, hogy számoljon vele. Az ember elő tud idézni olyan kozmikus katasztrófát, amelybe nem emberek, hanem az emberiség pusztul bele. Ott tartunk - mondja a német filozófus -, hogy az utolsó ítélet szinte belátható időn belüli lehetőséggé lett számunkra. Így fejezi be: Az a tény, hogy az emberiség kénytelen ma a saját maga kiirtása lehetőségének a gondolatával számolni, talán alázatra fog indítani bennünket.

Érzitek-e, hogy egy ilyen korban azok a gyümölcsök, amelyeket Isten a keresztyénség életének a fáján keres, az isteni szeretet, jóság, békesség emberi cselekedeteken át kisugárzó erői nem luxuscikkek?! Életlehetőséget, múlhatatlan szükségességet jelentenek. Mi lesz itt, ha a pusztulásnak, a gyűlöletnek, a gonosz indulatoknak az erőit nem mérséklik és nem tartóztatják föl a szeretet, a békesség és a jóakarat isteni erői. Milyen plasztikussá váltak Jézus szavai: “Ha meg nem tértek, mindnyájan... elvesztek”! Itt nem csak szép, keresztyén romantikáról van szó, amikor a gyümölcstermést sürgeti Urunk, hanem életről és halálról!

Egy másik szempontból hadd mutassam be ugyanazt! Hromádka professzor, a prágai teológiai fakultás nálunk is jól ismert dékánja mondotta egyszer: “Nekünk, mai keresztyéneknek kell bebizonyítanunk, hogy a keresztyénség más, mint a vallás marxista koncepciója. A marxisták azt mondják, hogy a vallás egyfelől babonaság, másfelől politikai reakció. Nekünk, keresztyéneknek, azt kell bebizonyítanunk, hogy ez a tétel a keresztyén vallásra nem érvényes. Ezt csak egyetlen módon lehet megtenni: Tettekkel! Azokkal a gyümölcsökkel, amikről itt szó van”.

Érzitek-e, hogy a legsúlyosabb bűn, amit mi, Jézus hívei, elkövetünk, a gyümölcstelenség? Olyan fügefának lenni, amelyiknek nincs termése. Itt értsük meg, mit jelent a gyümölcstelenség! Nemcsak arról van szó, hogy valami helytelen dolgot cselekszünk, rosszat teszünk, hanem arról, hogy valami jót, amit kellett volna, nem tettünk meg! Valamit elmulasztottunk! Nemcsak az a bűn, hogy rossz, keserű, vad gyümölcsök teremtek rajtunk, hanem az, hogy a megtérés gyümölcsei nem teremtek. Mi azt hisszük, hogy csak az a bűn, ha valakinek elrontjuk az örömét. De éppen olyan bűn az is, ha valakinek nem okozunk örömöt, pedig tudnánk! Azt gondoljuk, csak az a rossz, ha valakit bűnre csábítunk. Pedig éppen olyan rossz az is, ha valakit nem próbálunk meg kivezetni a bűnéből! Azt hisszük, csak az a bűn, ha valakit nyomorba döntünk. Pedig az is éppen olyan bűn, ha egy nyomorulton nem segítünk. Nemcsak az a bűn, ha valakit gyűlölünk, hanem az is, ha egy gyűlöletes embert nem szeretünk! Emlékeztek, mit mondott Jézus, mi lesz majd a vád az utolsó ítéleten? Nem az, hogy csaltatok, gonoszak voltatok! Nem. Hanem az, hogy: “éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem.” (Mt 25,42-43) Csupa apróság, amiből a mindennapi életünk áll! Csupa elmulasztott jótett. Nem keserű, mérges gyümölcsök, hanem a jó gyümölcsök hiánya. Terméketlenség, gyümölcstelenség.

Tudjátok, miért végzetesen nagy baj ez? Mert a gyümölcstelenség egész hitünk látszat-voltát elárulja. Azt, hogy nem vagyunk igazán kapcsolatban az Úrral. Azt mondja egy helyen az Ige: Aki Krisztusban van, s benne a Krisztus, az terem sok gyümölcsöt. (Jn 15,5) Aki nem terem - az nincs Krisztusban! Nincs beleoltva Krisztusba! Lehet, hogy Urának vallja, imádságos hódolattal gondol reá, szereti és támogatja az egyházát a földön, de nincs élő kapcsolatban Krisztussal! Ez pedig a halál!

A példázatbeli gazda, miután éveken át hiába keresett gyümölcsöt a terméketlen fügefán, kiadta a rendelkezést a vincellérjének: Vágd ki, miért foglalja a helyet hiába! Engem, Testvérek, sokszor megrettent az a gondolat, ami ebben az Igében kifejezésre jut: Nem fogy-e el Isten türelme velünk szemben, és nem csap-e le ránk az ítélete? Igazán nem csodálkoznék, ha a szőlőskert Ura akár ebben a pillanatban kiadná a rendeletet, hogy ezt a sok terméketlen fügefát ki kell vágni, nem lehet tovább tűrni! Inkább azon csodálkozom - ismerve magamat és titeket -, hogy ez a rendelet még mindig késik. De ennek is megvan az oka. A példázat szerint a szőlőskertnek van egy drága vincellérje, aki a fákat gondozza. Ő jár közben a terméketlen fügefa érdekében is. Így szól a gazdához: “Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt”. (Lk 13,8-9) Valaki kikönyörögte a megmaradást. Azt, hogy még mindig megtérhet, még mindig hallhatja az Igét, még mindig van ideje gyümölcsöt teremni. Ha valaki ezt magától értetődőnek, természetesnek tartaná, vagy akár saját érdemének tulajdonítaná, annak fogalma sincs az Isten kegyelméről. Szó szerint igaz, amit így mond egy másik helyen az Ige: “Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk”. (Jer 3,22) Jézus véres áldozata türelmi időt kért a számunkra. Ebben nemcsak az a vigasztalás van, hogy még van kegyelmi idő, hanem az a sürgetés, hogy már csak kegyelmi időnk van. Már az elmúlt év is ilyen kegyelmi idő volt, és az előttünk lévő minden nap és minden óra is az! Nagyon világos ez az Igéből. Mert a vincellér nem azt kéri, hogy egyáltalán ne vágassa ki az ura azt a fát, hanem azt, hogy most még ne! A kivágattatás veszélye korántsem múlt el, csak felfüggesztették. Most fokozott gondozás és figyelem veszi körül a fát, mert most dől el, hogy mi lesz vele. Ha gyümölcsöt terem, jó, de ha most sem terem, akkor...

Nem akarok senkit olcsón megnyugtatni. Nem olyan egyszerű az, hogy még van haladék. Mert ez azt jelenti, hogy most már te sem elégedhetsz meg csupán a lombokkal, a levelekkel, és az “Uram, Uram!” kiáltással. Nem elég a szép szó, a nagy nekibuzdulás, elszánt fogadkozás, most már végre igazán gyümölcsök kellenek! Gyümölcsöt vár tőled is az Úr! Mert gyümölcsfa vagy, és életed célja és értelme a gyümölcstermés! Az, hogy jót cselekvő, Krisztust közvetítő, ajándékozó élet legyél! Nem is lehet ezt másként, csak úgy, ha jobban, sokkal jobban elfogadod, amit az Áldott Vincellér munkálni akar rajtad! Elfogadod, befogadod Jézust! A bűntől szabadító, gyümölcsöt érlelő, az új életre erőt adó Megváltót!

Ámen

Dátum: 1960. december 31. szilveszter délután.

Ennek az egész Bibliából a legismertebb Igének az alapján szeretném ma hirdetni a karácsonyi evangéliumot. Ha ezt az Igét, amelyet kívülről már mindnyájan jól tudunk, most meghallanánk belülről, ó, de boldog karácsonyunk lehetne!
"Úgy szerette Isten e világot” - az eredeti görög szövegből jobban kiderül, mint a magyar fordításból, hogy itt nem befejezett múltról van szó. Nem arról, hogy egyszer valamikor volt egy olyan korszaka is ennek a világnak, hogy az Isten szerette! Szerette valamikor, de már nem szereti! Nem ezt fejezi ki az Ige. Itt egy elkezdődött múltról van szó. Egy régen elkezdődött folyamatról, isteni akcióról, egy szeretet-akcióról, ami azóta is tart! Isten most is ugyanúgy szereti a világot, mint akkor, amikor ez a kijelentés Jézus ajkán elhangzott!

Sajnos, nagyon hozzászoktunk ehhez a mondathoz, pedig nincs érthetetlenebb csoda, mint az, hogy Isten szereti ezt a világot! Úgy sokkal érthetőbb lenne, ha azt mondta volna Jézus, hogy emberek, vegyétek tudomásul: Isten megutálta ezt a világot, haragszik rá, gyűlöletes előtte! Ez teljesen érthető lenne. Ez a világ valóban egészen kiszorítja Istent az életéből. Vajmi keveset törődik azzal, hogy van Isten, van isteni törvény. Ennek a világnak az egész élete nagy lázadás az Isten ellen. Tele van olyan indulatokkal, vágyakkal, törekvésekkel, gondolatokkal, bűnökkel, amik mind szöges ellentétben állnak mindazzal, amit az Isten szerethet. Nem lenne-e természetesebb, ha Isten sorsára hagyná ezt a világot, hadd vesszen bele a saját nyomorúságába? És mégis szereti! Nem érzitek, hogy milyen csoda ez? Valóban olyan csoda, amire csak Isten képes! Szereti ezt a világot! Azt a világot, amelyiket sokszor te is utálod magad körül. Amelybe belefáradtál, amely gyötrelmes súlyával keresztként nehezedik rád, amely talán felemészti az erődet. Azt a világot, amelyben a munkád végzed, amiben a műszakot váltják, a normát számolják, ezt a világot Isten szereti! Azt az emberi világot, amely kicsinyes, rágalmazó, rosszindulatú kenyér-irigységével marja egymást, tülekszik, könyököl körülötted - ezt az embervilágot Isten szereti! Ebben a nagy világban azt a kicsi világot, ami te vagy, ami talán sokak szemében szálka, akadály, amit talán sokan nem értenek meg, kigúnyolnak, lenéznek - ezt a kis világot, téged: Isten szeret! Érthetetlen, de szeret! Igen! Jézus mondja: “Úgy szerette Isten a világot...”. Úgy, ahogyan senki más!

Azért szeretném ezt a régi igazságot ma újra kihangsúlyozni, mert egyedül ez adhat a mai ember legnagyobb problémájának megnyugtató megoldást. Tudjátok, mi a legnagyobb problémája a mai embernek? Az, hogy fél! Mostanában sokat beszélnek, írnak a pszichológusok, idegorvosok arról, hogy a legtöbb modern ember alapérzése a félelem. Az elhagyatottság érzése. Gazdag vagy szegény, képzett vagy tanulatlan, fehér vagy színes bőrű, keresztyén vagy nem keresztyén, minden mai ember fél! Mitől? Háborútól? Atombombától? A történelemtől? Vagy önmagunktól, technikai hatalmunktól, erkölcsi elesettségünktől? Lehet. De talán nincs is tárgya a félelemnek. Ez a nagyobb probléma, ha valaki nem valamitől fél, hanem egyszerűen fél! Tárgytalan félelem, szorongás van az emberben.

Ezt a gyötrő félelemérzést egyvalami oldhatja föl: az elrejtettség érzése, az oltalmazottság tudata. Pl. a gyermek az anyja karjai között nem fél. El van rejtve a karok között. Még a légoltalmi pincében sem fél anyja karjaiban, még a legfélelmetesebb helyzetben sem. Az elrejtettséget nem a külső védelem jelenti, hanem a körülvevő szeretet! A külső védelem elháríthat bizonyos veszedelmeket, de a láthatatlan, a meghatározhatatlan, a megnevezhetetlen félelmet csak a szeretet győzheti le! A szeretet kiűzi a félelmet! Ez az, ami után a modern ember a legmélyebben vágyik: az elrejtettség.

Ezt vesztette el. Bár ismeri az összes elképzelhető külső védelmi berendezést, az élet- és balesetbiztosítási kötvénytől az atomfegyverekig, még sincs elrejtve. Nincs védelmezője, akinél el lenne rejtve. Nem képes magát elrejtettséggel megajándékozni, elszakadt az oltalmazó szeretettől, ezért fél a világ! Ezért aktuális jó hír a karácsonyi evangélium: “Úgy szerette Isten e világot”! Van világot körülvevő isteni szeretet! Csak ebben az isteni szeretetben van elrejtettség. Van, aki szeret!

Isten úgy szeret, “hogy az ő egyszülött Fiát adta”! Nem úgy szeret, ahogyan mi szeretnénk látni Isten szeretetét! Mi azt szeretnénk, hogy úgy bánjon velünk, mint egy gyenge édesapa az elkényeztetett gyermekével: teljesítse minden kívánságunkat, és őrizzen meg minden bajtól és veszedelemtől. Adjon egészséget, biztosítsa a nyugodt, bővelkedő életlehetőséget. Nem így szeret az Isten! Ő az Egyszülött Fiát adta. Beleadta ebbe a félelmetes világba! Az Ő egyszülött Fiát: azt jelenti ez a kifejezés, hogy Jézus az az ablak, Akin keresztül az ember megláthat valamit abból az Istenből, Aki e világban munkálkodik, Aki betölti a jelenlétével a világot. Az a transzparens, Akin át belesugárzik a világba az a tény, hogy az Isten úgy szereti ezt a világot! Isten, Aki itt van! Nem egy távoli, elképzelhetetlen mennyei magasságban trónol a világ fölött, hanem itt van! Az Ő Egyszülött Fiát adta. Olyan ez, mint egy figyelmeztetés, hogy Istent ne fönt keresd a magasságban, hanem lent, a mélységben! Isten valóságát sokkal jobban kifejezi a mélység, mint a magasság. Mint ahogyan mély az igazság, mély a szenvedés, vagy mély az alap, a legmélyebb fundamentum. Az igazságnak a legmélyén, az emberi élet minden problémájának a legmélyén, a világ fundamentumának a mélységében: ott van az Isten! A mélység a szolidaritást fejezi ki, a magasság a közömbös fölülemelkedést. Az epikureus istenek, akik maguk a magas mennyükben a földi világ gondjai és bajai fölött lebegnek - ezek a magasztos közömbösség típusai. Az a baj, hogy Istent ma is sokan így képzelik el. Az a szólásmód, hogy: Van Isten az égben, nincs semmi baj a világon! - egy kicsit cinikusan hangzik. Mert ha mindenek fölött van, akkor nincs igazán érdekelve, fölötte áll a dolgoknak.

Nos hát, sohase így képzeljétek el Istent, mint Aki az univerzum tetején, a természeti világon kívül trónol, mint a Nap a Föld fölött, a földön kívül - ez a baj, hogy ilyen messzire kitoltuk képzeletben magunktól és a világunkból Istent -, hanem úgy, mint minden létező valóságnak a legmélyén. Nem valahol az élet határán, hanem az élet centrumában. Isten nem ráadás a világ eseményeihez, valóságához, hanem annak a másik oldala. Ezért van értelme az életnek! Ezért van értelme a történelemnek! Mindenben, ami történik, benne van az Isten! Mint ahogyan Jézus benne volt a történelemben! A világban. Jézus ez az ablak, Akin keresztül megláthatunk valamit abból az Istenből, Aki a jelenlétével betölti ezt a világot. Az Ő egyszülött Fiát adta: vagyis itt van az Isten. Itt, lent, ahol te vagy, ahol te élsz, örülsz, szomorkodsz, küzdesz, dolgozol. Itt van az Isten! A legteljesebb szolidaritásban van veled! Ez az igazi szeretet. Az emberek közötti szeretet-viszonyban is úgy van az, hogy ha pl. szenvedni, küzdeni, fáradni látok valakit, akit szeretek, mellé állok, vele együtt szenvedek, tűrök. Beleérzem, belegondolom magam annak a helyzetébe, sorsába. Ezt teszi Isten: beleéli magát az ember sorsába, helyzetébe. Nemcsak gondolatban és érzésben, hanem ténylegesen és valóságosan.

Kagawa-ról (egy ismert japán keresztényről) mondják, hogy annyira közéjük ment, a legrongyosabb koldusok közé ment Tokióban, hogy maga is egy darab mocsokká vált. Együtt feküdt a betegekkel a földön, annyira, hogy maga is megbetegedett. Megfertőződött a vakok szembetegségétől, és ő is megvakult. Isten ezerszer bensőségesebben van itt közöttünk! Belejött a mi sorsunkba, belefeküdt a mi ágyunkba, a mi jászlunkba, a mi keresztünkre, a mi halálunkba, a mi ítéletünkbe. A mi sóhajunk, jajkiáltásunk hangzott el az ajkán: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Zsolt 22,2) Ennyire itt van az Isten! A mélységben! Az egész földi életünkben! Talán itt valaki úgy érzi, az ő kis élete már igazán nem számít semmit ebben a nagy világban. Talán még önmagának jelent valamit, esetleg egy-két embernek, azután kitörlődik majd azoknak is az emlékezetéből, mint a hibás feladat az iskolatábláról. De Isten neki is azt mondja: Szeretlek! Ez azt jelenti, hogy Isten számára olyan érték vagy, mint önmagad számára, sőt annál is sokkal nagyobb! Mintha te volnál az egyetlen, akiért kigyúlt a csillag a betlehemi éjszakában! Ez az örök élet, Istent így megismerni! Akit ma így ismersz, azt örökké ismerni fogod!

Ezért adta Egyszülött Fiát az Isten, “hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” - mondja Igénk. Örök élet: azt is jelenti, hogy amikor minden fény kialszik körülötted és benned, új nappal virrad reád. Olyan, amelyik sohasem hajlik többé estébe! De nemcsak a túlvilágon van örök élet! Jézus személye azt a lehetőséget jelenti, hogy Őbenne összekapcsolódik a föld és a menny, az ideig való és az örökkévaló. “Valaki hiszen ő benne, el ne vesszen”. Bele ne vesszen az élet szürkeségébe, rohanásába, céltalanságába, szomorúságába, szennyébe, bűnébe. Bele ne vesszen a tömegbe, hogy lassan csak egy számmá váljék. El ne satnyuljon, el ne süllyedjen, hanem örök élete legyen! Isten Jézusban önmagából adott valamit ennek a világnak. Amitől a mi közönséges, mindennapi életünk kivirul, fölfrissül, megszépül, kiteljesedik, áldottá válik.

"Aki hisz Ő benne!" - Hinni az Istenben, aki úgy szerette a világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta, ez egészen gyakorlati dolog. Hogyan érhető el hit által az Isten? Megint nem fölfelé, hanem lefelé. Nem úgy, hogy megpróbálok emelkedni valami láthatatlan magasság felé az áhítat szárnyain, megpróbálom extázisban átlépni a végesség határát, hanem megpróbálok komoly lépést tenni a hozzám legközelebb lévő ember felé. Átlépni a szakadékot, ami talán elválaszt tőle. Istenben, Aki úgy élt közöttünk, mint ember. Annyira hiszek valójában, amennyire az embert szeretem! Hiszen olyan Istenben hiszünk, Aki nemcsak minket szeret, hanem velünk együtt az egész világot is a szívébe zárta. Csak akkor hiszünk Benne igazán, ha úgy fogadjuk el Őt, ahogy van. Mint olyan Istent, Aki az egész világot szereti. Aki Isten mellett dönt, de vonakodik azok mellett dönteni, akik mellett Ő már döntött - az nem e mellett az Isten mellett döntött, hanem egy saját elképzelésű istenség mellett. Az Istenben való hit magában foglalja azt is, hogy kész vagyok szeretni mindazokat, akiket Ő szeret! Amikor egy emberre nézel, talán arra, aki éppen a legjobban bosszant, zavar, utadban áll, jusson eszedbe mindig, hogy annak az embernek eggyel több dimenziója van, mint amennyi látszik. Jézus azt mondta: “a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Mt 25,40) A gazdag ember akkor jött rá erre, mikor már késő volt. Nem gondolt arra, hogy a Lázárhoz való viszonyulás úgy jön majd számításba, mint az Istenhez való viszonyulás. Jézusnak az utolsó ítéletről való példázatában is ez a nagy meglepetés, a nagy ijedség, hogy maga Jézus volt jelen azokban a szerencsétlenekben, betegekben, foglyokban, éhezőkben, akiknek szüksége, materiális, mindennapi szüksége fölhívás volt a szeretet gyakorlására. Az embertársad Isten képviselője veled szemben. Őbenne élheted meg az Istenben való hitedet! Itt az ember szeretésében bizonyíthatjuk be, hogy mit ér számunkra az Isten! Benne szólít meg Isten, és rajta keresztül várja a választ. Ha nem vagy az emberrel szemben becsületes, Istent csaltad meg. Ha tisztátalan érzelmekkel közeledsz hozzá, Istent taszítottad el magadtól. Amilyen forrón vagy langyosan szereted őt, olyan igazán vagy langyosan hiszel Istenben!

Az Isten testté lett, köztünk lakik, és találkozása van velünk minden nap a legkisebb gyermekének a személyében. Ha találkozni akarunk Vele, ne a mennyben keressük, ahová föl nem érünk, hanem a földön, ahová leszállt hozzánk! Pár héttel ezelőtt az evangélizáción mondottam: Vedd elő a Jn 3,16-ot, ezt a jól ismert Igét otthon! Olvasd el, és a “valaki”-be helyettesítsd be a magad nevét! Így: ha X Y “hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Így is igaz? Persze, hogy igaz! Mondd el újra! Majd megint újra, amíg átjárja a szívedet a karácsonyi öröm, és túlcsordul a szívedből a másik felé is az Isten szeretete!

Ámen

Dátum: 1964. december 25. karácsony

Bizonyára észrevettétek, hogy ugyanazt az Igét olvastam fel megint, mint legutóbb. Nos, igen, mert ugyanott szeretném folytatni, ahol abbahagytam. Két része van ennek a történetnek. Amilyen magasztos, felséges, örvendetes az első rész, olyan szomorú, kiábrándító a második. Persze, hiszen az első részben Istenről van szó, a másodikban pedig rólunk, emberekről! Most erről a második részről szeretnék beszélni. Arról az emberről, aki az Urától kapott kegyelmet, jóságot, szeretetet nem bocsátja át magán az embertársai felé, és így maga is elveszíti azt!

A tulajdonképpeni baj előbb kezdődik, nem ott, hogy ez a szolga kimenvén urától, fojtogatni kezdte a szolgatársát. Hanem ott, hogy megkérdezi Péter Jézustól: “Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? még hétszer is?” (Mt 18,21) Amíg ezt a kérdést ilyen lelkülettel teszik fel az emberek, amíg a megbocsátás ilyen kérdés, probléma az emberek között, addig békétlenség fogja zavarni az együttélést. Amíg egy házasságban vagy egy családban, vagy egyáltalán egy emberi közösségben, akár a nemzeti életben az a problémánk, hogy hányszor kell az embertársunknak megbocsátani, mielőtt odaüthetünk, lecsaphatunk rá, addig baj lesz a családokban, meg az emberek között. E tekintetben a keresztyének lelkülete sem különb a pogányokénál. Nézzétek, amikor Péter fölteszi Jézusnak a kérdést, hogy hányszor kell megbocsátani az ő atyjafiának, hozzáteszi: “még hétszer is?” Szinte alig meri kimondani, ez már olyan rettentően sok szerinte. A korabeli rabbi-teológia szerint háromszor kellett megbocsátani valakinek, ha vétkezett, de akkor vége, tovább nem! Péter megérzett valamit Jézus jelenlétében, hogy ez talán mégis túl szigorú törvény. Önként fölemelte a hármat a kétszeresére, sőt ráadásul hozzátett még egyet, így lett hét. Na jó, hát hétszer! De ez igazán a fölső határ! Ezen már igazán nem lehet túlmenni! És akkor mondja Jézus a teljes képtelenséget, hogy még hetvenszer hétszer is!

Ezt a képtelenséget nem is lehet másképpen megérteni, csak úgy, ha előbb számon vesszük, hogy mit kaptunk és kapunk szakadatlanul Istentől. Ebből ered, hogy mi mivel tartozunk az embereknek. Mit kapott ez a példázatbeli szolga az Urától? Tízezer tálentum adósság elengedését! Ez a tízezer tálentum mai magyar pénzben kb. százmillió forint. Emberi viszonylatban elképzelhetetlen, hogy ekkora adósságot egyszerűen törölni lehessen valakinek! Valóban olyan történetet mond el Jézus, ami a valóságban lehetetlen. Pszichológiailag, gazdaságilag, pénzügyileg, jogilag és taktikai szempontból teljesen képtelenség! Ilyen nincs! Valóban, ember és ember közötti viszonyulásban ilyen nincs! Sem ekkora adósság, sem ilyen könyörület az adóson. De Isten és ember közötti viszonyulásban van!

Ami a pénz világában soha nem fordulhatna elő, az minden vasárnap megismétlődik itt, a templomban közted és Isten között. Itt mindig nagy leszámolás történik. Ide mindig úgy jövünk, mint reménytelenül eladósodott, hűtlen szolgák, akik nem tudunk fizetni. Itt újra az evangéliumot, a nagy örömhírt halljuk, hogy Isten eltörli az adósságot, megbocsátja a bűneinket Jézus érdeméért. A golgotai kereszt, ami köré vasárnaponként összegyűlünk, arról beszél, hogy ki van fizetve a váltságdíj. Nincs többé adósság, átvállalta Jézus, az Isten Fia. El van intézve az elégtétel, fel vagyunk mentve. Mához egy hétre újra megteríti az Úr az Ő asztalát számunkra, és hív: “Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik” (1Kor 11,24) - azután kinyílik a templom ajtaja, és mi, mint a példázatbeli szolga, megkegyelmezetten, fölmentve az adósság alól, kimegyünk a világba, az emberek közé. És akkor mi van tovább?

A példázatbeli szolga, amikor kiment az ura színe elől fölszabadultan, megkegyelmezetten, találkozott az utcán egy szolgatársával, aki tartozott neki valami csekélységgel. Nem egészen százforintnyi összeggel. És mit tesz? Tudjuk. Rátámad, fojtogatja, követeli rajta a tartozást. Mikor az nem tud fizetni, börtönbe vetteti. Szörnyű, ugye? Ennek a szolgának nem jutott eszébe, hogy a szolgatársának a kicsi adóssága annak a mérhetetlen nagy adósságnak egy része, amit most engedett el neki az Ő Ura?! Nem az lett volna a természetes, ha ez a szolga, amikor meglátja a szolgatársát, elújságolja neki, mi történt vele az előbb? Boldogan tudtára adja, hogy most már nem tartozik semmivel, hiszen az a száz forint egyik részlete annak a százmilliónak, amit neki töröltek? De nem! Ez az ember semmit sem értett meg abból a kegyelemből, ami vele történt! Sem abból, hogy ez őt mire kötelezi. Vajon mi jobban megértjük-e? Hogyan viselkedünk, kimenvén a templomból? Mi is megkegyelmezetten, bűnbocsánattal, megajándékozottan megyünk ki innen, hamarosan találkozunk az utcán a szomszédunkkal, otthon a házastársunkkal. Azután holnap a hivatalban a kollégánkkal, aki mindig olyan barátságtalan, vagy a gyárban azzal, aki annyiszor megmérgezte már az életünket. Azokkal az emberekkel, akik ostoba nézeteikkel már annyi bosszúságot okoztak.

Kimenvén innen, találkozunk embertársunkkal, a szolgatársunkkal, akiket mint adósainkat tartunk számon. Mert ilyen adós szolgatársa mindenkinek van. Most talán valaki a feleségére gondol, aki miatt annyiszor elkeseredett már, akitől nem kapja meg, amivel egy asszony tartozik a férjének! Esze ágában sincs megváltozni. Talán valaki a férjére gondol, akiről tudja, hogy nagyon sokszor marad adós a hűséggel, a gyöngédséggel. Borzasztó, hogy mit vétkezik a családjával szemben! Még csak bűntudata sincs a nyomorultnak! Eszébe sem jut, hogy adós! Vagy talán a hivatali kollégájára gondol most valaki, aki intrikál ellene, aki miatt nem részesült előléptetésben. Vagy a szomszédasszonyára, aki olyan valótlan pletykákat terjesztett róla. Vagy azokra a fajtájú, nyelvű és vallású népekre, akik annyi bajt okoztak a más nyelvű és vallású népeknek. Amint kilép a templomból, rögtön találkozik valakivel a szolgatársak közül, aki adósa. Szembejön valaki, aki eszébe juttatja az ilyen százdénáros tartozásokat. És mi, akik a templomból jövünk, fölhorkantunk magunkban: ez az a nyomorult, aki tönkretette az életemet, aki meglopott, megcsalt, becsapott, szerencsétlenné tett!

Pedig ezeknek az embereknek az adóssága velünk szemben még csak nem is századrésze annak a tartozásnak, amit Isten nekünk törölt! Képesek vagyunk-e belátni, hogy ez az adósság is, amit mi követelünk másoktól, annak az adósságnak egy része, amit Isten már elengedett nekünk? Minden ember, akinek tartozása van velünk szemben, olyan ember, akivel szemben mi tartozunk! Tudom, hogy ezt nagyon nehéz elismerni, hát még meg is valósítani! Mit, hogy még én tartozom annak az asszonynak, aki tönkretette az életem? Még én tartozom annak a férfinak, aki olyan közönségesen bánt velem? Még én tartozom annak a rosszindulatú kollegának, gőgös főnöknek? Én? Mivel? Mivel tartozom én annak, aki engem megbántott, megszégyenített, megalázott, megcsalt? Ne feledd sohasem, hogy te a templomból jössz! Onnét, ahol azt hallottad, hogy a milliárdos adósságodat elengedték! Te az Úrtól jössz, amikor szembejön veled az utcán, vagy otthon, vagy a munkahelyeden a szolgatársad, aki neked adós. Most talán valaki azt gondolja, hogy mi köze van annak a másik embernek ahhoz, hogy én honnan jövök? Hogy én a templomban voltam, hogy én a bűnöket elengedő Istentől lépek ki? Mi köze ehhez az én adósságomnak? Ez az én privát ügyem! És neki a torkának! Atombombával vagy anélkül! Csak nem leszek balek? Nem hagyom benne, amivel tartozik! Behajtom rajta! És máris fojtogatjuk a nyomorultat. Ha másként nem, legalább gondolatban, indulatokban, szavakkal vagy tettekkel, ahogy lehet, végül is megérdemli! Nem így szokott lenni?

De hát mit is tehetnénk egyebet? - Mit? Hát megbocsátani! Nemcsak hatszor vagy hétszer, hanem hetvenszer hétszer! A megbocsátással soha nem lehet eljutni odáig, hogy de most azután elég! Nincs tovább! De van tovább! Megint megbocsátani! Vég nélkül! Ha a keresztyénség ezt az elmúlt kétezer esztendő alatt valóban megtette volna, akkor most nem lenne olyan mérhetetlenül megterhelve az emberekkel és népekkel szemben! Megbocsátani? Mi az, hogy megbocsátani? Nem bagatellizálni a bűnt, az adósságot. Nem azt mondani, hogy az a száz dénár nem is olyan nagy dolog! Nem! Hanem megbocsátani! Megpróbálni úgy nézni arra, aki bánt, ahogyan Isten nézett reánk itt a történetben. Megpróbálni úgy látni az illetőt, hogy Ő is az Isten könyörülő szeretetének a tárgya! Próbáld meg otthon, családi konfliktusok idején, a hivatali feszültségek közepette, a politikai indulatok között! De igazán próbáld meg Isten szemével nézni azt, aki adós! Merj megbocsátani neki! Ne szégyelld, ha bolondnak tartanak emiatt! A keresztyén embernek az a hivatása, hogy bizonyságot tegyen Isten hihetetlen szeretetéről! A megbocsátás olyan érthetetlen és lehetetlen cselekedet, amelyben tükröződik valami Isten érthetetlen és lehetetlen golgotai cselekedetéből! Az is érthetetlen és lehetetlen volt, ami a kereszten történt.

Azután nemcsak a másiknak tartozol azzal, hogy megbocsátasz neki, hanem önmagadnak is. Aki nem képes megbocsátani, tönkremegy bele! Higgyétek el: sokan azért mennek tönkre lelkileg, erkölcsileg meg testileg, mert nem tudnak megbocsátani! Itt a példázatban is látjátok: ez a szerencsétlen szolga, aki rátámadt a szolgatársára, tényleg belepusztult abba, hogy nem bírt megkönyörülni a szolgatársán. Neki volt baj, hogy nem tudott nagylelkű lenni az adósával szemben! Mindnyájan bűnbocsánatból élünk. És a szó szoros értelmében tönkremegyünk, ha nem tudunk megbocsátani!

Nos hát, ismét eljöttünk ma ide, a templomba, és itt kiderült, hogy Istennel szemben milliárdra rúgó tartozásunk van. És az egészet most megint leírta Isten, áthúzta Jézus vérével, fölmentett bennünket! Most hajlandók lennénk azt hinni, hogy ezzel el van intézve minden, mehetünk haza! Nem, atyámfiai! Most kezdődik valójában a kapott bűnbocsánat realizálása vagy elvesztése! Amikor kimegyünk a templomból az életbe, az emberek közé! Azok közé, akik a megbocsátásunkra, a könyörületünkre, a szeretetünknek a cselekedeteire várnak? Nem, hanem akik talán egyáltalán nem is várnak erre. Isten vár arra, hogy az emberekkel úgy bánjunk, ahogyan Ő bánt velünk. Isten várja, hogy tanuljunk meg igazán jól imádkozni: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek”. (Mt 6,12)

Ámen

Dátum: 1960. december 11.

A Budapest-Déli Egyházmegyénk összes gyülekezete ezen a mai napon három különböző helyen gyűlik össze csendesnapra, hogy elmélyüljenek a keresztyénség nagy adventi váradalmában, az ítéletre visszajövő Úr Jézus várásában. A budai oldalon levő gyülekezetek itt, a mi templomunkban tartják ezt a csendesnapot, amelyen - az egységes program szerint most mi is - a visszavárt Krisztus felé fordulunk, és az egész napon át Bibliánknak azokat a kijelentéseit tanulmányozzuk, amelyek Jézus második visszajövetelével kapcsolatos nagy titkokat és tudnivalókat tárják elénk. Ezért foglalkozik már ez a mostani igehirdetés is a nagy adventi reménységnek azzal a részletproblémájával, hogy mit jelent: várni Jézust! A többi problémájával majd a többi igehirdetés foglalkozik.

Jézus ebben a példázatban az Ő gyülekezetét, a keresztyén egyházat olyan társasághoz, olyan tíz nyoszolyólányhoz hasonlítja, akik “elő vévén a lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé”. Ennek a képnek a lényege az, hogy a keresztyén életforma a várakozás állapotában lévő életforma. A keresztyén gyülekezetnek a lényegéhez tartozik hozzá, a keresztyén magatartásnak az egész jellegét fejezi ki az, hogy egy bizonyos váradalom tölti el, valamiféle váradalom feszül benne. Mégpedig örvendező váradalom! Valami nagy jónak a várása. Tudjátok, milyen nagy dolog ez, milyen jó dolog ez? Akkor értjük meg, ha az ellenkezőjére gondolunk: milyen tragikus az, ha valakinek már nincs várni valója! Nem vár semmit, nem vár senkit! Egy ember rendszerint nem a reá nehezedő terhek súlya alatt omlik össze, hanem az alatt, hogy nem bírja elképzelni, hogy ez még lehet valamikor jobb is. Tudjátok, mi a reménytelenség? Az, hogy az ember nem tud már jót várni! Akinek már nincs mit várnia, az maga sem tudja, miért él. Nos, a keresztyénségnek van váradalma! A keresztyén ember egy nagy, örvendező várakozás izgalmában élő ember!

De hát mit várunk mi? Mi jót várhatunk mi? Mire számíthatunk? Mi jön reánk még? - Érdekes lenne végigvizsgálni, milyen váradalmak élnek ma az emberiség tudatában. A legtarkább képek vonulnának el előttünk: a mindent elpusztító atomháborútól a mindent kiegyenlítő, boldog aranykorszakig, vagy a nihiltől, a semmitől a tökéletes földi paradicsomig. Mi lesz hát? Ki tudná ezt megmondani? Ki tudná akár csak azt megjósolni, hogy mire virradunk holnap? Senki emberfia! - Nos, a Biblia másképpen tanít meg föltenni a kérdést, nem úgy, hogy mi jön, hanem úgy, hogy ki jön? Nem úgy, hogy mit várhatunk még, hanem úgy, hogy kit várhatunk? És így egészen más perspektívája van a "mi"-nek is.

Kit várunk? Jézust! A keresztyén egyház olyan embereknek a közössége, akik elszántan, örömmel, boldogan várják az Ő Urukat. Várják azt a pillanatot, amikor Jézus kilép abból az inkognitóból, amiben földi tartózkodása idején itt járt, és mindenek szeme láttára leleplezi azt, amit az Övéi eddig is hittek, de nem láttak: hogy valóban Ő az, Akinek adatott minden hatalom mennyben és földön! A mi váradalmunk tehát arra irányul, hogy találkozzunk magával az Úrral! Ma még hitben járunk, nem látásban. És Azt, Akiben most látatlanul hiszünk, a nagy találkozásnál majd látni is fogjuk. Igen, az az egyház, amely így dicséri Jézust: “Leszállt a mennyből hívni és eljegyezni őt, Megváltva drága vérén a váltságban hívőt.” (392. ének 1. v.) Ez az egyház most abban a váradalomban él, hogy “Míg látomása egykor dicsőn beteljesül, S a győzedelmes egyház Urával egyesül.” (392. ének 4. v.) Ezt várjuk. Ez a mi adventi váradalmunk. De elég reális dolog ez?

Hallottam egyszer egy holland asszonyról, akinek a férje nem jött vissza a tengerről, a halászatból. Az asszony nem akarta elhinni, hogy a férje odaveszett. Minden reggel kiment a tengerpartra, kémlelte a messzeséget, várta vissza élete társát. Éveken át... Amikor az emberek látták, résztvevő szánalommal tárták szét a kezüket, hogy szegény asszony, már nem normális! - Vajon a mi adventi váradalmunk is nem ilyen eszelős váradalom-e? Nem várunk-e mi is olyan Valakire, Aki már régen meghalt? De igen! Olyan Valakire várunk! De az, Aki régen, ott a Golgotán meghalt, a halálból is feltámadt, és most is él! Olyan reális, konkrét Valakire várunk, Aki már egyszer eljött, itt volt, Akiben maga Isten jött közénk erre az eltévedt bolygóra, ebbe a kisiklott történelembe. És akkor, azon az első karácsonyon, amikor először eljött: ezen a világon valami új kezdődött. Tehát Jézus már egyszer eljött. - És tulajdonképpen ma is mindig újra jön. Jön az Igéjében és Szentlelkében. Jön oda, ahol emberi szívek bizalommal nyílnak meg Előtte, magukat engedelmességben odaadják Néki, és hittel imádkoznak Hozzá. Ő mindig újra jön ma is oda, ahol egy gyülekezet egybegyűlik az Ő Igéje és sákramentuma köré. Erre a Jézusra várunk - arra, Aki eljött, Aki Lélekben most is itt van. Ez a Jézus jön el majd hatalommal és dicsőséggel. Egy dolog bizonyos: Isten nem hagyja ezt a világot, s benne az Ő gyermekeit a végső kétségbeesés, a végső mélység kitátott torkába zuhanni! Isten nem hagy magunkra a bűnünkkel, a félelmeinkkel, a nyomorúságunkkal, a halálunkkal... Túl nagy áldozatot hozott már értünk, túl sokba vagyunk mi Neki, nem hagyja abba, amit elkezdett! Újra eljön, jön a vigasztalásával, jön a békességével, üdvössége teljességével. Jön szeretetének győzelmi ünnepével és az Ő igazságának az ítéletével! Övé a jövendő! Az Ő kitárt karja felé áramlik az idő, halad a történelem: jön Jézus! És ha a világ azt mondja is ránk, hogy eszelősek vagyunk, meghibbantunk, akkor is várjuk Őt, mert Ő mondta, hogy az Ő követői hasonlatosak ahhoz a tíz szűzhöz, akik “elővévén az ő lámpásaikat, kimenének a vőlegény elé”.

De vajon igazán hasonlatosak vagyunk-e mi, mai Krisztus-hívők, ahhoz a tíz szűzhöz? Valóban az határozza-e meg az egész keresztyén életformánkat, hogy várjuk Jézust? Vagy ez is csak olyan üres tétellé vált már, ami mögül régen eltűnt minden tartalom? Nem éppen ez hiányzik-e belőlünk a legjobban, a várakozásnak ez a lelke? És vajon nem a várakozás lelkének e hiánya miatt lettünk-e, mai keresztyének, olyan elesettek, színtelenek, ízetlenek, jellegzetesség nélküliek, világhoz hasonlók? Jézus gyülekezete mindig annyira erős és annyira eleven, amennyire igazán Jézust váró gyülekezet, amennyire valóságosan tudja várni az ő Urát! - Hiszen éppen ez a váradalom emel fölül a hétköznapok szürkeségén! Egyszer a Normafa lejtő tetejéről, a Szabadság-hegyről néztem vissza arra a területre, ahol lakunk, és akkor vettem észre, hogy milyen szép minden. Odalenn nem is látszik a hétköznapi, ismerős házak között járva, hogy milyen szép, csak innen felülről nézve. Nos, a Krisztust váró ember ilyen magasabb szemszögből, a csillagok távlatából, az örökkévalóság perspektívájából nézi az életet, és ezért mindig szépnek látja, mindig meglátja benne a szépet. Ez a váradalom emel az emberi kicsinyesség fölé is, és tesz szabaddá, nagyvonalúvá. Mert nézzétek: aki tudja, hogy jön Jézus, az Örök Bíró, és megfizet kinek-kinek a cselekedete szerint, az egy csomó felesleges erőpazarlástól mentesül: nem tartja számon a sérelmeket, haragos, bosszús indulatokat, az mindig meg tud békülni az ellenségével is, meg tud bocsátani akárkinek. Valóban rengeteg energia szabadul fel az ember lelkében a jó irányba, ha rá tudja bízni az ítéletet az Úrra. Továbbá a Krisztus-várás emel a felelőtlenség, a könnyelműség fölé - mert ez a váradalom ébren tartja bennem a számadás kötelezettségét. Ha tudom, hogy Jézus visszajön, és maga elé állít, akkor nem bánhatok akárhogyan az emberekkel, nem tölthetem akárhogyan az időmet, nem végezhetem akárhogyan a munkámat, hiszen minderről be kell számolnom majd egyszer. Érzitek már, hogy mekkora erő, milyen ajándék az, hogy várjuk Jézust?

Ezzel már arra is utaltam, hogy miként történjék ez a várás. Mert várni többféleképpen lehet. A mi ádventi váradalmunk nem olyan tétlen várakozás, mint ahogyan a medve várja nagy téli álomba merülve a tavasz ébredését. Sem olyan bosszantó várakozás, mint ahogyan háborús időben a krumpliért sorban állva vártuk, hogy jut-e még nekünk. Sem olyan bizonytalan várakozás, mint ahogyan a lottó-tulajdonos várja a húzás eredményét, hanem valami egészen más. Milyen? Ehhez a tíz szűz példázatának a szimbolikáját kell jobban megérteni. Íme, ezt olvassuk: “Öt pedig közülük eszes vala, és öt bolond. A kik bolondok valának, mikor lámpásaikat elővevék, nem vivének magukkal olajat; Az eszesek pedig lámpásaikkal együtt olajat vivének az ő edényeikben”. Az olaj kérdése körül fordul meg az, hogy valaki helyesen vagy helytelenül várja Jézust. Az olaj a Bibliában mindig a Szentlélek jelképe, a Krisztus Lelke. Az tehát a legfőbb kérdés, hogy benned van-e Jézus Lelke? Pál nagyon határozottan mondja a Római levélben: “A kiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,9) Akiben tehát nincs a Krisztus Lelke, az nem igazán az Övé, hanem csak látszólag, csak külsőleg. Tehát lehet valaki úgy ott a Krisztus-várók seregében, hogy valójában mégsem a Krisztusé! Lehet, hogy keresztyén nevelést kapott, Bibliája van, áldozatoktól sem riad vissza, tagja külsőleg a gyülekezetnek, készül is a menyegzőre, már a lámpa is a kezében van - tehát nem cinikus, nem hitetlen, nem istenkáromló, külsőségeiben is vállalja az Isten népéhez tartozást -, és egyszer majd, a nagy találkozásnál mégis kiderül, hogy nem a Krisztusé! Valamije hiányzik. Nincs benne a Krisztus Lelke! Hadd mondjam ezt így: a jézusi lelkület, vagyis a megváltás valóságának az átéléséből eredő krisztusi gondolkodás, érzület, indulat, beszéd és cselekvés. Így te magad is megvizsgálhatod a cselekedeteidből, a mindennapi életedből, abból, ahogyan jársz-kelsz a világban, ahogyan az események hatnak rád; az indulataidból, vágyaidból, amikkel tele van a lelked; az élettársaddal, gyermekeiddel, szüleiddel való viselkedésedből te magad megvizsgálhatod, hogy van-e benned olaj: Jézus Lelke, Krisztusi lelkület?! Ha valaki csal, ha valaki becsapja az embereket, ha valaki hazudik a hitvestársának, ha valaki nem teljes tőle telhető erővel végzi a világi munkáját, ha valaki veszekszik, pöröl, és így tovább, abban nyilván nem Jézus Lelke világít. Az olyan, mint a bolond szüzek, akik bár szintén várták a Vőlegényt, mégis lemaradtak a menyegzőről!

Sőt a példázatban még nem is csak olajról, hanem egyenesen olajtartalékról van szó. Olaja az öt bolond szűznek is volt, csak olajtartaléka nem. Ne tévesszen meg hát senkit az, ha időnként fel-fellobban benne valami mennyei fény, egy-egy áhítatos pillanatban, vagy ünnepi hangulat meghatottságában átvilágít valamilyen jó cselekedetében, szavának a lámpásából valami szent sugár - nem elég a fellobbanás, az ígéretes kezdet! A Vőlegény késik, és közben besötétedik - a Krisztust várók is elalusznak mind, egyszer mindnyájan elaluszunk... És majd az álomból riaszt a kiáltás: Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe! És akkor már nem lesz idő pótolni az elmulasztottakat. Amit el nem végzett valaki az “elalvás” előtti időben, azt sohasem pótolhatja többé! Ha az elalvás előtt nem égett a szíved Krisztusért, a felébredéskor már hiába kapkodsz! Az elalvásig terjedő időt kell “eszesen” kihasználni, vagyis felkészülni, olajat beszerezni! Mert ma még lehet olajat kapni! Van a te számodra is! De nem énnálam, sem valaki másnál! Egymástól nem kérhetünk kölcsön! Erre is figyelmeztet Jézus ebben a példázatban! A bolond szüzek az eszesektől akartak kölcsönkérni, de hiába! Minden egyebet lehet kölcsönözni: pénzt, ruhát, gondolatot, de ezt az olajat nem! Hitvalló őseinktől kölcsönvett vallásossággal senki sem mehet a Vőlegény elé! Hiába hívő a fiad vagy az édesapád vagy a hitvestársad: ők nem segíthetnek rajtad! Annak az olajnak a te szívedben kell lennie! Azt neked kell közvetlenül az Úrtól elkérned, beszerezned! Milyen jó, hogy a Szentírás tele van biztatással, hogy csak “Kérjetek, és adatik néktek!” (Mt 7,7) Kérjetek Szentlelket, és megadatik néktek! Néked is jut bűnbocsánat, új szív, békesség, öröm, győzelem, tiszta élet, üdvösség: olaj, Szentlélek, krisztusi lelkület. Kell-e?

Nos, hát:

Az Úr elé ha tárod A szív alázatát,
Őt nem hiába várod: Betér hozzád, megáld.
A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod,
Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.

Ó, Jézusom, szegényed Kér, vár, epedve hív:
Te készítsd el: tenéked Lesz otthonod e szív.
Jer hű szívembe hát! Habár szegény e szállás,
De mindörökre hálás, Úgy áldja Krisztusát.

(312. ének 3-4. vers)

Ámen.

Dátum: 1960. december 4.

A Római levélnek ebben a most soron következő szakaszában valami egészen különös és merész adventi reménységről beszél az apostol. Summája ennek a reménységnek az, amit így mond: “Azt tartom, hogy a miket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.” Tudom, hogy ezzel a gondolattal vissza lehet élni, és vissza is élt nagyon sokszor a múltban a keresztyénség. Mert önként adódik belőle - felületesen magyarázva - az a pesszimista életszemlélet, amit vádként is hangoztattak már nem egyszer Krisztus követői ellen, hogy az egész földi élet egy nagy siralom völgye, de majd kárpótol minket minden itteni szenvedésért a túlvilág dicsősége és öröme. Nos, ez így magában véve, még ha van is benne igazság - mert hiszen valóban erről beszél az apostol -, elég olcsó vigasztalás. A mai embernek nem sokat mond az, hogy minden földi gyötrelemért és fájdalomért, amit ezen a földön végig kell szenvednie, majd bőséges kárpótlást kap a mennyben. Ha azonban jobban belemélyedünk Pál mondanivalójába, kiderül, hogy éppen nem ilyen pesszimizmusról van itt szó. Persze nem is optimizmusról - hiszen Pál és vele együtt a Krisztusban hívő ember sem nem pesszimista, sem nem optimista, hanem reménykedő, aki a végső, nagy adventi reménység beteljesülésének a bizonyosságában látja a földi életet. És ez a reménység éppen nem nyugvópárna a számára, hanem ösztöke - a legteljesebb aktivitásra biztató reménység.

Ebben a földi életben kétségtelenül vannak olyan tények, amelyek előtt nem lehet szemet hunyni. Ilyen tény az is, hogy rengeteg baj, szenvedés, testi-lelki nyomorúság nehezíti meg az ember életét. Ilyen szavakat használ az apostol: “szenvedünk”, “a világ sóvárogva várja”, “hiábavalóság alá vettetett”, mintha azt mondaná: sok értelmetlen dolog történik. Meg: “rothadandóság rabsága”, meg: “az egész világ fohászkodik és nyög”... És vajon nem így van? Milyen iszonyú szenvedés lehet a világnak azon a pontjain, ahol most is hullanak a magasból a gyilkos bombák, és rémülten menekülnek a nyomorult emberek a föld alá! Vagy ahol naponta fölpuffadt hasú kisgyerekek meg vézna öregek esnek össze százával az éhségtől az utcákon és falvakban... Vagy mit szenved néha egy-egy édesanya a gyermeke gyógyíthatatlan betegsége miatt, vagy talán fia érzéketlen, hideg szíve miatt! Mennyit sír, mennyit kesereg egy asszony a férje miatt, vagy fordítva, egy férfi a felesége miatt! Mennyi kínos feszültség, testi vagy lelki fájdalom tombol sokszor egy-egy lefüggönyözött ablak mögött egy lakásban! Ha egy lelki magnószalagon össze lehetne gyűjteni mindazt a titkos vagy nyílt panaszt, jajszót, sírást, ami csak egyetlen órára tölti be a Földet: elrémülnénk, hogy mennyi baj, szenvedés, nyomorúság van ezen a világon! Talán éppen ebből érzékeltet valamit olykor egy-egy komor, megrázó bartóki zenemű! Ezek tények. Nem segít rajtunk, ha nem akarjuk észrevenni, meghallani és meglátni őket.

Pál nemcsak meglátta, hanem szinte érződik a szavain, hogy mindez a sokféle szenvedés szinte átrezdül a lelkén... Sőt még továbbmegy a világban lévő szenvedés meglátásában és érzékelésében. Azt mondja: “tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig”. És amikor a “teremtett világról” beszél, nemcsak az emberi világra gondol, hanem a természet világára is, a növény- és állatvilágra is. Szinte hallja az anyarigó zokogását, amint tehetetlenül, rettegve végignézi, hogyan falja föl a bokorban kis fiókáját a macska... Vagy talán szinte érzi a nemes virág fájdalmát, amelyet valósággal megnyomorít a rá fölkúszó folyondár. Szinte hallja a vihar dühében meghajló fák nyögését, a derékba törettetés halálos reccsenését! Akkor érzékeltem én is valamit a teremtett világ fájdalmas nyögéséből és szenvedő sóhajtásából, amikor a csatatérré vált városban láttam bombáktól halálra sebzett, szétszaggatott nagy fákat, kerítésnek támaszkodó döglött lovat, a biztos halál elől vonítva menekülő kutyát, rémült macskát... Igen: ha volna érzékszervünk hozzá: a természet világában is hallhatnánk mindazt a fájdalmas sóhajtozást és nyögést, amit az embervilágban hallunk... Ezek is tények!

És az a csodálatos, hogy bár ilyen reálisan látja Pál az egész teremtett világot - embervilágot és természetvilágot -, mindezt mégsem egy schopenhaueri világfájdalmas litániaként mondja el, sem a pesszimista írók és filozófusok sötét iróniájával vagy panaszkodásával, hanem - szinte hihetetlen - mindez csak még jobban fölfokozza a reménységét és váradalmát. Pál a világ szenvedését, meg benne a saját maga sokféle szenvedését is adventi reménység alatt látja. Mert a teremtett világnak ezt a nagy, egyetemes sóhajtozását és nyögését kétféleképpen lehet látni: egyfelől úgy, mint pl. egy gyógyíthatatlan rákbeteg kínlódását, fájdalmas, nyöszörgő vergődését, akiről már mindenki tudja, hogy reménytelen eset... Menthetetlenül halad a végpusztulás felé. Ez a pesszimista látás. Másfelől azonban úgy is lehet mindezt a sok szenvedést látni, mint a szülő asszony vajúdását. Ott is van fájdalom, ott is hangzik a sikoltó jajkiáltás, ott is van verejtékező sóhajtozás - de milyen! De mindez mégis abban a boldog reménységben, hogy nem hiábavaló: így születik, éppen e fájdalmak között van születőben egy új élet... Ez a születési fájdalom, ez a vajúdás egy új, boldog világ felé halad. Ez adventi világlátás. Tehát úgy fohászkodik és nyög az egész teremtett világ, mint a vajúdó asszony. Pál úgy hallja a temérdek emberi jajszót, az enyészet siralmát, az elemek panaszát, az állati lények fájdalmát, mintha mind együtt, ember és világa, öntudatlanul is, tagolatlan nyelven “fohászkodik”, könyörögve imádkozik, kiált Isten után, a megváltás után. Lehetetlen, hogy Isten meg ne hallgassa ezt a kozmikus kiáltást! Amint a vajúdásra új élet születése szokott következni, úgy kell következnie erre a kiáltásra is a világ újjászületésének. Efelé halad a teremtett világ, egy nagy, kozmikus újjászületés felé! Minden efelé dől, feszül, nyomul, siet előre. Ezért mondhatja Pál valóban, hogy: “Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik”. Így érthetők és értendők az apostolnak ezek a mondásai: “A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését”, vagyis a Krisztus által elkezdett megváltásnak a végkifejletét, a teljes dicsőségben való lelepleződését. Meg ez: “maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságából az Isten fiai dicsőségének szabadságára.”.

Ugyanaz a nagy adventi reménység ez, mint amit János apostol ír így: “És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak”. (Jel 21,4) Igen - majd akkor!! De most azok az elsők nem múltak el. A régi világ még itt van, a régi ember még itt van, sőt az újjászületett emberben is ott van még az óembere - de mennyire! -, a vajúdás még tart, azt a születő újat még nem látjuk, illetve még csak reménységben látjuk. De reménységben már látjuk!

Annyival inkább bizonyos ebben a reménységben Pál, mert a saját hívő életében is ugyanezt az előrefeszülő fohászkodást érzi. Erre vonatkozik az a mondata: “magok a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását”. Tehát mintegy érzi, tudja, hogy ott a damaszkuszi úton, amikor belépett Jézus az életébe, őbenne is elkezdődött valami egészen új. Annak az eljövendő új életnek a csírája már szárba szökkent benne, de életének a teljes újjáteremtése még nem fejeződött be, még nem kész az, ami már elkezdődött - de tudja, hogy ha elkezdte benne Jézus azt a jó dolgot, el is végzi majd arra a nagy napra, amikor teljessé lesz az Isten dicsősége. (Fil 1,6) A szívében már ott van az Isten dicsőségének ismerete, a Jézus arca, de ez a kincse most még cserépedényben van. (2Kor 4,6-7) Tehát a hívő ember is ebben a "már igen - még nem" feszültségben, vagyis adventi reménységben, váradalomban él most. Már igen: tudja, hogy az Isten gyermeke, Jézus örököstársa; de még nem jutott odáig, hogy át is vegye ezt az örökséget, arra még várnia kell, de éppen e reménység alatt békességes tűréssel vár...

Pálnak ez a vallomása: “mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását”, nagyon érthetővé vált számomra a múlt héten, amikor meglátogattam Istennek egy kedves, kiöregedett szolgálóleányát, aki sok-sok áldott szolgálatot végzett, amíg tudott, öregek, fiatalok között. Most pedig azon kesereg, hogy egy szobához kötötten, elgyengült testben, csak számolgatja azokat a szolgálati lehetőségeket, amik még reá várnának, de amiket már nem bír elvégezni többé. Vagy amikor négy évvel ezelőtt viszontláttam volt zürichi professzoromat, Istennek egy drága szolgáját, a világ egyik legragyogóbb elméjét, de most megöregedve, az érelmeszesedés következtében beállott agylágyulás szomorú tüneteivel - mintha az egész tragikus emberroncs egyetlen nagy fohászkodás lett volna, várva a test megváltását. Itt éreztem igazán, hogy ha nem ez a reménység éltetne bennünket: ó, de értelmetlen hiábavalóság lenne ez az egész földi élet! De milyen más úgy látni a szenvedést, a test és a szellem elgyengülését, a betegség fájdalmát, a síró világ panaszát, mint szülési fájdalmat, amely már előrevetíti vigasztaló sugarát, az új élet nagy örömének, az Isten jövendő dicsőségének a fényét!

Azt mondtam az elején, hogy a világ és magunk szenvedésének az ilyen reménység alatt való látása éppen nem nyugvópárna, hanem ösztöke. Először is arra biztat, hogy várjak csak türelemmel, ne essem kétségbe, ne túlozzam el a dolgokat, hiszen jó irányba halad az életem. Pál szerint, ha Jézussal együtt szenvedünk, vele együtt is dicsőülünk meg. (Róm 8,17) Ne veszítsem el az arányérzékemet, hiszen ez a mostani szenvedés korántsem hasonlítható ahhoz a dicsőséghez, ami majd megjelenik nékünk. Ebben a tudatban próbáljak felülemelkedni mindenen, ami bánt, ami testileg vagy lelkileg lehúz. Azt mondja ezzel az Igével kapcsolatban az egyik nagy igemagyarázó: ne csináljak minden fadarabból, ami az utamba kerül, keresztet magamnak, hanem lássak túl rajta, mert ez nem a végállomás, csak a “már igen és a még nem” között feszülő híd. Próbáljak meg úgy felülemelkedni a problémákon, hogy ugyanakkor tudjak örülni minden kicsi jónak, szépnek, igaznak, tisztának, amiben már most megcsillan valami az Isten eljövendő dicsőségéből, ami felé haladok.

Azután abból a látásból, hogy egy vagyok az egész teremtett világgal a szenvedésben is meg a reménységben is, ebből a látásból valami nagy együttérző szeretet, szolidaritás támad bennem az egész világgal. El egészen odáig, ahová Assisi Szent Ferenc jutott, akiről azt mondják, hogy még a farkast is így szólította meg: farkas testvérem, és a virágot is így cirógatta: testvérem, kis virág! Nemcsak üres részvét a szenvedő világ iránt, hanem igazán együtt szenvedés vele, amikor nekem is fáj a más fájdalma, az én szívembe is belehasít a vietnami vagy kongói gyermekek jajkiáltása, az én lelkem is felnyög egy másik ember vagy család szomorúságának láttán. A teremtett világgal való ilyen együtt szenvedésből származik az a lelkület, amelyik nem tud elmenni közömbösen a másik nyomorúsága mellett, megértő a másik nyomorúságával, bajával szemben, és mindent megtesz, hogy úgy segítsen rajta, ahogy csak erejéből és nagy boldog adventi reménységéből telik. Ez az aktív együtt szenvedés. Ez a szenvedés nem “passió”, hanem a legáldottabb akció! Talán éppen ezt jelenti Pálnak ez a kifejezése, hogy: együtt szenvedünk a Krisztussal! Hiszen Jézus legnagyobb és legáldottabb akciója a szenvedő emberrel szemben éppen az ő passiója, szenvedése volt! És ma is az! Ebben a szenvedésben, a mások baját szeretettel hordozó szenvedésben vesz részt az is, aki Jézushoz tartozik.

És végül, aki így együtt szenved ezzel a teremtett világgal, az tud igazán szívvel-lélekkel könyörögni ezért a világért! Ennek a világnak minden nyomorúságáért. Ez a mi legspeciálisabb segítő szolgálatunk e világért. Persze úgy van ez is, ahogyan az apostol mondja, hogy bizony nagyon gyarló és erőtelen ez a mi imádságunk. Sokszor olyan tanácstalanok vagyunk, mit is kérjünk, hogyan is tudja ebből a sok kusza összevisszaságból kihozni Isten az Ő dicsőségét? Sem azt nem tudjuk, mit kérjünk, sem azt, hogy hogyan, de lám, ebben az erőtlenségünkben is segítségünkre van Isten. Azt mondja az apostol: maga a Lélek esedezik érettünk, kimondhatatlan fohászkodásokkal. Tehát akármilyen gyatrán tudunk is könyörögni, bízzuk csak rá Arra, Aki együtt könyörög velünk. Így azután még biztosabbak lehetünk afelől, hogy nem marad félbe a Golgotán megkezdett váltságmű, Isten nem hagyja kárba veszni Jézus megváltó halálát, biztosan véghezviszi azt, amit elkezdett. Fölragyog még egyszer az újjáteremtett világ fölött az Ő dicsősége. Ez a mi nagy adventi váradalmunk és reménységünk!

Ámen

Dátum: 1969. november 30.

Bizonyosan tudjátok a ma esti programot, mert hiszen többször is hirdettem már. Ma este arról szeretnék beszélni, hogy Jézus Krisztus által az örömben is milyen bővölködővé tud válni egy embernek az élete. Azt is bizonyára tudjátok, hogy minden estének és az egész hétnek összefoglaló címe tulajdonképpen Jézusnak az a mondása, amivel szinte válaszol arra a kérdésre, amit feltennénk neki, és amit sokszor fel is szoktunk tenni emberek: Miért is jött tulajdonképpen erre a világra? Jézus így válaszol: ”én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek.” (Jn 10,10) Szeretném felhívni a figyelmeteket arra az egyetlen szóra, hogy ”bővölködjenek”. Az eredeti szónak az értelme valahogy így hangzik: valaminek a bővében lenni, valami dologban nagyon gazdagnak lenni, túláradó módon bírni valamit, annyira, hogy még feleslege is marad az embernek. Ezt jelenti: ”én azért jöttem, hogy életök legyen, és bővölködjenek”. Ilyen bővölködő életet jelent Krisztus. Képzeljétek el, milyen élet lehet az, amelyik az örömben is ilyen túláradó módon bővölködik. Annyira tele van örömmel, hogy nemcsak magának elegendő minden helyzetben, mindenkor, hanem még jut belőle másnak is, meg tud vele vidámítani másokat is. Igazán valami nagy kiváltság Jézussal élni. Sokszor elgondolkoztam már ezen, és szeretném, ha megéreznétek ebből valamit: milyen jó nekünk, hogy mi hihetünk Jézusban, abban a Jézusban, aki életünket ennyire kiteljesíti. Ha mi egészen komolyan vennénk, amit Ő mond, akkor örömben ilyen bővölködő emberek lennénk. Akkor az örömünk túlcsordulna a szívünkön, és jutna belőle a környezetünk számára, a hitvestársunk, a gyermekeink számára, az ellenségeink számára is. Még a villamoson tolongó emberek számára is kisugározna belőlünk ez a boldogság, ez a belső öröm, amiről itt szó van.

Mindenesetre azt jelenti ez, hogy Krisztustól ne féltse senki az életét, a fiatalok se féltsék az élet örömeit. Jézus senkit sem akar szegénnyé tenni, sőt meg akarja örömben is gazdagítani minden ember életét. A keresztyén élet nem egy szomorú életforma, nem olyan, amelyik mindenről kénytelen lemondani és az élet örömeit kénytelen megtagadni, hanem éppen egy nagyon is boldog és örvendező életforma, csak sajnos nem látszik rajtunk. Mi inkább a szomorú formáját vetítjük ki a világba, mintha gyászmenetben járnánk. Még az úrvacsorához is úgy szoktunk jönni, mintha valami szomorú dolog történne itt. Pedig ez győzelmi vacsora. Azt jelenti, hogy már most részesülhetünk Jézus eljövendő teljes győzelmében. Sajnos a szomorúságunk nem nagyon vonzó az emberek számára, és ezért nem irigylik meg tőlünk, mert nem látszik meg rajtunk, hogy bővölködnénk az örömben. A keresztyén élet tehát nagyon bővölködő élet, örvendező élet, valahogy úgy azonban, ahogy egyszer egy kedves testvéremnek mondottam, hogy az örömében is van valami a mennynek a komolyságából, és a komolyságán is átsüt valami tiszta derű.

Hát hogyne, amikor mindaz, amit Jézusról tudunk, hogy mit cselekedett, hogyan élt, halt meg és hogyan támadott fel, minden egyetlen szóban foglalható össze, ebben a szóban: evangélium. Ez magyarul azt jelenti: örömhír. Egy olyan isteni jó hír, amelyik felvidítja az embernek a szívét. Még egy emberi jó hír is milyen jó hatással van a kedélyünkre, még a keserűségben is felélénkíti az embert, és szinte új lelkierőt kap az ember egy igazán jó hírtől. Hát még egy isteni jó hír mit kellene jelentsen, ha mi igazán el tudnánk fogadni, és meg tudnánk hallani. Bár ezen az estén valahogy így hallanánk az evangéliumot, az isteni jó hírt!

Örülni jó dolog, minden ember szeret, vagy szeretne örülni. És nemcsak jó, hanem szükséges dolog az öröm. Olyan szüksége van minden embernek az örömre, mint ahogy a növényi, állati vagy emberi organizmusnak szüksége van a napsugárra. Az öröm az életnek a napsugara, ami nélkül olyan pincevirág-életűvé válik az ember. De olyan nehéz mindig örülni! Eszembe jut, hogy amikor a gyermekeim egészen kicsik voltak, az egyik kisfiam egy reggel felült az ágyában, körülnézett és azt mondta: apuka, én úgy örülök valaminek, de nem tudom, minek!
Milyen jó a gyermeknek, az egészséges életöröm csak úgy feszül benne! Tud örülni mindennek, tud örülni az életnek. De mit csináljon az a 80 esztendős asszony, akivel múltkor beszélgettem és elmondta, hogy miután meghalt a férje, mindenki magára hagyta? Vagyonát is elveszítette, és minden mást is elveszített. Tele van keserűséggel és szomorúsággal. Egyetlen hozzátartozója van, de inkább ne lenne, mert attól szenvedi el a legtöbb keserűséget. Azt mondta: nagytiszteletű úr, egyetlen örömöm lenne: ha meghalhatnék. Vágyik meghalni - és valóban, mi öröme lenne még egy ilyen öregnek, akinek már az egész élet egy nagy fájdalom? Lehet ennek még öröme egyáltalán?

Tényleg, nem úgy van az, hogy az éveknek a múlásával egyre örömtelenebbé válik az ember élete? Hiszen olyan sok fájdalom, annyi keserűség, kellemetlenség rakódik rá az élet folyamán mindjobban az életünkre, és olyan ritkán ragyog fel az öröm napsugara, hogy bearanyozza az életünket, és akkor is csak olyan rövid pillanatokra. Pedig olyan sok ember keresi az örömet. Sok ember azt hiszi, én is sokáig hittem: ahhoz, hogy valaki igazán örülni tudjon, boldog legyen, ünnepelt filmsztárnak kellene lennie, vagy egy egészséges, mosolygó gyermek édesanyjává válnia, ami olyan szép álom régóta az életében. Sok fiatalember azt hiszi, az igazi örömet az jelentené számára, ha egy aranyéremmel térhetne haza az olimpiáról, vagy egy négyes találata lenne a lottón, vagy talán az kellene, hogy megnyerje annak a kezét, aki után már rég áhítozik, vagy hogy szép ruhában, jó barátok között, egy előkelő vendéglőben tudjon vacsorázni. Vagy a Tátrában, fenyvesek között, esetleg a tengerparton a természet szépségeiben gyönyörködhessen. De sok ember keresi ilyen rendkívüli dolgokban az örömét! Sok ember meg is találja, de sok ember rájön arra, hogy ha elér is ebből valamit, bizony az sem igazi boldogság. Nem mindig öröm az, amire az ember vágyakozik, és ami végül beteljesedik az életében. Vagy ha jelent is örömet, akkor az az öröm olyan csalóka és rövidlejáratú, olyan hamar eltűnik, mint az élet, és elszáll, mint a délibáb, vagy talán van benne az ürömnek a keserűségéből.

Van valami abban, hogy a görögöknek régen volt egy külön istenük az öröm számára. Dionüszosz volt ez az isten, de ugyanez ugyanakkor a halálnak az istene is volt. Mintha abból a megfigyelésből eredt volna ez, hogy itt ezen a földön az öröm mindig rögtön gyászfátyolban jelenik meg. Ez is a jelszó: együnk, igyunk, vigadjunk, mert holnap meghalunk! Ez az öröm tragikuma, hogy az élet öröme és a halál szomorúsága olyan közel van egymáshoz. Hogy mindig olyan az öröm, hogy valahol határa van. Van olyan öröm, hogy virradatig tart, de tovább nem, vagy egy betegségig tart, vagy egy gyászesetig, de azután megszűnik. Vagy egy bizonyos életkorig, 50-60 évig, de azután már nem. S éppen ezért vannak pesszimista emberek, akik már nem tudnak igazán örülni semminek, mert mindig attól félnek, hogy megint csalódni fognak.

Van a Bibliában egy öreg bölcs, aki sokat tapasztalt ember lehetett, aki a Példabeszédek könyvét írta. Van ebben egy egészen megrendítő mondás: ”Nevetés közben is fáj a szív; és végre az öröm fordul szomorúságra”. (Péld 14,13) Gondoljátok el, mennyire igaz ez! És nem lehetne ezt egyszer megfordítani, és azt mondani: A szívfájdalom közben is mosolyog a lélek, és a szomorúságon is átsüt valami derű? Nincs olyan öröm, amelyiket nem kell félteni attól, hogy eltűnik, hogyha meg akarom fogni, mint a délibáb? Nincs olyan öröm, amelyikbe nyugodtan beleélheti magát az ember, és nem kell félnie attól, hogy megint csalódnia kell?

Hála Istennek, van ilyen öröm! Éppen erről az örömről szól az a bizonyos örömhír, amelyiket úgy szoktunk mondani: evangélium. A Krisztus evangéliuma éppen ilyen örömet hirdet, és Pál apostol is éppen erre biztat ma este mindnyájunkat, amikor azt mondja: Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek! Rengeteget lehetne elmélkedni arról, hogy ez mi mindent jelent. Most minden külön magyarázkodás helyett egy példával hadd próbáljam megvilágítani: Hallottátok az előbb felolvasott igében, hogy Pál és Silás éjféltájban énekkel dicsőítették az Istent. Hogy micsoda rettenetes éjfél volt az, micsoda borzalmas sötétség! Vérbe fagyva feküdt az a két ember a börtön kövezetén, mert amikor a római liktorok ötven korbácsütést mértek valakire - s őket ennyire ítélték -, akkor azon a testen nem igen maradt egy tenyérnyi ép bőr. A legbelső börtönben voltak, talán helyesen úgy mondhatnánk, hogy a siralomházban, és a lábuk kalodába volt szorítva. Még mozogni sem tudtak azon a kis helyen. És most jól értsük meg: ez a két ember nem akkor énekelt Istent dicsőítő éneket, amikor már kint voltak a börtönből - mert később csodálatosképpen megszabadultak, de nem akkor énekeltek, nem akkor örvendezett a szívük, amikor már minden újra rendben volt és kivilágosodott körülöttük -, hanem éjfélkor, amikor igazán nyakig voltak a bajban. Amikor sajgott a sebük, amikor vérző hátukkal támaszkodtak a börtön nedves falának, és a kalodának a vaspántja élesen belehasított az eleven húsukba. Tehát amikor emberileg a legkilátástalanabb volt a helyzetük. Hiszen másnap bíróság elé kellett állniuk, és az a legrosszabb kilátással fenyegetett. Tehát akkor, amikor sötét volt. Talán a legsötétebb és legkilátástalanabb pillanata az életüknek, amikor örömre és Istent dicsőítő magasztalásra semmi okuk nem volt. Sokkal inkább jajgatásra, sírásra, panaszkodásra, átkozódásra, ahogy ilyen helyen szokott lenni. És ez a két ember akkor dicsőítette Istent. Volt kedvük énekelni, tudtak örülni ott, abban a rettenetes helyzetben.

Ebből látszik, hogy az az öröm, amiről Pál apostol beszél, és amit az evangélium hirdet, az valami teljesen független az ember sorsának az alakulásától, a börtönfalaktól, a sebektől, a nyomorúságtól és kilátástalanságtól, a közelgő halálnak a tudatától és bizonyosságától. Hogyha az örvendező istendicséret a jó közérzettől lenne függő, és az életkörülményeink szerencsés alakulásától, olyan kevés istendicsérő ének szállna fel a mennybe a földről, mert rengeteg olyan börtönajtó van, amelyik soha nem nyílik meg, és rengeteg olyan kalodába van szorítva egy-egy emberi élet, rengeteg olyan kereszt van, amelyik soha nem vétetik le az emberről. Amikor minden jól megy, amikor megvan mindaz az embernek, amit szeme-szája kíván, a jólétben, a szerencsés helyzetben örülni igazán nem nagy dolog. De ilyen sötétségben, az életnek ilyen rettenetes éjféltájában örülni, amiben Pál és Silás volt - az egészen különleges öröm.

És vajon mi volt ennek a különleges örömnek a titka? Pál apostol egy olyan kifejezést használ itt, amit máskor is sokszor használt, és amit én is mondtam már sokszor, de most kénytelen vagyok megint mondani. A titok ez a kicsi szó: ”az Úrban”. ”Örüljetek az Úrban mindenkor”. Mit jelent ez, hogy ”az Úrban”? Nagyon egyszerűen úgy mondhatnánk, hogy az Isten karjaiban, a mennyei Édesatyánknak a szerető karjai között. Megtapasztaltam már ennek a realitását négy esztendővel ezelőtt, amikor súlyos betegen feküdtem a kórházban, és amikor annyi erőm sem volt már, hogy igazán imádkozni tudjak. Naponta csak annyi volt az imádságom: Uram, köszönöm, hogy így is a tied vagyok! És ez tökéletesen elegendő volt. Valami olyan jóleső védettséget, olyan boldog bizonyosságot jelentett a számomra, hogy édesen tettem bele magam az Úrnak a karjaiba, mint amilyen édesen aludtam el kisgyermek koromban az édesanyám ölében. Ezt jelenti, hogy az Úrban, az Isten karjai között lenni. Pál apostol és Silás számára ez valami egészen határozott, reális konkrétumot jelentett. Nem valami elvont eszme volt, amiről úgy el lehet beszélgetni. Nem egy szép elmélet volt, amit ki lehet dolgozni, és nem egy dogmatikai tétel volt, amit a dolgozószoba csendjében szépen elgondol az ember, hanem tapintható realitássá vált számukra.

Jézus egészen csodálatos valaki! És minél tovább hiszek benne, annál jobban elámulok Jézusnak a csodáin. Az a rendkívüli, drága csodalény, akinek a személyében a távoli, megfoghatatlan, titokzatos, ismeretlen isten-fogalom - amire mindennél jobban vágyik minden ember - élő valósággá lesz, közel jön és átölel: Jézus. Pál meg Silás ott a sötétben megtapasztalták, hogy ott van az Úr, és az evangélium, amit ők eddig másoknak hirdettek, az igaz. Arra rá lehet tenni az életet, ezért meg lehet halni. Ez örök életet jelent az ember számára. Úgy érezték, hogy Jézus nemcsak szép név, nemcsak egy nagyszerű szó, amiről minden szépet el lehet mondani, hanem valami hatalmas valóság, egy életet betöltő valóság a számukra. Megélték az Istennek a valóságát, amihez képest a börtönnek a valósága, a sebes hát sajgó valósága, a közelgő halálos ítélet valósága másod- és harmadrendű valósággá törpül el. Nem is érdemes vele foglalkozni. Átláttak a börtön falán, mintha már nem is ott lettek volna, és akkor megtört a félelem varázsa, a szenvedésnek, a kétségbeesésnek, a gondoknak a varázsa. Akkor talán egy belső hangot hallottak: ”Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Ne féljetek, mert én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! És ez tökéletesen elég.

Megrendítő valóságban élte át Pál azt, amit azután a rómaiakhoz is írt: ”Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róm 8,38-39) És akkor valami minden értelmet felülhaladó békesség és védettség, biztonság járta át a lelküket. Megerősödött a szívük, és mielőtt még kinyíltak volna a börtönnek a falai, és leszakadt volna a kaloda, a lelkükről már lehullt a börtön és a kaloda, és a többi már nem is olyan fontos. Mert ez az igazi, amikor a lelkéről hullik le valakinek a börtönrács, és akkor felszabadul az ember. - Akkor elkezdtek énekelni. És én egyáltalán nem csodálkozom, mert ez egészen természetes. Nem is lehet másként, mert amikor egy embernek a szíve tele van az Isten jelenlétének és szeretetének a tudatával, akkor a nyelv nem tud hallgatni, mert úgy tele van a szív az evangélium örömével, hogy az túlcsordul belőle, és akkor az életnek a romjaiból Istent dicsérő ének száll fel az ég felé. Akkor elkezdtek énekelni... Egyik éneket a másik után énekelték, talán Pál apostol kezdte és belekapcsolódott Silás is. Előbb talán halkan, a könnyüket nyeldesve, nagyokat sóhajtva, aztán egyre szabadabban, boldogabban, erősebben, úgyhogy végül már a két halálra ítélt fogoly teli tüdővel úgy énekelte, hogy szinte a börtön visszhangzott: örvendj egész föld az Istennek! És dicsérlek téged, Uram, mert te megtartottál engemet... és dicsér téged teljes szívem, én Istenem, hirdetem neved - és a többi örvendező zsoltárokat. Elkezdtek énekelni, mert tele volt a szívük örömmel.

Atyámfiai, ez igazi öröm, ez valóságos öröm. Ez az, amit mond az apostol, hogy ”mindenkor az Úrban”. Ugye, érzitek, hogy ez nem a jókedvnek az öröme, ami vidám társaságban keletkezik, hanem valahogy egy belső rendben valónak az öröme. Nem kívülről ható, a külső körülmények által felkeltett jó érzés, hanem valami belülről kisugárzó csodálatos és érthetetlen öröm az Úrban. Diákkorunkban mindnyájan tanultunk a mágneses erőhatásról: ha egy lágyvas bekerül ebbe a mágneses erőhatásba, maga is megtelítődik ugyanazzal. Nos, ha Istennek abba a mágneses erőhatásába, amit Jézus jelentett ezen a földön, belekerül egy emberi szív, akkor az maga is megtelítődik ugyanazzal az erőhatással, úgyhogy ez az öröm tulajdonképpen egy darab a menny öröméből, szépségéből, derűjéből, békességéből és boldogságából.

A Jézus öröme a benne hívő embernek az öröme. A Szentlélek örvendezik ilyenkor az emberben. Így volt Pál apostolban is öröm még a börtönben is, és ezért volt tele a szíve még azon a borzalmas éjféltájon is örömmel. És ez nem jelenti azt, hogy ha valaki az Úrban van, akkor annak már nem lehetnek könnyei, vagy nem lehet szomorúsága, fájdalma. Nagyon is lehet, és talán még több van, mint annak, aki nem az Úrban van. De másképp, egészen másképp. Valahogy úgy, hogy abban a könnyben, abban a fájdalomban mégis ott van valami érthetetlen öröm. Olvastam egyszer, hogy amikor Moody meghalt, a felesége fogadta a barátait, akik jöttek neki kondoleálni. Feltűnt az embereknek, hogy ez az asszony, aki igazán szerette a férjét, micsoda
különleges derűvel fogadja a részvétnyilvánításokat. Meg is kérdezte tőle valaki: hogyan lehetséges ez? Ő ezt válaszolta: hogyne örülnék (de közben potyogtak a könnyei), hiszen ez a nap az én férjem mennyei koronázásának a napja. S igaza volt.

Elmondottam már néhányszor, hadd mondjam el most is: én is éreztem ugyanezt az örömet. Életem legszomorúbb két napja volt, amikor először az édesapám, azután rövid időn belül az édesanyám koporsója mellett álltam, és úgy éreztem, a szívem szakad meg, amikor letették a koporsót a sírba. És mégis, ebben a szívszaggató fájdalomban is átsugárzott valami érthetetlen, diadalmas öröm. Mert nem a magam veszteségére gondoltam, hanem az ő nyereségükre. És tudtam, akármilyen nagy az én veszteségem, annál sokkal nagyobb az ő nyereségük, és a magam szomorúsága helyett megpróbáltam örülni az ő örömüknek. Megpróbáltam együtt örülni velük, és tudom, hogy lehet. Azt is megtapasztaltatta velem az Úr, hogy a saját halálomra is ugyanazzal az örömmel, diadallal gondolhattam: hogy a halál nem az életnek, hanem csak a mulandóságnak, a szenvedésnek a vége. Maga az élet éppen a mulandóságtól és szenvedéstől megszabadulva megy tovább, és ott bontakozik ki a maga teljes gazdagságában. Ott, túl a halálon, ugyanaz a Jézus vár, akit itt megismertem. Hát nem nagyszerű dolog ez? A halál rettenetében is ilyen örömmel tekinteni át a halálon? Hát nincs igaza Pál apostolnak, amikor azt mondja: ”Örüljetek az Úrban mindenkor”?! Még a halálnak a partján is örüljetek, de lehetne folytatni a példákat a végletekig. Hogy micsoda örömet jelent az ember számára, amikor a Krisztus ereje által győzedelmeskedik egy kísértésen, vagy amikor az ember a másik embert meg tudja vigasztalni a Krisztus nevében.

Sosem felejtem el annak az ismerősömnek az arcát és örömét, aki amikor Krisztus által megszabadult a bor rabságától, akkor mindenfelé, minden ismerősnek és ismeretlennek elmondta, micsoda ostoba ember volt, hogy örömét a bor mámorában kereste, neki most sokkal nagyobb öröme van az Úrban, mint valaha. Igen, az Úrban mindenkor lehet örvendezni, és az Úrban lehet csak igazán örvendezni! Természetesen nem azt jelenti ez, hogy most más öröme nem is lehet valakinek. Hát nem örülhet valaki egy gyönyörű napfelkeltének, egy szép erdei sétának, egy jó társaságnak, boldog házasságnak, kedves gyermek megszületésének, nagyszerű koncertnek? Jó is, ha örül, hiszen annyi minden széppel van tele a világ Isten kegyelméből! Az nagyszerű, ha tud valaki örülni az élet szépségeinek. A baj az, ha nem jól örül neki, hogyha nem látjuk meg abban a szépben, abban az örvendetes dologban minden szépnek és örvendetes dolognak az adományozóját, szerzőjét, az Istent. Próbálj meg egyszer úgy gyönyörködni egy szép tájban, hogy az Isten dicsőségének a visszatükröződését látod meg benne. Vagy úgy örülni Bach, Beethoven muzsikájának, hogy az örök harmóniák nagyszerű bőségét hallod belőle. Az Úrban természetesen örömeink is megszentelődnek és megsokasodnak.

El tudom képzelni, hogy valaki azt mondja: én mégsem tudok örülni, még az Úrban sem. Ez nagyon komoly dolog. Ismertem valakit, aki nagyon tudott örülni az Úrban, de elveszítette ezt az örömét. Ti is ismeritek: Dávid király volt. Aki ismerte az Úrban való létnek az örömét, de elveszítette azt. És olvassátok el az 51. zsoltárt, milyen rimánkodva könyörög: "...add vissza nékem a te szabadításodnak örömét”! (14a vers) Egy rettenetes bűn, mint felhő takarta el előle az Isten jelenlétének az örömsugarát. A felhőn keresztül alig süt a nap. Meg lehet szomorítani az Istennek a Lelkét, és minden egyes bűn, amit nem akarunk feladni, megvallani, mind ilyen felhő, ami alatt elveszítjük az örömet. Valaki egyszer azt mondta: van egy kanárimadara, amelynek az a tulajdonsága, hogy addig nem énekel, amíg meg nem fürdött. Akkor egyszerre felcsattan a torkából az ének, és gyönyörűen énekel. Ilyen az ember szíve is. Nem száll fel belőle az örömnek a dala, amíg le nincs mosva róla miden folt és szenny. De amikor megtisztul, akkor énekel igazán. És hol tisztulhatnál meg minden szennytől, ha nem az Úrban? Istennek abban az erőterében, amit Jézus jelent ezen a földön. És azt mindnyájan tudjátok, hogyan lehet ebbe bejutni egy bűnös embernek: Úgy, hogy rászánja végre magát egy kíméletlen leleplezésre az Isten előtt. Őszinte bűnbánattal bevallja minden bűnét. A bűnvallás olyan, mintha szétszakítaná valaki azokat a felhőket, amelyek eltakarják az örömnek a sugarát, és akkor örvendezik igazán a lélek. A legcsodálatosabb öröm a bűnbocsánat bizonyosságának az öröme.

Hadd adjak fel nektek egy házi feladatot. Ha most hazamentek, vegyétek elő a Bibliátokat és olvassátok el hangosan a János 3,16 részt, akkor is, ha kívülről tudjátok. Így hangzik: ”Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Ezt mindenki olvassa úgy, hogy e helyett a szó helyett: ”valaki”, tegye oda a saját nevét, így: Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy Joó Sándor, aki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen! Ezt olvasd el még ma este, a magad nevét behelyettesítve, és ha akkor sem járja át a szívedet az Úrban való öröm... - de hát ez lehetetlen!

Azt mondja Pál apostol: ”Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek”! Sehol sem fordul elő a Bibliában, hogy kétszer megismétel valamit, ez az egyetlen hely, azért, mert tudja, hogy milyen nyomorult emberek vagyunk, hogy nem élünk a lehetőséggel, és nem merítünk kellően az örömnek abból a forrásából, amit Isten felfakasztott a számunkra Jézusban. Igen, az Úron kívül csak olyan öröm van, hogy együnk, igyunk, vigadjunk, mert holnap úgyis meghalunk. De az Úrban való öröm olyan, hogy: együnk, igyunk, vigadjunk, mert örökké élünk! És ebből egyetlen csepp több olajat önt az élet gépezetébe, mint bármiféle öröm ezen a világon!

Befejezésül még annyit, amit magatokkal vigyetek. Csak egy szót, amit nem én mondtam, hanem Jézus: ”Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömetek beteljék”. (Jn 15,11) Jézus öröme maradjon bennünk akkor is, ha kimegyünk innen, hogy olyan bővölködővé váljunk, mint az elején mondtam: gazdagnak lenni, túláradóan, úgy, hogy jut belőle másnak is, mert marad még feleslegesen, ha neked már elég. Jut belőle a hitvestársadnak, a gyermekeidnek, a kollegáknak, holnap is, meg azután is. ”Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem, és a ti örömetek beteljék”!

Ámen.

Dátum: 1964. november 24.

Minden különösebb bevezetés nélkül hadd mondjam meg azonnal a legelején, hogy a felolvasott igéknek az alapján a gondviselésről szeretnék beszélni. Gondviselés! Ez az, amit a legtöbb ember Isten dolgáról egyáltalán tud, amit a legtöbb ember, aki Istenre gondol, Istentől igényel, ameddig a legtöbb embernek a hite, akármilyen botladozó, gyenge, bizonytalan is, egyáltalán eljut. Amit a legtöbb imádságban kérni szoktak. Igen, a gondviselés. És ez valóban nem kis jelentőségű dolog. Ha nem tudnám, hogy a világ és benne az életem egy gondviselő szeretetnek az oltalma alatt van, valóban ijesztő lenne az élet. Valóban nagy pech lenne élni. De lám, Jézus is ezt mondja, az egész Szentírás is mindig újra arról beszél, hogy ez a világ nincs magára hagyva, van, aki törődik vele. Nem olyan ez a földgolyó, mint a nagy világűrbe dobott óriás labda, amelyik zuhan-zuhan valahonnan valahová, vagy sehonnan sehová. Nem! Ez a sáros, olykor piszkos, utálatos, rengeteg bajjal teli glóbusz, rajta ezzel a furcsa élettel, tartozik valakihez. Atyja van, aki szereti, aki gondol rá, aki törődik vele, aki jól tudja, mire van szüksége.

Mintegy tíz nappal ezelőtt jártam Baranyában, abban a kicsiny gyülekezetben, amelyiknek a lelkipásztora pár hete itt prédikált, és az akkori második perselypénzt, összeg szerint 1700 Ft-ot a temploma tatarozására elvitt. Három estén át prédikáltam abban a templomban. Amikor az első este kijöttünk az istentiszteletről, egyik presbiter odaállt elém és könnyező meghatottsággal köszönte, hogy a nagy fővárosi gyülekezet a kicsi baranyai gyülekezet felé kinyújtotta segítő kezét, és többek között szó szerint ezeket mondotta: Mondja meg otthon nagytiszteletű úr a pasaréti gyülekezet tagjainak, hogy nem is tudják, milyen nagy örömet okoztak nekünk! Nem is tudják, milyen nagy jót tettek velünk. Velünk eddig senki sem törődött, és most megéreztük, hogy nem vagyunk egyedül, gondolnak ránk, szeretnek bennünket! Íme, átadom az üzenetet, és egyúttal rögtön illusztrációnak is hadd használjam fel: lám, törődnek vele, gondolnak rá. Még ha ember is az, akinek a gondoskodó szeretetét megérezzük, milyen jó! Hát még, ha Isten az, aki törődik velünk, gondol ránk és szeret bennünket. Milyen nagy kiváltság tudni azt, hogy a mi Atyánk uralkodik e világ felett, és Ő jó, tökéletes, igazságos, kegyelmes, bűnösnek megbocsátó, bűnt büntető Isten!

”Minden gondotokat őreá vessétek, mert néki gondja van reátok." (1Pt 5,7) És nektek még a fejetek hajszálai is mind számon vannak előtte, egy sem eshetik le onnét az Ő tudta és akarata nélkül. ”Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle”. (Mt 6,8) Nos, igen, ez a gondviselés! Ez a hagyományos elképzelés Istennek arról a munkájáról, amit úgy nevezünk: gondviselés. És ez mind nagyon szép és jó, illetve szép és jó volna, ha olyan gondviselés-szerűen történne. De ha körülnézünk e világban, a magunk és mások életében, az az isteni gondviselés sokszor bizony elég problematikussá válik: A tények, vagy legalábbis amit látunk, bizony sokszor nagyon ellentmondanak annak, amit a gondviselésről tudunk, gondolunk.
Íme, éppen Jóbnak is az esete. Tudjuk, hogy alakult ennek az igaz embernek a sorsa: ahogy a legkevésbé vártuk volna. Mondjuk, ahogyan a legkevésbé érdemelte volna a mi emberi mértékünk szerint. Elvesztette a vagyonát, a gyermekeit mind egy szálig egy szerencsétlenség következtében, majd az egészségét is, sőt még a felesége lelki segítségét is. Mintha csak a második világháború egyik nagyon tragikus sorsú áldozata lenne! Pedig jó ember volt. Istenfélő. Imádkozó. Mi valahogy jobb sorsot szántunk volna neki, mint Isten. Különösen, ha olyat látunk, hogy néha hitvány, üres lelkű, gonosz ember valaki és mégis minden sikerül neki az életben. Egészséges, családi életében soha semmi baj, nagyszerűen boldogul, szerencsés mindenben. Hol itt a gondviselés?

Igen, ez az egyik nagy probléma: annyi szenvedés, igazságtalanság, olyan káosz van ebben a világban, hogy bizony sokszor alig-alig lehet felfedezni valami isteni gondviselés nyomait az eseményekben. És valóban, ha e világban lejátszódó eseményeket, sorsokat nézzük, akár kicsiben, akár nagyban, bizony néha egyáltalán nem látszik, hogy egy értelmes és igazságos hatalom intézi a dolgokat. Sőt, ennek az ellenkezője látszik. Az, hogy mintha az egész történelem csak a vak véletlen játéka, ok és cél nélküli káosz lenne. Mert az is igaz, hogy olykor mintha érvényesülne valamelyes erkölcsi világrend, mintha valóban úgy lenne, hogy a jó is, a rossz is elnyeri méltó jutalmát, illetve büntetését, de az is igaz, hogy néha mintha éppen fordítva lenne: mintha a rossz kapna jutalmat, és a jó büntetést. Hány olyan esetet láttunk a háborúban, hogy Isten házát telitalálat érte, és ugyanakkor egy lebuj mulató, ahol már sokan tönkrementek erkölcsileg is, egészségileg is, épen maradt. Tudunk olyan esetekről, hogy valakinek, köztiszteletben álló, erkölcsileg tekintélyes embernek, akinek már két fia ott pusztult a háborúban, a háza is összeomlott az ostrom alatt, és ugyanakkor egy másik valaki, aki egész vagyonát az első háború alatti hitvány üzleteiből csalta össze, családilag is, vagyonilag is érintetlenül úszott meg mindent! Hát hol itt a gondviselés? Hát ilyen jól tudja a ti mennyei Atyátok - kérdezhetné valaki gúnyosan -, hogy mire van szükségetek?

Az a bizonyos gondviselés, amiről a Biblia nagyon is beszél, nem egyenlő egy erkölcsi világrenddel, nem arról van szó, hogy ebben a világban működik egy mindent kiegyenlítő matematikai világmechanizmus. Ilyen nincs. Nem egy erkölcsi mechanizmus áll az események mögött, hanem egy személyes Isten: a ti mennyei Atyátok. És ez az Isten a Bibliában nem úgy jelentette ki magát, mint egy erkölcsi világrend garanciája, sem nem úgy, mint aki a jót jutalmazza, a rosszat bünteti. Az evangélium éppen valami másról beszél: a meg nem érdemelt kegyelemről. Jézus keresztje, és amit az jelent, minden szerintünk való jóságnak és érdemnek a fogalmával homlokegyenest ellentétben álló. A Biblia nem tanít olyat, hogy Isten a jót megjutalmazza, a rosszat pedig megbünteti. Sőt, ennek minden hívő ember éppen az ellenkezőjén csodálkozik mindig. Azon, hogy Isten őt, a gonoszt, jutalmazza, örök élettel ajándékozza meg, a jót pedig, Jézust, bünteti, kárhozattal sújtja. Éppen ez az evangélium a Bibliában. Az örömhír. A Biblia, a maga nagy realizmusában, bizony nagyon is elismeri, hogy ezen a földön sok mindenfajta baj, nyomorúság, igazságtalanság van, sőt a földi események középpontjába egyenesen az elképzelhető legnagyobb nyomorúságot és igazságtalanságot állítja: a golgotai kereszt eseményét, és éppen ebben leplezi le Isten legteljesebb jóságát. Vagyis Istennek a válasza a világ nyomorúságaira, szenvedéseire nem az, hogy felemel valamiféle mennyei varázspálcát, és azzal mindent kiegyenlít, helyrehoz, rendbe rak, sem nem egy elmélet, egy teória, ami mindent megmagyaráz, hanem a szeretetnek egy olyan tette, ténye, cselekedete, amivel a nyomorúságunkat a magáévá teszi, amivel a bajunkban mellénk áll, amivel a vele való közösségünket, kapcsolatunkat helyreállítja, és ezzel már a legnagyobb bajunkat el is veszi. Ezt értsük meg hát jól: a gondviselést nem lehet megismerni máshonnét, csak Jézus keresztjéből és feltámadásából. Az, hogy van egyáltalán gondviselés ebben a világban, nem demonstrálható, nem mutatható ki az élet folyásából, az emberi sorsnak alakulásából, vagy legalábbis nem mindig látszik világosan. Mi nem látjuk a gondviselést, hanem hisszük a gondviselést, mégpedig azért hisszük, mert hiszünk Jézus halálában, feltámadásában, és mert Jézus halálán, feltámadásán át láttunk Istennek a szívébe. Megismertük az Ő szeretetét. Ezért igenis: hisszük, hogy jól tudja a mi mennyei Atyánk, mire van szükségünk!

Van itt azonban még egy másik probléma is: mert mintha nemcsak Isten, az Atya irányítaná a dolgokat a Földön, hanem mintha mellette más erők is működnének. Ki szabja meg azt, ami történik? Ki áll az események mögött? A vak véletlen, vagy fizikai, pszichikai törvényszerűségek, vagy az ember, vagy sátáni hatalom, vagy Isten? Itt van Jób példája éppen. Miként került ilyen nagy nyomorúságba? Azt is lehetne mondani, hogy a természetben levő erők következtében gyermekei viharban pusztultak el, őt magát betegség emésztette. De ugyanakkor bizonyos emberek is felelősek a nyomorúságáért: a szabeusok hajtották el az állatait, felesége kínozta lelkileg. De az is kitűnik a leírásból, hogy a sátáni hatalom is erőteljesen közreműködött, ő akarta mindenképpen elbuktatni Istennek ezt a gyermekét. És mindennek ellenére, mindenek felett mégis Isten tartja minden rész-esemény gyeplőjét a kezében. Mármost hogy a különböző motívumok miként szövődnek össze Jób sorsává, ez az, amit mi logikusan kielemezni sohasem fogunk tudni. De hogy mindezekben mégis Isten az, aki irányít, uralkodik és győz, megint csak Jézusban válik nyilvánvalóvá előttünk. Íme, Jézus keresztjénél is lehet azt mondani, hogy lám, a természet diadalmaskodik. A testi kimerültség következtében hal meg Jézus. De ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy lám, győzött az ember, hiszen főpapok, farizeusok, Pilátus, római katonák juttatták keresztre, ölték meg. De ugyanígy mondható az is, hogy a gonosz hatalom diadalmaskodott: sikerült neki végre elérni Jézus halálát. És mégis nyilvánvaló, hogy Isten uralkodik, mert itt az Ő üdvözítő akarata hajtatik végre, a megváltás jön létre, Isten országa győzedelmeskedik.

Íme, megint odajutottunk, hogy csak Jézus keresztjénél lehet igazán hinni a gondviselésben. Igen, azért hihetünk Isten gondviselő hatalmában, mert hiszünk Jézus halálában és feltámadásában, és rajta keresztül Isten szeretetében és hatalmában. Ha ott, a Golgotán minden más egyéb természeti hatalom, emberi és sátáni gonoszság felhasználásával is Isten szeretete győzött, akkor minden más szituációjában az életnek is erre a szeretetre lehet számítani. És csakis erre lehet biztosan számítani. Nem megérteni kell hát az isteni gondviselés titkait, hanem bízni a gondviselő Istenben. Mert nem egy formulában, megvilágosító magyarázatban oldódik meg a gondviselés sokféle problémája, hanem a teljes bizalomban oldódik fel ez a probléma, abban a hitben, hogy jól tudja a mi mennyei Atyánk, mire van szükségünk. És ez a hit nagyon sokszor hisz annak ellenére is, amit lát. Nem azért hisz, mert... - hanem annak ellenére, hogy... Annak ellenére, hogy semmi felismerhető tervszerűség, semmi irányító kéz nem érezhető az események alakulásában, mégis ennek a tervszerűségnek a jegyében és ennek a kéznek az oltalma alatt él, mert Jézusban úgy ismerte meg az Istent, mint Atyát.

Igen, e világ, meg benne a mi sorsunk is az Atya kezében van. És ehhez a kézhez nekünk csak mint gyermekeknek lehet közeledni. Egy régi-régi történet szerint egyszer egy hajón, amely nagy viharba került, kitört a pánik. Rémülten futkostak, siránkoztak, jajgattak az emberek. Csak egy kisleányka játszott tovább angyali nyugalommal az ebédlőben. Csodálkozva kérdezte tőle valaki: te nem félsz? A kislány ránézett a kérdezőre: miért félnék, hiszen az én édesapán a kormányos! Erről van szó! Mitől félnék, hiszen az én Atyám a kormányos! Ebben a gyermeki viszonyulásban az Atyához, az ijesztő, sötét utakon is, ebben a gyermeki viszonyulásban, és csakis ebben oldódik meg számunkra a gondviselésnek minden problémája!

Ezért:

Istenre bízom magamat,
Magamban nem bízhatom;
Ő formált, s tudja dolgomat,
Lelkem ezzel biztatom.
E világ szép formája
Az Ő keze munkája.
Mit félek? - mondom merészen:
Istenem és Atyám lészen.

(269. ének 1.verse)

Ámen

Dátum: 1961. november 12.

A ma esti elmélkedésünk tárgya a program szerint a megszenteltetés. Tudom, hogy a ”szent” szó a modern embernek nem szimpatikus, nem vonzó. Azok a szentek jutnak eszünkbe, akiket homályos templomok üvegfestményein lehet látni, azok a vértelen, együgyű, ábrándosan áhítatos megjelenésű férfiak és nők, akik valóban anakronisztikusan hatnak a XX. század rohanó világában. Itt most másról van szó. A szentség, amire buzdít az ige, éppen nem valamiféle beteges lelkiállapot, nem túlzó vallásoskodás, és különösen nem egy világtól elforduló, vagy világot megvető kegyeskedés, hanem a legjózanabb, leggyakorlatiasabb, legegészségesebb életforma. A megszentelődés ugyanis nem egyéb, mint a Krisztusban való hitünknek a megélése, vagyis a keresztyénségnek a mindennapi életben való gyakorlati megvalósítása. Egyszerűen és röviden így mondhatnám: ha keresztyén vagy, akkor légy igazán keresztyén! Emlékeztek az úrvacsorai IV. kérdésre? ”Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy ti e kegyelemért hálából egész életeteket az Úrnak szentelitek, és már e jelenvaló világban, mint az Ő megváltottai, az Ő dicsőségére éltek?” Erre minden úrvacsoraosztásnál újra rámondjuk: ígérem és fogadom. Nos, ennek az ígéretnek és fogadalomnak a megvalósítása: ez a megszenteltetés. ”Szentek legyetek...” - mondja alapigénk. Hadd mondjam úgy, ahogyan ma érthető: legyetek keresztyének, mégpedig a szónak eredeti értelmében, úgy, hogy krisztusi életűek, Jézushoz hasonlóak.

Egy lelkészbeiktatás alkalmával az egyik presbiter ezt mondta egyszer az új lelkipásztornak: ”Azt kívánom, hogy ha a nagytiszteletű úrra nézünk, Jézus Krisztus jusson az eszünkbe.” Nos, erről van szó. Igen: úgy élni, járni, forgolódni, munkálkodni e világban, hogy körülötted az embereknek Jézus Krisztus jusson rólad az eszükbe. Hogy megérezzenek valamit rajtad keresztül Jézus jóságából, szeretetéből, békességéből, tisztaságából, derűjéből, jelenlétéből. Ha gyári munkás vagy: krisztusi módon légy az. Ha beteg vagy, akkor krisztusi módon légy beteg. Ha öreg vagy, krisztusi módon légy öreg. Ha apa, vagy férj vagy, keresztyénül légy az, krisztusiasan. Ne felejtsük el soha egy pillanatra se, hogy a keresztyénség nem tan, hanem élet. És ezt azért kell olyan nagyon hangsúlyozni, mert kétezer esztendő óta mindmáig mindig újra hajlandók voltak a keresztyének arra, hogy tanrendszerekben, elméleti vitákban éljék ki a keresztyénségüket. Persze ez mindig könnyebb, mint egy bizonyos életforma megvalósítása. Ma az egész földkerekségen különösen jól meg kell tanulniuk Jézus követeinek azt, hogy a keresztyénség nem tan, hanem élet, azaz a keresztyénség nem egy világnézet a többi között, mellett, fölött, hanem életforma. Egy bizonyos fajta életgyakorlat, amely egyformán érvényes bármilyen világnézetű környezetben.

A keresztyénség nem egy bizonyos ideológia a többiek mellett, vagy a többiekkel szemben. Nagyon helytelen volna, ha valaki hívő ember létére úgy érezné ma ebben az országban, hogy ő a marxista ideológiával szemben keresztyén ideológiát vall. A keresztyénség nem ideológia, hanem életforma, ezért lehet keresztyénnek lenni bármilyen ideológiát valló társadalomban. Nem olyan valami a Krisztus ügye, amit el lehetne intézni egy dolgozószobában, vagy egy bibliakör áhítatos csendjében, vagy egy templomi istentisztelet magasztos óráiban, hanem a keresztyénség olyan valami, amit meg kell élni reggeltől estig és estétől reggelig, mindennap újra.

A keresztyénség életátalakulás, győzelem a bűneink felett, tettekben megélt szeretet, láthatóvá váló krisztusi indulat, mindenkinek szolgáló alázat, röviden: krisztusi élet. És ha nem az, ha csak beszéd, ha csak elmélet, akkor többet árt a Krisztus ügyének, mint az istentagadás. Mert az a keresztyén ember, akiről tudjuk, hogy templomba jár, de a kollegájával szemben önző módon viselkedik; az a keresztyén ember, aki az üzemi konyhán is látható módon imádkozik ebéd előtt, de arról ismeretes, hogy mindig kihúzza magát a nehezebb munkák alól; az a keresztyén ember, aki nem szégyell akár beszélni is bárkinek Krisztusról, de összeférhetetlen, veszekedős természetű; aki gyönyörűen imádkozik a bibliaórán, és képes megszólni egy távollévő testvérét; aki itt a templomban áhítatosan énekel, és otthon képes elnézni, hogy a felesége második műszakban görnyedve egyedül végezze el a nagymosást - az ilyen keresztyén ember magát is áltatja a saját keresztyén mivoltát illetően, és másokat is elriaszt Krisztus ügyétől. Nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben, azaz mozgásban, cselekedetben... A keresztyénség nem tan, nem elmélet, nem tudomány, hanem élet. Mégpedig krisztusi élet. Megszentelt élet. És milyen jó, hogy az! Ezért nem lehet soha megakadályozni, nem lehet soha megtiltani, vagy lehetetlenné tenni. Ki tud megakadályozni abban, hogy szeressem, ki tiltja meg, hogy megbocsássak neki, vagy hogy öröm és békesség legyen bennem? Beszélni nem mindig lehet, de keresztyénül viselkedni, krisztusian élni, azt mindig és mindenütt lehet. A gyárban még jobban, mint a templomban. Ellenségek között még jobban, mint hittestvérek között. Bajban még jobban, mint jólétben. Érzitek már, milyen konkrétan gyakorlati dolog az, amit úgy nevezünk: megszenteltetés? Mennyire igazán ez a legszükségesebb, amit igénk mond: ”szentek legyetek.” Tehát, hogy a keresztyénséget csak elméletileg valló életünk igazán krisztusivá legyen.

”Szentek legyetek”- mondja az apostol és hozzáfűzi: ”teljes életetekben”! És itt megint nagyon hangsúlyos ez a szó: teljes. Nemcsak az élet egyik vagy másik részletében legyetek szentek, krisztusiak, hanem "teljes életetekben”. Rettentő nagy nyomorúságunk az, hogy életünknek nem minden területén engedjük Úrrá lenni Jézust, hanem csak bizonyos területein. Vannak szent és nem szent foglalatosságaink. Az egyik katasztrofális meghasonlás, ami valaha is bekövetkezett a keresztyénség életében: a szent és a világi dolgok közötti elválasztás volt. Felosztottuk az életet szent és világi félre. Vannak szent és világi hivatásaink, szent és világi napjaink, szent és világi épületeink, szent és világi kötelességeink. Azt gondoljuk, hogy így mindkettőt megőrizzük, pedig amikor ezt tettük, mindkettőt megszegényítettük. A világi elem materiálissá vált, és a szent elem éterivé, légiessé, szóval üressé és tartalmatlanná. Egy francia író mondja: Tudod, mi teszi az embert minden teremtmény között a legboldogtalanabbá? Az, hogy egyik lába a véges, a másik lába a végtelen világban van, és felőrlődik a két világ között. Igen, ezt a kétfelé sántikálást sokáig nem lehet csinálni. Két-központú életet sokáig nem lehet kibírni.

De mit cselekedjünk, ha már egyszer ilyen a valóságos élet? Letagadhatatlanul tény: vannak ünnepek és hétköznapok, vannak templomok és gyárak, egyikben orgona szól, másikban gépek zúgnak. Egyikben áhítat, nyugalom, imádság, a másikban verejtékes munka, lázas tempó uralkodik. Van imádság és van kacagás, van úrasztalánál történő evés és ivás, és van zsúrasztalnál történőevés és ivás. Ugyanaz a keresztyén ember hol az egyik, hol a másik világban forog. És ez nem is baj, egészen természetes, csak az a fontos, hogy a különböző helyzetekben is mindig ugyanaz maradjon a cselekedeteinket, a benne való részvételünket meghatározó elv: ”szentek legyetek teljes életetekben”! Vagy ahogyan Pál apostol egy másik igében írja: ”Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek”. (1Kor 10,31) Az élet legkülönbözőbb területein is maradjon egy-központú az életünk. Nem ér semmit a bibliaolvasásunk, ha utána Jézust behajtjuk a Bibliánkba, mint a préselt virágot, és nélküle kelünk fel mellőle. Imádságunk sem ér semmit, ha az ámennel együtt az Istennel való életközösségünket is lezárjuk. Ez az a megosztottság, ami ellen szól az ige figyelmeztetése: ”szentek legyetek teljes életetekben”!

”Mindent az Isten dicsőségére míveljetek”. Hadd próbáljam ezt egy példával illusztrálni. Valaki megkérdezett egyszer egy varrogató lányt: nem fárad el a nap-nap után való szüntelen öltögetésben? Ó, dehogy - felelte -, hiszen ez az esküvői ruhám lesz. Azok az öltések nem voltak többé közönséges öltések, mert valami nagy dologhoz kapcsolódtak. Szürke feladataink, unalmas, verejtékes óráink, vagy vidám szórakozásaink és örömeink miért ne kapcsolódhatnának valami még nagyobb dologhoz: Isten dicsőségéhez? Így a szent és profán eggyé válik, a közönséges nem közönséges többé, hanem jelentőséggel és isteni céllal ragyog. A cipőfelsőrész-készítéssel vagy unalmas számadatok könyvelésével is lehet Istennek szolgálni. Lehet úgy padlót felmosni és mosogatni, hogy általa Jézus jelenvalóságát teszem gyakorlativá, reálissá. A legprofánabb és legmateriálisabb munkát is lehet a szentségnek olyan érzésével, illatával végezni, mint a lelkésznek az úrvacsoraosztást. Szentek legyetek teljes életetekben. Azt jelenti, hogy azért vagyok ma itt kiszolgálóként ebben az üzletben, munkásként ebben a műhelyben, tanárként vagy diákként ebben az iskolában, háziasszonyként ebben a konyhában, hogy ebben a helyzetben Krisztus szellemének a megtestesítője legyek. Az Ő szándékát, az Ő szellemét kell a dolgokkal és emberekkel való kapcsolatomban megvalósítani. Ez a megszenteltetés!

”Szentek legyetek!” - mondja az apostol. De ez nem azt jelenti, hogy most már próbáld összeszedni minden erődet, erőltesd meg magad, és akkor is kedvesen mosolyogj, szelíden válaszolj, szerető szavakat mondj, amikor a benned levő ösztönök tiltakoznak ellene. Ha te magad akarsz szentté válni, a legtiszteletreméltóbb szándékod is kudarcba fullad, és csak képmutatássá lesz. Szentté úgy válunk, ha az egyetlen szentre, Jézusra nézünk, őt szeretjük, őt magunkba vesszük. Ha tudjuk, hogy egy egész életre elkötelezettjeivé váltunk Istennek azért, hogy a bűnös életünknek megkegyelmezett. Ha a Krisztusban kapott bűnbocsánatnak az ereje megragadott és Istennel életközösségbe vont. Tehát nem a te cselekedeted által leszel szentté, szent életűvé, hanem Krisztusnak rajtad és általad való cselekedete által.

Maga Krisztus - nem az Ő példája, hanem az Ő élőszemélye - jelenti számunkra a szent életet. Nem arról van szó, hogy utánozzuk Jézust, hanem arról, hogy éljen bennünk Jézus, áradjon szét bennünk az Ő Lelke által maga Jézus! Nem arról van szó, hogy igyekezzünk minél több jó cselekedetre és minél változatosabb szolgálatokra, hanem arról, hogy igyekezzünk minél teljesebb engedelmességre!

Folytassuk hát istentiszteletünket az ámen után, az áldás után, a templom kapuján túl úgy, hogy akár eszünk, akár iszunk, bármit cselekszünk, mindent Isten dicsőségére míveljünk!

Ámen

Dátum: 1961. október 29. (Kelenföld).