Joó Sándor Dr.

Sokunkat azért érdekel olyan nagyon a halál utáni dolgok kérdése, mert szorosan együtt jár ezzel, hogy van-e viszontlátás a halál után? Mivel már két prédikációban foglalkoztunk a halálnak Krisztus feltámadása által való legyőzésével, továbbá lelkünk és testünk számára az örök üdvösség korszakának a megnyílásával, most csak erre az egy kérdésre keressünk feleletet Isten Igéjéből, hogy van-e valóban viszontlátás a halál után? Itt megint, mint az előző két prédikációban, tartsuk magunkat szorosan ahhoz, amit Isten mond róla a Szentírásban, mert különben kegyeletes érzelmeink alaptalan képzelődésre ragadtatnak el bennünket.

Arra kérdésre, hogy van-e viszontlátás a halál után, a Biblia számtalan kijelentéséből azt a határozott választ kapjuk, hogy van! Felettébb fontos kérdésről van szó, lássunk néhány isteni kijelentést! Az ószövetségi hívők halálát mindig így adja tudtul a Szentírás: Meghala, betelvén az élettel, és takaríttaték az ő atyáihoz. Az Ószövetség nyelvén ez nem a családi sírboltba helyezést jelenti, hanem azt, hogy oda került ő is, ahova az ősei. Jákob, amikor tudtára adták a fiai, hogy Józsefet bizonyára vadállatok tépték szét, nagy fájdalmában így szólt: Sírva megyek fiamhoz a sírba. Szó szerint nem a sírba, hanem a Seolba, a halottak ószövetségi hit szerinti gyülekezőhelyére. Az öreg Jákobnak is az maradt nagy gyászában az utolsó vigasztalása, hogy megláthatja még kedves fiát odaát, ahol újra együtt lesznek majd mindnyájan! A zsoltáros Dávid királyt is borzalmasan megrendítette kisfia betegsége és halála, de azután a hívő megnyugvásával így szólt az őt nagy részvéttel körülállókhoz: “Én megyek őhozzá, de ő nem jő ide vissza énhozzám.” (2Sám 12,23) Dávid is tudta, hogy nem örökre szakad el a fiától, eljön az idő, amikor utána mehet majd!

Az Újszövetségben olvashatjuk a gazdag és Lázár példázatát. Egyik a pokolban, a másik a mennyországban van, mindkettő öntudatos, személyes létformában, felismerhető alakban. Amikor a gazdag feltekint a mennybe, ott látja Lázárt a dicsőségben, még a pokolból is látja, felismeri az üdvözült lelket. Visszaemlékszik rá, hogy a földi életben ő volt az, aki az ajtaja előtt ült és koldult. Ugyanebben a példázatban a gazdag attól akarja megóvni a földön élő öt testvérét, hogy ők is oda ne kerüljenek, ahol ő is van. Fél találkozni velük, mert ez csak növelné gyötrelmeit. Ugyanígy az üdvözült lelkek boldogságát is növeli a találkozás, a viszontlátás öröme. Hiszen itt a földön is mekkora öröm viszontlátni valakit, akit nagyon szeretünk, aki messziről, fogságból, sok nyomorúságból tér végre haza. Mennyivel nagyobb lesz az örömünk a mennyben! És nemcsak nekünk, a még ezután hazatérőknek, hanem azoknak is, akik odaát már várnak ránk! Ha igazán szerettük őket, nem kell-e komoly Krisztus-követőként azért igyekeznünk, hogy ne várjanak hiába? Hogy ne érje csalódás őket, és mi se hiányozzunk onnan, ahol ők vannak? Nem kell-e fokozottabb igyekezettel azon az egy úton, a keskeny úton járnunk, amely a mennybe vezet?

Azután egy másik Ige, amit mindnyájan ismerünk: “Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (1Kor 13,13) Tudjátok, miért mondja az apostol, hogy a három közül legnagyobb a szeretet? Az összefüggésből világos: arra utal ez, hogy a hit és a remény csak a földi életben szükséges. Odaát a hit már látássá válik, a remény pedig már beteljesedik. Tehát a hit és a remény megszűnik a halál után, nincs rájuk szükség többé. De a szeretet a halál után is az egyetlen lehetséges kapcsolat, viszonyulás a lelkek között, a szeretetre odaát is szükség lesz. De mi szükség szeretetre, ha nincs kit szeretni? Abban, hogy a szeretet odaát is megmarad, benne van, hogy Isten gondoskodik a szeretet tárgyáról! Számíthatunk rá, hogy az a szeretetviszony, ami itt a földön Krisztusban létesült (tehát nem a költők által megénekelt halhatatlan szerelem, vagy testi szeretetviszony, hanem a Krisztusban megszentelődött szeretetviszony) odaát is megmarad, sőt teljessé és tökéletessé válik.

Még egy példát hadd mondjak: Krisztusnak megjelent a Megdicsőülés Hegyén a sok száz évvel azelőtt elhunyt Mózes és Illés. A három tanítvány, akiket Jézus magával vitt, megismerte, hogy ki az a két idegen, akikkel Jézus beszél. Pedig soha nem látták, mert nem is láthatták őket azelőtt! Hogyan lehetséges ez? Valahogy úgy, hogy a megdicsőültek olyan ismertetőjeleket hordanak magukon, amiről rögtön rájuk lehet ismerni, hogy kicsodák. A múltkor hallottuk, hogy Isten a feltámadásban megőrzi a személyazonosságot megkülönböztető jegyeket. Tehát nemcsak azokat a személyeket fogjuk meglátni és megismerni, akiket itt a földön ismertünk már, hanem azokat is, akiket itt soha nem láttunk színről színre. Látjuk és megismerjük majd az ószövetségi atyákat, az apostolokat, hitvalló őseinket, hiszen egy nagy család leszünk odaát mindnyájan! Tökéletesen testvérek, hiszen egy Atyának a gyermekei, egy Krisztusnak a megváltott népe.

És itt van végül alapigénk, amely így végződik: meg fogjuk Krisztust látni, úgy, amint van. Mégpedig azt mondja Pál apostol: színről színre fogunk mindent látni és megismerni. Tehát színről színre fogjuk látni Jézus Krisztust. Jézus pedig sokszor kijelentette, hogy az üdvözült lelkek Vele vannak, körülötte vannak. Ha tehát az az ígéretünk van, hogy Őt színről színre látjuk majd, Vele együtt meg fogjuk látni azokat is, akik Vele vannak, akik Őt körülveszik. Folytathatnám tovább az isteni kijelentés bizonyságtételeit, de ennyiből is láthatjuk annak a feltétlen bizonyosságát, hogy van viszontlátás a halál után, és ott rá fogunk ismerni egymásra, és együtt leszünk újra!

De ha ez így van, akkor itt van most egy másik, nyugtalanító kérdés. Ott vannak-e igazán Jézus mellett azok, akikkel szeretnénk újra találkozni? Valóban az üdvösség állapotába jutott-e a kedves halottunk, akit gyászolunk? És amikor majd odajutunk, nem ér-e szomorú meglepetés, hogy valaki hiányzik? Természetesen senkiről sem tudhatjuk mi abszolút bizonyossággal, hogy az üdvösség vagy a kárhozat helyén várja-e a mi megérkezésünket. De különösen azok felől, akiknek az üdvösségéért még az életükben imádkoztunk, jó reménységgel lehetünk. És ha valamelyik elhunyt szerettünk nem élt esetleg olyan hívő életet, amiből következtethetnénk az ő üdvösségre jutására, és mind a halál pillanatáig nem mutatta a megtérés jeleit, nem tudhatjuk, hogy a halálos ágyon vagy akár a meghalás pillanatában mi mindent vitt véghez Isten az illető lelkében. Annyi idő alatt, míg egy főbe lőtt ember lerogy a földre, van Istennek hatalma megmenteni Krisztus által egy lelket az üdvösségre. Gondoljunk csak a keresztfán kivégzett latorra, akinek a vad, szilaj lelkét élete legutolsó másodperceiben mentette meg Jézus a kárhozattól, és vitte magával a mennybe!

De ha mégsem lenne ott valaki, akit szeretnénk viszontlátni - hiszen ez is előfordulhat, akkor mi lesz? Itt valamit komolyan tudomásul kell vennünk! A viszontlátást és az egymás megismerését ne földi mértékkel mérjük. Azt mondja Jézus: “Mert a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben.” (Mt 22,30) "Test(=hús) és vér - mondja az Ige - nem örökölheti az Isten országát.” (1Kor 15,50) Azt jelenti ez, hogy önmagában véve a vérségi kapcsolat nem érvényes odaát, csak azok a kapcsolatok és kötelékek, amik itt a földön Krisztusban létesültek. Tehát nem úgy, és nem azért tartoznak össze odaát a férj és a feleség,a szülők és a gyermekek, mert itt a földön egy vér csörgedezett az ereikben. A csak földi kötelékek, a Krisztusban meg nem szentelt kapcsolatok, bármily drágák voltak is a földön, a halálban megszűnnek Isten gyermekei számára. Aki Krisztusban hal meg, halálával szakít mindazzal a földi kötelékkel, ami Krisztuson kívül esik. A Krisztuson kívül létesült földi kapcsolatok, tehát a pusztán vérségi, rokoni kötelékek az örökkévalóságban nem léteznek többé.

Alapigénk azt mondja, hogy odaát hasonlókká leszünk Őhozzá, azaz Krisztushoz. Azt jelenti ez, hogy mi is mindenkit ugyanúgy fogunk látni, mint ahogyan Jézus lát és ismer. Tudjuk ugye, hogy Jézus már itt a földön is mindazokat, akik az Ő Atyjának akaratát cselekszik, a vérségi kapcsolatok fölé helyezte. Amikor keresték a testvérei és az édesanyja, “És kinyujtván kezét az ő tanítványaira, monda: Ímé az én anyám és az én testvéreim!” (Mt 12,49) Túlvilági létezésünk öntudata nem olyan öntudat, ami az én körül csoportosulva azt vizsgálja, kik tartoznak hozzám, hanem ott már teljessé és tökéletessé válik az a program, hogy "élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus". Öntudatom tehát nem annak az értékelését jelenti, hogy én vagyok, hanem azt, hogy teljes öntudatossággal átélem azt a boldog valóságot, hogy Krisztusé vagyok! A mennyei boldogság elsősorban Krisztus látásában, a Vele való közösség élvezetében áll, amiből következik - mintegy ráadás - a boldog közösség mindazokkal, akik Krisztusban haltak meg. A viszontlátás váradalma tehát a keresztyén ember számára alá van rendelve a Krisztussal való közösség utáni vágyódásnak. Van tehát viszontlátás, de csak Krisztusban!

Fokozza ez föl a felelősségérzetünket önmagunk és a környezetünkben élő szeretteink üdvösségével szemben! Férfiak és asszonyok, szülők és gyermekek, fitestvérek és nőtestvérek, ha szeretitek egymást, és a halál után is boldog együttlétben akarjátok tölteni az örökkévalóságot: a drága vérségi kötelékek, amelyek most összefűznek benneteket egymással, mélyüljenek el a Krisztusban megszentelődött lelki kapcsolatokká, mert a boldog viszontlátás odaát csak a megdicsőült Krisztusban vár rátok! Ha egy ilyen, lelkileg összetartó családból ki kell egy időre szakadnia egy-egy családtagnak, milyen nagy vigasztalás számodra, aki itt maradtál, tudni azt, amit Pál így ír Filemonnak: “Azért vált meg tőled ideig-óráig, hogy őt mint örökkévalót kapd vissza.” (Filem 1,15) Boldog ember az, aki így tud gondolni előrement kedveseire, még ha könnyek csorognak is most végig az arcán!

Valóban az az egyetlen, igazi vigasztalásunk nekünk, Isten gyermekeinek, hogy az ő eltávozásuk olyan, mint egy messzi országba való elutazás. Olyan országba, amelynek mi is a polgárai vagyunk. És mi, az Isten gyermekei, távozó szeretteinknek sokkal inkább kiálthatjuk, mint földi utazásnál amivel búcsúzni szoktak: a viszontlátásra... Jézus Krisztusnál!

Ámen

Dátum: 1947. május 4.

Keresztény Testvéreim!
Ma két hete a húsvét vasárnapi prédikációban hallottuk, milyen döntő jelentősége van Krisztus feltámadásának a mi halál utáni reménységünket illetően. Krisztus, az örök életnek e földi világba elültetett csírája, felnövekedvén maga is beleütközött a bennünket minden oldalról körülhatároló halál-börtön falába. De nem zúzódott össze rajta, mint mi, hanem áttörte, szétrepesztette, kibújt rajta, mint a szikla alól kikelő növény első zsengéje, és így az Ő feltámadott, élő személye eleven összeköttetéssé vált a halál alá rekesztett állapotból a halálon túli örök élet állapota felé. Benne és Általa már megkezdődött a halálból az örök életre való átmenetel, vagyis a feltámadás folyamata. Ez a folyamat folytatódik mindazokban, akik hit által már most beleolvadnak Krisztusba. A feltámadott Krisztusba kapaszkodva reménykedhetünk abban, hogy meghalásunk pillanatában a mi lelkünk számára is megnyílik az út az örök élet felé.

A Krisztusban hívő lélek tehát rögtön a meghalás után elválik a testtől, és elvétetik a halálnak ebből a földi világából az örök élet mennyei világába. A romlandó test pedig, elveszítve éltető princípiumát, vagyis a lelket, visszatér az élettelen anyag világába, a földbe, amelyből vétetett. Az isteni kijelentés azonban, és különösen Jézus testi feltámadása, arra tanítanak bennünket, hogy a testünk nem marad örökké az enyészet és a halál birodalmában. A Biblia idevonatkozó tanításának rövid tartalma az, hogy Krisztus, amint megígérte, újra visszajön erre a földre, mégpedig teljes isteni dicsőségében és hatalmában. Isteni személyének, Aki maga a feltámadás és az élet, tehát ennek a halálon győzedelmeskedett isteni hatalmasságnak a földön való újra megjelenése olyan kibeszélhetetlen erőt sugároz széjjel ebben a világban, hogy megelevenednek és feltámadnak Tőle a meghalt testek.

Ha hitetlenül kételkedünk ennek a csodának a lehetőségében, akkor gondoljuk csak meg a következőket: Ha a Hirosimára ledobott atombomba titokzatos sugárzásának hatására a földön levő magvak egyik napról a másikra kikeltek, és olyan buja, gyors iramú fejlődésnek indultak, hogy pár nappal a katasztrófa után mindenfelé virág borította el a romokat, akkor igazán elképzelhető az az egyébként elképzelhetetlen csoda is, hogy a Szentháromság Isten második személyének, a Feltámadás és az Élet isteni személyének a földön való megjelenése a feltámadás és az élet erejét sugározza bele a halál világába. Ezért van a hitvallásunkban is az a tétel, amit legtöbben nem bántak volna, ha kimarad belőle, hogy hiszem “testünknek feltámadását!”

Ügyeljünk csak a szóra: nem az áll itt, hogy “tudom”, nem is az, hogy “érzem”, hanem ennél több: “hiszem”! Tehát a testünk feltámadása is hittétel, amit nem lehet logikai úton bizonyítani, más jelenségekkel magyarázni. Olyan valami, amiről nem a szem, nem a tapintó szervek, nem az agytekervények által, hanem a hit által lehet tudomást és bizonyosságot szerezni. És ha most a test feltámadásáról beszélünk, tartsuk magunkat szorosan ahhoz, amit a Szentírás, az Isten kijelentése tanít róla. Amikor a Biblia a testről beszél, két különböző szót használ: “szárx” és “szóma”. A magyar Biblia mindkettőt testnek fordítja. Pedig a két szó között lényegbevágó különbség van: A “szárx” szó a test anyagát jelenti, azt a negyven-hatvan-nyolcvan kilogrammnyi húst, ami annyi betegségnek a melegágya, amit a férgek szétrágnak, ami végül hamuvá és porrá válik. A “szárx” szó azt az ideiglenes anyagi építményt jelenti, ami különböző vegyi anyagokból szövetekké, nedvekké és szervekké tevődik össze, amelyben a sejtek szüntelenül felbomlanak, és újra összetevődnek földi életünk egész tartama alatt. A “szárx” az anyagi szövedék tehát, amire vonatkozik az isteni rendelkezés: por vagy, és ismét porrá kell lenned!

Mármost a “szóma” az a megmagyarázhatatlan és kifejezhetetlen test, forma, lényeg, amely mindenféle szövet, szerv és nedv felbomlása és újra összetevődése ellenére mindig ugyanaz marad, amely sejtjeink szakadatlan kicserélődése ellenére is az én testem, az én egyéniségemet kifejezésre juttató test marad. A szóma az a megjelenési forma tehát, ami engem, az én egyéniségemet leheli, amiben a személyiségem kifejeződik látható, hallható és tapintható formában. Ugye, tapasztaltad már, hogy a lelki szépség vagy rútság testileg is megnyilvánul, és a Jézusnak való engedelmesség vagy a Sátánnak való szolgálat a tekintetben, az arcvonásokban, a mozdulatokban és a hangban is kifejezésre jut? A léleknek ez a látható megjelenése, a léleknek ez a testi alakja, formája, amiről rád lehet ismerni, hogy ez te vagy, és nem más, ez a szóma.

Képzelj el egy templomépületet, amelyből a köveket egyenként elszedik, és rögtön mindegyiket egy ugyanolyannal cserélik ki. Maga az épület mégis megmarad, az alakja, stílusa, rendeltetése ugyanaz marad, pedig minden téglát, minden anyagot másikkal cseréltek ki benne. Annak a templomtestnek az anyaga: a tégla, a malter, ez a “szárx”. És ami minden anyag kicserélése ellenére megmarad mint ugyanaz a templomtest, ez a “szóma”. Emberi testünk sejtjei szakadatlanul cserélődnek: ez a változó anyaghalmaz a “szárx”, és mégis mindig ugyanaz marad a testünk. Ez a valami, ami mint jellegzetesség, mint stílus, mindig ugyanaz marad: ez a “szóma”. Vagyis a testünk anyagának a megváltozása nem jelenti a testünk lényegének a megváltozását.

Azért volt szükség ennek a részletes kifejtésére, hogy megérthessük, hogy amikor a Szentírás a test feltámadásáról beszél, nem a “szárx”-ot, nem a test anyaghalmazát érti rajta - hiszen hús és vér nem örökölhetik Isten országát -, hanem a “szómát”, tehát a testet, mint a lélek formáját, amelyben minden változás ellenére az ember egyénisége jut kifejezésre. A Szentírás nem azt mondja, hogy ugyanaz a test támad fel, amely eltemettetett, hanem hogy ugyanaz a “szóma” támad fel, tehát az a test, amelynek a lényegéhez nem tartozik hozzá egy bizonyos anyag. És így érthetővé válik az is, hogy testünk feltámadását nem befolyásolja az, hogy annak anyagi összetevői már másfelé keringenek a természet nagy körforgásában. A lényeg tehát az, hogy Krisztus visszajövetelekor ugyanannak a személynek a teste támad fel a halálból, de nem ugyanaz az anyag, amely eltemettetett.

Isten a Bibliában azt is sejtetni engedi velünk, hogy milyen lesz az a feltámadott test: “Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; Elvettetik gyalázatosságban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtelenségben, feltámasztatik erőben.” (1Kor 15,42-43) Röviden úgy is mondhatnánk, hogy lényegileg ugyanaz, de minőségileg más. Lényegileg ugyanaz lesz, mert ezt az új lelki testet is egészen a magunkénak fogjuk érezni, lényünkből fakadó formának, éppúgy, mint a mostani testünket. De minőségileg valami más lesz: nem anyagi szervezet, hanem valamiféle lelki szövedék, romolhatatlan, örökkévaló, ifjú és szép!

Azért kell más minőségűnek lennie, mert ezzel a feltámadott testtel többé nem az időben, nem e világban élünk majd, hanem az örökkévalóságban. Azért kell a testünknek, amely most az időben és a földön való életre van berendezkedve, olyan változáson átmennie, hogy élhessen az örökkévalóságban. Olyan test lesz az, amely mentes lesz minden gyarlóságtól, tökéletlenségtől, amely nem ismeri többé a földi élet természetes szükségleteit, fájdalmait, amely röviden: hasonló a feltámadott Krisztus dicsőséges testéhez! De mégsem egy másik test lesz, hanem ugyanaz a test. Tehát nem ugyanaz az anyag, hanem ugyanaz a test, amely romlandóságban, erőtlenségben temettetett el, támad föl romolhatatlanságban és dicsőségben.

Tudjátok, mit jelent ez? Azt, hogy Isten a halálon át megőrzi az ember egyéniségét, megkülönböztethető és felismerhető formát viselő személyiségét. A feltámadás tehát azt jelenti, hogy az örökkévalóságban nem olvadunk bele valami felismerhetetlen lelki masszába, mint a vízcsepp a tengerbe, hanem a feltámadott embernek megmarad a volt földi emberrel való azonossága. Ezért nem alaptalan tehát az a reménységünk, hogy odaát is megismerjük majd egymást, nagy örömmel látjuk viszont azokat, akiktől ideiglenesen elválasztott bennünket a halál.

Hogy miként történik a halott test feltámadása, azt nem mondja el a Szentírás, ez az Úr Isten dolga. Csak annyit ad tudtunkra, hogy: “Az Isten pedig testet ád annak, amint akarta, éspedig mindenféle magnak az ő saját testét.” (1Kor 15,38) Isten műhelytitkairól ne akarjunk tudni, mert úgysem lehet a fátylat fellebbenteni. De ne feledjük, hogy az Úr Isten mindenható, és ha a semmiből egy világot tudott teremteni, és a föld porából embert, akkor nem múlja felül isteni hatalmát az sem, ha elporladt, krematóriumban elégett és a világ miden tájára szétszóródott testünkből új, dicsőséges testet akar föltámasztani.

És ez a mindenható Isten már adott egy zálogot testi föltámadásunk bizonyosságára nézve, és ez Jézus Krisztus föltámadása. Az Ő föltámadása olyan tükör, amelyben a magunk jövendőjét szemlélhetjük. Ő azoknak a zsengéje, akik elaludtak, tehát Ő a mi feltámadásunknak is az eleje. Krisztus, a mi mennyei fejünk, nemcsak a mi feltámadásunknak a kezdete, hanem kezesség is arra, hogy bennünket, az Ő testének tagjait maga után von, fölemel magához az Ő dicsőségébe, minket is részesít az Ő felmagasztaltatásában.

Jézus nem önmagáért, az Ő kedvteléséért tette meg az utat a mennyből a földre, és újra a földről a halálon és a föltámadáson át vissza a mennybe, hanem mindezt másokért, értünk, a Benne hívőkért tette! Amit Ő cselekedett, azt másokért cselekedte. Másokért, érted született, másokért, érted halt meg, másokért, érted támadt fel a halálból, hogy mindazt, amit ezzel elért, azt másoknak, neked, az Ő teste tagjainak adhassa át. Testünk föltámadásával fejeződik be és teljesedik ki Jézusnak az Övéiért vállalt és elvégzett megváltói műve! A messiási küldetés célja és végső akkordja: a halálnak, mint az utolsó ellenségnek az eltörlése. Ez válik valóra, amikor föltámadnak, akik meghaltak. A föltámadásban azután helyreáll az ideiglenesen megszűnt kapcsolat a test és a lélek között, így újra testi-lelki valóságban folytatjuk létünket az Isten ítélete szerint osztályrészül jutott állapotunkban.

Nem én találtam ezt így ki, Jézus mondta. Hiszel-e Neki, hiszel-e Benne? Hiszed-é, hogy érted született, érted halt meg, és érted támadt föl? Ha Előtte megalázkodva teljes szívvel-lélekkel így tudsz válaszolni Neki: Köszönöm, Uram, amit értem tettél! Teljesen le vagyok kötelezve Irántad! Tiéd vagyok testestől-lelkestől! Hiszek Benned, és követlek Téged! - akkor testi-lelki üdvösséged teljes bizonyosságával ujjonghat fel benned gyönyörű, diadalmas énekünk:

Nincs már szívem félelmére, Nézni sírom fenekére,
Mert látom Jézus példájából, Mi lehet a holtak porából.
Szűnjetek meg, kétségeim, Változzatok félelmeim
Reménységgé s örömökké, Mert nem alszom el örökké.

(347. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1947. április 20.

Keresztény Testvéreim!
Egyszer egy nagy gondolkodóval beszélgettem a halálról és az utána következők problémájáról. Kijelentette beszélgetőtársam, hogy tulajdonképpen ez az egyetlen lényeges kérdés a világon: politika, művészet, háztartási gondok és minden egyéb, ami foglalkoztatni szokott bennünket, mind eltörpülnek e mellett a személyünket létében érintő és érdeklő kérdés mellett.

Semmit sem tudunk olyan határozottan magunkról, mint azt, hogy egyszer meghalunk. Elkerülhetetlen végzetünk a halál. És még csak azzal sem nyugtathatjuk meg magunkat, hogy messze van még, mert minden pillanatban annyira közel van hozzánk, hogy bármikor elénk toppanhat, és utunkat állhatja. De azt is érezzük, hogy a halállal nem fejeződik be a létünk. Örök emberi ösztönből ered az az érzésünk, hogy van valami a halál után, sőt akkor kezdődik számunkra az igazi létezés, aminek ez a néhány földi esztendő csak előszobája, rövidebb-hosszabb ideig tartó előkészítő alkalma. Csak ne volna olyan meghatározhatatlan, bizonytalan az, ami a halál után következik, rögtön megnyugtatóbb lenne a halál-kérdés is!

Egy falusi templomban egyszer valaki nagyon buzgón, hangosan énekelte egyik szép énekünket, amelynek első verse így végződik: “Érzem, hogy az örök élet, már e földön az enyém lett”. Istentisztelet után a lelkész odament hozzá, és megkérdezte: Atyámfia, olyan hittel telve énekelt az előbb, mint akinek teljes bizonyossága van az örök élet felől. Valóban így van ez? - Hát, kérem - mondta a férfi - nem lehet azt tudni! Onnan még senki nem jött vissza! - Félő, hogy sok embernek a lelkében ilyen zavaros bizonytalanság van, és éppen ezért nem is szívesen gondol arra, hogy mi van a halál után. Próbáljuk meg most ezt a homályt Krisztus feltámadásának a fényével eloszlatni!

Mielőtt a halál mögé akarnánk tekinteni, előbb a halálnak a kérdését kell tisztán látnunk. Mielőtt a feltámadásról beszélnénk, egy másik rettenetes, sötét szót kell meghallani és megérteni: halál! Ennek a szónak a sötétségét és rettenetét úgy igyekszik enyhíteni az ember, hogy nem veszi elég komolyan, megnyugtató magyarázatokkal, elméletekkel igyekszik megszépíteni, emberi bölcselkedéssel igyekszik elleplezni a komolyságát. Így a maga megnyugtatására találta ki az ember, hogy a halál csak egy szép álom, melyből a másvilágon boldogan, mosolyogva ébred fel a lélek. Palló vagy alagút, ami összeköti a földet a túlvilággal. Alvilági csónak, amin szépen átring a lélek az örökkévalóságba. Sőt a haláltól való menekülési ösztön kidolgoztatta az emberrel a lélek halhatatlanságának elméletét, mely szerint a lélek nem enyészik el a halállal, nem fog rajta a halál. Így a lélek halhatatlanságának tudatában akár meg is vetheti a halált!

Nos, akármilyen sokan szeretnék, ha így volna, kénytelen vagyok azt mondani, hogy mindez csak kitaláció, a haláltól rettegő ember ámítása. Éppen a húsvéti csodából látható, hogy nem ilyen egyszerű a halál kérdése. Próbáljuk meg a halál szót úgy érteni, ahogy a Biblia. Sokkal többet jelent ez a szó a Szentírásban, mint a testi meghalás. Amikor most halálról beszélünk, nem a testi halál fizikai folyamatát értjük alatta. Képzeljük úgy el a dolgot, hogy a halál egy állapot, egy életforma. Istentől, az örök élettől elszakadt létforma, az örök élet ellentéte, annak hiánya, tehát nem egyéb, mint maga a kárhozat. Ugye, Isten azt mondta a Paradicsomban az első emberpárnak: “A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon eszel arról, bizony meghalsz.” 1Móz2,17. És ettek, de nem testileg haltak meg azon a napon rögtön, sőt még a következőn se, még néhány száz esztendeig éltek azután a földön. A bűn elkövetésétől kezdve viszont megromlott az Istenhez való viszonyuk, kiűzte őket Isten a Paradicsomból, az Ő közelségének, az örök életnek a boldog állapotából.

Ez a megromlott viszony, az örök élettől való elszakadás, ez a bűnös állapot, amibe bekerültek, ez a halál! Azóta az egész emberi élet, az emberi sors nem egyéb, mint a halál állapotában való létezés. Ahogy a Szentírás mondja a bűnös emberről: “élvén megholt” 1Tim5,6, és hogy “az a neved, hogy élsz, és halott vagy.” Jel3,1. Élsz, mert mozogsz, beszélsz, sírsz vagy nevetsz, lélegzel, eszel-iszol, gondolkozol - de halott vagy, azaz mindez a testi működésed a halál állapotában, a Paradicsomon kívüli, az örök élettől elszakadt létben történik. Már amikor megszülettél, a halál állapotába születtél bele. Azok a bűnök, fogyatkozások, testi-lelki bajok, amiket felfedezel magadban, ezek a bizonyságai annak, hogy a halál világában élsz, ezek már a hullafoltok rajtad. Ha majd testileg és fizikailag is meghalsz, akkor teljessé válik rajtad a halál uralma. Akkor már reménytelenül, menthetetlenül, örökre a halál állapotába merülsz. Ilyen komolyan veszi Isten a bűnt: mert ez a halálos állapot a bűn büntetése, következménye, Isten bűnre adott felelete, felettünk való ítélete.

De hát a lélek nem halhatatlan? - sír fel benned a tiltakozás a kemény igazsággal szemben. Hiszen a léleknek élnie kell a testi meghalást követően is! - Persze, hogy él a lélek, helyesen mondva: létezik, miután sírba tették, mégpedig személyesen és öntudatosan. De éppen ez a kérdés, hogy hol és milyen állapotban létezik tovább? Az örök életnek, vagy az örök halálnak az állapotában?

A gazdag és a Lázár példázatából láthatjuk, hogy a gazdag ember lelke sem semmisült meg a halál pillanatában, hanem tovább élt, de az örök halál állapotában! És a mi emberi, tehát testi-lelki életünk a Paradicsomtól kezdve mindenestül halálra szánt, a halál börtönébe zárt élet, amiből semmiféle erőfeszítéssel nincs menekülés! A lelkünknek is, bármennyire más is a lélek, mint a test, nincsen semmiféle olyan képessége, tulajdonsága, amivel a halál állapotából a maga erejével ki tudna emelkedni. A legvigasztalanabb, legreménytelenebb, legnyomorultabb az emberi sors, mert az örök halál, az örök kárhozat börtönébe zárt sorsot jelenti.

Illetve reménytelenül nyomorult volna az emberi sors, ha Isten magára hagyta volna az embert. “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak.” 1Kor15,20 - hangzik a diadalmas húsvéti örömhír. A halál végzetes komolyságának a hangsúlyozása után értjük meg, milyen roppant nagy isteni tény volt a húsvét csodája, Jézus feltámadása. Jézus Krisztusnak a földi személye már maga is isteni csoda, mert az Ő Isten-emberi személye, a halálnak ebben az emberi világában az isteni világnak, az örök életnek egy darabját jelentette.

Isten valami csodálatos és érthetetlen módon az első karácsonykor beültette, beleplántálta bűnös emberi életünknek ebbe a minden oldalról halállal körülvett börtönébe az örök élet csíráját: Szentlélektől fogantatva, szűztől született kicsiny gyermekben megjelent közöttünk a halál valóságán túl lévő élet valóságának a hírnöke. Ezért mondhatta Jézus önmagára mutatva: elközelített hozzátok a mennyek országa. Az örök életnek ez a csírája a halálnak ebben az állapotában felnőtt, és nagypénteken Ő maga is végzetesen beleütközött a halál börtönfalába, de nem zúzódott össze rajta, mint mi, hanem áttörte, rést ütött rajta, kibújt, mint a föld kérge alól kikelő mag csíralevele, feltámadt a halálból, és feltámadásával megnyitotta az utat, a lehetőséget a halálból az életbe.

Ugye, hallottál már arról, hogy egy gránittömb alá szorult mag, tölgyfának, vagy valami más növénynek a kicsiny magja, ha elkezd csírázni, érthetetlen módon olyan hallatlan erőt fejt ki, hogy képes szétrepeszteni a ránehezedő kőlapot, és a résen kibújik a föld felé. Akkor azután ennek a kikelt növénynek a szára az összeköttetés a kőlap alatti és a kőlap fölötti világ között. A kőlap alá szorult földbeli, szerves anyagok csak úgy kerülhetnek ki ebből a börtönből, ha a növénynek odanyúló gyökerein át felszívódnak a növény testébe, és a növényben lévő életáramlás felhajtja őket a napvilágra. Krisztus, az örök élet csírája elültetődött a földbe, emberi életünkbe, vállalta a halál alá rekesztettség sorsát, de a benne lévő isteni életerő szétfeszítette kriptasorsunk gránitfalát: feltámadott halálból, és ezzel eleven összeköttetést létesített a föld és a menny, a halál és az élet között.

Az Ő feltámadott és élő személye az egyetlen út, mód és lehetőség a halál állapotából az életre. De csak azok számára, akik az Ő személyében hit által felszívódnak, akik az Ő földet és mennyet összekötő életének az áramlatába belekerülnek. Ezt jelenti az, hogy “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak”. Egyedül Krisztus feltámadása az a híd, amelyben való hit által mégis át lehet jutni nekünk is a halálból az örök életre, az igazi halhatatlanságra. Ezért mondja Jézus: “Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” Jn11,25.

Éppen Jézus feltámadása mutatja, mennyire végzetesen komoly a halál: íme, Neki, a Szentháromság Isten második személyének kellett személyesen belelépnie a halálba, különben Nélküle zárva maradt volna örökre a börtönünk. Jó, ha kiábrándít bennünket Krisztus feltámadása minden egyéb dologból, elméletből, önmagunkban való bizakodásból, spiritizmusból, okkult elképzelésekből, amik Krisztuson kívül ígérik a halálon való győzelmet és a halál utáni élet boldogságát.

Gondold csak meg: szükség lett volna ilyen roppant nagy dologra: Isten Fia halálára és feltámadására, ha ez az ügy Nélküle is megoldható lett volna? Most értjük meg, mennyire igaza van alapigénknek: “Ha Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is.” 1Kor15,14. Mindenféle szép elméletünk, filozófiánk, álmaink, de még a hitünk is hiábavaló - még ha hegyeket is mozgatunk meg vele - de a halál gránitfalát nem tudjuk vele áttörni. Valóban, ha Krisztus fel nem támadott, “minden embernél nyomorultabbak vagyunk” 1Kor15,19. , vagyis emberi sorsunk a legreménytelenebb, legnyomorultabb sors! Ámde Krisztus feltámadott, Benne és Általa már elkezdődött a halálból való szabadulásnak a folyamata. Benne már elkezdődött a halál legyőzése a feltámadás által, és ezért hihetjük, hogy ugyanaz a folyamat, ami Jézusban elkezdődött, folytatódik azokban is, akik Őbenne aludtak el.

Mi van tehát a halál után? Krisztus nélkül már a születésünkkor elkezdődött halál állapotának a teljessé és végérvényessé válása. Krisztusban és Krisztus által pedig feltámadás a halálból az életre, mégpedig először a lélek számára, azután majd az utolsó napon a test számára is! Van tehát örök élet a halál után, de csak úgy, mint ahogyan például Amerikában egy dúsgazdag embernek roppant vagyona van, de abból én csak úgy részesülhetek, ha közeli rokoni kapcsolatba kerülök az illetővel. Ha semmi közöm ahhoz a gazdag úrhoz, semmi közöm nem lesz a vagyonához sem, hiába szeretném! Van örök élet a halál után, roppant gazdagság és kibeszélhetetlen boldogság, de csak úgy reménykedj benne, ha már itt a földön közöd van Krisztushoz, Hozzá tartozol, te az Övé vagy, Ő pedig a tiéd! Ha úgy odakapcsolódsz Krisztushoz, hogy a Benne való hit által valóban érzed - sőt tudod, - hogy az örök élet már e földön a tiéd lett!

Bármennyire a halál világában élünk is, most már elér bennünket a feltámadott Krisztusnak a földre irányuló gyökere, és még felszívhat bennünket az Ő élő testébe, a Benne hívők közösségébe, akiket visz magával együtt a halálból át, az örök életre. De a testi meghalás pillanatával ez a lehetőség is lezárul. Aki addig nem szívódott föl hit által Krisztusba, az örök halál állapotának olyan mélységeibe süllyed alá, ahová az örök élet csírájának a gyökerei nem hatolnak le. Siess hát, mert nem tudhatod, meddig van időd! A Krisztushoz való viszonytól függ, hogy mi lesz veled a halál után. Ha már itt a földön az Övé lettél, akkor érvényes rád a Feltámadás Urának az ígérete: soha meg nem halsz.

Ámen

Dátum: 1947. április 6.

Jézusnak ebben a kijelentésében, amit most felolvastam, az a megdöbbentő, hogy még húsvét előtt mondta. Tehát akkor, amikor teljes tudatában volt mindannak a szörnyűségnek, halálnak, pokolnak, kárhozatnak, ami rá vár a Golgotán, amikor a halálára készítette elő a tanítványait. Ekkor mondta: “Én élek, és ti is élni fogtok”.

Érzitek, az isteni öntudatnak micsoda ereje van ebben? Az a bizonyosság, hogy Jézus át fog törni a halálon, és akkor lesz majd igazán együtt az Övéivel a maga igazi, élő valóságában! A tanítványok is csak akkor értették meg e kijelentés lényegét, amikor Jézus már föltámadt a halálból, és megjelent előttük elevenen, hatalmasan, győzelmesen! Akkor csodálkoztak rá ujjongó ámulattal: lám, tényleg él! Attól kezdve kezdtek ők is másként élni! Testvéreim, annál nagyobb örömet, annál több biztatást és annál győzelmesebb erőt ma sem adhat nekünk Isten, mint amit Jézusnak ez a kijelentése jelent: “Én élek, ti is élni fogtok”! Ebben a rövid mondatban benne van a húsvét titka!

Benne van mindenekelőtt az a boldog örömhír, hogy Jézus él! Igen, Jézus él! De jó lenne, ha ezt most nem azzal az egykedvű megszokottsággal hallanátok, amivel az ember általában egy prédikációt hallgat, hanem ennek a kijelentésnek, hogy Jézus él, megéreznétek a dinamikáját, a döbbenetét és az örömét! Hadd próbáljam egy képtelen hasonlattal érzékeltetni: Kossuth Lajos temetéséről olvastam egyszer részleteket. Megható volt az a mély, megindult szomorúság, amellyel a magyar nép utolsó útjára kísérte nagy szabadsághősét. A zokogó tömeg úgy érezte, hogy a nagy vezérrel együtt szinte a legszentebb vágyát, legdrágább álmát és a jövőbe vetett reménységét is eltemetheti a sírba. A debreceni öreg honvédek zászlótartója sírva dobta a koporsóra a golyó-tépte 48-as zászlót. Képzeljétek el, mi lett volna, ha odakiáltja valaki ennek a gyászoló, reményvesztett tömegnek: Kossuth él! Nem halt meg! Fiatalabb és erősebb, mint valaha! Mennyi új bizakodás, terv, reménység, öröm, lelkesedés hatotta volna át egyszerre a lelkeket! Hogy vált volna a szomorú gyászmenet ujjongó diadalmenetté! Ha ez a hír igaz lett volna, ha ez megtörtént volna. De ha megpróbálta volna is valaki elhíresztelni, rögtön tudták volna, hogy ilyen csoda emberrel soha nem történhet meg!

Nos hát, testvéreim, ez a csoda történt meg Jézussal! Egy csomó ember - Pál apostol több, mint ötszázról beszél (v.ö. 1Kor 15,6) -, aki minden reményét, életkedvét elvesztette nagypénteken, kétségbeesve látta, hogy mi történt Jézussal: megölték! - harmadnapra egy hihetetlen hírt hall: Jézus él! Egyik a másiknak adja tovább remegve, kétkedve, reménykedve: Jézus él! Pedig meghalt! Igazán meghalt! És mégis él! Ez is látta, az is, találkoztak és beszélgettek vele, együtt vacsoráztak, hallották a hangját. Megjelent előttük! Nem álom, nem ábránd, nem hallucináció. Ő az, látható, hallható, tapintható, élő valóságában! Kénytelenek meggyőződni róla, semmi kétség: Jézus él! Valóban feltámadt!

Tudom, hogy sokan kétségbe vonják, sőt talán tagadják is ennek a hírnek a valódiságát, de azt ne higgyétek, hogy ez a modern kor velejárója! Dehogy! A feltámadás tagadása húsvét reggelén kezdődött. Már akkor elindult egy szervezett ellenpropaganda, hogy az egész csak csalás, a tanítványok turpissága. A holttestet ellopták - így akarták elhitetni a világot. Mindig voltak, és ma is vannak emberek, akik azt mondják: a halál az halál! Akit a sír elnyelt egyszer, annak vége van, nincs tovább! Valóban: az emberi hatalomnak, bölcsességnek, lehetőségnek tényleg a halál a végső horizontja. Ott mindennek vége szakad! De hiszen éppen azért olyan nagyszerű a húsvéti örömhír, hogy Jézus él, hogy föltámadott! Akármilyen hihetetlen, elképzelhetetlen, valószínűtlen, sőt lehetetlen, mégis igaz: Jézus él!

Nem tudom nektek bebizonyítani, testvéreim, hogy tényleg hiteles a tanítványok bizonyságtétele a feltámadásról, bár vannak kétségtelenül olyan tények, amelyeket a leghitetlenebb történetíró sem mellőzhet el. Például tény az, hogy az egész Újszövetség nem egyéb, mint szemtanúk bizonyságtétele a feltámadott Jézusról. Hiszen azért írták meg a születését, az élete történetét, mert feltámadt a halálból! Ha húsvét reggelén nem történt volna valami szokatlanul nagy dolog, nem sokat tudna a világ arról a názáreti ácsmesterről, akit pontosan úgy végeztek ki, mint sok ezer kortársát! Akkor már rég napirendre tért volna fölötte a világ. Rég elült volna az a mozgalom, ami körülötte támadt. Kétségtelen tény, hogy a Feltámadottban való hit volt és maradt mindmáig a keresztyén egyház életeleme, ami azt a hallatlan erőt adta a keresztyéneknek, hogy üldözést, vádat, gyanúsítást, mártíriumot, kínhalált vállalva kitartsanak Mellette. A feltámadott, élő Jézusban való hit az egyetlen, ami két évezreden át máig életerőt és fennmaradást biztosított a keresztyénségnek, amely annyi nehézség, üldözés, ellenpropaganda, sőt saját tagjainak a hűtlensége ellenére is máig él az egész világon! Mégiscsak valami rendkívüli dolognak kellett ott történnie húsvét reggelén! Hiszen egy halott nem tud életet adni, csak az, aki maga is él!

Nos hát, én is teljes meggyőződéssel hirdetem nektek újra, hogy Jézus él! Azt mondtam, hogy nem tudom bebizonyítani, de nem is kell! Maga Jézus győzi meg erről a felséges tényről az embert! Mert az Ő feltámadásában éppen az a csodálatos, hogy a feltámadás által a múlt Krisztusa az örök jelennek ma is élő valóságává válik. A feltámadás által a földi Jézus történeti személye a hit Krisztusának a történelem feletti valóságává lesz! A feltámadás azt jelenti, hogy megszűnt a kétezer éves múlt és jelen távolsága, és az a Jézus, Akit a Bibliából ismerünk, egyidejűvé lesz velünk.

Feltámadott: azaz Jézus átlépi az évszázadok és évezredek közbevettetését, belép ide, megáll közöttünk, és megszólal az igehirdetésben: “Én élek, ti is élni fogtok”! Nagy emberekről szokták mondani, hogy haláluk után is élnek. De tudjuk, mit jelent az ilyen beszéd: azt, hogy él az illető ember emléke, vagy a tanítása, vagy műveiben tovább él a szellemisége, gondolkodása. De ő maga hol van már? Nos hát, Jézus nem így él! Jézusnak nemcsak az eszméi és a tanításai élnek tovább, hanem Ő maga személyesen, valóságosan, ténylegesen él! Úgy él, hogy meg lehet szólítani, és Ő is megszólíthat téged! Tehát nem valahol a messze egekben él, hanem itt melletted, körülötted. Neked még sosem mondta így, hogy Ő él? Nos hát, most mondja! Ő mondja, nem én! És ha valaki a hitével fülel, az hallja is: Én élek!

Tudjátok, testvéreim, ez azért olyan megrendítően nagy jelentőségű dolog, mert akkor ez azt jelenti, hogy a halál nem mindenható úr többé a világban. Valaki győzött fölötte. Akkor ott, húsvétkor egy új világkorszak kezdődött. Olyan, amiben a halál elvesztette a hatalmát. Halál: micsoda rettenetes valóság! A tőle való félelem ráül egész életünkre! Az egész emberi élet nem egyéb, mint egy kétségbeesett küzdelem a halál ellen. Mit nem adna az ember az életéért! Ha egyszer a halált mint problémát ki lehetne kapcsolni az emberiség életéből, mennyi szorongás és szomorúság tűnne el egyszerre ebből a világból! Milyen jó, szép és vidám lenne akkor az életünk! De ne is csak arra a halálra gondoljunk, amelyik véget vet a földi életnek, hanem arra a kis halálra is, amelyik folyton működik, hat ebben a világban. Amelybe mindig beleütközünk mint olyan hatalomba, erőbe, ami tönkreteszi a dolgokat, elrontja a barátságot, a kedvességet, a hűséget, a szeretetet, úgy, hogy az ember mindig mindenben csalódik, semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kellene.

Nincs ebben a világban semmi, ami igazán sértetlen, ép lenne. Sem öröm, sem bánat, sem egyetlen gondolat, még a legjobb sem. Mindenbe belemart a halál, semmi sem igazán szép. Ez a halál! Meg az, hogy ehhez már egészen hozzászoktunk, úgysem lehet változtatni rajta. Ilyen a világ: mindenki hazudik, mindenki színészkedik, mindenki fél! Meg az a halál, hogy nem tudok én sem olyan lenni, amilyennek lennem kellene. És már nem is küzdök érte, beletörődtem. Ez a halál! És ezt a halált, a kis halált meg a nagy halált győzte le Jézus. Én élek! - hangzik a diadalmas húsvéti üzenet, és ti is élni fogtok! - teszi hozzá. Olyan ez a kijelentés, mintha a feltámadott Úr magához ölelné az övéit, és őket is kiragadná a halál uralmából, fölülemelné a halálon! “Én élek, ti is élni fogtok”! Olyan ez a kijelentés, mint a reggeli ébresztőóra csengése, amely fölráz az álomból: Ébredjetek, új nappal virradt rátok! Új lehetőségek! Az csak látszat, hogy a dolgok olyanok, mint amilyenek, változhatatlanok, megmásíthatatlanok, leküzdhetetlenek. Van egy másik valóság, egy másik erő: Krisztus uralma, amely legyőzte a halált.

Higgyünk az Ő erejében, győzelmében! Ne a magunk lehetőségeiben és képességeiben, hanem az Övéiben! Higgyünk mindennek ellenére abban, hogy Jézus, mint közülünk az első, győzött a halál fölött! Merjünk ezzel a hittel nekimenni az élet küzdelmeinek, problémáinak! Merjünk azzal a gondolattal belemenni az élet dolgaiba, hogy Jézus a győztes, még ha semmit sem látunk belőle, akkor is! Akkor valóban csodálatossá válik az élet! Ismerek valakit, aki az élet problémái elől az alkohol mámorába menekült. Rászokott az italra, és már nem tudott szabadulni. Egy hívő testvér megkérdezte: Melyik a hatalmasabb? A te szenvedélyed bűne, vagy a feltámadott Jézus ereje? Tudjátok, mi lett az eredmény? Új élet! Ami már lehetetlennek látszott, megtörtént! Teljesen fölszabadult! Egy hívő, fiatal lány hosszas tétovázás után odament a szüleihez, akik már majdnem elváltak, és megkérdezte tőlük: Melyik az erősebb, a ti hűtlenségetek, vagy a feltámadott Krisztus hatalma, amely megszabadít bennünket attól az igézettől, hogy nincs megoldás? Itt is megtörtént az a csoda, hogy ez az édesapa és édesanya letérdelt az Úr elé, és új életet kezdtek. Manapság rendkívüli időket élünk. Köztudomású, hogy a fegyverkezési technika fejlettsége folytán oda jutottunk, hogy minden emberi élet megtartása vagy megsemmisítése a földön emberi kezekben van. E rendkívüli időkben igazán rendkívüli feladatok várnak minden emberre, különösen Krisztus híveire. Ma a világhelyzet teszi föl a kérdést: Mit gondoltok, melyik nagyobb: a rátok mint keresztyén emberekre váró feladatok súlya, vagy a feltámadott Krisztus ereje? “Én élek, ti is élni fogtok” - hangzik a húsvéti ébresztő! Merjetek hát fölkelni, fölébredni a halálos álomból! Nem azt jelenti ez, hogy ezzel könnyebb lesz a dolgotok, hanem azt, hogy igazán élni fogtok! Új erőt, kedvet, bátorságot kaptok az élethez!

Sőt még a halálhoz is! Mert ez a biztatás, hogy “élni fogtok”, a nagy halál ellenére is igaz! Hiszen az is legyőzetett azáltal, hogy Jézus él! Mióta Jézus meghalt és feltámadott a halálból, azóta a mi halálunk az igazi halálnak csak az árnyéka! Az árnyék pedig megijeszthet, de már nem árthat! Mi van utána? Ez az a kérdés, ami mindig is izgatta az emberi képzeletet. Nos, legyen elég annyi, amennyit Jézus mondott: “élni fogtok”! Ennél többet úgysem lehet mondani, hiszen a fogalmaink is hiányoznak annak a másik dimenziójú, dicsőséges világnak az elképzeléséhez! Micsoda fogalmai lehetnének a vakondnak a kivilágított Országház kupolatermének a csillogásához? De ennyi elég is: “ti is élni fogtok”!

Tehát nemcsak az emlékünk fog egy darabig tovább élni, nemcsak azokban a levelekben fogunk tovább élni, amiket írunk, és amiket szerető szívek őrizgetnek majd, nemcsak fényképen élünk valakinek az íróasztalán, nemcsak a nevünk marad fenn egy síremléken, hanem mi magunk élünk! “Ti is élni fogtok!” - mondja Jézus. Az is benne van ebben, hogy nem valaki más, hanem ti! Tehát én magam leszek az, meg te, aki majd a meghalás után is él, nem valaki más! A halálon át is megmarad az egyéniségünk, a megkülönböztető formát viselő személyiségünk! Az öntudatos létezésünk! A volt földi életünkkel való személyazonosságunk! Ez mind benne van abban, hogy “ti is élni fogtok”.

Adná Isten, hogy ma ti is, én is csatlakozhatnánk azoknak az embereknek a csapatába, akiknek a halál már a hátuk mögött van, előttük pedig az élet! Mert Jézus maga mondta meg nekik a nagy, fölszabadító örömhírt: “Én élek, ti is élni fogtok!”

Ámen

Dátum: 1963. április 14. húsvét.

Ebben a történetben van a legrészletesebben leírva a feltámadott Jézus megjelenése az övéi előtt. Az elmúlt húsz esztendő alatt még sohasem prédikáltam róla ebben a templomban. De nemcsak ezért választottam most ezt a történetet, hanem azért is, mert igen aktuális üzenet van benne számunkra. Az egész keresztyénségnek ugyanis létkérdése, minden keresztyénnek legfőbb ügye a húsvéti bizonyosság. Sőt, merem állítani, hogy a körülöttünk lévő világra nézve döntő jelentősége van annak, hogy a benne élő keresztyének igazán húsvéti hitű keresztyének-e, vagy nem. Nos, ebben a történetben éppen arról van szó, hogy hogyan nyílik meg emberek szeme a feltámadott, élő Jézus meglátására, és hogyan alakul át emberek élete a feltámadás hitének a bizonyosságában. Erről szeretnék most beszélni.

Borongósan kezdődik a történet. Az a két ember, az a két tanítvány, ott, az Emmaus felé vezető úton nagyon kifejező típusa azoknak a keresztyéneknek, akiknek csak halott Krisztusuk van, akik valójában még mindig húsvét előtti keresztyének. Nézzétek: nem fordítottak ezek a tanítványok Jézusnak hátat, nem tagadták meg Őt, csak éppen nem tudnak mit kezdeni Vele. Nem akarnak végérvényesen leszámolni Vele, hiszen szép volt a múlt, amikor még jelentett valamit számukra Jézus. De azóta megváltozott a világ, és ebben a világban nincs helye Jézusnak. Jézus ottmaradt valahol a múltban, a gyermekkor emlékei között, egy karácsonyfa alatt, vagy a konfirmációi ünnepségen. Jézus tulajdonképpen egy kedves halott, Akinek az emlékét nem lehet csak úgy kitépni a lélekből, jó néha elbeszélgetni Róla.

Ezt tették az emmausi tanítványok, és ezt teszik a mai keresztyének is: elbeszélgetnek Róla. De ebben annyi szomorúság van, annyi csüggedt, fáradt reménytelenség! Igen, ez jellemzi a húsvét előtti keresztyének hitét: a csalódás. Ez a két tanítvány csalódott Jézusban. Nincs abban semmi szemrehányás vagy lázadás, csak valami halk szomorúság, amint ezt mondják: “Megfeszítették”. Nem lappang-e ott ez a szomorú csalódás ma is sok keresztyén ember lelke mélyén? Sokat vártak valamikor Krisztustól, Őbenne volt valamikor reménységük. De Ő sem tudott segíteni, Ő is cserbenhagyott, mint minden egyéb. Az Ő hatalma is bizonytalan, a Hozzá való imádság is csak illúzió, a Benne való hit is csak önáltatás. Valójában nem lehet Rá számítani. Annak a két vándornak az volt a fő problémája, hogy ha igazán Jézus volt a megígért Megváltó, ha igazán Ő volt az Isten Fia, akkor hogy halhatott meg?! És főleg ilyen nyomorultul, ilyen szégyenteljesen! Hogy fulladhatott kudarcba ez a nagy vállalkozás?

Ma ugyanezt így mondják sokan: Ha igaz, hogy van hatalmas Isten, Aki mindeneket kormányoz és igazgat, akkor hogyan lehet annyi gonoszság, szomorúság, háború, betegség a földön? Hogyan illik bele mindez Isten tervébe?

Hiszen olyan sokszor előfordul, hogy a gonosz erősebb a jónál. Úgy látszik, mintha Isten vereséget szenvedne a rossztól! Ha igazán Isten irányítja a dolgokat, nem úgy kellene-e lenni, hogy a jó diadalmaskodjék mindig? Úgy néz ki ez a világ, mintha Isten lenne a gyengébb, és a gonosz az erősebb. A kereszten is ez történt: a legjobb, az emberi formába öltözött Isten - a keresztfán. A világ ura fölött diadalt arat a gonosz hatalma! Igaz ugyan, hogy azóta beszélnek már Jézus feltámadásáról, de e tekintetben ugyancsak nem változott a világ semmit! Az a két emmausi tanítvány is hallott már a feltámadásról, de ezzel a hírrel nem tudtak mit kezdeni. Nagyon valószínűtlennek tartották az egész ügyet, a feltámadás hírét, ami hitük zűrzavarát csak növelte.

Ilyen csalódott, kiábrándult, bizonytalan a legtöbb mai keresztyén ember hite, talán a miénk is! Nem vagyunk mi hitetlenek, csak azt érezzük, hogy olyan hittel, amelyik csupa kérdőjel, bizonytalanság, tétova zűrzavar, nem sokra megyünk. Kegyeletes, szép emlék marad Jézus, de a gyakorlati életben nem sokat ér. Ahol az élet mindennapi üteme lüktet, ahol a szenvedés és az öröm hullámai között hányódik a lélek, ahol országok és világrészek sorsa fölött döntenek, ott Ő nem sokat számít! Nos hát, ez az, amikor valakinek csak halott Krisztusa van, amikor valaki még mindig csak húsvét előtti hitű keresztyén.

De milyen jó, hogy van Valaki, Aki nem nyugszik bele ebbe, mindent elkövet, hogy Krisztus tanítványai szívében és életében győzzön a húsvéti bizonyosság! Íme, egy ismeretlen vándor csatlakozik a búsan bandukoló tanítványokhoz, szóba elegyedik velük, elkezdi tanítani őket, nyitogatja a szemüket. Szinte egy húsvéti prédikációt tart nekik az úton. Ezt mondja nekik: “Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhivésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az Ő dicsőségébe?” (Lk 24,25-26) Érdekes, nem a feltámadásról beszél, hanem a Golgotáról. Azt magyarázza nekik, hogy van olyan leveretés, ami tulajdonképpen győzelem. Azt magyarázza, hogy Jézus halála nem kudarc, ami mostoha sorsként szakadt rá, hanem ennek mind így kellett lennie, mert így volt elrendelve Isten üdvtervében, mert ez a megváltás diadala! Jézus a húsvéti hit ébresztését a Golgota magyarázásával kezdi.

Egy hasonlattal hadd próbáljam meg érthetőbbé tenni: Egyszer olyan valakivel sakkoztam, aki sokkal jobban tudott nálam. Ilyenkor úgy érzi magát az ember, mintha meg lenne kötözve. Minden lépés, amit tesz, pontosan beleillik az ellenfél tervébe. Kiüti a vezért, egy pillanatig győzelemről álmodik, azután észreveszi, hogy a partner pontosan így akarta. A partner öt-hat lépéssel mindig előbbre gondolkodik, kezében tartja az egész játszmát. Lassan rájövök, hogy nem is tudok mást tenni, csak amit ő akar. Tulajdonképpen az én játékomat is ő gondolja át, én csak az ő akaratát tudom végrehajtani. Minden lépésem csak arra való, hogy az ő győzelmét még nagyobbá tegyem.

Ehhez hasonló történt a Golgotán. A gonosz hatalmai rátámadtak, minden oldalról megragadták, végül keresztre feszítették Jézust, “kiütötték a vezért”. Ha volt valaha pillanat, amikor a jó gyengébbnek bizonyult, mint a rossz, amikor úgy látszott, hogy elbukott az Isten ügye, a Teremtőt legyőzte a teremtménye, a szeretet fölött úrrá lett a gyűlölet, az igazság fölött a igazságtalanság, akkor ott, a Golgotán így volt! És íme, a sötét hatalomnak ez a látszólagos győzelme, húzása is benne volt Isten tervében. A kereszt, amelyen a Világosság Királyát megölték, valójában Isten diadala volt. A kereszt által tört meg a bűn hatalma, és tört be a világba Isten országának ereje. Látszólag a kereszt Isten kudarca, valójában pedig az a hely, ahol Isten szíve a legmélyebben tárul föl az emberek előtt. Jézus épp a kereszt gyalázata által alapított új birodalmat, amely, íme, még kétezer év után is áll, és akkor is megmarad majd, ha az ég és a föld elmúlnak.

Ami ott, a Golgotán történt, abban a világesemények problémái egyetlen gyújtópontban egyesültek. Ezért tehát az egész világtörténelmet is úgy láthatjuk, mint egy hatalmas sakkjátszmát a fehér és a fekete között, a világosság és a sötétség között. A világos lép, és a sötét támad. Néha a sötétség erői, a betegség, a bűn, a Sátán, a halál jelentős károkat okoznak a fehér védelmi vonalain, és győzelemről álmodnak. De a lépések mind, akármilyen zseniálisak és megsemmisítők voltak, pontosan beleillenek a világos nagy tervébe. Az egyik partner tartja kezében az egész játszmát, és az ellenfél minden lépését ő irányítja. Végül derül majd ki, hogy minden, ami a sötét győzelmének látszott, nem egyéb, mint a fehér egyetlen, hatalmas, végső diadala. Valami ilyesmit jelent az, hogy “Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe?” (Lk 24,26) .

Ó, de nagy örömmel hallgathatták ezek az emmausi vándorok annak a titokzatos idegennek a szavait! Ó, milyen más megvilágításban látják most az egész nagypénteki gyászt meg a maguk életét! Ennek a magyarázatnak a fényében kezd derengeni előttük a nagy titok, hogy Krisztus munkája, a megváltás sokkal magasabb és gazdagabb értelemben sikerült, mint ahogyan ők valaha álmodni merték volna! Nem minden világos még előttük, de már beleremeg a lelkük Isten nagyságának és jóságának a borzongató érzésébe. A kialudt reménység újra gerjedezik a szívükben. Igen, így fejezték ki magukat később, hogy “gerjedezett a szívünk”, amikor az az idegen magyarázta nekik az írásokat!

Ugye, mi is ismerjük, mi az, amikor gerjedezik a szívünk? Ó, de jó hallgatni Isten Igéjét! Ó, de jó az, amikor átborzong a lelkünkön, hogy milyen hatalmas és jóságos az Isten! Az ember egészen megvigasztalódik, földerül, szinte megújul! Sokszor olyan nekünk is az igehirdetés, mintha valami drága, titokzatos lelki fürdő lenne. Néha, amikor az igehirdetésen átdereng valami felülről való fény, a mi szívünk is úgy repes, úgy gerjedezik, úgy ujjong, mint azoké a tanítványoké ott az úton. És ez nagyon jó! Tudom, ti is szeretitek. Ezért jöttök ide a templomba. Ma is sokan jöttetek, messziről is. Kiürült a villamos a Nagyajtai utcánál, mert vágyakoztok arra, hogy míg szól az Ige, a szívetek újra “gerjedezzen”! Igen, ez jó! De ez még nem minden! Ez még nem elég! A feltámadott és élő Jézus igazi fölismerése, a Vele való életváltoztató találkozás ezután történik! Az igazi áldás és bizonyosság ezután jön!

Nézzétek, ezt olvassuk: Amikor útjuk végére érkeztek, “ő úgy tett, mintha tovább menne. De kényszeríték őt, mondván: maradj velünk!” (Lk 24,28-29) - Az a baj, hogy mi a legtöbbször megelégszünk azzal, hogy az igehirdetés alatt gerjedezett a szívünk, amikor pedig vége van, hagyjuk, hogy hadd menjen tovább Jézus. Ő is megy tovább a maga útján, mi is a magunkén - de Nélküle! Az egész gerjedezés csak múló hangulat marad. Mire kiérünk a templomból, mire elmúlik a vasárnap, megint visszatér a csüggedés, a reménytelenség, a szomorúság.

Azt hiszem, Testvéreim, ez az a pont, ahol a mai keresztyénség válaszúthoz érkezett: Hagyja-e továbbmenni Jézust, vagy behívja, és megelevenedik az élő Jézussal való találkozás bizonyosságában? Megelégszik-e azzal, hogy időnként fölgerjed benne valami szunnyadó lelkesedés, áhítatos érzés, vagy pedig az történik, amiről itt olvasunk? Íme, itt az történt, hogy amikor Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni, akkor “kényszeríték őt, mondván: maradj velünk!” Kényszeríték. Mert Jézus nem megy oda, ahol Őt nem óhajtják igazán, ahol nem akarják határozottan és komolyan, ahol nem kérik, ahol nem fogadják úgy, mint várva-várt vendéget. Az egyetlen ok, amiért nincs több áldott közösségünk és tapasztalatunk Jézussal, az, hogy nem kívánjuk Őt igazán! Pedig Ő hajlandó lenne bejönni, minden élményünkben, munkánkban, szórakozásunkban, társadalmi életünkben, kísértéseinkben, örömeinkben, szomorúságunkban, csalódásunkban osztozni!

De talán nem is óhajtjuk igazán, hogy mindig velünk legyen. Nem kényszerítjük, hogy maradjon, jöjjön. Akkor ő továbbmegy, mi pedig nélkülözzük azokat az áldásokat, amiket Ő hozna! Pedig milyen áldott és örvendező életet élhetnénk Vele! Atyámfiai, egyházunk jövője dől el azon, hogy engedjük-e Jézust továbbmenni, vagy behívjuk! Mert az egyház jövője nem szervezeti kérdések megoldásától, nem e világ hatalmaihoz való viszonyulás alakulásától függ, hanem kizárólag a mi húsvéti hitünktől! Nos hát, ugyanazt a Valakit, Akinek a szavára már olyan sokszor érezted itt, hogy gerjedezik a szíved, hívd be, vidd be magadhoz az otthonodba, a munkádba, a mindennapi életedbe, problémáidba! De hívni, kényszeríteni, akarni kell! Ott lepleződik le majd azután az Ő élő valósága. Az emmausi tanítványok szemei is akkor nyilatkoztak meg, és akkor ismerték meg Őt, amikor leült az asztalukhoz! Most győződtek meg arról kétséget kizáró módon, hogy Jézus, aki Megváltóként halt meg a kereszten, íme, igazán fel is támadott, és él!

Az a meggyőződés, hogy Krisztus valóban feltámadt, hogy él: az emberi történelem legcsodálatosabb és legnagyobb átalakító hatású ténye. Íme, ezek az emberek is, akik előbb még olyan reményvesztetten, csalódottan bandukoltak, most szinte megifjodva, újjászületve futnak vissza Jeruzsálembe a nagy örömhírrel. Nem számít, hogy már későre jár az idő, nem számít, hogy fáradtak, hisz új erőre kaptak! De milyen más lélekkel, erővel, kedvvel, milyen más céllal, milyen más hírrel és bizonyossággal! Ez a csoda! Ez a húsvét igazi csodája! Ugyanazon az úton, de más szívvel járni! Ugyanabban a családban, munkahelyen, emberek között, ugyanazok között a kísértések között, de másként.

Aki behívja Jézust a maga életébe és hozzá igazodik, az megérzi azt az isteni erőt, amely beleárad és benne hatalmas lesz, ami megújítja az életét és boldoggá teszi! Ó, de sokan tudnának erről bizonyságot tenni! Egyik talán ezt mondaná: Amikor igazán behívtam Jézust, akkor a természetemet változtatta meg, nyugodtabb, békésebb lettem. A másik talán ezt mondaná: Nekem a családi életem mentette meg. Valaki arról tenne bizonyságot, hogy őt olyan bűntől szabadította ki, amibe belepusztult volna testileg is. Ilyet is hallottam már: engem teljesen megvigasztalt, pedig azt hittem, sosem tudok többé megbékélni! Ezt is hallottam, sőt tapasztaltam már: Nekem új életcélt adott!, vagy: Engem olyan betegségből gyógyított meg, amivel szemben tehetetlen az orvostudomány!

Kétezer év óta hirdeti az egyház: “Az Úr Jézus feltámadt!” Azóta mindenki, aki igazán behívta Őt magához, megerősíti és tovább hirdeti a nagy örömhírt: “Valóban feltámadt!” Te is meggyőződhetsz róla, hogy ez a hír nem illúzió, nem optikai csalódás, nem túlzás, hanem olyan tény, ami biztosabb valóság, mint bármi más esemény a világtörténelemben.

Ámen

Dátum: 1958. április 6. húsvét.

Az a néhány asszony, aki kora reggel bánatosan, szomorúan, reményvesztetten, kegyeletes érzésekkel Krisztus sírjánál összejött, akik mindenféle fűszert vittek, hogy bebalzsamozzák Jézus holttestét, azok voltak az első húsvéti gyülekezet. Gyülekezet voltak, mert többen voltak, és mert a megfeszített Krisztus emléke gyűjtötte össze őket. Ez a tiszteletre méltó, gyászos hangulatú kis társaság, ez a néhány áhítatos lelkű ember, akik húsvét reggelén is a halottak között keresik az élő Jézust, ez példázza legjobban a mai húsvéti gyülekezetnek a nagy részét. A legtöbb mai egyház tükörképe. Ma is éppen úgy, mint akkor régen, az első húsvét reggelén, összejönnek. Nem is csak néhányan, hanem elég sokan, akik nem felejtették el még Jézust egészen, együtt imádkozgatnak, énekelgetnek, emlékeznek, ünnepelnek, de az egész dolog olyan erőtlen, ügyefogyott, hogy nem sok vizet zavar a világ életében. Mi tartotta össze őket? Talán egy kis hűség a múlt iránt. Mindenesetre szép vonás, ha valaki nem fordít rögtön hátat egy elveszettnek látszó ügynek, mint amilyennek Krisztus ügye látszott nagypéntek után, és látszik ma is olykor, hanem igyekszik legalább kitartani mellette hűségesen. Tiszteletre méltó ez a hűség, de nem sok erő fakad belőle.

Mint a néhány kegyes asszonyt a Krisztussal eltöltött szép évek közös emléke, úgy tartja össze ma is az egyházat a közös tradíció, a múlt emléke, a keresztyénség eszméihez való ragaszkodás, a dicsőséges történelmi múltban élt őseink hite iránti kegyelet. Nagyon szép és megható ez, de ha csak egy ilyen kegyeletes visszaemlékezésből él egy gyülekezet, akkor az veszett ügy, amit képvisel, és akkor a Krisztus egyháza valóban nem jelent már a világ számára sem veszedelmet, sem pedig segítséget. A hatóságoknak akkor teljesen igazuk volt, amikor azt a kis gyülekezetet, amelyiket egy kis hűség és tradíció tartott össze, még arra sem méltatták, hogy üldözzék. Tiszteletet és részvétet érdemelnek, bár szépek az eszmények, és nagy múlt örökösei, ám emlékezzenek, ájtatoskodjanak kedvükre, nem nagyon érdemes sokat törődni velük, előbb-utóbb úgyis megszűnik magától az ügy, lassan egészen kihal.

Valóban: egy gyülekezet húsvéti reménység nélkül, a feltámadott Krisztusban való hit nélkül nem sokban különbözik egy jól megszervezett emlékalapítványtól, amelyik bár szép és magasztos eszméket képvisel, dicsőséges múltra tekinthet vissza, megható emlékünnepélyeket rendez, mindenféle szép és jó dolog megtalálható benne, csak éppen nagynevű alapítója hiányzik, mert az már kétezer éve halott, nem ő, csak az emléke él közöttük. Egy-egy ilyen emlékünnepélyen azt szokták ugyan hirdetni Róla, hogy feltámadott a halálból, sőt olyanok is vannak, akik erről állítólag személyesen is meggyőződtek, és azt állítják, hogy látták Őt, sőt találkoztak Vele. De hát komolyan lehet-e venni néhány rajongó álomlátását, képzelődését? Az csak régi, egyházi dogma, amin könnyen napirendre lehet térni. Meghallgatjuk ugyan minden húsvét ünnepén a csodálatos hírt, de azután úgy vagyunk vele, mint a tanítványok, akikről azt olvassuk, hogy az üres sírtól visszatérő asszonyok lelkendező elbeszélése csak üres beszédnek tűnt előttük. Mintha csak azt mondták volna, amit ma is nagyon sokan gondolnak a lelkük legmélyén, hogy ez asszonybeszéd, nem kell komolyan venni!

De azért nyugtalanította a tanítványokat ez a rendkívüli hír: egyre többen mondták, hogy ők is látták a feltámadott Urat. Nem tudtak többé szabadulni tőle, folyton arról beszélgettek, hogy ki látta, mit mondott neki, és mi történt a találkozáskor. Egyszer, amikor zárt ajtók mögött, együtt ülve tárgyalták ezt a nagy ügyet: “Megálla maga Jézus ő közöttük, és monda nékik: Békesség néktek!” (Lk 24,36) Ez volt abban az időben a mindennapi köszönési forma, amivel üdvözölték egymást az emberek, ha az utcán találkoztak, mint ahogy mi jó estét kívánunk egymásnak. Ilyen természetesen, egyszerűen, egészen emberien mondja Jézus is az Övéinek: Jó estét, itt vagyok nálatok, itt vagyok újra közöttetek. Íme, én vagyok itt, a ti Megváltótok és Uratok! Az ámuló tanítványokat annyira meglepte Jézus hirtelen megjelenése, hogy az első pillanatban megrémültek, és azt hitték, hogy valami természetfölötti tüneményt, szellemet látnak maguk előtt. Jézusnak kellett megnyugtatni őket: “Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások?” És hogy egészen meggyőződjenek az Ő jelenlétéről, megmutatta nekik a kezeit és a lábait, és enni kért tőlük. Kézzelfoghatóbban már igazán nem lehetett volna bizonyítani, hogy Jézus, a Feltámadott, nem valami szellemi tünemény, akit csak arra alkalmas médiumok érzékelhetnek titokzatos látomásokban, hanem hogy Ő maga van ott személyesen, valóságosan, egészen emberileg közöttük.

“Megálla maga Jézus őközöttük” - olvassuk az evangéliumban. Ez a lényege a húsvétnak. Jézus személyesen, úgy, ahogy van, életre kelve a halálból, eleven valóságában, mint győztes az Övéi között - itt közöttünk! Ahogyan Pál apostol mondja a korintusiaknak: “De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15,57) Vagyis nemcsak valami szép tanítást, nemcsak világnézetet, nemcsak fölvilágosodást, egy új példát vagy vallást ad, hanem diadalmat, győzelmet! Ezt jelenti a feltámadott Jézus! Így állt ott tanítványai rémült és ámuló szemei előtt, úgy, mint Aki a halált győzte le! Ez a húsvét! És erről beszél nemcsak a húsvéti történet, hanem az egész Biblia is. Ha nem erről beszélne, még ma becsukhatnánk, és örökre félretehetnénk. Ha nem a halálon győzedelmeskedett élő Jézusban való hit, ha nem az Ő élő személye tartja össze a gyülekezetet, akkor valójában semmi sem tartja össze! Akkor valóban megszűnik magától előbb-utóbb. Ha nem húsvéti hitünk van, akkor semmilyen hitünk sincsen. Hiszen húsvét nélkül a nagypéntek sem egyéb, mint Isten legszentebb tervének, amellyel az embert akarta megmenteni, fájdalmas csődbe jutása, teljes kudarca. És vele együtt minden szépnek, jónak, szent törekvésnek, tisztaságnak a végleges bukása, a gonoszság teljes diadala, a legszörnyűbb reménytelenség. Érdemes-e jónak lenni, szeretni, másokon segíteni, becsülettel megállni, életet áldozni, amikor még Jézus példája is azt mutatja, hogy úgyis hiába minden, a gonoszság hatalma az erősebb, és a halálé az utolsó szó? Együnk-igyunk, vigadjunk akkor, hisz holnap úgyis meghalunk! Húsvét nélkül a nagypéntek valóban a Sátán győzelmének a napja: végre teljességre vitte a nagy művét, amit a Paradicsomban elkezdett az első emberpárral, megsemmisítette az ember Megváltóját. És ha Isten engedte, hogy ez is megtörténjen - márpedig úgy látszik, engedte -, akkor vége minden reménységünknek!

De nagypéntek után fölvirradt a húsvét, és Isten a húsvétban válaszolt a nagypéntekre. Ez a válasz lenyűgözően más, mint amit ember valaha elgondolhatott. Nem egy új özönvíz, nem egy véres megtorlás, nem egy fölháborodott, megsemmisítő isteni mozdulat, ami pedig nagyon érthető lett volna. Isten nem vonult vissza sértődötten a mennyországba, és nem hagyta az emberiséget megérdemelt sorsára. Éppen ellenkezőleg: teljesen kitárta, megnyitotta az utat a halálból az életre. Utat nyitott Egyszülött Fia gyilkosai előtt, utat tört a halálon át az örökkévaló világ dicsőségébe. Húsvéttal azt mondja az emberi nemzetnek, amelyik Jézust megölte, hogy éppen ezek után nem hagylak magadra, éppen most akarom igazán megmutatni, mennyire szeretlek! Testvéreim, ha nagypéntek után lehetséges volt a húsvét, akkor minden lehetséges! Akkor nincs a világon akkora bűn, amely nagyobb volna Isten szereteténél. Akkor nem létezik olyan sűrű sötétség, amit húsvét fénye be ne tudna világítani. Akkor nincs a világon olyan szakadék, ami elég mély volna ahhoz, hogy el tudna választani az Atyától. Akkor nincs olyan halálos ölelés, ami képes volna kiszakítani Isten felénk tárt karjaiból. Akkor tombolhatnak bármilyen démoni erők ebben a világban, Krisztusé minden hatalom mennyen és földön. Akkor bármilyen sátáni zűrzavarban közel van Isten. Akkor erősebb az igazság, mint a hazugság. Akkor van értelme az Istennek való engedelmességnek, van célja a szenvedésnek. Akkor nem értelmetlen az élet, és nem reménytelen a halál!

Mindez a boldog reménység nem valami optimista világnézetből fakad, ami azután meg is rendülhet egyszer, mint ahogyan ez meg szokott történni a világnézetekkel, hanem a húsvéti tényből. Abból, hogy Jézus valóságosan, testileg föltámadott a halálból, és ahogy az evangéliumban olvassuk: “Megálla maga Jézus ő közöttük”. Ott van személyesen, eleven valóságában, mint győztes az Övéi között - itt, közöttünk! Hogyan is történt az, hogy egyszerre csak megállt maga Jézus a tanítványok között? Ezt olvassuk: “Mikor ezeket beszélék”. Tehát miközben és mivel a Feltámadottról beszélgettek, eközben és ezért történt valami: maga Jézus megjelent közöttük! A Jézus Krisztusról való beszélgetés nemcsak egy múltbeli eseménynek a megtárgyalását jelenti, hanem egy valóságos tényt is: Ő maga megjelenik a Róla beszélők között. Ami akkor és ott történt, az éppen olyan valóságosan történik itt és most. Itt is, most is jelen van Jézus közöttünk, mialatt és mivel az Ő feltámadásáról beszélünk!

Nem merjük elhinni, túl fantasztikusnak tartjuk, mint ahogy a tanítványok is kóbor szellemet véltek látni, amikor megjelent közöttük Jézus. Pedig itt van, és megszólít. Csak az kell, hogy el merjed hinni a láthatatlan és hihetetlen valóságot, hogy itt van most a győztes Krisztus közöttünk! Testvérem, merj most azzal a boldog húsvéti reménységgel kimenni ebből a templomból, hogy Krisztus feltámadott és él! Merj hinni abban, hogy amikor Rá gondolsz és Róla beszélsz, ott van személyesen veled! Merj az Ő feltámadásának erejével új életet kezdeni!

Ámen

Dátum: 1948. március 28. húsvét.

Amit ezekben a szavakban előre megmondott Jézus a tanítványainak: az teljesedett be rajta nagypénteken. És ebben nem is az a megdöbbentő, hogy olyan kísértetiesen valóra vált minden, hanem az, hogy olyan határozottan és ellentmondást kizáróan hangsúlyozza az Ő szenvedésének és halálának a szükségességét. Itt szinte nem is a szenvedésen és a halálon van a fő hangsúly, hanem azon, hogy kell! Az Ember Fiának Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie és meg kell öletnie! Itt valami megmásíthatatlan, felsőbbrendű, isteni törvényszerűség van! Annak a nagypénteknek 2000 évvel ezelőtt, mint egy eleve elkészített isteni tervnek: be kellett következnie!

Mintha Jézus az egész Golgota fölé nagy, láthatatlan betűkkel előre odaírta volna azt, hogy kell, muszáj, ennek így kell lennie! És éppen ez a kell, ez bántotta Pétert, ezért tiltakozott ellene olyan élénken: “Mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg veled!” Mintha azt mondaná: Mi szükség van erre, miért kell ez? És itt nem arról van szó, hogy egy ember tiltakozik a szenvedés ellen, hanem arról, hogy az ember értetlenül áll az isteni megváltó tervvel szemben!

A mai ember lelkében talán így fogalmazódnék meg Péter tiltakozása: Mire való volt ez az egész nagypénteki kálvária? A mi megváltásunk ügyét nem lehetett volna másképp megoldani, egyszerűbben? Miért kellett ehhez töviskorona, korbács, gúny, gyalázat, annyi megaláztatás, és főleg miért kellett ezért vérnek folynia? Nem lett volna hatásosabb, népszerűbb, elfogadhatóbb az egész megváltás ügye e nélkül a véres kereszt nélkül? - De igen! Emberi ízlés, gondolkodás szerint kétségtelenül! És mégis azt mondja Jézus, hogy kell! Miért kellett hát akkor ennek így lennie? - Amikor erre a kérdésre keresem most a választ Isten Igéjéből, nem mondok semmi újat, csak három sokszor hallott, nagyon egyszerű szót szeretnék nagyon komolyan kimondani, és az értelmét megvilágítani!

Az első szó így hangzik: miattunk! Vagyis te miattad, én miattam kellett Jézusnak annyit szenvednie és olyan szörnyű halállal meghalnia! Igaz ez? - Igen! Tudniillik ma sem történne másként, mint ahogyan azon a nagypénteken történt. Én nem hibáztatom azokat az embereket, főpapokat, írástudókat, római katonákat, Pilátust meg Heródest, akik Jézust 2000 esztendővel ezelőtt megkínozták és keresztre feszítve megölték! Tudom, hogy ma sem jobb a világ, és ma is - legföljebb más formák között, de - ugyanaz történik lényegileg Jézussal, mint akkor régen. Jézusnak az örök sorsa ebben a földi világban a gúny, a megaláztatás, a szenvedés, a halál! És most úgy érzem, ebben egyetért velem mindenki, mert most mindenki arra gondol, hogy milyen gonosz ez a világ és milyen rosszak az emberek! Bizony-bizony, az a sok igazságtalanság, ártatlan szenvedés, az a rengeteg gyilkos indulat, ami házastársak, egy házban lakók, szomszédos népek, világrészek között feszül, az a sok-sok erkölcstelenség, lopás, csalás, fúrás és mindenféle gonoszság, amiről naponta hallunk, olvasunk az újságokban, aminek tanúi vagyunk ebben a megromlott világban: mindez nem egyéb, ugye, mint a Jézus által képviselt indulatnak, erkölcsiségnek, lelkületnek a naponkénti keresztre feszítése. Ez a világ nem is tud egyebet, mint mindig újra megölni Jézust! Igen! Ez igaz! És ez valóban borzasztó!

De ennél sokkal borzasztóbb, hogy te is velem együtt, mindig azt teszed: megkínzod és megölöd Jézust! Én sem, te sem vagyunk különbek, mint azok az emberek, akik nagypénteken a főszerepet vitték. Nehogy azt gondoljátok, hogy ez csak olyan szónoki túlzás, papos frázis! Annak a nagypénteki jelenetnek minden szereplője él ma is, annyira, hogy mindenkiben - magadra ismerhetsz! A főpap szolgái például többször is arcul ütötték Jézust. Borzasztó lehetett, amikor hitvány ember Isten arcába csap! No, és te még talán sohasem tetted? Tudtad, hogy bűn a magzatgyilkosság, és mégis megcsináltad; tudtad, hogy tilos terület számodra az, ahová vágyakozol, és mégis beléptél oda; tudtad, hogy nem volna szabad szabadon engedni a szenvedélyeidet, mégis megtetted: ez nem arculcsapása-e Jézusnak?

Borzasztó lehetett az, amikor Jézusról letépték az utolsó ruhadarabját is, és összeköpdösve, megalázva gúnyolták, mint valami világcsúfját. És te talán még sohasem viselkedtél így? Vagy amikor nem úgy képviseled Jézust, hogy vonzóvá, széppé, igazzá válna a világ előtt, amikor te a hitvány viselkedéseddel vagy selejt munkáddal alkalmat adsz arra, hogy Jézust, Istent gúnyolják az emberek, ne higgyenek benne, elforduljanak tőle, megutálják az egyházat: ez is pontosan ugyanaz, mintha szégyenszemre, világ csúfjára állítanád oda
Jézust az emberek elé, hogy itt van, köpjenek rá, rúgjanak bele!

Borzasztó lehetett, amikor az egyik római katona töviskoronát nyomott a fejére, a másik meg szegeket vert be az élő húsba, a kezébe meg a lábába. Nos, amikor te megbántasz valakit, sértő, kemény szavakat dobálsz feléje, amikkel nem is tudod, milyen fájó sebeket ütsz a lelkén: mivel vagy különb annál a római katonánál? Hiszen azt mondta Jézus: amit cselekedtetek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek. Tehát annyira azonosítja magát a másik emberrel, hogy amit te egy emberrel cselekszel, azt úgy érzi és értékeli, mintha vele magával tetted volna. Tehát minden durvaságod, áskálódásod, haragod, gyűlöleted, kárörömed, szeretetlenséged, ami bárkivel szemben van benned, úgy fáj Jézusnak, mint azok a korbácsütések, amelyek nyomán véressé vált szent teste!

Csak egyetlen napon át figyeld meg önmagadat: azt a Jézust, aki a te szíveddel szeretni akarna, a kezeddel segíteni, a pénzeddel valakit megmenteni, a szavaddal vigasztalni akarna - azt a Jézust, aki benned élni és érvényesülni akarna: hányszor megkötözöd, hogy ne mozdulhasson, hányszor elnémítod, sőt megölöd és eltemeted jó mélyre, hogy ne lásson és ne halljon semmit, hogy te zavartalanul csinálhasd, amit akarsz! - Nincs-e igaza Péter apostolnak, amikor az első pünkösd ünnepén összegyülekezett tömegnek azt mondta: Jézust “megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek”?! (ApCsel 2,23) Pedig talán most hallottak először Jézusról. Ez a kéz egészen idáig elér, ránk mutat: Jézust, Istennek a Szentjét, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megöltétek! Tudod már, miért kellett Jézusnak szenvednie és olyan kínosan meghalnia? - Miattunk! Te miattad, meg én miattam! A mi bűneink szükségszerű következménye volt az a véres nagypéntek! Te vagy az oka! Te juttattad Jézust a keresztfára!

A második szó így hangzik: helyettünk. Vagyis te helyetted, meg én helyettem kellett Jézusnak annyit szenvednie és olyan szörnyű halállal meghalnia! - Tudniillik ebben az egész szenvedéstörténetben az a csodálatos, hogy Isten a mi bűnünknek ezt a véres következményét, Jézus halálát, mégis a mi javunkra használja föl. Amit ellene tettünk, azt mind a javunkra fordítja. Jézus halálát - aminek te meg én voltunk az okai - fogadja el mint elégtételt és váltságdíjat a bűneinkért! Tehát amikor Jézus miattunk szenvedett és meghalt, ugyanakkor helyettünk fizetett, a mi nevünkben törlesztett, egyenlített! Hiszen ki tudna közülünk eleget tenni Istennek, ki ne volna reménytelenül eladósodva Őelőtte, kinek volna rendben a számlája a mennyben?!

Tudjátok, hogy az a sok nyugtalanság, békétlenség, kiegyensúlyozatlanság miért van bennünk? Azért, mert ha nem gondolunk is rá, érezzük, hogy nem adtuk meg Istennek, ami az Istené, sem az embernek, ami az emberé! Tartozunk! Ez nyugtalanít tudat alatt bennünket. Az a sejtelem, hogy egyszer, egy nagy számonkérésnél, kiderül minden, a teljes adósság! És azt is érezzük, hogy sehogy sem tudjuk rendbe hozni a számadásainkat. Azok a szép és jó cselekedetek, amikre olyan büszkék voltunk, amelyek tekintélyt szereztek az emberek előtt számunkra: semmit sem csökkentettek azon a bizonyos adósságon. Sem az, hogy megpróbáltunk lemondani valami örömről, élvezetről, szenvedélyről, és az sem, hogy igyekeztünk vallásosan élni, rendszeresen imádkozni, úrvacsorázni... Nem tudunk olyat produkálni, magunkból kipréselni, ami érvényes fizetési eszköz lenne Isten előtt a Nála lévő tartozásunk törlesztésére!

Érzed-e már, miért kellett az a nagypénteki véres jelenet, miért kellett Jézusnak úgy szenvedni és meghalni? Azért, mert az egyetlen érvényes fizetési eszköz a bűnödért Isten előtt: a Szentháromság Isten második személyének, Jézus Krisztusnak az ártatlan, szent élete. Valami megrendítő az, ahogyan Isten ezt az ügyet elintézi: minden gonoszságot, amit te meg én, meg a másik ember valaha Ő ellene meg egymás ellen elkövettünk, azt Ő mind magára veszi, magáévá teszi, mintha az Ő tartozása lenne, mintha Ő lenne az adós, mintha Ő maga csinálta volna mindazt a hitványságot, amit mi tettünk. Ő, az ártatlan áll oda a mi helyünkre, engedi magát, mintha Ő lenne a hibás mindenért, bevádolni, elítélni, halálos büntetésben bűnhődni - helyettünk! Úgyhogy ha eljutottál már valaha arra a fölismerésre, hogy nem tudsz fizetni, képtelen vagy, akkor most hadd mondjam: nem is kell, mert valaki más, Jézus, elintézte helyetted az egész számadásodat. Nézd: nem adósságot követel már rajtad többé az Úr, hanem azt, hogy hidd el és hálásan fogadd el, hogy Jézus halálával ki van egyenlítve minden tartozásod. Mert mindaz, ami ott nagypénteken történt: helyetted történt!

És a harmadik szó, ami az előbbi kettőből következik, az, hogy érettünk. Vagyis te éretted és én érettem kellett Jézusnak szenvednie és meghalnia, a mi megújuló életünk lehetőségéért! Egy nagy isteni vérátömlesztés is történt a Golgotán. Amikor egy egészséges ember önként adja a vérét a betegnek, akkor ez a friss vér új életet hoz a halódó ember ereibe. Hát még Jézus vére: az milyen csodálatos életerő lehet a lélek számára?! Mindig úgy szokott lenni, hogy amikor valaki elfogadta azt, hogy Jézus őérette is adta a vérét, akkor ez a szent, titokzatos vér életet átalakító, megújító erőként kezd működni benne! És ha te most, ebben a pillanatban, lélekben Krisztus keresztje előtt állva, igazán a lelked mélyéből el tudnád mondani: Igen Uram, Te sebesíttettél meg az én bűneimért, te rontattál meg az én vétkeimért, terajtad van az én békességemnek a büntetése: akkor te most úgy mehetsz ki a templomból mint Krisztus által megváltott ember! Az előbb idézett ézsaiási Ige így folytatódik: “Az ő sebeivel gyógyulánk meg.” (Ézsaiás 53,6) Nem jövőidőben mondja, hogy meg fogunk gyógyulni, hanem múltban: hogy meggyógyultunk!

Ha tehát Jézusban mint a te Megváltódban hiszel: meggyógyultál! - Nézzétek: az a lator is ott, Krisztus mellett az egyik keresztfán: meggyógyult! Nem azt jelentette ez, hogy megváltozott a sorsa, hanem azt, hogy ő tudta megváltozott lélekkel fogadni a sorsát. Nem az történt, hogy nem kellett meghalnia, hanem az, hogy egészen másként halt meg. Nem a világ változott meg körülötte, hanem őbenne változott meg egy egész világ! Mert úgy halt meg, mint aki meggyógyult! - Te pedig most merj úgy élni, mint aki meggyógyult! Gyakran megtörténik, hogy operáció után, amikor az orvos kijelenti, hogy a beteg meggyógyult, felkelhet az ágyból és hazamehet: a beteg nem mer engedelmeskedni, azt hiszi, nem tud még fölkelni, lábra állni! De ha engedelmeskedik a felszólításnak, maga is csodálkozva veszi észre, hogy sikerül. Nos hidd el, hogy meggyógyultál! És akkor merj gyógyultan kilépni ebből a templomból, merj engedelmeskedni Krisztusnak, és akkor majd meglátod, hogy sikerül! Hiszen mindenre, egy egész új, megváltozott élet folytatására is van erőd a Krisztusban, aki téged megerősít! - Tudod-e már, miért kellett az a véres nagypéntek? Éretted, hogy ne élj tovább a bűnben, hogy élhess az Istennek, mert csak az Ő vérének az ereje által élhetsz Istennek!

Ugye sokszor hallhattad már ezt a három szót: miattad, helyetted és éretted. El tudjuk-e ezt most fogadni - nem a fejünkkel, hanem a szívünkkel! - Az volt a kérdésünk: Miért kellett ennek így lennie? Gondold csak el, mi lenne, ha Isten kérdezné most: Miért kellett ennek így lennie, ha még ez sincs rád hatással, hogy miattad, helyetted és éretted történt minden, ami nagypénteken történt? - Bár ne történt volna hiába!

Próbáljuk meg most lelkünket Jézus felé fordítva, igazán hittel és hálával elmondani Néki:

Jézus, világ megváltója,
Üdvösségem megadója,
Megfeszített Isten Fia,
Bűnömnek fán függő díja:
Jézus, engedd hozzád térnem,
Veled halnom, veled élnem.

Engem ily nagy szerelmedből,
Végy hozzád szent kegyelmedből,
Vegyek erőt keresztedből,
És végbúcsút bűneimtől.
Jézus, engedd hozzád térnem,
Veled halnom, veled élnem.

(342. ének 1. és 5. vers)

Ámen

Dátum: 1960. április 15. du. nagypéntek.

Sokszor az az érzésem, hogy mi, mai emberek már túlságosan egykedvűen, közömbösen hallgatjuk végig a nagy passió történetét. Hiszen mi már - legtöbben két világháborút is átélt emberek - hozzá vagyunk szokva a borzalmakhoz. Hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenkinek megvan a sokszor jaj, de súlyos keresztje. Néha éppen olyan nagy, hogy senki másét nem látja tőle, még Jézusét se! És az egész világ fél egy minden képzeletet felülmúló nagy passió, szörnyű szenvedés lehetőségétől. Szóval hozzászoktunk a szenvedéshez, a szenvedés gondolatához. A mai embert a szenvedés már legtöbbször nem meglágyítja, nem megtöri, hanem még jobban megkeményíti. Csoda-e, ha Jézus passióját sem tudják sokan másként látni, mint úgy, hogy lám, az általános emberi sorsot Jézus sem kerülhette el?! Pedig itt, a Golgotán egész másról van szó. Ez a szenvedés és a halál nemcsak osztozás az általános emberi sorsban, hanem valami megrendítően nagy esemény: a világtörténelem fordulópontja. Bizonysága ennek az is, hogy halála pillanatában olyan megrendítő jelek történnek, amelyek mind azt mutatják, hogy ilyen halál még sohasem volt ezen a világon: Megremeg a föld, a kősziklák megrepednek, a templom kárpitja kettéhasad, a sírok megnyílnak, a pogány százados térdre borul a halott Krisztus előtt! Ennek a megrendítő halálnak a hatásai onnét, a Golgotáról, máris szerteszét áradnak a teremtettség minden szférájába. Próbáljuk hát meghallani most mi is a jeleknek ezt a beszédét, amelyek a Krisztus halálának megváltó dicsőségét és erejét hirdetik!

Az első jelet, ami Jézus halála pillanatában történik, így írja le a Biblia: “Ímé, a templom kárpitja fölétől aljáig kettéhasada.” (Mt 27,51a) Ez a legérthetőbb jel. Nagy vigasztalás van ebben! Ez az a súlyos, pazarul megmunkált kárpit, szőnyeg ugyanis, amelyik a templom legbelső részét, az Isten jelenlétét képviselő szentélyt a templom többi részétől elválasztotta. Erre kérubok voltak hímezve, jeléül annak, hogy a Paradicsomban is az Élet Fájához vezető utat lángpallosú kérubok őrizték. Tehát ez a függöny a bűn jelképe volt. A bűn az, ami mint egy hatalmas, áthatolhatatlan kárpit, akadályoz minket abban, hogy Istennel, Aki a mennyei szentélyben a maga dicsőségében trónol, kapcsolatba lépjünk, Vele közösségbe kerüljünk. Csak a főpapnak volt szabad évente egyszer a gyülekezet képviseletében a kárpiton túlra belépni. Akkor is csak úgy, hogy vitte magával a leölt áldozati bárány vérét, és azzal meghintette a szövetség ládájának a tetejét, jelképéül annak, hogy a nép bűneit betakarta a bárány vére. Nos, ez a függöny hasadt szét abban a pillanatban, amelyben Jézus kilehelte a lelkét.

Ebben a külső, látható jelben az a titok ábrázolódik ki, hogy az igazi Főpap valóban belépett a mennyei szentélybe. Drága vérével betakarta a bűnt, elfedezte a vétket. Van bűnbocsánat minden hamisságra, szabad az út mindenki előtt Isten szívéhez. Jézus halálával leomlott az a válaszfal, ami Istent és az embert elválasztja. A mennyei világ ajtaja rányílt a földre. Ebbe az Istentől elszakadt életünkbe beárad már az örökkévalóság levegője, élete, ereje. Nincs többé elválasztva a föld a mennytől. Isten szentélyévé lett az egész világ: az otthonod is azzá lehet. Isten valóságos jelenléte eggyé forrasztja e világot a túlvilággal. Az időit áthatja az örökkévaló, és a láthatót hordozza a láthatatlan. Tapasztalatból mondom: nincs többé a földi életnek olyan mélysége, gyötrelme, melyben jól ne lehetne érzékelni Isten szeretetét. Nincs többé olyan sötétség vagy betegség, amelyet át ne törne az Örök Világosság fénye. Kettéhasadt a kárpit: a résen át megtelt a föld Istennel, új élettel, örökkévalósággal. Be lehet lélegezni imádság által, mint a friss levegőt. Tárjuk ki hát magunkat a kitárult menny előtt: hadd járjon át, hadd éltessen bennünket Krisztus halálának ereje! Hát nem nagy vigasztalás ez?

A másik jel is nagyon sokatmondó: “A föld megindula.” (Mt 27,51b) Ez egy nagy figyelmeztetés. Szinte nyögött a teremtettség egy olyan iszonyú teher alatt, mint a megfeszített Isten Fia! Szinte remegett a föld, mintha félne megnyitni a száját a Krisztus lecsorgó vére befogadására. Szinte a gyász fájdalma, a megrendülés borzongása vonaglik át a természeten. Amikor meghal az, Akitől, Aki által és Akire nézve teremtetett minden a világon! Inog a föld, megrepedeznek a sziklák, szinte az utolsó ítélet kozmikus katasztrófájához hasonló jelek történnek a teremtettségben! Hiszen egy borzalmas feszültség kiegyenlítődése folyik a Golgotán: Isten és az ember között olyan nagy a feszültség, hogy ha találkozásra kerül sor, kettő közül az egyiknek meg kell halnia! Ennél a nagy, végzetes találkozásnál Isten halt meg értünk Jézusban! Úgy tette ezt az Isten, hogy a gonosznak, a rossznak az egészét magára vette föl Jézusban. A mi elrontott, elvesztett életünket sajátjává tette az Ő Egyszülött Fiában. Hagyta önmagát Jézusban gonosztevőként elővezettetni, pellengérre állíttatni, bevádolni, elítélni, kivégezni! Úgy tett, mintha Ő, a Szent Isten cselekedte volna mindazt a rosszat, amit te meg én cselekedtünk és cselekszünk állandóan. Így mindaz a büntetés, ami Isten igazságos ítélete szerint nekünk járna, rázúdult mint egy mennyei villámcsapás Jézusra. Így szabadított meg bennünket az Ő országa számára. Így készített Isten Jézus sebeiben számunkra gyógyulást, elítélésében fölmentést, halálában bűnbocsánatot és örök életet! Ez történt ott, a Golgotán!

És nézzétek: a föld legkeményebb, legszilárdabb része is megérezte ezt a borzalmas sokkot: megrepedtek a sziklák. Csak mi maradunk érzéketlenek, közönyösek Vele szemben? Hát lehet az, hogy keményebb legyen egy emberi szív, mint egy kőszikla? Lehet az, hogy van még ember itt is, most is, aki látja a keresztet, hallja újra, amit Isten a megváltásáért tett a Krisztusban, és még mindig nem törik össze bűnbánatban, még mindig nem utálta meg a bűnt? Még mindig hajlandó tovább folytatni azt a törvénytelen viszonyt más házastársával? Még mindig takargatja hitványságát? Igen, testvérek, vannak itt, közöttetek, akik képesek ide a templomba elbújni a bűneiket számon kérő Isten elől! Akik azt hiszik, rendben van minden, hiszen ők mindig itt vannak, lelkesednek a prédikációért, de a szívük nem indul meg soha: keményebb a kősziklánál. Az a szív, amelyik nem akar meghódolni, nem akarja magát átadni, nem tud meglágyulni és összetörni még Krisztus keresztjének tövében sem, az keményebb, érzéketlenebb, mint egy kődarab. Remeg alattad a föld, és ha még most sem lesz rossz íze a szádban a bűnödnek, ha még most sem utálod meg magad miatta, ha még most sem törsz össze bűnbánatban és a bűnvallás alázatában, akkor nincs több érve Istennek számodra! Amikor “Jézus ... nagy fennszóval kiáltván kiadá lelkét” (50. vers), Isten általa is figyelmeztet: velünk is kell, hogy történjék valami! Hiszen Isten Fia halt meg értünk a keresztfán!

Történt azután olyan jel is Krisztus halála pillanatában, aminek a beszédét már sokkal nehezebb megérteni, mint az eddigieket. Ezt olvassuk: “És a sírok megnyílának, és sok elhunyt szentnek teste föltámada. És kijövén a sírokból, a Jézus föltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelenének.” (Mt 27,52-53) Nem szeretném részletesen fejtegetni, boncolgatni azt a szívet remegtető misztériumot, amiről ez a szűkszavú tudósítás szól. Nem tudom, kik voltak azok, akik akkor a megnyílt sírokból előjöttek, és mit csináltak, hogyan éltek tovább, mit jelent az, hogy megjelentek sokaknak. Mindez rejtve van előlünk. Nyilván nem ez a lényeg ebben a versben, hanem inkább az, hogy Krisztus halálának a hatása a természet világán túl a halál világába is behatol, és ott mint az élet ereje válik nyilvánvalóvá. Mindenképpen Krisztus halálának a fenségét, hatalmát hirdeti ez a jelenet. Amikor Jézus “nagy fenszóval kiáltván, kiadá lelkét”, akkor ott nem egy tragédia végső akkordjai hangzanak el, hanem egy diadalmas, új kezdet nyitánya, egy új teremtés prelúdiuma harsan föl. Nem befejeződik valami, hanem elkezdődik. Jézus halálával nem bezárul egy ajtó, hanem kinyílik. Nem lezárul az élet, hanem éppen megnyílik. Az a rettentő halál ott a Golgotán nem azt jelenti, hogy vége van az életnek, hanem hogy vége a halál uralmának, úgyhogy többé nem tudja rabságban tartani az embert! Épp akkor, mikor látszólag győz a halál! Jézus belép a halálba, és ugyanabban a pillanatban halottak kelnek ki a halálból!

Az történik valójában, amiről Ő maga beszélt egyszer: az erős fegyveres házába betör a nálánál is erősebb, legyőzi őt, és minden fegyverét elveszi. (v.ö. Lk 11,22) Azért megy a halál börtönébe, hogy kivezesse onnan azokat, akik foglyokként voltak ott. Bezárul fölötte a sírbolt, az Övéi fölött pedig megnyílik! Az Ő halálában kapjuk vissza mindnyájan az életet! Halála az élet illatát leheli minden hívőre. Egy zsidó barátom mondta el, hogy a második világháború idején egy német haláltáborban várta többszázad magával, mi lesz majd a sorsa, amikor egyszer nagy harc támadt a tábor körül, majd hamarosan egy idegen katona jelent meg a táborban. Odament sorban a foglyokhoz, őhozzá is, és így szólt: “You are a free man!” (Ön szabad ember!) Azt mondta a barátom, hogy ezt a mondatot soha nem fogja elfelejteni. A csontja velejéig áthatotta ez a megszólítás: You are a free man!

Nos hát, az a golgotai halál téged is így szólít meg: You are a free man, szabad ember vagy! Érted? Szabad vagy! Nem úr többé fölötted a halál. Megtört a bűn hatalma, többé nem fojtogat! Nincs többé olyan rossz szokás, átöröklött átok, félelem, amiből meg ne lehetne szabadulni! Szembe lehet szállni a bűnnel, a halállal, a Sátánnal. Meg lehet neki tagadni az engedelmességet, és át lehet tőle pártolni a győztes Jézus oldalára! Az Ő halála olyan a számodra, mint a rabnak a börtönajtó megnyílása! Ezt hirdeti ez a titokzatos jel az Ő halála pillanatában: “A sírok megnyílának”. A húsvéti öröm nagy diadalhimnusza már itt elkezdődött, a Golgotán!

Végül a legnagyobb csoda és a legmegrázóbb jel ott, a Golgotán, az a százados volt, aki látva a földindulást és a történteket, igen megrémült, és meghatódottan így kiáltott föl: “Bizony, Istennek Fia volt ez!” (Mt 27,54c) Ebben látszik a kereszt igazi ereje, a keresztre feszített Krisztus vonzása, hogy egy emberi szívet a hitetlenség legsötétebb mélységéből képes fölemelni önmagához, egy ellenséges érzületű lelket térdre kényszerít maga előtt. Ez a százados, aki itt a szétfutott tanítványi sereg helyett tesz bizonyságot a legsötétebb órában Krisztus istenségéről: az első abban az óriási seregben, amelyik majd hamarosan összegyűlik a kereszt köré a megfeszített és feltámadott Krisztus imádására! Mi történt ezzel a századossal? Azt olvassuk, hogy “látta, amik történtek”. Látta azt a királyi szenvedést, azt a megrázó könyörgést a bűnbocsánatért, azt az öntudatos rendelkezést a Paradicsommal, a három órás sötétséget, az Istentől való elhagyatottság kárhozatos gyötrelmét, fejének a halál álmába való hajtását, és azt, ahogy az Atya nevével az ajkán kiadja a lelkét. - Igen, mindennek a látása lobbantotta lángra a hitet ennek a hitetlen, pogány embernek a lelkében.

Ma is mindig így támad és így újul meg a hit: “nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, Jézusra”. (Zsid 12,2) Ha kételkednél valaha Istenben, az Ő szeretetében, vess egy hosszú, erős pillantást a keresztre! Ott mindig megtalálod az aláhajló Istent, az Ő szeretetének legmélyebb kifejezését! Millió dologban láthatod Istent: a zúgó vízesésben, a csobogó patakban, a puszta kibeszélhetetlen magányában, a csillagos este ragyogó pompájában. Mindenütt ott van Isten. De ha a keresztre feszített Jézusra nézel, akkor Istennek szinte a szemébe nézel, és a szemén át a szívébe látsz. Hogy mi van Isten szívében irántad, azt a keresztfán érted meghalt Jézuson láthatod!

Ez az ámuló bizonyságtétel: “Bizony, Istennek Fia volt ez!”, ma azt az örvendező, alázatos bizonyosságot fejezi ki, hogy valóban itt az Isten köztünk! Lehajolt hozzánk, átölelt az Isten. Engedd, hogy fölemeljen, engedd, hogy megtisztítson! Engedd, hogy új életre vezessen, megáldjon és megszenteljen az Isten! Engedd, hogy szeressen! És eredj, hirdesd, mutasd meg a cselekedeteiddel az embereknek is, hogy mennyire szeret az Isten! Gyertek hát, álljunk be mi is abba a nagy seregbe, amelynek az élén ez a római százados áll, és mondjuk el mi is a hitvallásunkat és fogadalmunkat:

Fiát a szeretet Atyja
Kereszt kínjaira adja,
Értünk, értünk, Hogy eleget tégyen,
Urunk, urunk S üdvözítőnk légyen.

Jézus, ki értünk szenvedtél,
Hogy éljünk, halálra mentél:
Néked, néked Szívből hálát adunk,
Holtig, holtig Híveid maradunk.

(339. ének 5. és 7. vers)

Ámen

Dátum: 1958. április 4. nagypéntek.

Elhangzott a szörnyű halálos ítélet: feszíttessék keresztfára! Három durván ácsolt kereszt mered az ég felé a vesztőhelyen, a Koponya hegyén. A két szélső keresztre egy-egy gonosztevő kerül, a középsőre pedig Jézus. Micsoda látvány: jobb felől egy gyilkos, bal felől egy másik gonosztevő, és középen a Szentháromság Isten második személye! Mennyire szó szerint teljesedett be a sok évszázaddal ezelőtt elhangzott prófécia: “a bűnösök közé számláltatott.” (Ézs 53,12)

A keresztre feszítés abban az időben nemcsak a legkínosabb kivégzési mód volt, hanem a legmegalázóbb és legátkozottabb halál is. A legelvetemültebb gonosztevőket, a gyilkosokat és az állhatatos ellenállókat, lázadókat végezték ki így. Római állampolgárokon még ilyen esetben sem volt szabad ezt a büntetést végrehajtani, csak rabszolgákon vagy leigázott népek fiain. És hogy a három keresztre feszített áldozat közül éppen Krisztus került középre, nemcsak azt jelenti, hogy Ő is a bűnösök közé számláltatott, hanem azt is, hogy Őt tekintették a legfőbb bűnösnek. Szándékos volt ez az elhelyezés, mivel azt akarták kifejezni, hogy még az átkozott gonosztevők között is Jézus volt a legátkozottabb és legnagyobb bűnös. Nem is tudták, hogy milyen mély értelmű igazságot fejeztek ki ezzel! A világ bölcsei elől elrejtetett, de nekünk, akik a hit szemével nézzük azt a középső keresztet, kijelenti Isten annak a ténynek a megrendítőn komoly értelmét, hogy éppen Jézus keresztjének kellett középen lenni.

Elsősorban: Krisztus Urunk a kereszten ég és föld között függött. Középen, az ég és a föld között: ebben állt a kereszthalál legnagyobb gyalázata. A keresztre feszítés ugyanis azt példázza, hogy az illetőt szinte kidobja magából a föld. Lerázza magáról, mint egy olyan valakit, akit nem akar többé a hátán hordani. De a földről így száműzöttet az ég sem akarja befogadni: mi keresnivalója lenne egy ilyen gonosz léleknek a szentek birodalmában? Száműzi a föld, szégyelli a menny, nem kell sem égnek, sem pokolnak. Ezért kell neki mint hontalannak, hazátlannak, nem kívánatosnak, kidobottnak ég és föld között függve, nyomorultul meghalnia.

Így függött, így halt meg Jézus az ég és a föld között. Nem kellett a földnek, mert nem bírta elviselni ártatlan tisztaságát, ítélet volt rajta a Belőle sugárzó szentség. És nem fogadta be az ég, mert a bűnök tömegét vette magára. Átkozottabb volt, mint átkozói gondolták, hiszen az egész világ átka nehezedett Rá. Az Ige szavai szerint “átokká lévén érettünk” (Gal 3,13) Átkozottabb volt Ő, mint a két gonosztevő, hiszen ők csak a saját bűnük büntetését szenvedték, míg Jézus az egész világ bűneivel lakolt, mert “az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté.” (Ézs 53,6) Túl jó volt a világnak, és túlságosan rossz volt a mennynek, ezért függött mint hontalan, kivetett, ég és föld között. Egyfelől miden földi bűn emeltetett föl Benne az ég felé, másfelől Isten haragjának teljes szigorúsága sújtott le Rá a föld felé. Tekintsünk szent borzalommal és áhítattal ég és föld közé emelt személyére, mert Benne érte el és ítélte el az isteni igazságszolgáltatás az emberi bűnt. Ezért kellett ég és föld között függve, átkozott halált halnia a keresztfán.

Másodszor: Éppen azért lehet a Megfeszített Jézus a középen Isten és ember között. Hogy állsz te Isten előtt? Gondoltál-e már arra, hogy mi lenne, ha Isten egyszer szigorú számadásra vonna? Érezted-e már, hogy valami végzetesen nagy baj lenne abból, ha Isten az Ő abszolút igazságos ítélete szerint mérné ki osztályrészedet a földön túli világban? Mit érdemelnél te az isteni igazság mértéke szerint? Gondoltál-e már arra, hogy ha Krisztus a keresztet kapta, akkor az ember számára szinte nem is lehet hozzá méltó büntetést kitalálni? Megérezted-e már magadon, hogy Isten és az ember között valami nagy baj történt, felborult a békesség, megromlott a kölcsönös jó viszony? Hogy olyan szakadék tátong közöttük, amit nem lehet átimádkozni? Olyan ellentét feszül közöttük, amit még a tőled telhető legjobb szándékú cselekedetekkel sem lehet áthidalni?

Hogyan jutok el az Istenig? Ki tölti ki a tátongó űrt közöttünk? Hogyan szabadulhatok meg egy emberi élet ezernyi, apróbb-nagyobb vétkének súlyától? Ki békít össze a szent és hatalmas Istennel? Vagy nyugodjak bele abba, hogy távol vagyunk egymástól, és így szerencsére nem sok közünk van egymáshoz? De hátha egyszer mégis lesz? Oldjam meg a problémát azzal, hogy békén hagyom Őt, hagyjon Ő is békén engem? Meddig lehet ezt? Vagy adjam meg a tőlem telhető tiszteletet egy magam által elképzelt istenfogalomnak? Áltassam magam azzal, hogy nem veszi Ő komolyan az átlagos bűnöket, amik nekem vannak? Áltassam tovább a lelkiismeretemet, hogy ki tudom magyarázni Előtte az ügyeimet? De mi lesz, ha későn derül ki, hogy csak áltattam magam? Ha mégis az Ő szent és igazságos ítélőszéke elé kerülve döbbennék rá, hogy nincs semmi szentségem?

Nos hát, ezért nem lehet Isten és az ember viszonyát elképzelni másként, csak úgy, hogy ott van Jézus a középen! A bűnnel fertőzött ember az egyik véglet, az abszolút szent Isten a másik, és középen az Isten-ember, Jézus Krisztus! Az embertől átveszi önmagára a bűnt, Istentől pedig átveszi önmagára az ítéletet, és így a két végletet kibékíti, összehozza egymással. Mintha egyik kezével az Atyába kapaszkodna, másikkal a bűnös embert ölelné át, és így vonná a kettőt újra áldott, szent közösségbe egymással! Keresztfán szétfeszített karjával éri át, és szünteti meg a távolságot Isten és ember között.

Jézus a középen Isten és ember között! Ennek a drága kegyelemnek örvendezett egyszer egy Krisztust megtalált, hottentotta asszony, akitől pogány barátnője megkérdezte, hogy nem fél-e a haláltól, és hogy mit fog csinálni, ha megérkezik majd a mennybe. Gyermekien egyszerű volt a válasz: Amint megérkezem a mennybe, rögtön körültekintek, hogy hol van Krisztus, és akkor majd elbújok a háta mögé. Ha azután Isten rám tekint, nem lát mást, csak Jézust, és ha én Istenre tekintek, én sem látok majd mást, csak Krisztust! Nem éppen teológiailag fejezte ki magát ez a pogányból keresztyénné lett asszony, de nagyon jól értette, hogy csak a megfeszített Krisztus lehet ott Isten és az ember között.

Régi, keleti szokás szerint amikor valaki kifizette a házára fölvett adósságot, a hitelező, aki a pénzét visszakapta, két vonással áthúzta az adóslevelet, és kiszögezte a ház ajtajára, hogy mindenki láthassa, hogy a tartozás kiegyenlítést nyert, és hogy aki a kapu mögött lakik, ismét adósságmentes. Erre utal Pál apostol egyik levelében az a kijelentés, hogy Isten megbocsátotta minden bűnünket: “Az által, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára” (Kol 2,14) Igen, ez a kézírás, az Isten által felrótt bűneinket és mulasztásainkat tartalmazó adóslevél nyugtalanítja folyton a lelkiismeretet, ez áll ott mindig közöttünk és Isten között. Ez az oka a megromlott viszonynak, és a távolságnak közöttünk. Nos hát, Isten eltette az útból ezt az adóslevelet, minden adósságot, tartozást, ami föl volt róva rá. Kifizetett Jézus mindent az utolsó fillérig! Ott van Jézus teste, mint egy véres kereszttel áthúzott adóslevél, a keresztfára szögezve, jeléül annak, hogy a nagy tartozás kiegyenlítést nyert, és aki mögötte él, teljesen adósságmentes. Íme, ezt jelenti Jézus a középen, ha igazán középen van az ember és az Úr Isten között!

Ebből következik, hogy egyedül Krisztus van középen a bűn és a kegyelem, vagy más szóval a kárhozat és az üdvösség között. Úgy is mondhatnám, hogy a megfeszített Krisztusnál, az Ő keresztjénél válik két táborra az emberiség, az emberi élet útja. Odáig, a kereszt egyik oldaláig tart a kárhozat és a bűn, és a kereszt másik oldalánál kezdődik az üdvösség és a kegyelem. Jól látható ez a nagypénteki jelenetből: Két oldalán két gonosztevő függött. Az egyik nagy bűnös volt, megkeményedett szívű halálra ítélt, megérett a pokolra. A másik is nagy bűnös volt, szintén halálra ítélt, és mégis megérett a mennyországra. Ha most azt kérdeznénk, mitől ez a nagy különbség közöttük, akkor magyarázatképpen nézzünk Jézusra, Aki középen függ, kettőjük között a keresztfán. Aki nem a helyes oldalon van Krisztus mellett, az elveszett. Aki viszont a helyes oldalról közelítette meg, az megtartatik örökre. Tehát lehet valaki közvetlen Krisztus közelében, az Ő keresztjének a tőszomszédságában, mégis elkárhozhat ott is. Attól függ tehát, hogy melyik oldalán vagy: az üdvösséget, vagy a kárhozatot jelentő oldalán-e?

Honnan lehet ezt megtudni? Nézzük meg a két gonosztevő példáját! Az egyik szitkozódott, gúnyolódott, mert csak embert látott Jézusban. A másik utolsó lélegzetvételével kegyelemért könyörgött Nála, mert felismerte a töviskoronás szenvedőben a Mennyek Országának dicsőséges Királyát. Az egyik méltatlankodik, átkozódik keserves, kegyetlen sorsa miatt, és azt kívánná Jézustól, hogy mentse meg ebből a szörnyű helyzetből. A másik Krisztus szenvedését látva jön rá arra, hogy nem vele történt igazságtalanság, hanem Krisztussal. Ő méltán bűnhődik, nem is érdemelne mást, de ez az igaz, tiszta, szent talán még segíthet rajta a másvilágon! Az egyik követelőzik, a másik kegyelmet kér. A baloldalról jövő unszolására semmit sem válaszol Jézus, a jobb felől jövő bűnbánó könyörgésre kitárja a Paradicsom kapuját.

Te melyik oldalon vagy? Hiába nézel Rá megrendülve, hiába imádkozol Hozzá, hiába unszolod, hogy segítsen rajtad, változtasson már kétségbeejtő sorsodon, enyhítse az elbírhatatlan szenvedésed. Hiába mutatod be Neki a tiszteletedet, hiába szolgálod esetleg az Ő egyházát is, mert amíg föl nem adod minden önigazultságodat, amíg be nem látod, hogy nagy bűnös vagy, akin csak Isten bűnbocsátó kegyelme segíthet, addig Krisztus baloldalán vagy, ahol a kárhozat van. Hiába szenved valaki az élet kegyetlenségei által akár ugyanolyan keresztre feszítve, mint a három ember ott, a Golgotán, ezzel még semmit sem ér el a mennyben. Minden szenvedésnél megrendítőbb felismerés jelenti az üdvösség megnyílását: annak a fölismerése, hogy bűnömnek egyetlen cseppje is olyan halálos méreg, hogy csak az Isten Fiának a megváltó halála menthet meg az örök kárhozattól! Aki a bűnbánó és kegyelemért esedező gonosztevő oldalán áll Krisztus mellett, az mehet át a halálból az életre!

Mint ahogyan egykor az ég és a föld között, Isten és az ember között, üdvösség és kárhozat között függött Jézus széttárt karokkal a középen, úgy áll ma is egy bűnös világ közepén, itt, közöttünk. Széttárt karokkal így hívogatja a bűnösöket: “Jőjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt 11,28)

Ámen

Dátum: 1948. március 26. nagypéntek.

Lelkesítő és mégis nagyon szomorú ez a virágvasárnapi történet. Olyan, mint minden tömegtüntetés: impozáns, magával ragadó, félelmetes. De ha a dolog mélyére nézünk, keserű szájíz marad utána. Jólesik lelki szemeinknek látni a jeruzsálemi utcán tolongó embereket, kipirult arcokat, a nagy, hódoló mozdulatot, amivel leterítik az utca porába felsőruháikat, virágokat, pálmaleveleket szórnak Jézus lába elé. Valami belső megelégedéssel érezzük, hogy most Jézus végre abban a tiszteletben részesül a nagy tömeg részéről, ami Őt méltán megilleti. Íme, úgy fogadják, mint királyt! Ez a fényoldala a jelenetnek. De van egy nagyon sötét árnyoldala is. Szalmaláng volt az egész, és pár nap alatt a tömeghangulatot ügyes propagandával éppen az ellenkező végletbe lehetett állítani.

Aki ismeri egy kicsit is a tömegek lélektanát, nem csodálkozik ezen, így van ez máig minden szélfordulásnál. A nádszál-gerincű ember, sőt még egy nádas is, mindig arra hajlik, amerre a szél fújja. Az sokkal nagyobb baj, ha sem erre, sem arra, és nem határozott meggyőződésből hajlik. A tömeg ma is olyan, mint a virágvasárnapi tömeg volt. Azt sem tudja, miért lelkesedik valójában, de lelkesedik, mert mindenki azt teszi. Magával ragadja a lelkesedés hulláma. Nem tudja pontosan, miért hozsannázik, de azért teszi, mert hozsannáznak körülötte. Ugyanígy nagypénteken sem tud önmagának sem öntudatosan számot adni arról, hogy miért dühöng, de dühöng és átkozódik! Nagyon szép és felemelő ez a virágvasárnapi jelenet, de nem őszinte, nem meggyőződéses, nem megbízható. Nagyon szép lenne, ha igaz lenne, de sajnos fölöttébb ráillik az ősi, prófétai megjegyzés, amit Jézus egy más esettel kapcsolatban idéz: “Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”. (Mt 15,8) Az a szépen hangzó, lelkes hozsannázás nem igazán szívből való! Ezért szomorú ez a nagy, ujjongó, ünnepi hangulat!

Ma már félő, hogy még azt sem lehetne általánosságban mondani, hogy ez a nép az ajkával tiszteli Jézust. Ma már odáig vetemedik a hitetlenség, hogy már az ajkával sem tiszteli az Úr Istent, hanem egyre hangosabban kezdi hirdetni, hogy vallásra, egyházra, templomra, Istenre a mai embernek semmi szüksége nincs! De ez ne döbbentsen meg senkit közülünk, nem baj ez. Sőt jó, ha az antikrisztus arca egyre leplezetlenebbé, felismerhetőbbé válik, így legalább, ha álarc nélkül jelentkezik, tudjuk, hogy kivel állunk szemben. Nem az a baj, hogy egyre merészebbé és hangosabbá válnak azok, akik még a szájukkal sem tisztelik Krisztust, hanem sokkal inkább az, hogy akik az ajkukkal tisztelik az Urat, azok csak a szájukkal közelítenek Hozzá, de a szívük távol van Tőle! Nem a hitetleneket korholja itt Jézus, hanem az Ő híveit! Bennünket leplez le ezzel a mondással, ezzel a szomorú megállapítással!

Érzed, mennyi szomorúság borong ezekben a szavakban: “Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”? Képzeld el, amikor valaki, aki nagyon szereti a házastársát, egyszerre kénytelen szomorúan megállapítani, hogy az a másik csak mutatja a szeretetet, erőszakolja a ragaszkodást, az odaadást, csak a szájával mondja, hogy “szeretlek”, de érzi, hogy a szíve távol van tőle. Még összefűzi őket a gyermek, az egymásra utaltság, az együtt töltött tíz-húsz esztendő, a megszokás, de hiányzik egyik részről a teljes, önmagát adó szívbeli vonzalom. A másik mindig azt érzi, hogy bár még megkap mindent a házastársától, de ez nem sokat ér, valahogy látszólagos dologgá vált a házasságuk. Nem igazi, nem őszinte, nem meggyőződéses, nem megbízható, nem igazán szívből való. Vagy például egy hivatali főnök névnapját ünneplik az alá beosztott tisztviselők: ünnepi hangulat van, szép köszöntők hangzanak el, mindenki éljenez, mosolyog, jót kíván, de meg lehet érezni, hogy a szép szavak mögül hiányzik a szív. A szavak csak koppannak, nincs mögöttük melegség, csak kényszerűségből történik az egész, mert így illik, vagy mert így ajánlatos ilyenkor tenni! Az egész ünnepségnek van valami keserű mellékíze! Ilyenformán képzeljük, milyen fájdalom lehet Jézusnak, mikor ilyen megállapítást kénytelen tenni: “Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”!

Pedig félő, hogy Jézus ezt a szomorú megállapítást éppen ránk, mai magyar keresztyénekre teszi. De vajon valóban így van ez? Egy példával hadd világítsam meg! Pár hónappal ezelőtt, egy faluban történt a következő eset: A falu fiatalsága duhaj, kocsmázó életet élt, nem szerette a papját, nem járt a templomba. Egy napon a paplak előtt idegen autó állt meg. Futótűzként terjedt a faluban a hír, hogy "viszik a papunkat"! No, de azt próbálja meg valaki! - mondták a fiatalemberek, és kapával, vasvillával felszerelkezve, fenyegetően állták körül a várakozó autót, elszánva magukat arra, hogy ha el akarják vinni a papot, darabokra szedik a kocsit, de a papjukat nem engedik bántani. Végül kiderült, hogy a pap egyik pesti ismerőse átutazóban rövid látogatóra tért be a paplakba, mire a fiatalság megnyugodva széjjeloszlott. Impozáns volt a fiatalságban lángra lobbanó önérzet, de szomorú, hogy továbbra is éppen úgy nem jártak templomba, mint addig.

Kezded érteni, hogy mit jelent, hogy “ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”? Általában jóleső érzéssel vesszük tudomásul, hogy a fakultatív hitoktatás tervének a hírére itt is, ott is zúgolódás, tiltakozás, ellenkezés, tüntetés van. Szükség is van arra, hogy a meg nem kérdezett közvélemény kinyilvánítsa óhaját ebben a fontos kérdésben. Csak vigyázzunk, nehogy azt a következtetést vonjuk le, hogy nincs itt semmi baj, íme, itt a magyar tömegek mennyire ragaszkodnak a hitükhöz, most derül ki, hogy mennyire szeretik a vallásukat. Bármennyire is fontos a közvélemény megszólalása, fellelkesülése ebben a kérdésben, bármennyi eredményt érhet is el a törvényhozásban, földi vonatkozásban, az örökkévalóság szempontjából bizony csak múló értékű virágvasárnapi lelkesedés marad, ha ezentúl a szülők, a gyerekek és a hitoktatók nem veszik sokkal komolyabban és felelősségteljesebben a hittanórákat és az azon tanultakat, mint eddig tették.

Bár igaz, hogy a keresztyénséget kívülről érő támadás sokszor felrázza a közönyösöket is, az egyház felé fordítja a templomba sohasem járókat is, és így föltétlenül csak hasznára válik az egyháznak, de a rideg szimpátia a nagy tömegek lelkében nem a Krisztushoz való ragaszkodásnak, hanem a vallásos hagyományokhoz való ragaszkodásnak a jele. Nem az alvó hit rázódik benne öntudatra, hanem a dac, a “csak azért is” vagy a “csak azért sem” lelkület, nem annyira a szív szólal meg, hanem inkább az ész és a száj! Ha tapasztalható is manapság, ahogyan kétségtelenül tapasztalható fokozott mértékű egyház felé fordulás, és bármennyire örvendetes is ez a jelenség, csak annál inkább érvényes rá Jézus megállapítása: “Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engemet; szíve pedig távol van tőlem”. Mert sokan miért fordulnak az egyház felé? Nem azért, mert a bűneik szorongatják őket, és bocsánatot keresnek Krisztus keresztjénél. Nem a túlvilági üdvösségük ügyeinek a rendezése céljából, hanem azért, mert az egyháztól mint az erkölcs letéteményesétől várják, hogy tegyen valamit, hallassa már a szavát, szóljon bele a földi ügyekbe, szolgáltasson igazságot! A virágvasárnapi tömeg is azért lelkesült fel Jézusért, mert azt várta Tőle, hogy változtasson az akkori sanyarú politikai állapotokon. Mivel az emberek csalódtak Jézusban, mert Ő nem ezért jött, könnyű volt a tömeghangulatot pár nap múlva ellene fordítani. Ezért olyan csalóka az, amikor egy nép csak ajkával tiszteli Jézust, de a szíve távol van Tőle. Bár ne így lenne velünk! Bár igazi, szívbeli Krisztushoz fordulás lenne mindaz a megmozdulás, amire a körülmények felráznak bennünket fásult közönyünkből! De vajon az-e?

Mi a helyzet például a te szíveddel? Te az ajkaddal tiszteled Jézust. Az előbb énekelted velem: “Nem vagyunk mi magunkéi, de Jézus vére bére. Testünk-lelkünk Istenéi, az Ő tiszteletére.” Amikor ezt énekelted, felujjongott a szíved az örömtől, hogy érted is Jézus vére volt a bér? Hogy tested-lelked Isten tulajdonaként az Ő tiszteletére használod fel? Tedd a szívedre a kezed, és mondd meg őszintén: Krisztusé az a szív? Ha nem, akkor miért énekeltél? Csak azért, mert mások is énekeltek melletted? Mert ha templomba jössz, akkor illik énekelni, itt általában ez a szokás évszázadok óta? Olyan szép egy ilyen teli templom, és olyan felemelő, amikor felzúg az ének: “Szívemet Hozzád emelem”! Olyan szép volna, ha igaz volna - mint ahogyan a virágvasárnapi jelenet is olyan felemelő lett volna, ha igaz lett volna! Amilyen szép az, ha valaki a szájával tiszteli az Úr Jézust, éppen olyan szomorú, ha a szíve pedig távol van Tőle!

Tudod, hogy Jézust hol lehet legjobban megközelíteni, és hol lehet Isten közelségét a legjobban megtapasztalni? Nem nagy veszedelemben, amiből kiszabadít, nem nagy betegségben, amiből meggyógyít, nem egy tiltakozó gyűlésen, ahol hittanórákról van szó - hanem egyedül a Golgotán! Csak annak a szíve nincs távol az Úrtól, aki olyan közel ment Krisztus keresztjéhez, hogy néhány csepp ráhullt a szívére a szent vérből, beleszívódott élete középpontjába, megjelölte és örökre lepecsételte az egész életét. Aki nem azért szereti Jézust, mert Neki köszönheti bűnei bocsánatát, Általa tudott új életet kezdeni, és Őbenne várja a halál utáni boldogság bizonyosságát, az nem is tudja a szíve szerint szeretni az Urat, és annak a szíve valóban még mindig távol maradt a Megváltó Krisztustól!

Virágvasárnaptól nagypéntek felé vezet az út. Bár mi is eljuthatnánk a virágvasárnapi lelkületből a nagypéntek lelket átformáló élményéhez, és az a Krisztus-tisztelet, ami majd az ajkunkon zeng, átjárná a szívünk legmélyét Krisztus keresztje tövében! Isten kegyelméből veled is megtörténhet ez most, ha te is akarod, és nyitott szívvel kéred!

Ámen

Dátum: 1947. április 30. virágvasárnap.