Sarkadi Nagy Pál Dr.

Jézus ezzel a névvel nevezte magát a legszívesebben. különösen akkor használta, amikor magáról nagy kijelentéseket tett? Az embernek Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért." Használta a feltámadásával kapcsolatban, a megdicsőülés hegyén, az eljövendő ítélettel kapcsolatban. Ezt a nevet csak egyszer használták Jézussal kapcsolatban mások. Egyébként mindig saját maga használta. Mit jelent ez az elnevezés? Jelenti azt is, hogy magát egyszerűen embernek nevezte. Az emberiség egy tagjának, az ember testvérének. De azt is ki akarta fejezni vele, hogy Ő az Ember. Tehát nemcsak egy ember. Benne ábrázolódott ki igazán, hogy ki az ember. Pilátus nem is tudta, hogy milyen nagy dolgot mondott? Íme, az ember." Ő az örök ember, akit még nem rontott meg a bűn. Ábrahámot, Dávidot nem tudjuk népüktől elszakítani, a zsidó néphez tartoznak mindketten. És koruknak gyermekei. Nem tudjuk őket elképzelni a huszadik században. De Jézust tehetjük bármelyik korba. Úgy érezzük, hogy lehetne bármely nép fia, Ő az Ember. Ezért a sárga ember sárgának, a fekete feketének, a fehér fehérnek látja és ábrázolja. Az Ő ereiben csörgedezett minden ember vére. Ő volt az Ember, akiben Isten kijelentette magát. De jelenti az ember Fia elnevezés a kijelentés módját is: Jézus az Atyát emberi testben jelentette ki. Azért volt a legnagyobb kijelentés, mert látható kijelentés volt. Isten egy tokéletes ember által tudta adni a tökéletes kijelentést. új

Két ember ment fel a templomba imádkozni: a farizeus és a vámszedő. A farizeus dicsérte magát Isten és imádkozó emberek előtt. Felsorolta mindazt, amit tett és amit nem tett. És megköszönte utoljára Istennek, hogy nem olyan, mint a vámszedő. Felment a templomba a vámszedő is. Megvetett ember volt a saját népe által. Megvette a rómaiaktól a vámszedő jogát és ezáltal busás haszonra tett szert. A közvélemény egy sorba helyezte őket a rablókkal és a paráznákkal. A templomban hátul állt meg, szemét sem merte felemelni, hanem csak azt mondta: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek. Mi a két ember között a döntő különbség? A mérték volt különböző, amelyhez magukat mérték. A farizeus magát a másik emberhez mérte. Ebből a mérésből pedig többnyire gőg származik. Hiszen hogyne lenne jobb, mint a vámszedő. A publikánus nem ezt tette. Mértéke az Isten, így elkezdenek bűnei fájni. Ezért ment haza megigazulva. Mert a templomban az, igaz" bűne megmarad, a bűnös bűne elvétetik. Két ember imádkozott: az egyik igazán, a másik hamisan. A farizeus számára Isten olyan valaki, aki alkalmat ad arra, hogy önmagáról beszéljen. A vámszedő számára pedig olyan valaki, akit segítségül hívhat az ő nyomorúságában. Ő nem csupán egy meghallgató Istent, hanem egy cselekvő Istent akar a maga számára. Egy kegyelmes Istent.

Számunkra nagyon különös a kérdés. Annál különösebb, mert Jézus tette fel. Az Ő népét nemcsak az a kérdés foglalkoztatja, hogy Isten országa mikor jön el, hanem az is, hogy mi lesz addig, amíg eljön. Azt várnánk, hogy Isten országa állandóan épüljön, előre haladjon Urunk visszajöveteléig. De nem így lesz. Isten országa épülésében vannak törések, győzelmek, bukások, ébredések, lelki elalvások. Hullámhegyek és hullámvölgyek. Visszajöveteléig óriási küzdelem folyik a hit és a hitetlenség között. Urunk tudta ezt, Ő ismerte a jövendőt. Ezért tette fel a kérdést, talál-e hitet, ha visszajön? Ezt a kérdést félre is lehet érteni. A hit annyira el fog fogyni, hogy alig lehet észrevenni? A kérdést így értjük jól: Ha visszajön, csak hitet fog keresni, Neki csak ez fog számítani. Amikor a földön járt, sok hitet talált? Hányszor telt meg a szíve keserűséggel. Az volt a célja a kérdés feltevésével, hogy a hit legyen életünknek a legnagyobb és legfontosabb kérdése. Korunkban a hitetlenség óriásivá nőtt. És életünknek nagy kérdése az, hogy a hitetlenség növekedésével nő-é a hit, vagy fogy? Hányan vannak, akik a hit harcát már elvesztették. Vannak megszokásból vallásos emberek, akik nem ellenségek, de a harcban nem vesznek részt. Hinni sokszor azt jelenti, mint a hitetlenség viharában őrizni egy gyertyalángot.

Nincs rettenetesebb betegség, mint a lepra. Élő halottak voltak a leprások. De életüket még nyomorultabbá tette az, ahogyan velük bántak. Megszaggatott ruhában, lenyírt hajjal kellett járniuk. Nem mehettek be a templomba, a lakott helyekre, és megfertőztette magát az az ember, aki megérintette őket. Nem volt betegség, mely annyira elkülönítette volna az embert a másik embertől. mint a lepra. Jézus tíz ilyen leprást gyógyított meg. Ezek a betegek senki máshoz nem mertek menni, egyedül Jézushoz. Milyen csodálatos; Jézus meg merte őket érinteni és ők megérintették Jézust. És a tíz meggyógyított leprás közül csak egy ment vissza megköszönni. A történetből nyilvánvaló, hogy az emberek között többen vannak, akik kapnak, mint akik hálát adnak. A világon a legfájdalmasabb érzés, amikor látjuk Istent a maga jóságában és az embereket a maguk hálátlanságában. Azoknak a száma, akik kérnek, sokkal nagyobb, mint azoké, akik megköszönik. Mindegyik bélpoklos kérte a gyógyítást. De hol volt a kilenc, amikor meg kellett volna köszönni? Mi Istentől nemcsak kapni akarunk-e? Mennyivel kevesebben járnának templomba, ha csak azok járnának, akik Isten áldását megköszönni jönnek. Szomorú igazság, de így van: több a vallásos ember, mint a hálás ember. A zsoltáríró nem tudta megszámolni azt, hogy hányszor volt hozzá jó az Isten. Ezért mondja mások felé: Dicsérjetek az Urat! Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az Ő kegyelme.

A gazdának van egy szolgája, aki szánt és legeltet a mezőn. Azt várnánk, hogy a gazda, miután hazajött a mezőről, azt fogja neki mondani, hogy üljön le és egyék, és vár rá, amíg ezt megteszi. A meglepő, hogy ezt mondta néki: Készíts ételt nekem és azután megengedem, hogy te is egyél. Bizonyára — mondja Jézus — egy gazda sem mond köszönetet a szolgának azért, amit az köteles volt megtenni. A példázatnak a hallgatók felé az a tanulsága: Ha megtettük kötelességünket, ne számítsunk Isten részéről hálára, mert csak azt tettük, ami a kötelességünk volt. Arra tanít ez a példázat, hogy Istent soha nem tehetjük adósunkká. Ha megtettük a legtöbbet, akkor még mindig csak azt tettük meg, amit meg kellett tennünk. A zsidó ember is azt gondolta, hogy ha bizonyos kötelességeket — vagy ezekből, többet" — megtesz, az Istenhez való viszonyát tökéletesen rendezte. Ha többet tett, mint a kötelessége volt, „hitelt" nyújtott az Istennek és Istent a maga adósává tette. A vallásos ember a jóságát nem tarthatja valami jövedelmező dolognak, mellyel Istent lekötelezheti. Isten viszonya hozzánk a szeretet viszonya. Ezért a szeretetért nem lehet fizetni. Ki tudná megfizetni azt, amit édesanyja érte tett? Ez a példázat tanítja az Isten iránti szeretetünk elégtelenségét. Ha arra gondolok, amit értünk Isten tett, akkor nem mondhatom: Megtettem a kötelességemet. Nincsenek, pihenő órák" a keresztyén életben.

Az igazi kincs alatt a lelki kincseket kell értenünk, melyeket a példázat szerint az Ur akkor bíz ránk, ha az anyagiakkal akarata szerint sáfárkodunk. Krisztus az anyagi és a lelki világot összekötötte, de mi állandóan abban a kísértésben vagyunk, hogy a kettőt egymástól elválasszuk. Pedig az anyagi világon való hűtlenség maga után vonja a lélekben való kárvallást. Lelkiekben megszegényedik az egyház, ha Isten igazságát az anyagiak felé nem keresi. Mi ennek a versnek a központi mondanivalója? A Léleknek és az anyagnak a világa egymástól különböző, de különbözőségében is összetartozó világ. Istennek a világa. Istennek országa úgy túlvilági, hogy ugyanakkor evilági, úgy természetfeletti, hogy ugyanakkor természetes. Ha az egyház ezt elfelejti és vissza akar vonulni az igazi kincseket keresni, akkor Isten nem bízza rá ezeket a kincseket sem. Ha csak az egyén üdvösségével foglalkozik, elveszti az utat ehhez is. Ha csak a túlvilág felé néz, látása ebben a világban is elhomályosul. Nem az az oka az egyház elvilágiasodásának, hogy Isten egy világát ketté osztotta? A hit benne áll a világban és állandóan legyőzi a kísértést, hogy felette álljon.

A keresztyén tanítás az ember bűnös természetét túl sötétnek látta. Igy látták a reformátorok is. Az ember eredendő bűnnel le van terhelve, egész természetében megromlott és magában véve képtelen a jóra. Ezt az állapotot a megváltás nem szüntette meg, mert az ember bűnös életének a végső megoldását az eljövendő világba tolta át. Az ember ebben az életben bűnös marad tehát. A kegyelem felment a büntetés alól, de nem törli el a bűnt. Az evangélium azonban erről nem tanít. Másképpen ítéli meg az embert. Jézus is tudta, hogy az ember bűnös, mégis hitt az ember megváltozásában és a legnagyobb követelményeket állította fel vele szemben. Az ember bűne ellenére Isten gyermeke marad. Isten országának a polgára, a Krisztus követője lehet. Az ember bűnének a túlhangsúlyozása megszünteti a reménységet az emberrel szemben és megbénítja a megváltozás lehetőségét. Csak a jónak hívő harcosa ismeri fel a g0nosznak lényegét és hatalmát. Az ember, aki magát a győzelemre már jó előre képtelennek tartja, feladja a harcot és csatát veszít. Csak az tudja a bűnnek a bocsánatát kérni és megtapasztalni, hogy mi a kegyelem, aki hisz a bűn feletti győzelemben, élete megváltozásában.

Ezzel a történettel Jézus a népnek a megkeményedésére akar rámutatni. Ő azt, ami szükséges és igaz, kérlelhetetlen őszinteséggel mondja el. A tragédiát a siloámi torony összedőléséről és Pilátus vérfürdőjéről Jeruzsálem lakosai a bűn büntetéseként értelmezték. Azért haltak meg, akik életüket elvesztették, mert — úgymond — bűnösebbek voltak, mint mások. Azoknak, akik magukat önigazságukban ringatják, Jézus elmondja, hogy nem azért maradtak meg ők, mert különbek voltak, hanem azért, mert Isten megkegyelmezett nekik és bűneiket megbocsátotta. Az ember ne a mások bűnéről gondolkodjék, hanem a saját magáéról. Az egész nép úton van a végső katasztrófa felé, mely eléri, ha meg nem tér. Jézus a fügefáról szóló példázatban magyarázza a két tragikus történetet. A kérdést a tragédia szemlélői rosszul tették fel. A helyzetükben a kérdés nem ez: Miért haltak meg azok, akik meghaltak? A helyes kérdés így hangzik: Miért maradtunk meg mi? Erre a kérdésre csak ezt a feleletet adhatjuk: Azért, mert Isten megkegyelmezett. A fügefa példázatában olvasunk a vincellérről, aki közbenjár, hogy a gazda a fát ki ne vágja. Ebben a vincellérben Jézus saját magát ábrázolta. A bűnös életek az Ő közbenjárásáért élnek és maradnak meg. Nem azért, mert megérdemlik. Életem eseményeinek ne az okát, hanem inkább a célját keressem.

Ez az Ige természetességével most is megfogja a szívünket. Egy asszonyt mindennél jobban megragadta Jézus nagysága. És Jézus helyett az anyját dicsérte meg: Boldog asszony az, akinek olyan Fia van, mint Ő. Egy egyszerű asszony, aki talán olvasni sem tudott, irigyli Jézus édesanyját. És amíg az anyját mondja boldognak, Jézust dicséri meg igen nagyon. És Jézus milyen bölcsen felelt. Elhárítja a dicséretet anyjáról és magáról. Mintha így felelne: Te nagyon boldognak mondod az én anyámat, de mondok neked egy nagyobb boldogságot ennél? Boldogok, akik hallgatják az Isten Igéjét és megtartják azt." Különös számunkra, hogy Jézus az evangéliumok több helyén lelohasztja a lelkesedés tüzét. Miért teszi ezt? Hát nem kellene ezt sokra becsülni? Nem jobb, ha valaki lelkesedik, mintha unatkozik? Jézus azért tette, amit tett, mert a lelkesedésnek van egy nagy veszedelme: megáll mellette az ember és nem lép tovább. A lelkesedés csak út a cél felé, de nem a cél maga. Mennyi ember látja a keresztyénség lényegét a lelkesedésben! De ez a keresztyénség lényege? Van egy veszedelme a lelkesedésnek: élvezni akarja a Krisztus ügyét és ebben az élvezetben öntudatlanul is magát akarja megnövelni. Krisztus nem azért adta számunkra országát, hogy lelkesítsen. Ahol az Ige igazán a szívbe hull, ott nem lelkesít. Az első hatása az, hogy bűneink miatt megszomorít. Amikor Péter az első pünkösdkor beszél, a hallgatóság megkeseredett szívében.

Sokan ezt az Igét összetévesztik Jézusnak egy másik mondásával: Aki velem nincs, ellenem van. Ez az Ige azonban mást jelent, mint az előbbi. Benne a tanítványnak Krisztushoz való viszonyáról van szó, míg az utóbbiban a tanítványnak a tanítványokhoz való viszonyáról. A két viszonyulás nem egyforma. Nagy kísértés a tanítványok életében a szűkkeblűség. Azt hiszik, hogy Jézus ereje csak rajtuk keresztül munkálkodhat. Jézus erejének gyakran határt akarnak szabni. Jézus munkaterületének leszűkítése nagy kísértése az egyháznak. A tanítványok nem arra néznek és nem annak örülnek, hogy az ördögűző jót tesz, hanem az szomorítja el őket, hogy nem tartozik hozzájuk. Pedig aki a gonosz ellen küzd és azt legyőzi, az Jézus szerint mellettünk van akkor is, ha nem tartozik hozzánk. Ha különbözik is tőlünk, nincs ellenünk, hanem velünk van. Hogyan látok másokat? Hogyan nézek azokra, akik az Urért dolgoznak? Az alázatosság hiánya sokszor nem arra indít, hogy magamat feléjük emeljem és szolgálatukat lebecsüljem? Pál is szembekerült a tanítványok ezen problémájával akkor, amikor a nem hozzá tartozók hirdették az evangéliumot. De ő nem azt mondta, amit a tanítványok, hanem ezt: Örülök, hogy akár színből, akár szívből, de hirdettetik az evangélium.