Nincs rettenetesebb betegség, mint a lepra. Élő halottak voltak a leprások. De életüket még nyomorultabbá tette az, ahogyan velük bántak. Megszaggatott ruhában, lenyírt hajjal kellett járniuk. Nem mehettek be a templomba, a lakott helyekre, és megfertőztette magát az az ember, aki megérintette őket. Nem volt betegség, mely annyira elkülönítette volna az embert a másik embertől. mint a lepra. Jézus tíz ilyen leprást gyógyított meg. Ezek a betegek senki máshoz nem mertek menni, egyedül Jézushoz. Milyen csodálatos; Jézus meg merte őket érinteni és ők megérintették Jézust. És a tíz meggyógyított leprás közül csak egy ment vissza megköszönni. A történetből nyilvánvaló, hogy az emberek között többen vannak, akik kapnak, mint akik hálát adnak. A világon a legfájdalmasabb érzés, amikor látjuk Istent a maga jóságában és az embereket a maguk hálátlanságában. Azoknak a száma, akik kérnek, sokkal nagyobb, mint azoké, akik megköszönik. Mindegyik bélpoklos kérte a gyógyítást. De hol volt a kilenc, amikor meg kellett volna köszönni? Mi Istentől nemcsak kapni akarunk-e? Mennyivel kevesebben járnának templomba, ha csak azok járnának, akik Isten áldását megköszönni jönnek. Szomorú igazság, de így van: több a vallásos ember, mint a hálás ember. A zsoltáríró nem tudta megszámolni azt, hogy hányszor volt hozzá jó az Isten. Ezért mondja mások felé: Dicsérjetek az Urat! Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az Ő kegyelme.