Spurgeon, Charles

Kivonat Spurgeon egy előadásából.
Anélkül, hogy az ellenmondástól félnünk kellene, állíthatjuk, hogy a szabadban való prédikálás olyan régi, mint éppen maga a prédikáció. Énók, ki Ádám után a hetedik volt, nem kívánt bizonyosan más jobb szószéket, mint valami hegyi lejtőt. Noé, az igazság prédikátora pedig, azon a hajót összeállító helyen intette kortársait, ahol az ő nagyszerű bárkáját építette. Mózes és Józsué az égboltozat csarnokában tartott beszédet. Sámuel Gilgál mezején zárta le prédikációját egy zivatar mellett, mellyel az Úr megintette népét úgy, hogy az térdére esett. Illés Kármel hegyén állott és ott kiáltott a magát elhatározni nem tudó néphez: „Meddig sántikáltok még kétfelé?” Jónás Ninive város utcáin és piacain hallattatta intő szavát: „Még negyven nap és a város elsüllyed”. Hogy pedig Ezsdrást és Nehémiást meghallgassa a nép, egy emberként összegyűlt a vizeknek kapuja előtti utcában. Az Ó-testámentomban mindenütt van szó a szabadban tartott prédikációkról.
Elég azonban, ha a mi szent hitünk kezdőpontjára megyünk. Ott halljuk, hogy az Úrnak előhírnöke a pusztában kiált és Jordánnak partján emeli fel szavát. Maga az Úr, aki pedig a legmagasabb mértékben a mi példányképünk, többnyire egy hegylejtőn, a tó partján vagy az utcán prédikált. Ami által határozottan utcai prédikátor volt. Nem hallgatott a zsinagógában, de épen úgy volt otthonias a mezőn is. Egyetlen olyan prédikációjáról sem tudunk, amit a királyi kápolnában tartott volna meg, de ismerjük a hegyi és a lapályon való prédikációit. Így tehát a legkorábbi és legistenibb prédikációi annak, aki úgy beszélt, mint soha más ember, - a szabadban tartottak.
Az ő távozása után tanítványai gyakran összegyülekeztek a házban vagy különösen annak felsőrészén, de leginkább a templom elő-udvarában vagy valamely más megfelelő helyen prédikáltak. Szent helyiségekre vagy megszentelt gyülekezőházakra ők, mint keresztyének még nem gondoltak. A templomban prédikáltak, mert oda jött össze leginkább a nép, de hasonló buzgósággal nem szűntek meg itt és ott a házakban tanítani és Jézus Krisztusról való evangéliumot prédikálni. A középkor sötét idejében a romlásba esett egyház legjobb prédikátorai utcai prédikátorok voltak, épen úgy, mint a vándor szerzetesek és a vallásos rendek megalapítói, kik a még némileg fennmaradt kevés jámborsággal bírtak. Regensburgi Berthold 60-100,000 hallgató előtt prédikált Sziléziában Glatz mellett. Mikor az Antikrisztus uralma általánosabb lett, a reformáció előtt, a reformátorok között sok utcai prédikátor volt, mint például Brescia Arnold, ki a Vatikán kapui előtt tett bizonyságot a pápai önfelmagasztalás ellen.
Könnyű volna bebizonyítani, hogy a vallásos ébredések idejében sokat prédikáltak a szabadban vagy más szokatlan helyeken; gyakran ilyen prédikációk eredményei voltak az ébredések. Az első nyilvános protestáns prédikációkat a szabadban vagy nem egyházi épületekben kellett megtartani, mert a templomok a pápisták kezében voltak. Wycliffe ugyan egy ideig cutlerworthi templomban prédikált; Húsz, Hieronymus és Savonarola az ő első félig evangéliumi prédikációikat templomaikban tartották, de mikor jobban megismerni és hirdetni tanulták az evangéliumot, kénytelenek voltak maguknak más helyet keresni. A fiatal reformáció olyan volt, mint az újszülött Üdvözítő: nem volt hová lehajtania fejét. De a férfiaknak egy egész serege hasonlóan az égi seregekhez, a szabad ég alatt hirdette az evangéliumot ott, hol pásztorok és szegény emberek őket szívesen hallgatták. Angliában most is van többféle fa, melyeket evangéliumi tölgyeknek neveznek. Én magam is egy öreg tölgyfának messze kiterjedő ágai alatt prédikáltam Addleston- Surreyban, hol Knox János Angliában való tartózkodása idejében az evangéliumot hirdette. Némely puszta avar vagy egyedül álló hegylejtő, némely elrejtett helyecske az erdőben ezen az úton felszenteltetett; és még sok különféle barlang, völgytorok és hegycsúcs felett lebeg a monda, hol a régi időben a hívők serege összejött, hogy az Úr igéjét hallgassák. De a prédikátorok szava nemcsak a magános helyeken hallatszott; alig van olyan vásártér, ahol egyszer egy vándor-prédikátor nem állott volna. Amíg Wycliffe élt, küldöttei átutazták az országot és mindenütt hirdették az igét. II. Richárdnak egyik országgyűlési okmánya a lelkészek panaszait említi fel, afelett, hogy nem ordinált prédikátorok, durva gyapjú öltözetben városról-városra járnak és nemcsak a templomokban, hanem ezek udvarában és a piacokon is prédikálnak. A nép özönlött oda, hogy a kereszt hírnökeit hallgassa és a sokaság közé harcosok keveredtek, kik készek voltak a prédikátort a sérelmek ellen megvédeni.
Németországban és Európa egyéb szárazföldi részein a nagy néptömegek előtt, szabadban való prédikáció által a reformációnak előmenetele lett. Lutheri prédikátorok keresztülvonultak az országon és hirdették az új tant piacokon, templomok udvarain, hegyeken és réteken. Goslarban egy wittenbergi diák hársfákkal beültetett réten prédikált, amiért hallgatóit hársfatestvéreknek nevezték. Appenzellben nem talált helyet a tömeg a templomban és némely ellenszegülés dacára megszólalt az örömhír a halmokról, rétek és hegyekről.
Hollandiában az első prédikáció 1566. év június 14-én tartatott a szabadban Gent közelében. Modet Herman prédikátor, aki azelőtt szerzetes volt, 7000 hallgató előtt prédikált akkor. A második prédikáció július 23-án ment végbe. Akkori időben drága volt az ige, a nép szomjazott utána és hozzákészült, hogy két napig ott maradjon a réten. A szemlélő azt gondolhatta volna inkább, hogy valami harcos sereg tartja ott táborát, mint azt, hogy egy békeszerető sokaság az, mely Isten igéjét akarja hallani. A gyülekezetet fal gyanánt vették körül ott a kocsik és szekerek s a bejáratoknál őrök állottak....
Hol lett volna a reformáció, ha az ő nagy prédikátoraik csak a templomokban prédikáltak volna? Miként tanulta volna meg a nép az evangéliumi tant eme vándor evangélisták nélkül?....
Londonban a Szent Pál templom udvarán az öreg épület mellett igen sokat prédikáltak. Ezen módon a londoni polgárok nagy sokasága hallhatta azon idő híres prédikátorait.
A puritánok (tiszták) idejében a hívők minden, lehetőleg félreeső helyen gyülekeztek az üldözőktől való féltükben. Bunyan János Hitchias melletti kis völgyben prédikált ama veszedelmes időben. Skóciában még mai napság is telve vannak a „kovenantok”-ra való emlékekkel a völgyek és hegyi lejtők. Itt-ott sziklaszószékeket lehet találni, melyekről a presbiteri egyház szigorú férfiai az állami hatalomnak egyházfeletti uralma ellen mennydörögtek és a királyok királyának jogait védték. A következőkben ecseteltetik egy ilyen, a pusztában megtartott istentisztelet: „Azzal kezdtük meg az istentiszteletet, hogy magunkat a seregek Urának láthatatlan oltalmába ajánlottuk, akinek nevében összegyülekeztünk. Bíztunk Jehova nevében és ez jobb volt, mint a harci fegyver vagy a hegyek fala. Mi egy kedves, zöld pázsiton gyülekeztünk össze a víz mellett, mely két domb által félkörformában volt körülvéve. Felettünk a tiszta, kék ég, mert drágalátos vasárnapi reggel volt. A közösségi asztalok a gyepen állíttattak fel; a gyülekezet egy része ott ült, de legtöbben a dombok lejtőin telepedtek le, mely lejtők felülről egészen aljukig emberekkel voltak elborítva. Minden este, mikor véget ért az istentisztelet, a lelkészek őrségükkel, sokan pedig a gyülekezet közüli is hazamentek lakásaikba, három kis mezővárosba, hogy magukat élelmi cikkekkel lássák el. A felfegyverzett lovasok, akik a biztonsági szolgálatot önként vállalták el, este szállásaikra kisérték a népet és másnap reggel ismét a gyülekező helyre. Jó oltalom voltak a lovasok, mert vasárnap reggeltől hétfő délutánig (ennyi ideig tartottak az istentiszteletek) nem zavartattunk meg semmiképpen.
A magános hegyek közepette Urunk szavaira gondoltunk, hogy az igazi imádság nincsen sem Jeruzsálemhez, sem Samáriához kötve és hogy nemcsak a kőből való felszentelt templomok és házak szentek. A frigyládára gondoltunk, mely éveken át a pusztában, a sátorban volt. Ábrahámra gondoltunk és az ősatyákra, kik áldozataikat oltár helyett egy sziklára tették és a jó illatot a zöld fa árnyékában égették.
A szent úrvacsoránál, melynél midőn megemlékeztünk az Úrnak haláláig terjedő szeretetére egészen az Ő eljöveteléig, érezhető erőt nyertünk a magasból. Dicsőség legyen Istennek, mert ő meglátogatta és megerősítette örökségét, midőn elepedett. Ezen a napon Sáronnak és Kármelnek ékességében pompázott Sión; a hegyek énekeltek, a puszta pedig zöldellett és virágzott. Skócia elhagyatott egyháza ritkán ért el ily napot és mi közülünk kevesen fognak ismét ilyet elérni. A lelkek, megtelve mennyei örömmel, égi levegőt látszottak belélegzeni és izzóvá váltak a tiszta, szent áhítat tüzében. A prédikátorok erőt nyertek a magasból, hogy hallgatóik lelkiismeretét eltalálják. Úgy látszott, mintha Isten ajkaikat az oltárról vett izzó szénnel megérintette volna. Inkább úgy beszéltek, mint a menny küldöttei
és nem mint föld emberek.
Welsh János hideg, télen a megfagyott Tweed határfolyó közepén prédikált úgy, hogy akár az angol, akár a skót „fogdmegek” elől könnyen elszökhetett. Sharp érsek egyszer katonaságot akart kiküldeni, hogy egy gyülekezetet, mely egy hegynek lejtőjén istentiszteletre jött össze, szétszórjon; de kitűnt azután, hogy maguk a katonák is mind az istentiszteletre mentek.
Mi lett volna a világból, ha a falakon kívül az ég dicső boltozata alatt senki sem prédikált volna? Anglia számára szerencsés nap volt az, amikor Whitefield a szabadban kezdett prédikálni. Wesley, akit a helység lelkésze nem engedett a templomban beszédet tartani, az ő atyja sírján prédikált. Efelől ezt írja ő: „Meg vagyok győződve, hogy gyülekezetemben az én atyám sírján Lincolnshireben háromnapi prédikációval több áldást szereztem, mintha a templomban három évig prédikáltam volna.”
Ugyanezt lehet mondani mind a következő utcai prédikációról a templomokban tartottakkal összehasonlítva. Whitefieldnek a templom igénybevételénél nehézségeket csináltak. Erre ő Kingswoodba ment a szénmunkásokhoz, ahol dombokról prédikált először Máté ev. 5. rész, 1-3. verseiből 200 hallgató előtt. Ő ezt a megjegyzést tette naplójában: „Hála legyen Istennek, a jég megtöretett, kimentem a mezőre Némelyek korholnak engem talán, de a szószékeket megtagadták tőlem a szegény bányászok pedig elvesznek tudatlanságukban.” Következő napon ezt írta: „Minden templomajtót elzártak előlem, de ha nyitva volnának is, még a felét sem foghatnák be a hallgatóknak; délután 3 órakor mentem Kingswoodba a bányászokhoz, szép napot ajándékozott nekünk Isten és közel 2000-en gyűltek össze. Majdnem egy órahosszat prédikáltam János ev. 3, 3. felett és reményem szerint építettem és megvigasztaltam hallgatóimat.” Két nappal későbben ugyanezen a helyen 4000-5000 hallgató előtt prédikált. Végül 20,000 hallgatója volt. Ő ezt írja: „Miután ezen bányászembereknek semmi önigazságuk nem volt, amelytől előbb szabadulniuk kellett volna, nagyon is szívesen hallgattak Jézus, a vámszedők barátja felől, aki jött hívni nem az igazakat, hanem a bűnösöket a megtérésre. Hogy meg voltak hatva, azt én először ama fehér barázdákon vettem észre, melyeket a könnyűk az épen bányamunkából előjövő munkások fekete orcái képeztek. Sok száz ember jött bűnbánathoz és amint azután bebizonyult: alapos megtéréshez”
Wesley ezt írja 1731. március 31-én szombaton az ő naplójába: „Este jöttem Bristolba és találkoztam Whitefielddel. Alig bírtam magamat először beletalálni az ő különös módszerébe, hogy a mezőn prédikál, amit vasárnap először szemléltem. Röviddel ezelőtt oly sokat adtam a rendre és a komolyság alakiságaira, hogy szintén bűnnek tűnt volna fel nekem templomon kívül menteni lelkeket.” így találta ezt azon férfiú, ki a későbbi időben egyike lett az utcai prédikátorok legnagyobbjainak.
Egyszer egy pénteki napon Newcasteba érkezett. Mikor este kiment a városba, megrettent az általános istentelenség láttára. Mindenütt részegség és káromlás uralgott; sőt még a kisgyermekek is káromkodtak. Vasárnap reggel 7 órakor Taylor Jánossal együtt a város egyik legzüllöttebb részében egy kút mellé helyezkedett és elkezdte énekelni a 100-ik zsoltárt. Néhány ember előjött, hogy lássa, miféle dolog megy itt végbe. Nemsokára többen is jöttek és mikor elvégezte prédikációját, körülbelül 1500 egyén volt ott. Az emberek szájukat tátva és csodálattal telten állva maradtak az istentisztelet után. Ekkor Wesley így szólt: „Ha tudni akarjátok, hogy kicsoda vagyok, az én nevem Wesley János. Ma este 5 órakor Isten segítségével ismét prédikálni akarok itten.”
Mily magasztosak voltak ezen nagy gyülekezetek a szabad térségen az egész hosszú időszak alatt, amikor Wesley és Whitefield szolgálata által Anglia megáldatott. A szabadban való prédikáció olyan volt, mint a madarak vidám éneke a fákon, mely a vallásos élet egy új tavaszát hirdette. A szobai madarak talán még kedvesebben énekelnek, de ezek éneke nem oly természetes s nem olyan biztos jelzése a közeledő nyárnak. Áldott nap volt az, mikor a metodisták és mások a szabadban kezdték hirdetni Jézust. Ekkor megrendültek a pokol kapui és az ördög foglyai közül százak és ezrek megszabadíttattak.
Az utcai prédikációk áldásdús működése többé meg nem szűnt. A nép gúnyos kiáltásai, a szemét és záptojások esője alatt ostromolták meg a metodisták falut falu után, várost város után. Néha mosolyogni kell, ha olvassuk, hogy mi minden érte őket. Egy pár lovat hajtottak a gyülekezet közé, tűzszivattyú sugara ömlött a tömegre. Csengőkkel, ócska katlanokkal, trombitákkal, dobokkal kísérelték a prédikátor hangját túlharsogni. A prédikátoroknak oly érzéketleneknek kellett lenniök, mint a tuskóknak. Egy közülük beszéli: „Mikor prédikálni kezdtem, jött egy férfiú, puskát tartott arcom elé és megesküdött, hogy egy golyóval keresztüllövi fejemet, ha csak még egy szót is szólok. Én folytattam beszédemet, ő folytatta káromkodását és a cső száját hol a számra, hol az orromra tette. Mialatt az utolsó éneket énekelték, mögém lépett és lőtt, mire hajamnak egy része leperzselődött.”
Ha mi ilyen dolgokat hallunk, testvéreim, akkor nem szabad nekünk apró zavargások és nehézségek felett panaszkodnunk ...
Ezen század kezdetén 1800-tól 1830-ig Ouseley Gedeon prédikátor egész Írországon keresztül lovagolt és minden városban prédikálta Jézusról az örömhírt. Az ő szószéke rendesen a ló háta volt….
Skóciában az egyházszakadás (1843) idejében, mikor még a szabadegyháznak saját temploma egy sem volt, sokat prédikáltak szabadban ...
Attól félek, hogy a mi vidéki fel nem világosított gyülekezeteinkben vannak oly ósdi emberek, akik a templom falain kívül való prédikálást megütköző újításnak állítják s hogy aki ilyenbe belemegy, az vak, rajongó és félig eretnek ember. Egy fiatal testvér tehát, aki gyülekezetével békességben akar élni, nem árulhatja el azon hajlamát, hogy az ő Sionjuk falain kívül akarna prédikálni. De persze a régi időben így hangzott: „Az igaz bölcsesség kint szerül-szerte kiált, az utcákon zengedezteti az ő szavát. Lármás utcafőkön kiált a kapuk bemenetelin a városban szólja az ő beszédit.” (Péld.1,20-21) Hanem az itt idézett mondatnak bölcs hívei most szívesen bedugnák a bölcsesé száját, ha a templom bolthajtásán kívül másutt akarna beszélni. A szabadban való prédikálás nem szorul semmi mentségre; inkább az ellenkezőjét lehetne állítani. Mentségre szorulnak azok az építőmesterek, kik égig érő tornyokat építenek, holott itt lent a szegény bűnösöknek prédikáló csarnokokra van szükségük. Mentségre szorulnak azok az oszlopos falak, melyek mögött a prédikátort sem látni, sem hallani nem lehet; és azok a magas, gótstílű boltozatok, melyekben a hang elvész úgy, hogy a prédikátor kénytelen magát halálra kiáltani. Minekünk azonban nincs szükségünk mentségre, ha mi a mi Atyánknak szabad, tágas, magas termét használjuk, mely olyan nagyon alkalmas az evangélium hirdetésére.
A szabadban való prédikálás egyik főelőnye az, hogy annyi ember hallhatja az evangéliumot, amennyi máskülönben nem hallaná ezt. Írva van: „Menjetek e széles világra és prédikáljátok az evangéliumot minden teremtménynek.” De ez a parancs oly kevésbé lesz tekintetbe véve, hogy gondolni lehetne, mintha a parancs így szólna: „Menj be a te saját templomodba és prédikáljad az evangéliumot annak a kevés teremtménynek, akik oda bejönnek.” - „Menjetek az utcákra és a szorosokra” - ez ugyan a példabeszédben foglaltatik, de legjobb annak értelmét szó szerint venni.
Nekünk tényleg az utakra, utcákra és országutakra kell kimennünk az útonállók, leselkedők és csavargókhoz, akikhez csak úgy juthatunk, ha felkeressük őket ott, ahol azok őgyelegnek. A vadászok nem maradnak a szobában és nem várnak addig, míg a madarak szobájukba repülnek; a halászok sem vetik hálójukat a csónak belsejébe. A kereskedők vásárokra járnak és futnak a vevők és üzlet után, ha ezek nem futnak hozzájuk. Így kell tennünk nekünk is! ...
Az utcai prédikátor hivatása éppen olyan tiszteletreméltó, mint veszélyes. Csak maga Isten adhat néktek ehhez erőt, de Ővele mitől sem kell félnetek. Ha előttetek tízezer lázadó állana és mindegyikben egy légió ördög, mégsem kell remegnetek. Mert Ő, aki veletek van több, mint valamennyien mind-mind, kik ellenetek vannak.

Minden valószínűség szerint az alapigében említett ideig az év első hónapját ősszel kezdték el. Már felvetették többször azt a kérdést, hogy milyen évszakban teremtette meg Isten az embert és sokan abban állapodtak meg, hogy ez az évszak valószínűleg az ősz lehetett, úgy hogy Ádám, amikor a Mindenható őt a kertben elhelyezte, mindjárt leszakíthatta a fák gyümölcseit a maga használatára. Nem tartották valószínűnek, hogy életpályáját akkor kezdte volna meg, mikor a gyümölcsök még éretlenek és zöldek voltak; ennélfogva azt a határozatot fogadták el, hogy az emberiség történetének első esztendeje az aratási idő után kezdődött, mikor az ember táplálkozására szolgáló gyümölcsök megértek. De ekkor, az Egyiptomból való kivonulás idejében, Isten parancsára, az esztendő kezdetét megváltoztatták - és amennyire az Izraelre vonatkozik - a mi tavaszunk idejére helyezték át, melyet ők Abib vagy Nissan* (A mi naptárunk szerint az a hónap árpilis közepétől május közepéig tart) hónapnak neveznek. Tudjuk, hogy nem sok idővel azelőtt a lent és az árpát elverte a jég (2Móz.9,31) és a páska után következő szabbatban a föld gyümölcsei már annyira megértek, hogy az első gyümölcsökből és az árpából való áldozatot bemutatták az Úrnak. Természetesen, ha tavaszról és árpaérésről beszélek, akkor nem szabad elfelejtenetek az éghajlatbeli eltolódást, mert a melegebb éghajlatok alatt az évszakok sokkal előbb kezdődnek meg, mint nálunk, a mérsékelt éghajlat alatt. Attól az időtől kezdve tehát, mikor az Úr megoltalmazta népét a veszedelmektől, amennyiben mindig előttük haladt, a templomi esztendő Abib hónapban vette kezdetét, amikor a húsvéti bárány ünnepét tartották. Az öröm-esztendő kezdete nem változott, hanem azután is az őszi nap-éj egyenlőségben vette kezdetét. A zsidók alkalmasint két vagy három újesztendőt tartottak egy évben, mindig más okok miatt, hanem a fő, a templomi- év kezdete, amely után Izrael népe létezését számította, ezután Abib hónapban tartatott meg, amikor is az Úr kiterjesztett karral vezette elő népét Egyiptom földéről.
Istent megilleti, hogy tetszése szerint változtassa meg az időket és az esztendőket és ő így is tett az emlékünnep nagy céljaira való tekintettel. A szabbath (szombat) áttolódása ugyanily módon történt, mert míg az azelőtt a hetedik nap volt a nyugalomnap, addig az most beolvadt az Úr napjába, amely a hétnek az első napja. Az Úr minden embernél véghezviszi az időszámításának ilyen módosulását, ha nyilvánosságra juttatja kegyelmét. Vannak köztünk sokan, akik születésnapjaikat az év valamely napján tartották csakhogy ezek most mindnyájan egy más napot vallanak meg születésnapjuk gyanánt, mert ezen a másik napon igazán élethez jutottak. Időszámításuk megváltozott és megjavult az isteni kegyelem folytán.
Ma reggel azt a tényt akarom előadni, hogy éppen úgy, mint Izrael népénél, mikor az Úr a húsvéti bárányt adta nekik, minden időpontjuk megváltozott és esztendejük kezdete egész más napra helyeződött át, azonképpen, ha Isten az áldozati bárányt adja népének lelki, táplálékul, akkor csodálatosan átalakul időszámításuk. Megmentett férfiak és megmentett asszonyok beszélnek új életük kezdetéről; nem szólnak első születésnapjukról, hanem ama napról, amikor újjászülettek Isten Lelke által és a lelki dolgok élvezését először megízlelték. A húsvéti bárány élvezése, - mint mindnyájan tudjuk - előképe a Jézus Krisztus értünk történt feláldozásának. Ha elfogadjuk az Úr cselekedeteit, hogy tudniillik ő előttünk halad és megkímélt bennünket a Krisztus feláldozása miatt, akkor valóban újra kezdünk élni és ama naptól számíthatjuk minden áldásos tapasztalatainkat.
Vegyük szemügyre elsősorban ama figyelemreméltó eseményeket, melyek a zsidó esztendő kezdetén állanak, ahol kezdődik a zsidók időszámítása.
Ez az esemény az első ténye a vérrel történő megváltásnak. Tudjátok jól, hogy mint vették a vének és az atyák a bárányokat és zárták be azokat egy helyre, hogy alaposan megvizsgálhassák azokat. Mikor ezután kiválasztottak egy élete virágjában lévő, hibátlan és egészséges bárányt, ezt különhelyezték, mint egy különös célra szolgáló teremtményt és négy nap múlva levágva vérét egy edénybe fogták fel. Ha pedig ez megtörtént, izsópot vettek elő, belemártották a vérbe és ezzel aztán behintették a küszöböt és az ajtófélfát. Eme cselekmény által azután az izraeliták házai meg voltak mentve ama sötét és rettenetes éjszakán, mikor a bosszúálló angyal kivont karddal ment végig Fáraó országán és minden elsőszülöttet, úgy embert, mint állatot megölt. Emlékezni fogtok magatok is arra az időre, kedveseim, mikor rettegtetek az Isten bosszújától; még most is érzitek azt a félelmet és borzadást, ami akkor elfogott. Sokan közülünk nem fogják soha azt az időt elfelejteni, mikor legelőször vették észre, hogy van megváltás is az Isten haragja elől. Az emlékezés mindent veszni hagyott az egyre jobban gyengülő tehetségekből, ezt azonban megtartotta. Megmentetésünk módja megvan abban a képben, melyet Mózes nekünk leír. Az angyalt nem lehetett visszatartani, szárnyait nem lehetett megkötözni, kardját nem lehetett hüvelyébe beszorítani, - ki kellett mennie, hogy öljön. Le kellett sújtania reánk a többiekkel együtt, mert bűnösök voltunk, tehát nincs kivétel: „Valaki vétkezik, haljon meg.”
Az élet akkor kezdődött meg számomra, ama napon, amikor megláttam, hogy az ítélet rólam az Úr fölkent személyére áramlott át, ennélfogva mentesítve vagyok minden átok alól. A törvény megköveteli a halált. Krisztus, az én Uram meghalt, még pedig meghalt értem és érted, amint írva is van: „Aki feláldozván magát bűneinkért, felvitte szenvedéseinket magával a keresztfára.” Az ilyen áldozat nagyobb, mint amennyit a legszigorúbb törvény követel. „Krisztus pedig megszabadított minket a törvény átka alól, átokká lévén mi érettünk.” Ezért ülünk mi biztonságban az ajtók mögött és nem szorulunk az őrökre, hogy a veszedelmet hajtsák el tőlünk; mert ha Isten meglátja a Jézus vérét, akkor bántódás nélkül továbbmegy. „Az ő idejében megszabadul Júda és Izrael bátorságosan lakik és ez lesz az ő neve, mellyel nevezik őtet: Az Úr a mi igazságunk.” Ismétlem, az én életem akkor vette kezdetét, mikor megláttam, hogy Jézus meghalt érettem. Megláttam azt, amit érdemes volt meglátni, míg a többi mind sötétségbe és a halál árnyékába borult. Ebben örvendett lelkem, mikor a Megváltónak értem történt feláldozását megértettem és elfogadtam. Az eseményeknek ez az első oldala: a széthintett vér biztonságot adott Izrael népének.
Másodszor, ugyanazon éjszakán felüdülést nyertek a bárány által. Megmentve a bárány vére által, ültek le a hívó házbeliek, hogy egyenek a bárányból. Sohasem ettek úgy, mint azon az éjszakán. Meg vagyok győződve, hogy valami sajátságos tisztelet uralkodott az asztalnál, amikor ott álltak és sietve ettek. Ez egy magasztos ünnep volt, egy olyan vacsora, mely telve volt reménységgel és titokzatossággal. Gondoljatok arra, fivéreim és nővéreim, mikor Krisztust először élveztétek, mikor éhes lelketek az első harapást élvezte eme szellemi táplálékból? Nemde, felséges étel volt ez? Remélem, hogy sohasem keltetek fel ettől az asztaltól, hanem napról- napra tápláljátok magatokat Krisztussal. Igen tanulságos dolog, hogy nem jövünk az Úr asztalához, miként Izrael, sietve, bottal a kézben, hogy együnk, hanem jövünk, hogy ott kipihenve magunkat, fejünket keblére hajtsuk és szeretetében nyugodjunk. Jézus Krisztus a mi lelkünknek mindennapi kenyere.
A bárányt, az áldozati bárányt meg kellett enniök egészen, előírás szerint. A legkisebb darabkának sem volt szabad felmaradni. Vajha mi sohasem osztanók úgy fel Krisztust, hogy az egyik részt belőle elfogadnók, a másikat meg elvetnők. Ne törjük szét a csontjait, hanem vegyük fel az egész Krisztust, szeretve és élve, Krisztust halva és feltámadva, Krisztust, mint mennybeszállva és mint visszatérve, Krisztust győzőként minden ellensége fölött, - az egész Krisztust, úgy amint van, fogadjuk el. Ne vessük el a legkisebb részt sem abból, ami belőle megnyilvánult, hanem fordítsunk mindent táplálkozásunkra, amennyire az lehetséges. Azon az éjszakán az izraelitáknak meg kellett enniök a bárányt, ott, ahol voltak. Nem volt szabad a legkisebb darabot sem félretenniök másnapra, hanem valamilyen módon az egészet el kellett fogyasztaniuk. Testvéreim, nekünk szükségünk van az egész Krisztusra, ebben a pillanatban. Vegyük fel Őt teljesen, semmit el nem tagadva belőle. Vajha kínzó éhségem és kiapadhatatlan erős vágyam volna, hogy Krisztust teljesen befogadjam lelkem mélyébe, úgy amilyen Ő valóban. Vajha mindnyájan, úgy ti, mint én, soha nem gondolkoznánk felületesen vagy könnyelműen Krisztusról vagy valamilyen cselekedetéről. Mindazt, amit Krisztusról tudtok és mindazt, amit Róla tapasztaltatok, higgyétek el, becsüljétek meg és avval tápláljátok magatokat, valamint örvendezzetek azon. Mindazt, amit az írásban az Úrról olvastok, használjátok fel. Legyetek rajta, miszerint Krisztus annyira a lényetekbe menjen át, hogy egy részét alkossa magatoknak. Ha ez úgy lesz, akkor az a nap, melyen Krisztust először vettétek táplálék gyanánt magatokhoz, életetek első napja lesz, az a nap, melytől kezdve számoltok majd mindent. Ha egyszer ezt az étket megízleltétek, akkor sem az idők folyamán, sem az örökéletben nem fogjátok sohasem elfelejteni. Ez volt a másik dolog, amit az egymásután következő húsvétokon ünnepeltek.
A harmadik dolog volt a házak megtisztítása a kovásztól, mert ez mint valami fontos dolog haladt a küszöbnek vérrel való meghintése és a bárány megevése mellett. Meg lett mondva nekik, hogy két napig nem szabad semmiféle kovászost enniök, mert aki ilyent eszik, az ki lesz közösítve Izrael népe közül. Mutatja ennek a megtisztításnak a fontosságát az, hogy egyenesen a vérrel való meghintés mellé helyezték; mindenesetre a büntetés meg volt állapítva, hogy aki kivonja magát e két dologtól, az kivonja magát az Izrael népe közül is. Mindenesetre káros dolog tehát, ha a hitből való e mellé állítjuk a szentséget, mintha a megigazulást tanítjuk, úgy, hogy e mellé állítjuk a szentséget (sákramentumot), mintha az a megigazulásnak egy része volna; de egy borzasztó tévedés az is, ha a megigazulást úgy hirdetjük, hogy a szentségnek teljes szükségét tagadjuk, mert ezt a kettőt az Úr fűzte egybe. A bárányt éppen úgy meg kell enni, mint a vért széthinteni, a kovász kiűzésének pedig csatlakoznia kell a két elsőhöz. Mikor mi a Krisztushoz jöttünk, hogy kiűztük mindenhonnan a kovászt! Tudom, hogy mint szabadultam meg a farizeusok kovászától, hogy mint dobtam el magamtól az önbizalomnak utolsó morzsáját is. A szokásokban és a szertartásokban való minden kis bizalmat el kellett vetnem. Most már nincsen a legkisebb morzsa sem bennem e két savanyú és megromlott reménységből és szívem mélyéből kívánom, vajha e két poshadt kovászt soha meg ne ízleljem. Egyesek még mindig hányattatnak ebben, dicsekszenek imáikkal, alamizsnáikkal és szertartásaikkal. Ezért kell a farizeusok kovászát, a képmutatási kiűzni: „Boldog ember az, kinek hamissága megbocsáttatott és kinek bűne elfedeztetett. Boldog az az ember, kinek csalárdságát az Úr nem számítja és akiben nincsen álnokság.” Az álnokságnak el kell tűnnie, máskülönben az adósság nem tűnik el. Krisztus nem mentette meg azt az embert, akiben hamisság és csalárdság található. Az önzésnek és a bűnnek meg kell szűnnie. Milyen dicső nap lesz tehát az, amikor a régi kovászt ki fogjuk vetni! Ez a hónap a hónapok kezdete, de az első hónap lesz számunkra, ha az igazság szelleme elűzi a hamisság szellemét. Egy negyedik pontot nem szabad még elfelejtenünk. A húsvéti ünnep éjszakáján, mint a meglett dolgok eredménye: egy gyönyörű, dicső és hatalmas szabadulás volt. Ezen az éjszakán minden izraelita megkapta az ígéretet a szabadságra és mikor a hajnal derengett, elhagyta otthonát és otthonával együtt elhagyta Egyiptomot is. Örökre búcsút mondott a téglakemencéknek, utoljára mosta le kezeiről a téglaport és nézett le az igára, mely lekerült a válláról és mondta: „Most már készen vagyok veled.” Rápillantott az egyiptomi munkafelügyelőre, eszébe jutott, hogy hányszor verte meg őt a pálcával és örült, hogy soha ezután már nem fogja megverni, mert íme, itt fekszik előtte a lábainál és kéri őt, hogy menjen már, nehogy egész Egyiptom elpusztuljon. Micsoda őröm ez! Kivonultak azután a kovásztalan kenyérrel hátizsákjukban és azt gondolom, hogy mielőtt még a hét kovásztalan kenyérnap elmúlt volna elérték a Vörös-tengert. Még mindig kovásztalan kenyérrel táplálkozva, mentek le a Vörös-tenger mélységeibe és a kovász ízlelése nélkül álltak meg a másik parton, hogy az Úrnak nagy „Halleluját” zengjenek, amiért lovat a lovasával együtt a tengerbe vetett. Emlékezzetek arra, hogy mikor az Úr szeretetből kivont benneteket a bűn és az önbizalom posványából és szabadságot adva, azt mondta: „Menjetek az ígért otthon felé, menjetek be a Kánaánba.” Ha emlékeztek erre, akkor biztos vagyok, hogy megértitek ez ige bölcsességét, amelyben az Úr ezt mondja: „Ez a hónap legyen néktek a hónapok elseje; első legyen ez néktek az esztendő hónapjai között.” Ennyit az események leírásáról.
Másodszor az eseményeknek köztünk való különböző visszatérését akarom felemlíteni.
Az első ismétlődés természetesen mindegyikünknél a maga személyes megmentése. Ez az egész rész megismétlődött a mi szívünkben, mikor az Urat megismertük. Mózes olyasmit ír le, ami már évezredek előtt történt, de a lényeges ebből minden apróságával egyetemben megtörtént velem és megtörtént sok ezerrel, akik az Úrban bíztak. Minden egyes szó igaz abból, amit Mózes leír, sőt még az étkezés is a keserű sóval, világosan emlékszem reá, hogy mikor Krisztus feláldozásának az édessége még a számban volt, a bűnbánat keserűsége és a küzdelem a kísértés ellen, valamint az új bűnök elkövetésének a keserű íze is a számban volt. Ez a leírás a zsidók húsvétjáról, nemcsak egy régi időkből való történet, hanem egyben leírás úgy a ti, mint az én életemről. Remélem, hogy ez így van.
Az ismétlődés megtörténik ugyanilyen értelemben akkor, mikor az egész háznép megszabadíttatik. Gondoljatok arra, hogy ez egy családi esemény volt. Férj és feleség egyaránt ott voltak, mikor a bárányt leölték. Gondolom, úgy történt a dolog, hogy a legidősebb fiú segített a bárányt a vágóhídra vinni, a második hozta a kést, a harmadik a tálat és a negyedik egy csomó izsópot, úgy hogy mindnyájan közreműködtek az áldozásban. Látták mindnyájan, amint atyjuk az ajtó küszöbét és a félfát vérrel behintette, úgyszintén mindnyájan ettek a bárányból azon az estén. Mindenki, aki otthon volt, mindenki, aki a családhoz tartozott, résztvett a vacsorán; mindannyian megoltalmaztalak a vér által, egyenlőképpen felüdültek és reggel valamennyien felkerekedtek, hogy kimenjenek Egyiptomból. Vajon van-e nálunk ilyen általános, ilyen mindenkinek a jelenlétére kötelező vacsora?
Egészítsük ki a gondolatot, ez nemcsak családi szokás volt, mert ugyanezt cselekedte Izrael minden törzse. Sok család volt akkor és minden egyes családban megünnepelték a bárány áldozását. Nem volna-e szép és felemelő dolog, ha ti, kiknek szolgálatában nagyszámú emberek vannak, egyszer összegyűjtenétek őket és így szólhatnátok hozzájuk: „Úgy gondolom, hogy mindnyájan megértitek a vér felhintését és Krisztust választjátok táplálékotok gyanánt.” Kedves férfiak és nők, kik - ilyen felelősségteljes helyen vagytok, valóságban elmondhatjátok: „Ez a hónap legyen nekünk a hónapok elseje.” Ha megéritek, hogy egy olyan körben, melyben dolgoztok, mindenki át lesz hatva az evangyéliom által, milyen nagy öröm lesz az számotokra. Milyen határtalan öröm lenne az, ha minden faluban, minden városban, minden országban mindenki át volna hatva az evangyéliomtól. Milyen áldott volna akkor ennek az egynek a kezdete! Kezdjétek meg egy nép történetének a leírását ama naptól, amikor leborul a Krisztus lábaihoz. El fog jönni egy nap e szegény fold részére, mikor Jézus mindenhol kormányozni kezd. Lehet hogy még messze van, de biztosan eljő, mikor Jézus tengertől tengerig uralkodni fog. Azok a népek, akik keresztyéneknek nevezik magukat, - habár ezt az elnevezést nem érdemlik meg - időszámításukat már most is Krisztus születésétől kezdik és ez egy gyenge előjel arra az időre, mikor az emberek mindent Krisztus uralkodásától kezdődőleg fognak számítani. Isten már előre megállapította az ő győzelmét és ez már közeleg is felénk sebesen az idő szárnyain. Ha ez el fog érni hozzánk, akkor ez a hónap lesz az első részünkre minden hónap között. Többet nem mondok.
Végül aztán meg akarom mutatni, hogy milyen világítás mellett kell nekünk ezt az időpontot megtekinteni, ha a történetben megemlített gondolat hozzánk érkezik. Először, hogyan kell ezt megtekintenünk, ha saját életünkben fordul ez elő? Azt a napot, melyen először megismertük a Megváltót, mint húsvéti bárányt, minden nap között, melyet felkelni láttunk, a legmagasabbra kell értékelnünk. Az izraeliták az Abib hónapot a hónapok elsejévé avatták, mert ekkor volt a húsvéti bárány ünnepe; ti pedig tartsátok azt a napot, melyen megismertétek az Urat, a legelső és legfőbb napnak, a napok napjának, az órát pedig a legértékesebb órának. Ez a nap elhomályosítja testi születésiek napját, mert akkor bűnben születtetek meg; ekkor azonban lelkileg születtetek meg az örök életre. Elhomályosítja ez a nap menyegzőtök napját is, mert a Krisztussal való egyesülés nagyobb boldogságot okoz, mint a legboldogabb házasság. Ha volt valamikor olyan napotok, melyen gazdasági, politikai vagy katonai téren kitüntetést nyertetek, úgy ezek a napok még mindig csak sötét, borongós napok, ha összehasonlítjuk ama „felhőtlen reggellel.” Eme hajnalban felkelt a napotok, hogy soha többé le ne szálljon; a kocka el lett dobva és a ti rendeltetéstek az örökéletre nyíltan megjelent. Kérlek, ne alacsonyítsátok le gondolataitokban eme áldott napot, amennyiben magasabbra értékelnétek valami kitüntetést, előterjesztést mint a Jézus vére által való megszabadulást. Nekem nagyon fáj, hogy egyesek valami más után törekszenek és meg vannak elégedve, ha egy kis eredményt felmutathatnak. Vajon a megváltás nem többet ér-e, mint bármi e földön? Azt hiszed, hogy kész ember leszesz, ha bizonyos események kedvezően fordulnak számodra? Nem. Kész ember akkor leszesz, ha bemerültél Jézus Krisztusba. Megnyered örökségedet, mikor Krisztus a tied; elő vagy léptetve, mikor barátságba kerülsz vele. Mindent megnyersz, mindent megkapsz, minden a tied lesz, ha Krisztus a tied.
Erre a napra úgy kell tekintenetek, mint az élet kezdetére. Az izraeliták egész régi létezésükre, mint kellemetlen múltra tekintettek vissza. Az egyiptomi téglakemencék, a bálványimádások, az idegen nyelv hallgatása, mindezek együttvéve kellemetlen, holt dolgok voltak és azért azt a hónapot, melyen mindezek elmúltak és új dolgok keletkeztek, jogosan illette meg az első hónap elnevezése. A páskaünnep kezdet volt, csakis kezdet; a kezdet pedig azt jelzi, hogy valami következik utána. Keresztyén férfiak, ha valahol a megtéréstek előtti életetekről beszéltek, akkor tegyétek azt szégyennel, mint egy olyan férfi, aki a halálból feltámadva, a hullaházról és a romlást okozó férgekről beszél. Szégyellje magát mindenki a tudatlansága miatt megtett bűnökért; ha pedig ezekről a Krisztus dicsősége miatt beszélnetek kell, akkor könnyel a szemetekben és szégyennel a szívetekben tegyétek ezt. Adjátok elő a bűnben eltöltött időtöket oly módon, mely azt jelzi, hogy soha többé nem kívánjátok azt viszontlátni. Megtéréstek legyen a sírhantja régi életeteknek és gondoskodjatok arról, hogy ami ezután következik az éltető kegyelem által, igazi élet legyen.
Közeledem már a befejezéshez, csak azt akarom még beszédemhez hozzáfűzni, hogy a páska ünnepe, - amennyiben az év eleje volt - mindent a helyes rendbe hozott. Azt mondtam előbb, hogy az esztendő kezdete azelőtt ősszel volt; de vajon ez volt-e a leghelyesebb idő? Gondoljuk csak meg, vajon az ősz volt a legkedvezőbb évszak az élet kezdetére, mikor a tél már az ajtó előtt áll és minden elmúlóban van? Az új rend következtében az év kezdete a tavaszi időszakra helyeztetett. Ha a mi hazánk helyzetére nézve ítélném meg a dolgot, akkor fölvethetem a kérdést, Vajon melyik időszak volna oly alkalmas az év kezdetére, mint a tavasz, május hó eleje? Legalább is úgy gondolom, hogy ez tulajdonképpen tavasszal van. Nem látom be, hogy az év természetszerűleg ma kezdődik, bárha ez az eset önkényes is lehet. Benne vagyunk a tél közepén és az esztendő még holtan fekszik előttünk. Mikor a madarak elkezdenek dalolni és a virágok kibontogatják bimbóikat, akkor kezdődik csak az esztendő. Különös feltételnek tűnik fel előttem az, hogy a mi első szülőink ősszel kezdték meg az életet, a mindjobban hosszabbodó éjjelek és a hanyatló természeti erők között. Mondjuk ki, hogy minden körülmények között helyesebb, ha ez a nap tavasszal van, mikor az esztendő üdvözlete édes a virágok illatától és gazdag a boldog madárdaloktól. Sőt a mi tavaszunk idején a keleti tartományok sincsenek termés nélkül, mert április és május hónapokban már érettek a magvak és sok különbféle gyümölcs. Helyes volt az izraelitáknál, hogy a zsenge gyümölcsök áldozásának ünnepe Abib hónapban volt és nem később, mikor azok már érettek voltak. Hálásoknak kell lennünk, mikor a vetések még zöldek és nem halasztani azt el arra az időre, mikor már minden érett.

[gépi fordítás]
EZ a kor tele van csalásokkal. A színlelés soha nem volt még olyan kiemelkedő helyzetben, mint a jelen órában. Attól tartok, kevesen vannak, akik szeretik a csupasz igazságot - aligha tudjuk elviselni a házainkban. Aligha kereskednénk olyan emberrel, aki ezt teljes mértékben kimondja. Ha London utcáin sétálna, azt hihetné, hogy minden üzlet márványból van, és hogy minden ajtó mahagóniból és a legritkább fafajtákból készült. És mégis hamarosan rájössz, hogy alig találsz valahol egy darabot ezekből a drága anyagokból, hanem minden szemcsés, festett és lakkozott. Én ebben nem találok hibát, kivéve, hogy ez egy létező belső rossznak a külső típusa. Ahogy az utcáinkon, úgy mindenütt - a szemcsézés, a festés és az aranyozás óriási felárat fizetnek. A hamisítványok már olyan magas szintre jutottak, hogy a legnagyobb nehézséggel lehet felismerni őket.
A hamisítvány annyira közel áll a valódihoz, hogy magának a Bölcsességnek a szemét is meg kell világosítani ahhoz, hogy észrevegye a különbséget. Különösen így van ez a vallási ügyekben. Volt egyszer egy intoleráns bigottsággal teli korszak, amikor minden embert mérlegre tettek, és ha nem felelt meg pontosan az akkori ortodox mércének, a tűz felemésztette. De a szeretet és a legmegfelelőbb szeretet korában nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy átengedjük a hamisítványt, és azt képzeljük, hogy a külső látszat valóban olyan hasznos, mint a belső valóság. Ha valaha is volt olyan idő, amikor azt kellett volna mondanunk: "Óvakodjatok a farizeusok kovászától, amely képmutatás", akkor az most van.
A lelkész abbahagyhatja e tanítás hirdetését az üldözés napjaiban - amikor a tűzifa lángol, és amikor a kínpad teljes működésben van -, kevés ember lesz képmutató. Ezek a csalások éles felismerői - a szenvedés, a fájdalom és a halál Krisztusért - nem tűrhetőek el a puszta színlelők számára. De ebben a selymes korban, amikor vallásosnak lenni tiszteletreméltó, amikor Krisztust követni tiszteletet jelent, és amikor az istenfélelem, maga az istenfélelem nyereséggé vált, kétszeresen is szükséges, hogy a lelkész hangosan kiáltson és harsonaként emelje fel a hangját e bűn, "a farizeusok kovásza, a képmutatás" ellen.
Biztos vagyok benne, hogy Isten minden igaz gyermeke időnként kételkedik önmagában, és félelme valószínűleg a saját állapotával kapcsolatos gyanakvás alakját ölti...
Aki soha nem kételkedett az állapotában,
Talán - talán túl későn.
A keresztények azonban nem tartoznak ebbe az osztályba. Időnként szörnyen megijed, nehogy végül is istenfélelme csak látszólagos legyen, és hivatása üres hiúság. Aki igaz, az néha gyanút fog ébreszteni magában, hogy hazug, míg aki hamis, az állandóan saját őszinteségének bizalmába burkolózik.
Kedves keresztény testvéreim és nővéreim, ha jelenleg kétségek gyötörnek benneteket önmagatokkal kapcsolatban, Isten Igazsága, amit elmondok, talán segít nektek abban, hogy megvizsgáljátok saját szíveteket és próbára tegyétek saját gyeplőiteket. Biztos vagyok benne, hogy nem fogtok engem hibáztatni, ha szigorúnak tűnök, hanem inkább azt mondjátok: "Uram, szeretnék biztos munkát végezni a saját lelkemmel kapcsolatban. Mondja meg nekem hűségesen és őszintén, mik a képmutató jelei, és én leülök, és megpróbálok olvasni a saját szívemben, hogy felfedezzem, vajon ezek a dolgok hatással vannak-e rám. Boldog leszek, ha úgy jövök ki a tűzből, mint a tiszta arany."
Ma reggel tehát először is a képmutató jellemét fogjuk megfigyelni. Aztán megpróbáljuk számon kérni rajta, hogy mit veszít vagy mit nyer. És azután felajánlunk egy gyógymódot a képmutatásra, amely, ha állandóan magunkkal hordozzuk, biztosan megakadályozza, hogy megpróbáljunk megtéveszteni. A gyógymódot ezek a szavak tartalmazzák, amelyek a szöveget követik: "Mert nincs semmi elfedve, ami ne lenne feltárva, és nincs semmi elrejtve, ami ne lenne megismerhető. Ezért mindaz, amit a sötétségben mondtatok, a világosságon meghallgatásra talál. És amit a fülbe mondtatok a szekrényekben, az a háztetőkön hirdettetik majd."
Először is, A HIPOKRITÁK JELLEMZŐJE. A képmutatóról részletes leírást kaptunk az imént olvasott fejezetben, Máté evangéliumának huszonharmadik fejezetében, és nem tudom, hogy jobban le tudnám-e őt írni, mintha ismét Krisztus szavaihoz fordulnék.
A képmutatót arról lehet felismerni, hogy a beszéde és a tettei ellentétesek egymással. Ahogy Jézus mondja: "mondják és nem teszik". A képmutató úgy tud beszélni, mint egy angyal, és a legnagyobb gyorsasággal tud szövegeket idézni. A vallás minden kérdéséről tud beszélni, legyenek azok teológiai tanok, metafizikai kérdések vagy kísérleti nehézségek. Saját megbecsülése szerint sokat tud, és amikor felemelkedik, hogy beszéljen, gyakran szégyenkezni fogsz saját tudatlanságod miatt az ő felsőbbrendű tudása láttán. De nézzétek meg őt, amikor cselekedetekre tér. Mit nézel ott? Mindannak a legteljesebb ellentmondását, amit kimondott. Azt mondja másoknak, hogy engedelmeskedniük kell a törvénynek - vajon ő engedelmeskedik-e neki? Á, nem. Kijelenti, hogy másoknak ezt, azt és a másikat kell megtapasztalniuk, és felállít egy finom tapasztalati skálát, amely messze meghaladja még magának a kereszténynek a tapasztalatait is. De vajon hozzányúl-e? Nem, még az egyik ujjával sem.
Megmondja másoknak, hogy mit kell tenniük. De vajon emlékezni fog-e a saját tanítására? Ő nem! Kövessétek őt a házába. Kövessétek nyomon a piacra, nézzétek meg a boltban, és ha meg akarjátok cáfolni a prédikációját, könnyen megtehetitek a saját életéből. Hallgatóm! Ez a te eseted? Te egy egyház tagja vagy, diakónus, lelkész. Ez a te eseted? Az életed ellentmond a szavaidnak? Kezeid tanúskodnak-e ajkaid ellenében? Hogy áll a helyzet veled? Pironkodva mindannyiunknak be kell vallania, hogy életünk bizonyos mértékig ellentmondásban van hivatásunkkal. Elpirulunk és bánkódunk emiatt. De remélem, hogy vannak itt olyanok, akik elmondhatják: "Sok gyarlóságom ellenére teljes szívemből igyekeztem a Te parancsolataid útjain járni, ó, én Istenem, és szándékosan nem mondtam ki ajkammal olyat, amit nem akartam életemben megvalósítani". Ó, higgyétek el nekem, hallgatóim, a beszéd könnyű, de a járás nehéz - a beszédet bárki elérheti, de a cselekedet nehéz. Kegyelemre van szükségünk belül, hogy életünket szentté tegyük. De a szájbarágásnak nincs szüksége Kegyelemre. A képmutató első ismertetőjegye tehát az, hogy tetteivel ellentmond annak, amit szavaival kimond. Van köztetek olyan, aki így tesz? Ha igen, álljatok elítélve a képmutatásért, hajtsátok meg a fejeteket és valljátok meg a bűnt.
A képmutató következő ismertetőjegye, hogy amikor helyesen cselekszik, azt azért teszi, hogy az emberek lássák. A képmutató trombitál, mielőtt alamizsnát ad, és az utcasarkot választja az imádkozáshoz. Számára az erény a sötétben szinte bűn - soha nem tud szépséget felfedezni az erényben - kivéve, ha ezer szem néz rá, és akkor valóban valami! Az igazi keresztény, mint a fülemüle, énekel az éjszakában. De a képmutatónak minden éneke nappal szól, amikor az emberek láthatják és hallhatják. Az, hogy jól beszélnek róla, maga az életelixír az ő életében. Ha dicsérik, az olyan neki, mint az édes bor. Ha az emberek elítélnének egy erényt, egy pillanat alatt megváltoztatná a róla alkotott véleményét. Hiszen az ő mércéje embertársai véleménye - az ő törvénye az önkeresés és az önbecsülés törvénye. Erényes, mert erényesnek lenni annyi, mint dicséretet kapni. De ha holnap a vétek kerülne előtérbe, ő is ugyanolyan erkölcstelen lenne, mint a többiek. A taps az, amit túl sokan keresnek. Elkerülnek minden titkos vallást, és csak ott élnek, ahol az emberek megnézhetik őket.
Nos, ez a mi esetünk? Legyünk őszinték önmagunkkal. Ha osztunk a szegényeknek, vajon titokban akarjuk-e azt tenni, amikor senki sem szólhat róla? Imáinkat a szekrényünkben ajánljuk-e fel, ahol Isten, aki meghallja a titkosak kiáltását, meghallgatja könyörgésünket? Mondhatjuk-e, hogy ha minden embert kővel vakon, süketen és némán sújtanának le, mi a legkevésbé sem változtatnánk magatartásunkon? Kijelenthetjük-e, hogy nem embertársaink véleménye a vezérlő törvényünk, hanem hogy Istenünk és lelkiismeretünk szolgái vagyunk, és nem hagyjuk, hogy hízelgésből rosszat cselekedjünk, és nem sürgetnek bennünket a jó cselekedetre a bírálat félelmétől?
Márk, az az ember, aki nem a dicséretnél magasabb indítékból cselekszik helyesen, fájó gyanút kelt, hogy képmutató. De aki minden ember véleménye ellenére helyesen cselekszik, egyszerűen azért, mert azt helyesnek tartja, és látja rajta Isten jóváhagyásának bélyegét - annak az embernek nem kell attól tartania, hogy képmutató. Olyan képmutató lenne, amilyet még senki sem fedezett fel. A képmutatók a jó cselekedeteiket a tapsért teszik. Veletek is így van ez? Ha igen, legyetek őszinték, és ahogyan elítélnétek másokat, úgy ítéljétek el magatokat is.
Ismétlem - az álszentek szeretik a címeket, a kitüntetéseket és a férfiak tiszteletét. A farizeus soha nem volt olyan boldog, mint amikor rabbinak hívták. Soha nem érezte magát olyan igazán nagynak, mint amikor a zsinagóga legmagasabb helyén ült. Akkor valóban jónak kellett lennie. De az igazi keresztény nem törődik a címekkel. Ez a keresztények egyik ismertetőjegye - hogy általában a visszaélésből származó neveket vették megkülönböztető elnevezésüknek. Volt idő, amikor a metodista kifejezés is visszaélésnek számított. Mit mondtak azok a jó emberek, akiket így neveztek el? "Minket metodistáknak neveztek, ugye? Ez legyen a mi címünk." A "puritán" elnevezés volt a legalacsonyabb mind közül. Ez volt az a jelkép, amelyet az iszákosok és káromkodók mindig is használtak az istenfélő ember kifejezésére. "Nos - mondja az istenfélő ember -, engem puritánnak fognak hívni. Ha ez egy gyalázkodó név, akkor elfogadom." Így volt ez a keresztényekkel az egész világon. Azt a nevet választotta magának, amelyet az ellensége rosszindulatból adott neki.
Nem így a képmutató. Ő azt választja, ami a legbecsületesebb. Mindig azt szeretné, ha úgy gondolnák róla, hogy a legtekintélyesebb szektához tartozik, és hogy olyan tisztséget töltsön be abban a szektában, amely a legbecsesebb címet adja neki. Nos, ki tudod-e mondani legbensőbb lelkedből, hogy a vallásban nem keresed a kitüntetést vagy a címeket, hanem hogy ezeket a lábad alá tudod taposni, és nem akarsz magasabb fokozatot, mint a kegyelem által üdvözült bűnösé, és nem akarsz nagyobb megtiszteltetést, mint Jézus lábainál ülni és tőle tanulni? Hajlandóak vagytok-e az ács fiának megvetett követői lenni, mint a halászok a tavon? Ha igen, akkor úgy gondolom, hogy kevés képmutatás van bennetek. De ha csak azért követitek Őt, mert az emberek tisztelnek benneteket, akkor búcsút mondhattok vallásotok őszinteségének, lelepleződtök, és e gyülekezet színe előtt elismert képmutatóként álltok.
A képmutatónak volt egy másik bizonyítéka is, ami ugyanilyen jó volt, nevezetesen, hogy szúnyogot szorongatott és tevét nyelt le. A képmutatók manapság már nem találják hibásnak, hogy mosdatlan kézzel eszünk, de még mindig valamilyen szertartási mulasztásra ragaszkodnak. A szombatarianizmus rendkívül kényelmes menedéket nyújtott a képmutatásnak. A keresztények által végzett szükségszerű cselekedetek a farizeusok álszent rémületének tárgyát képezik - és az irgalmasság munkája és az öröm mosolya a képmutatók megbecsülésében kárhozatos bűnnek számít, ha vasárnap történik. Bár Atyánk eddig is dolgozott, és Krisztus is dolgozott, és bár a kedvesség, az irgalmasság és a szeretet munkái a szombat kötelességei - mégis, ha a keresztény ezekkel foglalkozik, úgy gondolják, hogy ezzel Isten szent törvénye ellen vét.
A szertartási előírások legkisebb megsértése is nagy bűn lesz a képmutató szemében. De az, szegény ember, aki e tekintetben valami apróság miatt hibát fog találni rajtad, egy szúnyogot fog piszkálni, az az az ember, akit csaláson, a javai meghamisításán, hazugságon, a szegények puffogtatásán és őrlésén fogsz találni. Mindig észrevettem, hogy azok a nagyon válogatós lelkek, akik apróságokra figyelnek, akik mindig apró pontokat keresnek, éppen azok az emberek, akik a törvény súlyosabb dolgait kihagyják, és miközben olyan válogatósak a menta, az ánizs és a kummin tizedét illetően - egész rakomány tizedbúzát csempésznek a saját pajtájukba. Mindig gyanakodjatok magatokra, ha a kis dolgokra jobban vigyáztok, mint a nagy dolgokra. Ha úgy találod, hogy jobban bántja a lelkiismeretedet, ha távol maradsz az úrvacsorától, mint ha becsapsz egy özvegyet, akkor egészen biztos lehetsz benne, hogy tévedsz. A gengszter, tudod, nagyon helyes dolognak tartja, hogy mindenkit megöl, akit csak tud. De ha áldozatai véréből egy kevés is bemocskolja az ajkát, akkor elmegy a paphoz, és azt mondja, hogy nagy bűnt követett el. A vér az ajkára került - mit kell tennie, hogy megbocsássák neki a bűnt?
És Angliában sokan vannak ugyanilyen osztályba tartozó emberek. Ha nagypénteken, vagy karácsony napján bármit is tesznek, szegény lelkek, az borzasztóan gonosz!. De ha a hét mind a hat napján lustálkodnak, az egyáltalán nem bűn. Nyugodt lehetsz, hogy aki a szúnyogot szorongatja, de a tevét mégis úgy engedi, az csaló. Jegyezzétek meg, kedves Barátaim, én szeretem, ha a szúnyogokra szorítjátok a gyomrotokat. Egyáltalán nincs ellene kifogásom - csak ne nyeljétek le utána a tevét. Legyetek olyan kényesek, amilyenek csak akartok a jó és a rossz között. Ha úgy gondoljátok, hogy egy dolog egy kicsit is rossz, akkor az számotokra rossz. "Ami nem hitből való, az bűn." Ha nem tudod megtenni, és úgy gondolod, hogy igazad van, ha nem teszed meg, bár egy másik ember megtehetné, és helyesen cselekedne, számodra mégsem lenne helyes. Feszítsd meg a szúnyogokat. Nem jó dolgok a borodban, szűrd ki őket. Jó, ha megszabadulsz tőlük. De aztán ne nyisd ki a szádat, és ne nyeld le utána a tevét, mert ha ezt teszed, nem azt bizonyítod, hogy Isten gyermeke vagy, hanem azt bizonyítod, hogy átkozott képmutató vagy.
De olvassátok tovább ezt a fejezetet, és meglátjátok, hogy ezek az emberek elhanyagolták a vallás minden belső részét, és csak a külsőt tartották be Ahogy Megváltónk mondta, "a pohár és a tál külső részét tisztává tették, de belül tele voltak zsarolással és mértéktelenséggel". Sok olyan könyv van, amely kiválóan van bekötve, de belül nincs benne semmi. És sok olyan ember van, akinek nagyon spirituális a külseje, de a szívében semmi sincs. Nem ismersz közülük néhányat? Talán ha megismered magad, talán felfedezhetsz egyet. Nem ismersz olyanokat, akik pontosan vallásosak, akik aligha mulasztanának el egyetlen kegyelmi eszközre is odafigyelni, akik gyakorolják a szertartást annak minden formájában és minden szertartásában, akik egy hajszálnyit sem térnének el egyetlen külső parancsolattól sem?
A világ előtt kiemelkedően jámbornak tűnnek, mert aprólékosan ügyelnek a szentély külsőségeire. A belső dolgokkal azonban nem törődnek. Amíg a kenyeret és a bort veszik, nem törődnek azzal, hogy Krisztus testét ették-e és vérét itták-e. Amíg vízzel keresztelkedtek meg, addig nem vigyáznak arra, hogy a keresztségben eltemették-e magukat Krisztussal együtt a halálba. Amíg felmentek Isten házába, addig elégedettek. Semmit sem jelent számukra, hogy Krisztussal közösségben voltak-e vagy sem. Nem, ők tökéletesen elégedettek, amíg megvan a héj, anélkül, hogy a magot keresnék. A búza mehet, ahová akar - a héj, a pelyva és a szalma teljesen elegendő és elég nekik.
Néhány ember, akit ismerek, olyan, mint a vendéglők, amelyeknek kívülről egy angyal lóg a tábláján, de belülről egy ördög a háziúr. Sok ilyen ember van. Nagyon ügyelnek arra, hogy kitűnő tábla lógjon ki, minden embernek tudnia kell róluk, hogy szigorúan vallásosak. De belül, ami a legfontosabb, tele vannak gonoszsággal. De néha hallottam, hogy az emberek félreértik ezt a dolgot. Azt mondják: "Á, hát szegény ember, bizonyára szomorú részeges, de alapjában véve nagyon jószívű ember". Nos, ahogy Rowland Hill szokta mondani, "ez igencsak megdöbbentő dolog, ha valaki azt mondja a másikról, hogy felülről rossz, de alulról jó. Amikor az emberek gyümölcsöt visznek a piacra, nem tudják elhitetni a vásárlóikkal, hogy ha rothadt almát látnak a tetején, akkor alul jó almák vannak".
Az ember külső viselkedése általában egy kicsit jobb, mint a szíve. Nagyon kevés ember ad el jobb árut, mint amit a kirakatba tesz. Ne értsen félre. Amikor azt mondom, hogy jobban kell figyelnünk a belsőre, mint a külsőre, nem szeretném, ha a külsőt magára hagynánk. "Tisztítsátok meg a pohár és a tál külső részét" - tegyétek olyan tisztává, amennyire csak tudjátok, de ügyeljetek arra is, hogy a belső is tiszta legyen. Először arra figyeljetek. Tegyetek fel magatoknak olyan kérdéseket, mint ezek: "Újjászülettem-e? Átmentem-e a sötétségből a világosságra? Kikerültem-e a Sátán birodalmából Isten drága Fiának országába? Magánközösségben élek-e Jézus oldalán? Elmondhatom-e, hogy szívem úgy sóvárog az Úr után, mint a szarvas a vízpatakok után? Mert ha ezt nem tudom elmondani, bármi legyen is a külső életem, akkor önámító vagyok, másokat megtévesztek, és rám szakad a képmutató jajveszékelése. A pohár és a tál külső részét tisztává tettem, de a belső rész nagyon gonosz.
Ez valamelyikőtöknek hazajön? Ez személyes prédikáció? Akkor Isten áldja meg érte. Isten Igazsága legyen a halála a téveszméknek. A képmutatót egy másik jelről ismerhetitek fel. A vallása a helytől vagy a napszaktól függ. Talán hét órakor kel fel, és negyedórán át vallásosnak találod. Hiszen, ahogy a fiú mondta, a reggel első felében "magában imádkozik". Nos, aztán még egy félórán át eléggé jámbornak találod, mert akkor családi ima van. De amikor elkezdődik az üzlet, és az embereivel beszélget, nem garantálom, hogy csodálni fogod.
Ha valamelyik szolgája valamit rosszul csinált, akkor talán dühös és méltatlan kifejezéseket fog használni. Megtaláljátok őt akkor is, ha olyan vendéget kap, akiről azt gondolja, hogy meglehetősen zöldfülű, nem egészen jámbor, mert be fogja fogadni. Azt is látni fogod, hogy ha a nap bármely órájában jó alkalmat lát, nagyon kész lesz egy piszkos trükkre. Reggel szenteskedett, mert nem volt mit veszíteni rajta - de a vallása nem túl szigorú - az üzlet az üzlet, mondja, és a vallást félreteszi, ha a lelkiismeretét feszegeti, ami nagyon rugalmas anyagból van. Nos, valamikor estefelé megint nagyon jámboran fogod találni, hacsak nem utazik, ahol sem feleség, sem család, sem egyház nem láthatja, és akkor egy színházban találod. Nem menne el, ha esély lenne rá, hogy a lelkész meghallja, mert akkor kiátkoznák, de nem bánja, ha az egyház vagy bármelyik barátja szeme nem figyel rá.
A finom ruhák finom úriembereket, a finom helyek pedig finom képmutatókat teremtenek. De aki hűséges Istenéhez és lelkiismeretéhez, az egész nap és egész éjjel keresztény, és mindenütt keresztény. "Még ha tele is töltenéd a házamat ezüsttel és arannyal - mondja -, nem tennék egy piszkos cselekedetet sem. Ha a csillagokat és a birodalmak számtalan vagyonát adnád is nekem, mégsem tennék olyat, ami Istent meggyalázná, vagy hivatásomat megszégyenítené". Tegyétek az igaz keresztényt oda, ahol vétkezhetne, és Isten kegyelméből nem fogja megtenni. Nem a társaság miatt gyűlöli a bűnt, hanem saját maga miatt gyűlöli. Azt mondja: "Hogyan tehetem ezt a nagy gonoszságot és vétkezhetek Isten ellen?".
Hibás embernek fogjátok találni, de nem hamis embernek. Gyarlóságokkal telve találjátok őt, de nem szándékos kéjvágytól és tervezett gonoszságtól. Keresztényként követned kell Krisztust a mocsárban éppúgy, mint a réteken - vele kell járnod az esőben éppúgy, mint a napsütésben - vele kell menned a viharban éppúgy, mint a szép időben. Nincs olyan keresztény, aki nem tud Krisztussal járni, legyen az rongy, legyen az szegénység, legyen az megvetés vagy szégyen. Képmutató az, aki ezüstpapucsban tud Krisztussal járni, és elhagyja Őt, amikor mezítláb kell járnia. A képmutató vallása olyan, mint a kaméleon, a ráeső fénytől veszi fel a színét. A keresztény vallása azonban örökké ugyanaz. Vajon igaz ez bármelyikünkre is? Mondhatjuk-e, hogy örökké ugyanolyanok akarunk lenni? Vagy a társaságunkkal és az idővel együtt változunk? Ha igen, akkor képmutatók vagyunk, bevallottan, és valljuk be Isten előtt, és Isten tegyen minket őszintévé.
Itt van a képmutató újabb jele, és most az ostorcsapás a saját hátamra fog hullani, és a legtöbbünkre is. A képmutatók és a képmutatókon kívül más emberek általában szigorúak másokkal és nagyon elnézőek önmagukkal szemben. Hallottál már valaha képmutatót önmagát jellemezni? Én így jellemzem őt - egy aljas, koldus fickó. "Nem - mondja -, én nem vagyok az - én takarékos vagyok". Azt mondom neki: "Te becstelen vagy, te tolvaj vagy." "Nem", mondja, "én csak okos vagyok és éles eszű a korhoz képest." "Hát, de", mondom neki, "te büszke és beképzelt vagy." "Ó", mondja, "én csak illő és férfias tiszteletet tanúsítok". "Igen, de te egy ájtatos, görnyedező fickó vagy." "Nem", mondja, "én minden vagyok minden embernek." Valahogyan erénynek tünteti fel magában a bűnt, de másokkal szemben fordított szabály szerint jár el.
Mutass neki egy keresztényt, aki valóban alázatos, és azt mondja: "Utálom a hízelgését". Mondd el neki, hogy van valaki, aki nagyon bátor Krisztusért - "Ó, ő szemtelen" - mondja. Mutass neki olyat, aki liberális, aki mindent megtesz a Mesterének szolgálatáért, költ és költekezik érte - "Meggondolatlan és meggondolatlan" - mondja, "pazarló". Az az ember nem tudja, miről van szó". Rámutathatsz egy erényre, és a képmutató rögtön azt mondja, hogy az egy erkölcstelenség. Láttál már képmutatót orvossá válni? Szép gerenda van a szemében, elég nagy ahhoz, hogy az Ég fényét kizárja a lelkéből, de mégis nagyon ügyes szemész Vár egy szegény Testvérre, akinek a szemében olyan apró folt van, hogy a nap teljes fénye is alig tudja felfedni. Ránéz a mi sugárszemű barátunkra, tudálékos pillantást vet, és így kiált fel: "Engedd meg, hogy kiszedjem neked ezt a szemölcsöt". "Ti képmutatók! Előbb vessétek ki a gerendát a saját szemetekből, és akkor majd tisztán fogtok látni, hogy kivessétek a szemölcsöt a testvéretek szeméből." Vannak ilyen emberek, akik másokban az erényeket gonoszsággá változtatják, és a saját magukban lévő gonoszságokat erényekké alakítják át.
Ha keresztény vagy, akkor megmondom, hogy mi lesz a lelkedben - pont az ellenkezője lesz. Mindig kifogásokat fogsz keresni másoknak, de magadnak soha nem fogsz kifogásokat keresni. Az igazi keresztény, ha látja, hogy vétkezik, bánkódik miatta, és nagy hűhót csap miatta. Azt mondja a másiknak: "Ó, olyan bűnösnek érzem magam". A másik pedig felkiált: "Nem igazán látom. Nem látok benned bűnt. Bárcsak én is olyan szent lennék, mint te". "Nem", mondja a másik, "de én tele vagyok gyarlósággal". John Bunyan leírja, hogy Mercy és Christiana és a gyerekek, miután megmosakodtak a fürdőben és lepecsételték a pecséttel, úgy jöttek ki a vízből, hogy csupa szép és bájos látványt nyújtottak. Az egyik azt kezdte mondani a másiknak: "Szebb vagy nálam!" és "Szebb vagy nálam!". És aztán mindegyik elkezdte siratni a saját foltjait, és dicsérni a másik szépségét. Ez a keresztény szellem. De a képmutató szelleme éppen az ellenkezője. Ő minden más embert megítél, elítél és lincseléssel büntet. Ami pedig őt magát illeti, ő fel van mentve, ő egy király, nem ismer törvényt, és a lelkiismerete szunnyad, és megengedi neki, hogy könnyedén folytassa azokat a bűnöket, amelyeket másokban elítél. Ez a képmutató nagyon szembetűnő ismertetőjegye, és megkérdőjelezem, hogy nem kell-e mindannyiunknak egy kicsit hibáztatnunk magunkat.
II. Most pedig a HIPOPOKRITÁK SZÁMÁRA fogjuk feldobni a számlát. Most pedig, uram, hozza ide a főkönyvet, hadd nézzük meg. Maga egy képmutató. Nos, mi van a nyereségoldalon? Elég sok, be kell vallanom. Itt van mindenekelőtt a hitel és a becsület. Ha nyíltan kimondanád, hogy "tolvaj vagy, részeges vagy, Istent éppúgy meg tudod átkozni, mint bárki más", vagy ha a világ ezt hallaná, nem lenne becsületed. De így, ahogy van, csatlakoztál az egyházhoz, és a lelkész nagyon kedvel téged. A diakónusok és a vének nagyon sokat gondolnak rólad, és nagyon tiszteletreméltó, tiszteletre méltó ember vagy. Felsétálsz a padodhoz a Bibliáddal és az énekeskönyvvel, és mindenki azt mondja: "Ez egy példamutató jellem". És megveregetik a kisfiaik fejét, és azt mondják: "Nőj fel, és legyen belőled is olyan jó ember, mint Így és így".
A következő előny az a tok, amelyet élvez. A lelkész gyakran tart ünnepélyes, mennydörgő prédikációt a bűn ellen. Te mindezt megúszod. Ugye nem vagy bűnös? Egyáltalán nem. Ki gyanakodna önre? Ön a legragyogóbb szentek egyike. Szinte kár, hogy nem voltál a tizenkettek között. Volt közöttük egy, aki majdnem olyan jó volt, mint te, és az ő vége valószínűleg a tiéd lesz. Megmenekülsz a törvény minden dörgésétől. A lelkiismereted nyugodt, és éppen az, ami Isten gyermekét megrémíti, téged feldob, és éppen azok a jelek és bizonyítékok, amelyek őt lehúzzák, segítenek téged felemelni. Az evangélium napja, amely megolvasztja a viaszt, megkeményíti szívetek szegényes agyagját, és mindaz, amit hallotok, annál inkább felmagasztal benneteket önhittségetekben. És ez is jó, nemde? Bizonyára nagyon is a javatokra válik.
És van még egy dolog. Hogy milyen szépen gyarapodott az üzleted általa. Talán ez az a része az alkunak, ami a legjobban tetszik. Amióta vallást tettél, nem kereskedtek veled azok, akik a templomodba és a kápolnádba járnak? Fele ennyire sem boldogult volna, ha azt gyanítanák, hogy az, aki valójában. De a képmutatásnak ez a finom köpenye, a képmutatásnak ez a finom ruhája miatt milyen szépen boldogultál! Micsoda szép kis kerek összeget tudtál összeszedni, nem igaz? Mindez megint csak a jó oldala. És emellett, micsoda kitüntetéseket nem kaptál az egyházban. Nem lettél-e diakónus vagy vén? Igen, talán még lelkész is - milyen kellemes! És te felfújod magad, és elégedettnek érzed magad. "Ó, milyen jó ember vagyok, mások szerint az vagyok, tehát annak kell lennem. Igaz, hogy felemésztem az özvegyasszony házát. Igaz, hogy nem vagyok túlságosan válogatós abban, amit teszek. Ennek ellenére a lelkész, a vének, a diakónusok jónak tartanak, az egész gyülekezet tapsol nekem. Nem tévedhetnek mindannyian, bizonyára különleges szent lehetek." Ez a te nyereségoldalad, mi a helyzet a másik oldallal? Azt hiszem, képesek leszünk olyan egyensúlyt teremteni, amely nem sok jóval kecsegtet az ön javára, uram.
Először is, itt lent látok egy fekete elemet. A világ némelyik embere nem gondol olyan sokat rólad, mint ahogyan te képzeled. A szegény özvegyasszony nem sok jóval kecsegtet. Nagyon óvatosnak kell lennie, uram, különben kiderül, hogy milyen aljas tetteket követett el. A legelső dolog, amit itt lent látok, az a félelem, hogy a képmutatásod lelepleződik. Csak feleannyi gondot okozna önnek, ha becsületes ember lenne, mint ha csaló. Annak az embernek, aki az igazságot szokta mondani, nem kell törődnie azzal, hogyan és hol nyitja ki a száját. De annak az embernek, aki hazudik, nagyon óvatosnak kell lennie, és nagyon jó memóriával kell rendelkeznie, és emlékeznie kell mindenre, amit valaha is mondott, nehogy megbotoljon. Így van ez veled is, Barátom, a te vallásod vasárnapi vallás, és nagyon óvatosnak kell lenned, hogy a hétfői ügyeskedők tartsák a szájukat, és a vasárnapi cselekedetek most már olyan előszeretettel, ahogy csak lehet. Kemény munka! Nem állnék a helyedben, hogy ne legyen meg benned mindaz a rettegés és félelem a felfedezéstől, ami oly gyakran ér téged. Nem, inkább lennék világfi, minthogy átéljem azt a félelmet, amely állandóan kísért benneteket, nehogy szégyenkezzetek az egyház előtt, ha alantas gonoszságotok lelepleződik.
De látok ennél valami rosszabbat is - itt a lelkiismeret állandó nyugtalansága van - a képmutatók úgy tűnhetnek, mintha nyugodtak lennének, de valójában nem lehetnek azok. Az a keresztény, aki hűséges Istenhez, és valóban az Ő gyermeke, néha azt mondhatja: "Tudom, hogy Jézus elvette a bűneimet". A bizonyosság, amelyet a Lélek biztosít neki, megnyugtatja félelmeit, és megnyugodhat Krisztusban. De a legnagyobb merészség, amelyhez a képmutató eljuthat, nem hoz olyan megnyugvást, mint amilyet a bizonyosság ajkai lehelnek a keresztényre. Ő nyugodtan lefekhet az ágyába, nem, nyugodtan mehet a sírjába, de a képmutató fél az árnyéktól, és menekül, ha senki sem üldözi.
És végül, képmutató úr, látok itt egy dolgot, amiről általában megfeledkezik - ez pedig az, hogy a hivatása ellenére Isten megveti magát, és ha van ember, aki jobban bűzlik Jehova orrában, mint a többi, akkor az maga, maga nyomorult színlelő. Külön hely lesz számodra fenntartva a kárhozottak között. Gondolj bele, ember, milyen nyomorúságos lesz a te nyomorúságod, amikor a te titkos gonoszságos tetteidet felolvassák az összegyűlt világegyetem előtt, és az emberek és az angyalok egyhangúan sziszegnek ellened? Milyen lesz, amikor letépik rólad az álarcot - amikor képmutatásod álarca véget ér, és meztelenre vetkőztetnek szégyenedre, hogy mindenki megfigyeljen és mindenki megvetsen? Mit szóltok ehhez? Menjetek el a diakónusi tisztségetekből vagy a szolgálatotokból, hogy az ördögök között legyetek a pokolban? Menjetek el a szentségi asztaltól, hogy megigyátok a kínok kénes kelyhét? A szentély énekéből és Isten házából az ördögök lakhelyére és az elkárhozottak jajgatására szálljatok le?
Igen, olyan biztos, mint ahogy ez az Ige igaz, ha továbbra is képmutatásban maradsz. A halál fog rátok találni, és a pokol lesz a végzetetek, mert a képmutató reménye olyan, mint a pókháló, hamar elsöpörve. És hol van ő, amikor Isten elveszi a reményét?
Ez tehát a képmutató számlájának felvetése, és végtelen nagy a hiány.
III. Most pedig a hipokríta meggyógyításáról. Mit mondjunk erre? Ó, Barátaim, úgy érzem, hogy amikor így beszéltem a képmutatóról, megpróbáltam szigorúan beszélni, de nem tudtam úgy elérni a szívet, ahogy szerettem volna. Az emberi természetre jellemző, hogy ez az utolsó bűn, amelyről igazán gyanút fogunk, és mégis ez az, amelybe a legkönnyebben beleesünk. Gyakran esem térdre a kétségek gyötrelmében, és kiáltom: "Uram, tégy őszintévé. Ha megtévesztettél, tégy szabaddá engem". Nem hiszem, hogy bármely keresztény sokáig élne a gyötrelmes önvizsgálat néhány ilyen időszaka nélkül. Hadd tegyem fel nektek ma, senki se mentse fel magát. Lehet, hogy sok éven át kereszténynek vallottátok magatokat, és mégis képmutatók voltatok. Ne feledjétek, hogy az apostolok között is volt képmutató, így lehet, hogy Krisztus szolgái között is. Az apostoli egyházak között is voltak csalók - mennyivel inkább számíthatunk rájuk közöttünk? Ne nézzetek körül, hogy megtaláljátok őket, Isten dolga, nem a tiétek, hogy megtaláljátok a képmutatókat. De nézzétek meg magatokat, hogy lássátok, nem vagytok-e azok.
A minap a szélben haladva megfigyeltem, hogy egy nagy ág leesik előttem. Megjegyeztem, hogy rohadt volt, és azon tűnődtem magamban, vajon mennyi ideig lehetett a fán, és mégiscsak rohadt volt? Aztán arra gondoltam: "Ó, ha az üldözés szele végigsöpörne az Egyházon, én is leesnék, mint egy korhadt ág? Nem esne-e le sok Hallgatóm? Ők már hosszú ideje állítólagosan Krisztushoz csatlakoztak, és beszéltek érte, talán prédikáltak is érte, de ha a megpróbáltatás ideje, amely a földet próbára teszi, ismét ránk szakadna, vajon hányan állnának meg közülünk?
Ó, hallgatóim, ne elégedjetek meg azzal, hogy a vallásotokat másodkézből veszitek. Ne legyen felszínes munka. Ne gondoljátok, hogy mivel láttatok engem és láttátok a vénjeimet, és mi felvettünk benneteket az Egyházba, ezért rendben vagytok. Sokszor becsaptak már bennünket. Nem nehéz munka becsapni egy jó szívet. Belenéztem néhány ember szemébe, és megpróbáltam olvasni a lelkük mélyén, és mégis rosszul ítéltem meg. Láttam könnyeket a szemükben, miközben Krisztusról tettek vallomást, de mégiscsak megtévesztők voltak, és nagyon durván becsaptak. Valójában minél jószívűbb egy ember, annál inkább igyekszik ráerőltetni magát az emberi természet. Biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb szorgalommal próbáltam kiszűrni az egyházamból azokat, akiket képmutatással gyanúsítottam, és még nagyobb szorgalommal fogok eljárni.
De, óh, foglalkozzatok magatokkal, kérlek benneteket. Nem küldelek titeket a pokolba vakon, ha tehetem. Én magam sem kívánok tévedni, és Isten ments, hogy hagyjam, hogy megtévesszenek benneteket. Ó, ha nem vagytok igaz keresztények, akkor hagyjátok abba a hivatásotokat! Ha ez nem egészséges munka, akkor le vele! Inkább most dőljön össze a ház, minthogy álljon, amíg az eső le nem esik, az árvíz nem jön, és a szél nem csap rá a jövő rettentő örökkévalóságában. Ó, nem, inkább küldök haza minden szívet kényelmetlenül, minthogy a képmutató nyugodtan üljön le. Inkább megsebezném Isten gyermekét, minthogy a képmutató megmeneküljön.
De most jöjjön a képmutató gyógymódja. Mit tegyünk, hogy kigyógyítsuk magunkat a köztünk lévő képmutatásból? Ne feledjük, hogy titokban semmit sem tehetünk, még ha próbálkozunk is. A lelkiismeretben felfogott, mindent látó Istennek kell a képmutatás halálát jelentenie. Nem próbálhatok meg csalni, ha tudom, hogy Isten néz engem. Lehetetlen kettős és hamis játékot űznöm, amikor hiszem, hogy a Magasságos jelenlétében vagyok, és hogy Ő olvas a gondolataimban és szívem titkos céljaiban. A képmutató egyáltalán csak úgy játszhatja a képmutatót, ha elfelejti Isten létezését. Emlékezzünk hát rá - bárhol is vagyok, az ágyamon vagy a titkos szobámban, Isten ott van. Nincs olyan titkos szó, amelyet egy barátom fülébe mondok, de Isten meghallja.
Keresem-e a város legeldugottabb részét a bűn elkövetésére - Isten ott van. Az éjszaka árnyékát választom-e, hogy elfedjem vétkemet?- Ő ott van, és rám néz. A jelenlévő Istenség gondolata, ha teljesen megvalósulna, megóvna minket a bűntől. Ő mindig rám néz, mindig tekintettel van rám. Azt hisszük, hogy sok mindent titokban teszünk, de semmi sincs elrejtve előle, akivel dolgunk van. És eljön a nap, amikor minden bűn, amit elkövettünk, elolvasható és nyilvánosságra kerül. Ó, micsoda pír fogja borzolni a képmutató arcát, amikor Isten el fogja olvasni gonoszságának titkos naplóját! Ó, professzortársaim, nézzük tetteinket mindig annak fényében, hogy az Ítélet Napján nagyszerűen ki fogják hirdetni azokat. Álljatok meg minden tettetek felett, és mondjátok meg: "Elviselhetem-e, hogy ezt harsonával harsogják minden ember füle hallatára?". Nem, vegyetek egy magasabb motívumot, és mondjátok: "Elviselem-e, hogy ezt tegyem, és mégis megismételjem a szavakat: "Te, Isten lát engem" "?
Becsaphatjátok az embereket és becsaphatjátok magatokat, de Istent nem tudjátok, Istent nem fogjátok becsapni. Meghalhattok Krisztus nevével az ajkatokon, és az emberek eltemethetnek benneteket a dicsőséges feltámadás biztos és biztos reményében, de Istent nem tévesztheti meg sem a hitvallásotok, sem az emberek véleménye. Ő mérlegre tesz téged, és ha hiányosnak talál, akkor azt kiáltja: "Távozzék!". Meggyűrűz téged, és ha nincs rajtad a Kegyelem tiszta érméjének gyűrűje, akkor örökre leszögez téged, mint hamisítványt. Le fogja rólatok venni az álarcot. Az erény akkor a legdíszesebb, amikor a legdísztelenebb. Hogy felfedezzen benneteket, meztelenre kell vetkőztetni benneteket, és minden köpenyt rongyosra kell tépni. Hogyan fogjátok ezt elviselni? A mélybe ássátok magatokat, hogy elrejtsétek magatokat? Elmerültök-e a tengerbe, hogy menekülési utat keressetek? Sírni fogtok, hogy a sziklák rejtsenek el benneteket, és a hegyek dőljenek rátok? Hiába kiáltotok. A mindent látó Isten olvasni fog a lelketekben, felfedezi a titkodat, feltárja rejtett dolgaidat, és megmondja a világnak, hogy bár az Ő utcáin ettél és ittál, bár az Ő nevét hirdetted, Ő mégsem ismert téged, mégis a gonoszság munkása voltál, és örökre el kell űznöd.
Gyertek, gondoljunk csak egy pillanatra arra, hogy hamarosan a halálos ágyunkon fogunk feküdni. Még néhány hónap, és te és én szembe nézünk a kegyetlen zsarnokkal, a halállal. Nehéz lesz akkor képmutatót játszani. Amikor a pulzus gyenge és kevés lesz, amikor a szemhúr megszakad, amikor a nyelv a szájpadlásodhoz tapad, akkor hiába próbálkozol majd a képmutatással. Ó, Isten tegyen téged őszintévé! Mert ha üres hitvallással halsz meg, valóban meghalsz. Minden halál közül, úgy gondolom, a képmutatóé a legszörnyűbb, és a halál után, ha felemeli a szemét, elveszettnek találja magát - éspedig örökre! Ó, tegyetek róla, hogy biztosra menjetek. Isten adjon nektek igaz Kegyelmet és igaz hitet, és találkozzunk mindannyian a Mennyben. Ez az én őszinte imám, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

[gépi fordítás]
"Ó, mit tegyek, dicsérjem a Megváltómat?" Hol találunk olyan nyelvet, amely leírja az Ő páratlan, az Ő páratlan szeretetét az emberek gyermekei iránt? Bármilyen hétköznapi témában találhatunk a beszéd szabadságát és a szavak teljességét, de ez a téma kívül esik minden szónoklat vonalán, és az ékesszólás nem érheti el azt. Ez egyike a kimondhatatlan dolgoknak - kimondhatatlan, mert meghaladja a gondolatot és ellenáll a szavak erejének. Hogyan foglalkozhatunk tehát azzal, ami kimondhatatlan? Tudatában vagyok annak, hogy mindaz, amit ma reggel Jézus szenvedéseiről elmondhatok, csak csepp a tengerben. Egyikünk sem ismeri a felét sem annak a gyötrelemnek, amit Ő elszenvedett. egyikünk sem értette meg teljesen Krisztus szeretetét, amely meghaladja az ismeretet. A filozófusok a földet a középpontjáig szondázták, a szférákat átfűzték, az eget felmérték, a hegyeket megmérték - nem, magát a világot is megmérték. De ez egyike azoknak a hatalmas, határtalan dolgoknak, amelyek mérése felülmúl mindent, kivéve magát a Végtelent. Ahogy a fecske csak a vizet súrolja, és nem merül a mélyébe, úgy a prédikátor minden leírása is csak a felszínt súrolja, míg a mérhetetlen mélységek messze a megfigyelésünk alatt rejlenek. Jól mondhatná egy költő.
"Ó szerelem, te mérhetetlen mélység!"
mert Krisztusnak ez a szeretete valóban mérhetetlen és kifürkészhetetlen. Egyikünk sem érheti el.
Amikor erről beszélünk, érezzük saját gyengeségünket, a Lélek erejére támaszkodunk, de még így is érezzük, hogy soha nem érhetjük el e téma fenségét. Mielőtt valaha is helyes képet kaphatnánk Jézus szeretetéről, meg kell értenünk korábbi dicsőségét a maga fenséges magasságában, és megtestesülését a földön a maga szégyenletes mélységében. Nos, ki tudja megmondani nekünk Krisztus fenségét? Amikor a legmagasabb egekben trónolt, Ő maga volt a maga Istene. Ő általa lettek az egek és minden seregük. Az Ő erejével függesztette fel a földet a semmire. Az Ő mindenható karja tartotta a szférákat - a mennyek oszlopai rajta nyugodtak. Angyalok, arkangyalok, kerubok és szeráfok dicsérete vette Őt állandóan körül. A világegyetem hallelujáinak teljes kórusa szüntelenül az Ő trónjának lábához áramlott - Ő uralkodott minden teremtménye felett, Isten mindenek felett, áldott mindörökké.
Ki tudja megmondani a magasságát? És mégis ezt kell elérnünk, mielőtt megmérhetnénk annak a hatalmas hajlásnak a hosszát, amelyet Ő tett, amikor a földre jött, hogy megváltja lelkünket. Másrészt ki tudja megmondani, milyen mélyre ereszkedett le? Embernek lenni is volt valami, de a Fájdalmak Emberének lenni sokkal több volt. Vérezni, meghalni és szenvedni, ez sok volt Neki, aki Isten Fia volt. De szenvedni, ahogyan Ő szenvedett - ez páratlan kínszenvedés. Elviselni, ahogyan Ő tette, a szégyen halálát és az Istene elhagyásával járó halált - ez a leereszkedő szeretet olyan mélysége, amelyet a legihletettebb elme sem képes teljesen felfogni. És mégis, először a végtelen magasságot, majd a végtelen mélységet kell megértenünk. Valójában az egész végtelent, ami a menny és a pokol között van, fel kell mérnünk, mielőtt megérthetnénk Jézus Krisztus szeretetét.
De mivel nem értjük, ezért hanyagoljuk el? És mivel nem tudjuk mérni, ezért megvetjük? Ó, nem. Menjünk el ma reggel a Golgotára, és nézzük meg ezt a nagyszerű látványt. Jézus Krisztus, az előtte való örömért, elviselte a keresztet, megvetve a gyalázatot.
Először is igyekszem megmutatni nektek a szégyenletes Szenvedőt. Másodszor, igyekszünk majd kitérni az Ő dicsőséges indítékára. Harmadszor pedig csodálatra méltó példaként ajánljuk Őt nektek.
Szeretteim, meg akarom mutatni nektek a SZÉGYES SZENVEDŐT. A szöveg a szégyenről beszél, és ezért mielőtt rátérnék a szenvedésre, igyekszem egy-két szót szólni a szégyenről.
Talán nincs semmi, amitől az emberek annyira irtóznak, mint a szégyentől. Úgy találjuk, hogy az emberek gyakran magát a halált is jobban szerették, mint a szégyent. És még a leggonoszabbak és leggonoszabb szívűek is sokkal jobban rettegtek embertársaik szégyenétől és megvetésétől, mint bármilyen kínzástól, amelynek ki lehetett volna tenni őket. Itt van Abimélek, egy olyan ember, aki lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkolta meg a saját testvéreit. Még őt is legyőzte a szégyen, amikor "egy bizonyos asszony egy malomkődarabot vetett Abimélek fejére, hogy betörje a koponyáját". Ekkor sietve odahívta az ifjút, a fegyverhordozóját, és ezt mondta neki: Húzd ki a kardodat, és ölj meg engem, hogy ne mondják rólam: Egy asszony ölte meg őt. És az ifjú átdöfte őt, és meghalt." A szégyen túl sok volt neki. Sokkal szívesebben vállalta volna az öngyilkos halált - mert ilyen volt -, minthogy elítéljék a szégyen miatt, hogy egy nő ölte meg.
Így volt ez Saullal is - aki nem szégyellte megszegni az esküjét, és saját vejére vadászni, mint a hegyek között a vadászebre -, inkább a saját kardjába dőlt, minthogy azt mondják róla, hogy a filiszteusok által esett el. És egy régi királyról, Sedékiásról olvassuk, hogy bár elég vakmerőnek tűnt, mégis félt a káldeusok kezébe esni, nehogy a Nabukodonozornak átállt zsidók gúnyt űzzenek belőle. Ezek az esetek csak néhány a sok közül. Köztudott, hogy a bűnözők és gonosztevők gyakran jobban féltek a közmegvetéstől, mint bármi mástól. Semmi sem tudja annyira megtörni az emberi lelket, mint az, hogy valaki folyamatosan ki van téve a megvetésnek, a társai látható és nyilvánvaló megvetésének.
Sőt, hogy tovább menjünk, a szégyen annyira félelmetes az ember számára, hogy a pokol egyik összetevője. Ez az egyik legkeserűbb csepp a nyomorúság szörnyű poharában. Az örökös megvetés szégyene, amelyre a gonosz emberek a feltámadásuk napján ébrednek. Megvetettnek lenni az emberek, megvetettnek az angyalok, megvetettnek Isten előtt, ez a pokol egyik mélysége. A szégyen tehát szörnyű dolog, amit el kell viselni. És sokan a legbüszkébb természetűek közül is megalázkodtak, amikor egyszer alávetették magukat neki. A Megváltó esetében a szégyen különösen szégyenletes lenne. Minél nemesebb az ember természete, annál könnyebben érzékeli a legkisebb megvetést is, és annál élesebben érzi azt. Azt a megvetést, amelyet egy közönséges ember szenvedés nélkül elviselne, az, akit arra neveltek, hogy engedelmeskedjenek neki, és akit egész életében tiszteltek, a legkeservesebben érezné. A koldus fejedelmek és a megvetett uralkodók a legszerencsétlenebb emberek közé tartoznak.
De itt volt a mi dicsőséges Megváltónk, akinek arcán maga az istenség nemessége volt, megvetve, leköpve és kigúnyolva. Elgondolhatjátok tehát, mit kellett elviselnie egy olyan nemes természetnek, mint az övé. Az egyszerű sárkány elviseli, ha ketrecbe zárják, de a sas nem bírja elviselni, ha csuklyát húznak rá és bekötik a szemét. Ő ennél nemesebb lélekkel rendelkezik. Az a szem, amelyik szembenézett a nappal, nem bírja könny nélkül elviselni a sötétséget. De Krisztus, aki több volt, mint nemes, páratlanul nemes, valami több, mint királyi fajból való - számára valóban rettenetes lehetett, hogy megszégyenítették és kigúnyolták.
Néhány elme olyan finom és érzékeny természetű, hogy sokkal jobban átérzi a dolgokat, mint mások. Vannak közöttünk olyanok, akik nem érzékelik olyan könnyen a sértést, vagy ha érzékelik, akkor teljesen közömbösek iránta. De vannak mások, akiknek szerető és gyengéd a szívük. Ők már olyan régóta sírnak mások nyomorúsága miatt, hogy a szívük gyengéd lett, és ezért megérzik a hálátlanság legkisebb érintését is azoktól, akiket szeretnek. Ha azok, akikért hajlandóak szenvedni, káromló és dorgáló szavakat mondanának ellenük, a lelkük egészen átfúródna. A páncélba öltözött ember érzés nélkül járna át töviseken és bokrokon, de a meztelen ember a legkisebb töviseket is megérzi.
Krisztus pedig, hogy úgy mondjam, meztelen szellem volt. Mindentől megfosztotta magát, ami a férfiassághoz szükséges. Azt mondta: "A rókáknak van odújuk, és az ég madarainak van fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét". Levetkőzött magáról mindent, ami érzéketlenné tehette volna, mert teljes lelkéből szeretett. Erős, szenvedélyes szíve az emberi faj jólétére szegeződött. Halálig szerette őket, és hogy azok, akikért meghalt, kigúnyolják, hogy azok a teremtmények, akiket megmenteni jött, leköpik, hogy eljöjjön az övéihez, és azt lássa, hogy az övéi nem fogadják be, hanem valójában kitaszítják Őt - ez valóban fájdalom volt. Ti, gyengéd szívek, tudtok sírni mások szenvedései miatt, és ti, akik olyan erős szeretettel szerettek, mint a halál, és olyan kegyetlen féltékenységgel, mint a sír - ti sejthetitek, de csak ti -, hogy mit kellett elviselnie a Megváltónak, amikor mindenki kigúnyolta, mindenki megvetette Őt, és Ő nem talált senkit, aki szánta volna, senkit, aki az Ő oldalán állt volna.
Visszatérve arra a pontra, ahonnan kiindultunk - a szégyen különösképpen visszataszító a férfiasság számára, és még inkább az olyan férfiasság számára, mint amilyet Krisztus hordozott magában - egy olyan nemes, érzékeny, szeretetteljes természetet, amilyennel egyetlen más férfiasság sem rendelkezett.
És most jöjjetek, és nézzük meg a megszégyenített Jézus szánalmas látványát. Háromféleképpen szégyenítették meg: szégyenletes váddal, szégyenletes gúnyolódással és szégyenletes keresztre feszítéssel.
És először is, nézzétek meg a Megváltó szégyenét az Ő szégyenletes vádjában. Őt, akiben nem volt bűn, és aki nem tett semmi rosszat, a legsötétebb bűnnel vádolták. Először a Szanhedrim elé állították nem kisebb váddal, mint az istenkáromlás vádjával. És káromolhatott-e? Ő, aki azt mondta: "Az az én ételem és italom, hogy annak akaratát cselekedjem, aki engem küldött". Káromolhatott-e? Ő, aki kínszenvedésének mélyén, amikor nagy vércseppeket izzadva végül így kiáltott: "Atyám, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd" - káromolhatott-e? Nem. És éppen azért, mert ez annyira ellentétes volt a jellemével, érezte a vádat. Ha itt jelenlévők közül néhányatokat azzal vádolnának, hogy káromoltátok Istent, nem ijednétek meg, mert már megtettétek, és olyan gyakran megtettétek, hogy szinte elfelejtitek, hogy Isten irtózik a káromlóktól, és hogy "nem tartja bűntelennek azt, aki az Ő nevét hiába veszi fel". De egy olyan ember számára, aki úgy szeretett, ahogy Jézus szeretett, és úgy engedelmeskedett, ahogy Ő engedelmeskedett - hogy őt káromlással vádolják -, a vád különös szenvedést okozhatott neki. Csodálkozunk, hogy nem esett a földre, ahogyan az árulói tették, amikor eljöttek, hogy megragadják. Egy ilyen vád egy angyal lelkét is megronthatná. Egy ilyen rágalom egy kerub bátorságát is elsorvasztaná. Ne csodálkozzatok tehát azon, hogy Jézus szégyent érzett, amikor ilyen bűnténnyel vádolták meg.
Ez sem elégítette ki őket. Miután megvádolták őt az első asztal megszegésével, ezután a második asztal megsértésével vádolták - azt mondták, hogy bűnös lázadásban. Kijelentették, hogy árulója a császár kormányának, hogy felbujtotta a népet, és kijelentette, hogy ő maga király. És vajon elkövethetett-e árulást? Ő, aki azt mondta: "Az én országom nem e világból való, különben az én szolgáim harcolnának". Ő, aki, amikor erőszakkal elfogták volna, hogy királlyá tegyék, visszavonult a pusztába és imádkozott - elkövethetett-e árulást? Ez lehetetlen! Nem fizetett-e adót, és nem küldött-e a halaknak, amikor szegénységében nem volt miből adót fizetni? Elkövethetett-e árulást? Nem vétkezhetett a császár ellen, hiszen Ő a császár ura volt. Ő volt a királyok királya és az urak ura. Ha akarta volna, levette volna a bíborszínt a császár válláról, és egy szóra odaadhatta volna a császárt a férgek prédájául.
Jézus Krisztus árulást követett el? Elég távol állt Jézustól, a szelíd és enyhe Jézustól ahhoz, hogy lázadást szítson, vagy embereket uszítson ember ellen. Ó, nem, Ő a hazáját és a faját szerette. Soha nem provokált volna polgárháborút, és mégis ezt a vádat hozták ellene. Mit gondolnátok, jó polgárok és jó keresztények, ha egy ilyen bűntettel vádolnának benneteket, miközben a saját népetek kiabálna ellenetek, mint olyan elítélendő bűnöző ellen, akinek meg kell halnia? Nem szégyellnétek magatokat? Á, de a Mestereteknek ezt is el kellett viselnie, mint ahogy a másikat is. Megvetette a gyalázatos vádakat, és a vétkesek közé sorolták.
De ezután Krisztus nemcsak a gyalázatos vádakat, hanem a gyalázatos gúnyolódást is elviselte. Amikor Krisztust elvitték Heródeshez, Heródes semmibe vette Őt. Az eredeti szó azt jelenti, hogy semmivé tette Őt. Elképesztő dolog, hogy az ember semmit sem tesz Isten Fiából, aki a Mindenben a Minden. Jézus semmivé tette magát. Kijelentette, hogy Ő féreg és nem ember. De micsoda bűn volt ez, és micsoda szégyen volt az, amikor Heródes semmivé tette Őt! Csak Heródes arcába kellett volna néznie, és Ő tűzbe szúró szemének egyetlen pillantásával elsorvasztotta volna Őt. De Heródes mégis gúnyolódhat rajta, és Jézus nem szólal meg, és fegyveresek jöhetnek köréje, és kegyetlen gúnyolódásaikat törhetik az Ő gyöngéd szívére, de Ő egy szót sem szólhat, hanem "mint bárányt a vágóhídra vezetik, és mint a juh a nyírója előtt, néma".
Megfigyelhetitek, hogy Krisztus gúnyolódása során, Heródes saját csarnokától kezdve, egészen addig, amikor Pilátus ítélőcsarnokából elvitték a keresztre feszítéséig, majd a haláláig, a gúnyolódások sokfélék voltak. Először is a Megváltó személyét gúnyolták. Az egyik olyan dolog, amiről keveset mondhatunk, de amire gyakran kellene gondolnunk, az a tény, hogy a mi Megváltónkat a pimasz katonaság közepette megfosztották minden ruhájától. Még nekünk is szégyen erről beszélni, amit a saját húsunk és vérünk tett azzal szemben, aki a mi Megváltónk volt. Azokat a szent végtagokat, amelyek az Ő lelke drága ékszerének koporsóját képezték, kitették az emberek szégyenének és nyílt megvetésének - durva gondolkodású emberek, akik a finomság minden porcikáját nélkülözték.
Krisztus személyét kétszer is levetkőztették. És bár festőink, nyilvánvaló okokból, Krisztust a keresztre borítják, ott lógott - egy meztelen faj meztelen Megváltója. Aki felöltöztette a liliomokat, nem volt mivel felöltöztetnie magát. Aki a földet drágakövekkel ruházta fel, és smaragdból készült ruhákat készített neki, annak nem volt egy rongya sem, amivel elrejthette volna meztelenségét a bámuló, bámészkodó, gúnyolódó, keményszívű tömeg elől. Bőrből készült ruhát készített Ádámnak és Évának, amikor meztelenül voltak a kertben. Elvette tőlük azokat a szegényes fügefaleveleket, amelyekkel el akarták rejteni meztelenségüket, adott nekik valamit, amivel bebugyolálhatták magukat a hideg elől. De most szétosztják közöttük az Ő ruháit, és sorsot vetnek a ruhájára, miközben Ő maga, aki ki van téve a megvetés könyörtelen viharának, nincs köpenye, amellyel eltakarhatná szégyenét.
Kigúnyolták az Ő személyét - Jézus Krisztus kijelentette, hogy Ő az Isten Fia - kigúnyolták az Ő isteni és emberi személyét is - amikor a kereszten függött, azt mondták. "Ha Te vagy az Isten Fia, szállj le a keresztről, és mi hiszünk benned". Gyakran kihívták Őt, hogy bizonyítsa be istenségét azzal, hogy elfordul attól a munkától, amelyre vállalkozott. Arra kérték, hogy tegye meg azokat a dolgokat, amelyek megcáfolták volna az istenségét, hogy aztán, ahogyan ők kijelentették, elismerjék és megvallják, hogy Ő az Isten Fia. És most el tudjátok ezt képzelni? Krisztust emberként kigúnyolták - el tudjuk képzelni, hogy engedett ennek -, de hogy Istenként kigúnyolják! Az emberiség kihívást intézett az emberiséghez, és az emberiség könnyedén felvette volna a párbajt, és megvívta volna a párbajt. A keresztény emberiség hagyná, hogy a kesztyű ott maradjon, vagy megvetéssel a lába alá taposná, mindent elviselve és mindent elviselve Krisztusért.
De el tudjátok-e képzelni, hogy Istent kihívja a teremtménye - az örök Jehovát provokálja a teremtmény, amelyet a saját keze teremtett? A Végtelent megveti a véges? Őt, aki mindent betölt, aki által minden létezik - akit egy óra teremtménye kigúnyol, kigúnyol, megvet, akit a moly előtt eltipor! Ez valóban megvetés volt, az Ő összetett Személyének, Emberi mivoltának és Istenségének megvetése.
De jegyezzük meg, hogy ezután kigúnyolták az összes hivatalát, valamint az Ő személyét is. Krisztus király volt, és soha nem volt olyan király, mint Ő. Ő Izrael Dávidja. Az Ő népének minden szíve hozzá van kötve. Ő Izrael Salamonja. Ő uralkodik tengertől tengerig és a folyótól a föld végéig. Királyi származású volt. Vannak királyoknak nevezettek a földön, Nimród gyermekei, ezeket királyoknak nevezik, de nem királyok. Méltóságukat attól kölcsönzik, aki a királyok Királya és az urak Ura. De itt volt egy igaz vérből való, egy a helyes királyi fajból való, aki eltévedt az útjáról, és elvegyült az emberek közönséges csordájával.
Mit csináltak? Hoztak-e koronákat, amelyekkel tisztelegtek előtte, és a földi előkelőségek a talpai alá vetették-e köntösüket, hogy szőnyeggel borítsák a lábnyomát? Nem. Őt durva és brutális katonaságnak adták át. Találtak Neki egy utánzatos trónt, és miután ráültették, megfosztották saját ruháitól, és találtak valami régi katonaköpenyt skarlátvörösből vagy bíborból, és az ágyékára terítették. Töviskoronát fonnak, és a homlokára teszik - a homlokára, amely régen csillagokkal volt benightázva! És aztán a kezébe erősítik - egy olyan kézbe, amely nem veszi zokon a sértést - a nádból készült jogart. Aztán térdet hajtanak előtte, és mimikailag hódolnak neki, májusi királlyá téve őt. Talán nincs is szívszorítóbb, mint a megvetett királyi hatalom. Olvastátok egy angol király történetét, akit kegyetlen ellenségei egy árokba vittek. Egy hangyabolyra ültették, azt mondták neki, hogy az az ő trónja, majd a legmocskosabb pocsolyában mosták meg az arcát, amit csak találtak. Erre ő, miközben könnyei végigfolytak az arcán, azt mondta: "Még megmosakszom tiszta vízben". Bár keservesen tévedett.
De gondoljatok arra, hogy a királyok Királya és az urak Ura, akinek imádatára a bűnös szájak köpködése, hódolatára a mocskos kezek verése, hódolatára a brutális nyelvek gúnyolódása szolgál! Volt-e valaha is olyan szégyen, mint a Tiéd, Te Királyok Királya, Te minden világok császára, akit a katonák gúnyoltak és az alantas kezek megvertek? Ó, föld! Hogy tudtad elviselni ezt a gonoszságot. Ó ti mennyek! Miért nem zuhantatok le felháborodásotokban, hogy összezúzzátok azokat az embereket, akik így káromolták Teremtőtöket? Ez valóban szégyen volt - a királyt saját alattvalói gúnyolták ki.
Ő is próféta volt, mint tudjuk, és mit tettek, hogy kigúnyolják Őt, mint prófétát? Bekötötték a szemét - kikapcsolták a mennyei fényt a szeméből, aztán megütötték, és a kezükkel bántalmazták, és azt mondták: "Prófétáld meg nekünk, ki az, aki megütött téged". A Prófétának próféciát kell tennie azoknak, akik gúnyolták Őt, hogy megmondja nekik, ki volt az, aki megverte Őt. Szeretjük a prófétákat. Az emberiség természetéből fakad, hogy ha hiszünk egy Prófétában, akkor szeretni kell őt. Hisszük, hogy Jézus volt az első és az utolsó próféta. Ő általa lett elküldve az összes többi - tiszteletteljes imádattal hajolunk meg előtte. A legnagyobb megtiszteltetésnek tartjuk, hogy Máriához hasonlóan az Ő lábaihoz ülhetünk. Csak azt kívánjuk, bárcsak miénk lenne a vigasztalás, hogy könnyeinkkel megmoshassuk az Ő lábát, és hajunkkal megtörölhessük. Úgy érezzük, hogy Keresztelő Jánoshoz hasonlóan az Ő cipőjének reteszét nem vagyunk méltók arra, hogy kioldjuk, és ezért el tudjuk-e viselni a bekötött szemű, sértésekkel és ütésekkel sújtott Jézus, a próféta látványát?
De kigúnyolták az Ő papságát is, Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy papként áldozatot mutasson be, és az Ő papságát is ki kell gúnyolni. Minden üdvösség ennek a Papnak a kezében volt, és most azt mondják neki: "Ha te vagy a Krisztus, mentsd meg magadat és minket". Ah, másokat megmentett, Őt magát nem tudta megmenteni, nevettek. De ó, a gúnynak micsoda misztériuma van itt, a szégyen kimondhatatlan mélysége, hogy a mi hivatásunk nagy Főpapját, Őt, aki maga a húsvéti bárány, az Oltár, a Pap, az Áldozat - hogy Őt, a megtestesült Isten Fiát, Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit, így megvetik és így kigúnyolják.
Szenvedéseiben még inkább kigúnyolták. Nem merem leírni Megváltónk szenvedéseit az ostor ostora alatt. Szent Bernát és a korai egyházatyák közül sokan olyan képet adtak Krisztus ostorozásáról, hogy nem bírnám elviselni, ha újra elmondanám. Hogy volt-e elegendő adatuk ahhoz, amit mondtak, nem tudom. De ennyit tudok: "Megsebesült a mi vétkeinkért, megütötték a mi vétkeinkért, a mi békességünk büntetése volt rajta, és az ő csíkjaival gyógyultunk meg". Tudom, hogy szörnyű ostorozás lehetett, hogy sebzésnek, zúzódásnak, fenyítésnek és csíkoknak nevezik. És ne feledjétek, hogy valahányszor az ostorcsapás a vállára esett, annak nevetése, aki az ostorcsapást használta, keveredett a csíkozással, és valahányszor a vér újból kiömlött, és a hús letépte a csontjait, mindig volt egy gúny és egy gúnyolódás, hogy fájdalma még fájdalmasabb és szörnyűbb legyen.
És amikor végül a keresztjéhez ért, és felszögezték rá, hogyan folytatták szenvedéseinek kigúnyolását! Azt mondják, hogy a főpapok és az írástudók ott álltak, és végül leültek, és nézték Őt. Amikor látták, hogy a feje a mellére borul, kétségtelenül tettek rá valami keserű megjegyzést, és azt mondták: "Ó, soha többé nem fogja felemelni a fejét a sokaság között". És amikor látták, hogy a keze vérzik, azt mondták: "Ha, ha, ezek voltak azok a kezek, amelyek megérintették a leprásokat és feltámasztották a halottakat - soha többé nem fognak ilyet tenni". És amikor meglátták a lábait, azt mondanák: "Ah, ezek a lábak soha többé nem fogják ezt a földet taposni és az Ő irgalmas zarándokútjait járni". És akkor valami durva, valami gazemberes, valami brutális, talán valami állatias tréfát űznének az Ő háromszorosan csodálatra méltó Személyének minden részével kapcsolatban. Gúnyolódtak rajta, és végül italért kiáltott, és ecetet adtak neki - kigúnyolták a szomjúságát, miközben úgy tettek, mintha csillapítanák azt.
De ami a legrosszabb, még egy dolgot kell észrevennem, kigúnyolták az Ő imáit. Olvastátok-e valaha is a kivégzések vagy gyilkosságok történetében, hogy valaha is gúnyolták volna ki emberek a társaik imáit? Olvastam történeteket néhány aljas gazemberről, akik meg akarták ölni ellenségeiket, és látva haláluk közeledtét, az áldozatok azt mondták: "adjatok egy-két percet az imára" - és ritka volt az az eset, amikor ezt megtagadták. De soha nem olvastam olyan esetről, amikor az ima elhangzásakor kinevették volna, és gúny tárgyává tették volna. De itt lóg a Megváltó, és minden szava, amit kimond, egy szóvicc tárgyává, egy tréfa mottójává válik. És amikor az utolsó pillanatban kimondja a legizgalmasabb halálsikolyt, amely valaha is megrémítette a földet és a poklot: "Eloi, Eloi, lama Sabacthani", még akkor is szóviccet kell ejteniük rajta, és azt kell mondaniuk: "Illésért kiált, lássuk, jön-e Illés, és lehozza-e Őt". Őt még az imájában is kigúnyolták. Ó Jézus! Soha nem volt olyan szeretet, mint a Tiéd - soha nem volt olyan türelem, amely összehasonlítható lett volna a Te kitartásoddal, amikor a keresztet elszenvedted, megvetve a gyalázatot.
Úgy érzem, hogy a Megváltó gúnyolódásait így leírva nem tudtam önök elé tárni a szégyen teljes teljességét, amelyen Ő keresztülment, és ezt meg kell kísérelnem még egyszer, egy másik pillanatban, amikor eljutok az Ő gyalázatos halálának leírásához, felhasználva azokat a szavakat, amelyek megelőzték azokat, amelyeket már bővebben kifejtettem. A keresztet úgy viselte el, ahogyan megvetette a gyalázatot.
A kereszt! A kereszt! Amikor ezt a szót halljátok, nem ébreszt bennetek szégyenteljes gondolatokat. A keresztnél sokkal gyalázatosabb halálbüntetések vannak napjainkban. A guillotine-hoz kapcsolódik sok minden, a tömlöccel annyi, mint az akasztófával, leginkább. De ne feledjétek, hogy bár az akasztófáról beszélni annyi, mint gyalázatos szót kiejteni, az "akasztófa" kifejezésben semmi szégyenteljes nincs a kereszt szégyenéhez képest, ahogyan azt Krisztus idejében értették. Azt mondják nekünk, hogy a keresztre feszítés olyan büntetés volt, amelyre csak rabszolgát lehetett ítélni, és még akkor is csak a legszörnyűbb jellegű bűntett lehetett - például a gazda elárulása, a halála kitervelése vagy meggyilkolása -, és csak az ilyen bűncselekmények miatt lehetett keresztre feszíteni még egy rabszolgát is.
Ezt tekintették a legszörnyűbb és legijesztőbb büntetésnek. A világ összes halála jobb volt ennél. Mindegyiknek van valami enyhítő körülménye, akár gyorsasága, akár dicsősége. De ez egy gonosztevő, egy gyilkos, egy orgyilkos halála - egy fájdalmasan elhúzódó halál, amely szenvedés és gyalázat tekintetében az emberi kegyetlenség minden kitalációjában nem hasonlítható. Krisztus maga is elszenvedte ezt. A kereszt, mondom, napjainkban nem a szégyen témája. Sok uralkodó címere volt, sok hódító zászlaja. Egyesek számára az imádat tárgya. A legszebb metszeteket, a legcsodálatosabb festményeket szentelték ennek a témának. És mostanra a sok drágakőbe vésett Kereszt jogos, királyi és nemes dologgá vált. Mi pedig, azt hiszem, ma még képtelenek vagyunk teljesen megérteni a Kereszt szégyenét. De a zsidó tudta, a római tudta - és Krisztus tudta, milyen rettenetes dolog, milyen gyalázatos dolog -, hogy keresztre feszítés általi halálra ítélték.
Ne feledjétek azt sem, hogy a Megváltó esetében e szégyen különleges súlyosbodással járt. Neki kellett hordoznia a saját keresztjét. Őt is keresztre feszítették a kivégzés szokásos helyszínén, a Kálvárián, amely a mi ősi Tyburnünkhöz vagy a mai Old Bailey-hez hasonló. Őt is akkor ölték meg, amikor Jeruzsálem tele volt emberekkel. A húsvét ünnepén történt, amikor a tömeg nagyon megnövekedett, és amikor minden nemzet képviselői jelen voltak, hogy lássák a látványosságot. Pártusok, médek, elámiták és Mezopotámia lakói, Görögországban, igen, és talán a távoli Tarsis és a tenger szigetei. Mindannyian ott voltak, hogy együtt vegyenek részt ebben a gúnyolódásban és növeljék a szégyent. És Őt két tolvaj között feszítették keresztre, mintha azt akarták volna tanítani, hogy Ő aljasabb volt náluk. Volt valaha is ilyen szégyen?
Hadd vezesselek a kereszthez. A kereszt, a kereszt! Már a gondolatára is könnyek kezdenek folyni. A durva fát a földre fektetik, Krisztust a hátára vetik, négy katona megragadja kezét és lábát, áldott testét az átkozott vas meghasítja. Vérezni kezd, a levegőbe emelik, a keresztet a számára előkészített helyre verik. Minden végtagja kificamodik, minden csontja kibillent az ízületből ettől a szörnyű rántástól. Meztelenül lóg ott szégyenszemre, minden szemlélődő bámulja, a nap forrón süt rá, láz kezd égetni, nyelve kiszárad, mint egy cserépedény, a szájpadlásához tapad, nincs miből nedvességgel táplálni a természetet.
Testét a böjtölés hosszú időre lefogyasztotta, a halál szélére sodorta a Pilátus csarnokában való megostorozás. Ott lóg, testének legérzékenyebb része, kezeit és lábait átszúrták, és ahol az idegek a legszámosabbak és legérzékenyebbek, ott a vas szétszakítja és tépi félelmetes útját. A testének súlya felhúzza a vasat a lábain, és amikor a térdei annyira elfáradnak, hogy már nem tudják megtartani, akkor a vas elkezdi húzni a kezeit. Valóban szörnyű látvány! De csak a külsőt láttátok - volt egy belső is. Azt nem láthatjátok - ha láthatnátok, még ha a szemetek olyan is lenne, mint az angyaloké, örök vaksággal sújtanának benneteket. Aztán ott volt a lélek. A lélek haldoklott. Ki tudjátok találni, milyen fájdalmai lehetnek egy haldokló léleknek? A lélek még soha nem halt meg a földön. A pokol a haldokló lelkek helye, ahol örökre meghalnak a második halálban. És ott volt Krisztus testének bordáiban maga a Pokol, amely kiáradt. Krisztus lelke a Pokol minden hatalmával való összecsapást állta ki, amelynek rosszindulatát csak fokozta az a tény, hogy ez volt az utolsó csata, amelyet valaha is vívhattak Vele. Nem, még ennél is rosszabb. Elvesztette azt, ami a mártír ereje és pajzsa, elvesztette Istene jelenlétét, maga Isten tette rá a kezét!
Az Atyának tetszett, hogy összezúzza Őt. Meggyötörte Őt, lelkét bűnért való áldozattá tette. Isten, akinek arcában Krisztus örökké önmagát látta, gyönyörben sütkérezve, eltakarta arcát. És ott volt Jézus, Istentől és embertől elhagyatva, egyedül hagyva, hogy tapossa a borsajtót - nem, hogy a borsajtóban tapossák - és ruháját saját vérébe mártja. Ó, volt valaha is ilyen gyász? Nincs az a szeretet, ami ezt el tudná képzelni. Ha a szívemben lenne egy gondolat Krisztus szenvedésével kapcsolatban, az ajkamnak meg kellene reszketnie, mielőtt kimondanám. Jézus gyötrelmei olyanok voltak, mint Nabukodonozor kemencéje, hétszer forróbbra hevítve, mint amilyen forró emberi szenvedés valaha is volt. Minden ér egy út volt a fájdalom forró lábai számára, hogy végigmenjenek rajta - minden ideg egy húr volt a gyötrelem hárfáján, amely a pokol diszharmonikus jajongásától zengett. Krisztus lelkébe belenyomódott mindaz a gyötrelem, amelyet maguk az elkárhozottak is képesek elviselni.
A Mindenható nyilainak céltáblája volt, a mi bűneink mérgébe mártott nyilaké. Az Örökkévaló minden hullámvölgye üdvösségünk e Sziklájára csapott. Meg kellett zúzódnia, meg kellett taposnia, össze kellett törnie, meg kellett semmisülnie - az Ő lelkének rendkívül fájdalmasnak kellett lennie, egészen a halálig.
De meg kell állnom, nem tudom leírni. Én át tudok kúszni rajta, és te is át tudsz. A sziklák megrepedtek, amikor Jézus meghalt, a mi szívünk keményebb márványból lehet, mint maguk a sziklák, ha nem érzi. A templom szétszakította pompás fátyolát, és vajon nem lesztek-e ti is gyászolók? Maga a Nap is egyetlen nagy könnycseppet kapott a saját égő szemébe, amely kioltotta fényét. És nem fogunk-e sírni? Mi, akikért a Megváltó meghalt? Nem fogjuk-e érezni szívünk gyötrelmét, hogy Ő így szenvedett értünk?
Jegyezzétek meg, Barátaim, hogy minden szégyent, ami Krisztusra nehezedett, Ő megvetett. Olyan könnyűnek tartotta azt ahhoz az örömhöz képest, amely előtte állt, hogy azt mondják róla, hogy megvetette azt. Ami a szenvedéseit illeti, azokat nem tudta megvetni - ezt a szót nem lehetett a kereszttel kapcsolatban használni, mert a kereszt túl szörnyű volt ahhoz, hogy még maga Krisztus is megvethesse. Ezt elviselte. A szégyent levethette, de a keresztet cipelnie kellett, és ahhoz kellett odaszegeződnie. "Elviselte a keresztet, megvetve a szégyent".
II. És most az Ő dicső indítéka. Mi volt az, ami Jézust arra késztette, hogy így beszéljen?- "Az örömért, amely előtte állt". Szeretteim, mi volt az öröm? Ó, ez a gondolat megolvasztja a sziklát és megmozgatja a vasszívet! Az öröm, amely Jézus előtt állt, elsősorban az öröm volt, hogy megmenthet téged és engem. Tudom, hogy az volt az öröm, hogy betölthette Atyja akaratát - hogy leülhetett Atyja trónjára -, hogy szenvedés által tökéletessé vált - de mégis tudom, hogy ez volt a Megváltó szenvedésének nagyszerű, nagyszerű indítéka - a mi megmentésünk öröme. Tudjátok, mi az öröm abban, hogy jót teszünk másokkal? Ha nem tudjátok, sajnállak benneteket, mert minden öröm közül, amit Isten ebben a szegény pusztaságban hagyott, ez az egyik legédesebb.
Láttad már az éhezőket, amikor már sok órája kenyeret akartak - láttad már, hogy szinte meztelenül jöttek a házadhoz, mert a ruhájukat eldobták, hogy pénzt szerezzenek, hogy kenyeret találjanak? Hallottad-e az asszony történetét a férje gyászáról? Hallgattad-e, amikor hallottad a börtönbüntetés, a betegség, a hideg, vagy az éhség, a szomjúság történetét, és soha nem mondtad: "felöltöztetlek, megetetlek"? Soha nem érezted-e azt az isteni örömöt, amikor aranyadat a szegényeknek adtad, ezüstödet az Úrnak szentelted, amikor az éhezőknek adtad, és félrevonultál, és azt mondtad: "Isten óvjon attól, hogy önigazságos legyek - de érzem, hogy érdemes élni, hogy éhezőket etessek, mezíteleneket ruházzak, és jót tegyek szegény, szenvedő embertársaimmal".
Ez az az öröm, amit Krisztus érzett. Ez volt az öröm, hogy a mennyei kenyérrel táplálhatott minket - az öröm, hogy a szegény, meztelen bűnösöket az Ő igazságosságával öltöztethette fel - az öröm, hogy a mennyben lakásokat találhatott a hajléktalan lelkek számára - hogy kiszabadított minket a pokol börtönéből, és megajándékozott minket a menny örökkévaló örömeivel. De miért nézne ránk Krisztus? Miért döntött úgy, hogy ezt megteszi értünk? Ó, Barátaim, mi soha semmit sem érdemeltünk meg az Ő kezétől! Ahogy egy jó öreg író mondja: "Amikor Krisztus keresztre feszítésére nézek, eszembe jut, hogy az én bűneim miatt halt meg Ő. Nem Pilátust látom, hanem magamat látom Pilátus helyén, amint Krisztust elcserélem a becsületért. Nem a zsidók kiáltását hallom, hanem a bűneimet hallom, amint azt kiáltják: "Feszítsd meg Őt, feszítsd meg Őt". Nem vasszögeket látok, hanem a saját bűneimet látom, amint a keresztre erősítik Őt. Nem látok lándzsát, de látom, hogy az én hitetlenségem szúrja át az Ő szegény sebesült oldalát...
'Érted, az én bűneim, az én kegyetlen bűneim, Az Ő legfőbb gyötrői voltak.
Minden egyes bűnöm szög lett, és a hitetlenség a lándzsa.""
A romanisták véleménye szerint az az ember, aki átszúrta Krisztus oldalát, később megtért és Jézus követője lett. Nem tudom, hogy ez tény-e, de azt tudom, hogy lelkileg így van. Tudom, hogy átszúrtuk a Megváltót, tudom, hogy keresztre feszítettük Őt. És mégis, furcsa módon, a vér, amelyet azokból a szent erekből merítettünk, megmosott minket bűneinktől, és elfogadottá tett minket a Szeretettben. Meg tudjátok ezt érteni? Itt az emberiség gúnyolja a Megváltót, felvonultatja Őt az utcákon, keresztre szögezi, majd leül, hogy gúnyolódjon kínjain. És mégis mi más van Jézus szívében, mint szeretet irántuk?
Egész idő alatt sírt, hogy keresztre feszítik Őt, nem annyira azért, mert érezte a szenvedést, bár az is sok volt, hanem mert elviselte a gondolatot, hogy emberek, akiket szeretett, felszögezhetik Őt a fára. "Ez volt a legkegyetlenebb szúrás mind közül." Emlékeztek Julius Caesar figyelemre méltó történetére, amikor barátja, Brutus leütötte. "Amikor a nemes Caesar látta, hogy leszúrta, a hálátlanság, amely erősebb volt az áruló karjánál, egészen legyőzte őt! Akkor megrepedt hatalmas szíve." Most Jézusnak kellett elviselnie a szúrást a szíve legmélyén, és tudnia, hogy az Ő választottai tették - hogy az Ő megváltottai tették, hogy a saját egyháza volt az Ő gyilkosa - hogy a saját népe szegezte Őt a fára! El tudjátok képzelni, Szeretteim, milyen erős lehetett a szeretet, amely még ennek is alávetette Őt?
Képzeld el magad ma, amint hazamész ebből a teremből. Van egy ellenséged, aki egész életében az ellenséged volt. Az apja az önök ellensége volt, és ő is az önök ellensége. Nem múlik el nap, hogy ne próbálnád elnyerni a barátságát. De ő leköpi a kedvességedet és átkozza a nevedet. Megsérti a barátaidat, és nem hagy meg egy követ sem, hogy ne tegyen tönkre téged. Ahogy ma hazafelé tartasz, meglátod, hogy ég egy ház. A lángok tombolnak, és a füst egyetlen fekete oszlopban száll fel az égbe. Tömegek gyűlnek az utcán, és azt mondják nektek, hogy a felső kamrában van egy ember, akit halálra kell égetni. Senki sem tudja megmenteni. Azt mondjátok: "Miért, az az ellenségem háza". És meglátod őt az ablakban. A saját ellenséged az - maga az ember. Épp most készül elégetni. Szerető jósággal telve azt mondod: "Megmentem azt az embert, ha tudom." Látja, hogy közeledsz a házhoz. Kidugja a fejét az ablakon, és megátkoz téged. "Örökkévaló csapás rád!" - mondja - "Inkább elpusztulok, minthogy megments engem".
Elképzeli magát akkor, amint átrohan a füstön és felmászik a lángoló lépcsőn, hogy megmentse őt? És el tudod-e képzelni, hogy amikor a közelébe érsz, küzd veled, és megpróbál beléd gurulni a lángok közé? El tudod-e képzelni, hogy a szerelmed olyan erős, hogy inkább elpusztulsz a lángokban, minthogy hagyd őt elégni? Azt mondod: "Nem tudnám megtenni. Hús és vér felett áll, hogy megtegyem". De Jézus megtette. Mi gyűlöltük Őt, megvetettük Őt, és amikor eljött, hogy megmentsen minket, elutasítottuk Őt. Amikor az Ő Szentlelke a szívünkbe jön, hogy velünk küzdjön, ellenállunk Neki. De Ő meg fog minket menteni. Nem, Ő maga dacolt a tűzzel, hogy minket, mint pálcákat, elragadjon az örök égéstől. Jézus öröme a bűnösök megmentésének öröme volt. Krisztus nagy indítéka tehát, hogy mindezt elviselje, az volt, hogy minket megmentsen.
III. És most adjatok egy pillanatot, és megpróbálom a Megváltót a MI KÉPVISELETÜNKRE emelni. Most a keresztényekhez szólok - azokhoz, akik megízlelték és kezelték az élet jó szavát. Keresztény férfiakhoz és nőkhöz! Ha Krisztus mindezt elszenvedte, pusztán azért az örömért, hogy megmenthetett benneteket, szégyellnétek-e bármit is elviselni Krisztusért? A szavak ma reggel újra az ajkamon vannak...
"Ha arcomon a Te drága nevedért, szégyen és gyalázat lesz,
Én üdvözlöm a gyalázatot és üdvözlöm a szégyent, Uram, meghalok érted."
Ó, nem csodálom, hogy a mártírok egy ilyen Krisztusért haltak meg, mint ez! Amikor Krisztus szeretete elárad a szívünkben, akkor úgy érezzük, hogy ha a máglya jelen lenne, akkor szilárdan állnánk a tűzben, hogy szenvedjünk azért, aki meghalt értünk. Tudom, hogy szegény hitetlen szívünk hamarosan reszketni kezdene a ropogó tűzifától és a tomboló hőségtől. De bizonyára ez a szeretet győzedelmeskedne minden hitetlenségünk felett - van köztetek olyan, aki úgy érzi, hogy ha Krisztust követi, akkor veszítenie kell általa, elveszítenie a rangját vagy a hírnevét? Kinevetnek, ha elhagyjátok a világot, és Jézust követitek? Ó, és félre fogtok-e fordulni ezek miatt az apróságok miatt, amikor Ő nem akart félrefordulni, bár az egész világ gúnyolta Őt, amíg azt nem mondhatta: "Elvégeztetett"? Nem, Isten kegyelméből, minden keresztény emelje kezét a Magasságos Istenhez, a Menny és a Föld Teremtőjéhez, és mondja magában-
"Most a szeretetért, amellyel a nevét viselem,
Ami nyereségem volt, azt veszteségemnek tekintem,
Minden szégyenemet megvetéssel öntöm,
És dicsőségemet az Ő keresztjére szegezem."
"Számomra az élet Krisztus. Élve az övé leszek, meghalva az övé leszek. Az Ő tiszteletére fogok élni, teljes mértékben Őt szolgálom, ha Ő segít, és ha kell, meghalok az Ő nevéért.
[Spurgeon úr az első témakörben annyira elkalandozott, hogy idő hiányában nem tudott kitérni a többi pontra. Ami áldásos volt a hallgató számára, legyen édes az olvasó számára is.]

[gépi fordítás]
Ha úgy döntenék, hogy vitás kérdésekkel foglalom le az önök idejét, akkor bemutathatnám, hogy Pál apostol itt saját keresztényi tapasztalatait írja le. Egyesek azt állítják, hogy ő csupán arról nyilatkozik, hogy milyen volt a megtérés előtt, és nem arról, hogy milyen volt, amikor Isten kegyelmének részesévé vált. De az ilyen személyek nyilvánvalóan tévednek, és úgy vélem, szándékosan tévednek. Hiszen bármely nagyszívű, őszinte elme, aki végigolvassa ezt a fejezetet, nem eshet ilyen tévedésbe. Pál apostolról van szó, aki nem volt kisebb, mint az apostolok legnagyobbika - Pálról, Isten hatalmas szolgájáról, Izrael egyik fejedelméről, a király egyik hatalmas emberéről - Pálról, a szentről és az apostolról, aki itt így kiált fel: "Ó, nyomorult ember, aki vagyok!".
Nos, az alázatos keresztények gyakran egy nagyon ostoba tévedés áldozatai. Felnéznek bizonyos fejlett szentekre és alkalmas lelkészekre, és azt mondják: "Bizonyára az ilyen emberek nem szenvednek úgy, mint én. Ők nem küzdenek ugyanazokkal a gonosz szenvedélyekkel, mint amik engem bosszantanak és bosszantanak." Ó, ha ismernék ezeknek az embereknek a szívét - ha olvashatnának a belső konfliktusaikban, hamarosan felfedeznék, hogy minél közelebb él az ember Istenhez, annál intenzívebben kell gyászolnia saját gonosz szívét. És minél jobban tiszteli őt Mestere a szolgálatában, annál jobban bosszantja és ingerli őt nap mint nap a test gonoszsága is. Talán ez a tévedés természetesebb, mint ahogy bizonyára gyakoribb is az apostoli szentek esetében. Szoktuk mondani, hogy Szent Pál és Szent János, mintha ők szentebbek lennének, mint Isten bármely más gyermeke. Ők mind szentek, akiket Isten az Ő kegyelme által elhívott és az Ő Lelke által megszentelt. De valahogy nagyon ostoba módon az apostolokat és a korai szenteket egy másik listába soroljuk, és nem merünk rájuk úgy tekinteni, mint közönséges halandókra. Úgy tekintünk rájuk, mint valami rendkívüli lényekre, akik nem lehettek hozzánk hasonló szenvedélyű emberek.
A Szentírás azt mondja nekünk, hogy a mi Megváltónk "mindenben olyan kísértésbe esett, mint mi". És mégis abba a kirívó hibába esünk, hogy azt képzeljük, hogy az apostolok, akik sokkal alacsonyabb rendűek voltak az Úr Jézusnál, megmenekültek ezektől a kísértésektől, és nem tudtak ezekről a konfliktusokról. Tény, hogy ha láttad volna Pál apostolt, azt gondolnád, hogy feltűnően hasonlít a kiválasztott család többi tagjára. És ha beszélgettél volna vele, azt mondtad volna: "Nahát, Pál, úgy látom, hogy a te tapasztalatod és az enyém pontosan megegyezik. Te hűségesebb, szentebb és mélyebben tanított vagy, mint én, de ugyanazokat a megpróbáltatásokat kell elviselned. Nem, bizonyos tekintetben még nálam is jobban próbára téged." Ne tekintsetek úgy az ősi szentekre, mint akik mentesek akár a gyarlóságoktól, akár a bűnöktől, és ne tekintsetek rájuk azzal a misztikus tisztelettel, amely szinte bálványimádóvá tesz benneteket. Az ő szentségük számodra is elérhető, és hibáikat éppúgy el kell ítélni, mint a sajátjaidat.
Hiszem, hogy a keresztény embernek kötelessége, hogy utat törjön magának a szentek belső körébe. És ha ezek a szentek magasabbrendűek voltak nálunk, márpedig ők bizonyosan azok voltak, kövessük őket. Nyomuljunk előre egészen hozzájuk, igen, és túl is lépjünk rajtuk, mert nem látom, hogy ez lehetetlen lenne. Ugyanaz a világosság áll rendelkezésünkre, mint nekik, ugyanaz a kegyelem áll rendelkezésünkre, és miért kellene megelégedetten megpihennünk addig, amíg a mennyei versenyben el nem távolodtunk tőlük? Vigyük le őket a közönséges halandók szférájába. Ha Jézus az Emberfia volt és nagyon is ember, "csont a mi csontunkból és hús a mi húsunkból", akkor az apostolok is azok voltak. És égbekiáltó tévedés lenne azt feltételezni, hogy ők nem voltak ugyanolyan érzelmek és ugyanolyan belső megpróbáltatások tárgyai, mint Isten népének legrosszabbjai. Ennyiben ez talán vigasztalásunkra és bátorításunkra szolgálhat, amikor azt látjuk, hogy olyan harcban állunk, amelyben maguknak az apostoloknak is meg kellett küzdeniük.
És most ma reggel először a két természetet fogjuk megfigyelni. Másodszor, az állandó harcukat. Harmadszor, lépjünk félre, és nézzük meg a fáradt harcost, és halljuk, amint azt kiáltja: "Ó, nyomorult ember, aki vagyok". Aztán egy másik irányba fordítjuk tekintetünket, és látjuk, hogy az ájult harcos felövezi ágyékát a küzdelemre, és várakozó győztessé válik, miközben azt kiáltja: "Hálát adok Istennek Jézus Krisztuson, a mi Urunkon keresztül".
Először is, a KÉT TERMÉSZET. A testi embereknek, a megújulatlan embereknek egy természetük van - egy természet, amelyet a szüleiktől örököltek, és amely Ádám ősi vétke miatt gonosz, csakis gonosz, mégpedig folyamatosan. A puszta emberi természet, amilyen minden embernek közös, sok kiváló vonást hordoz magában, ember és ember között megítélve. A pusztán természetes ember lehet becsületes, egyenes, kedves és nagylelkű. Lehetnek nemes és nagylelkű gondolatai, és elérheti az igaz és férfias beszédet. De amikor az igazi vallás dolgaihoz, az Istent és az örökkévalóságot érintő szellemi dolgokhoz érünk, a természetes ember semmire sem képes. A testi elme, bárkinek is legyen az elméje, elesett és ellenséges Istennel. Semmit sem tud Isten dolgairól, és soha nem is tudhatja meg azokat.
Amikor az ember kereszténnyé válik, azzá egy új természet beoltása által válik. Természeténél fogva "halott vétkeiben és bűneiben", és "Isten és reménység nélkül". A Szentlélek belép belé, és egy új elvet, egy új természetet, egy új életet ültet belé. Ez az élet egy magas, szent és természetfeletti elv, valójában az isteni természet, a nagy "Fények Atyjának" sugara. Ez Isten Lelke, amely az emberben lakozik. Így, látjátok, a keresztény kettős emberré válik - két emberré egyben. Egyesek azt képzelik, hogy a régi természet kifordul a keresztényből - ez nem így van, mert Isten Igéje és a tapasztalat ennek ellenkezőjét tanítja. A régi természet a keresztényben változatlanul, változatlanul, ugyanolyan rossz, mint amilyen volt - míg az új természet benne szent, tiszta és mennyei. És ezért - amint azt a következő helyen meg kell majd jegyeznünk - konfliktus keletkezik a kettő között.
Szeretném, ha észrevennétek, mit mond az apostol erről a két természetről, amely a keresztényben van, mert most szembe fogom állítani őket egymással. Először is, szövegünkben az apostol a régi természetet "e halál testének" nevezi. Miért nevezi "e halál testének"? Egyesek azt feltételezik, hogy ezekre a haldokló testekre gondol. Én azonban nem így gondolom. Ha nem lenne bűn, akkor nem kellene hibát találnunk szegény testünkben. Ezek Isten nemes művei, és önmagukban nem a bűn okai. Ádám a tökéletesség kertjében úgy érezte, hogy a teste nem teher, és ha a bűn nem lenne, akkor sem kellene hibát találnunk a húsunkban és vérünkben? Akkor mi az? Azt hiszem, az apostol a benne lévő gonosz természetet nevezi testnek, először is azokkal szemben, akik a keresztényben lévő romlottság maradványairól beszélnek. Hallottam már olyanokat, akik azt mondják, hogy a hívőben vannak a bűn maradványai, maradványai és maradványai. Az ilyen emberek még nem sokat tudnak magukról. Ó, nem egy csont, vagy egy rongy az, ami megmaradt. A bűn egész teste az, ami ott van - az egész, "a feje búbjától a talpáig".
A kegyelem nem csonkítja meg ezt a testet és nem vágja le a tagjait. Egészben hagyja, bár áldott legyen az Isten, keresztre feszíti, Krisztus keresztjéhez szögezi. És ismétlem, azt hiszem, azért nevezi testnek, mert ez valami kézzelfogható dolog. Mindannyian tudjuk, hogy van testünk. Ez egy olyan dolog, amit érezhetünk, tudjuk, hogy ott van. Az új természet egy finom lélek, és nem könnyű észrevenni - néha meg kell kérdőjeleznem magamban, hogy egyáltalán ott van-e. De ami a régi természetemet illeti, ami egy test, soha nem esik nehezemre felismerni a létezését - olyan nyilvánvaló, mint a hús és a csontok. Ahogyan sohasem kételkedem abban, hogy húsban és vérben vagyok, úgy sohasem kételkedem abban sem, hogy mi a bűn bennem. Ez egy test - egy olyan dolog, amit látok és érzek, és ami fájdalmamra mindig jelen van velem.
Értsd meg tehát, hogy a keresztény ember régi természete egy test. Van benne egy anyag, vagy ahogy Kálvin fogalmaz, a romlottság tömege. Nem egyszerűen egy foszlány, egy maradék - a régi ruha ruhája -, hanem az egész még mindig ott van benne. Igaz, hogy a kegyelem lába alatt összezúzódott. Ki van vetve a trónjáról. De ott van - ott van teljes teljességében és teljes szomorú kézzelfoghatóságában - a halál teste. De miért nevezi a halál testének? Egyszerűen azért, hogy kifejezze, milyen szörnyű dolog ez a bűn, amely a szívben marad. Ez a halál teste. Egy ábrát kell használnom, amelyet mindig ehhez a szöveghez csatolnak, és nagyon helyesen. Az ókori zsarnokok szokása volt, hogy amikor a legfélelmetesebb büntetéseknek akarták alávetni az embereket, egy holttestet kötöttek hozzájuk, és a kettőt egymásnak háttal helyezték el. És ott volt az élő ember, akire szorosan rá volt szíjazva egy holttest, amely rothadt, rothadt, romlott, és ezt kellett magával hurcolnia, bárhová is ment.
A kereszténynek éppen ezt kell tennie. Benne van az új élet. Van egy élő és halhatatlan elve, amelyet a Szentlélek helyezett belé, de úgy érzi, hogy minden nap magával kell hurcolnia ezt a halott testet, a halál testét, amely olyan visszataszító, olyan undorító, olyan undorító az új életére nézve, mint amilyen egy halott, bűzlő tetem lenne egy élő emberre nézve. Francis Quarles az egyik példája elején egy nagy csontvázat ábrázol, amelybe egy élő embert burkolnak. Bármilyen furcsa is ez a képzelet, nem különösebb, mint igaz. Ott van az öreg csontvázember, mocskos, romlott és förtelmes. Ő a ketrece annak az új elvnek, amelyet Isten a szívbe helyezett. Gondoljunk egy pillanatra szövegünk megdöbbentő nyelvezetére: "Ennek a halálnak a teste" - ez a megtestesült halál, a koncentrált halál, az élet templomában lakozó halál.
Gondoltál már arra, hogy milyen szörnyű dolog a halál? A gondolat a legundorítóbb az emberi természet számára. Azt mondod, hogy nem félsz a haláltól, és nagyon helyesen. De azért nem féltek a haláltól, mert a dicsőséges halhatatlanságra tekintetek. A halál önmagában véve a legrémisztőbb dolog. Nos, a beleszületett bűnben benne van a halál minden ismeretlen rémülete, minden pusztító ereje és minden elképesztő komorsága. Költőre lenne szükség ahhoz, hogy az élet és a halál összeütközését ábrázolja - hogy leírja az élő lelket, aki arra van ítélve, hogy a zűrzavar fekete árnyékaiban járjon, és a megtestesült halált hordozza a gyomrában. De ilyen a keresztény ember állapota. Újjászületett emberként tüzes, fényes, halhatatlan lélek. De a halál árnyékaiban kell járnia. Naponta meg kell küzdenie a bűn minden óriási erejével, amelyek éppoly szörnyűek, éppoly fenségesen félelmetesek, mint a halál és a pokol erői.
Az előző fejezetben a gonosz elvet "az öreg ember"-nek nevezzük. Ennek az "öreg" szónak sok jelentése van. De legyen elég annyi, hogy megjegyezzük, hogy a korban az új természet nincs egyenrangú a romlott természettel. Vannak itt olyanok, akik hatvan évesek az emberiségükben, akik a kegyelmi életben alig két évet tudnak számolni. Most álljunk meg és elmélkedjünk a szívben folyó háborúról. Ez egy csecsemő és egy felnőtt ember küzdelme, egy csecsemő és egy óriás birkózása. Az öreg Ádám, mint valami ősi tölgy, gyökereit az Emberiség mélyére fúrta - ki tudja-e gyökereztetni az isteni csecsemő, és ki tudja-e taszítani a helyéről?
Ez a munka, ez a munka. Az új természet születésétől kezdve megkezdi a küzdelmet, és nem hagyhatja abba, amíg a győzelmet tökéletesen el nem éri. Mindazonáltal ez egy hegy megmozgatása, egy óceán kiszárítása, a hegyek cséplése, és ki elégséges ezekhez a dolgokhoz? A mennyben született természetnek szüksége van Szerzője bőséges segítségére, és meg is kapja azt, különben a küzdelemben megadná magát, legyűrve ellenfele fölényes ereje alatt, és összezúzva annak hatalmas súlya alatt.
Ismét - figyeljük meg, hogy az ember régi természete, amely a keresztényben megmarad, gonosz, és soha nem is lehet más, csak gonosz, mert ebben a fejezetben azt mondjuk, hogy "bennem" - vagyis a testemben - "nem lakik semmi jó". A régi ádámi természetet nem lehet megjavítani. Nem lehet jobbá tenni. Reménytelen megkísérelni. Tehetsz vele, amit akarsz - nevelheted, oktathatod, és így több eszközt adhatsz neki a lázadásra -, de a lázadót nem tudod baráttá tenni, a sötétséget nem tudod világossággá változtatni. Ez Isten ellensége, és Isten ellenségének kell maradnia mindig is.
Ellenkezőleg, az új élet, amelyet Isten adott nekünk, nem tud bűnbe esni. Ezt jelenti a János evangélium egyik szakasza, ahol azt mondják: "Az Isten gyermeke nem vétkezik. Nem tud vétkezni, mert Istentől született". A régi természet gonosz, csak gonosz - éspedig folyamatosan. Az új természet teljesen jó. Semmit sem tud a bűnről, csak azt, hogy gyűlöli azt. A bűnnel való érintkezése fájdalmat és nyomorúságot okoz neki, és így kiált fel: "Jaj nekem, hogy Mesechben lakom, hogy Kedár sátraiban lakom".
Ezzel egy kis képet adtam nektek a két természetről. Hadd emlékeztesselek benneteket ismét arra, hogy ez a két természet lényegében változatlan. Az új természetet, amelyet Isten adott nektek, nem tudjátok kevésbé istenivé tenni. A régi természetet nem tudjátok kevésbé tisztátalanná és földivé tenni. A régi Ádám egy elítélt dolog. Lehet, hogy kisöpröd a házat, és a gonosz szellem látszólag elmegy belőle, de újra visszajön, és hét másik ördögöt hoz magával, akik gonoszabbak nála. Ez egy leprás ház, és a lepra minden kőben ott van az alaptól a tetőig. Egyetlen része sem ép. A test foltos ruhája. Lehet mosni és mosni és mosni, de tisztára sohasem moshatod. Bolondság lenne megkísérelni. Míg másrészt az új természet soha nem lehet szennyezett - foltmentes, szent és tiszta, a szívünkben lakik. Ott uralkodik és uralkodik, várva azt a napot, amikor elűzi ellenségét, és vetélytárs nélkül örökké uralkodó lesz az ember szívében.
II. Így jellemeztem a két harcoló felet. Most a következő helyen rátérünk az ŐK CSATÁJÁRA. Soha a világon nem volt halálosabb viszály a nemzetek között, mint a két elv, a jó és a rossz között. De a jót és a rosszat gyakran távolság választja el egymástól, és ezért kevésbé heves a gyűlöletük. Tegyük fel, hogy egy példa: a jog a szabadság mellett áll, ezért a jog gyűlöli a rabszolgaság gonoszságát. De nem gyűlöljük olyan intenzíven a rabszolgaságot, mint ahogyan tennénk, ha a szemünk előtt látnánk - akkor forrna a vérünk -, ha látnánk fekete testvérünket, akit a tehénbőrből készült ostorral sújtanak le. Képzeljük el, hogy egy rabszolgatartó itt áll, és addig ütlegeli szegény rabszolgáját, amíg a vörös vér folyóként ömlik - el tudjátok képzelni a felháborodásotokat?
Most a távolság az, ami miatt ezt kevésbé érezheted. A jobb felejti el a rosszat, mert az messze van. De tegyük fel, hogy a jó és a rossz egy házban lakik. Tegyük fel, hogy két ilyen elkeseredett ellenség, összebújva, összezárva és bezárva ebben a szűk házban, ember. Tegyük fel, hogy a kettő kénytelen együtt lakni - el tudjátok képzelni, milyen kétségbeesett dühkitörésig jutna ez a kettő egymással? A gonosz dolog azt mondja: "Ki foglak űzni, te betolakodó. Nem tudok békés lenni, ahogyan szeretnék, nem tudok randalírozni, ahogyan szeretnék, nem tudok úgy élni, ahogyan szeretnék - ki veled! Soha nem leszek elégedett, amíg meg nem öllek téged."
"Nem - mondja az újjászületett természet -, megöllek és elűzlek. Nem tűröm, hogy egy bot vagy kő maradjon belőletek. Késhegyre menő háborút esküdtem veletek. Elővettem a kardot, eldobtam a hüvelyt, és addig nem nyugszom, amíg teljes győzelmet nem aratok felettetek, és teljesen ki nem űzlek benneteket ebből a házamból". Mindig ellenségeskednek, bárhol is vannak. Soha nem voltak barátok, és soha nem is lehetnek azok. A gonosznak gyűlölnie kell a jót, és a jónak gyűlölnie kell a gonoszt.
És jegyezzük meg - bár az ellenségeskedést a farkashoz és a bárányhoz hasonlíthatjuk, az újjászületett természet mégsem minden tekintetben a bárány. Lehet, hogy ártatlanságában és szelídségében az, de erejében nem az. Mert az újszülött természetben benne van Isten mindenhatósága, míg a régi természetben benne van a Gonosz minden ereje, amit nem könnyű eltúlozni, de mi nagyon gyakran alábecsüljük. Ez a két dolog mindig kétségbeesetten ellenségeskedik egymással. És még akkor is, amikor mindkettő nyugodt, akkor sem gyűlölik egymást kevésbé.
Amikor a gonosz természetem nem kel fel, akkor is gyűlöli az újszülött természetet, és amikor az újszülött természet inaktív, akkor is alaposan irtózik minden gonoszságtól. Az egyik nem bírja elviselni a másikat, arra kell törekednie, hogy kiszorítsa. Ezek sem hagynak soha alkalmat arra, hogy ne álljanak bosszút egymáson. Vannak idők, amikor a régi természet nagyon aktív, és akkor hogyan fogja halálos fegyvertárának minden fegyverét bevetni a keresztény ellen. Egyszer csak azon kapjátok magatokat, hogy hirtelen harag támad rátok, és amikor védekeztek a forró kísértés ellen, egyszer csak azt veszitek észre, hogy a büszkeségetek felemelkedik, és azt kezditek mondani magatokban: "Nem vagyok-e jó ember, hogy visszafogtam magam?".
És abban a pillanatban, amikor letaszítod a büszkeségedet, jön egy újabb kísértés, és a vágy kinéz a szemed ablakán, és olyan dologra vágysz, amire nem szabadna nézned, és mielőtt még szemet hunynál a hiúság felett, a lustaság halálos álmosságában körülvesz, és átadod magad a befolyásának, és abbahagyod az Istenért való munkát. És amikor aztán újra megerőltetitek magatokat, éppen abban a kísérletben, hogy felébredjetek, ismét felébresztitek a büszkeségeteket. A gonosz kísért benneteket, menjetek, amerre akartok, vagy álljatok, bármilyen testtartásban, amit csak akartok.
Másfelől az új természet soha nem veszít el egy alkalmat sem arra, hogy a régit lerombolja. Ami a kegyelmi eszközöket illeti, az újjászületett természet sohasem lesz elégedett, ha nem élvezi azokat. Ami az imát illeti, az ima által igyekszik majd megküzdeni az ellenséggel. A hitet, a reményt és a szeretetet, a fenyegetéseket, az ígéreteket, a Gondviselést, a Kegyelmet és minden mást is be fog vetni a gonosz kiűzésére. Nos - mondja valaki -, "én ezt nem így találom". Akkor én félek érted. Ha nem gyűlölöd annyira a bűnt, hogy mindent megteszel annak kiűzéséért, akkor attól tartok, hogy nem vagy Isten élő gyermeke. Az antinómiások szeretik hallani, hogy a szív gonoszságáról prédikálsz, de itt van a hiba velük, nem szeretik, ha azt mondják nekik, hogy ha nem gyűlölik ezt a gonoszt, ha nem igyekeznek kiűzni azt, és ha nem az újjászületett természetük állandó hajlama, hogy gyökerestül kiirtják, akkor még mindig a bűneikben vannak.
Azok az emberek, akik csak hisznek a romlottságukban, de nem gyűlölik azt, nincsenek messzebb az ördögnél a mennybe vezető úton. Nem az, hogy romlott vagyok, bizonyítja, hogy keresztény vagyok, és nem az, hogy tudom, hogy romlott vagyok, hanem az, hogy gyűlölöm romlottságomat. A romlottságommal vívott gyötrelmes halálos harcom az, ami bizonyítja, hogy Isten élő gyermeke vagyok. Ez a két természet soha nem szűnik meg küzdeni, amíg ezen a világon vagyunk. A régi természet soha nem fogja feladni. Soha nem fog fegyverszünetet kiáltani, soha nem fogja kérni, hogy a kettő között békét kössünk. Mindig le fog csapni, amilyen gyakran csak tud. Amikor nyugodtan fekszik, akkor csak egy jövőbeli csatára készül. Christian és Apollyon csatája három órán át tartott. De Keresztény csatája önmagával a Kapuvártól egészen a Jordán folyóig tartott.
A belső ellenséget soha nem lehet kiűzni, amíg mi itt vagyunk. A Sátán néha távol lehet tőlünk, és olyan vereséget szenvedhet, hogy örömmel vonul vissza üvöltve a barlangjába, de az öreg Ádám velünk marad az elsőtől az utolsóig. Velünk volt, amikor először hittünk Jézusban, és már jóval azelőtt is, és velünk lesz egészen addig a pillanatig, amikor csontjainkat a sírban, félelmeinket a Jordánban, bűneinket pedig a feledés homályában hagyjuk.
Ismét figyeljük meg, hogy e két természet egyike sem elégszik meg a harcban anélkül, hogy szövetségeseket hozna segítségül. A gonosz természetnek régi kapcsolatai vannak, és azon törekvésében, hogy kiűzze a bennünk lévő Kegyelmet, hírnököket küld minden segítőjéhez. Mint Cherdorlasmer, Elám királya, más királyokat is magával hoz, amikor csatába indul. "Á - mondja az öreg Ádám -, nekem barátaim vannak a gödörben". Üzenetet küld le a mélységbe, és onnan készséges szövetségesek jönnek - szellemek a pokol hatalmas mélyéről - számolatlanul jönnek fel a testvérük segítségére az ördögök. És aztán, nem elégedve meg ennyivel, a húsvér test azt mondja: "Á, vannak barátaim ezen a világon". És akkor a világ elküldi a kísértés ádáz társait, mint például a szemek kívánságát és az élet büszkeségét. Micsoda csata, amikor a bűn, a Sátán és a világ egyszerre támad a keresztényre. "Ó", mondja valaki, "szörnyű dolog kereszténynek lenni". Biztosíthatlak benneteket, hogy az. Az egyik legnehezebb dolog a világon Isten gyermekének lenni. Valójában lehetetlen, hacsak az Úr nem tesz minket a gyermekeivé, és nem tart meg bennünket.
Nos, mit tesz az új természet? Amikor látja ezeket az ellenségeket, az Úrhoz kiált, és az Úr barátokat küld neki. Először jön segítségére Jehova, az Örök Szövetségben, és feltárja a szív előtt saját érdekeit az örökkévalóság titkaiban. Aztán jön Jézus az Ő vérével. "Győzedelmeskedni fogsz" - mondja Ő. "Hódítónál is győztesebbé teszlek halálom által". És akkor megjelenik a Szentlélek, a Vigasztaló. Ilyen segítséggel ez az újjászületett természet több mint ellenfél az ellenségeivel szemben. Isten néha magára hagyja ezt az új természetet, hogy megismerje saját gyengeségét. De nem sokáig, nehogy kétségbeesésbe süllyedjen.
Harcoltok ma az ellenséggel, kedves keresztény testvéreim és nővéreim? A Sátán, a test és a világ - ez a pokoli hármasság - mind ellenetek vannak? Ne feledjétek, van egy isteni Szentháromság számotokra. Harcoljatok tovább, bár mint Valiant-for-Truth, vér folyik a kezetekből és kardotokat a karotokhoz ragasztja. Harcolj tovább! Mert veled vannak a Mennyország légiói. Maga Isten van veletek! Jehova Nissi a zászlód, és Jehova Rophi a sebeid gyógyítója. Győzni fogtok. Mert ki győzheti le a Mindenhatóságot, vagy tapossa lábai alá az Istenséget?
Így igyekeztem leírni a konfliktust. De értsd meg, nem lehet leírni. Azt kell mondanunk, amit Hart tesz a himnuszában, amikor a lelke érzelmeinek megéneklése után azt mondja...
"De, testvéreim, bizonyára kitaláljátok,
Mert talán ti is éreztétek már ugyanezt."
Ha láthatnátok egy síkságot, ahol csatát vívnak, láthatnátok, hogy az ágyúk kerekei, a lovak patái és az emberek taposása hogyan tépi fel a földet. Micsoda pusztaság van ott, ahol egykor az aratás arany termése nőtt. Hogy áztatja a földet a megöltek vére! Milyen szörnyű a szörnyű küzdelem eredménye. De ha láthatnád a hívők szívét a lelki harc után, olyan lenne, mint a csatatér - olyan feldarabolva, mint a csatatér földje a legszörnyűbb összecsapás után, amelyet emberek vagy ördögök valaha is vívtak. Mert gondoljatok bele - az ember önmagával küzd. Nem, inkább az ember az egész világgal. Nem, még inkább! Az ember a pokollal - Isten az emberrel, az ember, a világ és a pokol ellen. Micsoda harc ez! Egy angyalnak is megérné eljönni az éter legtávolabbi mezejéről, hogy egy ilyen összecsapást lásson.
III. Most pedig a FÁRADT HARCOS HARCOSSÁGOT vesszük észre. Felemeli a hangját, és sírva kiáltja: "Ó, nyomorult ember, aki vagyok! Ki szabadít meg engem e halál testéből?" Ez egy lihegő harcos kiáltása. Olyan sokáig harcolt, hogy elvesztette a lélegzetét, és újra beszívja azt. Imával veszi a levegőt. "Ó, nyomorult ember, aki vagyok! Ki szabadít meg engem e halál testétől?" Nem adja fel a harcot. Tudja, hogy nem tudja, és nem is meri. Ez a gondolat meg sem fordul a fejében. De az összecsapás olyan fájdalmas, a harc olyan dühös, hogy majdnem vereséget szenved. Leül felfrissülni, és így sóhajtja ki a lelkét. Mint a lihegő szarvas, aki vágyik a vízpatakra, így szól: "Ó, nyomorult ember, aki vagyok".
Nem, ez több ennél. Ez egy ájult ember kiáltása. Addig küzdött, amíg minden ereje elfogyott, és ezzel az ájult zihálással zuhan vissza Megváltója karjaiba: "Ó, nyomorult ember, aki vagyok!". Ereje elhagyta őt. Súlyosan megverték a harcban, úgy érzi, hogy Isten segítsége nélkül annyira teljesen legyőzött, hogy a vereség jajkiáltását kezdi: "Ó, nyomorult ember, aki vagyok". És akkor felteszi ezt a kérdést: "Ki szabadít meg engem?". És jön egy hang a Törvényből: "Nem tudok és nem is akarok". Jön egy hang a lelkiismeretből: "Megmutathatom neked a harcot, de nem tudok segíteni neked benne". És akkor jön egy kiáltás a régi Emberi Természetből, és ez azt mondja: "Á, senki sem tud megszabadítani téged, én még elpusztítalak. Ellenséged keze által fogsz elbukni. Dávid háza elpusztul, Saul pedig élni és uralkodni fog örökké".
És a szegény ájult katona újra felkiált: "Ki szabadít meg engem?" Reménytelennek tűnik az eset, és hiszem, hogy néha az igaz keresztény azt gondolhatja, hogy reménytelenül kiszolgáltatott a bűn hatalmának. Pál nyomorúsága, úgy gondolom, két dologban rejlett, ami elég ahhoz, hogy bárkit nyomorultul érezzék magukat. Pál hitt az emberi felelősség tanában, és mégis érezte az emberi képtelenség tanát. Hallottam, hogy az emberek néha azt mondják: "Azt mondod a bűnösnek, hogy nem tud hinni és megtérni a Szentlélek segítsége nélkül, és mégis azt mondod neki, hogy kötelessége hinni és megtérni. Hogyan lehet ezt a kettőt összeegyeztetni?" Mi azt válaszoljuk, hogy nincs szükségük semmilyen megbékélésre. Ez a Szentírás két Igazsága, és mi meghagyjuk nekik, hogy kibéküljenek egymással - ők barátok, és a barátoknak nincs szükségük semmiféle kibékülésre.
De ami tanításként nehéznek tűnik, az a tapasztalat szerint világos, mint a napfény. Tudom, hogy kötelességem tökéletesnek lenni, de tudatában vagyok annak, hogy nem lehetek az. Tudom, hogy minden egyes alkalommal, amikor bűnt követek el, bűnös vagyok, és mégis egészen biztos vagyok benne, hogy vétkeznem kell - hogy a természetem olyan, hogy nem tehetek róla. Érzem, hogy képtelen vagyok megszabadulni a bűn és a halál e testétől, és mégis tudom, hogy meg kellene szabadulnom tőle. Ez a két dolog elég ahhoz, hogy bármelyik embert nyomorulttá tegye - tudni, hogy felelős bűnös természetéért, és mégis tudni, hogy nem tud tőle megszabadulni - tudni, hogy le kellene tartania, és mégis úgy érezni, hogy nem tud - tudni, hogy az ő dolga, hogy tökéletesen megtartsa Isten törvényét, és feddhetetlenül járjon a törvény parancsolatai szerint, és mégis szomorú tapasztalatból tudni, hogy erre éppúgy képtelen, mint ahogyan képtelen megfordítani a földgolyó mozgását, vagy kiűzni a Napot a szférák középpontjából.
Hogyan ne kergetne ez a két dolog minden embert a kétségbeesésbe? Néhány ember úgy kerüli meg a dilemmát, hogy megtagadja az egyik Igazságot. Azt mondják: "Nos, igaz, hogy képtelen vagyok megállni a bűntől". És aztán tagadják az erre való kötelességüket - nem kiáltják: "Ó, nyomorult ember, aki vagyok". Úgy élnek, ahogy akarnak, és azt mondják, hogy nem tehetnek róla. Másrészt vannak olyan emberek, akik tudják, hogy felelősek. De akkor azt mondják: "Igen, de én levethetem a bűneimet", és ezek tűrhetően boldogok. Az arminiánus és a hiperkálvinista is nagyon kényelmesen boldogul. De az az ember, aki elhiszi ezt a két tanítást, ahogyan Isten Igéje tanítja, hogy felelős a bűnért, és mégis képtelen megszabadulni tőle - nem csodálom, hogy amikor magába néz, elég annyit talál, hogy felsóhajt és felsír, elájul és kétségbeesik: "Ó, nyomorult ember, aki vagyok! Ki szabadít meg engem e halál testéből?"
És most azt mondja valaki: "Á, nem lennék keresztény, ha így ájulna el - úgy tűnik, mindig önmagával kell harcolnia. Sőt, egészen addig, amíg kétségbe nem esik a győzelemtől." Álljunk meg egy pillanatra. Egészítsük ki a képet. Ez az ember elájul. De idővel helyre fog állni. Ne gondoljátok, hogy reménytelenül legyőzték - elesik, hogy felkeljen - elájul, de azért, hogy újraéledjen. Ismerek egy orvosságot, amely felébresztheti alvó reményeit, és végigfuthat vérének fagyos áramlásán. Hallgassuk meg az ígéretet a fülébe, és meglátjuk, milyen hamar feléled. Tegyük a szíverősítőt az ajkára - lássuk, hogyan kel fel, és játssza újra az embert. "Már majdnem legyőztek - mondja -, majdnem kétségbeestem. Ne örülj rajtam, ó, ellenségem! Ha el is bukom, újra fel fogok támadni." És még egyszer nekiront, és azt kiáltja: "Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által". Így megy tovább újra, győztesnél győztesebben, az által, aki szerette őt.
IV. Ezzel eljutottam az utolsó ponthoz, hogy a kereszténynek végre hódítónak kell lennie. Azt gondoljátok, hogy örökké a bűn rabszolgái és rabszolgái maradunk? Örökké a saját természetem gályarabja leszek, aki a szabadságért rángat, és soha nem szabadul? Örökre a hátamhoz láncolva kell-e tartanom ezt a halottat, és szippantanom kell rothadó testének dögletes kilégzéseit? Nem, nem, nem, nem! Ami a szívemben van, olyan, mint egy ketrecbe zárt sas. És tudom, hogy hamarosan a rácsok, amelyek bezárnak engem, el fognak törni. Ketrecem ajtaja kinyílik, és én felszállok, szememet a dicsőség napjára szegezve, felfelé szárnyalva, hűen a vonalhoz, nem mozdulva sem jobbra, sem balra, repülve, míg el nem érem Égboltomat Isten örök szeretetének örök szikláin. Nem, mi, akik szeretjük az Urat, nem fogunk örökké Mesechben lakni. Lehet, hogy a por beszennyezi ruhánkat, lehet, hogy szenny borítja homlokunkat, és lehet, hogy koldusszegény a ruhánk, de nem leszünk örökké ilyenek.
Eljön a nap, amikor felkelünk, kirázzuk magunkat a porból, és felvesszük szép ruháinkat. Igaz, hogy most olyanok vagyunk, mint Izrael Kánaánban. Kánaán tele van ellenséggel. De a kánaániakat ki kell és ki kell űzni. Amáleket meg kell ölni, Agagot darabokra kell vágni. Ellenségeink, mindegyikük, elűzetik, és az egész föld Dántól Beersebáig az Úré lesz. Keresztények, örüljetek! Hamarosan tökéletesek lesztek! Hamarosan megszabadultok a bűntől, teljesen megszabadultok tőle, egyetlen rossz hajlam, egyetlen gonosz vágy nélkül! Hamarosan olyan tiszták lesztek, mint az angyalok a fényben. Nem, sőt, a Mester ruháitok viselésével "szentek lesztek, mint a Szent". El tudjátok ezt képzelni? Hát nem ez a Mennyország summája, a boldogság elragadtatása, a dicsőség hegycsúcsainak szonettje - hogy tökéletesnek kell lennetek?
Sem szem, sem fül, sem kéz nem érhet el téged kísértés. És ha a kísértés el is érne téged, akkor sem ártana neked. Mert nem lesz benned semmi, ami bármilyen módon elősegíthetné a bűnt. Olyan lenne, mint amikor egy szikra az óceánba esik, a ti szentségetek egy pillanat alatt kioltaná azt. Igen, Jézus vérében megmosakodva, újból megkeresztelve a Szentlélekkel, hamarosan az arany utcákon fogsz járni, fehér köntösben és fehér szívvel is. Tökéletes, mint a Teremtőd, az Ő Trónja előtt fogsz állni, és az Ő dicséretét énekeled az örökkévalóságig. Most pedig, Krisztus katonái, újra fegyverbe! Rohanjatok még egyszer a harcba - nem lehet legyőzni titeket. Győznötök kell. Ha egy kicsit el is ájultok, legyetek bátrak. Győzni fogtok a Bárány vére által.
És most, egy percre félrefordulva, befejezésül egy-két észrevételt teszek a jelenlévőknek. Vannak itt néhányan, akik azt mondják: "Engem soha nem zavarnak ilyen módon". Akkor sajnálom önöket. Elmondom nektek a hamis nyugalmatok okát. Nincs meg Isten Kegyelme a szívetekben. Ha lenne, akkor biztosan megtalálnátok ezt a konfliktust magatokban. Ne vesd meg a keresztényt, mert benne van a konfliktusban - vesd meg magadat, mert nem vagy benne. Azért hagy téged az ördög békén, mert tudja, hogy az övé vagy. Most már nem kell sokat bajlódnia veled. Elég ideje lesz arra, hogy az utolsó pillanatban megadja neked a béredet. Azért háborgatja a keresztényt, mert attól fél, hogy elveszíti. Azt gondolja, hogy ha itt nem piszkálja őt, akkor az örökkévalóságban nem lesz rá alkalma, ezért harapdálja és ugatja, amíg lehet. Ezért bosszankodik a keresztény jobban, mint te.
Ami téged illet, lehet, hogy nem fog fájni, mert a halott ember nem érez ütéseket. A lelkiismeret szúrása nélkül is megúszhatod. A romlott emberek valószínűleg nem éreznek sebeket, még ha tetőtől talpig átszúrod is őket. Sajnálom az állapotodat, mert a féreg, amely nem hal meg, már készül, hogy táplálkozzon belőled. A bűntudat örök keselyűje hamarosan megnedvesíti szörnyű csőrét lelked vérével. Reszkess! Mert a pokol tüze forró és olthatatlan, és a kárhozat helye szörnyűbb, mint egy őrült álma.
Ó, hogy gondolj az utolsó végedre! A kereszténynek lehet, hogy a jelene rossz, de a jövője dicsőséges. De a ti jövőtök a sötétség feketéje örökre. Az élő Istenre esküszöm nektek, ti, akik nem félitek Krisztust, gondoljátok meg utatokat. Nektek és nekem is számot kell adnunk a ma reggeli istentiszteletről. Figyelmeztetlek benneteket, férfiak és nők! Figyelmeztetlek benneteket! Vigyázzatok magatokra, hogy ne gondoljátok, hogy ez az élet a mindenetek. Van egy eljövendő világ. Ott van "a halál után az ítélet". Ha nem félitek az Urat, az ítélet után örök harag és örök nyomorúság következik.
És most egy szó azokhoz, akik Krisztust keresik. "Á - mondja valaki -, uram, én kerestem Krisztust, de rosszabbul érzem magam, mint valaha életemben. Mielőtt Krisztusra gondoltam volna, jónak éreztem magam, de most úgy érzem, hogy gonosz vagyok." Minden rendben van, barátom. Örülök, hogy ezt mondod. Amikor a sebészek meggyógyítják egy beteg sebét, mindig ügyelnek arra, hogy a büszke húst levágják, mert a gyógyulás soha nem lehet radikális, amíg a büszke hús megmarad. Az Úr megszabadít önbizalmadtól és önigazságodtól. Éppen most tárja fel lelked előtt a halálos rákot, amely benned gennyesedik. Biztos úton vagy a gyógyulás felé, ha a sebesülés útján jársz. Isten előbb megsebez, mielőtt meggyógyítana. Halálra sújtja az embert a saját megbecsülésében, mielőtt életre keltené.
"Ah," kiáltja az egyik, "de remélhetem-e, hogy valaha is megszabadulok?" Igen, testvérem, ha most Krisztusra nézel. Nem érdekel a bűnöd, sem a szíved kétségbeesése. Ha csak arra fordítod a tekinteted, aki a fán vérezett, akkor nemcsak remény van számodra, hanem a megváltás bizonyossága is. Én magam, miközben ezen a témán gondolkodtam, éreztem, hogy nagy sötétség borzalma söpör végig a lelkemben, amikor arra gondoltam, hogy milyen veszélyben vagyok, nehogy legyőzzön, és nem tudtam a fényt bepillantani megterhelt lelkembe, amíg el nem fordítottam a szemem, és meg nem láttam a fán függő Mesteremet. Láttam, hogy a vér még mindig folyik - a hit megragadta az áldozatot, és azt mondtam: "Ez a kereszt Jézus győzelmének eszköze, és az enyém is az lesz". Az Ő vérére néztem. Emlékeztem, hogy abban a vérben diadalmaskodtam, és felálltam elmélkedéseimből, megalázva, de mégis örvendezve - levert, de nem kétségbeesetten - a győzelmet keresve. Tegyetek hasonlóképpen.
"Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy megmentse a bűnösöket." Higgyétek el ezt. Te egy felébredt, tudatos és bűnbánó bűnös vagy. Ezért jött el, hogy megmentsen téged. Higgy az Ő szavának. Bízz benne. Ne tegyél semmit a saját üdvösségedért magadtól, hanem bízz benne, hogy Ő megteszi. Vessétek magatokat egyszerűen és kizárólag Rá. És mivel ez a Biblia igaz, nem fogod azt tapasztalni, hogy az ígéret cserbenhagy téged - "Aki keres, az talál. Aki zörget, annak megnyílik."
Isten segítsen benneteket, hogy ezt az új életet adjon nektek belülről! Segítsen neked, hogy Jézusra tekints, és bár hosszú és nehéz a küzdelem, édes lesz a győzelem, az Ő kegyelméből! Ámen.

[gépi fordítás]
ISTEN bölcsességében úgy alkotta meg a külső világot, hogy az a belső világ különös és csodálatos képe legyen. A természetnek van egy analógiája a Kegyelemmel. Azok a csodák, amelyeket Isten az ember szívében tesz - mindegyikük párhuzamot, képet, metaforát, illusztrációt talál azokban a csodákban, amelyeket Isten a Gondviselésben tesz. A lelkész kötelessége, hogy mindig keresse ezeket az analógiákat. Megváltónk is így tett. Ő a mintaprédikátor - az Ő prédikációja példázatokból, a külső világból vett képekből állt, amelyek Isten nagy és hatalmas Igazságainak tanításához illeszkedtek. És az ember elméje úgy van felépítve, hogy mindig jobban látunk egy dolgot egy képen keresztül, mint bárhol máshol. Ha egy embernek elmondod Isten egy egyszerű Igazságát, közel sem látja azt olyan jól, mintha egy illusztráción keresztül mondanád el neki. Ha megpróbálnám leírni a lélek menekülését a bűntől Krisztushoz, feleannyira sem látnád olyan könnyen, mintha John Bunyan zarándokát ábrázolnám, amint ujjait a fülébe dugva fut ki a pusztulás városából, és minden erejével a kapu felé siet.
Egy képben van valami kézzelfogható, valami, amit a mi szegény hús-vér emberünk meg tud ragadni. És ezért az elme, a hús és a vér által megragadva, képes megérteni az eszmét, és magáévá tenni azt. Ezért szükséges és hasznos, hogy a lelkész mindig igyekezzen a prédikációját illusztrálni, és beszédét minél inkább Jézus Krisztus példázataihoz hasonlóvá tenni.
Nos, nagyon kevés elme képes példázatokat alkotni. Az a helyzet, hogy egyetlen jó allegóriát sem ismerek az angol nyelvben, és ez a "Zarándok útja példázatokban". A képek és hasonlatok nem olyan egyszerűek, mint azt néhányan gondolják - a legtöbb ember megérti őket, de kevesen képesek megalkotni őket. Boldogok vagyunk mi, akik Krisztus szolgái vagyunk - nekünk nincs nagy gondunk ezzel a kérdéssel. Nekünk nem kell példázatokat alkotnunk. Nekünk vannak megalkotva. Hiszem, hogy az ószövetségi történelem egyik célja az, hogy a keresztény lelkipásztorokat illusztrációkkal lássa el. Tehát Isten egy igazságát, amelyet az Újszövetségben a maga csupasz formájában tanításként tanítva találok, az Ószövetségben példázatba öntött példázatnak találom. És így használnánk ezt a legkiválóbb ősi könyvet, az Ószövetséget, az Újszövetség illusztrációjaként és eszközként, hogy elménknek elmagyarázzuk Isten Igazságát, amelyet az Újszövetségben tanítóbb formában tanítanak nekünk.
Mit látunk tehát a Teremtés könyve negyvenkettedik fejezetének e két versében? Az ember elveszett helyzetének képét látjuk itt, az ember súlyos, lélekfogyasztó éhínségben van. Felfedezzük itt az ember reményét. Reménye abban rejlik, hogy József, akit nem ismer, elébe ment és gondoskodott minden szükséges dologról, hogy szükségleteit kielégíthesse. És itt gyakorlati tanácsot kapunk, amely Jákob részéről kiemelkedően bölcs volt fiai számára az ő esetében, és amely értelmezve a legbölcsebb tanács neked és nekem is. Látva, hogy van irgalom a bűnösök számára, és hogy Jézus, a mi testvérünk elment előttünk, hogy gondoskodjék számunkra a mindenre elegendő megváltásról - "miért ülünk itt, és nézünk egymásra?". Isten kebelében van irgalom, Krisztusban van megváltás - "menj le oda és vegyél nekünk onnan, hogy éljünk és ne haljunk meg".
Három dolog tehát ma reggel - először is, egy szánalmas helyzet. Másodszor, jó hírek. És harmadszor, kiváló tanácsok.
Először is, egy szomorú fény. Jákob fiait éhínség érte utol. Beszélhetünk éhínségről, barátaim, de egyikünk sem tudja, mi az. Hallottunk az írországi éhínségről, és néhány szörnyű történetet meséltek nekünk, amelyek megkeserítették a szívünket, és szinte égnek állt a hajunk. De még ott sem ismerték az éhínség teljes dühét. Azt is hallottuk, nagy bánatunkra, hogy még mindig vannak ebben a városban sötét és borzalmas helyek, ahol férfiak és nők teljesen elpusztulnak az éhségtől, akik eladták a hátukról az utolsó rongyokat is, amelyek még fedték őket, és most képtelenek elhagyni a házukat - és határozottan éhen halnak.
Ilyen eseteket láttunk a napi lapjainkban, és a szívünk rosszul lett, ha arra gondoltunk, hogy ilyen dolgok most megtörténhetnek. De egyikünk sem sejtheti, hogy mi a rémület egy általános éhínségben, amikor minden ember szegény, mert minden embernek nincs kenyere, amikor az arany és az ezüst olyan értéktelen, mint az utca kövei, mert ezüst- és aranyhegyek aligha elegendőek egyetlen búzakévére. Olvassátok el a szamariai éhínség történetét, és lássátok, milyen szörnyűséges váltásokba sodródtak az asszonyok, amikor még a saját utódaikat is megették. Az éhínség a földi pokol. Az éhínség, amely Jákobot utolérte, olyan éhínség volt, amely, ha abban a pillanatban, amelyről ez a szakasz beszél, nem is érte volna el pontosan azt a szörnyűséget, de biztosan el fog érni. Az éhínség ugyanis hét évig tartott. És ha a keleti népek tékozló természete miatt a bőség hét éve alatt még egy évre sem tudtak eleget megtakarítani, mi lesz velük az éhínség hatodik vagy hetedik évében?
Ilyen volt Jákob családjának állapota. Egy pusztaságba, egy üvöltő éhínség sivatagába kerültek, ahol csak egy oázis volt, és erről az oázisról nem is hallottak egészen addig az időpontig, amelyre a szövegünk utal, amikor örömükre megtudták, hogy Egyiptomban van gabona. Engedjék meg, hogy most Jákob e fiainak helyzetével szemléltessem a bűnösök helyzetét.
Először is, Jákob fiainak nagyon nagy szükségük volt kenyérre. Hatvanhat fős volt a családjuk. Amikor Jákob fiainak nevét olvassuk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindannyian fiúk voltak. Tudjátok, hogy Benjámin, a legfiatalabb közülük, tíz gyermek apja volt, amikor Egyiptomba ment? Ő tehát semmiképpen sem volt olyan kicsi fiú, a többieknek pedig mind nagy családjuk volt, így hatvanhatan voltak, akiket el kellett látni. Nos, az éhínség elég rémisztő, amikor egy ember éhezik - amikor egy ember a soványság és az éhség miatt csontvázzá válik -, de amikor hatvanhat száj sóvárog kenyér után, az valóban szörnyű helyzet.
De mi ez a bűnös szükségleteihez képest! Az ő szükségletei olyanok, hogy csak a Végtelenség tudja azokat kielégíteni. Olyan igénye van, amely előtt hatvanhat száj igénye semmiség. Egy olyan pokol borzalmas várakozása áll előtte, amelyből nincs menekvés. Rá nehezedik Isten nehéz keze, aki bűnei miatt elítélte őt. Mire van szüksége? Miért, az összes manna, amely a mennyből szállt le a pusztában, nem elégítené ki a bűnös szükségleteit, és az összes víz, amely a sivatagban a sziklából ömlött, nem lenne elegendő a szomjúságának oltására.
A bűnösnek akkora szüksége van rá, hogy Egyiptom hét évének minden keze tele lenne vele. Nagy irgalomra van szüksége. A legnagyobb irgalomra - nem, végtelen irgalomra van szüksége, és ha ezt nem kapja meg fentről, akkor rosszabbul jár, mintha éhezne, mert a második halált halja meg, és örök halálban él, a megsemmisülés vagy a menekülés reménye nélkül. Az éhező ember igényei nagyok. De az éhes lélek igényei még nagyobbak. Amíg ez a lélek nem kapja meg Isten szeretetét és irgalmát, addig mindig éhezni és mindig szomjazni fog. Ha világok adnának is neki falatnyi mennyiséget, éhes gyomra akkor is kielégítetlen maradna, mert az ember szívét semmi más nem töltheti be, csak a Szentháromság. Semmi más, csak Isten örökkévaló, megváltoztathatatlan szeretetének bizonyossága és Jézus legdrágább vérének alkalmazása nem tudja a bűnös lélek rettenetes éhségét megállítani.
Ismétlem - amit ezek az emberek akartak, az egy lényeges dolog volt. Nem a ruhák hiányoztak, az is hiány volt, de semmi olyan, mint a kenyér hiánya. Hiszen az ember létezhetett, ha csak gyéren fedett. Nem volt szükségük luxuscikkekre - ezeket is kívánhatták volna, és a mi szánalmunk nem lett volna annyira izgatott. Nem volt szükségük sátrakra - ezek nélkül is ki tudták volna elégíteni a természet sóvárgását. Nem volt kenyerük - anélkül az élet tüze szikrává fogyatkozna, amelynek végül ki kell aludnia a halál sötétségében.
"Kenyér! Kenyér!" Micsoda kiáltás ez, amikor az emberek összegyűlnek, és a hiány napjaiban ez a harci kiáltásuk. "Kenyér! Kenyér!" Mi lehet ennél szörnyűbb hang? "Tűz! Tűz!" talán riasztóbb, de a "Kenyér! Kenyér!" jobban szíven üti az embert. A "Tűz!" kiáltás úgy zúg, mint a mennydörgés. A "Kenyér!" kiáltás villámként villan, és elsorvasztja az ember lelkét. Ó, hogy az emberek kenyérért kiáltanának - a test táplálékának feltétlen szükségletéért! De mire van szüksége a bűnösnek? Nem pontosan ez az? Azt akarja, ami nélkül a léleknek el kell pusztulnia. Ó, bűnös, ha az egészség, ha a gazdagság, ha a kényelem lenne az, amit keresel, akkor elégedetten ülhetnél le, és mondhatnád: "Ezek nélkül is meg tudok lenni". De ebben a kérdésben a lelked, a soha meg nem haló lelked az, ami éhezik, és az ő üdvössége, a pokol lángjaiból való megmentése az, ami most a figyelmedet követeli. Ó, micsoda szükséglet ez - a lélek megmentésének szükséglete! Kenyérről és csontvázakról beszélünk? Rémisztő dolog rájuk nézni. De amikor kenyérhiányról és haldokló, pusztuló lelkekről beszélünk, itt valami sokkal félelmetesebb dologról van szó. Nézzétek hát meg a ti eseteteket, ti, akik Isten kegyelme nélkül maradtok. Nagy szükségetek van - szükségetek van alapvető dolgokra.
Jákob fiainak szükséglete ismét teljes volt. Nem volt kenyerük. Nem volt mit beszerezni. Amíg volt sajátjuk, addig fékezhették magukat, csökkenthették az adagjukat, és így mértéktartással fenntarthatták magukat. De a jövőbe tekintve látták, hogy a gyermekeik éhen halnak, és nincs egy kenyérhéj sem, amivel enyhíthetnék a fájdalmukat. Látták, hogy a feleségeik előttük betegeskednek, és a csecsemőiket a mellükön, akik nem tudnak táplálékot szerezni a száraz forrásokból. Végre látták magukat, magányos, nyomorult embereket, kezüket az ágyékukra szorítva, csontkötegekként, amint a sátrak körül kúsznak, ahol gyermekeik holtan feküdtek, és ők maguk nem voltak elég erősek ahhoz, hogy eltemessék őket. Teljes kenyérhiányban szenvedtek. A szűkösséget talán el tudták volna viselni, de a kenyér teljes hiánya a végletekig borzalmas volt.
Ilyen a bűnösök esete. Nem arról van szó, hogy van egy kis kegyelme, és több hiányzik neki. Hanem egyáltalán nincs. Önmagától nincs kegyelme. Nem arról van szó, hogy van egy kis jósága, és jobbá kell tenni, hanem egyáltalán nincs jósága, nincsenek érdemei, nincs igazsága - nincs mit Isten elé vinnie, nincs mit felajánlania, hogy elfogadja. Nincstelen, nyomorult - mindene elfogyott, amiből a lelke táplálkozhatna. Rághatja saját jócselekedeteinek száraz csontjait, de ha az Úr meggyőződést küldött a szívébe, akkor hiába rágja azokat. Megpróbálhatja összetörni a szertartások csontjait, de azt fogja tapasztalni, hogy azokban csontvelő helyett epe és keserűség van. Éhezhet és éhezhet, mert pozitívan nincs semmi, amivel a gyomrát meg tudná tartani. Ilyen tehát a te eseted. Milyen nyomorúságos egy ilyen szükséglet, mint ez - egy olyan lényeges dolog teljes hiánya, amelyre mérhetetlenül nagy szükséged van.
De ami még rosszabb - Egyiptom kivételével Jákob fiai meg voltak győződve arról, hogy sehol sincs élelem. Úgy vélem, az ok, amiért egymásra néztek, ez volt. Először az egyik úgy nézett a másikra, mintha azt mondaná: "Nincs nektek egy kis tartalékotok? Nem tudnátok adni nekem is a családomnak?" Talán Dan így szólt Simeonhoz: "Neked nincs egy kevés? A gyermekem éhezik ma. Tudnál nekem segíteni?" Egy másik talán Júdára nézett. És talán arra gondoltak, hogy Benjáminnak, a kedvencnek biztosan van valami falatja elraktározva. Így hát egymásra néztek. De hamarosan, sajnos, a remény tekintete a kétségbeesés tekintetévé változott. Egészen biztosak voltak benne, hogy a szükségek olyan nagyok voltak, hogy egyik ház sem tudott segíteni a másikon. Mindannyian elszegényedtek. És hogyan segíthetnének egymáson a koldusok - ha mind nincstelenek?
És akkor kétségbeesetten kezdtek egymásra nézni. Szótlan csendben beletörődtek a nyomorúságba, amely azzal fenyegette őket, hogy elborítja őket. Ilyen a bűnös állapota, amikor először kezd éhséget és szomjúságot érezni az igazság után - másokra tekint. Azt gondolja: "Bizonyára a lelkész segíthet rajtam, a pap segíthet rajtam". "Adjatok nekünk olajat, mert kialudtak a lámpáink." De egy idő után rájön, hogy minden ember állapota ugyanaz, hogy mindenki kegyelem nélkül való, hogy "senki sem tudja megmenteni testvérét, vagy váltságdíjat adni Istennek érte". És Krisztuson kívül mi, kedves Barátaim, ma reggel döbbenten és kétségbeesetten nézhetnénk egymásra - próbálgathatnánk a nagyvilágot, és azt mondhatnánk: "Hol van üdvösség?". Ó, ha a föld közepén lenne, akkor a sziklák között és a föld gyomrában áshatnánk, hogy megtaláljuk. Ha a mennyben lenne, akkor valami bábeli toronnyal próbálnánk megmászni, hogy elérjük az áldást. Ha tűzön keresztül kellene járnunk, hogy elérjük, örömmel vállalnánk az égő zarándoklatot. Vagy ha a tenger mélységeit kellene bejárnunk, megelégednénk azzal, hogy a tenger minden hullámzása átgördüljön rajtunk - ha megtalálhatnánk.
Ha minden embernek azt kellene mondania embertársainak, hogy "nincs remény számunkra, mindannyian elítéltek vagyunk, mindannyian bűnösök vagyunk, semmit sem tehetünk a Magasságos megbékítésére", milyen nyomorúságos világ lenne a miénk, ha egyformán meg lennénk győződve a bűnről és egyformán meg lennénk győződve arról, hogy nincs remény a kegyelemre! Ez volt tehát Jákob fiainak állapota időlegesen, és ez a mi állapotunk is természetünk szerint, lelkileg. Az éhínség földjén vagyunk. Semmi sajátunk nincs. Éhezünk, éhen halunk, és ügyünk teljesen reménytelennek tűnik, mert a földön nem találunk semmit, ami kielégíthetné a lélek tomboló éhségét.
II. Másodszor, a JÓ HÍREKhez érkeztünk. Jákobnak hite volt, és a hit füle mindig csendben van. A hit meghallja a kegyelem lépteit, még ha a lépés olyan könnyű is, mint az angyalé a virágok között. Ha az irgalom ezer mérföldnyire lenne is, és az útja tízezer évig tartana, a hit mégis meghallja a lépteit, mert gyors a füle és gyors a szeme. Nem, sőt - ha Isten olyan ígéretet adna, amely soha nem teljesülne, amíg a régi gördülő égbolt fel nem oszlik, a hit átnézne minden nemzedéken, végig az évszázadok távlatán, és messze látná az ígéret szellemét, és örülne neki.
Jákobnak a hit füle volt. Kétségtelenül imádkozott, kérve Istent, hogy az éhínség idején szabadítsa meg családját. És egyszer csak meghallja, először a háza népétől, hogy Egyiptomban van gabona. Látjátok a gyűlést? A tiszteletreméltó pátriárka a sátorban ül. Fiai jönnek, hogy reggeli hódolatukat leróják neki. Arcukon kétségbeesés látszik, kisgyermekeiket is magukkal hozzák. Mindent, amije a Pátriárkának van, odaadja. De ma reggel jó hírrel egészíti ki áldását, azt mondja nekik: "Egyiptomban van kukorica". El tudjátok képzelni, mennyire megugrott a szívük? Aligha kell hozzátennie: "Menjetek le oda, és vegyetek nekünk onnan, hogy éljünk és ne haljunk meg". Jákob meghallotta a jó hírt, és a lehető leggyorsabban közölte azt a leszármazottaival.
Most már mi is hallottuk a jó hírt. Az Úr Jézus Krisztus evangéliumában jó hírt küldtek nekünk. "Egyiptomban van kukorica." Nem kell meghalnunk. Van üdvösség Istennél. Nem kell elpusztulnunk - van kegyelem a Magasságosban. Nem kell azt gondolnunk, hogy szükségszerűen el kell vesznünk. Van út az üdvösséghez. Van remény a megmenekülésre - nem fogadjuk-e örömmel a hírt? Nem örül-e szívünk legbelül a gondolatra, hogy nem vagyunk reménytelenül elítélve, hanem az Úr még irgalmazhat nekünk? Most jobb híreket kapunk, mint amilyeneket még Jákob is kapott - bár a hír hasonló, ha szellemi értelemben értjük.
Először is, ma biztos és biztos tanúságtételekből tudjuk, hogy Egyiptomban van kukorica, Istenben van kegyelem. Jákob hírnöke talán megtévesztette őt - mindenütt mesélnek üres történeteket, és az éhínség napjaiban az emberek nagyon hajlamosak hazugságot mondani, mert igaznak hiszik azt, amit szeretnének, ha így lenne. Az éhező ember hajlamos abban reménykedni, hogy valahol talán van kukorica. És aztán azt hiszi, hogy van. Aztán azt mondja, hogy van. És aztán, ami egy kívánsággal kezdődik, pletykává és híreszteléssé válik. De ez a mai nap, Barátaim, nem üres beszéd - nem álom, nem egy csaló pletykája. Istennél van kegyelem, van üdvösség nála, hogy Őt félni kell. A kút csordultig van töltve. A magtárak tele vannak az ország jó öreg gabonájával. Nincs okunk arra, hogy elpusztuljunk. Biztos, csalhatatlan és biztos tanúságtétel, magának Istennek az esküjére mondják nekünk, hogy van üdvösség az emberek fiai számára. Jákob azonban nem tudta, hogy mennyi kukorica van Egyiptomban. Azt mondta, hogy van kukorica, de nem tudta, hogy mennyi.
Most, ma, valami olyasmi vagyunk, mint Jákob. Isten irgalmas. Nem tudjuk, egyikünk sem, hogy mennyire. "Ó", mondja egy bűnös, "olyan éhes lélek vagyok, hogy Egyiptom összes magtárából sem lenne elég nekem". Ó, de szegény lélek, Isten minden, amire szükséged lehet, még akkor is, ha végtelen mennyiségre vágynál. Jákob családjának hatvanhat tagja bármelyik nemzet magtárát nagymértékben igénybe venné. De mégis, olyan bőségesek voltak a raktárak minden városban, hogy nem olvassuk, hogy Józsefnek hiányzott minden, amit adott nekik. Így van ez veletek is. Szükségleteitek hatalmasak, de semmi sem ér fel a készletekkel. Lelked nagy kegyelmet igényel, de Isten kegyelmét éppúgy nem meríted ki, mint ahogyan egy pohár víz kivétele a tengerből nem meríti ki annak teljességét. Magasan hegyi bűneid csúcsai fölött ragyognak a Kegyelem csillagai.
Van még egy dolog, amiben jobbak vagyunk Jákobnál. Jákob tudta, hogy Egyiptomban van kukorica, de nem tudta, hogy ki tartja azt. Ha ezt tudta volna, azt mondta volna: "Fiaim, menjetek le azonnal Egyiptomba, egyáltalán ne féljetek, a ti testvéretek Egyiptom ura, és minden gabona az övé". Nem, sőt - könnyen el tudom képzelni, hogy ő maga is elment volna, azonnal. És Simeon és a többiek, bár egy kicsit talán meg is szégyenkeztek volna, amikor arra gondoltak, hogy milyen barátságtalanok voltak a testvérükkel szemben - amikor egy kicsit éhesnek érezték volna magukat, ha mindent tudtak volna Józsefről -, azt mondták volna: "Nem kell félnünk, hogy elmegyünk és alávetjük magunkat neki, mert tudjuk, hogy kegyes és szerető szíve van, és soha nem hagyná, hogy szegény testvérei éhen haljanak." Ez nem igaz.
Bűnös, Isten kegyelmei nincsenek zár alatt, kivéve azokat, amelyek felett Krisztusnak van hatalma. A mennyei kegyelem tárházainak nincs más intézője, aki azokat őrizze, csak Krisztus. Ő van a magasba emelve, hogy bűnbánatot és bűnbocsánatot adjon. És a kegyelem kulcsai a saját Testvéretek övénél lengnek. Ő, aki meghalt érted, Ő, aki annyira szeretett téged, hogy jobban szeretett téged, mint saját magát - nála vannak a kegyelem kulcsai, és félsz-e elmenni? Reszketni fogsz-e, hogy a kegyelem e gazdag tárházaihoz menj, amikor azok egy szerető, gyengéd és örökké kegyes Úr kezében vannak? Nem, ez a jó hír, hogy minden kegyelem Jézus kezében van.
Van még egy dolog, amiről Jákob fiai semmit sem tudtak. Amikor Egyiptomba mentek, véletlenszerűen mentek. Ha tudták is, hogy van kukorica, nem voltak biztosak abban, hogy kapnak is. De amikor te és én Krisztushoz megyünk, meghívott vendégek vagyunk. Tegyük fel, hogy most a szívedre veszed, hogy meghívsz néhányat London legrongyosabb emberei közül a házadba. Mindegyiküknek adsz egy-egy meghívót, és ők eljönnek az ajtóhoz. Talán félig-meddig szégyellik, hogy bejöjjenek, és a hátsó bejáraton akarnak besurranni. De ha találkoznak veled, egyáltalán nem szégyenkeznek. Azt mondják: "Uram, nem féltem eljönni, mert meghívót küldtél. Ha nem így lett volna, bár ismertem volna az ön nagylelkűségét, bár tudtam volna, hogy ön megengedheti magának, hogy segítsen nekem, nem mertem volna eljönni, ha nem küld meghívót."
József azonban nem küldött meghívót a testvéreinek. Jézus azonban meghívót küldött nektek. Mindegyikőtöknek, akik bűnösökként pusztultok, azt mondta: "Aki akar, jöjjön, és vegyen az élet vizéből ingyen". Ő maga mondta: "Aki hozzám jön, azt semmiképpen sem vetem ki". Elküldte küldötteit, és meghagyta nekik, hogy kiáltsák: "Hó, mindenki, aki szomjazik, jöjjön a vízhez, és akinek nincs pénze, jöjjön, vegyen és egyen, igen, jöjjön, vegyen bort és tejet pénz és ár nélkül". Nos, bűnös, soha nem kell félned attól, hogy oda menj, ahová hívnak. Krisztus Jézus hív. Meghívja az éhezőket, meghívja a fáradtakat. Ilyen vagy te is - éhes és fáradt. Meghívja a megterhelteket - ilyen vagy te is. Jöjjetek hát és fogadjatok. Nem kell véletlenül továbbmennetek, itt van a meghívás és az ígéret. Miért néztek hát egymásra? Keljetek fel és jöjjetek Krisztushoz. Keljetek fel és jöjjetek az Ő keresztjéhez. Bizonyítsa be most bennetek az Ő hatalmát, hogy megmentsen benneteket!
De még egy megjegyzés, és ezzel a második ponttal végeztem is. Jákob fiai egy szempontból jobb helyzetben voltak, mint ti, nyilvánvalóan, mert volt pénzük, amiből vásárolhattak. Jákob nem volt szegény ember a vagyonát tekintve, bár most már rendkívül szegény lett a kenyérhiány miatt. A fiainak volt pénze, amit magukkal vihettek. Csillogó aranyrudakról úgy gondolták, hogy biztosan felkeltik Egyiptom uralkodójának figyelmét. Nektek nincs pénzetek, nincs mit vinnetek Krisztushoz, nincs mit felajánlanotok Neki. Egyszer felajánlottatok Neki valamit, de Ő visszautasította mindazt, amit felajánlottatok Neki, mint hamis érmét, utánzatot, hamisítványt, ami semmire sem jó. És most teljesen lecsupaszítva, reménytelenül, nincstelenül azt mondod, hogy félsz Krisztushoz menni, mert nincs semmid.
Hadd biztosítsalak benneteket arról, hogy soha nem vagytok olyan alkalmas állapotban, hogy Krisztushoz menjetek, mint amikor nincs hová mennetek, és nincs semmi sajátotok. De te azt válaszolod: "Szeretném legalább jobban érezni a szükségemet". Ez lenne a sajátod - semmivel sem kell Krisztushoz menned. "De bárcsak jobban tudnék hinni." Ez is valami saját dolog lenne. A saját hitedet szeretnéd Krisztushoz vinni. Nem, úgy kell Krisztushoz menned, ahogy vagy. "De uram, meg kell javítanom magam, mielőtt elhinném, hogy Krisztus irgalmazzon nekem". A te képzelt reformációd inkább alkalmatlanná tenne téged a Kegyelemre, mintsem felkészítene rá. A reformáció a kegyelem előtt gyakran visszalépés ahelyett, hogy előre lépnél. Ez a reformáció megerősíthet téged az önigazságodban, de nem vezethet el Krisztushoz. Menj úgy, ahogy vagy.
Egy kórházban a legjobb ajánlás a betegség. Aki egy kicsit beteg, annak szüksége van némi segítségre, hogy odajusson, de hadd üssenek el az utcán, és legyek közel a halálhoz, és semmi szükségem nincs arra, hogy a kórházba ajánljanak - nyissák ki az ajtót, és azonnal bevisznek. Tehát az elveszett és tönkrement állapotod állapota az egyetlen ajánlás, amire szükséged van ahhoz, hogy Krisztushoz menj. Éppen most sok ember akarja osztogatni a szeretetét, és nem tudja, hogyan juthat el a szegények legalsó osztályához. Azokat akarják megfogni, akiknek az ágya szalmából van. Meg akarják ismerni a nagyon szegényeknek azokat az alacsony szállásait, amelyek rosszabbak, mint azok a helyek, amelyeket az állatok laknak. Ezeket az embereket akarják megtalálni. És minél nagyobb a szegénység, annál több az ajánlás. Így van ez a te esetedben is. A te nyomorúságod Istenhez könyörög. A szükségetek, a nyomorúságotok, a tehetetlenségetek, a rossz sorsotok - ezek azok a szónoklatok, amelyek Isten szívét megindítják felétek - de semmi más. Jöjj úgy, ahogy vagy, semmivel a kezedben, Jézus Krisztushoz, aki az irgalom földjének ura, és nem küld el üresen.
III. Így vettem észre a jó híreket és a szánalmas helyzetet is. Most a harmadik részhez érkezem, amely a JÓ TANÁCS. Jákob megkérdezi: "Miért nézitek egymást?". Ő pedig így szólt: "Íme, hallottam, hogy Egyiptomban van gabona. Menjetek le oda, és vegyetek nekünk onnan, hogy éljünk és ne haljunk meg." Ez nagyon gyakorlatias tanács. Bárcsak az emberek ugyanúgy cselekednének a vallás terén, mint a világi ügyekben. Jákob fiai nem azt mondták: "Nos, ez nagyon jó hír. Elhiszem", majd nyugodtan ültek és meghaltak. Nem, hanem azonnal elmentek arra a helyre, amelyről a jó hír szerint kukoricát lehetett kapni. Így kell ennek lennie a vallási kérdésekben is. Nem szabad megelégednünk azzal, hogy csak halljuk a hírt, hanem soha nem szabad megelégednünk addig, amíg az isteni kegyelem által nem éltünk vele, és nem találtunk kegyelmet Krisztusban.
Egyes lelkészek valóban azt mondják a szegény, felébredt bűnösöknek, hogy legyenek tétlenek. Valami ilyesmit mondanak nekik: "Várnotok kell, várnotok kell, amíg Krisztus eljön hozzátok". Még a vérfolyásos asszonyt is lebeszélik arról, hogy a tömegen keresztül nyomuljon, hogy megragadja a Megváltó ruhájának szegélyét. Azt mondanák az embernek, aki hangosan kiáltozik az út szélén, hogy fogja be a száját - üljön csendben, amíg Krisztus megfordul és ránéz. Nem tudják elviselni, hogy Jézus Krisztus meghívja az embereket a lakomájára, még kevésbé, hogy az Úr szolgái igyekezzenek kényszeríteni őket, hogy belépjenek. Felmentik a bűnöst, sőt azt merik tanítani, hogy Krisztus elutasítása a bűnös részéről egyáltalán nem bűn.
Most, mint Isten előtt, attól tartok, hogy az ilyen emberek bűnösök a lelkek vérében. Nem állnék olyan ember helyében, aki így beszél, az összes háromszoros aranyban számolt csillagokért sem. Ezt nem tudom megérteni. Nem értem, hogy amikor az én Mesterem azt mondta: "Ne a romlandó ételért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó ételért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt az Atya Isten elpecsételte", akkor azt mondjam egy bűnösnek, hogy üljön nyugodtan. Amikor az angyal azt mondta: "Menekülj az életedért. Ne nézz a hátad mögé. Ne maradj az egész síkságon, hanem menekülj a hegyre, hogy el ne vessz", akkor én menjek Szodomába, és mondjam Lótnak: "Maradj itt, amíg az Úr ki nem visz onnan?"? Miért, mi tudjuk az arcunkról, hogy a megváltás az Úr műve, és csakis az Úr műve.
De azt is biztosan tudjuk, hogy amikor az Úr munkálkodik, akkor minket is munkára késztet. Amikor a lelkünkben munkálkodik, az Úr nem hisz. Neki nem kell hinnie semmit, Ő hitet tesz velünk. Amikor az Úr megtérést munkál, nem bánja meg - mit kell megbánnia? Ő tesz minket bűnbánatra. Az Úr kihozta Lótot Szodomából, de Lót nem a saját lábát használta, hogy a hegyre fusson? És így kell lennie velünk is. Krisztus mindent megtesz, de minket tesz eszközzé. Azt mondja nekünk, hogy nyújtsuk ki a saját elszáradt kezünket, és mi mégsem magunktól nyújtjuk ki azt az elszáradt kezet. Ő mondja nekünk, hogy tegyük meg, és mi az Ő ereje által tesszük meg.
Mondd meg a bűnösnek, hogy üljön nyugodtan? Mit kíván ennél jobban a pokol? Mondd a bűnösnek, hogy várjon - nem helyeselné a Sátán az ilyen szolgálatot? És ő nem helyesli? Ó, testvéreim és nővéreim, aki szereti a Mesterét, aki szereti az evangéliumot, aki szereti az emberek lelkét, az nem hirdethet ilyen valótlan és keresztényietlen tanítást. Érzi, hogy a benne lévő emberség sokkal több, mint a benne lévő kegyelem, lázad egy ilyen barbár és embertelen dolog ellen, mint ez. Nem, amikor a bűnösnek prédikálunk, azt kell mondanunk neki: "Tudod, hogy szükséged van rá, érzed, hogy nem üdvözülhetsz, csak a Krisztusban lévő kegyelem által. Nézz rá, higgy benne, keresd őt, és meg fogod találni őt".
De azt hallottam, hogy ha egy bűnös úgy keresi Krisztust, hogy Krisztus nem keresi őt, akkor el fog veszni. Milyen abszurd dolog, amit bárki mondhat. Mert kereshette vagy kereshette-e valaha is a bűnös Krisztust anélkül, hogy Krisztus ne kereste volna őt? Soha nem szeretek lehetetlent feltételezni, és aztán következtetni belőle. "Tegyük fel - mondta valaki, akiről tudok -, hogy egy bűnös Krisztushoz jön, anélkül, hogy Krisztus jönne hozzá, elveszne." Nos, ez nagyon világos, csakhogy ez egy olyan dolgot feltételez, ami nem történhet meg. És mi a jó ebben? Néha az emberek felteszik nekem ezt a kérdést: "Tegyük fel, hogy Isten gyermeke bűnben él és bűnben hal meg, üdvözülne-e?". A dolog lehetetlen. Ha azt feltételezed, hogy nehéz helyzetbe kerülsz, akkor azt kell feltételezned, hogy ki is kerülsz belőle. Olyan ez, mint a régi feltételezés: "Tegyük fel, hogy a hold krémsajt, mi lenne velünk egy sötét éjszakán?". Tehát, tegyük fel, hogy egy bűnös Krisztushoz jön anélkül, hogy Krisztus jönne hozzá, mi lenne az eredmény? Ez egy lehetetlenség feltételezése, majd ebből abszurditást von le. Krisztus azt mondta: "Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki elküldött engem, nem vonzza őt". Ha egy bűnös jön, akkor vonzódik, különben nem jött volna. Ezért az én dolgom, hogy a bűnöst arra buzdítsam, hogy jöjjön Krisztushoz. A Szentlélek dolga, hogy a felszólítást érvényre juttassa, és a bűnöst Krisztushoz vonzza.
Végül hadd tegyem fel ezt a kérdést: "Miért néztek egymásra?" Miért ültök mozdulatlanul? Repüljetek Krisztushoz, és találjatok irgalmat. Ó, mondja valaki: "Nem kaphatom meg azt, amire számítok". De mit vársz te? Azt hiszem, néhány hallgatónk azt várja, hogy áramütést vagy valami hasonlót érezzen, mielőtt üdvözülne. Az evangélium egyszerűen azt mondja: "Higgyetek". Ezt nem fogják megérteni. Azt hiszik, hogy valami olyan titokzatos dolognak kell lennie. Nem tudják felfogni, hogy mi az. De várni fognak rá, és aztán hinni fognak. Nos, várni fognak a végítélet napjáig. Mert ha nem hiszitek ezt az egyszerű evangéliumot: "Higgyetek az Úr Jézus Krisztusban", akkor Isten nem fog jeleket és csodákat tenni, hogy a ti ostoba vágyaitok kedvében járjon.
A helyzeted a következő: bűnös vagy, elveszett, tönkrement. Nem tudsz magadon segíteni. A Szentírás azt mondja: "Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy megmentse a bűnösöket". Azonnali dolgod, azonnali kötelességed, hogy ráveted magad erre az egyszerű ígéretre, és hiszel az Úr Jézus Krisztusban, hogy mivel Ő azért jött a világra, hogy megmentse a bűnösöket, ezért azért jött, hogy téged is megmentsen. Amit tenned kell, az az egyszerű parancs: "Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz". Most pedig vegyétek példának Jákob fiait. Alighogy az apjuk elmondta nekik, hogy mit kell tenniük, az első dolog, amit tettek, hogy elmentek és elhozták az üres zsákjaikat. Most tegyétek ugyanezt.
"Mire jók ezek?" Azt mondod: "Nincs bennük kukorica." Nem, tudom, hogy nincs, de akkor is fogjátok az üres zsákokat, és töltsétek meg őket. Hozzátok elő a bűneteket - hozzátok elő bűnetek minden súlyosbodását - dobjátok mindet Krisztus lábai elé, és gyónjátok meg. A gyónásban nincs üdvösség, de nélküle mégsem lehet üdvösségetek. Bűneidet teljes és szabad megvallását kell tenned. "Micsoda? Önnek, uram?" Rendkívül lekötelezettje vagyok önnek. Semmiképpen sem szeretném meghallgatni a bűneidet. Semmilyen pénzösszeg nem lenne elegendő kárpótlás azért a tisztátalanságért, amely mindenkit ér, aki meghallgatja más bűneit. Nem mondanám el az enyémet, még kevésbé hallanám meg az önét. Nem, gyónjatok Istennek. Menj a szekrényedbe. Csukd be az ajtót. Aztán húzd elő üres zsákjaidat - vagyis gyónd meg bűneidet teljes egészében, mondd el az Úrnak, hogy egy szerencsétlen vagy, aki az Ő felséges kegyelme nélkül meg nem változott.
Ha ezt megtetted, akkor azt mondod, mi a következő lépés? Akkor dobj el minden reményt, ami valaha is volt vagy van, dobj el minden bizalmat a jó cselekedeteidben és minden másban. És aztán? Vessétek magatokat egyszerűen Isten e nagy Igazságára - hogy Jézus Krisztus azért jött, hogy megmentse a bűnösöket -, és boldogabb emberként fogtok felkelni a térdetekről. Vagy ha ez nem így van, próbáld meg újra és újra és újra, és nem fog kudarcot vallani. Az ima és a hit soha nem veszett el. Aki megvallotta bűneit és kereste a Megváltót, az soha nem keresi hiába.
Amikor először elítéltek bűn miatt, még kisfiúként, Istenhez fordultam, és teljes erőmből kegyelemért kiáltottam, de nem találtam. Azt hiszem, nem tudtam, mi az evangélium. Három évig kitartottam ebben. És sokszor, annak a háznak minden szobájában, amelyben laktam, ahogyan egy-egy alkalomra minden szoba üres lett, órákig imádkoztam, könnyek gördültek le az arcomon, és a vágy gyötrődésében megfeszítettem magam, hogy megtaláljam Krisztust és megtaláljam az üdvösséget. De az soha nem jött el. Csak amikor meghallottam azt az egyszerű tanítást: "Nézz reám, és üdvözülsz", akkor jöttem rá, hogy az imáim egyfajta saját igazságosságom voltak - hogy rájuk támaszkodtam -, és következésképpen rossz úton jártam.
Akkor a Szentlélek képessé tett arra, hogy a kereszten függő Krisztusra tekintsek. Nem mondtam le az imáimról, de az Úr Jézust, hitem tárgyát messze minden ima fölé helyeztem. És amikor aztán ránéztem a lógó, haldokló, vérző Őrá, a lelkem örvendezett, és térdre estem, hogy többé ne sírjak a kíntól, hanem örömmel kiáltsam: "Uram, hiszek. Segítsd meg az én hitetlenségemet". De ha azon a napon ahelyett, hogy egyszerűen Krisztusra néztem volna, azt mondtam volna: "Nem, Uram, nem mosakszom meg a Jordánban, hogy megtisztuljak. Megvárom, amíg Illés kijön, és lecsap a kezével a leprásra. Nem fogok a vaskígyóra nézni. Ez a törvényes prédikáció, ez az arminiánus tanítás. Megvárom, amíg a kígyó egyenesen a szemembe koppan", akkor soha nem jött volna el.
De miután egyszerűen Krisztusra néztem, minden más bizalmamat elvetettem. És mennyire örül a lelkem a szabadságnak, amellyel Krisztus szabaddá teszi az Ő népét. Így lesz ez veletek is. Az evangéliumot ma szabadon hirdetik nektek. Jézus Krisztus, Isten Fia, leszállt a mennyből, Szűz Máriától született, szenvedett Poncius Pilátus alatt - és keresztre feszítették a bűnért. Fordítsátok most tekinteteket arra a keresztre. Nézzétek a haldokló Istent. Nézzétek a Végtelent, amint fájdalmában a fán lóg. Ezeknek a szenvedéseknek kell megmenteniük téged - bízol-e bennük? Minden más bizalom nélkül a Kereszt lesz-e reménységed megingathatatlan oszlopa? Ha így van, akkor megmenekültök. Abban a pillanatban, hogy hiszel Jézusban, a Megváltóban, megmenekültél - bűneid megbocsátattak. Isten elfogadott téged gyermekének. A kegyelem állapotában vagy. Átmentél a halálból az életbe. Nemcsak hogy nem vagy elkárhozva, de soha nem is leszel. Van számodra korona, hárfa, lakóhely a megdicsőültek birodalmában. Ó, hogy Isten segítsen most nektek, hogy lemenjetek Egyiptomba mennyei kukoricáért, és hogy zsákjaitok zsúfolásig megtelve térjetek vissza!
Végezetül még egy utolsó megjegyzés: észrevettétek, hogy Jákob milyen érvvel indokolta, hogy miért kell a fiainak Egyiptomba menniük? Ez volt: "Hogy éljünk és ne haljunk meg". Bűnös, ez az én érvem veled szemben ma reggel. Kedves hallgatóim, Krisztus evangéliuma élet és halál kérdése számotokra. Nem kis jelentőségű, hanem mindenek felett álló kérdés. Egy alternatíva áll előttetek. Vagy örökre elkárhoztok, vagy örökre üdvözültök. Ha megveted Krisztust, és elhanyagolod az Ő nagyszerű megváltását, akkor elveszel, amilyen biztos, hogy élni fogsz. Higgy Krisztusban - bízz egyedül benne, és az örök élet a tiéd. Milyen érv lehet ennél hatásosabb az önmagukat szerető emberek számára? Felkészültél az örökké tartó égetésre? Barátom, készen állsz-e arra, hogy a pokolban ágyazódj meg, és elveszítsd magad? Ha igen, akkor utasítsd el Krisztust. De ha arra vágysz, hogy örökké áldott légy, hogy Isten elfogadjon téged a hatalmas ítéletnapon, és hogy Ő megkoronázzon téged a jutalom napján, akkor kérlek, hallgasd meg újra az evangéliumot, és engedelmeskedj neki. "Aki hisz az Úr Jézus Krisztusban és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik." Mert ez az evangélium. Újra hirdetik nektek, és ez az egyetlen megbízatása: "Higgyetek az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözültök". Ó Uram, segíts minket most hinni, ha eddig nem hittünk, Jézusért!

[gépi fordítás]
AZ embernek két olyan bűne van, amely a csontokban tenyészik, és amely folyamatosan a testben jön ki. Az egyik az önfüggőség, a másik pedig az önfelmagasztalás. Még a legjobb embereknek is nagyon nehéz megőrizni magukat az első hibától. A legszentebb keresztények és azok, akik a legjobban értik Krisztus evangéliumát, állandó hajlamot találnak magukban arra, hogy a teremtmény hatalmára tekintsenek - ahelyett, hogy Isten hatalmára és egyedül Isten hatalmára tekintenének. A Szentírásnak újra és újra emlékeztetnie kell bennünket arra, amit soha nem szabad elfelejtenünk - hogy az üdvösség Isten műve az elsőtől az utolsóig - és nem emberektől, sem ember által. De így van, ez a régi tévedés - hogy nekünk magunknak kell megmentenünk magunkat, vagy hogy nekünk kell tennünk valamit az üdvösség ügyében - mindig felbukkan, és folyamatosan kísértésbe esünk általa, hogy félreálljunk az Úr, a mi Istenünk hatalmába vetett hitünk egyszerűségétől.
Még maga Ábrahám sem volt mentes attól a nagy hibától, hogy a saját erejére hagyatkozott. Isten megígérte neki, hogy fiút ad neki - Izsákot, az ígéret gyermekét. Ábrahám hitt ebben, de végül, belefáradva a várakozásba, azt a testi célzatú megoldást választotta, hogy feleségül vette magának Hágárt, és azt képzelte, hogy Izmael minden bizonnyal Isten ígéretének beteljesedése lesz. De ahelyett, hogy Izmael segített volna az ígéret beteljesülésében, inkább szomorúságot hozott Ábrahám szívébe, mert Isten nem akarta, hogy Izmael Izsákkal lakjon. "Vessétek ki - mondta az Írás - a szolgálót és a fiát. Mert a szolgáló asszony fia nem lesz örökös a szabad asszony fiával együtt".
Mi pedig az üdvösség ügyében hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Isten sokáig késlekedik ígéretének beteljesítésével, és mi magunk is munkához látunk, hogy tegyünk valamit, és mit teszünk? Mélyebbre süllyedünk a mocsárban, és felhalmozzuk magunknak a jövőbeli bajok és megpróbáltatások tárházát. Nem olvastuk-e, hogy Ábrahám szívét bántotta, hogy elküldte Izmaelt? Ah, és sok keresztényt bántottak már meg azok a természeti cselekedetek, amelyeket azzal a szándékkal végzett, hogy segítsen a Kegyelem Istenének. Ó, Szeretteim, nagyon gyakran fogjuk magunkat azon kapni, hogy megkíséreljük azt az ostoba feladatot, hogy a Mindenhatót segítsük és a Mindentudót tanítsuk. Ahelyett, hogy egyedül a kegyelemre várnánk, hogy megszenteljen bennünket, azon kapjuk magunkat, hogy filozófiai szabályokat és elveket fogadunk el, amelyekről azt gondoljuk, hogy az isteni művet eredményezik. Csak elrontjuk azt. Saját lelkünkre fogunk gyászt hozni.
De ha ehelyett minden munkánkban üdvösségünk Istenére tekintünk fel segítségért, erőért, kegyelemért és megsegítésért, akkor munkánk a saját örömünkre és vigasztalásunkra, valamint Isten dicsőségére fog haladni. Ez a tévedés tehát, mondom, a csontjainkban van, és mindig velünk fog lakozni, és ezért van az, hogy a szöveg szavai ellenszerül szolgálnak e tévedés ellen. A szövegünk világosan kimondja, hogy az üdvösség Istentől van. "Nem miattatok teszem ezt". Semmit sem mond arról, hogy mi mit tettünk vagy tehetünk. Az összes előző és az összes következő vers arról beszél, hogy mit tesz Isten. "Kiveszlek titeket a pogányok közül". "Tiszta vizet öntözök rátok." "Új szívet adok nektek." "Belétek adom a Lelkemet." Mindez Istentől van - ezért ismét idézzük fel emlékezetünkben ezt a tanítást, és mondjunk le minden, a saját erőnktől és hatalmunktól való függésről.
A másik hiba, amelyre az ember nagyon hajlamos, hogy saját érdemeire támaszkodik. Bár senkiben sincs igazságosság, mégis minden ember hajlamos arra, hogy valamilyen képzelt érdemben bízzon. Furcsa, hogy ez így van, de a legelvetemültebb jellemek is rendelkeznek valamilyen erénnyel, amire támaszkodnak. A legelhagyatottabb iszákos is büszke arra, hogy nem káromkodik. A káromkodó részeges is büszke lehet arra, hogy legalább becsületes. Megtaláljátok azokat az embereket, akiknek nincs más erényük a világon, és azt magasztalják, amit erénynek képzelnek - azt, hogy nem vallják, hogy nekik van. Rendkívül kiválónak tartják magukat, mert van bennük annyi becsületesség vagy inkább szemtelenség, hogy bevallják, hogy teljesen hitványak.
Az emberi elme valahogyan ragaszkodik az emberi érdemekhez. Mindig is ragaszkodni fog hozzá, és amikor elveszünk tőle mindent, amire szerintünk támaszkodhat, kevesebb mint egy pillanat alatt más bizalmi alapot talál magának. Az emberi természet a saját érdemei tekintetében olyan, mint a pók - a saját belsejében hordozza a támasztékát, és úgy tűnik, mintha az örökkévalóságig tovább pörögne. Az egyik hálót lesöpörheted, de hamarosan egy másikat alkot. Elveheted a fonalat az egyik helyről, és azt találod, hogy az ujjadba kapaszkodik, és amikor az egyik kezeddel le akarod kefélni, azt találod, hogy a másikba kapaszkodik. Nehéz megszabadulni tőle. Mindig készen áll arra, hogy fonja a hálóját, és a bizalom valamilyen hamis talajához kösse magát.
Minden emberi érdeme ellenére fogok ma reggel beszélni, és úgy érzem, hogy nagyon sok embert fogok itt megbántani. Olyan tanítást fogok hirdetni, amely a hús és vér számára epét és ecetet jelent, amelytől az igaz erkölcscsőszök fogcsikorgatni fogják a fogukat, mások pedig el fognak menni, és kijelentik, hogy én egy antinomista vagyok, és talán aligha vagyok alkalmas az életre. Ezt a következményt azonban nem fogom nagyon sajnálni, ha ezzel együtt más szívek is engednek Isten e dicsőséges Igazságának, és átadják magukat Isten hatalmának és Kegyelmének, aki soha nem fog megmenteni minket, hacsak nem vagyunk készek arra, hogy minden dicsőséget Neki adjunk.
Először is, igyekszem alaposan kifejteni az ebben a szövegben foglalt tanítást. A következő helyen igyekszem bemutatni annak erejét és igazságtartalmát. Harmadszor pedig Isten Szentlelkét fogom keresni, hogy alkalmazza a belőle levonható hasznos, gyakorlati tanulságokat.
Megpróbálom megmagyarázni ezt a szöveget. "Nem miattatok teszem ezt, mondta az Úr Isten." Az emberi faj megváltásának indítéka Isten kebelében keresendő, és nem az ember jellemében vagy állapotában. Két faj lázadt fel Isten ellen - az egyik angyali, a másik emberi. Amikor az angyali faj egy része fellázadt a Magasságos ellen, az igazságosság gyorsan utolérte őket. Lesöpörték őket a mennyben lévő csillagszékeikről, és ezentúl sötétségben maradtak Isten haragjának nagy napjáig. Soha nem mutattak nekik irgalmat, soha nem mutattak értük áldozatot. Remény és kegyelem nélkül maradtak, örökre az örök kínok poklába küldték őket. Az emberi faj, amely az intelligencia sorrendjében sokkal alacsonyabb rendű, ugyanolyan kegyetlenül vétkezett - mindenesetre, ha az emberiség bűneit, amelyekről hallottunk, összeadjuk és helyesen mérlegeljük, aligha értem, hogy még az ördögök bűnei is sokkal feketébbek lehetnének, mint az emberiség bűnei.
Az Isten azonban, aki végtelen igazságosságában elhaladt az angyalok felett, és örökre elszenvedte, hogy vétkeiket a pokol tüzében vezekeljék le, örömmel tekintett le az emberre. Itt volt a nagyszabású választás. Az emberiség kiválasztása és a bukott angyalok elvetése. Mi volt ennek az oka? Az ok Isten elméjében volt, egy kifürkészhetetlen ok, amelyet nem ismerünk, és amelyet ha ismernénk is, valószínűleg nem tudnánk megérteni. Ha te és én, ámen, választhattunk volna, hogy melyikünk meneküljön meg, valószínűnek tartom, hogy a bukott angyalok megmenekülését választottuk volna. Hát nem ők a legfényesebbek? Nem ők rendelkeznek a legnagyobb szellemi erővel? Ha megváltották volna őket, nem dicsőítette volna-e ez Istent, megítélésünk szerint, jobban, mint a hozzánk hasonló férgek megmentése?
Azok a fényes lények - Lucifer, a hajnal fia és a csillagok, akik a nyomában jártak - ha megmosakodtak volna az Ő megváltó vérében, ha megmentette volna őket a szuverén kegyelem, micsoda éneket emeltek volna a Magasságos és örökkévaló Istenhez! De Isten, aki azt tesz az övéivel, amit akar, és nem ad számot dolgairól, aki úgy bánik teremtményeivel, mint a fazekas az agyaggal - nem az angyalok természetét vette magára, hanem Ábrahám magvát vette magára, és az embereket választotta ki, hogy irgalmának edényei legyenek. Ezt a tényt tudjuk, de hol van ennek az oka? Bizonyára nem az emberben. "Nem miattatok teszem ezt. Ó Izrael háza, szégyelljétek magatokat és szégyenkezzetek a ti utatok miatt".
Itt nagyon kevés ember tiltakozik. Megfigyelhetjük, hogy ha az emberek kiválasztottságáról és a bukott angyalok nem kiválasztottságáról beszélünk, egy pillanatig sincs ellenvetés. Minden ember helyesli a kálvinizmust, amíg nem érzi, hogy ő a vesztese ennek. De amikor a saját csontját és húsát kezdi érinteni, akkor rúg ellene. Jöjjön hát, tovább kell mennünk. Az egyetlen ok, amiért az egyik ember üdvözül, a másik pedig nem, semmilyen értelemben nem az üdvözült emberben rejlik, hanem Isten kebelében. Az ok, amiért ma nektek hirdetik az evangéliumot, és nem a távoli pogányoknak, nem azért van, mert mi, mint faj, felsőbbrendűek vagyunk a pogányoknál. Nem azért, mert többet érdemlünk Isten kezétől. Az Ő választása Britanniára, a külső kiváltságok kiválasztásában, nem a brit nemzet kiválósága miatt történt, hanem teljes mértékben az Ő saját irgalmassága és szeretete miatt.
Nincs okunk arra, hogy miért kellene nekünk jobban hirdetni az evangéliumot, mint bármely más nemzetnek. Ma néhányan közülünk megkapták az evangéliumot, és megváltoztak általa, és a világosság és az erkölcstelenség örököseivé váltak. Míg mások még mindig a harag örökösei maradtak. De nincs bennünk semmi ok arra, hogy mi elnyertük, mások pedig megmaradtak-
"Nem volt bennünk semmi, ami megbecsülést érdemelt volna,
vagy a Teremtőnek örömet szerezni.
Még így is volt, Atyám! Mindig is énekelnünk kell,
Mert jónak tűnt a Te szemedben."
És most tekintsük át ezt a tanítást hosszasan. A Szentírás azt tanítja nekünk, hogy jóval e világ teremtése előtt Isten előre látta és előre látta az összes teremtményt, amelyet megformálni szándékozott. És ott és akkor, előre megjósolva, hogy az emberi faj bűnbe fog esni és ki fogja érdemelni a haragját, szuverén módon elhatározta, hogy az emberi faj egy hatalmas része az Ő gyermeke lesz és a mennybe kerül. Ami a többieket illeti, a saját sivatagjukra hagyta őket - hogy szelet vetnek és örvényt aratnak, hogy szétszórják a bűnt és örököljék a büntetést. A kiválasztás nagy rendeletében pedig az egyetlen ok, amiért Isten kiválasztotta az irgalmasság edényeit, az lehetett, hogy azért, mert Ő akarta megtenni. Egyikükben sem volt semmi, ami miatt Isten őket választotta volna. Mindannyian egyformák voltunk, mindannyian elveszettek, mindannyian tönkrementünk a bűnbeesés által. Mindannyian a legcsekélyebb igény nélkül az Ő kegyelmére. Valójában mindannyian megérdemeltük a legnagyobb bosszúját. Az Ő választása bárkire, és az Ő választása minden emberére, ok nélküli, amennyiben bármi is volt bennük. Ez az Ő szuverén akaratának a következménye volt, és semmi olyannak, amit ők tettek, tehettek, vagy akár csak tenni akartak volna. Mert így szól a szöveg - "Nem miattatok teszem ezt, Izrael háza"!
Ami a kiválasztottságunk gyümölcsét illeti, Krisztus a kellő időben eljött erre a világra, és vérével megvásárolta mindazokat, akiket az Atya kiválasztott. Most pedig jöjjetek Krisztus keresztjéhez. Vigyétek magatokkal ezt a tanítást, és emlékezzetek arra, hogy Krisztus csak azért adta életét, hogy váltságdíj legyen a juhaiért, mert szerette népét, de nem volt semmi olyan az Ő népében, ami miatt meghalt volna értük. Arra gondoltam, amikor ma reggel idejöttem, hogy ha valaki azt képzelné, hogy Isten irántunk való szeretetét valami bennünk lévő dolog okozta, az olyan lenne, mintha az ember egy kútba nézne, hogy megtalálja az óceán forrásait, vagy egy hangyabolyba ásna, hogy almát találjon. Isten szeretete olyan hatalmas, határtalan és végtelen, hogy egy pillanatig sem lehet elképzelni, hogy azt bármi is okozhatta volna bennünk.
Az a kevés jó, ami bennünk van - a semmi jó, ami bennünk van - mert nincs semmi - nem okozhatta azt a határtalan, feneketlen, parttalan, csúcstalan szeretetet, amelyet Isten kinyilvánít az Ő népe iránt. Álljatok a kereszt lábához, ti érdemszerzők, ti, akik a saját cselekedeteitekben gyönyörködtök - válaszoljatok erre a kérdésre: - Azt hiszitek, hogy az élet és dicsőség Ura a ti érdemetek miatt szállhatott le a mennyből, hogy emberré formálódhatott, és a halálba vezethette? Fel kell-e nyitni ezeket a szent ereket bármilyen lándzsával, amely kevésbé éles, mint az Ő saját végtelen szeretete? Gondolod, hogy a te szegényes érdemeid, amilyenek is azok, olyan hatásosak lennének, hogy a Megváltót a fához szögezhessék, és rávegyék, hogy vállát a világ bűnének hatalmas terhe alatt meghajlítsa? Ezt el sem tudjátok képzelni.
A következmény olyan nagy ahhoz képest, amit te feltételezel, hogy a logikád egy pillanat alatt megbukik. Elképzelheted, hogy egy korallbogár sziklát nevel a sokasága és a sokéves munkája révén. De azt nem tudod elképzelni, hogy az emberiség összes felhalmozott érdemei, ha léteznének ilyenek, lehozhatták volna az Örökkévalót fenségének trónjáról, és meghajolhattak volna a kereszthalálig - ez olyan nyilvánvalóan lehetetlen dolog minden gondolkodó elme számára, amilyen lehetetlen csak lehet. Nem - a Keresztről jön a kiáltás: "Nem miattatok teszem ezt, Izrael háza". Krisztus halála után a következő helyen a Szentlélek munkája következik. Azokat, akiket az Atya kiválasztott, és akiket a Fiú megváltott, a Szentlélek a kellő időben "a sötétségből a csodálatos világosságra" hívja.
A Szentlélek elhívása nem függ a bennünk lévő érdemektől. Ha ma a Szentlélek száz embert hív el ebből a gyülekezetből, és kihozza őket a bűnös állapotukból az igazságosság állapotába, akkor elhozhatnád ezt a száz embert, és hagyhatnád, hogy bevonuljanak a szemlére, és ha tudnál olvasni a szívükben, akkor kénytelen lennél azt mondani: "Nem látom, hogy Isten Lelke miért működött volna rajtuk. Semmi olyat nem látok, ami ilyen kegyelmet érdemelt volna ki, mint ez - semmi olyat, ami miatt a Lélek működése és mozdulatai munkálkodhattak volna ezekben az emberekben". Mert nézzétek csak, az emberek természetüknél fogva halottak a bűnben. Ha a Szentlélek megelevenít, az nem lehet a halott emberekben lévő bármilyen erő vagy bármilyen érdem miatt, mert halottak, romlottak és rothadtak a bűnük sírjában. Ha tehát a Szentlélek azt mondja: "Jöjjetek elő és éljetek", az nem azért van, mert a kiszáradt csontokban van valami, hanem valamilyen okból, ami az Ő elméjében van, de nem bennünk.
Ezért tudjátok, Testvéreim és Nővéreim, hogy mindannyian egyenes talajon állunk. Egyikünknek sincs semmi olyan, ami Isten elé ajánlana minket. És ha a Lélek úgy dönt, hogy a szívünkben az üdvösség érdekében munkálkodik, akkor a saját legfőbb szeretete kell, hogy erre késztesse, mert nem késztetheti erre semmilyen jóakarat, jó vágy vagy jó cselekedet, amely természetünknél fogva bennünk lakozik.
Hogy egy kicsit tovább menjek - Isten ezen Igazsága, amely eddig is érvényes volt, mindvégig érvényes marad. Isten népe, miután kegyelemből elhívást nyert, megmarad Krisztus Jézusban. Őket "Isten ereje tartja meg a hit által az üdvösségre". Nem engedik, hogy elvessék örök örökségüket, hanem amikor kísértések támadnak, erőt kapnak, amellyel szembenézhetnek velük, és amikor a bűn befeketíti őket, újból megmosakodnak és újra megtisztulnak. De jegyezzük meg, az ok, amiért Isten megtartja népét, ugyanaz, ami miatt az Ő népévé tette őket - az Ő saját szabad, szuverén kegyelme. Ha, Testvéreim és Nővéreim, megszabadultatok a kísértés órájában, álljatok meg és emlékezzetek arra, hogy nem a magatokért szabadultatok meg. Semmi sem volt bennetek, ami megérdemelte volna a szabadulást. Ha a szükség órájában táplálékot és ellátást kaptatok, az nem azért van, mert Isten hűséges szolgája voltatok, sem azért, mert imádkozó keresztény voltatok. Egyszerűen és kizárólag Isten irgalmassága miatt. Őt nem az mozgatja meg semmire, amit érted tesz, amit te teszel érte. Az Ő indítéka arra, hogy megáldjon téged, teljes egészében és teljes mértékben az Ő kebelének mélyén rejlik. Áldott legyen Isten, az Ő népe megmarad...
"Sem a halál, sem a pokol nem távolítja el
Kedvenceit az Ő kebléről;
Az Ő szeretetének drága kebelében
Örökre meg kell nyugodniuk."
De miért? Mert szentek? Mert megszenteltek? Mert jó cselekedetekkel szolgálnak Istennek? Nem, hanem azért, mert Ő az Ő Szuverén Kegyelmében szerette őket, szereti őket és szeretni fogja őket, mégpedig mindvégig. És hogy befejezzem e szöveg magyarázatát. Ez magában a mennyben is érvényes lesz. Eljön a nap, amikor Isten minden vérrel megvásárolt, vérrel megmosott gyermeke fehérbe öltözve fog járni az arany utcákon. Hamarosan a mi kezünk viseli majd a pálmát. Fülünket mennyei dallamokkal fogják gyönyörködtetni, és szemünket Isten dicsőségének elragadó látomásai fogják betölteni. De jegyezzétek meg, az egyetlen ok, amiért Isten a mennybe visz minket, az az Ő szeretete lesz, és nem azért, mert megérdemeltük volna. Meg kell vívnunk a harcot, de nem azért nyerjük meg a győzelmet, mert mi vívjuk meg. Dolgoznunk kell, de a napok végén a bér a kegyelem bére lesz, és nem az adósságé. Itt kell tisztelnünk Istent, várva a jutalom jutalmát. De ezt a jutalmat nem jogi alapon kapjuk, mert kiérdemeltük, hanem teljesen azért kapjuk, mert Isten szeret bennünket, és nem a bennünk lévő okból.
Amikor te és én és mindannyian belépünk a mennybe, a mi énekünk így hangzik majd: "Nem nekünk, nem nekünk, hanem a Te nevednek legyen minden dicsőség". És ez igaz lesz, nem lesz a hála puszta túlzása. Igaz lesz. Kénytelenek leszünk ezt énekelni, mert semmi mást nem tudnánk énekelni. Érezni fogjuk, hogy mi semmit sem tettünk, és hogy mi sem voltunk semmi, de Isten tette mindezt - hogy semmi sem volt bennünk, ami az Ő tettének indítéka lett volna, de az Ő indítéka önmagában volt. Ezért Őt illeti a dicsőség minden részecskéje örökkön-örökké.
Nos, úgy vélem, ez a szöveg értelme. A nagy többségnek, még a vallásos keresztények nagy többségének is ellenszenves ebben a korban. Ez egy olyan tanítás, amelyhez nagyon sok só kell, különben kevesen fogadják el. Nagyon kellemetlen számukra. Mindazonáltal ott áll. "Isten legyen igaz, és mindenki hazug". Az Ő Igazságát kell hirdetnünk, és ezt kell hirdetnünk. Az üdvösség "nem emberektől van, sem ember által. Nem a test akaratából, sem vérből", sem születésből, hanem Isten és egyedül Isten szuverén akaratából.
II. És most, másodszor, meg kell illusztrálnom és meg kell erősítenem ezt a szöveget.
Gondoljunk csak egy pillanatra az ember jellemére. Ez megalázó lesz számunkra, és hajlamos lesz megerősíteni Isten ezen Igazságát az elménkben. Hadd vegyek egy illusztrációt. Tekintsük az embert bűnözőnek. Isten szemében bizonyosan az, és nem fogom rágalmazni. Tegyük fel, hogy egy nagy bűnözőt végre utolérnek a bűnében, és Newgate-be zárják. Hazaárulást, gyilkosságot, lázadást és minden lehetséges gonoszságot elkövetett. Megszegte a birodalom összes törvényét - mindegyiket. A közfelkiáltás mindenütt: "Ennek az embernek meg kell halnia. A törvényeket nem lehet fenntartani, hacsak nem lesz példát statuálva a szigorukból. Aki nem viseli hiába a kardot, annak ezúttal a kardnak vért kell kóstolnia. Ennek az embernek meg kell halnia. Megérdemli."
Ha végignézed a jellemét - nem látsz egyetlen jótékony vonást sem. Ő egy régi bűnöző. Olyan régóta kitart a gonoszságában, hogy kénytelen vagy azt mondani: "Az ügy reménytelen ezzel az emberrel. A bűnei annyira súlyosbodtak, hogy még ha meg is próbálnánk, nem tudnánk bocsánatot kérni érte. Maga a jezsuita ravaszság sem tudná kitalálni a mentség látszatát, vagy a védőbeszéd reményét ennek az elhagyott szerencsétlennek. Hadd haljon meg!" Nos, ha Őfelsége, a királynő, akinek kezében van az élet és halál feletti szuverén hatalom, úgy dönt, hogy ez az ember ne haljon meg, hanem kíméljék meg, nem látja-e önök világosan, hogy az egyetlen ok, ami arra késztetheti, hogy megkímélje ezt az embert, a saját szeretete, a saját együttérzése lehet? Hiszen, ahogy már feltételeztem, hogy annak az embernek a jellemében semmi sincs, ami a kegyelemért könyöröghetne, hanem ellenkezőleg, egész jelleme hangosan kiált bosszúért a bűne ellen. Akár tetszik nekünk, akár nem, ez éppen Isten igazsága önmagunkkal kapcsolatban. Ez csak a mi jellemünk és helyzetünk Isten előtt.
Ó, hallgatóm, talán sarkon fordulsz, undorodva és sértődötten. De vannak itt néhányan, akik saját tapasztalatuk alapján érzik, hogy ez ünnepélyesen igaz, és ezért isszák a tant, mert ez az egyetlen út, amelyen keresztül üdvözülhetnek. Hallgatóm, a lelkiismereted talán azt mondja neked ma reggel, hogy olyan förtelmesen vétkeztél, hogy a reménység egyetlen sugarának sincs bejárata a jellemedben. A bűneidhez hozzáadtad ezt a nagy bűnödet is, hogy a Fenséges ellen lázadtál fel oktalanul és gonoszul. Ha nem követted el a bűnnaptárban szereplő összes bűnt, az azért volt, mert a Gondviselés visszatartotta a kezedet, A szíved elég fekete volt mindehhez. Úgy érzed, hogy képzeleted és vágyaid aljassága elérte az emberi bűnösség beteljesedését, és ennél tovább már nem mehettél. Bűneid győzedelmeskedtek ellened, és a fejed fölé kerekedtek. Most, Ember, az egyetlen alap, amelyen Isten megmenthet téged, az az Ő szeretete. Nem menthet meg azért, mert megérdemled, mert nem érdemled meg - mert nincs mentség, amit a bűneidre fel lehetne hozni. Nem, te mindenféle mentség nélkül vagy, és ezt érzed is.
Ó, áldd meg az Ő drága nevét, hogy kitalálta ezt az utat, amellyel megmenthet téged az Ő szuverén szeretete és határtalan kegyelme alapján, anélkül, hogy bármi is lenne benned. Szeretném, ha újra visszamennél Newgate-be ehhez a bűnözőhöz. Tegyük fel most, hogy ezt a bűnözőt személyesen látogatja meg Őfelsége. Odamegy hozzá, és azt mondja neki: "Lázadó, áruló, gyilkos, a szívem mélyén együttérzek veled. Nem érdemled meg. De azért jöttem ma hozzád, hogy megmondjam, ha megbánod, kegyelmet kapsz tőlem." Tegyük fel, hogy ez az ember, felpattanva, megátkozza - szemtől szembe átkozza az irgalom eme angyalát, leköpi, káromlásokat és átkokat szór a fejére? A nő visszavonul. Elmegy. De olyan nagy a könyörületessége, hogy másnap követet küld, és napok, hetek, hónapok és évek múlva folyamatosan követeket küld, és ezek elmennek hozzá, és azt mondják: "Ha megbánod vétkeidet, kegyelmet kapsz. Nem azért, mert megérdemled, hanem azért, mert Őfelsége könyörületes, és kegyes lelkéből kívánja az üdvösségedet. Megbánod-e a bűnbánatodat?"
Tegyük fel, hogy ez az ember szidalmazza a hírnököt, befogja a fülét az üzenet ellen, leköpi, azt mondja neki, hogy egyáltalán nem törődik vele. Vagy tegyünk fel egy jobb esetet - tegyük fel, hogy megfordul a székén, és azt mondja: "Nem érdekel, hogy felakasztanak-e vagy sem. Vállalom a kockázatot a többi emberrel együtt. Nem fogok tudomást venni rólad." És tegyük fel, még ennél is több, hogy felállva a helyéről, ismét enged mindazoknak a bűnöknek, amelyekért már elítélték, és fejest ugrik újból azokba a bűnökbe, amelyek miatt a nyakát az akasztófa kötele alá vették? Nos, ha Őfelsége megkímélne egy ilyen embert, milyen feltételekkel teheti ezt meg? Azt mondod: "Nem teheti, hacsak nem szeretetből teszi. Nem teheti meg, mert nincs benne semmi érdem, mert egy ilyen állatnak, mint ez, meg kell halnia".
És most mi vagyunk te és én természetünknél fogva, ha nem ilyenek? És megtéretlen Hallgatóm, mi ez, ha nem egy kép rólad? Hát nem maga Isten látogatta meg a lelkiismeretedet? Nem azt mondta-e neked: "Bűnös! Gyere, gondolkodjunk együtt. Bár bűneid olyanok, mint a skarlátvörös, olyanok lesznek, mint a gyapjú." És mit tettél? Megállt a füled a lelkiismeret hangja ellen - átkozódtál és káromoltad Istent, káromoltad szent nevét, megvetetted az Igét és szidalmaztad az Ő szolgáit. És a mai napon ismét könnyes szemmel jön hozzátok Isten szolgája, és az az üzenete: "Higgyetek az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözültök. Ahogyan én élek - mondta az Úr -, nem gyönyörködöm annak halálában, aki meghal, hanem inkább azt szeretném, ha hozzám fordulna és élne." És te mit fogsz tenni? Hát, ha magatokra maradtok, nevetni fogtok az üzeneten - megvetitek azt. Úgy fog elszállni rólatok, mint a nyílvessző a páncélba öltözött emberről, és elmentek, hogy ismét megvetitek Istent, ahogyan korábban is tettétek. Nem látjátok tehát, hogy ha Isten valaha is megment benneteket, az nem lehet a ti érdeketekért? Hanem az Ő saját végtelen szeretetéből kell, hogy történjen. Nem lehet más okból, hiszen te elutasítottad Krisztust, megvetetted az Ő evangéliumát, lábbal tiportad Jézus vérét, és megtagadtad, hogy üdvözülj. Ha Ő üdvözít téged, annak szabad kegyelemnek kell lennie, és csakis szabad kegyelemnek.
De most képzeljünk el egy kicsit többet erről a bűnözőről a Newgate-ben. Ez a nyomorult nem elégszik meg azzal, hogy bűnt bűnre halmozott, és elutasította a maga számára a kegyelmet, hanem szorgalmasan azzal foglalkozik, hogy körbejárja az összes cellát, ahol mások vannak bezárva, és megkeményíti a szívüket a királynő kegyelme ellen. Alig lát meg valakit, máris elkezdi megfertőzni a saját szívének káromlásával. Sértő dolgokat mond az őt megkímélő felség ellen, és igyekszik másokat is olyan alávalóvá tenni, mint saját magát. Nos, mit mond az igazságosság? Ha ennek az embernek nem is a saját maga miatt kell meghalnia, másokért mégis meg kell halnia. És ha megkímélik, nem olyan világos-e, mint a csuka, hogy nem lehet megkímélni, mert nincs benne semmi ész? Az uralkodó legyőzhetetlen könyörületessége miatt kell, hogy megkímélje.
És most nézzétek - nem ez a helyzet néhány jelenlévő esetében? Nemcsak ti magatok vétkeztek, hanem másokat is bűnbe vezettek. Tudom, hogy ez volt az egyik csapásom és gyötrelmem, amikor Isten először hozott magához, hogy másokat kísértésbe vezettem. Nincsenek itt olyan emberek, akik másokat is megtanítottak káromkodni? Nincsenek itt apák, akik segítettek elpusztítani saját gyermekeik lelkét? Nem vannak-e köztetek olyanok, akik olyanok, mint a halálos Upas-fa? Kinyújtjátok az ágaitokat, és minden leveletekből méreg hullik azokra, akik a halálos hatósugara alá kerülnek. Hát nincsenek itt néhányan, akik elcsábították az erényeseket, akik félrevezetik azokat, akik látszólag jámborak voltak, és akik talán annyira megkeményedtek, hogy még dicsekednek is vele? Nem elégedtek meg azzal, hogy maguk is elkárhoznak, hanem másokat is a gödörbe akarnak vezetni. Mivel úgy gondoljátok, hogy nem elég, hogy ti magatok ellenségeskedtek Istennel, a Sátánt akarjátok utánozni azzal, hogy másokat is magatokkal rántotok.
Ó, Hallgatóm, nem ez a te eseted? Hát nem ezt vallja a szíved? És nem folyik-e könny az arcodon? Emlékezz hát, hogy ennek igaznak kell lennie - ha Isten meg fog menteni téged, akkor azért kell, hogy így legyen, mert Ő fogja megtenni. Nem lehet azért, mert van benned valami jó, mert most megérdemled a halált, és ha Ő megkímél téged, annak szuverén szeretetnek és szuverén Kegyelemnek kell lennie. Csak még egy illusztrációt fogok használni, és akkor azt hiszem, eléggé világossá tettem a szöveget. A fekete és a fekete egy sötétebb árnyalata között nincs akkora különbség, mint a tiszta fehér és a fekete között. Ezt mindenki láthatja. Akkor az ember és az ördög között sincs akkora különbség, mint Isten és az ember között. Isten maga a tökéletesség. Mi feketék vagyunk a bűntől. Az ördög csak a feketének egy sötétebb árnyalata. És bármennyire is nagy a különbség a mi bűnünk és a sátán bűne között, mégsem olyan nagy, mint a különbség Isten tökéletessége és az ember tökéletlensége között.
Most képzeljük el egy percre, hogy valahol Afrikában él egy ördögi törzs - és hogy neked és nekem hatalmunkban állna megmenteni ezeket az ördögöket egy fenyegető haragtól, amelynek el kell őket érnie. Ha te vagy én odamennénk, és meghalnánk, hogy megmentsük ezeket az ördögöket, mi lenne az indítékunk? Abból, amit az ördögök jelleméről tudunk, az egyetlen indíték, ami erre rávehetne bennünket, a szeretet lehet. Más nem lehet. Egyszerűen csak azért lehetett, mert olyan nagy szívünk volt, hogy még az ördögöket is képesek voltunk magunkhoz ölelni. Nos, nos, az ember és az ördög között nincs akkora különbség, mint Isten és az ember között. Ha tehát az egyetlen indíték, amely az embereket arra késztetheti, hogy megmentsék az ördögöt, az ember szeretete kell, hogy legyen, nem következik-e ebből ellenállhatatlan erővel, hogy az egyetlen indíték, amely Istent arra késztetheti, hogy megmentse az embereket, az Isten saját szeretete kell, hogy legyen. Mindenesetre, ha ez az ok nem is meggyőző, a tény vitathatatlan: "Nem miattatok teszem ezt, Izrael háza". Isten lát minket, elhagyatottan, gonosznak, gonosznak és haragját megérdemlőnek. Ha megment minket, akkor az Ő határtalan, mérhetetlen szeretete az, ami erre készteti - semmi, de semmi bennünk.
III. És most, miután így hirdettem ezt a tanítást és érvényre juttattam, egy nagyon ünnepélyes gyakorlati alkalmazásra jutottam. És itt segítsen nekem Isten, a Szentlélek, hogy a szívetekkel együtt dolgozzam!
Először is, mivel ez a tanítás igaz, milyen alázatosnak kell lennie egy keresztény embernek! Ha üdvözültél, akkor semmi közöd hozzá - Isten tette. Ha üdvözültél, nem érdemelted meg. Meg nem érdemelt kegyelem az, amit kaptál. Néha örömmel töltött el, amikor láttam az elhagyott emberek háláját azok iránt, akik segítettek nekik. Emlékszem, hogy meglátogattam egy menedékházat. Volt ott egy szegény lány, aki már régen bűnbe esett, és amikor azt látta, hogy a társaság kedvesen megszólítja és elismeri, és látta, hogy egy keresztény lelkész vágyik a lelke javára, megszakadt a szíve. Mit törődött vele egy Isten embere? Olyan hitvány volt. Hogy lehet az, hogy egy keresztény beszéljen hozzá? Ah, de mennyivel inkább kell ennek az érzésnek a mi szívünkben is felkelni? Istenem! Lázadtam ellened, és mégis szerettél engem, méltatlanul engem! Hogyan lehetséges ez? Nem emelhetem fel magam büszkén, le kell hajolnom előtted szótlan hálával.
Ne feledjétek, kedves Testvéreim, hogy a kegyelem, amelyet ti és én kaptunk, nem csak meg nem érdemelt, hanem kéretlenül is érkezett. Igaz, hogy imádkoztatok, de csak addig, amíg a szabad kegyelem nem késztetett benneteket imádkozásra. A mai napig megkeményedett szívűek lennétek, Isten és Krisztus nélkül, ha a szabad kegyelem nem mentett volna meg benneteket. Lehetsz-e akkor büszke? Büszke lehetsz a kegyelemre, amelyet, ha szabad ezt a kifejezést használnom, rád kényszerítettek?-büszke lehetsz a kegyelemre, amelyet akaratod ellenére kaptál, amíg akaratodat meg nem változtatta a szuverén kegyelem? És gondolkodjatok újra. Minden kegyelmet, amit kaptatok, egykor visszautasítottatok. Krisztus veletek vacsorázik. Ne légy büszke az Ő társaságára. Emlékezz, volt egy nap, amikor Ő kopogtatott, és te visszautasítottad - amikor az ajtóhoz lépett, és azt mondta: "Fejemet harmat nedvesíti, zárjaimat pedig az éjszaka cseppjei. Nyisd meg nekem, Szerelmem". És ti elzártátok az arcát, és nem engedtétek be Őt.
Ne légy tehát büszke arra, amid van, ha eszedbe jut, hogy egykor elutasítottad Őt. Isten szeretetének karjaiba ölel Téged? Emlékezz arra, hogy egykor lázadó kezedet emelted fel ellene. Be van-e írva a neved az Ő könyvébe? Ah, volt idő, amikor ha hatalmadban állt volna, kitörölted volna a szent sorokat, amelyek saját üdvösségedet tartalmazzák. Vajon felemelhetjük-e, fel merjük-e emelni gonosz fejünket büszkén, amikor mindezek a dolgok arra kellene késztessenek, hogy a legmélyebb alázatban lehajtsuk a fejünket? Ez az egyik lecke - tanuljunk meg egy másikat.
Ez a tanítás igaz, és ezért a legnagyobb hála tárgya kell, hogy legyen. Amikor tegnap ezen a szövegen elmélkedtem, az a hatás, amit ez a szöveg rám gyakorolt, az elragadtatás és az öröm volt. Ó, gondoltam, milyen más körülmények között üdvözülhettem volna? És visszatekintettem a múltbeli állapotomra. Láttam magam, amint jámboran nevelt és oktatott vagyok, de mindezek ellen lázadtam. Láttam, hogy egy anya könnyei hiába hulltak értem, és egy apa intése elveszett rajtam, és mégis kegyelemből üdvözültem, és csak azt tudtam mondani: "Uram, áldalak Téged, hogy kegyelemből van, mert ha érdemből lett volna, soha nem üdvözültem volna. Ha Te vártál volna, amíg valami jó nem lesz bennem, akkor megvártad volna, amíg a pokol reménytelen kárhozatába süllyedek, mert jó az emberben soha nem lett volna, ha nem Te tetted volna oda előbb". És akkor rögtön arra gondoltam: "Ó, hogy tudnék én elmenni, és ezt prédikálni a szegény bűnösnek!".
Ah, hadd próbáljam meg, ha nem megy. Ó, bűnös! Azt mondod, hogy nem mersz Krisztushoz jönni, mert nincs semmi, ami téged ajánlana. Neki nem kell semmi, ami téged ajánlana. Ő nem fog megmenteni téged, ha van valami, ami téged ajánlana, mert Ő azt mondja: "Nem a te kedvedért teszem ezt". Menj Krisztushoz fülbevalóval a füledben és ékszerekkel a fejeden. Mosd meg arcodat, öltözz fel arannyal és ezüsttel, és menj elébe, és mondd: "Uram, ments meg engem. Megmostam magam és felöltöztettem magam - ments meg engem!" "Takarodj innen! Nem a te kedvedért teszem ezt." Menj el újra Hozzá, és mondd: "Uram, kötelet tettem a nyakamra és zsákruhát az ágyékomra - lásd, mennyire megbántam, lásd, mennyire érzem a szükségemet. Most pedig ments meg engem!" "Nem - mondja Ő -, nem akartalak megmenteni a hivalkodó ruháid miatt, és most sem foglak megmenteni a rongyaid miatt. Semmi miatt nem foglak megmenteni, ami rajtad van. Ha megmentelek, az valami miatt lesz, ami a szívemben van, nem pedig valami miatt, amit te érzel. Takarodj innen!"
De ha ma odamész Krisztushoz, és azt mondod: "Uram Jézus, a világon semmi oka nincs annak, hogy megmeneküljek - a mennyben van egy. Uram, nem tudok semmilyen kérést sürgetni, megérdemlem, hogy elveszítsenek, nincs mentségem minden bűnömre, nincs bocsánatkérésem, amit felajánlhatnék. Uram, megérdemlem a poklot, és nincs bennem semmi, amiért meg kellene üdvözülnöm, mert ha Te megmentenél, akkor végül is csak egy szegény keresztény lennék. Attól félek, hogy jövőbeli cselekedeteim nem lesznek tiszteletet parancsolóak Neked - bárcsak azok lennének, de a Te kegyelmednek jóvá kell tennie őket, különben még mindig rosszak maradnak. De Uram, bár nincs mit hoznom és nincs mit mondanom magamért, ezt mondom - hallottam, hogy azért jöttél a világra, hogy megmentsd a bűnösöket - Uram, ments meg engem!
"Én vagyok a bűnösök főnöke.
Bevallom, nem úgy érzem ezt, ahogy kellene, nem úgy gyászolom, ahogy kellene. Nincs bűnbánat, ami engem ajánlana. Nem, Uram, nincs hitem sem, ami engem ajánlana, mert nem hiszek ígéretedben, ahogyan kellene. De ó, ragaszkodom ehhez a szöveghez. Uram, Te mondtad, hogy nem teszed meg értem. Hálát adok Neked, hogy ezt mondtad. Nem teheted meg értem, mert nincs rá okom, hogy miért tennéd. Uram, igényt tartok kegyelmes ígéretedre. Légy irgalmas hozzám, a bűnöshöz. "
Ó, ti jó emberek, ez a tanítás nem illik némelyikőtökhöz. Túlságosan megalázó, nem igaz? Ti, akik rendszeresen megtartottátok a templomotokat, és olyan jámboran jártatok az összejövetelekre, ti, akik soha nem szegtétek meg a szombatot, vagy soha nem esküdtetek meg, vagy nem tettetek semmi rosszat - ez nem illik hozzátok. Azt mondjátok, hogy nagyon jól fog esni, ha paráznáknak, részegeseknek és káromkodóknak prédikáltok, de az nem illik az olyan jó emberekhez, mint amilyenek mi vagyunk. Á, nos, ez a te szöveged - "Nem azért jöttem, hogy az igazakat, hanem a bűnösöket hívjam bűnbánatra". Ti "épek" vagytok - ti vagytok. Nektek "nincs szükségetek orvosra, hanem azoknak, akik betegek". Menjetek a saját utatokra. Krisztus nem azért jött, hogy megmentse az olyanokat, mint amilyenek ti vagytok. Azt hiszitek, hogy megmenthetitek magatokat. Tegyétek meg, és pusztuljatok el közben. De én úgy érzem, hogy ugyanaz az evangélium, amely egy parázna embernek megfelel, nekem is megfelel, és annak a szabad kegyelemnek, amely megmentette Tarsusi Sault, nekem is meg kell engem mentenem, különben soha nem üdvözülök. Gyertek, menjünk mindannyian együtt. Mindannyian bűnösök vagyunk - ki jobban, ki kevésbé, de mindannyian reménytelenül bűnösök. Menjünk együtt az Ő irgalmasságának zsámolyához, és ha felnézni nem is merünk, feküdjünk ott a porban, és sóhajtozzunk fel újra: "Uram, irgalmazz nekünk, akikért Jézus meghalt!".
"Pontosan úgy, ahogy vagyok, egyetlen kérés nélkül,
hanem hogy a Te véred kiontatott értem,
és hogy azt mondtad, jöjjek hozzád,
Ó, Isten Báránya, jövök, jövök."
Bűnös, gyere most. Jöjj most, könyörgöm neked. Könyörgöm neked, gyere most. Ó, az élő Isten Lelke, vonzd őket most! ez a ház még egyszer megkeményedett? Talán soha többé nem lesznek olyan érzéseid, mint amilyenek lelkedben felébredtek. Jöjjetek most, fogadjátok el az Ő kegyelmét. Most hajtsátok meg nyakatok az Ő igájába. És akkor tudom, hogy el fogtok menni, hogy megízleljétek hűséges szeretetét, és végre a mennyben énekelhessétek a megváltottak énekét: "Annak, aki szeretett minket, és saját vérével mosott meg minket bűneinktől, Neki legyen dicsőség mindörökké!". Ámen." -
"Ó te nagy örökkévaló Jézus,
Béke magas és hatalmas fejedelme,
Hogy ragyognak csodáid ragyogóan,
Kegyelmed csodáiban...
Gazdag evangéliumod megveti a feltételeket,
Az üdvösséget szabadon lélegzi, mint a levegőt;
Csak diadalmas kegyelmet lehel,
Bűntudatot és minden kétségbeesést eloszlatva.
"Ó, az evangélium nagysága,
Hogy hangzik a tisztító vér;
Megmutatja a Megváltó szívét,
Megmutatja Isten gyengéd szívét.
Csak az örökkévaló szeretetről szól,
Dagasztja a mindent elárasztó kegyelmet,
Semmit sem ismer, csak életet és bocsánatot,
Teljes megváltást, végtelen békét."

[gépi fordítás]
GONDOLJ a ma reggeli szövegre: "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem érint". Hát nem nagyon hálás dolog megfigyelni, hogy ami a Szentírás egyik részében éppen hitbeli kérdésként van elénk tárva, az egy másik helyen tényként van kijelentve? Gondoljunk a ma esti szövegre - "Ő tökéletesít minket örökre". Ma reggel lefelé haladtunk, a hittől az imádságig. Miután bizalommal mondtuk: "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet", szelíden könyörögtünk Hozzá - "Ne hagyd el saját kezed műveit" -, mintegy a zene skálájának egy mélyebb hangjára süllyedve. Ekkor a jövő homályos homályában megláttuk a Tökéletességet, mint a felhő mögé burkolózó Napot. Hitünk úgy nyugodott rajta, mint egy jelenleg láthatatlan dolgon, szívünk úgy vágyott utána, mint egy számunkra még tartalékolt örökségre.
Ma este ez a tökéletesség közel kerül hozzánk, egy megvalósult dolog, mint örökkévaló tény, amelynek örök valósága felhőtlen fényességgel ragyog ránk. Így olvasom ezt a verset: "Egyetlen áldozat által a mi Urunk Jézus Krisztus örökre tökéletessé tette azokat, akik megszenteltek". Újra és újra és újra forgattam ezt a szöveget elmémben, imádkoztam róla, belenéztem, és kerestem a Szentlélek megvilágosítását. De hosszú időbe telt, mire tisztában tudtam lenni a pontos jelentésével. Nagyon könnyű kiválasztani egy jelentést, és aztán azt mondani, hogy ezt jelenti a szöveg - és nagyon könnyű olyasmit is nézni, ami a felszínen van. De nem vagyok egészen biztos abban, hogy többórás elmélkedés után bármelyik Testvér képes lenne megállapítani, hogy mi a Lélek gondolata ebben a bizonyos versben: "Krisztus egy áldozat által örökre tökéletessé tette azokat, akik megszenteltek".
Amikor megpróbáltam kideríteni, hogy mit jelent ez, úgy gondoltam, hogy elolvasom az előtte lévő fejezeteket, és ha véletlenül találok egy olyan szót, amely kulcsnak tűnik ehhez a vershez, akkor a Lélek vezetése alatt megpróbálom kinyitni ezt a zárat és rejtélyt a számomra ott rendelkezésre álló lakattal. Nos, elolvastam a fejezeteket, és találtam egy szót, amely számomra úgy tűnt, hogy megmagyarázza az egész verset. Türelemmel kell lennetek velem, amíg megpróbálom megmutatni nektek, hogy szerintem mit jelent. Akkor azt hiszem, nagyon világos és dicsőséges fényben fog megjelenni. Először is, az Isten gyermekének állapota - mi ő. Ő egy megszentelt személy - "akik megszenteltek". "Másodszor, amit Krisztus tett érte - "örökre tökéletessé tette azokat, akik megszenteltek".
Először is, AZ ISTEN GYERMEKEI AZ "ÁLDOTT" MEGSZENTELTSÉG MEGSZENTELTSÉG MEGHATÁROZÁSA ALATT. Megszentelt személyekként vannak leírva. Mit jelent ez? Általában azt szoktuk mondani, hogy a "megszentelt" kifejezésnek két jelentése van.
Az egyik a "különálló". Isten már a világ megalapítása előtt elkülönítette az Ő népét, hogy az Ő választott és sajátos öröksége legyen. Isten, az Atya által vagyunk megszentelve. Van egy második jelentés, amely nem az Atya döntését, hanem a Szentlélek munkáját jelenti. Krisztus Jézusban a Szentlélek által szentelődünk meg, amikor legyőzi romlottságunkat, kegyelmeket ad nekünk, és előre vezet bennünket az isteni úton és a hit életében. De a szó itt szerintem mindkét értelmet magában foglalja. És meg kell próbálnom, ha lehet, találnom egy olyan ábrát, amely mindkettőt magában foglalja. És miről beszél az apostol? A kilencedik fejezetben a hajlékról, a gyertyatartóról, az asztalról, a látványkenyérről, a szentélyről, az arany cenzorról, a szövetség ládájáról, amely arannyal volt bevonva, és a manna edényéről beszél. Papokról beszél, papi dolgokról és szent dolgokról. És kijelenti, hogy mindezek a dolgok, amelyekről beszél, megszentelt dolgok voltak, de bár megszentelt dolgok voltak, a vérrel való meghintés által akarták tökéletessé tenni őket.
Úgy gondolom, hogy a szövegünkben szereplő megszentelődést ebben az értelemben kell érteni. Voltak bizonyos aranyedények a szentélyben, amelyeket soha nem használtak másra, csak Isten szolgálatára. Ezeket elkülönítették, megszentelték, és szigorúan az Úr Isten szentélyének edényei voltak. Megszentelt dolgok voltak. Ismétlem, a szentélyben voltak olyan személyek, akik semmi mást nem tettek, csak az Úrra vártak. Őket felszentelték a hivatalukra. Isten ugyanis kiválasztotta Lévi törzsét, és Lévi törzséből választotta ki Áron házát. Ezeket a személyeket kiválasztották, majd felkészítették őket. Átmentek bizonyos szertartásokon és sok mosakodáson, és így szertartásilag szentté lettek téve. És ezek a papok tehát megszentelt személyek voltak, mert az Úr Isten különleges szolgálatára voltak elkülönítve, felszentelve és fenntartva.
Nos, testvérek, mi ketten pontosan ilyenek vagyunk, és ilyennek kellene lennünk. Megszentelt emberek vagyunk - vagyis Isten kiválasztott minket, hogy különleges edények legyünk, akiket arra használ, hogy kiárassza kegyelmét. Mi vagyunk azok a különleges papok, akiket Ő az Ő isteni istentiszteletében fog alkalmazni ezen a világon. Senkinek sem volt joga ahhoz, hogy saját ivásra bort vegyen és igyon a szentély aranypoharaiból. Ha ezt tette, akkor a saját vesztét okozta - lásd Belsazár. Fogta a kelyheket és az arany gyertyatartókat és így tovább, és a kicsapongásaihoz használta őket, és íme - elsöpörték, és a falon lévő kézírás előre megmondta a végzetét. Így van ez, Szeretteim, a keresztény embereket nem szabad másra használni, csak Istenért. Ők egy elkülönített nép. Ők az irgalmasság edényei, nem az ördög használatára, nem a saját használatukra, nem a világ használatára, hanem a Mesterük használatára. Ő szándékosan teremtette őket, hogy teljesen, kizárólag és teljes egészében Őérte használják őket.
Ez az, amit ebben a szövegben a "megszentelt" kifejezés alatt értünk. Mi megszentelt személyek vagyunk, Isten használatára elkülönítve, megszentelve - ahogyan az edények, a poharak, a gyertyatartók, az asztalok és az oltárok a szentélyben Istennek voltak megszentelve és az Ő szolgálatára elkülönítve. És azt mondtam, hogy mi, akik papok vagyunk, megszentelt személyek vagyunk, nem azért, mert jellemünkben szentség van, mivel voltak közöttük olyanok, akik jellemükben nem voltak szentek. Az én szövegem nem a jellemet érinti - hanem az Isten előtti helyzetet. Nem vagyunk tökéletesek jellemben, egyikünk sem - csak a helyzetünkben vagyunk tökéletesek. Voltak olyan emberek is, akik papként szolgáltak Isten előtt - nevezetesen Éli fiai -, akik bűnt és gonoszságot követtek el Isten előtt. És mégis Isten szolgálatára lettek kijelölve, jegyezzétek meg. És amikor papokként áldoztak, mivel vízzel megmosták és vérrel meghintették őket, hivatalosan is elfogadott, megszentelt személyeknek tekintették őket.
Nos, testvéreim, Isten gyermekei megszentelt személyek, hogy szellemi áldozatokat mutassunk be Istennek Jézus Krisztus által, és nincs jogunk semmi mást tenni, mint Istent szolgálni. "Micsoda?" - mondjátok - "Nem kell-e nekem a dolgaimmal foglalkoznom?". Igen, és szolgáld Istent a dolgaidban. "Nem kell-e gondoskodnom a családomról?" Bizonyára igen, és szolgáld Istent a családodban. De mégis különálló embernek kell lenned. Nem kell viselned sem a fehér palástot, sem a mellvértet, de mégis úgy kell gondolnod magadra, mintha olyan pap lennél, mintha a mellvért a mellkasodon és a fehér palást az ágyékodon lenne, mert Krisztus és az Ő Atyja papjai vagytok. Ő sajátos nemzedékké, királyi papsággá tett titeket, és elkülönített titeket magának.
Nos, úgy gondolom, hogy prédikációmnak ez az első fejezete sejteti, hogy mit kell jelentenie a többi résznek. Már utaltam arra, hogy szerintem mi a szöveg értelme. Azt hiszem, elég világosan elmagyaráztam, hogy milyen értelemben vagyunk megszentelt nép, ahogyan ezt a verset értelmezzük. Kiválasztottak, elkülönítettek és fenntartottak vagyunk, hogy Isten eszközei és szolgái legyünk, és így megszenteltek vagyunk.
II. Most jön a második dolog - MIÉRT FOGJUK MEGÉRTENI, HOGY KRISZTUS TÖKÉLETESÍTETTE AZOKAT, AMIK MEGVÁLTOTTÁK? Miért, csak ennyi. Amikor az arany edényeket bevitték a templomba vagy a szentélybe, akkor megszentelődtek abban a pillanatban, amikor Istennek szentelték őket. Senki sem merte őket másra használni, mint szent célra. De nem voltak tökéletesek. Mi kellett tehát ahhoz, hogy tökéletessé váljanak? Hát arra, hogy vért szórjanak rájuk. És amint a vért rájuk locsolták, azok az aranyedények tökéletes edényekké váltak, hivatalosan is tökéletesekké. Isten elfogadta őket szent és tökéletes dolgokként, és úgy álltak az Ő szemében, mint az elfogadható istentisztelet eszközei.
Így volt ez a levitákkal és a papokkal is. Amint valaha is elkülönítették őket a hivatalukra - amint valaha is megszülettek, valójában fel voltak szentelve, Istenhez tartoztak. Ők voltak az Ő sajátos papsága. De addig nem voltak tökéletesek, amíg nem mentek át sok mosakodáson, és nem szórták rájuk a vért. Akkor Isten úgy tekintett rájuk hivatalos papi minőségükben, mint tökéletes személyekre. Nem voltak tökéletesek jellemükben, ismétlem, csak hivatalosan voltak tökéletesek - tökéletesek Isten szemében. És olyan elfogadhatóan álltak előtte, hogy áldozatot mutassanak be, mintha olyan tiszták lettek volna, mint maga Ádám.
Nos, akkor hogyan vonatkozik ez ránk, és mi a jelentése ennek a szövegnek, hogy "Krisztus egy áldozat által örökre tökéletessé tette azokat, akik megszenteltek"? Forduljunk vissza egy-két pillanatot. A 9. versben ezt találjátok: "Amikor pedig ezek a dolgok így voltak elrendelve, a papok mindig az első sátorba mentek, és végezték az Isten szolgálatát. A másodikba pedig csak a főpap ment be minden évben egyszer egyedül, nem vér nélkül, amelyet önmagáért és a nép hibáiért áldozott fel."
Mark itt. A szövegem első jelentése a következő. Isten gyermeke pap, és papként megszentelődik, hogy belépjen a fátyolon belülre. Most már bemehet arra a helyre, ami egykor a fátyolon belül volt, de ami most már nem az, mert a fátyol kettészakadt - de a főpap nem mehetett be a fátyolon belülre, mert nem volt tökéletes - meg kellett szórni a vérrel, és ez tette őt hivatalosan tökéletessé. Nem tette őt tökéletessé pusztán az, hogy felvette a mellvértet, vagy hogy viselte az efódot. Nem volt tökéletes, amíg a vérrel meg nem szórták, és akkor ment be a fátyolon belülre. De amikor eljött a következő év, nem volt alkalmas arra, hogy a fátyolon belülre lépjen, amíg újra nem szórták rá a vért. És a következő évben, bár mindig megszentelt ember volt, hivatalosan nem volt mindig tökéletes ember. Újra vérrel kellett meghintetni. És így évről évre a főpapnak, aki a fátyolon belül járt, újra és újra tökéletessé kellett válnia, hogy bebocsátást nyerhessen Istenhez.
Itt van a szöveg egyik értelme. Az apostol azt mondja, hogy nekünk, akik Isten papjai vagyunk, papokként jogunk van odamenni Isten irgalmasszékéhez, amely a fátyolon belül van. De a halálunkba kerülne odamenni, ha nem lennénk tökéletesek. Mi azonban tökéletesek vagyunk, mert Krisztus vére ránk fröccsent, és ezért az Isten előtti állásunk a tökéletesség állása. Állásunk a saját lelkiismeretünkben tökéletlenség, ahogyan a pap jelleme is tökéletlen lehet. De ennek semmi köze sincs ehhez. Állásunk Isten előtt a tökéletesség állása. És amikor látja a vért, ahogyan régen a pusztító angyal elhaladt Izrael felett, úgy ma is, amikor látja a vért, Isten elhalad bűneink felett, és elfogad minket irgalmasságának trónjánál, mintha tökéletesek lennénk. Ezért, testvéreim, jöjjünk bátran. "Közeledjünk igaz szívvel, a hit teljes bizonyosságával, szívünket a rossz lelkiismerettől megszórva, testünket pedig tiszta vízzel megmosva".
Az apostol e tizedik fejezet huszonkettedik versében egy olyan következtetést hoz be, amelyet az imént vontam le a szövegemből. Az Istenhez való hozzáféréshez feltétlenül szükséges a tökéletesség. Isten nem tud beszélgetni egy tökéletlen lénnyel. Beszélhetett Ádámmal a kertben, de nem beszélhetett veled vagy velem még magában a Paradicsomban sem, mint tökéletlen teremtményekkel. Hogyan lehet tehát közösségem Istennel, és hogyan férhetek hozzá az Ő trónjához? Miért, egyszerűen így: "Krisztus vére örökre tökéletessé tette azokat, akik megszenteltek", és következésképpen bátran járulhatunk a mennyei kegyelem trónjához, és bátran jöhetünk oda minden szükségünk idején. És ami még ennél is jobb, mindig tökéletesek vagyunk, mindig alkalmasak vagyunk arra, hogy a trónhoz járuljunk, bármilyen kétségeink, bármilyen bűneink legyenek is. Nem ezt mondom a pap jelleméről. Ahhoz most semmi közünk. Isten elé a rangunkban jövünk, nem a jellemünkben, és ezért mindig tökéletes emberként jöhetünk, tudva, hogy Isten nem lát bűnt Jákobban és nem lát hamisságot Izraelben. Mert ebben az értelemben Krisztus örökre tökéletessé tette az Ő kegyelmének minden felszentelt edényét.
Ó, nem csodálatos gondolat-e, hogy amikor Isten trónja elé lépek, bűnösnek érzem magam, de Isten nem tekint rám úgy? Amikor odamegyek Hozzá, hogy hálaadásomat felajánljam, úgy érzem, hogy önmagamban méltatlan vagyok. De nem vagyok méltatlan abban a hivatalos helyzetben, amelybe Ő helyezett engem. Mint Krisztusban megszentelt és tökéletesített dolog, rajtam van a vére. Isten az áldozatomban, az imádatomban, igen, és önmagamban is tökéletesnek tekint engem. Ó, milyen örömteli ez! És nincs szükség arra, hogy másodszor is megismételjük ezt a tökéletesítést. Ez egy örökkévaló tökéletesség. Ez lehetővé teszi az állandó hozzáférést a mennyei kegyelem trónjához. Ez a szöveg egyik jelentése.
Megint egy kicsit tovább, a 9. versben apostolunk: "Meglocsolta vérrel mind a hajlékot, mind a szolgálat minden edényét". Tudjátok, ezek mind megszentelt edények voltak, de nem voltak tökéletes edények, amíg meg nem fröcskölték őket a vérrel. "És majdnem minden dolog a törvény által vérrel tisztult meg. És vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Szükséges volt tehát, hogy a mennyei dolgok mintái ezekkel tisztuljanak meg. Magukat a mennyei dolgokat pedig ezeknél jobb áldozatokkal" stb. Nos, Szeretteim, a szentély edényei, amint már mondtam, megszentelődtek abban a pillanatban, amikor odatették őket, de nem voltak tökéletesek - Isten ezért nem fogadhatott el semmilyen áldozatot, amelyet az aranyfogókkal érintettek, vagy amely a bronzoltáron feküdt, amíg azok az aranyfogók és a bronzoltár tökéletlenek voltak.
Mit tettek, hogy tökéletesek legyenek? Hát azzal, hogy vérrel locsolták meg őket. De sokszor kellett őket vérrel meghinteni - egyszer, kétszer, háromszor, sokszor, mert folyamatosan tökéletesíteni kellett őket. Te és én ma olyanok vagyunk, ha megszentelt személyek vagyunk, mint a szentély edényei. Néha olyanok vagyunk, mint a füstölő - Isten örömmel tölt el minket, és akkor a tömjénfüst felszáll belőlünk. Néha olyanok vagyunk, mint a vágókés, amelyet a pap használt. Képesek vagyunk megtagadni a vágyainkat, megtagadni önmagunkat, és az áldozat nyakához szorítani a kést, és néha olyanok vagyunk, mint az oltár, és Isten szívesen ránk helyezi a munka áldozatát, és ott az elfogadhatóan füstölög a Mennyország felé. Olyanok vagyunk, mint az Ő házának megszentelt dolgai.
De, szeretteim, mi, bár megszenteltek vagyunk, és Ő kiválasztott minket, hogy az Ő szellemi templomának edényei legyünk, nem vagyunk tökéletesek, amíg a vér rajtunk van. Mégis, áldott legyen az Ő neve, ez a vér egyszer már ránk került, és mi örökre tökéletesek vagyunk! Hát nem elragadó belegondolni, hogy amikor Isten az Ő szolgálatában használ minket, nem használhatna szentségtelen eszközöket? Az Úr Isten annyira tiszta, hogy nem tudna mást használni, mint egy tökéletes eszközt, amivel dolgozhat. "Akkor bizonyára soha nem tudna használni engem vagy téged". Nem, de hát nem látod, hogy a vére rajtunk van, és mi vagyunk az Ő kegyelmének megszentelt eszközei? Sőt, mi több, mi vagyunk az Ő Kegyelmének tökéletes eszközei Jézus vére által. Ó, örömmel gondolok arra, hogy bár az evangélium hirdetésében a saját és a ti megítélésetek szerint, joggal, tökéletlen vagyok - mégis, amikor Isten felhasznál engem a megtérésben, nem egy tökéletlen embert használ - nem, Ő úgy tekint rám Krisztusban, mint aki tökéletes Őbenne, és akkor azt mondja: "Ezt az eszközt használhatom. Nem tudnám a kezemet egy szentségtelen dologra tenni, de úgy tekintek rá, mint aki örökre tökéletes Krisztusban, és ezért használhatom őt".
Ó, keresztény, próbáld meg megemészteni ezt az értékes gondolatot - valóban értékes a lelkemnek, mióta először megfogtam. Nem tudhatod, hogy Isten mit tesz veled, mert ha egyáltalán használ téged, akkor nem bűnösként használ - megszentelt emberként használ. Nem, sőt - tökéletes emberként. Megismétlem. Nem értem, hogyan használhat egy szent Isten egy szentségtelen eszközt. De Ő ránk önti a vért, és aztán tökéletessé tesz minket - örökre tökéletessé tesz minket, és aztán használ minket. És így látom, hogy Isten munkáját olyan emberek végzik, akikről azt gondoljuk, hogy tökéletlenek - de soha nem látom, hogy Isten bármelyik tettét is csak tökéletes eszközzel végezné. És ha megkérdezitek tőlem, hogyan tette ezt, azt mondom nektek, hogy minden felszenteltjét, mindazokat, akiket megszentelt az Ő használatára, először is örökre tökéletessé tette Jézus Krisztus áldozata által.
És most lesz még egy gondolatunk, és akkor már a szöveg teljes értelmét adtam nektek. A hetedik fejezetben, a tizenkilencedik versben van egy szó, amely a szövegem értelmének kulcsa, és amely végig segített nekem. És most megadom nektek a kulcsot. "Mert a törvény semmit sem tett tökéletessé, hanem a jobb reménységre való bevezetés, amely által közeledünk Istenhez". Aztán ehhez hasonlítsd össze a tizedik fejezet első versét: "A törvény, amely a jövendő javak árnyéka, de nem maga a képmása, soha nem tudja azokkal az áldozatokkal, amelyeket évről évre felajánlottak, folyamatosan tökéletessé tenni az oda jövőket". Ott van, és meg is kaptuk a szövegben: "mert akkor - mondja -, ha tökéletesek lettek volna, "nem szűntek volna meg áldozni". Miért áldoznátok többé, ha tökéletesek vagytok? "Ha a hozott áldozat tökéletes, akkor az imádóknak, miután megtisztultak, nem kellett volna többé bűnös lelkiismeretüknek lenniük".
Jegyezzük meg - a zsidó áldozatnak soha nem az volt a célja, hogy a zsidók erkölcsi jellemét jobbá tegye, és ez nem is történt meg. Nem volt hatása arra, amit mi megszentelődésnek nevezünk. Az áldozat csak a megigazulásával foglalkozott, és a tökéletességre törekedett volna - a tökéletesség nem a megszentelődés, amiről az arminiánusok beszélnek, hanem a hivatalos állás tökéletessége, ahogyan megigazulva állt Isten előtt. Nos, ez itt a "tökéletes" szó jelentése. Nem azt jelenti, hogy az áldozat tökéletesen szentté, tökéletesen erkölcsössé stb. tette az embert. Az áldozatnak nem volt ilyen tendenciája. Ez egészen más dolog volt. Azt jelenti, hogy nem tette őt tökéletesen igazzá a saját lelkiismerete és Isten előtt, mert újra el kellett jönnie és újra fel kellett áldoznia.
Most pedig jön egy ember, akinek nyugtalan a lelkiismerete. Sóhajtozva jön fel a templomba, és beszélnie kell a pappal. Azt mondja a papnak: "Ilyen és ehhez hasonló bűnt követtem el". "Áh - mondja a pap -, soha nem fog megnyugodni a lelkiismereted, hacsak nem hozol bűnért áldozatot. Hoz egy bűnért való áldozatot, azt felajánlják, az ember látja, hogy elég, és elmegy. Van hite - hite a nagy bűnért való áldozatban, amely el fog jönni -, és a lelkiismerete könnyű. Egy-két nappal később ugyanezek az érzések támadnak, és mit tesz? Újra elmegy a paphoz. "Á - mondja a pap -, hoznod kell egy másik áldozatot. Vétekáldozatot kell hoznod." Ezt megteszi, és a lelkiismerete egy időre megnyugszik.
De minél inkább felélénkül a lelkiismerete, annál inkább látja, hogy az általa hozott áldozat nem kielégítő. Végül azt mondja: "Olyan nyugtalan vagyok, ó, bárcsak minden órában áldozatot hozhatnék! Mert tudod-e - mondja -, amíg az áldozat fejére tehetem a kezemet, olyan boldognak érzem magam - amikor eljutok oda, hogy látom, amint levágják, és folyik a vére, olyan könnyűnek érzem magam. De nem érzem magam tökéletesnek. Még a templomba is felmegyek - mondja -, hogy ott élhessek". Reggel meglátja a levágott bárányt, és örömkönnyek szöknek a szemébe. "Ó - mondja -, láttam azt a bárányt. És amikor láttam, hogy annak a báránynak a vére folyik, úgy örültem." Délben jön. "Ah", mondja, "a bűneim újra feltámadnak. Lelkiismeretfurdalásom van, és hol kaphatok enyhülést?" És elindult a templomba. És este volt egy másik bárány, mert Isten jól tudta, hogy az áldozatok maguk is tökéletlenek, csak árnyékai a nagy lényegnek, és hogy az Ő népének szüksége van a szolgálat megújítására, nemcsak minden évben, hanem minden nap - nem, minden reggel és minden este.
De most, Szeretteim, nézzétek meg Jézus Krisztus dicsőségét, ahogyan az a szövegben feltárul előttünk. "Azok az áldozatok nem tudták tökéletessé tenni a hozzájuk érkezőket." Nem érezhették a saját lelkiismeretükben, hogy tökéletesen megigazultak, és új áldozatokat akartak. De ma itt látom a Golgotán levágott Bárányt, és csak tegnap örvendeztem benne, és ma újra örvendezhetek benne. Évekkel ezelőtt kerestem Őt és megtaláltam. Nem akarok másik Bárányt. Nem akarok még egy áldozatot. Még mindig látom azt a vért folyni, és folyamatosan érzem, hogy nincs többé bűntudatom. A bűnök eltűntek. Nincs többé emlékezetem rájuk. Megtisztultam tőlük - és ahogy látom a Golgota örökké folyó vérét és az Ő dicsőséges szenvedésének egyre növekvő érdemeit, kénytelen vagyok örülni ennek a ténynek, hogy Ő örökre tökéletessé tett engem - teljesen tökéletessé tett engem az Ő áldozata által.
És most, keresztény, próbáld megragadni a szövegnek ezt az értelmét. Krisztus örökre megnyugtatta a lelkiismeretedet. És ha zavar téged, emlékezz arra, hogy nincs rá oka, ha Krisztusban hívő vagy. Mert nem adta-e meg neked azt, ami eltöröl minden bűnös lelkiismeretet? Ó, örüljetek! Ez olyan teljesen megtisztított téged, hogy leülhetsz és megpihenhetsz. Énekelhetsz a költővel -
"Fordulj hát, Lelkem, a te nyugalmadba;
A te nagy főpapod érdemei
Békét és szabadságot hirdet.
Bízzál az Ő hathatós vérében,
Ne félj az Istentől való száműzetésedtől,
Mivel Jézus meghalt érted."
Nézze meg a szöveget. Még egyszer elmondom ugyanazokat a dolgokat, nehogy ne értsenek meg teljesen. Kedves Testvérek, nem tudnánk Istenhez férkőzni, ha nem a tökéletesség talaján állnánk. Mert Isten nem tud tökéletlen teremtményekkel járni és beszélgetni. De mi tökéletesek vagyunk, nem jellemben, jegyezd meg, mert még mindig bűnösök vagyunk. De tökéletesek vagyunk Jézus Krisztus vére által, így Isten megengedheti, hogy tökéletes teremtményekként hozzáférhessünk hozzá. Bátran jöhetünk, mert a vérrel meghintve Isten nem tekint ránk szentségtelennek és tisztátalannak, különben nem engedhetne minket az Ő Irgalmasszékéhez. Úgy tekint ránk, mint akik Krisztus egyetlen áldozata által örökre tökéletessé váltunk. Ez egy dolog.
A másik ez volt. Isten templomának edényei vagyunk. Ő választott ki minket, hogy olyanok legyünk, mint szentélyének aranyedényei. De Isten nem fogadhatta el azt az istentiszteletet, amelyet szentségtelen edényekben ajánlottak fel neki. Ezért ezeket az edényeket azáltal tették tökéletessé, hogy vérrel locsolták meg őket. Isten nem tudta elfogadni azt a dicséretet, amely a szentségtelen szívedből származik. Nem tudná elfogadni azt az éneket, amely körülmetéletlen ajkadból fakad, sem azt a hitet, amely kétkedő lelkedből fakad, hacsak nem tette volna meg azt a nagy elővigyázatosságot, hogy Krisztus vérével locsoljon meg téged. És most, bármire is használ téged, tökéletes eszközként használ, tekintve, hogy tökéletes vagy Krisztus Jézusban. Ez ismét a szöveg értelme, és ugyanaz az értelme, csak egy másik fázisa.
Az utolsó jelentés pedig az, hogy a zsidók áldozatai nem adtak a hívő zsidóknak hosszú időre lelkiismereti nyugalmat - újra és újra és újra el kellett jönniük, mert úgy érezték, hogy ezek az áldozatok nem jelentenek számukra tökéletes megigazulást Isten előtt. De íme, szeretteim, ti és én teljesek vagyunk Jézusban. Nincs szükségünk semmilyen más áldozatra! Minden mást elutasítunk. Ő örökre tökéletessé tett minket. Nyugodtnak láthatjuk a lelkiismeretünket, mert valóban, készen és örökké elfogadottak vagyunk Őbenne. "Örökre tökéletessé tette a megszentelteket".
Nos, mi mást tehettem volna, mint hogy hozzád fordulok, és felteszem ezt az egy kérdést, és megtettem. Megszentelt ember vagy? Ismerek olyan embert, aki néha azt mondja egy hívőnek: "Hát, te olyan megszenteltnek látszol - igen, te is olyan megszentelt ember vagy". Nos, ha ezt mondanák nekem, azt mondanám: "Bárcsak bebizonyítanád". Mi lehet szentebb dolog, mint megszentelt embernek lenni? És mi lehet ennél boldogabb dolog! Hadd kérdezzem meg tehát, hogy megszenteltek vagytok-e? Mondja valaki: "Olyan bűnösnek érzem magam." Ezt nem kérdezem tőled - azt kérdezem tőled, hogy el vagy-e különítve Isten szolgálatára. Tudjátok-e mondani.
"Édes Uram, odaadom magam,
Ez minden, amit tehetek.
Fogadj el úgy, ahogy vagyok, és használj engem.
Szeretnék teljesen a Tiéd lenni"?
Úgy érzed, hogy számodra az élet Krisztus? Hogy nincs más cél, amiért élsz, csak Krisztus - hogy Krisztus a nagy célod, minden munkád nagy célja? Hogy olyan vagy, mint Sámson, egy názáreti, Istennek szentelt ember? Ó, akkor ne feledd, hogy Krisztusban vagy tökéletes. De, Hallgatóm, ha ebben az értelemben nem vagy Istennek megszentelve, ha magadnak, az élvezeteknek és a világnak élsz, akkor nem vagy Krisztusban tökéletesedett, és mi lesz veled? Isten nem ad neked hozzáférést hozzá. Isten nem fog felhasználni téged az Ő szolgálatában. Nincs nyugalmad a lelkiismeretedben, és azon a napon, amikor Isten eljön, hogy elválassza a drágákat a hitványaktól, azt fogja mondani: "Azok az én drágáim, akikre a vér tapad. De ezek elutasították Krisztust, önmaguknak éltek, halottak voltak, amíg éltek, és most, hogy meghaltak, elkárhoztak".
Erre vigyázzatok! És Isten adjon nektek kegyelmet, hogy megszentelődjetek Istennek, és akkor örökre tökéletesek lesztek Krisztus által.

[gépi fordítás]
Ezt a szöveget azért választottam, vagy inkább azért kaptam, hogy az egész évre szóló mottót adjak a most jelenlévő hívő Isten családjának. Egy nagyon kedves barátom, az anglikán egyház tiszteletreméltó lelkésze és az Isten igazságának, ahogy az Jézusban van, őszinte szerelmese hozta tudomásomra. Ő mindig küld nekem az év elején, vagy egy-két nappal előtte, egy kis lezárt borítékot, amelyet újév napjáig nem szabad kinyitnom, és amely a Szentírás egy nyomtatott szövegét tartalmazza, és amelyet szeretné, ha az év hátralévő részében megőriznék, hogy botként szolgáljon, amelyen megpihenhetünk a következő tizenkét hónap zarándoklatán.
Amikor kinyitottam a borítékot, ezt a szöveget találtam, és elvarázsolt. Önmagában tartalmazza Isten kegyelmének lényegét. Úgy olvasható, mint zene a léleknek, és olyan a szomjas ajkúnak, mint egy üveg víz a sivatagban. Hadd olvassam újra, hadd emlékezzem rá, hadd időzzek rajta és emésszem meg egész évben. "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet. Irgalmasságod, Uram, örökké tart - ne hagyd el kezed műveit." A bevezetőben meg kell jegyeznem, hogy ez nem az egész emberiség öröksége. A szövegben szereplő "én" szót nem sajátíthatja ki senki, hacsak nem hasonlít bizonyos tekintetben Dávid jelleméhez, aki ezt a zsoltárt írta. A szöveg azonban maga is a maga őrzője. Ha megnézed, látni fogod, hogy a szívében ott van az igazi keresztény teljes leírása. Három kérdést teszek fel neked, amelyet maguk a szavak sugallnak, és e három kérdésre adott válaszod szerint lesz a válaszom, igen vagy nem, hogy ez az ígéret hozzád tartozik-e.
Kezdetnek olvassuk el az első mondatot: "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet." Nos, van-e gondod és gondod a mennyei dolgokra? Érezted-e valaha, hogy az örökkévalóság jobban foglalkoztat téged, mint az idő? Hogy a mennyei lakóházak jobban megérdemlik a figyelmedet, mint a földi lakóhelyek? Érezted-e, hogy nagyobb gondot kellene fordítanod a halhatatlan lelkedre, mint a romlandó testedre? Ne feledd, ha a pillangó életét éled, a jelen életét, egy sportos és virágos életet, anélkül, hogy bármilyen előkészületet tennél vagy gondolkodnál a jövő világáról, akkor ez az ígéret nem a tiéd. Ha Isten dolgai nem foglalkoztatnak téged, akkor Isten nem fogja azokat számodra tökéletessé tenni. A saját lelketekben kell, hogy legyen aggodalom ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, és utána a szívetekben kell, hogy legyen az a hit, hogy a mennyei dolgok érdekelnek benneteket, különben a Szentírás elferdítése lenne, ha ezeket a dolgokat magatoknak sajátítanátok ki.
Tudjuk-e tehát mindannyian a szívünkre tenni a kezünket és kimondani, képmutatásra utaló dadogás nélkül - tudjuk-e őszintén, mint Isten színe előtt -, hogy "Isten, Krisztus, az üdvösség, az örökkévalóság dolgai foglalkoztatnak engem!"? Lehet, hogy nincs bizonyosságom, de van aggodalmam, ha nem is mondhatom, hogy tudom, kiben hiszek, de azt mondhatom, hogy tudom, kiben szeretnék hinni. Ha nem mondhatom, hogy tudom, hogy az én Megváltóm él, mégis mondhatom, hogy vágyom arra, hogy végre folt és ránc vagy bármi ilyesmi nélkül találjanak meg benne." Nos, lélek, ha Isten dolgai miatt aggódsz, ez a te ígéreted, és ne engedd, hogy Clip-Promise mester elvegye tőled. Ne engedd, hogy bármit is elvegyen a drágaságából. Ez mind a tiéd: "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami téged érint".
Egy másik kérdést sugall a második mondat: "Irgalmasságod, Uram, örökké tart". Megízleltük-e már Isten irgalmát? Te és én a kegyelem trónjához mentünk-e elveszett helyzetünk tudatában? Meggyóntuk-e bűneinket? Tekintettünk-e Jézus vérére? És tudjuk-e, hogy Isten irgalmassága megnyilvánult számunkra? Kileheltük-e a haldokló tolvaj kérését, és kaptuk-e Jézus kegyelmes válaszát? Imádkoztunk-e úgy, mint a vámos? És mentünk-e házunkba Isten irgalmassága által megigazulva? Emlékezz, ó ember, ha soha nem kaptad meg Isten megbocsátó irgalmát és megbocsátó kegyelmét, akkor ez a szöveg egy isteni zárt terület, ahová nincs jogod behatolni. Ez egy olyan lakoma, amelyből nincs jogod enni. Ez egy titkos hely, ahová nincs jogod belépni. Először meg kell kóstolnunk Isten kegyelmét, és miután ezt megízleltük, hihetjük, hogy Ő tökéletessé teszi azt, ami minket érint.
Egy harmadik kérdés, és kérlek, tedd ezeket a kérdéseket a szívedre, hogy ne tévesszenek meg téged bármilyen kényelmes szóval, amit a későbbiekben fogok mondani, és ne ringassanak abba az aljas tévhitbe, hogy ez az ígéret téged jelent, holott nem így van. Az utolsó kérdést az ima sugallja: "Ne hagyd el a te kezed műveit". Van-e tehát olyan vallásod, amely Isten keze munkája? Sok embernek van olyan vallása, amely a saját műve, nincs benne semmi természetfeletti - az emberi természet kezdte el, az emberi természet vitte tovább, és amennyire van reményük, bíznak abban, hogy az emberi természet be fogja fejezni. Ne feledjétek, hogy nincs olyan forrás a földön, amely elég erővel rendelkezne ahhoz, hogy a Paradicsomba fakadjon, és az emberi természetben nincs olyan erő, amely valaha is elegendő lenne ahhoz, hogy egy lelket a mennybe emeljen.
Gyakorolhatjátok az erkölcsösséget, és kérlek benneteket, tegyétek ezt. Részt vehettek a szertartásokon, és ehhez jogotok van, és ezt kell tennetek. Törekedhetsz minden igazságosságra, de mivel Isten előtt elítélt bűnös vagy, Krisztus vérén kívül soha nem kaphatsz bocsánatot. És soha nem tisztulhatsz meg a Szentlélek tisztító műveleteitől eltekintve. Az ember vallása, amely a földön született és a test akaratából vagy a vérből fakad, hiábavaló vallás. Ó, Szeretteim, hacsak az ember nem születik újjá, vagy felülről, ahogy az eredetiben van, nem láthatja Isten országát! Ami testből született, az test, és nem léphet be a mennybe - csak ami a Lélektől született, az szellem, és ezért képes szellemi örökséget örökölni, amelyet Isten a szellemi emberek számára tart fenn.
Van-e tehát Isten munkája a szívemben? Biztos vagyok benne, hogy ez nem az én művem? Ha kísérletképpen arminiánus vagyok, és ha azt hiszem, hogy bebizonyítottam az arminiánus vallás igazságát, akkor nincs olyan vallásom, amely a mennybe visz. De ha kísérletképpen kénytelen vagyok megvallani, hogy a kegyelem kezdi, a kegyelem viszi tovább, és a kegyelemnek kell tökéletesítenie a vallásomat, akkor, miután Isten elkezdte bennem a jó munkát, én vagyok az, akinek ez a vers szól, és leülhetek ezen a mennyei lakomán, és ehetek és ihatok, amíg jóllakom. Minden hallgató tegye fel tehát magának ezt a három kérdést: - Foglalkoztat-e engem a vallás? Megízleltem-e Isten kegyelmét? A vallásom Isten műve-e? Ezek ünnepélyes kérdések - válaszoljatok rájuk!" - És ha még alázatosan is igennel tudtok válaszolni, akkor gyertek ehhez a szöveghez, mert az öröm és a vigasztalás a tiétek.
Három dolog van itt: először is, a hívő bizalma: "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet". Másodszor, ennek a bizalomnak az alapja: "A te irgalmad, Uram, örökké tart". És harmadszor, az imában kifejezett bizalom eredménye és következménye: "Ne hagyd el a te kezed műveit".
Először is, a HITELES BIZALOM: "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet". Azt hiszem, talán a legjobb módja annak, hogy egy szövegről prédikáljunk, ha azt akarjuk, hogy emlékezzünk rá, az, hogy szóról szóra vesszük azt. Akkor betűzzük át, ahogy Tom bácsi tette, amikor a gőzös fedélzetén volt, és nem tudta elolvasni a hosszú szavakat, de a betűzéssel több édességet szívott ki a szövegből, mint amennyit bármilyen más módon megtehetett volna. "Az Úr." Nos, akkor a zsoltáros bizalma isteni bizalom volt. Nem azt mondta: "Elég kegyelemmel rendelkezem ahhoz, hogy tökéletesítsem azt, ami engem illet". "Olyan erős a hitem, hogy nem fogok elbukni". "A szeretetem olyan meleg, hogy soha nem fog kihűlni." "Elhatározásom olyan szilárd, hogy semmi sem mozdíthatja el" - nem, az Úrra hagyatkozott - "Az Úr fogja tökéletesíteni azt, ami engem érint."
És, ó, keresztény, ha van olyan bizalmad, amely nem az Úrra alapozódik, és nem az Örökkévalóság Sziklájában gyökerezik, akkor a bizalmad rosszabb a krémnél. Becsap téged, átszúr, megsebez, és a saját jövőbeli bánatodra és gyászodra taszít. Itt azonban maga a zsoltárosunk sem épít másra, mint az Úr műveire. Biztos vagyok benne, hogy az Úr kezdte el a jó munkát a lelkünkben, Ő vitte tovább, és ha Ő nem fejezi be, soha nem lesz teljes. Ha igazságom égi ruháján egyetlen öltés is van, amit magamnak kell betenni, akkor elveszett vagyok. Ha megváltásom árában van egyetlen drachma, amelyet nekem kell pótolnom, akkor el kell vesznem. Ha van egyetlen eshetőség - egyetlen "ha", "bár" vagy "de" - a lelkem üdvösségével kapcsolatban, akkor elveszett ember vagyok. De ez az én bizalmam - az Úr, aki elkezdte, tökéletes lesz. Mindent megtett, mindent meg kell tennie, mindent meg fog tenni.
Nem abban kell bíznom, hogy mit tudok tenni, vagy hogy mit határoztam el, hogy teszek, hanem teljes mértékben abban, amit az Úr fog tenni. "Az Úr fogja tökéletesíteni azt, ami engem illet." "Ó - mondja a hitetlenség -, soha nem leszel képes megtisztulni a bűntől. Nézd meg a szíved gonoszságát, azt soha nem tudod lesöpörni - nézd meg a világ gonosz divatjait és kísértéseit, amelyek körülvesznek téged - biztosan félre leszel csábítva és tévútra vezetve". Ó, igen, valóban elpusztulnék, ha ez rajtam múlna. Olyan vagyok, mint az agyag a kerékben. Ha nekem kellene magamból becsületes edényt formálnom, amely alkalmas a Mester használatára, kétségbeesetten feladnám a munkát. Olyan vagyok, mint egy kis bárány. És ha egyedül kellene bejárnom a pusztaságot, talán le is feküdnék és meghalnék. Ám ha agyag vagyok is, Ő az én fazekasom, és nem fogja megengedni, hogy a kerékben megrongálódjak. És ha bárány vagyok, Ő az én Pásztorom, és Ő hordozza a bárányokat a keblén - Ő hárítja el a farkast, Ő veri le a pusztítót, és Ő visz be minden juhot a nyájba, a dicsőség hegyén. Az Úr tehát a keresztény ember isteni bizalma. Soha nem lehetünk eléggé bizakodóak, ha az Úrban bízunk. "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet".
Vegyük a következő szót: "akarat". A zsoltáros bizalma tehát a jövőre vonatkozó bizalom volt. Nemcsak arról van szó, hogy mit tesz az Úr, hanem arról is, hogy mit fog tenni az Úr. Hallottam már olyan embereket, akik azt mondták, hogy egy emberben csak addig bíznak, ameddig csak látják. És gyakran gondoltam arra, hogy körülbelül ennyire bízik sok professzor Istenben - ameddig csak látják Őt - és nem tovább. Azt hiszik, hogy Isten akkor jó, ha a hús az asztalon van, és az ital a pohár. De vajon hinnének-e Istennek, ha az asztal üres lenne, a pohár pedig üres? Nem. Jóhiszeműek, amikor látják, hogy jönnek a hollók, hogy lesz kenyerük és ételük. De ha a hollók nem jönnének, hinnének-e abban, hogy még akkor is megkapják a kenyerüket és a vizük biztos lesz? Elhiszik a dolgot, ha megkapják, de amíg nem kapják meg, addig kételkednek.
A zsoltáros hite azonban a jövővel foglalkozik, nem csupán a jelennel. Az "Úr akarja", mondja ő, az "Úr akarja". Végigtekint egész életén, és biztos benne, hogy amit Isten tett és tesz, azt a végsőkig folytatni fogja. És most ti, akik féltek a jövőtől, nyugodjatok meg velünk együtt ebben az édes ígéretben. Hányszor állunk mi ketten a csillagokat nézve a jövőbe és reszketünk, mert sok előjelet és furcsa látványt vélünk látni, amelyek valamilyen jövőbeli bajt jósolnak? Ó, Isten gyermeke! Bízd a jövőt a te Istenedre. Ó, bízz mindent, ami eljövendő, annak kezében, akinek a jövő már jelen van, és aki előre tud mindent, ami rád vár. Meríts a jelenből élő vizet, amellyel megnedvesítheted a jövő száraz sivatagját. Kapjatok a ma oltártüzéből fáklyát, amellyel megvilágíthatjátok az eljövendő sötétségét. Bízzatok abban, hogy Ő, aki ma a napotok, örökké a napotok lesz - még a legsötétebb órában is ragyogni fog rátok. És Ő, aki ma a pajzsotok, örökké a pajzsotok lesz. És még a csata legsűrűbb szakaszában is Ő fogja elkapni a nyilat, és sértetlenül megmaradsz.
Térjünk vissza még egyszer erre az "akarat" szóra. Van benne egy kicsit több is. Nem azt mondja, hogy "az Úr talán", nem azt mondja, hogy "remélem, hogy megteszi, bízom benne, hogy megteszi", hanem azt mondja, hogy megteszi. "Az Úr tökéletessé fogja tenni azt, ami engem érint." Néhány hónappal azután, hogy először kerestem és megtaláltam az üdvösséget, élveztem a teljes bizonyosság édes kiváltságát, és egy istenfélő keresztyénnel beszélgetve nagyon magabiztosan fejeztem ki magam Isten nagy Igazságáról, hogy Ő soha nem hagyja el népét, és nem hagyja el nem végzett munkáját. Azonnal megdorgáltak - azt mondták, hogy nincs jogom ilyen magabiztosan beszélni, mert ez merészség. Minél tovább élek, annál inkább meg vagyok győződve arról, hogy a bizalom helyénvaló volt, és a szidás nem volt megérdemelt. Hiszem, hogy a legboldogabb keresztények és a legigazabb keresztények azok, akik soha nem mernek kételkedni Istenben, hanem egyszerűen úgy veszik az Ő szavát, ahogyan az van, és hisznek benne, és nem kérdeznek semmit - csak biztosak abban, hogy ha Isten azt mondta, akkor az úgy is lesz. A szövegünkben szereplő zsoltárosnak nem volt több kétsége saját végső tökéletességével kapcsolatban, mint amennyire a létezésével kapcsolatban. Azt mondja: "az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet". Sok minden megtörténhet, vagy nem történhet meg, de ezt tudom, hogy meg fog történni-
"Ő fogja bemutatni a lelkemet,
Hibátlanul és tökéletesen,
az Ő arcának dicsősége előtt,
Isteni nagy örömökkel.
Az ember minden célja meghiúsult, de Isten céljai nem. Az emberek ígéretei megszeghetők, sok közülük megszegésre készült, de Isten céljai megmaradnak, és az Ő ígéretei beteljesednek. Ő ígéretszegő, de soha nem volt ígéretszegő. Ő egy ígéret-tartó Isten, és az Ő népe ezt be is fogja bizonyítani. Jöjjetek hát, ti, akik mindig remegés és félelem közepette reménykedtek, de soha nem vagytok bizakodóak - egyszer vegyétek ki a kételkedő hangot a szátokból, és mondjátok biztosan: "az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet". Ha valóban az Ő gyermeke vagyok, bár tele vagyok bűnnel, egy napon tökéletes leszek. Ha valóban feléje fordítottam a szívemet, egy napon örömmel fogom látni az Ő arcát. És bármilyen ellenségek akadályozzanak is, a Bárány megváltó vére által legyőzöm. Ő "tökéletessé teszi azt, ami engem illet". Szeretem hallani, amikor Isten népe magabiztosan beszél magáról, de magabiztosan Istenéről. A kétely a legnagyobb bűn, és bár a keresztényeknek vannak kétségeik, mégis a kételyek nem keresztényi dolgok. Krisztus lelke nem a kételkedés, hanem a hit szelleme. A kételyek létezhetnek a lelki emberek szívében, de a kételyek nem lelki, testi és bűnös dolgok. Igyekezzünk megszabadulni tőlük, és magabiztosan beszéljünk ott, ahol Isten Igéje magabiztos.
Most pedig vegyük a következő szót: "Az Úr tökéletes lesz". Ez egy nagy szó. Wesley-i testvéreinknek van egy olyan elképzelésük, hogy tökéletesek lesznek itt a földön. Nagyon örülnék, ha bármelyiküket láthatnám, amikor tökéletesek lesznek! És ha bármelyikük is nélkülözhetné, mert nagyon megtisztelve és áldottnak érezném magam, hogy tökéletes szolgám van. Sőt mi több, ha bármelyikük úr, és szolgákat akar, én vállalnám, hogy eljövök és szolgálom őket mindenféle bér nélkül, ha csak találnék egy tökéletes urat.
Mióta először megismertem az Urat, tökéletes Mesterem van, és ha úgy találnám, hogy van még egy tökéletes Mester, akkor nagyon örülnék, ha alárendelt Mesterem lenne, miközben a nagy Legfelsőbbnek mindig mindennek a főnökének kell lennie. Láttál már valaha tökéletes embert? Egyszer igen. Felhívott, és azt akarta, hogy menjek el hozzá, mert nagyszerű tanítást kapnék tőle, ha eljönnék. Azt mondtam: "Nincs kétségem afelől, de nem szeretnék a házába jönni. Azt hiszem, aligha tudnék bejutni a szobájába". Hogy is van ez? "Nos, azt hiszem, a házad annyira tele lenne angyalokkal, hogy nem lenne hely számomra". Ez nem tetszett neki. Így hát egy-két újabb viccet vágtam a fejéhez - mire tökéletes dührohamot kapott. "Nos, barátom", mondtam neki, "azt hiszem, én is olyan tökéletes vagyok, mint te, végül is a tökéletes emberek dühösek?". Ő tagadta, hogy dühös lenne, noha az arcán különös pír volt, ami nagyon jellemző az emberekre, amikor dühösek. Mindenesetre azt hiszem, inkább elrontottam a tökéletességét, mert nyilvánvalóan kevésbé volt elégedett magával, mint amikor elment.
Találkoztam egy másik férfival, aki tökéletesnek tartotta magát, de alaposan megőrült. És nem hiszem, hogy az önök tökéletességre törekvő emberei közül bárki is jobb lenne a jó mániákusoknál, a felsőbbrendű bedlamitáknál. Én csak ennyit hiszek róluk. Mert amíg az emberben még van egy szikrányi értelem, addig nem beszélhet, hacsak nem a legpimaszabb szélhámos, arról, hogy tökéletes. Mit nem adnék, ha én magam is tökéletes lehetnék! És önök is mondhatják, mit nem adnának azért, hogy tökéletesek legyenek. Ha tűzben kellene égnem, vagy a fejem hajánál fogva a tengeren keresztül húznának - ha a föld gyomrában kellene eltemetni, vagy örökre a csillagokig felakasztani -, ha csak tökéletes lehetnék, örülnék minden árnak, amit a tökéletességért fizetnem kell! De tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy a tökéletesség teljességgel lehetetlen az égvilágon minden ember számára. És mégis biztos vagyok benne, hogy minden hívő számára a jövőbeli tökéletesség abszolút bizonyosság. Eljön a nap, szeretteim, amikor az Úr nemcsak jobbá, hanem tökéletesen jóvá is tesz bennünket. Amikor nem csupán a vágyainkat fogja legyőzni, hanem kiűzi a démonokat. Amikor nemcsak elviselhetővé, elviselhetővé és elviselhetővé tesz minket, hanem szentté és elfogadhatóvá az Ő szemében. Ez a nap azonban, úgy hiszem, nem jön el, amíg be nem megyünk Urunk örömébe, és meg nem dicsőülünk Krisztussal együtt a mennyben.
Mondd, Christian, nem nagy bizalom ez? "Az Úr tökéletessé tesz engem." Egészen biztosan, minden kétséget kizáróan tökéletessé fogja tenni hitemet, szeretetemet, reménységemet és minden kegyelmemet. Tökéletesíteni fogja az Ő céljait. Tökéletesíteni fogja ígéreteit. Tökéletesíteni fogja a testemet és tökéletesíteni a lelkemet. "Tökéletessé teszi azt, ami engem illet." És most itt van az a szó, hogy "az" - "az, ami" - "Az Úr tökéletessé fogja tenni azt, ami engem illet". Nagyon bizonytalan, úgy tűnik. De milyen széleskörű. Milyen széles hit volt a zsoltárosnak! "Ami engem illet", mondja, "azt az Úr tökéletessé teszi". Egyszer a bűnök megbocsátása érintett engem. Azt Ő tökéletesítette. Aztán a tulajdonított igazságosság érintett engem. Azt Ő tökéletesítette. Most a megszentelődés aggaszt engem. Hogy Ő tökéletesíteni fog. Egy nap a szabadulás volt a félelmem. Most a támogatás. De bármi is nehezedik a szívemre, ami miatt aggódnom kell, ez az átfogó kifejezés, az "az" mindent magába foglal, legyen az bármi, ha lelki aggodalmat érzek a lelkemben bármilyen mennyei dolog miatt, azt Isten tökéletesíteni fogja.
Menjünk egy lépéssel tovább. Itt van a hit próbája. "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem érint." Jaj, szeretteim, nem mondhatjuk, hogy bármilyen jó dolgunk van anélkül, hogy ne lenne gondunk rá. Feltételezem, Isten soha nem adott nekünk áldást, de kételkedtünk abban, hogy megkapjuk-e, mielőtt megszereztük volna. Valahogyan a kételyeink mindig megelőzik Isten kegyelmét. Holott hinnünk kellene, és nem kellene aggodalmat és bizalmatlan aggodalmat éreznünk. Az én hitemet most néha próbára teszik és aggódom a mennyei dolgok miatt. De bár ezt a hitet próbára teszi az Isten dolgai miatti belső aggodalom, mégis felülkerekedik még a saját kételyein is, és azt kiáltja: "Az Úr még ezt is tökéletessé teszi". Megtanultátok ezt a leckét - aggódni egy dolog miatt, és mégis hinni benne? A keresztény ember tapasztalata nagyon hasonlítani fog a tengerhez. A felszínen vihar tombol, és a hegyi hullámok hullámzanak. De lent a mélyben vannak barlangok, ahol a föld alapjainak kiásása óta a csend uralkodik - ahol a békesség, zavartalanul, magányosan diadalmaskodik.
Szeretteim, így van ez a keresztény szívvel is. Külsőleg aggódik ezekért a dolgokért. Kételkedik, fél, reszket. De a szíve legmélyén, a lelke mélyén, félelem nélkül van, és magabiztosan mondhatja: "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem érint". De az utolsó szóra sietek kitérni. A szövegünkben szereplő hit személyes hit. "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet". Itt van a leghangosabb hang mind közül. Ez az a markolat, amellyel meg kell fognunk ezt a kardot, ha helyesen akarjuk használni - "ami engem illet". Ó, édes igazság tudni és hinni, hogy Isten minden szentjét tökéletesíteni fogja - még édesebb tudni, hogy "engem fog tökéletesíteni". Áldott dolog hinni, hogy Isten minden népe megmarad. De az öröm lényege az, hogy azt érezzem, hogy én Ő általa fogok kitartani.
Sokan megelégszenek egyfajta általános vallással, egy egyetemes üdvösséggel. Ők egy keresztény közösséghez tartoznak. Csatlakoztak egy keresztény egyházhoz, és úgy gondolják, hogy a tömegben - a tömegben - fognak üdvözülni. De adjatok nekem egy személyes vallást. Mit ér a világ összes kenyere, ha én magam nem táplálkozom belőle? Éhezem, bár Egyiptom tele van kukoricával. Mit ér az összes folyó, amely a hegyektől a tengerig folyik, ha én szomjas vagyok? Mit ér mindez, ha nem én magam iszom? Ha szegény és rongyos vagyok, csak gúnyolódom, ha azt mondjátok, hogy Potosi bányái tele vannak kincsekkel. Ha Golconda gyémántjairól beszélsz, csak nevetsz rajtam. Mit érdekelnek ezek, hacsak nem kapok belőlük magamnak is? De ha még a kenyérhéjamról is azt mondhatom: "Ez az enyém", akkor hálás szívvel ehetem meg. Az a kenyérhéj, amely az enyém, értékesebb, mint Egyiptom összes magtárja, ha nem az enyém. Ez az ígéret, még ha kisebb is lenne, értékesebb lenne, mint a legnagyobb ígéret, amely a Bibliában áll, ha csak személyesen magam látnám, hogy jogom van hozzá.
De most, alázatos hittel, Krisztus vérével meghintve, az Ő érdemeiben megpihenve, az Ő halálában bízva, eljutok a szöveghez - és azt mondom ebben az évben és minden évben - "Az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet" - méltatlan, elveszett és romlott énemet. Mégis meg fog menteni engem. És -
"Én, a véresre mosott tömegben,
A pálmát lengetem és a koronát viselem,
és hangosan kiáltom a győzelmet."
Ez tehát a hívő bizalma. Isten adjon nektek is ilyen bizalmat!
II. A második dolog ennek a bizalomnak az alapja. Ennek alapja ez: "A te irgalmasságod, Uram, örökké tart". A hívő biztos abban, hogy meg fog üdvözülni. Miért? Az érdemei miatt? Nem. A saját hitének ereje miatt? Nem. Mert van valamije, ami őt Isten előtt ajánlja? Nem. Hisz abban, hogy Isten kegyelme miatt lesz tökéletes. Nem furcsa dolog-e, hogy a fejlett hívő, amikor a jámborság csúcsára ér, éppen arra a pontra érkezik, ahonnan elindult? Nem a Keresztnél kezdjük, és amikor már egyre magasabbra jutottunk, nem a Keresztnél fejezzük be? Tudom, hogy zarándoklatom sohasem ér véget szívem elégedettségére, amíg az Ő Keresztjénél újra le nem vetem koszorúmat és le nem teszem tiszteletemet.
A bűneimet oda tettem, és bármi mást is, amit Ő adott nekem, én is oda tenném. Ott kezdted, és a jelszavad a kereszt. Míg még a seregek készülnek a csatára, addig a Kereszt az. És te megvívtad a harcot, és kardod vörös a vértől, és fejed diadallal van megkoronázva. És mi most a jelszó? A Kereszt. Ami a mi erőnk a harcban, az a mi dicsőségünk a győzelemben. Az irgalom kell, hogy legyen itt a mi énekünk témája. És az örökké tartó irgalomnak kell lennie a paradicsomi szonettek témájának. Semmi más nem lehet alkalmas a bűnösöknek - nem, és semmi más nem lehet alkalmas a hálás szenteknek.
Jöjjetek hát, Szeretteim, nézzük csak meg bizalmunknak ezt a talaját, és lássuk, hogy elbírja-e a súlyunkat. Azt mondják, hogy az elefántok, amikor átmennek egy hídon, mindig nagyon óvatosan megszondázzák azt, hogy elbírja-e őket. Ha látják, hogy egy ló biztonságosan átmegy, az nem elég, mert azt mondják magukban: "Én elefánt vagyok, és meg kell néznem, hogy elbír-e engem". Nos, mindig ugyanígy kell tennünk egy ígérettel és az ígéret alapozásával is. Lehet, hogy az ígéretet mások már bizonyították előttetek, de ha úgy érzitek magatokat, mint hatalmas elefántnyi bűnösök, akkor egészen biztosak akartok lenni abban, hogy az ígéret boltívei elég erősek-e ahhoz, hogy elbírják bűneitek súlyát. Nos, mondom, itt van Isten kegyelme. Ah, ez valóban mindenre elegendő. Mi volt az, ami először arra késztette az Urat, hogy téged és engem egyáltalán bevegyen a szövetségbe? Az irgalom volt, a tiszta irgalom. Halottak voltunk a bűnben. Nem voltak érdemeink, amelyek ajánlottak volna minket, mert némelyikünk káromkodott és káromkodott, mint a hitetlenek. Néhányan közülünk részegesek, a legmélyebb bűnösök voltak. És miért mentett meg minket Isten? Egyszerűen azért, mert azt mondta: "Kegyelmezek, akinek akarok, annak kegyelmezek".
"Mi volt benned, ami tiszteletet érdemelt volna,
vagy a Teremtőnek örömet okozna?"
Kegyelem volt. Nos, akkor, ha Isten az irgalom miatt választott engem, ha nem más indítékból választott engem, mint az irgalomból, ha ez az irgalom mindig ugyanaz, akkor mindig engem fog választani, és mindig szeretni fog. Nem tudjátok, hogy az a szabály, amelyet senki sem vitathat, hogy ugyanaz az ok mindig ugyanazt a hatást váltja ki? Azt mondják nekünk, hogy a vulkánt bizonyos tüzek okozzák a földben, amelyeknek ki kell találniuk a levezető utat. Nos, mindaddig, amíg ezek a belső tüzek léteznek, és állapotukban vannak, addig bármely ember üdvösségét Isten kegyelme és nem az érdemei biztosítják. Isten nem azt nézi, hogy jó ember vagy rossz ember vagy-e. Nem azért ment meg téged, mert bármi is van benned, hanem azért, mert azt teszi, amit akar, és mert szeret irgalmasan cselekedni - ez az egyetlen oka.
Ó, Istenem, ha szerettél engem, amikor még nem volt hitem, akkor nem fogsz elvetni, mert most gyenge a hitem. Ha szerettél engem, amikor minden bűnöm körülöttem volt, nem hagysz el a szeretetből most sem, hogy megbocsátottál nekem. Ha szerettél engem, amikor dühömben, koldusszegénységemben és mocskomban voltam, amikor semmi sem volt, ami ajánlhatott volna - legalábbis, Istenem, nem vagyok jobban elesett, mint akkor voltam, vagy ha igen, ugyanaz a határtalan irgalom, amely szeretett engem, amikor elveszett voltam, biztosan szeretni fog engem, még akkor is, amikor most vagyok. Nem látjátok, hogy azért, mert az örök szeretet alapja az, amire építkezünk, levezetjük ezt a következtetést, hogy ha az alap nem mozdulhat, a piramis sem fog mozdulni? "Isten irgalma örökké tart - az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet".
Figyeljük meg a szöveg szavait: "Irgalmasságod, Uram" Dávid az isteni ellenőrzés udvarába viszi bizalmát, hogy ott bizonyítást nyerjen. Azt mondja: "Az Úr tökéletesíti azt, ami engem illet". Nagyon helyes, ha te és én így beszélünk itt ma reggel, de fel merünk-e menni Isten templomába, és ott, érezve az Ő jelenlétét, ténylegesen bemutatni előtte bizalmunkat, és megkérni Őt, hogy próbára tegye azt? Sok képmutató van a világon, akik reszketve játszanák a képmutatót, ha éreznék, hogy Isten jelenlétében vannak. De itt van egy ember, aki Isten ítélőszéke elé meri vinni a hitét. A végtelen igazságosság mérlegére teszi, és várja a döntést. "A te kegyelmed, Uram". Te is meg tudod tenni ugyanezt? Ki tud közülünk Topladyval együtt kiáltani...
"A törvény és Isten rémségei,
velem nem tudnak mit kezdeni,
Megváltóm engedelmessége és vére,
Elrejti minden vétkemet a szemem elől."
Be tudsz jönni Isten jelenlétébe, és ki tudod mondani ezt, vagy Hart szavait idézve, ki tudod mondani...
"Nagy Istenem, tiszta vagyok,
Jézus vére által tiszta vagyok."
Aki ezt elmondhatja, az valóban áldott. Az Úr tökéletesíti azt, ami őt illeti.
Ah, mi van, ha Isten kegyelme az emberek iránt megváltozik? Áldott legyen az Ő neve, ez nem történhet meg. Örökké megmarad. De mi van akkor, ha az egyik embertől a másikra elveszi az irgalmasságát? Ezt sem fogja soha megtenni. Örökké megmarad. De tegyük fel, hogy annyira vétkezünk, hogy Isten irgalmának utat kell engednie? Nem engedhet. Elviseli a bűn minden súlyát. Örökké kitart. De mi van, ha olyan sokáig élnénk bűnben, hogy Isten végül megtagadná tőlünk az irgalmat, még akkor is, ha hiszünk benne? Ez nem történhet meg. Nem vétkezhetünk tovább, mint örökké - az Ő irgalmát nem lehet tovább próbára tenni, és még ha örökké próbára is lehetne tenni, akkor is örökké kitartana. Bajom minden súlya, visszaesésem minden súlya, hitetlenségem gonosz szívem minden súlya - mindezt az isteni irgalom örökké tartó ívei el tudják és el is fogják viselni. Ezek a boltívek soha nem fognak meginogni. A kő soha nem morzsolódik össze. Még az örökkévalóság áradásai sem fogják soha elsöpörni. Mivel az Ő irgalma örökké tart, Isten a legbiztosabban tökéletesíti keze munkáját. És most a harmadik és egyben utolsó ponthoz érkezem, és itt a Szentlélek segítsen nekem, hogy imára serkentse elméteket.
III. A harmadik sajátosság - A HITELES BIZALMÁNAK EREDMÉNYE - imádkozásra készteti. El azokkal az emberekkel, akiknek a bizalma imádság nélkül segít élni. Vannak emberek, akik ebben a világban élnek, akik azt mondják, hogy nincs szükségünk bizonyítékokra, nincs szükségünk imádságra, nincs szükségünk jó cselekedetekre. "Az Úr régen megjelent nekem, és azt mondta nekem: "Te Isten választottai közé tartozol, élhetsz bűnben és tehetsz, amit akarsz, én végül is megmentelek". Az ilyen jellemek remélem, egyre ritkábbak. Sajnos, vannak bizonyos istentiszteleti helyek, ahol az ilyen vallást ápolják, ha nem is nemzik. Vannak olyan lelkészek - bízom benne, hogy aligha tudják, miről van szó -, akik az ember felelősségéről szóló tanítás elhagyásával természetesen az antinomianizmus bűnös és utálatos tanításába vezetik az embereket, amely oly sokat ártott Krisztus ügyének.
Halljátok hát, ti szemtelenkedők magva és ti, akik a kurvák homlokát hordjátok, halljátok és reszkessetek. Nem választott ki titeket az Úr, és nem vágta ölébe a neveteket. Nem választott ki senkit, aki elbizakodottan él és meghal, bízva abban, hogy kiválasztott, holott semmi bizonyítéka nincs rá. Imádság nélkül élsz? Ah, a lélek kiválasztásának semmi köze hozzád. Amit az elvetés tana jelent, az sokkal inkább a te sorsod, mint a kiválasztás dicsőséges öröksége. Bűnben élsz, hogy a kegyelem bőséges legyen! Minden ember kárhozata igazságos, de a tiéd hangsúlyozottan az lesz. Micsoda? Isten gyermekének mered magadat beállítani, amikor a pokol porontya vagy? Azt állítod, hogy a világosság örököse vagy, amikor Káin kárhozatos bélyege ott van a homlokodon? Micsoda? Amikor olyan vagy, mint Bálám, elbizakodott és gyalázatos, mersz-e még mindig azt állítani, hogy részed van a világosságban élő szentek örökségében? Tűnjetek el a magabiztosságotokkal! "A jégeső elsöpri hazugságok menedékét." Isten igazszülött gyermekének olyan foltja van, amely nem olyan, mint a te foltod. Ő másmilyen formájú és alkatú, mint te. Te egy csaló vagy - nem Isten törvényes gyermeke.
Figyeljétek meg, Barátaim, a szövegben, hogy az Istenbe vetett őszinte bizalom nem arra késztet bennünket, hogy feladjuk az imádságot, hanem arra, hogy imádkozzunk. "Az Úr tökéletesít engem". Azt mondhatom tehát: "Ő megteszi, én pedig nem fogok imádkozni"? Nem, mert Ő meg fogja tenni, ezért fogok imádkozni. Sok embernek olyan sekélyes az elméje, hogy nem tudja felfogni, hogyan férhet össze Isten elhatározása és a saját szabad cselekvésünk. Soha nem tapasztalom, hogy ezek az emberek a hétköznapi életben ugyanazt a hibát követik el, mint vallási témákban. Egy ember azt mondja nekem: "Nos, uram, ha Isten meg akar engem menteni, akkor semmit sem kell tennem". Tudja, hogy bolond, amikor ezt mondja. Vagy ha nem tudja, hamarosan rá fogom világosítani. Tegyük fel, hogy megint azt mondja: "Ha az Úrnak szándékában áll engem táplálni, akkor majd Ő táplál engem, és én elmegyek vacsora nélkül. Ha az Úr aratni akar nekem, akkor aratni fog, és én nem vetek búzát, és nem szántok".
Tegyük fel, hogy valaki azt mondja: "Ha az Úr ma melegen akar tartani engem, akkor meg fogja tenni. Ezért nem veszem fel a kabátomat". Tegyük fel, hogy valaki megint azt mondja: "Ha az Úr azt akarja, hogy ma este lefeküdjek, akkor lefekszem. És ezért nem megyek hazafelé, hanem addig ülök itt, amíg csak akarok". Azonnal elmosolyodtok, mert ez az ostobaság önmaga ellen szól. De vajon nem ugyanez-e a helyzet a vallásban is? Azért, mert "az Úr tökéletessé teszi azt, ami engem illet", mondjam azt, hogy nem fogok imádkozni? Hát nem, kedves Barátaim, az a helyzet, hogy a tudat, hogy egy dolog biztos, cselekvésre készteti a bölcs embert. Mi késztette Oliver Cromwellt arra, hogy olyan bátran harcoljon, ha nem az, hogy meggyőződött arról, hogy győznie kell? Nem azt mondta: "Győzni fogok, ezért nem fogok harcolni". Nem, azt mondta: "Tudom, hogy győzni fogok - ezért tartsd szárazon a puskaport, bízz Istenben, és célozz rájuk!". Így van ez veled is. Ha hiszed, hogy az Úr tökéletessé teszi azt, ami téged érint, kezdd az imával. Bízzunk az ígéretben, és menjünk vidáman a világban, örvendezve az Úrban, a mi Istenünkben. A bizalom nem vezethet tétlenséghez, hanem szorgalmas tevékenységhez.
És most figyeljük meg ezt az imát: "Ne hagyd el a te kezed műveit". Az ima tele van vallomással. Annak kell lennie, különben soha nem igazi ima. A zsoltáros megvallja, hogy ha Isten elhagyná őt, akkor vége lenne vele, és ez Isten olyan Igazsága, testvéreim, amit nektek és nekem mindig szem előtt kell tartanunk. Néha azért imádkozunk, hogy Isten ne hagyjon el minket a kísértésben - nem tudjátok, hogy ugyanúgy elveszettek lennénk, ha elhagyna minket a közösségben, mintha elhagyna a kísértésben? Amikor Isten a templom csúcsára állít, azt kell mondanod: "Uram, tarts meg, és biztonságban leszek; ne hagyj itt el engem". Amikor lent vagy a földön, ha az Úr elhagyna téged, ott ugyanolyan könnyen elpusztulnál, mint a templom csúcsán. Ismerem a keresztényt, aki a leopárdok barlangjában térdelve kiáltja: "Uram, ments meg most!" De tudod-e, hogy ugyanolyan nagy szüksége van segítségre, amikor a Pisgah csúcsán van? Mert akkor is szüksége van arra, hogy megőrizzék. Életünk minden pillanatában a pokol küszöbén állunk, és ha az Úr elhagyna minket, biztosan elpusztulnánk. Hadd vonja csak meg kegyelmének sóját, és a legbüszkébb hívőnek is a pokol mélyére kell vetnie magát, és Luciferhez hasonlóan elesnie, hogy soha többé ne támadjon fel. Ó, ez mindig hangosan kiáltozzunk: "Ne hagyj el minket, Istenem".
A szövegben van még egy vallomás - a zsoltáros vallomása arról, hogy minden, amije van, Istentől van. "Ne hagyd el a te kezed műveit". Én azonban nem fogok erre kitérni, hanem arra buzdítalak benneteket, akik hívők vagytok, hogy menjetek haza, és kiáltsatok hangosan Istenhez imádságban. Legyen ez egy újévi ima. "Ne hagyd el kezed munkáját, Atyám, ne hagyd el kisded gyermekedet, hogy ne haljon meg az ellenség keze által. Pásztor, ne hagyd el bárányodat, nehogy a farkasok felfalják. Nagy Gazda, ne hagyd el a Te kis növényedet, hogy a fagy el ne csípje, és el ne pusztuljon. Ne hagyj el engem, Uram, most, és ha megöregszem és megőszülök, Uram, ne hagyj el engem. Ne hagyj el engem örömeimben, hogy meg ne átkozzalak Téged. Ne hagyj el engem bánatomban, hogy ne zúgolódjak ellened. Ne hagyj el engem bűnbánatom napján, hogy ne veszítsem el a megbocsátás reményét, és ne essek kétségbe. És ne hagyj el engem a legerősebb hitem napján, nehogy hitem elbizakodottsággá fajuljon, és így saját kezem által vesszek el."
Kiáltsatok Istenhez, hogy ne hagyjon el benneteket a vállalkozásotokban, a családotokban. Hogy ne hagyjon el téged sem éjjel az ágyadban, sem nappal a munkádban. És adja meg Isten, hogy amikor ti és én ennek az évnek a végére érünk, legyen mit mesélnünk Isten hűségéről, hogy meghallgatta imáinkat és teljesítette ígéretét. Most, ezen a napon szeretnék részt venni az imáitokban. Kedves Barátaim, bízom abban, hogy Isten tökéletessé fogja tenni azt, ami engem érint. Ezen a helyen munka történt, és Isten megáldotta a gyülekezetet. De a munka még nem tökéletes. Nem elég, hogy más lelkészeket is felkeltsünk az Ige hirdetésére. Remélem, hogy amíg élek, soha nem szűnik meg egy másik projekt, amely mindig kéznél van. Ha egy dolog elkészült, akkor valami mást fogunk csinálni. Ha megpróbáltuk a lelkészeket szorgalmasabbá tenni az igehirdetésben, akkor meg kell próbálnunk a gyülekezeteket is komolyabbá tenni az imádkozásban. Ha felépítettük az új kápolnánkat, valami mást kell építenünk. Mindig kell, hogy legyen valami a kezünkben. Ha én hirdettem az evangéliumot Angliában, akkor az én kiváltságom kell, hogy legyen, hogy a tengeren túl is hirdessem. És ha már ott hirdettem, hosszabb szabadságot kell kérnem, hogy más országokban is prédikálhassak, és misszionáriusként tevékenykedhessek a nemzetek között.
Bízom abban, hogy Isten tökéletesíteni fogja azt, ami engem érint, ebben bízom. Azt mondom tehát, hogy nem kell imádkoznod? Ó, nem. Imádkozz, hogy ne hagyja el a saját keze munkáját. Ez a munka nem a mi kezünk munkája. A szeretetnek ez a munkája nem az enyém, hanem Istené. Én nem tettem semmit, csak mint eszköz. Mindent Ő tett. Ó, kedves barátaim, ti, akik szeretitek engem, mint testvéremet Krisztusban és mint lelkipásztorotokat az egyházban, menjetek haza, és könyörögjetek Istenhez értem ma és ezentúl, hogy ne hagyja el az Ő munkáját. Könyörögjetek, hogy az itt meggyújtott tűz addig terjedjen, amíg egész Anglia a kegyelem és az istenfélelem megújulásától lángba borul. Ne elégedjetek meg azzal, hogy ennek a tűznek a szikráinál melegítsétek a kezeteket. Kérjétek, hogy Isten Lelkének lehelete fújja át a szikrákat a tengeren, hogy más földek is elkaphassák a lángokat, míg az egész földet, amely holokausztként ég a mennynek, egész égőáldozatként fogadják el a Magasságos Isten trónja előtt.
"Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged, és ragyogjon rád az Ő orcája, és emelje fel rád orcájának világosságát, és adjon neked békességet", és az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek legyen dicsőség mindörökké!

[gépi fordítás]
Krisztus egyháza folyamatosan egy hadsereg alakjában jelenik meg. A kapitánya azonban a Béke Fejedelme. Célja a béke megteremtése, és katonái békés természetű emberek. A háború szelleme a legmesszebbmenőkig ellentétes az evangélium szellemével. Ennek ellenére a földi Egyház mégis az volt és a második eljövetelig az kell, hogy legyen, az Egyház harcos, az Egyház felfegyverzett, az Egyház harcoló, az Egyház hódító. És hogyan van ez? A dolgok rendje szerint így kell lennie. Az igazság nem lehetne igazság ezen a világon, ha nem lenne harcias, és azonnal gyanítanunk kellene, hogy nem lenne igaz, ha a tévedés barátkozna vele.
Isten Igazságának szeplőtelen tisztaságának mindig harcban kell állnia az eretnekség és a hazugság feketeségével. Ismétlem, gyanút vetne saját természetére - azonnal éreznénk, hogy nem igaz -, ha nem állna ellenségeskedésben a hamisakkal. És így ebben a jelen időben Krisztus Egyházának, amely önmagában az Isten Igazságának egyetlen megtestesülése, amely ezen a világon megmaradt, háborúban kell állnia a tévedés mindenféle formájával. Vagy ha nem így lenne, akkor azonnal arra kellene következtetnünk, hogy ő maga nem az élő Isten Egyháza. A természet szabálya, hogy a szentségnek ellenségeskednie kell a bűnnel. Az nem lenne más, mint gúnyos tisztaság, amely a gonoszsággal egymás mellett feküdne, és rokonságot követelne magának. "A gonoszság trónja közösséget vállalhat-e veletek?" Krisztus és Belial együtt járhat? Összekapcsolódhat-e a szent a szentségtelennel? Ha ez így lenne, Szeretteim, akkor nemcsak azt gyaníthatnánk, hogy az Egyház nem a szent, egyetemes és apostoli Egyház. Nemcsak gyaníthatnánk, hanem a gyanún túl kimondhatnánk az ítéletet róla: "Nem vagytok többé Krisztus menyasszonya. Antikrisztus vagy, hitehagyott. Rontó ezüstnek neveznek téged az emberek, mert nem tanultál meg különbséget tenni a drága és a hitvány között".
Látjátok, ha az Egyház igaz Egyház és szent Egyház, akkor fel kell fegyverkeznie - annyi valótlan és szentségtelen dolog van, hogy állandóan karddal a kezében kell harcolnia ellenük. És Isten minden gyermeke tapasztalattal bizonyítja, hogy ez a háború földje. Még nem érkeztünk el ahhoz az időhöz, amikor mindenki a szőlője és a fügefája alatt fog ülni, és senki sem meri megijeszteni. A hegyek nem hoznak békét az embereknek, sem a kis dombok igazságot. Ellenkezőleg, Isten gyermekei a háború hangját hallják. Füleikben állandóan harsogó harsonaszó hallatszik. Kénytelenek magukkal vinni a kardot és a pajzsot, és állandóan fel kell övezniük a páncéljukat, mert még nem érkeztek meg a béke földjére. Az ellenség országában vannak, és minden nap meggyőzi őket arról, hogy ez a helyzetük.
Milyen megnyugtató ez a szöveg annak a hívőnek, aki felismeri magát katonának, és az egész Egyházat hadseregnek! Az Egyháznak megvan az élcsapata - "Jehova előtted megy". Az Egyház hátul is veszélyben van - ellenségek támadhatják meg a hátramaradt részen, "és Izrael Istene lesz a hátvédje". Tehát a sereg elöl biztonságban van az ellenségektől - és egyedül Isten ismeri erejüket -, és tökéletesen biztonságban van a hátul lévő ellenségektől is, legyenek azok bármilyen rosszindulatúak és erősek. Mert Jehova van elöl, Izrael szövetséges Istene pedig hátul - ezért az egész sereg biztonságban van.
Először is megvizsgálom ezt a kérdést Isten egyházára vonatkozóan, majd másodszor megpróbálom megvizsgálni, hogy mi, egyéni hívők hogyan viszonyulunk hozzá. Isten vigasztalja meg szívünket, miközben az Ő értékes Igazságát vizsgáljuk!
Először is, tekintsük az ISTEN EGYHÁZÁT, mint egy hadsereget. Ne feledjétek, hogy a sereg egy része átkelt az áradáson. A sereg nagy része ma a Dicsőség dombjain áll, legyőzve és győzedelmeskedve. Ami a hátvédeket illeti, azok messze a jövőbe nyúlnak. Egyes részei még nincsenek megteremtve. Isten választottainak utolsó része talán még nem is létezik. Az utóvédek azon a napon fognak felvonulni, amikor az irgalmasság utolsó edénye is csordultig telik a Kegyelemmel, az utolsó tékozló is visszatér Atyja házába, és Krisztus utolsó megváltottai is hatalommal váltják meg magukat, ahogyan régen a vér által váltották meg őket. Most pedig vesse tekintetét előre, Isten választottai nagy seregének elejére, és látja, hogy Isten e nagy Igazsága nagy ragyogással jön fel maga előtt - "Jehova előtted megy". Hát nem igaz ez?
Soha nem hallottatok még az örökkévaló tanácsról és az Örökkévaló Szövetségről? Az nem volt az Egyház előtt? Igen, testvéreim, ez még az emberiség létezése előtt történt, e világ teremtése előtt, amely az Egyház színpada lett volna, ahol az Egyháznak a szerepét kell játszania - magának a világegyetemnek a kialakulása előtt -, amikor még nem született meg minden, amit most látunk. Amikor Isten egyedül élt magányos fenségben, társ nélkül, amikor még nem voltak teremtmények. Ha létezett egy ilyen örökkévalóság, egy olyan örökkévalóság, amelyet a Teremtő töltött be, és egyetlen teremtmény sem volt vele, akkor is az volt, hogy Isten elhatározta elméjében, hogy egy olyan népet formál magának, amely az Ő dicséretét hirdeti.
Ekkor határozta meg, hogyan kell az embereket megváltani. Ekkor tartották a béketanácsot a három isteni személy között, és akkor határozták el, hogy az Atya adja a Fiút, hogy a Fiú adja önmagát, hogy a Szentlélek legyen a cselekvő ágens, aki az összes elveszett juhot kihozza és visszaviszi a nyájba. Ó, gondoljatok, Szeretteim, arra a nagyszerű szövegre, amely azt mondja: "Az Ő indulása régtől fogva, örök idők óta". Ne gondoljátok, hogy az evangélium új dolog. Régebbi, mint a ti öreg hegyeitek, nem, régebbi, mint a világosság elsőszülött fiai.
A "kezdet" előtt, amikor Isten megteremtette az eget és a földet, volt egy másik "kezdet", mert "Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt". És bizonyos, hogy az evangélium mindig is az Igében volt, mert Jézus örökkévalóságtól fogva a kegyelmi szövetség nagy fejévé lett felállítva. Íme tehát a dicsőséges Jehova az Ő Személyeinek Szentháromságában, amint az örökkévalóság úttalan mélységeit tapossa, hogy az Ő választottai számára utat készítsen. Ő már előttünk járt. Nézzük az esetet egy másik oldalról. Jehova előttetek megy. Vajon nem ő ment-e az Ő egyháza előtt tettekben és cselekedetekben? Veszélyes volt az Egyház útja attól a naptól kezdve, amikor először hagyta el a Paradicsomot, egészen mostanáig. Amikor az Egyház elhagyta a Paradicsomot, mondom, mert hiszem, hogy Ádám és Éva Isten Egyházában volt. Hiszem, hogy mindketten megváltott lelkek voltak, Isten kiválasztottjai és értékes lelkek. Azt mondom, hogy Isten az ígéretet adta nekik, mielőtt elhagyták a kertet, és kimentek a kertből, Isten Egyháza.
Azóta milyen utat kellett az Egyháznak bejárnia, de milyen hűségesen vezette Jehova az utat. Látjuk, hogy az árvíz köréje gyűlik, de még akkor is biztonságban úszik a bárkában, amelyet Jehova előzetesen biztosított számára, mert az Úr előtte ment. Látom az egyházat, amint elindul a Káldeusok Urából. Ez csak egy kis egyház, Ábrahám pátriárkával az élén. Látom, hogy ez a kis Egyház az ellenség országában lakik, ide-oda vándorolva. De megfigyelem, hogy az Úr az állandó vezetője - "Amikor egyik nemzetből a másikba, egyik országból a másik népbe mentek, nem engedte, hogy bárki rosszat tegyen nekik. Igen, megdorgálta miattuk a királyokat, mondván: "Ne érintsétek felkentemet, és ne bántsátok prófétáimat"."
Látom, hogy az Egyház ezután a kegyetlen fáraók földjére megy le. Zarándoklatának fekete része volt ez, mert a munkafelügyelő ostorának és az égő tüzes kemence forróságának kellett mennie. De látom, hogy József, Jehova nagyszerű képviselője előtte megy le. József lemegy Egyiptomba, és azt mondja: "Isten elküldött engem előtted, hogy az éhínség idején helyet biztosítsak neked". Így énekel a zsoltáros: "Elküldött előttük egy embert, Józsefet, akit eladtak szolgának - akinek a lábát bilincsekkel bántották -, vasba fektették - amíg el nem jött az Ő szava - az Úr szava megpróbálta őt. A király elküldte és eleresztette, sőt a nép uralkodója is, és szabadon engedte. Háza urává tette őt, és egész vagyonának urává - hogy kedvére kösse meg fejedelmeit. És tanítsa bölcsességre szenátorait. Izrael is Egyiptomba jött. Jákob pedig Hám földjén tartózkodott".
De most az Egyháznak ki kell jönnie Egyiptomból, és Isten még mindig előtte jár. "De az Ő népét úgy indította el, mint a juhokat, és úgy vezette őket a pusztában, mint a nyájat. És biztonságban vezette őket, úgyhogy nem féltek - de a tenger elnyomta ellenségeiket." A Vörös-tenger előttük van - Jehova előttük megy, és kiszárítja a tengert. Ezután a sivatagot kell bejárniuk-Jehova elöl vonul, és mindkét kezével mannát szór szét. Meghasítja a sziklát, és élő patakot bocsát ki. Negyven évig vándorol ott az Egyház. Jehova velük van, a tüzes felhőoszlop vezeti őket egész útjukon keresztül.
És most elérkeztek a Jordán partjára. Azon vannak, hogy belépjenek az ígéret földjére - Jehova előttük jár, és a Jordán visszaszorul, és az áradások kiszáradnak. A hatalmasok, Anak fiai, az óriások nemzetségéből származó férfiak országába érkeztek. De Jehova előttük ment. Elküldte a darazsat és a pestist, úgyhogy amikor megérkeztek, azt mondták, hogy ez egy olyan ország, amely felemészti a lakóit, mert maga Isten a karddal és a pestissel kaszálta le az ellenségeiket, hogy könnyebb győzelmet arassanak. "És elvitte őket szentélyének határára, erre a hegyre, amelyet az Ő jobb keze vásárolt meg. A pogányokat is elűzte előlük, és sorra felosztotta nekik az örökséget, és Izrael törzseit sátraikban lakni engedte."
De miért kell végigmennem Isten egyházának történetének minden lapján a régi felosztás idején? Nem így volt ez Keresztelő János napjaitól kezdve egészen napjainkig? Testvérek, hogyan tudtok magyarázatot adni az Egyház dicsőséges győzelmeire, ha tagadjátok azt a tényt, hogy Isten előtte járt? Én úgy látom, hogy az Egyház mintegy Krisztus szívéből emelkedik ki. Tizenkét halász - mihez kezdjenek ezek? Tegyék? Nos, meg kell rázniuk a világot, ki kell gyökereztetniük a pogányság régi rendszereit, amelyek tiszteletreméltóvá váltak, és amelyek régisége garanciának tűnik arra, hogy az emberek soha nem fognak lemondani róluk. Ezeknek az embereknek el kell törölniük Jupiter nevét, le kell taszítaniuk Vénuszt buja trónjáról. Le kell rombolniuk a delphoszi templomot, szét kell szórniuk az összes orákulumot és le kell vetkőztetniük a papokat - ezeknek az embereknek kell megdönteniük egy olyan rendszert és a tévedések birodalmát, amely évezredek óta állt - egy olyan rendszert, amely a tudomány minden filozófiáját és a hatalom minden pompáját segítségül hívta - ez a tizenkét halász fogja ezt megtenni.
És megcsinálták, megcsinálták! A pogányok istenei leborultak. Csak úgy maradtak meg közöttünk, mint az emberek ostobaságának emlékei. Ki hajol meg most Jupiter előtt? Hol van Asztarót imádója? Ki nevezi Dianát istenségnek? A tizenkét halász megtette. Kitörölték a világból a babonák régi rendszerét. Olyan réginek tűnt, mint az örök dombok, mégis kiásták az alapjait, és szétszórták a szélbe. Vajon el tudták volna-e ezt érni, ha Jehova nem állt volna az élen és nem vezette volna az utat? Nem, Szeretteim, ha elolvassátok az Egyház történetét, kénytelenek lesztek bevallani, hogy valahányszor előrement, mindig Jehova lépteit lehetett észrevenni, amint az utat vezette.
Későbbi misszionáriusaink elmondják, hogy amikor a Déltengerre mentek az evangéliumot hirdetni, az emberek lelkében nyilvánvaló volt a készség Isten Igazságának befogadására, és hiszem, hogy ebben az időben, ha az Egyház hű lenne önmagához, vannak olyan nemzetek, népek és törzsek, amelyek éppen az ősi kánaániak állapotában vannak - a darázs van közöttük, hogy utat csináljon az Úr seregének, hogy könnyű hódítást nyerjen. De biztos vagyok benne, hogy ha valaha is egy lelkész felmegy a szószékre, ha Krisztus igaz szolgája - ha valaha is egy misszionárius átkel a tengeren, ha valaha is egy vasárnapi iskolai tanár elindul a munkájához -, de Jehova előtte megy, hogy segítsen neki, ha komoly imában és állandó hittel megy.
Ha költő lennék, azt hiszem, lenne egy olyan témám, amely egy nagy epikus költeményt sugallhatna - az Egyház vonulása a világon keresztül, Jehovával az élen. Nézd, amikor először lép elő, "a föld királyai felállnak, és a fejedelmek tanácsot tartanak együtt az Úr és az Ő felkentje ellen". Jaj, szegény Egyház, mi lesz most a sorsod? De én hallok egy hangot előre. Mi az? Ez egy nevetés. Ki nevet? Hát a sereg vezetője nevet. "Aki a mennyekben ül, az nevet rajtuk. Az Úr kigúnyolja őket." És mi, akik hátramaradtunk, gyászolni fogunk? Reszketni fog az egyház? Hívja fel a régi napokat, és vigasztalja magát, hogy a Széttörő felment előtte, és a Király az élén.
De az ellenség közeledik. Előkerül a kínpad, a véres kard, az égő tűzifa. Az Egyház menetelése a lángokon keresztül vezet, át kell gázolni az árvizeken, el kell viselni a gyötrelmeket. Megállt-e az Egyház valaha is egy pillanatra menetelésében a sok mártírhalál miatt, amely úgy hullott rá, mint a tüzes zápor cseppjei? Soha, soha nem látszott, hogy az Egyház olyan készséges lábakkal menetelt volna tovább, soha nem voltak léptei olyan szilárdak, mint amikor minden egyes alkalommal vérbe mártotta lábát, és minden pillanatban átment a tűzön. Az volt azoknak a napoknak a csodája, hogy az emberek akkoriban jobb keresztények voltak, és készségesebbek voltak a Krisztus melletti hitvallásra, mint most. És míg ez a mai nap a gyávák napjának tűnik, az üldöztetés kora a hősök kora volt - a nagyok és bátrak ideje. És miért? Mert Isten előre elment az Ő egyházával, és gondoskodott a Kegyelem készleteiről a bajok készleteire, menedékről és kegyelemről a viharokra és üldöztetésekre, bőséges erőről a megpróbáltatások fölöslegére. Boldog az Egyház, mert Isten elébe ment! Akár a hegyek csúcsain, ahol lelkipásztorai megfagytak a hidegtől, akár a tömlöc mélyén, ahol gyóntatói a kínpadon haltak ki - akár a lángban, akár a tömlöcben - mindenütt Isten ment Egyháza előtt, és az diadalmasan jött ki, mert nagy előőrse szabaddá tette az utat.
És most, Szeretteim, elérkeztünk a szöveg édes részéhez, amely így szól: "És Izrael Istene lesz az utóvéd." Az eredeti héber szöveg így hangzik: "Izrael Istene összegyűjt titeket". A hadseregek háború idején fogyatkoznak az elkóborlók miatt, akik közül néhányan dezertálnak, másokon pedig úrrá lesz a fáradtság. Isten serege azonban "összegyűlik". Senki sem dezertál belőle, ha a Kereszt igazi katonái, és senki sem esik el az úton. Izrael Istene összegyűjti őket. Ő, aki elöl megy, mint a pásztor a nyáj előtt, legelőt biztosítva nekik, hátulról jön, hogy karjaiba gyűjtse a bárányokat - hogy gyengéden vezesse azokat, akik fiatalon vannak. "Izrael Istene a te hátvéded."
Krisztus egyházát mostanában gyakran támadják hátulról. Gyakran megtörténik, hogy az ellenség, belefáradva abba, hogy nyílt üldözéssel álljon ellen az előrehaladásnak, megpróbálja rágalmazni az Egyházat valamivel kapcsolatban, amit vagy tanítottak, vagy kinyilatkoztattak, vagy tettek az elmúlt korokban. Nos, Izrael Istene a mi hátvédünk. Soha nem zavarnak a hitetlenek vagy eretnekek támadásai, bármilyen hevesen támadják is az evangélium tanításait, én békén hagyom őket. Nincs válaszom a logikájukra. Ha azt várják, hogy a puszta észérvekkel ellenálljanak, hiába keresik. Nekem az egyszerű válaszom egy megerősítés, amely azon a lábon áll, hogy Isten mondta. Ez az egyetlen harc, amibe belemegyek velük. Ha hátulról kell támadniuk, hadd harcoljanak magával Jehovával. Ha az evangélium tantételei olyan alantasak, mint amilyennek mondják, akkor vessenek lejáratást Istenre, aki kinyilatkoztatta a tanokat. Hadd döntsék el a kérdést Isten legfőbb bölcsessége és a saját szánalmas tudásigényük között. Nem a keresztény embereknek kell félniük az Egyház hátországától.
Az evangélium tanításai, amelyek olyanok, mint a hátul cipelt nehéz poggyász, vagy mint a nagy ágyúk, amelyeket hátrahagynak arra az időre, amikor a csata órájában szükség lesz rájuk, meglehetősen biztonságosak. Az amálekiták rátámadhatnak a felszerelésre, vagy a filiszteusok megtámadhatják a lőszert - minden biztonságban van, mert Isten az utóvédben van. És csak jelenjenek meg a hátországunk ellen, és azonnal megfutamítjuk őket. De arra gondolok, hogy talán az egyház későbbi próbatételei jelenthetik a hátvédet. Az Egyházra talán olyan keményebb üldöztetések várnak a közelgő napokban, mint amilyeneket valaha is tapasztalt. Nem tudjuk megmondani, nem vagyunk próféták, de tudjuk, hogy az Egyházzal mindig is így volt - a virágzás időszaka, majd az üldözés időszaka. Van egy Salamonja, és az ő árnyékában uralkodik teljes dicsőségében. De a következő években Antiochus elnyomja őt, és szüksége van egy Júdás Makkabeusra, hogy megszabadítsa őt.
Talán túl puha korban élünk az egyház számára. A kapuáni ünnepek, amelyek tönkretették Hannibál katonáit, most tönkretehetik az Egyházat - a nyugalom és az üldözés hiánya elbizonytalaníthat bennünket. Talán még vadabb idők jönnek számunkra. Nem tudom, mit jelent az armageddoni csata, de néha attól tartok, hogy az elkövetkező években megpróbáltatásokra és bajokra kell számítanunk. De biztos vagyok benne, hogy bármennyire is hevesek lesznek ezek a bajok, Isten, aki a régi időkben Egyháza előtt haladt, össze fogja gyűjteni a hátvédeket, és ő, aki Ecclesia victory - az Egyház, a győztes, még mindig ugyanaz lesz, és a hátvédjei végül is a már megdicsőült Egyház egy részét fogják alkotni.
El tudjátok-e most képzelni az utolsó nagy napot, amikor Jehova, az utóvéd, összegyűjti népét? Eljött az idő. Az utolsó só is hamarosan eltávolításra kerül. Isten Egyháza most készül felemelkedni, hogy a Férjével lakjon. Látjátok az egyházat felfelé, a menny felé haladni? Mögötte egy lángoló világot hagy maga mögött. Látja, hogy a föld elpusztul - Isten úgy veszi el, mint a pásztor sátrát -, a lakói eltűntek, és a sátrat össze kell hajtani. Mint egy ruhát, úgy kell összehajtogatni őket, és át kell változniuk. De az Egyház és a lángoló világ között, az Egyház és a pokol szörnyű pusztulása között ott van Isten jelenlétének fényes oszlopa - fekete az Ő ellenségei számára hátul, de fényes az Ő Egyháza számára elöl.
A Közvetítő nagy diszpenzációjának vége az lesz, hogy Izrael Istene mindenben minden lesz, egyháza teljesen biztonságban lesz. Mindent egybe fog gyűjteni, legyen szó akár a mennyei, akár a földi dolgokról. Akkor a költő szonettje több mint teljesülni fog az örvendező és tökéletes Egyház számára -
"Sion leánya, ébredj fel szomorúságodból,
Ébredj, mert ellenségeid nem fognak többé elnyomni téged.
Fényesen virrad hegyeid felett a boldogság nappali csillaga...
Kelj fel, mert vége bánatod éjszakájának.
Erősek voltak ellenségeid, de a kar, mely leigázta őket,
és szétszórta légióikat, messze erősebb volt.
Menekültek, mint a pelyva, az ostor elől, mely üldözte őket,
Hiába voltak paripáik és harci szekereik.
Sion leánya, a hatalom, mely megmentett téged...
Hárfával és harangjátékkal dicsőítetted...
Kiálts, mert elpusztult az ellenség, mely rabszolgasorba taszított téged,
Az elnyomó legyőztetett, és Sion szabad."
II. Térjünk rá a prédikáció második részére. Elérkeztünk az év utolsó szombatjához. Két baj van jelen - a jövő és a múlt. Hamarosan egy újabb évbe fogunk belevágni, és eddig is megtaláltuk az éveinket, a bajok éveit. Voltak kegyelmeink, de mégis úgy találjuk, hogy ez a zarándokházunk nem egy állandó város, nem a béke és a vigasztalás kúriája. Talán reszketve megyünk előre. Előre látva a bajt, nem tudjuk, hogyan leszünk képesek kitartani a végsőkig. Itt állunk és megállunk egy kicsit, leülünk Ebenezerünk kövére, hogy megpihenjünk, kétkedve nézünk a jövőbe, és azt mondjuk: "Jaj, mit tegyek? Bizonyára egy napon az ellenség keze által fogok elbukni".
Testvérek és nővérek, felkelni, felkelni! Kenjétek meg a fejeteket, mossátok meg az arcotokat és ne böjtöljetek tovább. Ez az édes falat most felvidítson benneteket. Tegyétek ezt az üveget ajkatokhoz, és hagyjátok, hogy szemetek megvilágosodjon - "Az Úr Jehova előttetek jár". Ő már elment előtted. Jövőbeli utad már mind ki van jelölve az Ő eleve elrendelésének nagy rendelkezéseiben. Nem fogsz olyan lépést tenni, amely nincs megrajzolva Isten elhatározásának nagy térképén. A gondjaidat már lemérte számodra az Ő szeretetének mérlegén. Munkádat már félretette számodra az Ő bölcsességének keze, hogy elvégezd. Bízzatok benne...
"A megpróbáltatás és a gyász idejét,
az öröm és az édes megkönnyebbülés idejét,
Mind eljönnek, és tartanak, és véget érnek.
ahogyan mennyei barátodnak tetszik."
Ne feledd, hogy nem a véletlen gyermeke vagy. Ha az lennél, akkor valóban félnél. Jövőre sehová sem fogsz menni, csak oda, ahová Isten küld téged. A tűz forró parazsába fognak beledöfni, de Isten fog oda helyezni. Lehet, hogy lélekben nagyon le leszel nyomva, de ez a nehézkedés a te javadat szolgálja, és Atyádtól származik. Lesz vessződ, de ez nem a gonoszok vesszeje lesz - Isten kezében lesz. Ó, milyen kényelmes az a gondolat, hogy minden Isten kezében van, és hogy minden, ami életem elkövetkező éveiben történhet velem, előre elrendeltetett, és a nagy Jehova irányítja, aki az én Atyám és Barátom!
Most állj meg, keresztény, egy pillanatra, és ismerd fel azt a gondolatot, hogy Isten elöl járt, feltérképezve az utat. És aztán hadd kérdezzem meg tőled, hogy ha most ma reggel megengednék neked, hogy egy új térképet rajzolj, megtennéd-e? Ha Ő leereszkedne, és azt mondaná: "Most a jövő évi körülményeid olyanok lesznek, amilyenek neked tetszenek. A saját utadat járhatod, és a saját utadon mehetsz a mennybe" - mernél-e, akár Isten engedélyével is, új térképet rajzolni? Ha ilyen merészen tennéd, tudom, mi lenne az eredmény - rájönnél, hogy rossz úton jártál. Hamarosan elég boldogan követnéd vissza a lépteidet, és sok könnycseppet hullatva mennél a mennyei Atyádhoz, és azt mondanád: "Atyám, elég volt nekem ennek a hajónak a kormányrúdjával foglalkoznom. Nehéz munka megtartani. Tégy vele, amit akarsz - kormányozd, amerre Neked tetszik, még ha a legmélyebb áradásokon és a legforróbb lángokon keresztül kell is menned. Fáradt vagyok, alszom a kormányrúdnál, nem tudom irányítani a hajót. Könnyeim gyorsan szaladnak szememből - mert amikor azt hiszem, hogy bölcs vagyok, rájövök, hogy ostobaságot követtem el. Amikor azt hittem, hogy tervemmel a saját hasznomat segítem elő, azt veszem észre, hogy a veszteségek tengerébe rohanok." Isten tehát elébe ment neked az Ő eleve elrendelésének. És ne feledd, Isten minden jövőbeli utadon előtted járt az Ő gondviselésének tényleges előkészületeiben.
Nem hiszem, hogy ma reggel képes lennék arra, hogy felvázoljam, hogyan is van ez, de így van, hogy Isten mindig előre elkészíti a gondviselést az Ő népe számára, amikor az odaérkezik. Az én Istenem nem állít fölém sátrat sietve, amikor egy bizonyos helyre érkezem. Nem. Ő a kegyelem fogadóját építi, és mielőtt odaérnék, gondoskodik a kényelem ágyáról, és elraktározza a kegyelem régi borait, hogy lakomázhassak belőlük. És mindezt már jóval azelőtt megteszi, hogy a tényleges szükséghez érnék. Egyikünk sem tudja megmondani, hogy a jövő hogyan támaszkodik a múltra, hogy egy mai egyszerű cselekedet hogyan fog száz év múlva nagy eseményt előidézni. Nem tudjuk, hogy a jövő hogyan fekszik a múlt szívében, és hogy az, ami lesz, hogyan gyermeke annak, ami van. Ahogy minden ember az őseitől ered, úgy a mai Gondviselés is a száz évvel ezelőtti Gondviselésből ered.
A jövő év eseményeit Isten megelőzte azzal, amit ebben az évben és az azt megelőző években tett. Abban biztos vagyok, hogy azon az úton, amelyet a következő évben be kell járnom, minden készen áll számomra. Nem dombok és mély völgyek útján megyek, hanem hallottam a pusztában kiáltó hangját: "Készítsétek el az Úr útját, egyenesítsétek ki a sivatagban Istenünknek az országutat. Minden völgy felemelkedik, és minden hegy és domb alázatossá lesz, és a görbe egyenes lesz, és a zord helyek síkká válnak, és az Úr dicsősége kinyilatkoztatik, és minden test együtt látja azt - mert az Úr szája szólt.". "Folyókat nyitok a magaslatokon és forrásokat a völgyek közepén - a pusztát vízzel teli tócsává teszem és a száraz földet vízforrássá." "És a vakokat olyan útra viszem, amelyet nem ismertek. Olyan ösvényeken vezetem őket, amelyeket nem ismertek - a sötétséget világossággá teszem előttük, és a görbe dolgokat egyenessé. Ezeket teszem velük, és nem hagyom el őket."
Még egyszer mondom - nem olyan földön mentek keresztül, amelyet Isten nem készített el nektek. Ó Izrael, ott van az Elim kútja, amelyet már jóval azelőtt készítettek neked, hogy kijöttél volna Egyiptomból, és ott nőnek pálmafák, hogy talán éppen akkor érnek termő állapotba, és gyümölcsöt teremnek rajtuk, amikor te odaérsz! Ó Izrael, Isten nem fog neked egy Kánaánt rögtönözni. Az már készen van, már most is folyik belőle a tej és a méz. A szőlőtőkék, amelyek az Eshcol szőlőjét fogják nektek hozni, már ott vannak, és közelednek a tökéletességhez. Isten megelőzte a megpróbáltatásaitokat és gondjaitokat a következő évre. Az Úr Jehova már előttetek jár.
Ennek a témának van egy másik szakasza is. Jehova Krisztus megtestesülésében előttünk járt. Ami a jövő évi és a hátralévő napjainkra vonatkozó jövőbeli gondjainkat illeti, Jézus Krisztus már mindet elviselte előtte. Ami a kísértést illeti, Ő "mindenben megkísértetett, mint mi, mégis bűn nélkül". Ami a megpróbáltatásokat és bánatokat illeti, Ő átérezte mindazt, amit mi is érezhetünk, és még annál is végtelenül többet. Ami a mi nehézségeinket illeti, Krisztus már végigjárta ezt az utat. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy nem megyünk sehová, ahol Krisztus nem járt. Isten népének útja a Gondviselésben pontosan Krisztus útja. A nyáj léptei azonosak a Pásztor lépteivel, amennyiben Isten vezetését és vezetését követik.
És ott van ez a gondolat is, hogy amennyiben Krisztus előttünk járt, akkor Ő is tett valamit, mert legyőzött minden ellenséget, amely az útjába állt. Fel a fejjel, te gyenge szívű harcos! Krisztus nemcsak bejárta az utat, hanem megölte az ellenségeidet is. Félsz a bűntől? Ő a keresztjére szögezte azt. Félsz a haláltól? Ő volt a halál halála. Félsz a pokoltól? Ő elzárta azt bármelyik gyermeke elől. Ők soha nem fogják látni a kárhozat szakadékát. Bármilyen ellenségek állnak is a keresztény előtt, azok mind legyőzhetők. Vannak oroszlánok, de a fogaik kitörtek. Vannak kígyók, de az agyaraikat kihúzzák. Vannak folyók, de azok áthidalhatók vagy átjárhatók. Vannak lángok, de rajtunk van az a páratlan ruha, amely sebezhetetlenné tesz minket a tűzzel szemben. Az ellenünk kovácsolt kard már tompa - a harci eszközök, amelyeket az ellenség készít, már elvesztették a hegyüket. Isten Krisztus személyében elvette tőlünk minden hatalmát, amivel bármi árthat nekünk.
Nos, akkor a hadsereg nyugodtan vonulhat tovább, és ti örömmel mehettek tovább az utatokon, mert minden ellenségetek előre legyőzetett. Mi mást tehetnétek, mint hogy továbbvonultok, hogy zsákmányt ejtsetek? Meg vannak verve, le vannak győzve. Már csak a zsákmányt kell felosztanotok. Jövendő életetek csak a zsákmány felosztása lesz. Igaz, hogy gyakran fogtok rettegni a harctól. És néha lándzsát kell majd ragadnotok, de a harcotok egy legyőzött ellenséggel fog zajlani. A feje betört. Megkísérelhet megsebezni téged, de ereje nem lesz elegendő rosszindulatú tervéhez. A győzelmed könnyű lesz, és a kincsed minden számításon felül lesz. Jöjjetek hát bátran, mert Jehova előttetek jár.
Ez lesz a mi édes énekünk, amikor a halál folyójához érünk - feketék a patakjai, és olyan borzalmak vannak ott, amelyekről álmodni sem tudok. De féljek-e átmenni a sötét folyón, ha Jehova előttem megy? Lehetnek ott ijesztő alakú koboldok, lehetnek pokoli árnyalatú rémségek, de Te, Jehova, megtisztítod az utat, minden ellenséget elküldesz, és minden ördög elmenekül a Te parancsodra. Biztonságban menetelhetek tovább. Annyira bízom e nagyszerű előőrsben, hogy ha Te azt mondanád, hogy magán a poklon keresztül kell mennem, nem kell félnem a végzet helyének minden rémségétől. Mert ha Jehova elöl járna, Ő az utolsó szikráig eltiporná a tüzet. Az utolsó lángig kioltaná az égő lángot. És Isten gyermeke biztonságban átvonulhatna a kioltott lángon és a hamun, amelyet kioltottak. Soha ne aggódjunk tehát a jövő miatt. Minden biztonságban van, mert Jehova már elöl járt.
Most azt hallom, hogy valaki azt mondja: "A jövő ritkán aggaszt engem, uram. Hanem a múlt - amit tettem és amit nem tettem -, az elmúlt évek - hogyan vétkeztem és hogyan nem szolgáltam a Mesteremet úgy, ahogy kellett volna. Ezek a dolgok bántanak, és néha a régi bűneim felbukkannak az emlékezetemben, és vádolnak - "Mi? TE megmenekülsz?" - mondják: "Emlékezz ránk!". És úgy szaporodnak, mint a tenger homokja. Nem tagadhatom, hogy mindezeket a bűnöket én követtem el, és azt sem mondhatom, hogy nem ezek a legbűnösebb vétkek. Ó, az utóvédek a legveszélyesebbek. Legjobban a múlt bűnei miatt rettegek."
Ó, szeretteim, Izrael Istene lesz a ti hátvédetek. Figyeljük meg a különböző címeket. Az első "az Úr", vagy helyesen "Jehova" - "Jehova előtted megy". Ez a VAGYOK, aki tele van mindentudással és mindenhatósággal. A második cím: "Izrael Istene", vagyis a szövetség Istene. A Szövetség Istenét akarjuk magunk mögött tudni, mert nem a VAGYOK, a mindenható képességében követeljük meg tőle, hogy megbocsásson a bűnökért, hogy elfogadja személyünket, hogy eltörölje a múltat és eltörölje a vétket Krisztus vére által. Ezt Ő mint a szövetség Istene teszi. Ő mögé megy - itt találja meg, hogy az Ő gyermeke fekete foltot hagyott, és azt elveszi. Itt talál egy halom szemetet, egy csomó összetört jó cselekedetet, itt pedig egy másik rakás gonoszságot, szennyet - és Ő gondosan eltávolítja mindet, hogy az Ő gyermekeinek azon a nyomán ne legyen se folt, se hiba. És bár végigjárták az utat, az Utolsó Nagy Napon a legfigyelmesebb ellenségeik sem fogják találni, hogy bármi rosszat tettek volna az úton, vagy egyetlen rossz dolgot az egész menetelésük során - mert Izrael Istene úgy söpörte végig az utat, hogy eltüntette a vétkeiket, és a bűneiket a háta mögé vetette.
Hadd gondoljak mindig arra, hogy Isten mögöttem és előttem is ott van. A múlt emlékei, bár bánatot okoznak nekem, ne okozzanak kétségbeesést. Soha ne siránkozzam a múlt megpróbáltatásai vagy a múltbeli gyász miatt. Soha ne keseredjek el a múltbéli bűneim miatt. Hanem hadd tekintsek Krisztusra a múlt bocsánatáért, és Istenre a múltbéli bajaim megszenteléséért. Hadd higgyem, hogy Ő, aki megtisztította előttem az utat, eltávolított minden ellenséget a hátam mögül, hogy örökké biztonságban vagyok és kell lennem.
És most, van-e itt ma valaki, akinek a szívét Isten megérintette, és aki csatlakozni kíván ehhez a nagy sereghez? Van-e itt olyan, aki az ördög fekete seregébe sorozott be, és már régóta harcol Isten és a jog ellen? Azért imádkozom, hogy a mai napon arra kényszerüljön, hogy letegye a fegyvert, és minden belátását átadja Istennek. Bűnös, ha az Úr ma arra hajlítja a szívedet, hogy átadd magad Neki, a múltat mind eltörli. Isten lesz a te hátvéded. Ami a számtalan bűnödet illeti, hagyd azokat Krisztusra. Ő majd rövid idő alatt elintézi őket. Az Ő vére által mindet megöli. Örökké nem említik őket ellened.
Ami pedig a jövőt illeti, te bűnösök főnöke, ha most hittel beállsz Krisztus seregébe, úgy fogod találni, hogy a jövő Isten kegyelmének aranyával és időleges kegyelmének ezüstjével lesz tele. Lesz elég tartalékotok a mai naptól kezdve egészen a végsőkig, és a végén Isten hatalmas karjai, amelyek az Ő mennyei hadseregének utóvédjét alkotják, összegyűjtenek benneteket. Jöjjetek, ti bűnösök főnökei, jöjjetek Krisztushoz. Ő most meghív téged, hogy gyere Hozzá. Semmit sem kér tőletek előkészületként. Krisztus ezredét eladósodott és elégedetlen emberek alkotják - a világ rongyos rongyai, akiket Krisztus el fog venni. A söpredék, a salak, a világegyetem belsősége, amelyet Krisztus szeret. A mi bűnbarlangjaink söprögetését, az ördög malmának maradékát, Krisztus hajlandó befogadni - a bűnösök legfőbbjét -, azokat, akik bűnben, a gonoszság abortuszaiban voltak segédkezők. Jöjjetek Hozzá! Ragadjátok meg Őt hit által. Nézzétek Őt, amint a fán függ. Higgyetek az Ő érdemeiben, és akkor ez az ígéret a tiétek lesz számtalan más, minden becslést felülmúlóan gazdag ígérettel együtt. És örüljetek, hogy Jehova előttetek jár, és hogy Izrael Istene lesz a hátvédetek.