Spurgeon, Charles

Ez a nagy szomorúság, amelyet a fentidézett helyen olvashatunk, Dávidot valószínűleg akkor érte, mikor már hosszabb ideje hívő férfiú volt. Lehetséges, hogy éveken keresztül nyugodt, csendes és boldog hitéletben volt része, mígnem azután nagy szomorúságok és nem csekély lelki küzdelmek támadtak reá. Abban az időszakban, minekutána a szűk kapun át az első lépést megtettük és mielőtt a halál folyóvize előtt utoljára emeltük fel lábainkat, szükséges, hogy minden hivő valamely erős küzdelmen átmenjen. Megfigyeléseim arra tanítottak, hogy azok, akik kemény tusákkal kezdték meg útjukat, később rendesen kedves ösvényre akadtak, ellentétben azokkal, kiknek első tapasztalásai derűsek és békések voltak és csak később kerültek a tűzvonalba. Azok, akik nyugodt, hosszú és küzdelemnélküli könnyű életnek örvendhettek, a félelemteljes órákra talán csak életük végén akadtak, mert az Isten legjobb gyermekeire is alkalmazhatni azt a régi, egyszerű kifejezést, hogy a „homályban nyugalmat találtak”. Bár elvesztik napjukat a sötét fellegek mögött, de minden kétség nélkül feltűnik az majd az öröklét dicső hajnalán. Vagy ilyen, vagy olyan módon, de valahogy meg kell tanulnod azt, hogy
A szenvedés útja csak egyedül
Vezet a honba, hol lelkem felderül.
Azokról a szentekről, kik odafent új énekeket énekelnek, ‒ kevés kivétellel ‒ már megirattak ezek a szavak: „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból!” A mennyek országába ez a rendes út és nagyon kevés vándor akad, aki az üdvösség honát más ösvényen érné el.
Ne számítson tehát egyetlenegy hívő lélek sem arra, hogy megszabadul a szenvedésektől, hanem törekedjék inkább nagy kegyelemre, hogy azokat hordozhassa. Higyje inkább mindenki azt, hogy Isten édes, vigasztaló ígérete gyásszegélyű borítékban rejlik. Bár a borítéktól megrettenünk, de ha elég bátorságunk van feltörni azt, úgy belül értékes kincseket találhatunk lelkünk számára. A nagy szenvedések azok a felhők, melyekből Isten a kegyelem gazdag esőjét hullatja. Gyakran van szüksége az Úrnak arra ‒ ha különös kegyelemmel akar megajándékozni ‒, hogy eme vad és ijesztő táltosait ajtónk elé állítsa. A rendes, megszokott, közönséges árúkkal megrakott hajócskák nyugodtan siklanak tovább a vízen, hanem a drága, értékes terhekkel súlyos gőzösök mély barázdákat vágnak a tenger szinén.
Az Isten gyermekei ilyen helyzetekben tanulják meg Dávid tapasztalatait, azaz hogy a szükség idején a legjobb, legbiztosabb menedék az ima. Ha a halál kötelékei körülfogtak benneteket, úgy imádkozzatok. Ha a pokol hatalma megijeszt, úgy imádkozzatok. Ha szükség és hiány vesz körül, csak imádkozzatok. Mindent meg kell tennetek a szükség és hiány idején, amit a tudomány vagy a bölcsesség mond, de nehogy esetleg rá bízzátok magatokat! Nem, mert ,,a segítség egyedül csak az Úrtól jön”, legyen arra szükségünk bűneink vagy szükségünk idején. Nagyon helyesen cselekedtek, ha lovatokat az ütközet napjára készenlétben tartjátok, de ne felejtsétek el, hogy a győzelmet az Úr adja. Használjátok az eszközt, de ne helyezzétek az eszköz miatt használaton kívül a hitet. Ha minden tőletek telhetőt megtettetek, bízzatok az Istenben éppen úgy, mintha semmit sem tettetek volna, mert ne felejtsétek el, „ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak az őrizők”. Imádkozzatok mindig, mindenütt és mindenkor és legyetek biztosak abban, hogy ha a jelen pillanatban olyan helyzetben vagytok, mint amilyenben Dávid volt, úgy ezt az ima okozta. Az ima az egyedüli egyetemes gyógyszer, mely minden betegséget meggyógyít. A lelki harcban ezer meg ezer előnye van. Elmondhatjátok róla: „Vele akarom az ellenséget szétverni, vele akarok a falakon átugrani, felveszem magamra, mint paizsot és páncélt, hogy védve legyek az ellenség nyilai ellen”. Az imával kinyithatjuk Isten kincses kamráját és a pokol ajtaját ugyancsak vele bezárhatjuk. Az ima a lángok erejét megronthatja és az oroszlánok bosszúvágyát elolthatja. Az ima megostromolja a mennyek országát és a Mindenhatót annak teljesítésére készteti. Azért testvérem, imádkozzál hittel, az Egyetlenegyszülött nevében és a béketeljes válaszokat mielőbb meg fogod kapni.
Szándékom az, hogy a ma esti órákban a felolvasott szöveget más vonatkozásban használjam. Alkalmazni vagyis használni akarom ‒ amihez azt hiszem, jogom van ‒, mint ismertető leírását egy felébredt bűnös állapotának. Azokhoz a bűnösökhöz akarok szólni az esti órákban, akik bűneik tudatára jöttek, akik megvallották már ezt Uruknak, mert tudom, hogy vannak ilyenek most is jelen e gyülekezetben. Örvendtem a múlt alkalommal, mikor kiáltásukat és sóhajtásukat hallgattam és hiszem, hogy Isten meghallgatta azokat és határtalan kegyelmével meg is szabadítja őket. Beszélni, óhajtok tehát elsőbben is eme szegény lelkek helyzetéről, azután arról, hogy mit cselekszik a felébredt lélek és végül a szabadításról, amelyben végül is része lesz.
Foglalkozzunk tehát legelsőbben is ama nyomorult helyzettel, amelybe sok szegény, felébredt lélek belekerült. Mielőtt azonban tovább mennék, engedjétek megjegyeznem, hogyha vannak köztetek olyanok, kik hisznek Krisztusban és nem érezték mindama érzéseket, amelyekről beszélni fogok, ne kárhoztassanak engem érte. Igen sokféle betegség és bűn van a világon, és ha egy vállfaját a bűnnek leírom és a módot, amint azt az orvos gyógyítja, nem kell azt mondanotok: „a dolog nem áll úgy, amint mondod, mert nekem részem volt ebben a betegségben, de ezt a tünetet, amelyet említsz, nem ismertem”. Ez nem tesz semmit. Egy ember sem szenvedi el az összes betegségeket. Ha teljesen a Krisztusra bízzátok magatokat, úgy nem fog nyugtalanítani ez a dolog, mert amiről beszélni óhajtok, annak nem az a célja, hogy néktek nyugtalanságot okozzon, hanem hogy úgy néktek, mint más lelteknek vigaszt adjon.
A felolvasott szövegből megjegyeztem, hogy némely nyugtalan kedély okozója „a halál kötelékétől” (angolban: a halál fájdalmától) való félelem. Ez annyit jelent, hogy egyesek oly szenvedéseket éreznek, mint amilyenben a halállal viaskodó embereknek van részük. Ebben az állapotban nékem magamnak is részem volt, annál több ismerettel beszélhetek tehát róla.
Mi is tehát a halál fájdalma?
A halállal viaskodó bűnösnek egyik fájdalma a visszapillantás. A haldokló visszapillant leélt életére és nem lát semmit, egész életén keresztül semmit sem, amiben vigaszt találna. Azt kívánja tehát, hogy „vesszen el az a nap, amelyen született és az a nap legyen sötétség”, (Jób 3,4) mert úgy érzi, hogy egész élete csak egy üres lap, sőt még ennél is több, csak sértés Isten ellen és nyomorúságának oka volt. Egyetlenegy üde vagy reményteljes részt sem láthat élettörténetében. És ugyanígy hullatja könnyeit egy tényleg felébredt bűnös, ijesztő múltja miatt és szomorkodik ama cselekedetek fölött, amelyek elkövetésénél büszkeség töltötte meg. Látja, hogy az, amit egykor igazságnak vélt, az bűn volt és miközben szomorkodik, így szól szívében: „Bárcsak ne is engedte volna Isten, hogy megszülessem”. Vannak felébredt bűnösök, akik Bunyan Jánossal együtt mondják, hogy inkább varangyos békák vagy mérges kígyók lettek volna, mintsem emberek. Érzed-e vagy érezted-e már, kedves barátom, e halálfájdalmakat? Vannak köztünk akik bőven kivették már részüket belőle.
A halálnak egy másik fájdalma, az az aggodalom, amelyet a jelenidő okoz. Az ember itt fekszik, tehetetlenül, vergődik a halálos ágyán és minden szépsége és dicsősége elmúlt. Egész más ember lett, mint mikor erejének, képességének és egészségének teljes birtokában volt, és ami annyira befolyásolja, ami annyira lenyűgözi, az az a tudat, hogy érzi mostani siralmas állapotát. Ugyanez a helyzet áll fenn a bűnösnél is. Úgy érzi, hogy ez a kimerítő betegség elpusztítja őt úgy, mint a moly pusztítja a ruhát. Üdesége, élénksége teljesen kiaszott a forró nyárban, dicsősége olyan, mint egy megszáradt virágszál és a testnek az előjoga, amit oly nagyon hangoztatott, valamint, hogy ő sem rosszabb másnál, sőt talán még jobb is, mind-mind oda van. Ha a Szentlélek elfoglal egy embert és arra a tudatra ébreszti, hogy minden test olyan, mint a fű, akkor szétveti és elhányja ennek minden dicsőségét, előjogait semmivé teszi mindaddig, mígnem az ember utálatot érez saját maga iránt. A haldokló érzi, tudja, mint fogynak erői jobban és jobban. Lehet, hogy megpróbálja megrázni az oszlopokat mégegyszer, mint Sámson, de ezzel csak ámítja önönmagát. Azok a lábak, amelyek odavitték ágyához, most remegnek és összeroskadnak, ha rájok próbál nehezkedni, és azok a kezek, amelyekkel egykor dolgozott, most erőtlenül, bénán fekszenek oldala mellett. A szempillákban alig van annyi erő, hogy becsukódjanak a bántó fényesség elől, vagy alig képesek felemelkedni az enyhe nap cirógató sugarai érzésére. Az aranyforrás elrohan és az ezüstkötél elszakadt. Ugyanezeket érzi a felébredt bűnös is. Érzi a halál hatalmát, erejét a lelkében. Azt vélte, azt gondolta, hogy mindenre képes lesz, az volt az eszméje, hogy meg fog térni, hinni fog, megjavul, megváltozik és így üdvözülni fog akkor, amikor majd jól esik néki, csakhogy a halál hideg szele minden erejével együtt megérkezett és nem tud másként menekülni, hacsak nem fordul Krisztus irgalmas szívéhez, ahol ezt hallja: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. „Senki nem jöhet én hozzám, ha nem az Atya vonja azt.” Valami iszonyú bénaságot érez lelkében, ha tényleg felébredt bűnéből és ha az Isten Lelke a megtérés biztos alapját rakta le benne. Látja, amint szépsége elmúlt, ereje elszállt, őt pedig teljesen körülfogta a halál fájdalma. Újabb fájdalmat okoz azután az, hogy a hozzátartozói semmiben sem segíthetnek néki. A haldokló embernek itt kell hagynia feleségét és gyermekeit, lehet, hogy nagyon szeretnének vele menni, de ez nem lehetséges. A hű, a szeretetteljes nő talán még a halállal is dacolna, csakhogy állandóan ura mellett lehessen, de ez nem lehetséges és nem is szabad megtennie. A legőszintébb, a legmelegebb vonzalom sem tehet semmit. A bűneiből felébredt lélek ugyanezeket tapasztalja, természetesen azonban lelki értelemben. Szeretne pásztorával érintkezésbe jutni, de nincs ehhez elegendő bátorsága, segítséget óhajtana kérni papjától vagy lelkészétől, de tudja, hogy ha ezt megteszi, akkor a behatás folytán megváltozik. Sebei, kelései olyan rettenetesek, iszonyúak, hogy nincsen ember, aki tapaszt találna reá, sérülései pedig oly nagyok, hogy ember azokat meg nem gyógyíthatja. A halál fájdalmai körülfogták őt minden tekintetben.
Lehet, hogy a halál fájdalmai közül a legrettenetesebbek egy istentelen ember részére a jövőre való kilátásai. Bár a múltja már homályos, sötét, de a jövője vigasztalanul fekete. A múltidő gyászos, szomorú, hanem micsoda sötétség az, mely a jelenidőt beburkolja! A haldokló borzad a rettenetes jövőtől és épp így érez a felébredt bűnös is. Nem mer előre menni, aggódik és állandóan ijesztő hangokat vél hallani. Én magam is, mielőtt kegyelmet nyertem volna, oly aggódó voltam, hogy néha azt hittem, hogy azon a helyen, ahová lépek, rögtön megnyílik a föld és lezuhanok a mélységbe. Oly óriási súllyal nehezedett rám bűneimnek tudata, hogy talán nem is ütköztem volna meg, ha egy napon ‒ mint Báláin elé ‒ úgy állt volna elém is az angyal, csupasz karddal e szavakat mondván: „Átkozott vagy mindörökké, bűneid miatt!” Azt hiszem, elnémultam volna rögtön, beismerve az igazságos ítéletet. Igy érzi maga körül sok bűnös a halál kötelékeit. Körülfogják és megkötözve tartják úgy a múlt, mint a jelen, valamint a jövő fájdalmai.
A leirás még drasztikusabb (durva, nyers) lesz a következő bekezdésben. Felébredt bűnösök gyakran érzik ezt, amit a pokol kínjának neveznek. Nem azért mintha élő ember a pokol kínját elviselni tudná abban a mértékben, amelyben az a pokolban érezhető, hanem mert ez egymaga is félelmes ízlelője annak a kínnak, amely ott lelhető.
Melyek ezek a pokoli kínok?
Legelőször itt van mindjárt a lelkifurdalás. Míg a lélek Jézushoz nem jött, nem tehetett bűnbánatot, de azért már gyötri a lelkifurdalás, bánkódik bűnei felett, azok bűnhődése miatt, már elfogja valami félelmes borzalom, hogy ilyen életet élt, mert látja, tudja, érzi, hogy a végtelenül igazságos Isten nem hagyhatja megtorlatlanul a bűneit, vajon a lelkiismeret fogai nem olyan erősek-e, mint az el nem pusztítható féregé? Vajon a lángjai nem emésztőbbek-e a tűzlángoknál? Vagy amikor ezeket érezzük, nem kiáltunk-e fel: „Az én lelkem választja a megfojtatást és csontjaim a halált?” Ha Isten az Ő véghetetlen irgalmasságában nem ruházta volna fel a lelket egy kevés reménységgel, mielőtt a Jézus Krisztusban való hithez jött volna, akkor az ember egész biztosan megroppant volna a reá nehezedő lelkiismeret óriási súlyától. A pokol kínjainak egyike az ítélet. Az elveszett lelkek „átkozottaknak” neveztetnek, vagyis azok, akik már megítéltettek. Valószínű, hogy egyesek köztünk ‒ mielőtt Jézushoz jöttek volna ‒ már úgy érezték, mintha elítélték volna őket. ,,Átkozott mindenki, aki meg nem marad azokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje”. Emlékszem arra, hogy milyen félelmesen zúgott át a lelkemen ez az átok, hasonlóan ahhoz az orkánhoz, amely a nyilt tengeren utolér egy rozoga hajót. „Átkozott mindenki, aki meg nem marad azokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje”. Ah, én tudom, hogy nem maradtam meg azokban, amiket a törvény előírt és tudtam, hogy ennek folytán átok alatt voltam. És azután jött az a második idézet, ez a rettenetes átok evangyéliomi oldalon: „Aki nem hisz, immár megítéltetett ‒ már megítéltetett ‒ mivelhogy nem hisz az Isten egyszülött fiának nevében”. Ha két ilyen orkán, mint ez a két idézet, összejön, akkor az éppen elég, hogy az emberi természetnek szegény, gyönge házát szétrombolja úgy, mint ahogy szétrombolta a vihar azt a házat, amelyben az istenfélő Jób fai és leányai összejöttek, hogy ünnepet üljenek. Testvéreim, ez nem csekélység. Higgyetek azoknak, akik már érezték a pokolnak e kínjait és akik bizonyítják is azt!
A felébredt lelkiismeret számára azután igen erős a pokol kínjai közül a reménytelenség érzete, a félelmes kételkedés, amely nem enyhül meg a jövőben való megjavulás kilátásának vigaszától sem. Sokan vannak és sokan voltak a mieink közül, akik odahajtattak, hogy az üdvözüléshez vezető minden reményt elvesztettek. Elő-előtünt ugyan néha egy kis csillogó napsugár, amely mintha mondta volna: „Jézus azért jött, hogy a bűnösöket megkeresse és őket üdvözítse”, hanem egyetlenegyszer sem tekinthettünk állandóan erre az egyszerű kis fénysugárra, mert azt véltük, hogy olyan bűnösökért, mint amilyenek mi voltunk, nem jöhetett és azonfelül, mivel már azelőtt elvetettünk, rettegtünk attól, hogy irgalmasságát még egyszer igénybe vegyük. Milyen kétségbeesetten gondoztam akkor ezt a folyton visszatérő gondolatot. Most persze szeretném, ha akkor nem tettem volna ezt, hanem tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt még most is teszik és azt szeretném, ha engem figyelembe vennének tapasztalataik közben. Isten megmenti az ő bárkájukat is a kétségbeesésnek örvényétől, attól az örvénytől, amely már oly sok lelket ragadott magához a mélységbe.
Van egy másik kínja is a pokolnak, amelyet a felébredt bűnösök éreznek és ez az a nyomorúság, amely összezúzza a lelket. Bár még nincsenek a pokolban ‒ és hála legyen Istennek, ti nem is lesztek ott ‒ mégis egyesek már olyan nyomorultul érzik magukat, mintha ott volnának, mert a lelkifurdalás erősbödv az elítéltetés érzetével, ostorozva a kétségbeeséstől, együttesen rettenetes vihart idéznek elő a lelekben, mígnem azután felkiált a szív: „Örvény örvényt hív elő zuhatagjaid hangjára; minden vízáradásod és hullámaid összecsapnak fölöttem!” „Elvetettél engem a Te orcád előtt, kerestelek, de nem találtalak meg; kiáltottam Hozzád, de Te nem hallgattál meg engem”. Ettől azután összetört a lélek. Olvasgassátok csak Jób és Jeremiás próféta könyveit és meg fogjátok látni, hogy micsoda szenvedéseket képesek elhordani a megtört szívek. Ezek a könyvek nemcsak a régi idők embereinek írattak meg, hanem megírattak tapasztalásul azoknak az embereknek, akik Krisztust keresik és vigaszt adnak a szegény, rettegő lelkeknek olyankor, mikor az Isten igéjének más része nem emelheti fel szívüket.
Két kifejezésteljes, erős mondatot vettem tehát alapul a felolvasott szövegből: „Körülvettek engem a halálnak fájdalmai” és a másik: „A pokol szorongattatásai támadtak meg engem”. A szegény, kétségbeesett lélek nem talált sehol sem enyhülést vagy valami kivezető utat. A fájdalmak, a szorongattatások a maguk csupasz rettenetességükben mutatkoztak, az epe és az ecet hamisítatlan, keverék nélkül való volt. Figyeljétek csak meg jól e kifejezést: „A halálnak fájdalmai körülvettek engem”. Igen erős szavak. Ha a vadászok hajtóvadászatot rendeznek, akkor egy nagy kört, gyűrűt képeznek azon állat körül, amelyet meg akarnak ölni. Tegyük fel, hogy egy szarvas vagy őzike van a gyűrűben, akkor az a szegény remegő állat, ha jobbra pillant, fegyveres embert, a baloldalon pedig üldöző kutyákat lát. Mindig több fegyveres, mindig több kutya lesz körötte, akármerre tekint, előre vagy hátra és nincs egyetlen szűk ösvény sem a menekülésre. Teljesen hasonlít ehhez a felébredt bűnös állapota. Nem talál semmi menedéket, csak egy szűk utat sem, amelyen keresztül mehetne, hogy szabadságot nyerjen. A szöveg azt mondja: „A pokol szorongattatásai támadtak meg engem”. Megtámadtak. Mintha az oroszlán már a fogai között tartaná áldozatát vagy pedig a medve hatalmas körmei már belevágódtak volna a szegény bárány húsába. Megtámadtak. Mintha az Úr félelmes poroszlója az ítélet után már vállára tette volna kezét és mondaná: „Letartóztatlak téged a mennyei Úr nevében és felszólítják, hogy kövess a pokol kapui közé, ahol örökös rabságra leszel kárhoztatva”. Egyes lelkek már érezték ezt és érezték azt is, hogy eme rettenetes érintéstől nem tudtak megszabadulni. Olyanok, akik nem tudnak semmit sem a szív megtöréséről, akiknek fogalmuk sincs a lélek összetöréséről, azt kérdik: „De hát miért nem jönnek ki eme ijesztő szolgaságból?” Ah, hogy ha ti is ilyen állapotban volnátok avagy csak lettetek volna, akkor igen fájna e kérdés feltevése, ha ugyan keserűséget nem okozna. Én magam láttam, amint az emberek egész tömeg olyan kérdést adtak fel a megtört szívűeknek, amelyekre ők maguk sem tudtak volna felelni, ha ugyanolyan érzelmi tapasztalatuk lett volna. Kérdezzétek meg azt az embert, aki kitörte mind a két lábát, amint a vonatról leugrott és most ott fekszik a vasuti síneken, hogy: „Miért nem mész haza?” Háti miért nem megy haza? Mondjátok inkább, hogy miért adtok fel ilyen balga, ilyen bolond kérdéseket? Ha egy lélek megtört, kétségbeesett, akkor arról beszéljetek néki, hogy Krisztus mit tett érte és csak nagyon keveset arról, hogy néki mit kell tennie. Az elcsüggedt léleknek sohasem beszéljetek arról, hogy mi a kötelessége, hanem hogy milyen nagy a Jézus szeretete. Azok a szegény lelkek úgy meg vannak törve, elcsüggedve és kétségbeesve, hogy nem tudnak tenni önmaguktól semmit. Mondjátok nékik azt, amit Krisztus tett értük, mert ez az az eszköz, amely világosságot hozhat kétségbeesett szívükbe.
Még egyet. A zsoltáríró nem talált vigaszt abban az erőlködésben, fáradozásban, amelyet ő tett. „Nyomorúságba és ínségbe jutottam”. Erőlködött, igyekezett, fáradozott, de egyedüli eredménye kutatásának az volt, hogy nyomorúságot és ínséget talált. Emlékszel-e még arra, kedves lélek, hogy mikor még bűneidnek súlyos igája alatt voltál, mikor még Mózes törvényeit búvárkodtad, arra törekedtél, hogy üdvösségedet saját jó cselekedeteid által szerezd meg? És mire akadtál? Természetesen csak nyomorúságot találtál munkádban és ínséget a jutalmadban. Olyan voltál, mint az a szegény ló, amely a malomkereket húzza. Bár az ostor elég gyakori használatban volt, mégsem eredményezett mást, minthogy minden egyes ütés a meggyőződés és hogy mindaz, amit tettél, az Isten megsértése volt, úgy hogy te inkább egy Antikrisztusnak, saját igazságodnak szolgáltál, mintha csak vezekelni akartál volna bűneid felett. Csak nyomort és ínséget találtál. Lehet, hogy az Igazság úr őnagyméltóságához és fiához, az Erkölcshöz fordultál segítségért, akik meg is tették, amit tehettek, hanem amikor tényleg és valóban felébredtél bűnálmodból, akkor minden, amit ők érted tettek, csak nyomorúság és ínség volt számodra. Ez volt az összes eredmény. Elvégre lehetséges, hogy az utcán át egy ceremóniákkal és rituális szokásokkal, meg bálványokkal tömött templomba mégy, ott az előadásnál jelen vagy, ahol megmondják neked, hogy a püspök absolveálni (felmenteni) fog téged és így külső formák és ceremóniák által lelkedet megnyugtathatod. Hanem, hogy ha felébredt, élő lélek volnál, akkor csak nyomorúságot és gúnyt találnál mind e bolondságokban és most odajutnál, hogy mélységes megvetéssel tekintenél arra, mint egy elviselhetetlen, kimondhatatlan csalására egy bizonyos időszaknak. Hiábavaló, haszontalan, sőt csúnya dolog egy éhes ember előtt hárfán játszani, vagy egy mindkét lábát eltört férfiú előtt táncolni és éppen ilyen gúny a romanizmusnak e furcsaságai és groteszk ceremóniái azok számára, kiknek szívük vérzik bűneik miatt.
Jézus, csak Ő egyedül
Tisztít meg bűneimtől.
Ha ellenben máshová fordulunk, máshol keresünk orvoslást, csak nyomorúságot és ínséget fogunk találni.
Természetesen, igen gonosz egy hely ez, amelybe kerültünk. De mi a teendőnk? Mit kell cselekednünk? Semmit sem. Legalább is semmi olyast nem kell cselekednünk, amit egy szegény bűnös egyáltalán cselekedhetik. Körül vagy fogva teljesen és csak két eset áll fenn megszabadulásodra nézve és pedig vagy Jézus ment meg, vagy pedig elpusztulsz. Nekem nagyon tetszett az a kifejezés, amit a multkor tett innen a szószékről egy testvérünk, azt mondva, hogy az evangyéliom prédikátorai halászok és hogy hálóval halásznak. Balgaság volna, ha a népet csalétekkel akarnók fogni, mert a csalétek horgon van, már pedig a keresztyénekhez nem méltó, hogy horgon akadjanak meg és így kerüljenek a Krisztushoz. Nékünk hálóval kell halásznunk. És mire való a háló? Arra, hogy a halak beleakadjanak, belefussanak. A háló a halak alatt, körülöttük, mindenütt ott van és úgy befoglalja őket, hogy nem tudnak szabadulni belőle. A dolog rendkívül hasonlít ahhoz, amit Isten tesz azon szegény bűnösökkel, akiket meg akar menteni. Reájuk veti a hálót, az körülveszi őket és nem tudnak szabadulni, nem tudnak kijutni belőle. Már most, ha a háló teljesen körülfogja a halakat, akkor az evangyéliomi halász kiemelheti őket a bűn tengeréből, hogy abba a csónakba tegye, ahol Jézus ül. Köréjük kell vetnünk a hálót, vagyis a törvénnyel bekerítenünk, hogy így Jézushoz kerüljenek. Minden egyes nyílás zárva van ellőtted, kivéve azt az egyet, Krisztust, aki is azt mondja: „Én vagyok az ajtó”. Nincsen Rajta kívül egyéb ajtó sem fenn, sem lenn, sem elől, sem hátul, sem jobb-, sem baloldalon. Tönkremész, a te romlásod megkezdődött és el kell pusztulnod, szegény bűnös, ha át nem adod magad. Nincsen senki más, sem égen, sem földön, aki segíthetne rajtad, kivéve azt az Egyetlent, és ha az Úr odáig hoz téged, hogy szemeidet hittel, bizalommal, szeretettel Reája veted, akkor boldog vagy, akkor üdvözülni fogsz.
Beszédem második részében azzal akarok foglalkozni, amit a bűneiből felébredt lélek cselekszik: „és az Úrnak nevét segítségül hívtam.”
Mit cselekedett? Segítséget keresett, segítségül hívta az Úrnak nevét. Kiáltott Hozzá, beszélt Hozzá, felemelte szívét, felemelte hangját Hozzá, mint ahogy kiált az, aki a ködben eltévedt és hívja szomszédjának nevét, abban a reményben, hogy az meghallja, felel néki és a hang kivezeti majd a tévelygés helyéről, vagy pedig aki messze, Ausztrália óriási vad erdőiben eltévedt és kiált, remélve, hogy valamely emberi hang visszhangzik reá. Ezt a segítségül hívást gyakran kiáltásnak is nevezik, mint egyszerű, természetes, mesterkéletlen, sokszor rosszul hangzó, de igen eredményes módját annak, hogy szükségünket, hiányunkat nyilvánosságra hozzuk általa. Te szegény bűnös, ha Isten tényleg megkezdte munkáját benned és ahhoz a ponthoz hozott, amelyet most leírok, akkor te segítségül hívod az Úrnak nevét most, a te szíved azonnal az Úrhoz fordul segítségért. Könnyeid, sóhajod, szívednek dobogása fog érted beszélni, érted esedezni fent az Úr trónjánál akkor, amikor te segítségért fordulsz az Úrhoz.
Jegyezzétek meg azután, hogy úgy van írva: „... és az Úrnak nevét segítségül hívtam.” Tehát nem fordulhat elő többé az, hogy segítségért a paphoz, a püspökhöz, vagy saját képességeidhez fordulsz, hanem ezentúl „az Úrnak nevét hívod majd segítségül”. Mindezideig elfelejtkeztél, nem gondoltál az Úr nevére, míg végre most ismét eszedbe jutott. „Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese van, aki bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg!” Így gondolkozott magában az elveszett fiú, mikor atyjára gondolt. Akkor, ha disznók mellé kerülünk éhesen és ha megelégednénk avval a moslékkal, amelyet nékik adnak, és ha még azt se kaphatjuk meg, akkor elkezdünk imádkozni az Úrhoz, akire eddig semmi gondunk sem volt. „És az Úrnak nevét segítségül hívtam.” Hát tehetett volna okosabbat, tehetett volna jobbat? Kihez mehetett volna segítségért, ha a halál kötelékei körülveszik? Kihez, ha nem Ahhoz, aki a halált legyőzte és aki a pokol felett diadalmat vett? Kicsoda más segíthetne rajtunk, ha a pokol szorongattatásai támadnak meg, mint az, aki a halálbüntetés kínjait szenvedte érettünk, a mi bűneinkért és aki a pokolt és a halált a kénköves, tüzes pocsolyába veti? A reményevesztett, immár kétségbeesett léleknek tudna-e más jobban segíteni, mint a pokol és a halál hőse? Van-e valaki, aki jobban velünk érez, mint az Úr? Jézus Krisztus maga is megismerte a halál fájdalmait és ezért van benne rokonérzés az emberek iránt. Vagy nem olyan ember volt-e Jézus, aki éppen úgy megkisértetett, mint mi és mégis megállt szeplőtlenül tisztán minden bűn nélkül? Nézz oda, te szegény bűnös, ott van a nyitott ajtó. Fordulj oda és hívd segítségül
Annak nevét, aki ismeri a te állapotodat és képes arra, hogy azt megváltoztassa és téged megszabadítson.
Mikor kérte a segítséget? Ez igen fontos pont ebben a szóban. „Akkor segítségül hívtam az Úrnak nevét.”(* Sem a magyar, sem a német bibliában nincs meg az „akkor” szó, ellenben az angolban igen) Akkor. Először fordult elő ez életében? Lehetséges. Te szegény lélek, kezd meg most mindjárt. Figyeld meg, hogy mit mond: Körülvettek engem a halál kötelei (fájdalmai) és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem, nyomorúságba és ínségbe jutottam, és (akkor) az Úrnak nevét segítségül hívtam.” Mikor a legrosszabb, legvigasztalatlanabb állapotban volt, akkor fordult az Úrhoz. Miért nem várta meg, hogy állapota jobbra forduljon? Mert tudta, hogy a halogatás veszélyes lehet. „Akkor segítséget kerestem.” Ha addig halogatta volna a dolgot, míg állapota megváltozik, akkor már egyáltalán nem is kiáltott volna segítségért, csakhogy ő akkor kiáltott, mikor szükségen volt és ha esetleg első alkalommal volt is, nem szégyelte magát, hogy a jeget megtörje, vagy pedig ha szégyelte is magát, mégis megtette és sikerült is néki.
Tegyük fel, hogy te egész a mai estig egyetlenegy alkalommal sem tekintettél fel hittel a mennyei Atyára és hogy éppen ma este volnál a legrosszabb helyzetben, egész életeden át. Mi volna a teendőd? Természetesen az, hogy ez az idő a legalkalmasabb az imádkozásra. Tehát szükséged van Istenre és meg is kaphatod Őt. „Akkor segítségért kiáltottam.” Előbb nem láthattátok volna az Úrhoz jönni, mielőtt Isten a halált és a pokolt háta mögé nem küldte. Olyan volt, mint egy juh, amely elszakadt a nyájtól, megkedvelte az ide-oda csatangolást és mindaddig nem tért vissza, mígnem a nagy Pásztor a két legvadabb kutyát érte nem küldte, amikor aztán szaladva igyekezett az akolba. Félig-meddig magam is azt kívánom, hogy küldené Isten a pokolt és a halált közületek egy pár olyannak a háta mögé, akik máskülönben soha haza nem térnének, hogy aztán azok jól megszaggatva és megtépve a Pásztorhoz kergetnék. „Akkor segítségért kiáltottam”, ez azt jelenti, hogy senki mást segítségül nem hívhatott már. Egy bűnös sem fordul addig Istenhez, míg be nem látja, hogy máshová nem mehet. És Isten ezért a semmibevevésért mégsem áll bosszút. Ha mindjárt úgy jövünk is, hogy erre kényszerítve vagyunk, Ő mégis elfogad bennünket. A szabad kegyelem kikötőjébe egyetlen egy hajó sem fut, amelyet nem a heves vihar hajtott volna oda. Ha a tenger tombol, a szél dühöng, a vihar megeresztett szárnyakkal száguld a vízen és a hajó minden pillanatban elmerülhet, akkor a nagyságos Akarat úr, aki az előbb még a kormányt igazgatta és azt mondta: „Soha nem akarok abba a kikötőbe menni”, egy pillanat alatt megaláztatik és így kiált: ,,Ah, vajha a mennyei szél lökne egyet rajtunk, hogy ama két vörös világítótorony mellett a csendes vizekre jutnánk, ahol békét találnánk!...” Én kérem az Istent, hogy minden egyes akaratoskodó Jónás mögé egy ilyen vihart küldene, amely a helyes útra és az irgalmasság szabad kikötőjébe hajtaná. ,,Akkor az Úrnak nevét segítségül hívtam.”
És végül nézzük meg imáját: ,,Kérlek, Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” Rendkívül természetes ez az ima, nemde? Éppen csak azt mondta, amit gondolt és azt gondolta, amit mondott, és ez az egyedüli helyes módja annak, hogy miképpen imádkozzunk. Igen rövid is ez az ima. Némely ima hússzorta hosszabb, mint amilyennek szabad volna lennie. Szinte elfullad maga az ima a szavak takarója alatt. Előfordulhatnak esetek, mikor egy hívő órák hosszáig is tud imádkozni, hanem nagy oktalanság az, ha a keresztyének a hosszaságától teszik függővé az ima eredményességét. A fődolog nem az, hogy milyen sokáig, hanem, hogy milyen érzelemmel imádkoztok. Sokkal jobban teszitek, ha az ima életrevalóságára, erősségére, mintsem hosszúságára ügyeltek. Nyugodtak lehettek, ha imádságtok eléri a mennyet, akkor elég hosszú. Ha azonban nem jut el az Úrhoz, nem elég hosszú akkor sem, ha mindjárt egy egész hétig is tart.
Igen alázatos volt ez az ima: „Könyörgök hozzád Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” (Angol fordítás.) Könyörögni az szokott, aki megalázza magát, egész le a porig. Sürgős ima volt: „Könyörgök hozzád Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” Hanem, amire különösen fel akarom hívni a figyelmeteket, hogy szabályos ima volt. Három ilyen nagy, feltűnően rövid imát találunk a szentírásban: „Könyörgök hozzád Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” ‒ „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!” és végül: „Uram, emlékezzél meg rólam, mikor elmész a te országodba!” Mind a három bennfoglaltatik a „Mi Atyánk”-ban. „Könyörgök hozzád Uram, szabadítsd meg az én lelkemet” ott van, hogy: „Szabadítsd meg a gonosztól!” Azután az „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek” nem más, mint az, hogy: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” És végül az az ima: „Uram, emlékezz meg rólam, mikor elmész a te országodba!” megtalálható ebben a kérésben: „Jöjjön el a te országod!” Milyen csodálatosan mindent magábafoglaló az az ima, melyet az Úr mintául adott nékünk! Az összes imákat magában foglalja vagy pedig az összes imákat egyenként kivonhatjuk belőle.
Senkinek sem szabad azt mondani: ‒ Igen, én abban a nyomorult állapotban vagyok, amelyet ecseteltél, de nem tudok imádkozni, hogy vigaszt merítsek magamnak.
‒ Miért nem?
‒ Nem találok szavakat, hogy kifejezzem magamat.
‒ Nincs szükséged semmiféle szavakra, mert a szó nélküli imák gyakran a legeredményesebbek.
‒ De én csak fohászkodni tudok.
‒ Akkor csak fohászkodjál.
‒ Mégis úgy érzem, hogy csak sóhajtani vagyok képes.
– Csak sóhajtozzál!
‒ A szívem úgy fáj és nem tudom a fájdalmamat elűzni magamtól.
Ne is űzd el! Engedd, tűrd el a fájdalmat, de törekedjél arra, hogy ez a fájdalom felmenjen Istenhez! Irányítsd felfelé összes kívánságaidat és igyekezzél arra, hogy bensődnek legsürgősebb kérése az legyen: „Könyörgök hozzád Uram, szabadítsd meg az én lelkemet.” Valószínűleg tudni fogjátok, hogy nékünk (Angliában) van egy törvényünk, amely a legszigorúbban megtiltja a koldulást. Ismerek egy férfit Londonban, aki nem koldul és mégis koldul. A rendőrség nem ad néki engedélyt reá és ezért nem is koldul, ő legalább nem. Lehet, hogy rágalmazás reá nézve azt állítani, hogy koldul, mert nem teszi ezt, hanem csak hord egy pár olyan cipőt, hogy mind a tíz körme és a meztelen sarka kilátszik belőle, a nadrágja olyan, hogy a térdét bárki megláthatja, az arca csüggedést, betegséget tanúsít és egész megjelenése olyan, mint egy aszkórosé, aki utolsó napjait éli. Évek óta nyög ebben a betegségben, amelynél minden percben beállhat a halál. Azt hiszem, hogy ha megkérdeném őt, azt mondva: „Koldus vagy te?”, azt mondaná: „Nem, uram, én nem vagyok koldus, hiszen sohasem koldulok.” És ő mégis csak koldus, mint ahogy mindenki annak tartja. A tekintete, a rongyok rajta, a meztelen teste, bágyadtsága, beteges külseje mind-mind koldul. Az egész ember koldul. És ez az a mód, ahogyan nékünk imádkoznunk kell. Tárjátok fel szíveteket Isten előtt szavakkal vagy szavak nélkül, ‒ ahogy könnyebb ‒, hanem úgy vigyázzatok, hogy egész belsőtök, összes indulataitok mind fohászkodjék. Legyetek biztosak abban, hogy az áldás a tiétek lesz, határozzátok el magatokban, hogy kiküzditek azt. Tegyetek úgy, mint itt egy alkalommal cselekedett egy férfiú, aki azt mondta: „Bár nyomorult, elvetni való bűnös vagyok, de nem akarok felkelni addig erről a helyről, míg Megváltómat meg nem ismertem. Elhatároztam, hogy vagy megnyerem bűneim bocsánatát vagy pedig itt fogok térdeimen elveszni.” Imádkozott, fohászkodott és végül is győzelmet aratott. Mi valószínűleg nem igen szívesen hallgattuk volna meg jajgatásait, mert nem voltak azok kellemesek a fülnek és a nyelvtani szabályoknak megfelelőek, hanem az Úr meghallgatta őt és megszabadította lelkét. „Könyörgök hozzád Uram, mentsd meg az én lelkemet!” Az ilyen és az ehhez hasonló lelki állapotokra igen alkalmas és rendkívül találó ez az ima. Vajha összes imáink olyan helyesek volnának, mint ez. Ez a legegyszerűbb és a legkifejezőbb ima minden szegény, aggódó lélek számára a szükségnek idején. Szükséges kötelessége minden léleknek, hogy a Jézus Krisztusban való hit által felemelje sóhajtásait a kereszthez és fohászkodjék: „Jézus, Megváltóm, üdvözíts engem és szabadítsd meg az én lelkemet!”
Beszédem harmadik részében a szabadításról akarok szólni, amikor is a felolvasott zsoltár nyolcadik versére irányítom figyelmeteket.
Ez a szegény, fohászkodó és rettegő imádkozó elnyerte azt, amit kért. Azt mondta: „Kérlek Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!”, és nem sok idő múlva már énekelhette: „És te megszabadítottad lelkemet!” Mint a visszhang felel a kiáltónak, úgy felel az Úr is övéi könyörgésére. Ha egész szíveddel, teljes indulatoddal fohászkodsz a megszabadításért, ha szemeidet a Krisztus keresztjére irányzod, akkor megszabadulsz. Ha leveted magad Jézus előtt és azt mondod, hogy: ,,Ha már elpusztulok, úgy legalább a Te átszegezett lábaid előtt akarok elpusztulni!” ‒ akkor nem fogsz elpusztulni. Ha olyan őszintén, olyan alázatosan kiáltasz bűnbocsánatért, mint a publikánus, akkor megigazulva fogsz hazamenni.
Figyeljétek meg azután, hogy ő megnyerte azt, amit kért és hogy kérését Az teljesítette, akitől azt kérte. „És Te megszabadítottad az én lelkemet a haláltól”. A mi üdvözülésünk, a mi boldogságunk egyedül a Szentháromság egy Isten végtelen kegyelmétől függ. Egyes testvérek nem egészen tisztán fejezik ki beszédjükben az emberek üdvözülését, de ha majd eljutnak azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyhez minden őszinte hívő eljut, hogy tudniillik senki sem képes üdvözíteni magát, akkor ők is be fogják látni, hogy senki sem képes a saját akarata vagy saját cselekedetei által üdvözülni, hanem csupán az Isten szabad kegyelme folytán. Azok a nagyon „igazságos” emberek, akik csak önmaguk, legfeljebb embertársaik egy kevés segélye által szeretnének megmenekülni, nem fognak megmentetni, azok ellenben, kiket a Szentlélek meggyőzött bűneikről, azokat az Úr maga fogja megmenteni, mert csakis az isteni kegyelem tehet eleget értük. „És Te megmentetted az én lelkemet a haláltól!” Az én állapotom már olyan volt, hogy senki más, egyedül csak Te, én Uram, segíthettél rajtam. Az én fájdalmaim segítségül hívták a Te mindenható erődet. Egyedül csak a Jézus Krisztus vére és a Szentlélek balzsama vigasztaltak és szüntették meg fájdalmaimat.
Érdekes azután megjegyezni, hogy ez az áldás oly módon érte őt, hogy teljesen meggyőzetett általa. „Te megmented az én lelkemet a halál karmai közül!” Nem mondta azt: „Remélem, hogy ki fogod menteni lelkemet...”, hanem: „Te megmented lelkemet...” „Tudom, biztos vagyok benne és örvendek ezen”. Ez nem az, mikor ezt mondják: „Igen nagy örömet és igen nagy áldást élveztünk és úgy vélem, nékem is volt egy kis részem benne”. Nem, nem, hanem ezt teljesen így kell mondani: „Te kimentetted az én lelkemet a halál karmai közül!” Ha egyetlenegy megmentett lélek sincs a világon én igenis az vagyok. Az a hit, amely arra késztett, hogy csak Jézusra pillantsunk, abba az állapotba hozza a lelket, hogy azt mondhatja: „Jézus szeretett engem és önmagát adta halálra értem”. Igen érdekes volt az, amit erre vonatkozólag egy kedves, fiatal barátnénk mondott el nekem: „Most immár odajutottam, hogy látom, miszerint Krisztus úgy szeretett engem, mintha egyetlenegy ember sem volna kívülem a világon, és feláldozta magát úgy érettem, mintha egyetlenegy bűnös sem volna még, akinek Jézus vérére oly szüksége volna. És így, mikor Krisztust teljesen a magaménak éreztem, akkor örvendtem benne és ‒ beszélte tovább – óhajtanám, hogy vajha mások is így éreznének”. Krisztust úgy kell elfogadnunk, mint valami hőn óhajtott vágyat, kívánságot, amely őt teljesen befoglalja, csakis magunkért és akkor őszinte szeretetünk lesz azon lelkek iránt, akik még nem ismerik Őt és törekedni fogunk arra, hogy ők is megismerjék. És amint látjátok, a zsoltáríró megkapta azt, amit kért és ezt Attól kapta, akitől kérte és azon módon, ahogyan kérte.
Hanem szeretném, ha még egyre gondot fordítanátok és ez az, hogy sokkal többet, kapott, mint amennyit kért. Az imája ez volt: „Kérlek, Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!”, és Isten megszabadította lelkét a haláltól, szemeit a könyhullatástól és lábait az eséstől. Csak egy dologért könyörgött és megnyerte úgy ezt, valamint még kettőt is melléje, mert a mi édes mennyei Atyánknak az a szokása, hogy mindenből többet tegyen és többet adjon, mint amit mi kérünk és megérdemlünk. Áldott legyen érte szent neve!
Megmentetett a lelke a haláltól, mert hiszen a lélek meghalhat akkor is, ha mindjárt nem is szűnik meg létezni. Meghalnak az emberek akkor is, ha elűzetnek Istentől, amint Ádám lelke is meghalt azon a napon, amelyen a tiltott parancsot áthágta és amiként holtak az összes lelkek mindaddig, míg Istennel nem egyesülnek egy új, szellemi életben. Az Isten kegyelme folytán mentetett meg Dávid a lelki haláltól, amely uralkodik rajtunk és mentetett meg az örök haláltól, ahová a lelki halál végeredményében vezet.
Megszabadultak szemei a könnyhullatástól. Ugyan ki az, aki meg nem szabadult a fájdalomtól, ha megszabadult már a halálbüntetés félelmétől? A megbocsátás érzete bármikor jön is, mindig örömet fakaszt a lába nyomán.
És azután, amikor már szabadulást és örömet nyert, akkor szilárdságot adott néki az Úr. Azok a lábak, amelyek olyan könnyen botlanak, olyan hamar esnek, szilárd alapra állíttattak és az esetleges eleséstől való félelem félretétetett ama biztonság által, amelyet az Úr nyújt kegyelmében és azon ígéretében, hogy soha többé egyedül nem hagy. És így nyert három áldást egyszerre az imádkozó ‒ szabadulást, örömet és szilárdságot ‒ áldást a lélek, áldást a szemek és áldást a lábak számára.
Az utolsó szavak, amelyeket még mondani akarok, azok, hogy ugyanezen áldásokat mások is megnyerhetik. Ha most olyanokhoz beszélek, akik szintén átélték Dávid félelmes tapasztalatait, vagy olyanokhoz, akiknek semmi ilyes tapasztalatuk még nem volt, bár az örök életet éppen úgy óhajtják, akkor azt mondanám: Gondoljátok meg, hogy az alap, amely miatt Dávid imája meghallgattatásra talált, nem az imában, nem is önmagában, hanem Istenben rejlett. Olvassátok el csak az alapul vett zsoltárból az ötödik verset: „Az Úr kegyelmes és igazságos és a mi Istenünk irgalmas.” Ez az az ok, ez az az alap, amely miatt Dávid imája meghallgattatást nyert, mert az Úr kegyelmes és mert szereti megmutatni a bűnösnek az ő irgalmasságát. Az is egy ok volt, hogy Ő igazságos és mert így igazán megtartja minden ígéretét. Megmondta és megígérte az Úr, hogy meghallgatja minden töredelmes szívű bűnösnek az imádságát: „Ha őszintén megvalljátok bűneiteket az Úrnak, hű és igaz az Isten, hogy azokat megbocsátja” és ezért hallgatja meg az Úr az imát kegyelemben és igazságban.
Ne felejtsétek el, hogy ha nyomorúságtok hasonlít a Dávidéhoz, ti is ugyanúgy imádkozhattok, mert hiszen az ígéretek reátok is vonatkoznak. Isten ígéretei nincsenek fenntartva vagy használaton kívül helyezve úgy, hogy többé nem volnának érvényesek. Az Isten ígéreteiből milliárdok és milliárdok táplálják magukat és mégis megmaradnak azok tovább. Tízezerszer tízezer lélek vette már magához a Krisztust és élt általa, mégis jöhet még tízezerszer ennyi lélek és Krisztus még azoknak is az élet kenyere lesz.
Gondoljunk arra, hogy ugyanaz az Istenünk van és ígéretei ugyanúgy a mieink, mint Dávidé voltak. Imádkozzon a megtéretlen lélek még ma is úgy, mint Dávid imádkozott: „Kérlek, Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!”, és meg fogja látni, hogy az Isten felelete az lesz: „Higgy az én fiamban, a Jézus Krisztusban! Bízz Benne és akkor megszabadul a lelked”.
Sebeid Jézus gyógyítja, Nyugtod s üdvödet Ő adja, Menhelyed csak úgy találod Ha Krisztust hitben meglátod.
Hagyjad Reá magad, bízz Benne és megszabadulsz, mert így szól az Úr: „Szabadítsd meg őt, hogy meg ne haljon; találtam engesztelést számára”. Függeszd szemeidet a Jézus Krisztusra és arra, amit érted tett. Nyugodj meg Jézus tökéletes és teljes áldozatában és járj örömmel útaidban! Vajha a Szentlélek Úr Isten titeket, szegény, elcsüggedt bűnösöket mind odavezetne, és én kérlek arra, hogy ha ezt megteszitek, úgy jöjjetek és tudassátok ezt velünk. Tegyetek úgy, kövessétek azt a példát, amelyet a zsoltáríró mutat. Mondjátok vele: „Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért? A szabadulásért való poharat felemelem és az Úrnak nevét segítségül hívom. Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt”. Ne rejtsétek el az Úrnak irántatok tanúsított szeretetét. Ismerjétek be és valljátok meg az Isten dicsőségére, népének vigaszára, szolgáinak bátorítására és gyülekezetének erősödésére. Az Úr legyen mindnyájatokkal, testvéreim és testvérnőim, a Krisztus érdeméért. Ámen.

Jegyezzétek meg, hogy úgy van megírva: „A léleknek gyümölcse”, tehát az Isten lelke csak egy gyümölcsben nyilvánul meg. Amiként azonban könnyen lehet egyes gyümölcsöket több részre osztani, ugyanúgy lehet a lélek gyümölcsét is három, azaz háromszor három részre bontani, amelyek: szeretet, öröm, békesség; béketűrés, kegyelmesség, jóság; hit, alázatosság, mértékletesség. Lehet, hogy a szeretet nemcsak azért áll elől, mert önmagában véve is nemes erény és legközelebb áll az isteni tökéletességhez, hanem mert oly nagy kegyelmet rejt magában, amely mindent magába fogad. Az összes törvények és parancsolatok egybefoglaltatnak ebben az egy szóban: szeretet és a lélek összes gyümölcsei szintén mind ebben az áldott, ebben az édes, ebben a mennyei szeretetben rejlenek. Lássatok hozzá, hogy gazdagok legyetek a szeretetben, mert ha már az elsőnél kitünik fogyatékosságtok, miképpen állhattok a többivel? „Mindenekfelett öltözzetek fel a szeretetet, mint amely a tökéletesség kötele.” És ha az öröm nem is áll az első helyen az Isten lelke ajándékainak megnyilvánulásánál, mégis közvetlen az első után jön és biztosak lehetünk, hogy az a hely, ahová az inspirált (sugalmazott) apostol állította, tanulságos a mi részünkre. A lélek gyümölcse elsősorban a szeretet, amely mindent magába foglal, azután az öröm, amely ebből fakad. Érdekes, hogy az öröm milyen előkelő helyet foglal el. Az első hárommal együtt jön és csak egy fokkal áll alacsonyabban az elsőnél. Tekintsétek meg tehát az öröm magas állását és ha eddig nem bírtatok vele vagy csak csekélynek értékeltétek, úgy változtassátok meg véleményeteket felőle és törekedjetek teljes erőtökből megszerzésére, mert nyugodtak lehettek afelől, hogy a lélek ezen gyümölcsének igen nagy értéke van. Mivel ma csak egy tárggyal óhajtok foglalkozni, félreteszem a szeretetet egy más alkalomra és csakis az örömről fogok szólni. Vajha az ő isteni szerzője, a Szentlélek tanítana bennünket helyes használatára, hogy így válnék Néki dicsőségére.
Feltétlenül igaz, hogy az Isten Lelke fájdalmat okoz, mert mindjárt az első működése szent bánatot hoz a lélekre. Megvilágosítja előttünk elveszett állapotunkat, megmutatja a bűnt, az igazságot és az ítéletet és ezek által szomorúságot, bánatot és fájdalmat okoz. És ha a Lélek vezérlete mellett a Krisztusra tekintünk, akkor is csak a bánat gyümölcsét érezzük, amint írva van: „Én reám tekintenek, akit átszegeztek és siratják őt, amint siratják az egyetlen Fiút.” (Zak.12,10) Hanem a fájdalom nem végcélja az Isten Lelkének, csak eszköze. Amiként az anya fájdalmai örömbe mennek át, ugyanúgy a megtérés bánata is az elfogadás és a megbocsátás vigaszába merül. Hogy bibliai hasonlatot vegyünk, a bánat a gabonának a szára, míg a tulajdonképpeni mag az öröm; a bánat rejti a gyümölcsöt, ez a gyümölcs pedig az öröm. A szent bánatnak, a szent fájdalmaknak könnycseppjei mind, mint az öröm gyémántjai fognak tündökölni.
Ezek tehát arra tanítanak, hogy az Isten Lelkének célját ne a szolgaságban keressük, vagy hogy az Úr kegyelmi szándékát esetleg ennek tekintsük! Ugyanis sokan vannak köztünk, kik a törvény szolgálata alatt állanak, akik Isten parancsait nem szeretetből, hanem szolgai rettegésből akarják betartani. Félnek és rettegnek az ostortól, mint a rabszolgák. A Krisztusban hívőnek azonban megíratott: „Ti nem a törvény, hanem a kegyelem alatt vagytok”, továbbá: „Mert nem kaptátok a szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a Fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abba, azaz szerelmes Atya!” A törvény igája alatt állni, rettegni a bűnök büntetésétől, az Isten haragjától, akkor, mikor Jézust már elfogadtuk, ez nem az Isten Lelkének gyümölcse, hanem a hitetlenség fekete sarja vagy pedig nem ismerete az Isten ama kegyelmének, mely Fiában, az Úr Jézus Krisztusban van.
Ugyanígy nem az Isten Lelkének műve a kínos félelem vagy a szolgai rettegés. Sokan vannak, akik Jézust inkább csak a távolból dicsőítik, akik nem tudják, hogy Jézus mindig a hívők között vagy közelükben van. Félnek Istentől, de nem örvendenek benne. Résztvesznek az istentiszteleteken, de nem örömből, hanem mert úgy gondolják, hogy ez kötelességük. Fogalmuk sincs a gyermek őszinte és örömtelt odaadásáról, mikor az Atya keblére szorítja őt. Az Atya csókját sohasem érezték arcukon, sem gyűrűjét ujjukon vagy öltönyét tagjaikon. Arról a vígadozásról, örömről, melyet az Atya érzett és rendezett az elveszett fiú hazajövetelekor, sejtelmük sincsen. Ezek még mindig a félelem, a rettegés alatt állnak, amely inkább a hitetlenség, mintsem a Lélek gyümölcse. Sokat tesznek, sokat szenvednek és mindezt hiába, mert csak ha a Fiú szabadítja meg őket, akkor szabadok.
Ismerek olyan embereket, ‒ bár távol áll tőlem, hogy esetleg megvessem őket ‒, kiknek viselkedése igaz keresztyénre vall, mégis folyton levertek, szomorúak. Félnek a bizonyosságtól és így aztán még saját üdvösségükről sem mernek biztosan szólni, hanem folyton csak azt hajtogatják: „Remélem” vagy „Úgy vélem”. Mintha valamilyen fogadást tettek volna, hogy soha sem fognak örülni, vagy mintha olyas gyanújok volna, hogy az csak testies érzés. Lehorgasztják a fejüket, mint a káka és szomorkodva járnak egész napon át, mintha a Krisztus követőinek nem volna nagyobb ünnepe a temetésnél és mintha ruháit mind kételkedésből szőtték volna. Testvéreim, a csüggedés nem a Lélek gyümölcse! Ne tévelyegjetek, mert a kedvetlenség, a levertség sokszor rossz emésztésnek, ördögi kísértésnek, hitetlenségnek vagy valamely rejtett bűnnek a következménye, míg a „Lélek gyümölcse az öröm.” Már az is elég, hogy gyötrő érzések fogjanak el, ha a Krisztus helyett mindig csak önmagunkkal foglalkozunk. Törekedjetek arra, hogy a Léleknek eme gyümölcsét, az igazi, a szent, a magasztos örömet megszerezzétek. Ne kívánjátok a múló, a tisztátalan földi örömöket, hanem kérjétek az Istent, hogy a Lélek eme drága gyümölcsét néktek megadja.
Meg kell állapítanom legelsőbben is az öröm létrejövetelét. Az Isten Lelke nem gyümölcstelen, mert ha bennetek van, akkor elkerülhetetlenül létre akarja és létre is fogja hozni gyümölcsét, ez a gyümölcs pedig az öröm.
Tudjuk, hogy ez így van, mert mi magunk tanúi ennek. Az öröm a miénk, még pedig a Megváltóban, kiben vígaszunk és reményünk van. „De hát nem vagyunk-e sokszor levertek és gondteljesek?” ‒ szóltok. Óh, igen és mégis ki az közöttünk, aki a leggondtalanabb, a legvígabb hitetlen férfiúval akarna cserélni? A te sorsod tényleg mostoha, kedves testvérem és lehet, hogy életkedved már teljesen elveszett, de vajon nem tartod-e magad boldogabbnak ‒ legrosszabb napjaidban is ‒ mint egy világi férfi legjobb napjaiban? Mondd meg őszintén, nem fogadod-e el szegénységedet minden bajaival és gondjaival egyetemben, mint a gazdagságot összes előnyeivel, ha ezért le kell adnod Istenben vetett reménységedet? Ah, én nyugodt vagyok e miatt. Biztos vagyok, hogy a te boldog állapotodat nem cseréled fel bármely ország koronájával sem. Az tehát, amit nem cserélsz fel semmivel sem, az alkalmasint teljes örömet ad szívednek.
Vannak idők, mikor rendkívüli örömet érzünk. Egyesek közülünk állandó kedélyhangulatban élnek és majdnem irigylésreméltók, mert a csendes öröm mindig megtölti lelküket. Mások már izgékonyabb jellemmel bírnak és azért néha- néha még a földön is fekszenek. Hanem azután vannak olyan napok, amikor felemelkednek magasabbra, mint ahová a sas fel tud jutni. Lehet, hogy talán csak a mennyben érzünk olyan elragadtatást, mint amilyenben néha részünk van. Ott alkalmasint oly edények leszünk, amelyek sokkal többet képesek megtartani, mert hiszen itt e földön sokszor csordultig megtelünk örömmel. Természetesen avval az örömmel, amellyel a mennyekben is részünk lesz. Sokszor úgy tetszik az Istennek, hogy elárasztja a lelket az öröm folyamával és mi tanúi vagyunk, hogy „boldog az a nép, amelynek Istene a Jehova.” Nem táncoljuk körül minden nap a szövetség ládáját, ha azonban megtesszük, akkor örömünk olyan, hogy a világ nem ronthatja meg.
A mi saját tanúságunkon kívül, az egyház egész története azt mutatja, hogy az Úr népe boldog nép. Azt hiszem, hogy akkor, ha a keresztyénség első évszázadainak történetét olvassátok, azokat az embereket nevezitek majd irigylésreméltóknak, akik a Krisztusban hittek. Van Rómában egy terem, amely telve van a császárok mellszobraival. Figyelmesen megtekintettem a fejüket és mondhatom, azt a benyomást tették reám, mintha mind gyilkosok volnának és az örömnek a legkisebb nyomát sem fedeztem fel arcvonásaikon. Állati szenvedélyek és iszonyú gondolatok rabolták el Róma urait az öröm élvezésétől. Természetesen voltak tiszteletreméltó kivételek is köztük, de ha mindnyájukat mint egy egészet vesszük, akkor hiába keresünk erkölcsi jelességet a cézárok között és mivel ez a díszük hiányzik, hiába keresünk örömet is köztük. Menjetek azonban azokhoz a szegény, üldözött keresztyénekhez és olvassátok azokat az írásokat, amelyeket a katakombákban hagytak hátra, amelyek olyan nyugodtak, olyan békések, hogy meggyőződéssel fogtok szólni: Ezek boldog emberek voltak, akik itt összejöttek. Azok, akik leginkább kitüntek a Krisztus szolgálatában, a szenvedések hordozásában, akik hősök voltak, azokat a belső öröm bátorította és késztette, úgy hogy csodáivá váltak koruknak. Az őszinte, az igaz keresztyén egészen más jellemmel bír, mint egy elpuhult zsarnok. A különbség a nyers, brutális gonoszság és a szentség, a tisztaság szépsége közt oly nagy, mint a csimpánz-majom és egy ember között. Nem tudom, hogy Tiberius, Caligula vagy Néró (római császárok) szerettek-e énekelni, hanem boldog férfiak valószínűleg nem voltak. Nem is tudom elképzelni őket, hogy énekelnének, kivéve természetesen tobzódó orgiákon, részegen, mint a tigris üvölteni és dühöngeni, hanem azt tudom, hogy Pál és Silás az Isten dicsőségére énekeltek, mikor bezárták őket a tömlöcbe és lábaikat kalodába verték. Valamint azt is tudom, hogy az első keresztyének ismertető jele az volt, hogy az Úr napján összegyülekeztek nem sóhajtozni, sem fohászkodni, hanem, hogy dics- és hálaénekeket énekeljenek Krisztusnak, akiben az Atyát magasztalták. Megszokott dolog volt akkor az öröm nagy árja, mikor a vőlegény a barlangokban és egyéb üregekben vigasztalta menyasszonyát. A hitnek eme úttörői szegények, fájdalmat és kínzást viselő férfiak voltak, akikre nem volt méltó ez a világ és akik örültek, hogy a Krisztusért üldözték őket. Ha tehát Isten gyermekei a leggonoszabb időkben boldog emberek voltak, akkor biztosan most is azok. A keresztyén férfiak élet- és jellemtörténeteinek megírásánál a mai napokra hivatkozom és kérdem, hogy lehet-e kétségbevonni, miszerint életük nem a legkivánatosabb-e? Mert hiszen részük van olyan örömben, mely gondjaikat megszünteti, munkájukra áldást hoz, szenvedéseiket megédesíti és megtölti keblüket az utolsó órában, a halálos ágyon is.
Egyes keresztyéneknek folytonosan vagy legalább is majdnem mindig részük van a Lélek eme gyümölcsében. Nem kétlem, hogy sokan vannak, kik Istennel járnak egész életükön, mint Énokh, békét és örömet találva az Úrban. Ismertem olyan kedves fivéreket és nővéreket, kiknek lehelletük magasztalás, életük pedig dics- ének volt. Mennyire irigyeltem őket és mennyire kárhoztattam saját szívemet, hogy nem volt mindig oly állapotban! Törekedjünk arra, hogy „mindenkor örüljetek!”, mert hiszen ez elérhető! Ellenben másoknál az öröm nem állandó ugyan, hanem mégis gyakori. Dávidnak voltak napjai, mikor könnyűi folytak éjjel és nappal, ám azért mégis az Isten volt reménysugara. úgy gondolom, hogy Dávid volt az igazi typusa (példája) Isten azon gyermekeinek, kik nem „mindenkor”, hanem igen gyakran örültek. Gondoljatok azután, kérlek, arra, hogy az öröm teljes és állandó mértékét ebben az elveszendő testben nem is élvezhetjük. Azt hiszem, hogy az emberi, természet nem is képes állandó elragadtatásra e földön. Pillantsatok csak a Napba, de nem sokáig, mert különben a fény erőssége elveszi szemetek világát. Kóstoljátok meg a mézet, de ne egyetek sokat belőle, mert elrontjátok vele ínyeteket és gyomrotokat. Gyönyörködtessétek füleiteket az énekkar hatalmas „Hallelujá”-val, de ne egy egész napon át, mert akkor már kívánva-kívántok egy kis szünetet. Csak egy kicsit legyen nagyobb az elragadtatás és már kifárasztja szívünket és arra késztet, hogy leszálljunk a hegyről. Amiként a testnek szüksége van alvásra, ugyanúgy fennáll ez a lélek számára is. Azt hiszem, elkerülhetetlen dolog, hogy a legmagasabb örömnek az ellensúlya, többé vagy kevésbé az elcsüggedés. Nem mondom evvel azt, hogy az elnyomott kedély állandóan az öröm után következik, hanem rendesen a közönyösségnek egy vállfaja követi az elragadtatást. Ne helyezzetek ezért súlyt az érzéstekre, mintha azok a kegyelmi állapotnak a mutatói volnának. Bár „a Lélek gyümölcse: az öröm”, de lehet, hogy ebben a pillanatban semmi örömet nem érzesz. A gyümölcsfa nem hoz folytonosan gyümölcsöt, de jellege, gyümölcstermő képessége megvan, még akkor is, mikor leveleit már elveszítette. Vannak fiatalok, akik azt mondják: „Óh, mi tudjuk, hogy megmentettünk, mert igen boldogok vagyunk!” Igen ám, csakhogy ez nem bizonyíték, mert hiszen ez a boldog érzés lehet testi, alapnélküli vagy idegen szellemű is. Némely keresztyének pedig félnek, hogy nincsenek megmentve, mert nem éreznek örömet. De hiszen a hit ment meg bennünket, nem pedig az öröm. Az Isten szava és a hit sokkal erősebb bizonyíték megmentésünkre, mint az összes öröm és elragadtatás, amit csak ember érezhet. Bármilyen dicső és nemes is ez a gyümölcs, mégis csak gyümölcs és nem gyökér. Gondoljatok erre! Az öröm nem a kegyelem gyökere lelkünkben, hanem ennek gyümölcse és ne vegyétek el eredeti helyzetéből. „A Lélek gyümölcse: öröm”, amely minden hívőben megmutatja magát, nem egyformán, hanem csak bizonyos mértékben, de mindegyikben.
Ez az öröm különös tulajdonságú. Kiváltképpen azért, mert sokszor a legfigyelemreméltóbb körülményeket érleli. A keresztyének sokszor a legteljesebb örömet a legnagyobb szükségben lelik meg. Akadtak hívők, akik legboldogabbak akkor voltak, mikor remegtek a fájdalomtól vagy betegségben sínylődtek. A betegágy sokak részére szent trónná változott, szinte féltek, mikor le kellett szállni róla, mert az Úrnak jelenléte a menny előcsarnokává avatta azt a lélek számára. Határtalanul gazdagoknak érezték magukat a szegény hívők, mikor a száraz kenyérhéjat ették és olyan ízt találtak benne, melyet a legfinomabb nyalánkságban sem éreztek. Voltak sokan az Isten gyermekei közül, kik ‒ mikor a kegyelmi jelek szinte teljesen eltűntek ‒ olyan közel érezték az Isten jelenlétét, annyira érezték a szeretet áradását, hogy elámultak e nagy öröm felett. A pusztában folyamok zúgtak és a sivatagból patakok törtek elő. A hívők nem függnek a körülményektől. A hívők öröme nem abból ered, hogy mijök van, hanem hogy ők kicsodák. Abból sem, hogy hol vannak, hanem hogy kinél lesznek és végül nem abból, hogy mit élveznek, hanem hogy mit szenvedtek az Úrért. Igen különös tehát ez az öröm, mert gyakran rügyezik, virágozik és gyümölcsöt érlel téli időben is és ha „a fügefa nem virágzik és kivész az akolból a juh”, azért Habakuk, az Úr prófétája mégis örvend az Isten szabadításában.
Különös ez az öröm azért, mert folytonos lelki tusával van összekötve. Az, aki a mennynek örököse, kénytelen volt így felkiáltani: „Óh én szegény ember, kicsoda szabadít meg engem a halál kötelékétől? „És mégis, a felkiáltás után rögtön tudta ezt mondani: „De hálákat adok Istennek a Jézus Krisztusban!” Szomorkodó és mégis mindenkor örvendező, küzdő és mindig győző, leverve, de nem megsemmisülve, elárulva, de nem elhagyatva, szenvedő, de diadalmaskodó. Ezek a keresztyén férfi tapasztalatai. Oh, milyen csodálatos kegyelmi ajándék ez az öröm, amely fájdalmas viaskodások dacára is létezni képes.
Különös ez az öröm, mert minden ismertetésen, minden leíráson felülálló. Hallottam, hogy egy józan gondolkozása férfiú úgy nevezte: kimondhatatlan öröm és tökéletes, teljes dicsőség.” Csodálatos kifejezés ez: „Tökéletes dicsőség!” A dicsőségnek csak egy cseppje is édes, hát még olyan örömet élvezni, mely egyúttal tökéletes dicsőség is. Lehetséges ez itt? Igen és vannak tanuk is erre. Olyan örömöket élveztünk, amelyet nem szabad elbeszélnünk és ha szabadna is, nem tudnók elbeszélni, mert az emberek talán széttépnének vagy bigott fanatikusoknak és bolondoknak neveznének, ha e gyöngyöket eléjük vetnők. Hanem ha csak sejtenék is, hogy mily fenséges italt tartalmaz az Isten közösségének pohara, készek lennének, hogy magát a pokolt is legázolnák, csakhogy igyanak belőle. A mi örömünk néha kimondhatatlan.
Még egy különös tulajdonsága van az örömnek, mert mindezeken felül még erős, hatalmas és ésszerű is. A hitetlen ember öröme olyan, mint a mennydörgés, hangos, hirtelenjövő, de gyorsan elmuló is. A hitetlen sokszor vidám, de ha jól megnézzük ezt a vidámságot, hát meglátjuk, hogy ez tűz, de táplálék nélkül vagy pedig épület alap nélkül, míg a keresztyén örömének olyan biztos alapja van, akárcsak valamely számtani műveletnek, pl. a 2X2 = 4. Épp oly joga van örülni, amilyen joga van a kenyerét megenni. Biztos abban, hogy bocsánatot nyert, mivel Isten azt mondta, hogy aki hisz Jézusban, ítélet alá nem esik. Biztos abban is, hogy Isten elfogadta őt, mert „a hit által megigazult.” Biztos és boldog, nem olyan alapokon, amelyet csak gyanít, hanem olyan alapon, amelyet az Isten szava jelentett ki. Ezek aztán teljessé teszik örömét az Úrban, ami fölött mások csodálkoznak, mert onnan nyer alapot örömének táplálására, amely a hálátlan tömegek előtt ismeretlen.
Harmadszor emlékezetetekbe akarom idézni és az Istennek Lelkének segítségével visszahozni korábbi örömeiteket, amely a keresztyének között különböző alakulatokban található fel. Néha akkor érzitek ezt az örömet, mikor az Igét hallgatjátok. Például megírva találjuk, hogy Samaria városban nagy öröm volt, mikor Filep ott az evangyéliumot prédikálta. Boldogok azok, akik ismerik ezt az örömhírt. A hallgatás öröme abban a hitben fekszik, amelyet hallunk. Örömet és békét csak a hit által nyerünk. Ha az Igét megragadod, ha az örömhír prédikálása a te szívedre hat és ha a Lélek szól a szívedhez, akkor azt fogod mondani: „Haladj csak előre, Isten embere! A te prédikálásod nem hosszú nekem, mert az Úr adja azt lelkemnek.” Az emberek rendesen azért panaszkodnak a hosszú prédikációra, mert semmi táplálékot nem vesznek belőle. Alig gondolom, hogy egy éhes ember a hosszú ebédre panaszkodnék. Igen felséges dolog hallani az Isten szavát hűen prédikálva. Ez az egyik ok az örömre.
Hanem milyen édes, milyen kedves öröm van az Isten üdvében, ha azt teljes szívvel elfogadjuk. Nem magasztaljuk és áldjuk-e az Urat azért, hogy megmentett a bekövetkezendő harag elől és örökkétartó vigaszt és a kegyelem jó reménységét adta nékünk Fiának áldozata által? Gyakran ünneplünk, ha a kegyelmi szövetség előnyeit élvezzük. Vagy ha az elválasztás tanára gondolok, akkor kimondhatatlan örömet érez a szívem. Milyen örömteljes azután a megszabadítás tudata és tudni azt, hogy a Szabadító él és gondot visel? Továbbá az öröm védjegye: a megigazulás ismerete, elgondolni, hogy megigazítottunk Isten előtt a Jézus Krisztus által. A kegyelmi tanok, különösen „hűek legyetek mindvégig” egytől-egyig örvendetes igazságok. Hogy ha esetleg el tudnátok venni például a legutolsót, akkor úgy tűnik fel nékem, mintha a bibliát a legnagyobb vonzóerejétől raboltátok volna el. Jézus nem olyan üdvöt hozott nékünk, amely gyorsan elmúlik, hanem amely állandó. Emlékezzetek csak eme édes vígasztalásra: „Én örök életet adok az én juhaimnak és soha örökké el nem vesznek és senki ki nem ragadja őket az én kezeimből.” Édes méz csurog innen, csak ízleljétek meg. Ha az Isten gyermekei csak egy félóráig elmélkednek egyedül eme kegyelmi tények felett, oly nagy örömet éreznek, hogy bármely filozófáló hitetlen férfi irigyelheti azt.
Hanem a mi legnagyobb örömünk, testvéreim, az Istenben van. Pál apostol azt mondja: „Nemcsak ez pedig, hanem mi örvendünk az Istenben, az Úr Jézus Krisztus által.” Ah, ha az Atyára gondolunk! Mint válik lággyá az Isten gyermekének szíve, ha éjjel feltekint a csillagokra, látva azok milliárdjait és felsóhajt: „Micsoda az ember, hogy Te gondot viselsz reá?!” És azután, nemcsak, hogy gondot visel, hanem fiainak és leányainak fogad el minket! Érezni, hogy a Lélek megszólal bennünk: „Abba, szerelmes Atya!” Ez a legmélyebb és a legnagyobb öröm.
Mily édes érzés azután Jézus Krisztusra, az emberré lett Istenre gondolni, aki mindenkiért eleget tett, mindnyájunkért közbenjárt és mindenekben mindene lett népének. Mennyire megnyugtató az a tudat, hogy Jézus bennünk lakik, megszentel, vígasztal és vezet fel, a menny felé. Testvéreim, ez a boldogság tengere, a feneketlen mélysége az örök istenségnek. Jertek elő a nyomorúságból és vessétek bele magatokat a dicsőségnek a tengerébe!
Aminthogy ez így van, ugyanúgy örülünk az istenitiszteleteknek is. „És merítetek vizeket nagy örömmel, a Szabadító kútfejéből.” Hogy mily békés örömet ad például az ima, reménylem tudjátok. Volt már részetek abban az érzésben, mely imameghallgattatás után hatja át az embert, amint írva van: „Kérjétek és megadatik néktek, hogy a ti örömötök beteljék.” Vagy nem telt-e meg szívetek teljes örömmel, míg szemeitek könnyben úsztak és alig mertétek elbeszélni, hogy mily csodálatosan hallgatott meg az Isten? A kegyelem trónusa örömtől tündököl. Mint emelkedik fel lelkünk, ha imádjuk az Urat! Nekem úgy tűnik fel, mintha az Új-Jeruzsálem falain kívül állnék és együtt énekelek azokkal, akik az Úr örök trónja körül zengenek. Egyik hálaének után következik a másik dicsének és az énekek dallamos hullámai betöltik lényünket és hatalmas örömujjongásra késztetnek.
És milyen édes vigasz azután az Úr asztalához jönni. Érezni az Úr közellétét a kenyér megtörése alatt, érezni a testvéri szívek egységét. Nem örültök-e akkor?
De ennek a sorrendnek még nincs vége, mert nagy örömünk van mások megmentése alkalmával. Lehet, hogy ez csak olyan kiválasztott öröm, melyet a pásztor érez elveszett juha megtalálása fölött, mikor összehív, hogy Vele együtt mi is örvendjünk. Hanem akkor, azt hiszem, mindegyikünk különösen örvend, ha egy szegény tévelygő lelket éppen ő vezetett a pásztorhoz. A császárok összes kincseikkel egyetemben nem vetekedhetnek a gazdagság ama érzetével, amelyet érzünk mi, ha egy lelket megnyertünk a Krisztusnak. „Kik most könnyel vetnek, nagy örömmel aratnak!” Mennyire örvend az arató, mikor hazatérve, magával hozza kévéit. Volt részetek már ebben az örömben, fivéreim és nővéreim? Hanem, akkor keljetek fel és legyetek rajta, hogy a Lélek eme gyümölcse a tiétek legyen?
Milyen öröm: Krisztust felmagasztalni! Keresztelő János azt mondta: „Néki növekedni, nékem pedig alászállani kell!” Érezte a vőlegény örömét és örvendett annak öröme felett. Ugyanúgy örvendhetünk mi is, ha előmozdíthatjuk Krisztusnak
és egy szegény bűnösnek nászát vagy segédkezhetünk a gyűrűt ujjára húzni. Az az öröm, melyet ekkor érzünk, a legtisztábbak és a legkedvesebbek egyike, mert önzetlen és mert a lélekből fakad. Magasztaljátok fel Jézust, mást nem kérünk. Ha Ő uralkodik, akkor mi is uralkodunk és ha Ő felmagasztaltatik, akkor megtelik a szívünk édes megelégedéssel.
Testvérek, ha valaha tökéletes szívünk lesz, örvendeni fogunk az Isten akaratának, bármilyen legyen is az. Megpróbáltam már, hogy örömet találjak betegségemben, a reumában is, hanem még nem tudtam odáig jutni. Örömet éreztem, ha elmúlt, – ennyire már eljutottam ‒ és hálákat adhatok az Úrnak azért, amik ebből következtek, hanem amíg a fájdalom tart, nehezemre esik, hogy örvendjek és ebből következtetem, hogy beleegyezésem az isteni akaratba még nagyon tökéletlen. Pedig, ha az ember olyan lenne, amilyennek lennie kell, akkor elragadtatná őt az Isten akarata és nem óhajtaná rajta a legcsekélyebb változtatást sem. Szegénységben, betegségben, halálban ‒ mindenben tudnánk örülni, ha akaratunk megegyeznék az Isten akaratával. Vagy talán meg akarnátok változtatni az Isten végtelenül bölcs elhatározásait? A soha nem tévedő Örök Szeretetnek talán más tanácsot akartok adni? Ha igen, akkor nem egyesültetek még Istennel, mert hiszen ha a fej helyesen cselekszik, akkor a szív odajut, ahová Pál apostol is mondotta: „Dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy ez békességestűrést nemz, e békességestűrés pedig próbatételt.” Sámsonnak szüksége volt, hogy a szenvedés oroszlánját széjjeltépje és ti sem tudtok máskülönben mézhez jutni, mielőtt meg nem győzitek őt. Hanem mindnyájan megkaphatjuk Sámson erejét, ha hittel kérjük ezt Istentől.
Az örömnek a sorrendjét befejezem aztán a nyugodt lelkiismerettel avval az örömmel, mikor érezzük, hogy Isten tetszésére cselekedtünk és hogy bár haszontalanok vagyunk is, mégis Isten dicsőségére lehetünk. A nyugodt lelkiismeret egy olyan drágakő, amelyet érdemjelbe foglalva, mindig a mellünkön hordhatunk. Azután itt van a Krisztus közösségének öröme, a szentek társasága, a Krisztus áldozata. Örömteljesen várjuk azután azt az időt, mikor Krisztus az övéivel együtt bírja majd a világot és mi mindörökké Nála leszünk. Vajha a Szentlélek nemcsak a régi örömöket újítaná fel emlékezetetekben, hanem újakat is hozna elő gazdag tárházából, hogy így azután örömünk tökéletes legyen.
Negyedszer meg kell említenem, hogy a Lélek e gyümölcsét fejlődésében vissza lehet tartani. Amíg most az örömről beszéltem, lehet, hogy egyesek így dörmögtek magukban: Nem tudok sokat erről. Ez meglehet, de megmondjam, hogy miért nem ismered? Azért, mert vannak emberek, kiket megtolt a világ öröme, kik örvendenek üzletük előrehaladásának, nagy családjuknak, egészségüknek, gazdagságuknak, az emberi szeretetnek vagy, mert áthatja őket az az öröm, mely az élet büszkeségéből ered. Ezek az örömök könnyen bálványaink is lehetnek és azt pedig alkalmasint tudjátok, hogy az Úrban való öröm nem áll egy fokon a világ örömeivel.
Vigyázzatok, a világnak nem lehet többé reátok ingere vagy hatása, ha a Jézus
Krisztusban akartok örvendeni.
Sok örömtől foszt meg azután a hitetlenség és a tudatlanság. A keresztyénnek ezer olyan oka van az örömre, amelyet nem ismer. Kutassatok az Írásban, hívjátok segítségül a Szentlelket és tündöklő napsugarakat fogtok találni. Az örömöt akkor is elvesztitek, ha eltávolodtok Istentől. Aki elmegy a tűztől, meg fog fázni, meleg hely pedig egy hívő szív számára csak a Krisztusnál, a Vele való folytonos érintkezésben van.
Megtörténik azután, hogy egyetlenegy megengedett, eltussolt bűn is elrontja örömünket. Whitefield azt mondta: „Az én kis kezemmel eltakarhatom szemem előtt azt az óriási Napot.” Nem kell más, mint csak a kezeteket felemelni és eltakarhatjátok előletek Isten világosságát. Minden egyes bűn megteheti ezt. A bűnnel játszani annyi, mint a szív örömét megölni.
Azt hiszem, hogy sokan azért nélkülözik az Úr örömét, mert nem adják meg megillető helyét. Vessetek csak egy pillantást a szövegre: A Léleknek pedig gyümölcse ez: szeretet, öröm, békesség.” A „szeretet” az egyik, „békesség” a másik oldalon áll, míg az „öröm” a középen van. Ha olyan emberre akadtok, aki nem szeret senkit, akkor olyanra akadtatok, aki az örömöt sem ismeri. Ennek az embernek a vallása, azaz vallásának kezdete és vége az, hogy csak önmagával foglalkozik. Az egyetlen dolog ami érdekli az, hogy ő maga megmenekül-e? Nem ismeri az örömöt, de hát hogyan is ismerhetné? A békét? Azt sem! Nincsen senkije sem, mert ahová csak megy, mindenhol morog és dörmög arra, akivel találkozik. A békének nyoma sincs azon a helyen, ahol van, állandóan csak civakodik és azután azt mondja: „Nincs örömöm!” Az öröm a közepén áll egy olyan triónak, amelyet csak teljesen lehet elfogadni, másképp nem.
Ezekben megmutattam néktek, hogy mint lehet az öröm növekedését hátrányosan befolyásolni. Kérlek titeket, vigyázzatok, nehogy a gonosz valamiképpen erőt vegyen rajtatok.
Hanem az örömöt gondosan kell ápolni. Egy keresztyénnek megvan a joga arra, hogy boldog legyen. Az nemcsak felhívás, hanem egyenesen parancsolat, amit az apostol mond: „Örvendjetek az Úrban, ti igazszívűek!” továbbá: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek!” Azok a keresztyének, kik az elkeseredésnek, az elcsüggedésnek ellent nem állanak, hanem bátortalanul, gyáván meghódolnak, azok nem engedelmeskednek az isteni parancsnak. Az a parancs, hogy örvendezzetek, épp úgy kétségtelenül Istentől ered, mint az, hogy teljes szívünkkel szeressük az Urat. Az Isten kegyelme rajtad van, óh, hívő lélek és ez arra késztet, hogy örvendj.
Ebben az örvendezésben aztán sok előnyt fogsz találni. Már egyedül az is nagy előny, hogy boldog lehetsz. Ki az, aki nem örvendene, ha erre alapja vagy oka van? Ki nem örvendene akkor, ha Isten ezt egyenesen parancsolja? Az öröm megment az élet nehézségeitől. „Az Úrban való öröm a ti erőtök.” Olyan ember, aki kedvetlenül tesz valamit az Úr országában, az inkább ne tegyen semmit. Nem hiszem, hogy a katonák valami hősiesen viselkednének a harcban, ha megelőzőleg ijesztgetitek őket és elveszitek a kedvüket. Pörgessétek vígan a dobokat! Harsogtassátok a trombitákat! Ha a harcosok bátrak, miénk a diadal! És ugyanígy, ha szívetekben az Úrnak énekeltek, akkor megálljátok majd helyeteket az Úr érdekében.
Az Úrban való öröm aztán jó óvszer is, mert aki örömöt talál Benne, az nem kívánkozik majd a világi örömök után. Aki örömöt talál az Úrban, nem lesz majd abban a kísértésben, hogy a gazdagságát vagy a tehetségét istenítse. Nem keresi a szépet az isteni tiszteleten, mert öröme Istenben és az ő igazságában, nem pedig külső formákon alapszik. Vannak vallásos emberek, kik csak a szép énekben, magasztos zenében, tetszetős öltönyökben vagy a díszes épületekben találják örömüket. Szükségük van erre, mert az Úrban elrejtett örömet nem ismerik. Azok ellenben, kikben ez a szent szenvedély uralkodik, képesek másfél óráig is nyugodtan hallgatni egy beszédet és amellett még oly mély örömet élvezni, amilyet máshol meg nem nyerhetnek.
Az Úrban való öröm ösztönözni fog arra, hogy hasznot hozzunk elő. Biztos vagyok benne, hogy azt a hasznot, amit egy keresztyén létrehozna, a kedélyhangulat nagyon elronthatja. Az a gyülekezeti tag, kinek nincs öröme az Úrban, valószínűleg nem fog másokat felbátorítani vagy fellelkesíteni, mert kitérnek előle. Még azok is, akik megpróbálják, hogy vigasztalják őt, azok is hiábavalónak fogják ezt találni és visszahúzódnak. Hallhatjátok őt, amint a hívők gyülekezetében feláll, hogy tapasztalatairól beszéljen, de egy pár szava után úgy érzitek, hogy már elég volt. Nem akarom gáncsolni avagy korholni a nyomott kedélyhangulatban levőket, hanem azt mondhatom, hogy sokkal több hasznot hoznának, ha többet tartózkodnának a napfényen.
Az Úrban való öröm az, amely a sátán országára nézve a legszégyenteljesebb. Talán hallottátok már, hogy Luther, mikor nagyon rossz híreket hallott, ezt szokta mondani: „Jertek, énekeljünk el egy zsoltárt, hadd bosszankodjék az ördög.” Semmi sem használ úgy, ha valami káros vagy csúnya dolog adódik elő, mely az Isten országára nézve szégyenletes, mint azt mondani: „Áldjad az Urat én lelkem és magasztaljad fel nevét!” Ha egy hamis hívő elesik vagy valamely prédikátor feltűnő hibát cselekszik és evvel szégyent hoz az Úr országára, akkor legyetek rajta, hogy nagyobb dicsőséget adjatok az Úrnak és olyan nagy tömeg jó dolgot cselekedjetek, hogy a rossz dolgok élét elvegyétek.
És végül, a szent öröm rendkívül kedvére van az Úrnak. Az Isten örvend övéinek
öröme felett. Azért teremtette őket, hogy boldogok legyenek. A teremtésnél Isten első és eredeti szándéka az volt, hogy minden teremtmény az ő dicsőségét hirdesse, de egyben boldog is legyen mindenki. Ha az övéi örvendenek, akkor az Úr is örül. Ugyebár, sokan közületek a karácsonyi ünnepeket családjuk körében ünneplik meg? Megmondom, hogy mi okozta a legnagyobb örömöt néktek ama napon. Az, hogy láttátok gyermekeitek boldogságát és megfigyeltétek, mint örvendenek annak, amit ti készítettetek nékik. Már most tegyük fel, hogy gyermekeitek bevonulnak karácsonykor komor, kedvetlen hangulatban, szeretet nélkül, öröm nélkül, tegyük fel továbbá, hogy nem örülnek semminek, hanem zúgolódnak ellenetek, zúgolódnak egymás ellen. Ha minden így lenne, ugyebár nagyon szomorúak volnátok. És ebben a képben, ebben a hasonlatban azután meglátjuk, hogy a mi mennyei Atyánk is mennyire örvend, ha azok hálásak és úgy cselekszenek, mint a gyermekeknek Atyjukkal szemben cselekedniük kell. Menjetek el és tegyetek ti is úgy. Ámen.

Csak igen keskeny ösvény van a közönyösség és a beteges érzékenység között. Némely embernek ‒ úgy látszik ‒ semmiféle magasztosabb gondolatai nincsenek. A Mestertől kapott talentumokat a földbe ássák, otthagyják és minden lelkiismereti furdalás nélkül űzik kedvteléseiket vagy élvezik nyugalmukat. Vannak azután olyanok, akiknek szintén nincs semmi ilyesféle gondjuk, azaz jobban mondva, nem akarnak ilyesfélékkel foglalkozni, mert Istenre úgy tekintenek, mint akitől félni és remegni kell, aki kemény és haragos Úr, akinek szolgálni fáradság és teher ‒ ha ugyan ezt nem is mondják. E két határ között azután van egy ösvény, oly keskeny, mint a kés éle, amelyen csak az Isten kegyelme vezetheti és tarthatja meg a rajta haladókat. Ez az ösvény mentes azután úgy a gondtalanságtól, mint a szolgaságtól és a felelősség oly érzete alatt áll, mely a Szentlélek segítségével könnyen elhordozható. A helyes út természetesen a két szélsőség között fekszik, aminthogy a hajózható víz sokszor a szikla és az örvény között rejlik, és éppen így van egy szent ösvény a hiúság és a csüggedés között, egy ösvény, amely igen nehezen lelhető meg és amely fáradságosan tarrtható fenn. Nagy veszély rejlik az öntudatban akkor, ha azt hiszed, hogy mindent jól tettél és hogy az Istent teljes erődből szolgáltad, mert esetleg azt is beképzelheted, hogy jutalmat érdemelsz és hogy méltó vagy arra, miszerint az Izrael fejedelmei között foglalj helyet. Ha a veszélyt, amely esetleg fennáll, még fel is fújjuk, könnyen katasztrófát idézhetünk elő. Bár a másik oldalon, a túlméltatlanság érzetétől ‒ amely minden igyekezetet megbénít és képtelenné teheti az embert a nagy és nemes törekvésekre ‒ éppen úgy kell félnünk, mint az előbbitől. Ennek az érzésnek a befolyása alatt már sok ember az Isten szolgálata elől a magányba vonult. Féltek, hogy az életnek nagy harcában nem tudják helyüket megállni és ezért elhagyták a küzdelem helyét, mielőtt még a tulajdonképpeni ütközet megkezdődött volna, hogy remeték vagy szerzetesek legyenek, mintha az Úrnak tökéletes és kedves akaratát teljesítenék akkor, ha semmit sem csinálnak és természetellenes életmódot folytatnak. Boldog az az ember, aki megtalálja a meredek és szűk utat, anélkül, hogy önmaga felől hiú, Isten felől pedig gonosz gondolatokat táplálna magában. Vajha az Istennek Lelke mindnyájunkat ama arany középútra terelne, ahol a kegyelem megszentelt ajándékai egyesülnek és ahol az egymás ellen támadó bősz indulatok, ‒ amelyek gonosz szívünkben laknak, ‒ eltávolodnak tőlünk. Kérjük tehát az Isten áldását erre a három bibliai versre, hogy a helyes álláspontot elérjük és ezt ama véghetetlen irgalmasság által meg is tartsuk, egészen a leszámolás nagy napjáig.
Olvassuk el Máté evangyéliumának 25. rész, 30. versét: „És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.”
Ebben a versben az igazságnak ítéletét olvassuk azon ember fölött, aki a néki adott talentumot nem használta. „Haszontalan szolgának” mondja az Írás ezt a férfiút, mert rest, haszontalan és értéktelen volt. Nem szerezte meg ura pénzére a kamatot és nem is volt őszinte a szolgálata. A hozzá megnyilvánult bizalomra nem volt oly érdemes, mint szolgatársai.
Figyeljük meg legelsőbben is, hogy ez a haszontalan férfiú, szolga volt. Nem is tagadta el sohasem ezt, mert hiszen éppen ezen állásából kifolyólag jutott a talentum birtokába, amely ellen szintén nem tett semmi ellenvetést. Ha többet kívánt volna elfogadni, meg is kapta volna, mert hiszen semmi ok nem volt arra, hogy miért ne kaphatott volna két vagy öt talentumot. Azt, hogy urának joga van a pénzéhez, elismerte avval, hogy a kapott talentumot elásta ‒ holott el is dobhatta volna ‒ és hogy megjelent előtte leszámolás végett. Ez tehát annál inkább felhív, azaz kötelez mindnyájunkat arra, hogy megvizsgáljuk belső érzéseinket, mert hiszen mi is szolgáknak valljuk magunkat, még pedig Isten szolgáinak. Az ítélet az Isten házában veszi kezdetet, vagyis azokon, kik Isten gyermekei és szolgái, fordítsunk tehát nagy gondot cselekedeteinkre! Ha az ítélet rajtunk kezdődik, mi lesz majd azokkal, kik nem engedelmeskednek Istennek? Ha az igaz is alig menekszik meg, hová lesz akkor az istentelen és a bűnös? A felolvasott bibliai versben a szolgának büntetését hallottuk, micsoda büntetése lesz majd akkor az ellenségnek? Ez a férfi mindvégig elismerte, hogy szolga és ha elég merész és szemérmetlen volt is ahhoz, hogy csúnya és megszégyenítő véleményét ura arcába vágja, mégsem tagadta el azt a tényt, hogy a talentum urának jogos tulajdona, mert azt mondja: Íme, megvan a mi a tied!” Dacára azonban, hogy így beszélt, mégis tovább ment, mint némely keresztyén, ki azt hiszi, hogy a keresztyénség csak evés, ivás és lustaságból és nem szolgálatból is áll, akik azt hiszik, hogy csak joguk van, de kötelességük nincsen és tovább, akik minekutána megmenttettek, azt hiszik, hogy szabadalmat kaptak a lustálkodásra, azaz hogy az ingyen kegyelmet azáltal dicsőítik, ha egész nap tétlenül ácsorognak a piacon. Ismerek olyan keresztyéneket, akik soha még a kezüket sem mozdították meg Krisztusért és mégis Uruknak és Mesterüknek nevezik. Ah, de meg fognak ezek csalatkozni az utolsó napon! Sokan közülünk elismerik, hogy csak szolgák vagyunk és hogy minden, amivel bírunk, az Úré, tehát kötelesek vagyunk Néki élni. Ez helyes dolog. Csakhogy juthatunk ám eddig a pontig és mégis haszontalan szolgáknak találtatunk majd ama napon, amikor „kivetnek a külső sötétségre, ahol lészen sírás és fogcsikorgatás.” Legyünk azért résen!
Ennek a férfiúnak ‒ holott szolga volt ‒ igen csúnya véleménye volt Ura felől, amellett pedig még a kötelességét sem teljesítette. Azt mondta: „Tudtam, hogy kegyetlen ember vagy, ki ott is aratsz, ahol nem vetettél és ott is takarsz, ahol nem munkálódtál.” Vannak bizonyos névleges keresztyének, akik befurakodtak a gyülekezetbe és akkor azután ugyan így gondolkodnak. Nem találnak semmi örömet, semmi gyönyörűséget az Isten szolgálatában, hanem csak mintegy erős kényszer alapján, teljes közönyösséggel végzik kötelességeiket. A tékozló fiú bátyjához hasonló a gondolatuk, az érzésük és vele együtt mondják: „Íme, ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, soha parancsolataidat át nem hágtam és mégsem adtál nékem egy kecskefiat sem, hogy barátimmal vígadjak.” Leülnek a jámborság árnyékos oldalán és sohasem merészkednek oda, ahova a Nap teljes erejével tüzel. Elfelejtik, hogy mit mondott az Atya az idősebb fiának: „Fiam, te mindenkor velem vagy és mindenem a tiéd!” Annyi ünnepet tarthatott volna és annyi bárányt vagy kecskefiat kapott volna, amennyit csak kívánt, mert hiszen semmi jótól sem volt eltiltva. Úgy illett volna, hogy atyjának állandó jelenléte néki öröme és boldogsága legyen és többet érjen, mint barátainak társasága, ha őszinte szíve lett volna! Abban a szolgában, ki talentumát elásta, ez a gonosz és alattomos érzés még nagyobb mértékben volt meg, mint a tékozló fiú bátyjában, de a csira ugyanaz és nékünk ugyancsak ügyelni kell arra, hogy mihelyst észrevesszük előtünését, rögtön letörjük.
Ez a haszontalan szolga úgy tekintett gazdájára, mint olyanra, aki jogot formál arra, hogy ott is arasson, ahol nem vetett és ott is gyűjtsön, ahol nem szórt. Úgy vélte, hogy gazdája kemény, sokat követelő igazságtalan férfiú, akinek nehéz a kedvében járni. Ezt a minden alapot nélkülöző véleményét aztán annyira beképzelte hogy képes volt az arcába mondani csúnya szavait. Ez a gondolkodás könnyen belopódzhat sok keresztyénbe is. Félek, hogy sokan tépelődnek ilyen gondolatokon most is, mert nincsenek megelégedve Krisztussal. Ha örülni vagy szórakozni akarnak, akkor ezt a gyülekezeten kívül keresik, nem pedig ott, ahol Krisztus található. A vallás gyötrelmet és nem örömet jelent részünkre, Isten pedig a rettenetességet és nem a szeretetet képviseli előttük. Nem találják meg örömüket az Úrban, így azután nem is kapják meg azt, amit szívük kíván, minek következménye pedig az, hogy örökké békétlenek és zúgolódók. Az Istennek szolgálni valami fárasztó, valami sorvasztó dolog előttük és azt óhajtják, hogy bárcsak nyugodt lelkiismerettel kikerülhetnék Őt. Noha egyikük sem mondja ki nyíltan, mégis kiolvashatók a sorok közül e szavak: „Milyen fárasztó e dolog!” Nem is csodálni való, ha egy-egy keresztyénből néha haszontalan szolga válik, mert hiszen miként intézhetne el valaki egy olyan ügyet jól, amelyet gyűlöl. A kényszerűségből eredt szolgálat nem éppen kívánatos. Isten nem rabszolgákkal akarja trónját ékesíteni. Olyan szolga, aki nincs megelégedve helyzetével, határozottan jól cselekszik, ha otthagyja azt. Ahol a szolga nincs megelégedve urával, menjen el onnan mielőbb, mert különben a kölcsönös viszony kellemetlen és áldatlan lesz köztük. Ha a dolgok netalán odafejlődnének, hogy ti is, meg én is nem volnánk megelégedve Istennel és uralkodásával, akkor nézzünk mielőbb egy másik Úr után ‒ ha ugyan akad, aki elfogadna bennünket ‒, mert egész biztosan használhatatlanokká válunk Jézus előtt, szeretetünk fogyatékossága miatt.
Igen érdekes megfigyelni, hogy bár ez a férfiú semmi szolgálatot sem tett urának, mégsem tartotta önmagát haszontalan szolgának. Semmi alázatot, megbánást vagy megtérést nem tanúsított. Makacs volt és dacos és minden szégyenérzet nélkül meg merte mondani Urának: „Íme, itt van, ami a tiéd!” Nem lépett Ura elé bocsánatot kérve mulasztásáért vagy hanyagságáért! Ah, dehogy tette volna. És nem állt azok közé, akik minekutána mindent megtettek, azt mondták: „Haszontalan szolgák vagyunk!”, mert úgy érezte, hogy az igazság ebben az esetben ő mellette állt, vagyis ahelyett, hogy hibáját beismerte volna, még ő vádolta meg gazdáját. Ugyanez az állapot áll fenn a hamis keresztyéneknél. Még csak nem is gondolnak arra, hogy esetleg képmutatók is lehetnek vagy hűtlenek. Ügyeljetek csak egyszer arra, hogy miként védelmezik magukat. Ha nem úgy élnek, nem úgy viselkednek, mint keresztyének, akkor ‒ úgy vélik ‒ nem megrovást, hanem sajnálatot érdemelnek, a megrovást a Gondviselés érdemli. Hibás a körülmény, hibás az alkalom, hibás mindenki, csak ők nem. Bár semmit sem tesznek, mégis nyugodtabbak, mint azok, akik mindent megtesznek. Vagy nem fáradtak-e ki eléggé, akkor, mikor a talentumot a földbe ásták? Mit akartok még? Isten talán azt akarja, hogy én többet adjak Néki, mint amit Ő nékem adott? Folyton imádkozom, hálát adok, mit követelhet Isten még többet tőlem? Így, amint látjátok, itt áll előttetek, mint aki magát semmiért meg nem alázná, a tökéletesség érzetével és Isten vádolásával az ajkán és mindezt teszi az ingyen kegyelem dicsőítésének látszata alatt! Ah, hogy vannak emberek, kik képesek az igazságot ilyen vakmerő hazugsággal eltorzítani!
Figyeljétek még meg, hogy az igazságos ítélet esetleg éppen az ellenkezőjét állíthatja annak, mint amit mi mondunk. Az, aki büszkén nélkülözhetetlennek tartja magát, haszontalannak neveztetik, aki pedig szerényen visszavonul, annak azt mondja az Úr: „Jól vagyon, jámbor és hű szolgám!” Annyira képtelenek vagyunk önmagunkat értékelni, hogy gazdagnak és bő javak tulajdonosainak véljük magunkat, holott pedig szegények, nyomorultak és meztelenek vagyunk. Így állt a dolog e hűtlen szolga esetében is, aki beképzelte, hogy még uránál is igazságosabb.
Igen jó ok lesz szívünk megvizsgálására az, ha megnézzük, hogy mit tett ez a haszontalan szolga, azaz jobban mondva: mit nem tett. Gondosan és óvatosan kikeresett egy helyet, ahová a kapott tőkét elásta és ezzel azután véget ért szolgálata, Jegyezzük meg, hogy nem tulajdonította el a pénzt és nem is fordította Saját céljainak vágy üzletének javára. Nem volt sem tolvaj, sem sikkasztó, ki esetleg a rábízott összeggel hűtlenül cselekedett volna, amely tettével sokak fölött előnyt szerzett magának, akik Isten szolgáinak nevezik magukat és mégis egyedüli céljuk, hogy önmaguk javát szolgálják. Sokan vannak, akik a náluk letett pénzt jól forgatják és gyarapítják, de nem is gondolnak arra, hogy avval az Úrnak szolgáljanak. Összes törekvésük, igyekezetük mind a saját ‒ más szóval ‒ (ugyanezt fejezve ki) családjuk érdekében történik. Vegyünk például egy embert, aki az ékesszólás ajándékát kapta. Nem használja ezt a Krisztus, hanem a saját céljai részére, hogy népszerűséget nyerjen, ami által pedig jó állásba kerüljön be. Egyedüli célja ékesszólásának, hogy nyereséghez, haszonhoz jusson általa. Ezt a példát mindenhol meglátjuk, ahol keresztyének vannak. Nem nevezhetjük házasságtörőknek vagy iszákosoknak és épp oly kevéssé tolvaj vagy sikkasztóknak. Nem, rendes, tisztességes, nyugodt emberek, csak éppen hogy a kezdésnél és bevégzésnél nem látnak mást, mint önmagukat. Hát nem nevezhetők joggal haszontalan szolgáknak? Mit ér az a szolga nekem, aki még a saját dolgait sem végzi rendesen? Ha egy keresztyén férfiú arra törekszik, hogy gazdag ember legyen és bírónak vagy esetleg képviselőnek megválasszák, mit bizonyít ez? Azt, hogy tud dolgozni, hogy van benne ambició, de viszont azt is, hogy csakis önnönmagának dolgozik. És ha egész életén át csak, akkor ez az eredmény, ez a siker fogja elítélni azért, hogy mit ért volna el akkor, ha az Úrnak dolgozott volna. A haszontalan szolga példája tehát igen jó volt. És ha ez a férfi a külső sötétségbe vettetett, mi lesz ti közületek némelyekkel?
Azután ez a gonosz szolga nem követett el visszaélést a kapott talentummal. Nem tékozolta el a henyélésben és mulatozásban, mint a tékozló fiú. Nem, sokkal becsületesebb ember volt, mint ez. Egyetlenegy fillért sem pazarolt el és különösen ügyelt arra, hogy az egész összeg megmaradjon és semmit kockára ne tegyen. Az összeget ‒ talentumot‒ úgy, amint kapta, begöngyölte egy darab posztóba és elásta a földbe. Tulajdonképpen tehát egy bankba tette, csakhogy olyanba, amely nem ád kamatot. Sohasem nyúlt e pénzhez, hogy csak egy fillért is elvegyen valami mulatság vagy lakoma céljára. Mentve van tehát attól a vádtól, hogy ura pénzét elfecsérelte volna. És mindezen dolgokban felette áll azoknak, kik erejüket a bűnnek áldozzák és képességüket arra használják fel, hogy rossz tulajdonságaikkal az embereket kielégítsék.
Nagy fájdalmat és szomorúságot okoz nékem az, ha látom, hogy olyanok, kik Krisztus szolgáinak nevezik magukat, az evangyéliumot ‒ ahelyett, hogy hirdetnék ‒ a földbe ássák. Szinte teljesen ellentmondanak Krisztusnak, holott követőinek vallják magukat és így a kapott talentumot Urunk ellen használják. Ez a szolga ilyesmit nem tett, bár eléggé romlott és gonosz volt a szíve, de mégis nem vált nyíltan és ily talán kételyeket felvessen, vagy hogy az Isten világos szavainak ellentmondjon. Nem, ezek fenntartattak az utolsó napok teológusainak, azoknak a napoknak, amelyek olyan szörnyeket hoznak elő, mik azelőtt teljesen ismeretlenek voltak.
A talentumból, amit a szolga urától kapott, semmi sem hiányzott, ugyanúgy adta vissza, mint ahogy kapta. Úgy tűnik fel tehát szemünk előtt, mint hű és becsületes férfi. Hanem nem ez az, amit Krisztus hűségnek nevez. Ha úgy érzed, hogy kegyelmet nyertél és hogy megtartod azt amit kaptál, anélkül hogy igyekeznél gyűjteni hozzá, akkor ez azt jelenti, hogy talentumodat úgy amint kaptad elástad és gyümölcstelen maradsz. Nem elég csak megtartani, hanem szaporítanod kell azt, amit kaptál. A tőke megvan, de hol vannak a kamatok? Ha minden egyéb célt és törekvést félretéve, csak azért élsz, hogy állásodat megtartsd, akkor gonosz és haszontalan szolga vagy, aki már most kárhozat alatt van. Vajha közületek mindegyiknél felvetődnék a kérdés: „Uram, nem vagyok-e én az?
Az Úr „gonosz”-nak nevezte ezt a szolgát. De hát gonoszság-e a haszontalanság? A „gonosz” kifejezés bizonyos cselekvési módot vagy tulajdonságot jelent. Helytelenül cselekedni, nem a Krisztusért élni, a világnak szolgálni, az Úr nevének dicsőséget nem hozni, avagy henyélni, lustálkodni ‒ mind-mind gonoszság. Természetesen sok gonosz ember él a világon, aki nem nagyon szívesen vonatkoztatja magára ezt a kifejezést. A „gonoszság” és a „lustaság” az a két kifejezés, amit Jézus jóformán mindig együtt ejtett ki. Egy iskolás fiút felszólított a tanítója:
‒ Mit csináltál, Jancsi?
A gyermek egész szabadon felelt:
‒ Semmit, tanító úr!
‒ Éppen ezért korhollak, ‒ felelt a tanító, ‒ mert látom, hogy semmit sem csináltál, holott meg kellett volna csinálnod a feladatodat.
És ugyanígy részünkre sem lesz mentőok majd az utolsó napon, ha az Úr kérdésére azt feleljük, hogy: „Semmit sem csináltam!”, hanem hallgatnunk kell azt az átkot, amely illeti azokat, kik balkéz felől állanak. Nincsen-e megírva: „Átkozzátok meg Méród városát, szól az Isten angyala; átkozzátok meg polgárait, hogy ne nyerjenek segítséget az Úrtól, segítséget az Úrtól a pogányok ellen.” Az, aki semmit sem csinál, az gonosz és haszontalan szolga.
A külső sötétségre vettetett ki ez a férfi. Figyeljétek meg: elátkoztatott arra, hogy olyanná legyen, mint amilyen volt, mert a pokol az Úr szavai szerint folytatása lesz annak, „amilyenek itt voltatok.” „Valaki gonosz volt, továbbra is gonosz marad és aki tisztátalan volt, továbbra is tisztátalan lesz.” Ama másik világban a jellem tartóssága fog uralkodni. Tartós szentség mennyországot, állandó gonoszság pedig poklot alkot. Ez a férfi kivonta magát gazdája családjából, mert urát keménynek és zsarnoknak érezte, akiben sem szeretet, sem igazságérzet nincsen. Mivelhogy tehát így kirekesztette magát, azzal büntette meg az, hogy: „Maradj továbbra is künn.” Homályban és sötétségben volt azonkívül, mivel hamis véleményt táplált gazdája felől, aki pedig nem volt szigorú és kemény férfiú, mivel nem aratott ott, ahol nem vetett és nem gyűjtött ottan, ahol nem szórt. Azt mondta tehát néki: „Mivel eddig is sötétségbe helyeztetted magad, maradj továbbra is abban a sötétségben, amely kívül van.” Ez a szolga irigy volt. Nem volt képes jó szívvel hordani ura előmenetelét és dühében fogait csikorgatta. És elítéltetett arra, hogy ebben az állapotban maradjon és mindörökre csikorgassa a fogait. Rettenetes előképei ezek az örök gyötrelemnek! Rettenetes a jellemnek tartóssága egy hallhatatlan lélek számára: „Aki gonosz volt, továbbra gonosz marad.” És ez a jellem nemcsak hogy állandó, hanem a maga módja szerint fejlődik is. A rossz, amelynek az alapja már megvan, még rosszabb lesz és a gonoszság, amelyet semmi vissza nem tarthat immár, még iszonyúbb. A jövendő világban, ahol a gyülekezetnek vagy az evangyéliumnak jelenléte nem képez akadályt senkinek, az ember még utálatosabb lesz Isten elleni gyűlöletében és idegdermesztő ebből eredő nyomorúságában. A fájdalom és a bűn szorosan egybekapcsoltattak. Ha valaki bűnben él, szükséges, hogy fájdalmakat is tűrjön, mert az istentelen férfi olyan, mint a háborgó tenger: nyugtalan és iszapot meg piszkot vet ki magából. Ah, milyen érzés lehet az, mindörökre kizárva Isten házából! Mindig sötétségben fetrengeni! Soha a tisztaság, a reménység és az üdvnek fényét nem látni! Örökké csikorgatni fogukat a fájdalomtól, érezve Isten haragját és a pokol kárörvendezését! Ah, kérjünk, könyörögjünk kegyelmet, hogy annak élhessünk, annak szolgálhassunk, annak akaratát cselekedjük, aki a mennyekben uralkodik. Az a haszontalan szolga rettenetes jutalmat kapott, minekutána elvégezte számadását urával, de ki mondhatja azt, hogy nem érdemelte meg? Megkapta cselekedeteinek jutalmát. Vajha ne lenne közöttünk senki, aki szintén ilyen jutalmat nyer majd a leszámolás nagy napján!
Most azonban fordítsuk figyelmünket a második felolvasott bibliaversre. Lukács ev.
17. rész, 10 verse: „Ezenképpen ti is, ha mindazokat megcselekedtetek, amik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan szolgák vagyunk, mert amit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük.”
Ez az önmegtagadás szava, amelyet azok a szolgák mondanak, akik egész napon át szorgalmasan, teljes erejükből dolgoztak. Ez a vers példa arra, hogy minden emberi képzelet és jelesség visszautasíttatik, azaz haszontalan. Ha a szolga kifáradtan és meggyötörten hazajön, akkor nem szól hozzá a gazdája, hogy: „Nagy hálával tartozom a te fáradságodért!” Nem, nem mondja, mert hiszen tartozik néki szolgálatával és ha ezt becsületesen elvégzi, nem fogja érte hősnek tartani. A szolga egyszerűen kötelességét végzi, ha reggeltől estig dolgozik és nem várja, hogy csodálkozzanak munkásságán, nem követel ezért külön díjazást vagy köszönetet. És ugyanígy ne tartsuk valami nagyra szolgálatunkat, hanem ismerjük be, hogy csak haszontalan szolgák vagyunk.
Ha beszédem első része esetleg fájdalmat vagy keserűséget okozott, úgy remélem, ez annál inkább késztet arra, hogy a második rész szellemébe jó mélyen behatoljunk. Ez a két vers acéltollakkal van szívemre felírva, egy irgalmatlan seb által, melyet akkor ütöttek rajtam, mikor szerfölött gyenge voltam annak elhordozására. Franciaország déli részében tartózkodtam betegen, nyomott kedélyhangulatban és úgy elcsüggedve, hogy alig voltam képes életemet hordozni, amikor azon rosszindulatú emberek közül, ‒ kik mind ismert állásban és különösen isteni szolgálatban álltak egy névtelen levelet kaptam, amely így volt címezve:
Spurgeon C. H., ama bizonyos haszontalan szolgának.
A levél vallásos iratokat tartalmazott, melyek Jézus ellenségeiről szóltak, megjelölve és aláhúzva azon helyekkel, amelyek reám vonatkoztak. Legtöbbnyire ‒ már a megszokásból kifolyólag is ‒ nyugodtan elolvasom az ilyeneket és azután a tűzbe dobom. Nem gondolom, hogy az ilyen alkalmatlanságoktól megszabadulok és rendes körülmények között nem is esnek nagyon nehezemre, hanem abban az órában, mikor oly nyomott kedélyhangulatban és kínos fájdalmak között voltam ‒ igen mélyen bevágódott ez a csúf levél a szívembe. Ide-oda vetettem magam az ágyban, miközben kérdeztem: Hát haszontalan szolga vagyok-e én? Rendkívül szomorú voltam, elcsüggedt és sem a fejemet felemelni, sem nyugalmat találni nem tudtam. Végigtekintettem életemen, láttam hibáimat, gyarlóságimat, tökéletlenségemet és nem tudtam enyhülést találni mindaddig, míg ez a második bibliai vers eszembe nem jutott és segítségemre nem jött. Azt feleltem magamnak: Nem hiszem, hogy haszontalan szolga lennék abban az értelemben, amelyben ez az ember nevezett annak, ámbár más értelemben feltétlenül az vagyok. Teljesen az Úrra, az én Mesteremre vetettem magam, a versnek mély átérzésével, míg azután alázatos hitben nyugalmat nyertem. Az előbb azt mondtam, hogy csodálkozom azon, hogy egy emberi lény gyönyört talál abban, ha másnak fájdalmat okozhat, és mégis vannak ilyen emberek. Természetesen gonosz szellemek mindig vannak körülöttünk, amelyek ellenünk törnek és az Úr Jézus szolgáinak készen kell lennie ezeknek a támadására naponkint. Engedjétek meg mostan, hogy azoknak, kik beszédem első részében fájdalmat éreztek, figyelmüket erre a pontra tereljem, ahová én magam is menekültem, úgy hogy most hálát és köszönetet mondok az Úrnak azért a levélért, amely végeredményében szívemnek üdvös gyógyulást hozott.
Az a vallomás, hogy haszontalan szolgák vagyunk, a helyes útra vezet bennünket, ha esetleg azt gondoljuk, hogy vagyunk valamik és dicséretet érdemlünk. Ez a szöveg a helyes útra fog vezetni, ha azt gondolnánk, hogy már eleget tettünk, hogy már a nap terhét és forróságát elég ideig tűrtük és már elég ideig álltunk őrhelyünkön. Ha ellenben eljő az utolsó nap és szép aratási ünnep után nyugalomba megyünk, akkor feddőzni és dorgálózni fog velünk ez a rész. És ha helytelenül terhünk megkönnyítését kérjük és azt kívánjuk, hogy az Úr azonnal és rögtön adjon jutalmat azért, amit tettünk, ‒ akkor megszégyenít ez a vers. Ez büszke indulat volna, amely sem a fiúhoz, sem a szolgához, nem illik és amelyet erős kézzel le kell törni.
Tekintsük meg elsőbben is, hogy menyiben váltunk mi Isten hasznára? Elifáz nagyon helyesen mondta Jóbnak: „Az Istennek használ-e az erős ember? Sőt önmagának használ az okos? Gyönyörűségére van-e az a Mindenhatónak, ha te igaz vagy, avagy nyereség-e az, hogy feddhetetlenül jársz?” Ha javainkból áldozunk az Úrnak, talán adósunkká tettük Őt? Mi módon gazdagíthatjuk mi azt, aki az összes arany, ezüst- és drágakövek tulajdonosa? Ha feláldozzuk magunkat Néki és ha vértanuk vagy misszionárusok leszünk az Ő akaratáért, mit tesz ez Annak, kinek dicsőségét zengi a menny és harsogja a föld? Miképpen ábrándozhatunk arról, hogy az örökkön örökké élő a mi adósunk lehet? A leghelyesebb Dáviddal együtt mondani: „Mondjad ezt az Úrnak én lelkem: Én Uram vagy te, jóllehet semmi jóm Néked nem használhat, hanem a szenteknek, kik e földön vannak és a becsületeseknek, kikben vagyon minden én gyönyörűségem.” Vigyázzunk, kedveseim, nehogy Istenkáromlást szóljunk!
Emlékezzünk továbbá arra testvéreim, hogy akkor, mikor valamilyen szolgálatot teljesítünk, csak adósságunkat igyekszünk leróni. Remélem, erkölcsi érzetünk még nem szállt le annyira, hogy azt hisszük, miszerint valami jó cselekedetet követünk el akkor, ha tartozásunkat kiegyenlítjük, Még nem találkoztam olyan férfiúval, aki büszkén, kérkedve mondta volna:
‒ Húszezer koronát fizettem ki ma X. Y.-nak.
‒ Ugyan? Talán ajándékoztad néki ez összeget?
‒ Óh, nem ...Hanem tartoztam Néki.
Hát, valami nagy dolog ez? Talán oly mélyen állunk már lelki dolgokban, hogy azt hisszük, nagy szolgálatot teszünk Istennek akkor, mikor kötelességeinket végezzük? „Ő teremtett minket és nem mi magunk!” Krisztus megváltott, tehát nem rendelkezhetünk már önmagunkkal, mert „drága áron vásároltattunk meg.” Szövetséget kötöttünk vele, amelyben szabad akaratból átadtuk magunkat Néki. Avagy nem keresztelkedtük-e meg az Ő nevében és halálában? Amit tehát cselekszünk, azt Néki joga van követelni tőlünk, mint aki alkotott, teremtett és a bűntől megszabadított bennünket. Ha tehát a szántás nehéz munkáját teljesen elvégeztük, úgy hogy semmi műveletlen föld már nincsen és ha a nyáj legeltetését és felnevelését bevégeztük, ha minden tőlünk telhetőt megtettünk, akkor már nem tartozunk semmivel sem az Úrnak. Miért vágyunk köszönetre és miért óhajtunk tehát megszabadulni a szolgálattól, mielőtt készen lennénk?
Mindezek mellett még itt van az a szomorú, megfontolni való dolog is, hogy haszontalanok vagyunk minden cselekedeteinkben, mert azok tökéletlenek. A szántásnál sok kemény föld maradt műveletlenül, a legeltetésnél pedig sokszor lépett elő a feledékenység és a szeretetlenség. Milyennek kell lennie szolgálatunknak, ha azt olvassuk, hogy: „Íme, az ő szolgáiban sem bízhat és angyalaiban is talál hibát.” Van még valaki, aki megelégedéssel tekint vissza arra a szolgálatra, amelyet az Úrnak tett? Ha ti úgy is gondoljátok, én nem mondhatom ezt, még a legkevésbé sem, hanem rettegem a ti biztosságtokat. Mert, ami engem illet, őszintén és az igazságnak megfelelően ki kell jelentenem, hogy semmivel ‒ amit csak cselekedtem ‒ nem vagyok megelégedve. Egy ízben azt kívántam, hogy bárcsak még egyszer leélném életemet. Most azonban fáj, hogy büszke szívem ily kívánságra fakadt, mert minden valószínűség amellett szól, hogy ha még egyszer élnék, sokkal rosszabbul tenném kötelességemet. Amit a bennem működő isteni kegyelem cselekedett, azt alázatosan beismerem, hogy nagy hálával tartozom érte, hanem amit valahol én tettem, azért elnézést kell kérnem. Kérem Istent, hogy tekintsen elnézéssel imáimra, mert azok telve vannak hibával. Kérem arra, hogy erre a beismerésre is tekintsen irgalommal, mert nem olyan alázatos, amilyennek lenni kellene. Kérem, hogy könnyeimet mossa meg, könyörgéseimet tisztítsa meg és merítsen engem olyan hullámsírba, ahol megszabadulhatok teljesen az „én”-től és az Övé legyek. Oh, édes Urunk, Te tudod, hogy mily kevés bennünk az alázatosság. Bocsáss meg nékünk! Haszontalan szolgák vagyunk mindannyian és ha Te igazán ítélni akarsz, mindnyájan elveszünk.
Még tovább. Nem szabad büszkének lennünk még akkor sem, ha esetleg eredményt értünk is el az Úr művében, mert mindent, amit tettünk, az Úr gazdag kegyelmének kell köszönnünk. Ha kötelességeinket egészen elvégeztük volna, ha mindent megtettünk volna is, ami tőlünk telhet, semmit sem értünk volna el, ha kegyelme nincs velünk. Ha buzgóságunk lankadást nem ismer, akkor Ő az, aki e tüzet folyton táplálja. Ha előtörnek a bűnbánat könnyei, akkor Ő az, aki a sziklát megüti és forrás fakad belőle. Ha valami erény van bennünk, ha valami szeretetreméltóság van rajtunk, ha van hitünk, szeretetünk, és ha valami hasonlatosság van rajtunk Krisztussal, akkor ez azt mutatja, hogy az Ő művei, teremtményei vagyunk és semmiféle dicséretet nem követelhetünk a magunk részére. Azt adtuk Néked Uram, amit Te adtál nékünk. Ha valahol valami jó ötletünk, cselekedetünk volt, az Tőled indult ki, tehát a Tied volt. És ezért még a legjobbjaink is haszontalan szolgák.
Foglalkozzunk most még a harmadik alapverssel: „Az ő ura pedig mondá néki: Jól vagyon, jó és hű szolgám,” (Mt.25,21)
Nem kísérlem meg, hogy eme édes, vigasztaló szavak fölött prédikáljak, csak egy- két szót akarok szólni hozzájuk. Azoknak, akik a kapott talentumot szorgalmasan használták, azt mondja az Úr: „Jól vagyon, jó és hű szolgám.” Ezek a kegyelem szavai. Boldog az az ember, kinek az Úr azt mondja: „Jó és hű szolgám.”
Figyeljétek meg e helyen, hogy az Úrnak „jól vagyon” szavai a hűségnek szóltak. Nincs megírva: „Jól vagyon, jó és tündöklő szolgám”, mert talán nem is világított ez az ember azok szemébe, kik a fényt és csillogást szeretik. Az sincs megírva, hogy „Jól vagyon, jó és kitűnő szolgám!”, mert lehetséges, hogy ez az ember soha sem volt túl hazája határain. Alkalmasint megtette azt a keveset, amit legjobb akaratából megtehetett és soha egy alkalmat sem halasztott el, hogy jót tegyen, amiért azután „hűnek” nevezte őt az Úr.
Ez az ítélet pusztán szabad kegyelemből eredt. A jutalom nem volt a szolgálatnak megfelelő, mivel a szolga „kevesen volt hű”, de ‒ úgymond ‒ „sokra bízlak ezután”. Az ítélet nem a törvény, hanem a kegyelem szerint lett kiszabva. A mi jó cselekedeteink bizonyítékok arra, hogy a kegyelem bennünk van, a hűség pedig bizonyíték arra, hogy szeretjük az Urat ‒ bizonyíték tehát arra, hogy szívünk megváltozott és hogy szeretettel van eltelve Az iránt, aki iránt valaha semmi vonzalommal sem bírt. Ha az Úr néktek vagy nékem azt mondja, hogy „Jól vagyon”, akkor ezt pusztán kegyelméből és nem szolgálatunk miatt mondja. És ez az, ahová jutnunk kell és ahol meg kell állapodnunk, mert az a vélemény, hogy valamely személyes szolgálatunk van, mihamar elégedetlenné tesz Urunkkal szemben, akinek szolgálata így keménynek és szigorúnak tűnik fel.
És végül testvéreim, milyen végtelen elragadtatással fogja Jézus megtölteni szíveinket, mikor majd az Isten kegyelme által üdvözülünk és halljuk zengeni szavát: „Jól vagyon, jó és hű szolgám!” Ah, ha a sátán minden kísértése, a világ minden csábítása, emberi természetünk gyöngesége dacára is prédikáljuk a Krisztust teljes tehetségünkből és Néki lelkeket mentünk, ah, micsoda dicsőség lesz az! Milyen elképzelhetetlen üdv lesz majd hallani: „Jól vagyon!” Mennyire fog ez különbözni az emberek ítéletétől, kik majd ezt, majd azt hibáztatták, míg mi képességünk legjavát tettük. Keveset számít majd akkor az, amit mondtak nékünk, úgy a barátok simulékony, mint az ellenség durva szavait elfelejtjük, ha Jézus azt mondja: „Jól vagyon!” Nem fogjuk büszkeséggel elfogadni a dicséretet, mert hiszen akkor is csak haszontalan szolgáknak tartjuk magunkat, hanem rajongó szeretettel vesszük Őt körül azért, mert oly nagy súlyt helyezett arra a pohár vízre, melyet tanítványainak adtunk és arra a szegényes, gyarló szolgálatra, melyet Néki tettünk!
Testvéreim, menjetek előre és ne gondoljatok a nyugalomra addig, míg munkátokat el nem végeztétek. Szolgáljátok Istent teljes erőtökből. Tegyetek többet, mint a farizeusok, akik azt remélték, hogy buzgóságuk által üdvözülhetnek. Tegyetek többet, mint amennyit elvárnak tőletek és ha mindent megtettetek, helyezzétek a Megváltó lábai elé és mondjátok: „Haszontalan szolga vagyok!” Azok, akik a hűséget alázattal és a buzgóságot önmegtagadással kötik egybe, azokhoz fog Jézus így szólani: „Jól vagyon, jó és hű szolgám, menj be a te Urad örömébe!”

Akkor ment fel utoljára az Úr Jézus Jeruzsálembe, mikor a gyermekekkel időzött és
őket megáldotta. Szinte olyan búcsuáldás volt ez, amely emlékeztet egyúttal arra az eseményre, mikor a mennybemenetel előtt tanítványaitól búcsuzott és egyiküknek ez a nyájas figyelmeztetést adta: „Legeltesd az én juhaimat.” Az Izrael pásztorához, „ki összegyűjti juhait és a bárányokat keblén hordozza”, nagyon jól illett, hogy utolsó útján a gyermekeket áldja meg.
Kedveseim, az Úr Jézus nincs közöttünk test szerint, azt azonban tudjuk, hogy hol van és tudjuk, miszerint teljes hatalommal rendelkezik úgy a földön, mint a mennyben arra nézve, hogy övéit megáldja. Közeledjünk azért ma Hozzá.
Könyörögjünk az Ő közbenjárásáért, foglaljuk be a mi imáinkba másokat is, még pedig gyermekeinket, azaz jobban mondva az összes gyermekeket hozzuk különösen eléje. Ah, mi sokkal többet tudunk Jézusról, mint a palesztinai asszonyok, legyünk tehát buzgóbbak náluk abban, hogy gyermekeinket Hozzá vigyük, miszerint Ő megáldja őket, ezek pedig elfogadják Őt. Jézus kész arra, hogy áldást osszon. Jézus nem változott még meg és kegyelme még mindig teljes. Amiként a bűnösöket még mindig elfogadja, ugyanúgy a gyermekeket is még mindig megáldja és ne hagyjatok senkinek sem nyugtot addig ‒ még ha tanító vagy elöljáró is ‒, míg Jézus a gyermekeket el nem fogadta és meg nem áldotta és míg biztosak nem vagytok abban, hogy azok bementek az Isten országába.
Az Üdvözítőnek ‒ mikor látta, hogy a tanítványok úgy a gyermekeket, mint azok hozzátartozóit nem engedik Hozzá ‒ nem igen tetszett ez és önmaga hívta magához a kicsinyeket, hogy őket megáldja, a tanítványokat pedig valamire tanítsa. Megmondta a tanítványoknak, hogy igen szívesen veszi, ha a gyermekeket és ezek tulajdonságait jelentékenyeknek és nem könnyen vennék, mert gyermekekből és gyermekies modorúakból áll az Ő birodalma. Azonkívül pedig tudtukra adta, hogy senki sem mehet be az Atya országába, ha nem úgy veszi azt, mint a kis gyermek. Isteni biztossággal és saját kifejezésével mondta: „Bizony”, valamint saját személyes tekintélyével támogatva ezt: „mondom néktek”. Ezek a bevezető szavak irányítják a mi tiszteletteljes figyelmünket ama tényre, hogy az Isten országa igen távol van és semmiképpen sem található meg annak, aki az evangyéliumot nem úgy fogadja be, mint a kis gyermek. A Mesternek ezek a kijelentései azok, melyekkel ma foglalkozni akarunk. Kérjük tehát a Szentlelket, hogy szíveinket felnyissa és a hallott igéket abba jól belevésse.
Három dologról fogok beszélni. Először a tanítványok titkos gondolatairól, amelynek a Mester ‒ szövegünk szerint ‒ ellentmondott. Másodszor az Úr nyílt kijelentéséről és harmadszor arról a bátorságról, amelyet Jézus ad nékünk.
Elsősorban tehát a tanítványok titkos gondolatairól fogok beszélni, melyeket cselekedeteik kifejezésre juttattak, bár szavakkal ki nem mondtak.
Az tisztán látható, miszerint a tanítványok azt gondolták, hogy a gyermekek sokkal jelentéktelenebbek, hogysem az Úr drága idejére igényt tarthatnának. Ha például egy herceg kívánt volna Jézushoz jönni, akkor úgy Péter, mint a többiek minden kétség nélkül előrebocsátották volna, így azonban látták, hogy ezek csak szegény asszonyok apró csecsemőikkel és gyermekeikkel, tehát útjukat állták. Még ha legalább férfi lett volna, talán akkor sem förmedtek volna úgy rá. Hanem gyermekekre! Csecsemőkre és asszonyokra! Nem volna helyes ezeket a nagy Mesterhez engedni. Hogy ezek a kis kérők mit akarnak, azt mindenki gondolhatja. Jézusnak sokkal nagyobb az elfoglaltsága, semhogy még e tolakodókat is Hozzá eresszük. Sokkal nagyobb és fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia. A gyermekek oly kicsinyek, hogy nem is érdemesek arra, hogy a Mester figyelmét reájuk irányítsák ‒ így gondolkodtak a tanítványok. De testvérek, ha jelentéktelenségről van szó, akkor ugyan melyikünk remélheti, hogy az isteni figyelem reá irányul? Ha azt véljük, hogy a gyermekek kicsinyek Isten szemei előtt, akkor milyenek vagyunk mi? A szigetek egy-egy porszemek csak Előtte, a föld lakói pedig sáskák. Igen, mi mindnyájan semmik vagyunk! Ha alázatosak volnánk, akkor így kiáltanánk fel: „Uram, micsoda az ember, hogy gondot viselsz reája és az embernek fia, hogy elfogadod őt? „Ha úgy véljük, hogy az Úr a kicsinyeket és jelentékteleneket nem méltatja figyelmére, akkor mit gondolunk eme szavai felől: „Avagy nem vásárolnak-e öt verebecskét két fillérért? És mégis ezek közül egy sem hull a földre a mennyei Atya tudta nélkül.” A jelentéktelenség gondolatát tehát félre kell vetnünk. „Mert az Úr magas helyen ül és látja a legkisebbet is.” De hát olyan jelentéktelenek-e a kis gyermekek? Nem népesítik-e be a mennyet? Nem vagytok-e meggyőződve ‒ én igen ‒, hogy a kis gyermekek a menny lakósságának igen tekintélyes részét képezik? A gyermeklábak nagy sokasága járkál az Új-Jeruzsálem utcáin. Elszakíttatva a szülők kebléről, mielőtt még valódi bűnt elkövettek volna, megszabadulva az élet fáradságos terheitől, nézik örökké a mennyei Atya arcát. „Ilyeneké az Istennek országa.” És ezeket ti jelentékteleneknek nevezitek? Megfordíthatnám a dolgot és a felnőtteket nevezném jelentéktelennek, akik között néha csak elvétve lehet egyet találni, ki szolgálja az Urat. És azután, igen sok gyermek van, aki megmarad, felnövekszik és emberré válik és már ezért sem szabad a gyermekeket jelentékteleneknek nevezni. Sok képesség és lehetőség rejlik egy gyermekben. Bár a férfi még homályban van, de maga lesz ő férfi, itt van és aki játszik vele, elrontja azt. Aki a gyermeket kísértésbe hozza, esetleg tönkreteszi a gyermek egész lelkületét. Egy kis balgaság, amely az ifjú fülébe hatol, elpusztíthatja az embert, ha ez a lassú méreg megérinti a nemes jellemet. Ha a gyermekkor barázdáiba gyomot vagy gazt vetünk, akkor azok együtt növekszenek az ifjúval és megérnek, mire az ifjú férfiúvá fejlődik, amikor aztán szomorú eredményt tárnak elő. Az ellenkező oldalon pedig látjuk, hogy ha valamely igazságot bevésünk a gyermekek szívébe, az feltétlenül gyümölcsöt hoz, amely különösen a férfikorban látható. Minden egyes gyermekből ‒ aki a vasárnapi iskolában tanítója kedves szavait hallgatja ‒, egy-egy Luther válhat, aki bámulatba ejtheti a világot az igazság hatalmas hirdetésével. Mindenesetre az a gyermek, akinek szívébe az igazság beoltatott és Isten félelmében felnevelkedett, jobban képes megőrizni ezt a jó magot a bekövetkezendő gonosz időkre. Ezért ne engedjétek meg senkinek sem, hogy az ifjúságot megvesse vagy jelentéktelennek nevezze. A magam részéről feltétlenül előjogban részesítem, mert hiszen övék a jövő. Ami egyszer megtörtént, az már elmúlt és többé meg nem változtathatók, sőt maga a jelen is elmúlik, mialatt szemléljük. A mi reménységünk azonban a jövőben van, ezért uraim: helyet a kicsinyeknek, a fiúknak és leányoknak!
Gyanítom azonban, hogy ezek a felserdült apostolok azt gondolják, hogy a gyermekek kedélye nagyon az enyelgésre és játékra hajlik. Hogy csakis a játékra és gyermekies érzületükre viselnek gondot, csak olyanforma időtöltésnek veszik, mikor Jézus karjaiba veszi őket, gyönyörködnek ebben és nem is gondolnak a pillanat ünnepélyességére. Ej, ej, hát ez csak enyelgés?! Talán a gyermeknek bűnül rójuk fel, ha enyeleg? És vajon, kedves uraim, ti sohasem enyelegtek? Mit gondoltok, mi volna az eredmény, ha arról volna szó, hogy ki enyeleg jobban: a gyermek avagy a felnőtt férfi, esetleg nő? Kell annál nagyobb játszi időtöltés, mint mikor a férfi csupán megszokott gyönyöreinek él vagy mikor a nő egész idejét a ruházkodásban, a társaságban fecsérli el? Vagy még több: a gazdagságnak, a pénznek felhalmozása micsoda más, mint nyomorult időtöltés? Gyermekjáték, de ennek a gyönyöre nélkül! Az emberek legtöbbje éppen úgy enyeleg, éppen úgy játszik, mint a gyermek, csakhogy sokkal nagyobb mértékben ‒ és ez a különbség! A gyermek ha játszik, legalább apró dolgokkal foglalkozik, a játékai hamar széttörnek, hiszen éppen erre a célra készültek is, nemde? A gyermek csak azt teszi játékaival, ami helyes. Hanem én ismerek férfiakat és nőket, akik játszanak a saját lelkükkel, játszanak a mennyel, a pokollal, az örökkévalósággal. Játszanak az Isten igéjével, az Isten Fiával, játszanak magával az Istennel! Ne engedjétek azonban, hogy a gyermek könnyelműen viselkedjék, mert azokban a kisded játékokban sokszor erős benső érzelmek nyilvánulnak meg, amelyek éppen oly erősek, mint a férfiak ösztönei. Az államférfiak tanácskozásainak és az országgyűlés üléseinek a fele rosszabb, mint a gyermekjátékok. A hadgyakorlat nagyobb oktalanság a legpajkosabb gyermekcsínynél. A felnőtt gyermekek sokkal rosszabb játékosok, mint amilyenek a gyermekek egyáltalán lehetnek. Meg ne vessétek tehát a gyermeket, hogyha játszik, mikor az egész világ balgaságokat követ el.
De ‒ azt mondjátok ‒ ha a gyermekeket engedjük is a Krisztushoz és Ő meg is áldja őket, ezt mihamar el fogják felejteni. Bármily szeretetteljes legyen is tekintete és bármily édesek is szavai, csakhamar visszatérnek játékaikhoz és gyenge emlékezőképességükben még csak a nyoma is elvész a történteknek. Ezt a kifogást azonban épp úgy visszavetjük, mint az elöbbenieket. Vajon a férfiak nem feledékenyek-e? Melyik feledékeny nemzetségnek beszélhetnek legtöbbet a prédikátorok? Bizony, ez az a nemzetség, amelyikről Ézsaiás próféta szól: „Parancsra új parancs, parancsra új parancs; szabályra új szabály, szabályra új szabály; itt egy kicsi, ott egy kicsi.” (Ézs.28,10) Ah, milyen soknak van szüksége arra, hogy az evangyéliumot ismét és ismét és újra prédikálják, míg csak a prédikátor ebben a reménytelen feladatban teljesen kifárad, mert hasonlítanak azokhoz az emberekhez, akik lélek szerinti ábrázatjukat megtekintik a tükörben és mihelyt onnan elmennek, elfelejtik milyennek látták magukat. Élnek még mindig a bűnben. Az igének semmi állandó hatása sincs szívükre. Feledékenység!... Ne vádoljátok a gyermekeket azzal, amely legjobban nálatok bizonyul be.
De talán azt gondolják egyesek, hogy a gyermekeknek nincs elegendő képességük. Jézus Krisztus oly csodálatos dolgokat cselekedett és beszélt, hogy nem is tételezhetjük fel, miszerint a gyermekek képesek azokat felfogni. A valóságban azonban ez nagy tévedés, mert a gyermekek igen gyorsan felfogják Jézus tanításait. Jézus szavai oly egyszerűek és annyira alkalmasak gyermekek részére, hogy sokkal hamarább magukba szívják ezeket, mint más dolgokat, amelyek jóllehet szintén egyszerűek. A gyermekek könnyen megértik a gyermek Jézust. Milyen képességre van tehát szükségük? Arra, hogy képesek legyenek hinni? Sokkal több képességük van ebből, mint a felnőtteknek. Nem beszélek most a hit szellemi részeiről, mert ettől eltekintve, sok hit van a gyermeki szívben. A gyermek hívőképessége még nincs megterhelve babonával, megrontva hazugsággal avagy megszorítva istentelen hitetlenséggel. Engedjétek tehát, hogy a Szentlélek ezeket a képességeket megszentelje és akkor meglátjátok, hogy a gyermek milyen erős hitet tud felmutatni az Istenben.
Milyen tekintetben hiányzik tehát a gyermekekben a képesség? Nem képesek talán a megbánásra? Tudjátok-e, hogy láttam egy kis leányt, aki beteggé sírta magát, mert helytelenül cselekedett? A gyöngéd lelkiismeret már sok gyermeket kimondhatatlanul nyomorulttá tett, mikor hibáik tudatára ébredtek. Ah, a gyermekek eléggé képesek megtérésre, ha a Szentlélek működik bennük és ez nem gyanítás, mert mi magunk élő bizonyságai vagyunk ennek.
Milyen képességek nincsenek tehát meg a gyermekeknél? „Nincsen elegendő értelmük”, mondhatná valaki. De mire nincs elég értelmük? Ha a Jézus vallása ugyanaz volna, mint a modern gondolkodóké, hogyha olyan magasztos képtelenség volna, hogy senki ‒ az úgynevezett „képzett” férfiakon kívül ‒ meg nem érthetné, akkor a gyermekek természetesen képtelenek volnának azt felfogni. Ha azonban az evangyéliom tényleg a szegény ember bibliája, akkor vannak ott olyan sekély helyek is, ahol a Jézus nyájának legkisebb báránya is biztos alapot talál lábai részére. Igaz ugyan, hogy az Írásban vannak olyan titkok is, ahol a legképzettebbek sem találnak alapot, csakhogy ezeknek a mély dolgoknak ismerete nem szükséges az üdvre, mert különben kevesen üdvözülnének. Azok a dolgok, amelyek az üdv előfeltételei, oly rendkívül egyszerűek, hogy egy gyermeknek sincs szüksége arra, hogy töprengjen felettük. A megfeszített Krisztus nem talány a bölcsek részére, hanem egyszerű igazság egyszerű embereknek, igaz, hogy erős étel a férfiaknak, de egyúttal tej is a gyermekek részére.
Azt mondjátok, hogy a gyermek nem képes szeretni? Ez a legfontosabb alapvető dolgok egyike és talán éppen a gyermekek nem képesek erre? Nem, ezt nem mondjátok és még csak nem is meritek gondolni, mert a szeretetre való képesség igen nagy a gyermekben. Adná Isten, hogy bárcsak bennünk lenne meg oly nagy mértékben.
Az apostolok alkalmasint azt is gondolták, hogy a gyermekeknek azért nem szabad a Krisztushoz jönni, mivel nem voltak olyanok, mint ők ‒ nem voltak férfiak és asszonyok. Egy gyermek, aki nem olyan nagy, nem olyan magas és nincs annyi idős, mint ők, az áldassék meg a Krisztustól? Így gondolkodhattak. Vagyis a gyermek nem jöhetett Jézushoz, mert nem volt olyan, mint ők. Jézus azonban teljesen másképpen beszél: „Ne mondjátok, hogy a gyermekek nem jöhetnek Hozzám, míg férfiakká nem lesznek, hanem tudjátok meg, hogy ti nem jöhettek Hozzám addig, míg gyermekké nem lesztek. Nem a gyermekek előtt van akadály, mivel nem hasonlítanak hozzátok, hanem előttetek van akadály, mivel nem hasonlítotok a gyermekekhez.” Tehát nem a gyermek az, akinek várnia kell, míg felnövekszik és férfiú lesz belőle, hanem a férfiú az, akinek le kell ereszkednie és gyermekké válnia. „Valaki nem úgy veszi az Isten országát, mint a gyermek, nem juthat be abba.” Az Úr Jézusnak e szavai elegendő és tökéletes felelet a tanítványoknak és bárki olvassa is el ezeket, bölcsességet talál bennük. Ne mondja senki sem ezt: „Adja Isten, hogy gyermekeim felnevekedjenek és majd Krisztushoz jöjjenek!” hanem inkább kívánjuk, hogy legyünk ismét kis gyermekek, hogy sokat felejtsünk el, amit most tudunk, hogy mentesek legyünk a megszokástól, előítélettől és hogy oly őszinték, együgyűek és buzgók legyünk, mint a gyermek. Ha könyörgünk azért, hogy lelkileg gyermekek legyünk, akkor az írás megadja pecsétjét az imára, mert meg van írva: „Valaki újonnan nem születik, nem látja meg az Isten országát”, valamint meg van írva az is: „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mehettek be az Isten országába.” Ennyit akartam mondani az apostolok titkos gondolatairól.
Szeretném tudni, hogy vannak-e itt közöttünk olyanok, kik ilyen gondolatokat forgatnak fejükben vagy szívükben? Nem csodálkoznám, ha ez így volna. Remélem azonban, hogy ez ma már nem olyan általános szokás, mint volt azelőtt, amikor bizonyos körökben határozott bizalmatlanságot tanúsítottak a gyermekek jámborsága ellen. Az öregek még a fejüket is csóválták arra a gondolatra, hogy gyermeket a gyülekezetbe felvegyenek. Akadtak azután egyes vakmerők, akik a megtérteket csak „fiúk és leányok csoportjának” nevezték, mintha ezáltal is lebecsmérelték volna. Sokan vannak, akik kételkednek, mikor megtért gyermekekről van szó, kivéve, ha azok mihamar meghalnak, amikor aztán mindent elhisznek felőlük. Ha pedig a gyermek él, akkor élesítik fejszéjüket, hogy a vizsgálatnál agyonsújtsák. Mindent meg kell tanulnia és természetfölötti komolyságot tanúsítania. Sok felnőtt akad, aki nem ismeri az Írás magasabb tanait, de ha a gyermek nem tudja, akkor eldobják őt. Egyesek pedig határtalan bölcsességet kívánnak a gyermektől, mielőtt még meggondolnák, hogy az isteni kegyelem működik-e bennük? De hiszen ez iszonyú! És ha egyes megtért gyermekek úgy viselkednek, mint a gyermek, akkor a legközelebbi nemzedékre ráfogják, hogy nincsenek megtérve. Szinte úgy gondolkodnak, hogy a megtérés által a gyermeknek legalább húsz évet kellett öregednie. Még sohasem találtam az Írásban olyan helyet, amely ezt az elméletet támogatná, de nem is adnak olyan sokat az Írásra, mint némely tapasztalt ember véleményére és az általános vélemény az volt, hogy az összes megtérteket jól megvárakoztatták, mielőtt a gyülekezet szent kerítései közé beeresztették. Ha tehát valakinek még mindig ellenvetése volna a gyermekek megtérése ellen, akkor igyekezzék megszabadulni attól, mert ez olyan ferde, mint amilyen ferde valami csak lehet. Mindenesetre azonban tanuljátok meg a Mester szavaiból, hogy ne kisértsétek meg, hogy a gyermek hozzátok hasonlítson, hanem ti alakuljatok át úgy, hogy a gyermekekkel egyenlők legyetek.
Most azonban átmegyek beszédem második részére és pedig az Úr nyílt kijelentésére, amelyben kifejti véleményét a dologról.
Ha gondosan megfigyeljük ezt, akkor észrevesszük, hogy Jézus azt mondta tanítványainak, hogy „ilyeneké az Isten országa.” Volt valahol egyetlen egy ország, ahol nem lettek volna gyermekek? Miképpen fejlődhetnék ez akkor? Jézus azt mondja, hogy a gyermekek bebocsáttatnak az Isten országába, azaz nem, nemcsak hogy egy páran nyernek engedélyt a bemenetelre, hanem „ilyeneké az Isten országa.” Nem vagyok arra hajlandó, miszerint letérjek a kifejezés tiszta értelméről, hanem csak megállapítom, amit Jézus mondani akar, hogy az Isten országa azokból áll, akik hasonlítanak a gyermekekhez. Világos az is, hogy olyan gyermekeket értett, mint amilyenek előtte voltak: csecsemőket és fiatal gyermekeket: „ilyeneké az Isten országa.” Gyermekek minden országban vannak és ugyanígy vannak az Isten országában is és én nem vagyok biztos, hogy nincs-e Newton Jánosnak igaza, mikor azt mondja, hogy az Isten országában a gyermekek nagy többségben vannak. Ha arra a sok-sok gyermekre gondolok, akik a halál kapuján átjutva a mennyei utjkon járkálnak, akkor kedves gondolatnak tűnik fel előttem, hogy habár a felnőttek nemzedékről-nemzedékre hitetlenségben és lázadásban halnak is meg, mégis a gyermekek óriási tömege árad a menny felé, akik Isten kegyelméből a Jézus Krisztus vére által üdvözültek és akik állandóan dicsénekeket zengenek az örök trón előtt. „Ilyeneké az Isten országa.” Ők adják meg egy országnak a súlyát és jellegét. Sokkal többet ér valamely ország gyermekekkel, mint férfiakkal.
Azután azt mondja az Úr, hogy a bejutás ebbe az országba az elfogadás által lehetséges. „Valaki úgy nem fogadja az Isten országát, mint a kis gyermek, semmiképpen nem juthat be abba.” Az Isten országába úgy nem juthatunk be, ha valamely mély gondolatot megfejtünk és úgy sem, hogy ha valamit magunkból előhozunk, hanem ha valamely titkot elfogadunk. Ebbe az országba úgy juthatunk csak be, ha ez az ország előbb mibelénk jut, befogad bennünket úgy, ha mi is befogadjuk őt. Ha ez országba való bejutás valami olyantól függne, amit az emberi szellem, tudomány vagy gondolkodás megfejthet, akkor vajmi kevés gyermek juthatna oda. Csakhogy a bejutás olyantól függ, amit el kell fogadni és ezért juthatnak be a gyermekek is. Azok a gyermekek, akik elég idősek ahhoz, hogy vétkezzenek és hit által megmentessenek, azoknak az evangyéliomot hallás által és hittel kell fogadniok. Ezt az Isten és a Szentlélek segítségével meg is tehetik. Igen sokan megtették ezt már és így semmi kétség nem férhet hozzá. Nem akarom meghatározni, hogy a gyermekek milyen korban képesek a Krisztust befogadni, hanem az tény, hogy sokkal előbb, semmint egyesek gondolnák. Ismertünk már sok gyermeket, akik nagyon szép bizonyságot tettek arról, hogy a Krisztust igen fiatal korukban elfogadták. Egyesek közülük győztesen meghaltak, mások jámbor életet folytattak és ismét mások pedig most itt vannak ‒ immár, mint férfiak és asszonyok
‒ kik figyelemreméltó tagjai a gyülekezetnek. Ah, uraim, ti, kik oly szívesen „képzetteknek” és gondolkodóknak tartjátok magatokat és ezáltal képeseknek, hogy az evangyéliumot ti felfogástok szerint merítsétek ‒ ti sohasem fogtok ezen a módon megmentetni. Nem az ment meg titeket, ami kijön, hanem az, ami belétek jut. Találmányok és felfedezések nem hoznak soha senkit abba a helyzetbe, hogy bejusson ebbe az országba, ide elfogadás szükséges. Le kell ülnötök a Jézus lábaihoz és elhinni, amit mond. Azokat a nagyszerű kérdéseket és különös véleményeiteket pihentessétek csak nyugodtan és üljetek le tanulni, mert máskülönben az a büszke gőg, amellyel az ifjúságot megvetitek, az fog kizárni az Isten országából.
Azután az evangyéliumot úgy kell felfogni, mint egy kis gyermek. Hogyan fogadják el a gyermekek az Isten országát? A feleletnek kettősnek kell lenni, mivel a gyermekek is két részre oszlanak, az egyik részén vannak a csecsemők, akik képtelenek a bűnre és a másik részen pedig azok, akik képesek úgy a bűnre, mint a hitre. Nem vonom ki egyiket sem a szövegből, mert azt hiszem, mindkettő jelen van, mivel az egyik evangyéliom csecsemőkről, a másik pedig gyermekekről ír. Tudjuk, hogy a csecsemők részesei az Isten országának, mert meg vagyunk győződve arról, hogy akik a gyermekkor legelején meghalnak, a kegyelembe befogadtatnak a Jézus Krisztus szabadítása által. Amit egyesek csak gondolnak, azt mi hisszük is, hogy az Isten igéjének szelleme, valamint magának az Istennek lénye azt mutatja, hogy mindazon lelkek, kik a világot mint csecsemők hagyják el, megmentetnek. Miképpen fogadjuk el tehát az Isten országát? Mert ebben a módban kell azt elfogadnunk. Természetes azonban, hogy a gyermekek nem veszik a születés vagy keresztség által, mert a János evangyéliomában kifejezetten meg van mondva, hogy az Isten gyermekei nem indulatból vagy a férfiúnak akaratából születtek. A származásból eredő összes előnyök félrevettetnek és egy csecsemő sem megy be az Isten országába azért, mert jámbor szülei voltak, valaminthogy egy sem rekesztetik ki onnan csak azért, mert szülei istentagadók vagy bálványimádók. A születés tehát senkinek sem adhat üdvösséget, mert az evangyéliom ilyent meg nem enged; ha üdvözülnek ‒ amint ez biztosan hisszük ‒, akkor csakis az Isten akarata és tetszése által mentetnek meg, mert Ő akarja, hogy az övéi legyenek.
És ugyancsak így nem mentetnek meg a gyermekek a ceremónia által sem. Sehol e helyen nincs megemlítve a gyermekkeresztelés, mert mégis, ha ilyen rendelkezés volna valahol, természetesnek látszanék, hogy említés legyen téve róla. Egyetlen szót sem találunk e szokásról megírva és éppen azért nem is akarok szót vesztegetni olyan dolog felől, mely teljesen idegen a Bibliához. Azok a gyermekek, akik csecsemő korukban Khinában vagy Japánban meghalnak, éppen olyan biztosan megmentetnek, mint akik Angliában halnak meg. Hogy nincsenek megkeresztelve, az a legcsekélyebb akadályt sem okozza. Bevonulnak az Isten országába az Ő szabad és határtalan kegyelme által. Hogyan mentetnek meg tehát? Cselekedetek által? Nem, mert semmit sem cselekedtek. Talán természetes ártatlanságuk miatt? Nem, mert ha az az ártatlanság megnyitotta volna előttük a mennyet, akkor egyúttal fájdalom és halál által kellett volna megmenteni őket. Mert, ha a bűnnek valamilyen formája nincs rajtuk, miért szenvednek akkor? Az a bűn, mely halálukat okozza, akadályoz meg abban a hitben, miszerint ártatlanságuk miatt nyerik meg a mennyet. Meghalnak azért, mert Ádám elesett. Szomorú következménye annak, hogy bűnös szülőktől származnak. Figyeljétek meg azokat a panaszos tekinteteket, amelyekkel a kicsinyek fájdalmaik közben felpillantanak; mintha kérdenék: miért kell ily sok fájdalmait eltűrni? A haldokló gyermek halálfélelme bizonyíték Ádám elesésére és hogy néki is osztályrésze van a következményekben. Bár az édes apróságok élnek azért még tovább, mivel Jézus meghalt és feltámadt értük és mivel ők az övéi. Meghalnak a bűn miatt, de élnek a Jézus Krisztus igazsága által. Világos tehát, hogy nem értelmük, akaratuk vagy szolgálatuk miatt mennek be az Isten országába, hanem csakis szabad kegyelemből, vonatkozás nélkül bármi cselekedet vagy érzületre. És ugyanezen a módon kell a férfinek is bemenni Isten országába, csakis kegyelem és nem valami erő, vagy szolgálat által. A kegyelem teljességéből te éppen úgy bejuthatsz az Isten országába, mintha soha sem lettél volna istenfélő vagy egyetlenegy erényed sem volna. Most nemrég történt, hogy gyülekezetünk egy tagjához ‒ ki halálos ágyán feküdt – így szóltam: „A kedves testvér a Jézus Krisztusnak jó harcosa volt!”
Erre ő azt mondta: „Nem adok semmit sem arra, amit tettem, hanem reménységemet egyedül csak Jézus Krisztusba helyezem.” És így van ez rendjén. Ez az üdvnek az alapja. Semmiféle más alap nincs egy gyermek megmentésére, mint egyedül az Isten kegyelme és ugyanez a kegyelem az, amely téged és engem is megment. Máshol nem találok nyugalmat, csak egyedül a gyermekek Üdvözítőjénél és másban nincs is reménységem, kivéve a hitet, hogy az a test, amelynek feje a Krisztus, a gyermekekkel együtt engem is magába vesz.
Foglalkozzunk azonban most azokkal a gyermekekkel, kik a csecsemőkoron túl vannak és képesek már úgy a bűnre, mint a megtérésre és a Krisztus megismerésére. Sokan vannak ezek között, akik hit által bemennek Isten országába. Ahogy tehát elfogadják ezek az Isten országát, úgy kell tennünk nékünk is. A gyermekek pedig azt alázattal fogadják el, együgyű hittel és őszinte érzelemmel. Ha egy kis gyermeknek beszéltek Jézus Krisztusról, az Üdvözítőről és ha Isten megáldja a szavakat, akkor a gyermek hitelt ad a beszédnek és alázattal elfogadja azt minden ferde gondolatok nélkül. Vannak férfiak, akik eljönnek meghallgatni az evangyéliomot, de avval a feltétellel, hogy Jézus Krisztus csupán csak ember. Ettől a feltételtől nem is tud azután megszabadulni és nem képes a Krisztust mint Urat elfogadni. Egy másik pedig annak a sok gúnynak, csúfnak és hitetlenségnek emlékével jön, amit már olvasott. Miképpen nyerhet békét, amíg ettől meg nem szabadul? A gyermeknek azonban nincsenek semmi előítéletei, feltételei, amelyek a hallott igét befolyásolnák. Valószínű, miszerint nem is tudja, hogy az emberek ilyen bűnökben is tévelyegnek és boldog ebbeli tudatlanságában. Ezektől a kész véleményektől kell tehát megszabadulnunk. Te tanult és művelt hallgatóm, amott túl, neked Jézushoz kell jönnöd, csak úgy, mint ahogy kis fiad- és leányodnak és ugyanígy kell hinned, mint ahogy ők hisznek. Csak egy út van, amelyen együtt kell haladnia a pásztornak a tudóssal és a filozófusnak a paraszttal. Alázattal és hittel kell jönnöd a Jézus keresztjéhez, te művelt és intelligens hallgatóm. Büszkeséged tollait ki kell tépned és önigazságodnak díszét letenned, mert különben a menny kapuja annyira szűk és alacsony lesz számodra, hogy nem tudsz bejutni rajta.
Egy másik fontos pont a kis gyermeknél, hogy általában szívesen tanul. Ugyebár, nem veszitek észre, hogy akkor, ha gyermekeiteket az Úr megáldja, a vasárnapi iskolában nem okoznak nehézségeket? Nem kérdik, hogy mi módon állhat meg a mennyei örömhír az okosság mellett vagy, hogy az írásnak eme megállapítása miképpen egyesül a korszellemmel? Nem, hanem a mennyei kenyér itt van a gyermek előtt és a gyermek eszi azt, habár még nem tudja, hogy miként lesz kenyér a búzából. Ugyanígy kell nékünk is az Isten országát elfogadni, reményeinket tegyük félre, nehézségeinket pedig hagyjuk el és egyedül az Isten tekintélyében bízzunk. Ami ezen kívül van, nem tartozik a hithez.
A gyermek azután minden kétség nélkül elfogadja a hallott szavakat. Figyeljük csak meg, hogy ha egy hívő gyermeknek Isten igéreteiről beszélünk, miként nyílnak kerekre kicsike szemei és miként fogadja el azokat teljes bizalommal, mennyire kész áldásért könyörögni és milyen alázattal fogadja azt el. Ismerek egyéneket, kik keresztyéneknek nevezik magukat és nevetnek ama mód felett, hogy milyen komolyan fogadja el a gyermek tényeknek Isten szavát, és nékünk mégis csak úgy kell hinnünk, mint néki és soha addig őszinte örömünk nem lesz, míg hasonlóképpen nem cselekszünk. A gyermek őszinte, együgyű és kedves példája szerint kell az Igét hinnünk, annak igazságát, valóságát és helyes értelmét elfogadnunk, hogy az evangyéliom „velőjét és kövérit” megismerjük.
Még egyet. A gyermek elfogadja az evangyéliomot minden világi gondolatok nélkül. Nem gondolkozik azon, hogy micsoda számlákat kell holnap kifizetni, vagy hogy miként szerzi meg a mindennapi kenyeret. Igaz ugyan, hogy nincs is sok gondolkozni valója, kivéve a feladatait. Ah, igen szép dolog, egész szellemünket Jézusnak alárendelni, mert akkor biztos, hogy tanulunk is valamit. A szegény ember fia, aki csak cserepekkel és olcsó játékokkal játszik, éppen oly boldog, mint az a kis herceg, akinek gyémántok és rubin-kövek vannak kezében. A gyermeknek nincsenek becsvágyó törekvései nagy dolgok után. Adjatok néki elegendő homokot, hogy pogácsát csináljon és olyan boldog, mint a pacsirta tavasszal és nem cserél bármilyen milliomossal sem. Ebben a tekintetben a gyermekek nagy előnyben vannak felettünk, mert amikor ők az Isten országát elfogadják, nincsenek telve világi gondolatokkal és a gazdagság utáni vággyal. Vajha ti, kik nem vagytok megmentve, egy kis időre félrevetnétek foglalkozástokat és egész szívvel a Krisztust keresnétek. Ó az, akire mindenekelőtt szükségtek van. Menjetek be kamrátokba és kiáltsatok Hozzá.
Igen, mondja valaki, de hát akkor mi szükség van a tanulásra és ismeretekre? Haszon van belőle, mert nem igazi tanult ember, hanem csak szemfényvesztő, aki Krisztust elveti, akinek őszinte szíve és mély tudása van, az mindig gyönyörködik az Isten jelenlétében. A világ legnagyobb szellemóriásai a leggyermekesebbek. Tanulj annyit, amennyit csak tudsz, de ha megalázod magad, akkor Isten megáld, hogy a Jézustól is tanulhass.
De mi hasznunk van e tapasztalatokból? A legnagyobb haszon: a tapasztalat. Az a kevéske tapasztalat, amivel bírok, arra tanított, hogy ne nagyon bízzam magamban, arra, hogy egyetlen egy jó gondolat vagy jó cselekedet sem eredhet az Atya tudta nélkül. Az én tapasztalataim arra tanítanak, hogy semmit sem tartsak biztosnak és azt gondolom, minél több tapasztalata van egy embernek, annál inkább ez lesz a véleménye. Azonkívül az a haszna is megvan a tapasztalatoknak, hogy képesek lesztek gyermekek lenni, akik sokkal jobban képesek az
Isten országát elfogadni, mint ti. A leghelyesebben az jár el, aki teljesen kiüresíti magát és ugyanígy taníttatja magát, mint a kis gyermek.
Időm lejárt, mielőtt észrevettem volna és most már csak két-három szót szólhatok az utolsó részről, azaz arról a bátorításról, amelyet a felolvasott szövegben az Úr ad nékünk. Nem időzhetem soká emellett, hanem kérlek titeket, foglalkozzatok ezzel otthonotokban.
Először is, kedves szülők és tanítók, örvendjünk azon, hogy gyermekeink Krisztushoz jönnek és azután igyekezzünk azon őszintén, hogy őket Jézushoz vigyük, bármilyen kicsinyek és fiatalok is. Remélem, hogy mindnyájan imádkoztunk értük, mielőtt még tudtak volna valamit a mi imáinkról és folytatni fogjuk imáinkat mindaddig, míg Jézus karjai közt nem látjuk őket.
Azután milyen bátorítás ez a gyermekek részére. Mindig örülök, ha látom, hogy a gyermekek mily buzgón jönnek az istentiszteletre. Remélem, hogy a mondottaknak jó nagy részét megértik, igen, sőt biztos vagyok ebben, mert látom sugárzó arcukat.
Óh, ti kedves kicsinyek, jöjjetek Jézushoz! Ne várjatok addig, míg nagyok lesztek, mert így szól az ígéret: „Aki korán keres, bizony megtalál engemet!”
És továbbá, milyen bátorítás ez mindazok részére, akik hasonlítanak a gyermekekhez. Te úgy érzed, hogy nem sokat tudsz, szomorkodol képességeid gyarlósága felett, miszerint az írásban rejlő igazságot nem bírod felfogni, hajlandó vagy bármire, hogy mentve légy, természetes akkor, hogy a gyermekek felvétele a Jézus Krisztus által, megerősít abban a hitben, hogy tégedet is felvesz.
Utoljára pedig az én kedélyemre nézve édes vígasz ez a bátorítás, különösen az emberi nemre nézve, mely fölött oly sok okunk van a szomorúságra. Ha azokra a gyermekekre gondolunk, akik megmenttettek, valamint az Úr szavaira: „Ilyeneké az Isten országa”, akkor reméljük, hogy mégis az összes népekből, nyelvekből egy olyan nagy tömeg gyűjtetik egybe, melyet senki meg nem számlálhat és amelyben Krisztus a lelkekért való nagy munkájának édes jutalmát találja. Vajha mi mindnyájan ott lennénk! Ámen.

Testvéreim, minden egyes szó, amely Mesterünk ajkáról elhangzott, igen értékes számunkra. Nem teszünk külömbséget ígéretei és utasításai között, hanem minden kijelentését drágakőnél értékesebbnek tartjuk. Tanításai közül egyetlenegy többet ér, mint a legfinomabb arany és parancsait ugyanúgy a legnagyobb figyelmünkre méltatjuk. Hogy tanításai gyakorlatiasak-e vagy tanulságosak és hogy arra szolgálnak-e, miszerint lábainkat vezéreljék, vagy pedig szívünket vidámítsák, az egyenlőképpen örömünkre szolgál.
Jézusnak minden szava úgy hat lelkünkre, mint az Isten beszéde, akár tanítást, intést, dorgálást, meghívást vagy vigaszt hozzon is. Amiként összes ruhái myrrhától és áloétól illatozók voltak, ugyanúgy összes szavai édesek a mi részünkre. A Krisztust nem úgy tanultuk megismerni, hogy gáncsoljuk és választgassuk szavait a mi ízlésünknek megfelelőleg. Bár én ismertem keresztyéneket, akik szívesen elszaggatták volna a Krisztus öltönyeit, csakhogy a legpuhább részeket megtartsák fokból, mintegy párna gyanánt, üresfejük részére. Ha valamely alkalommal arról van szó, hogy Krisztus mit tett értünk, akkor azt mondják:
‒ Ah, ez örvendetes beszéd volt, édes táplálék a mi lelkünk részére. A legközelebbi alkalommal azonban már így kiáltnak fel:
‒ Ez kemény beszéd volt, akárcsak maga a törvény, ez nagy terheket rakott vállainkra, mert a beszéd történetesen arról szólt, hogy mit kell tennünk minékünk a Krisztusért. Nékem úgy tűnik fel, hogy ezek az emberek Krisztust inkább, mint szolgát fogadják el, sem mint Urat. Az kívánják, hogy Krisztus végezze el ezt vagy amazt érettük, övezze fel Őket igazsággal és várjon asztaluknál mindaddig, míg ők leülnek étkezni, de hogy ha a dolgokat jobban megértenék, akkor Krisztust Uruknak választanák és készek lennének parancsa szerint felövezni magukat és dicsőségnek tartani, hogy ilyen Istent szolgálhatnak. Mivel biztos vagyok abban, hogy nem tartoztok eme vallásos gáncsoskodók közé, hanem mindent átvesztek, amit Krisztus nyújt, nagyon örvendek, hogy ma ily gyakorlatias irányú tárggyal rendelkezem. A hegyi prédikáció éppen oly világos előttetek ‒ azt hiszem ‒, mint a hegyen történt megdicsőülés. Ti épp oly szívesen hallgatjátok a Fiú utasításait, mint az Atya bizonyságát Fia felől. A prédikáció még nem ért le a síkságra, mikor a csodák már ott voltak, bár azért a jelek és csodák épp oly erősek számotokra, mint a beszéd. A betegek megérintették ruháit és meggyógyultak és azok, kiket a gonosz lélek meggyötört, üdvre jöttek; örvendtek, ugye bár Krisztus csodatetteinek, de épp oly hatalmasnak látjátok Őt szavakban, mint tetteiben és hálásak vagytok Néki azokért a tanításokért, amelyek megmaradtak, míg csodatettei elmúltak. Íme, átnyujtok egy párt szavai közül és kívánom, vajha a Szentlélek megáldaná ezt szívetekben.
Testvéreim, azon dolgokban, melyekről ma az Úr nevében beszélni akarok néktek és amelyekről határozottan tudom, hogy az Úr szavai közül valók, olyan különös és szokatlan van, amelyről biztosan tudom, hogy vágni fogja füleiteket. Ne csodálkozzatok ezen, mert az evangyéliom egyike Isten azon gondolatainak, amelyek nem a mi gondolataink és az egész tanterv, amelyet Krisztus lehozott, idegen az embereknek és olyan távol van tőlünk, mint amily távol van az ég a földtől. Krisztus országa nem e világból való, különben szolgái sok olyan dolgot cselekednének, amelyektől most tartózkodnak. A Krisztus országa alattvalóinak cselekedeteit nem szabad mások szokásaival összehasonlítani, mert ez a nép éppen oly sajátságos, mint az ország, amelyhez tartoznak. Hallottam már embereket, akik azt mondták: „Nem látom be semmiképpen sem, hogy miért kell oly pontosnak lennem, nálam ez nem szokás.” De mi közünk van nékünk a szokáshoz? Ha valamely dolog szükséges, bár nem divatos, akkor dobjuk félre a divatot és ha az a divat, hogy haszontalan dolgot cselekedjünk, akkor inkább ósdiak, mint divatosak legyünk. Az Úr Jézus ‒ amint ez szavaiból kitűnik ‒ nem azért jött e világra, hogy arra tanítson, miképpen simuljunk az emberekhez, hanem azt akarta, hogy az általános magaviselettől messzire elkülönödjünk. A hegyi beszédben azt kérdezte: „Mert miben különböztök másoktól?” A megszokott, a közönséges embertől igen távol állította fel a mintát, amikor újra és újra azt kérdi: „Micsoda a ti jutalmatok? Hiszen a bűnösök ugyanígy cselekszenek?” Lehet, hogy a prédikáció végeztével hallgatóim közül valaki így fog felsóhajtani: „Ah, a prédikátor sokkal többet követel, mint amennyit a test és vértől várni lehet.” A ti mentegetődzéstek igaz, csakhogy ne felejtsétek el, hogy a prédikátor nem hozzátok beszél, kikben a test és a vér uralkodik, hanem hozzátok, kikben valami magasztosabb és pedig az Isten Lelke lakozik. Az őszinte keresztyének nem járnak a testies dolgok után és nem törődnek ezzel, mert felöltöztettek az Isten Lelkének erejével és ennek hatalma által megszabadíttatnak az emberek megszokott ösvényeitől. Akikben az Isten Lelke lakik, azok teljesen elütő emberi természettel rendelkeznek és szinte elvárjuk, hogy más mód szerint élnek is. Miképpen járjunk tehát ösvényünkön szent érzelemmel és isteni félelemmel? Oly léleknek uralma alatt élünk, amelynek törvénye a tökéletesség és ezért a legkisebb hiba is lelkiismeret furdalást okoz. Oly mértékhez szabjuk magunkat, amelyet másoknál nem veszünk oly fontosnak, mert a mi jogaink és felelősségünk sokkal nagyobbak másokénál. Van olyan dolog, amelyet másoknál megengedek, míg magamnál semmi esetre sem. Ha hallom, hogy egyes dolgokat megtéretlen és értelmetlen emberek követtek el, akkor megbocsátok nékik és ezt mondom: „Ha megnézzük, hogy ezek a szegény lelkek hol voltak és kik voltak, akkor nem ítélhetjük el úgy magaviseletüket.” Azonban, ha én csak a felét is elkövettem volna ama cselekedeteknek, lázadásnak és vakmerőségnek nevezném. Mi nem vagyunk a törvény, hanem a kegyelem alatt és a kegyelem alatt az erőnek oly kényszerítését érezzük, amely sokkal magasztosabb mint maga a csupasz törvény.
Testvéreim, ha tényleg azok vagytok, akiknek nevezitek magatokat, akkor sokkal többet követelek tőletek, mint más emberektől és éppen azért minden meggondolni valót félrevetek, hogy szemeiteket oly magas mintára emeljem, amelyet a bűnösök és a világ fiai soha el nem érhetnek. Vagy nem tudjátok, hogy mit mondott az Úr? „Ha a ti igazságtok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképpen sem mehettek be a mennyek országába.” Ha az a feladatom, hogy egy megszokott, férfiak és nőkből álló gyülekezet előtt a hősiességről beszéljek, lehet hogy visszatartom magam, nehogy nagyon mélyen hatoljak a tárgyba. Ha azonban néhány évezred előtt éltem volna és azt bízták volna reám, hogy spártai harcosoknak beszéljek – kik mindnyájan készek a viadalra, kik sebforradásokkal teljesek, melyeket előbbi ütközetekből nyertek ‒, akkor nem szabnék határt lelkesedésemnek, hanem feltüzelnem őket, mint mikor az oroszlán rablásra kergeti kölykét. Azt mondanám nékik, hogy nevük és őseik nemcsak a leveretés gondolatát tartanák szégyennek, hanem a győzelmet egyenesen, mint jogukat követelnék. Egyetlenegy szónok sem beszélne a spártaiakhoz úgy, mint a böociabeliekhez, mert ez utóbbiak élete és foglalkozása folytonos kéregetés volt és nem lehetett valami bátor cselekedetet tőlük elvárni. És nem így van-e ez veletek, kik a megfeszítettnek követői vagytok? Azért mondom mindezeket, mert egyesek közületek bizonyos fokú védelmet szükségesnek tartanak azon erős dolgok részére, amelyek ez alkalommal elhangzani fognak. Vajha az Isten Lelke reátok szállana és erősekké tenne minden támadás ellen, hogy így a ti gyengeségtekben megdicsőíttetnék.
Az első megjegyzés, amellyel megkezdem beszédemet ez: Sok oly dolog, mely természet szerint jó és hasznos, a keresztyénnél mégis félrevettetik. Ne tévelyegjetek, azt mondván, hogy erkölcsbeli előnyök nem jó dolgok. Egyesek meg éppen azt mondták, hogy megtéretlen emberben semmi jóság nincs. Ez talán mégsem igaz. Nem szabad tehát semmi igazságtalant mondani, hogy ezáltal dicsérjük az Istent, mert van sok jó dolog ‒ a szó bizonyos értékében és értelmében
‒ számos megtéretlen emberben. Sok olyan ember, ki előtt az Isten kegyelme teljesen idegen dolog, mégis világító példákat mutat az emberi erkölcsökben, mint a tisztaságban, nagylelkűségben, barátságban, bátorságban, önfeláldozásban és türelemben. Bátran mondhatom, hogy bárcsak közületek némelyek, kik keresztyéneknek nevezik magukat, bizonyos tekintetben oly jók lennének, mint mások, kik soha a keresztyén nevet nem használták. Mindenkinek joga van arra, hogy igazságot beszéljen és ez az igazság kötelez engem arra, hogy ezt mondjam. Szükséges dolog, hogy a keresztyének szigorú önvizsgálatnak vessék alá magukat, nehogy a természetes szeretetreméltóságot, mint Isten Lelkének ajándékát vegyék. Telve lehetünk ékszerekkel, amelyek csillognak és ragyognak, amellett mégis hamisak, azaz egy sem az Isten Lelkének munkája. Tetőtől talpig fel lehetünk cicomázva olyan dolgokkal, melyek kedvesek és jók, de amellett mégis hiányunk lehet abban, amit Isten legjobban követel, mivel belső érzetünk nincs összhangban külső viselkedésünkkel.
Figyeljétek meg a szövegben felsorolt három dolgot, amelyekről nincs törvény, de amelyek jóságáról sokat mondhatunk. Az első ez: „Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek.” Nagyon helyes és olcsó dolog, ha a barátságos indulattal szemben ugyanúgy viselkedünk. „A szeretet szeretetet szül” és ez természetes dolog. Mégis sajnálattal kell kijelentenem, hogy ez a természetes erény semmi esetre sincs oly szokásban, hogy általánosan alkalmazható volna. Vannak gyermekek, akik azokat a szülőket, kik őket gyermekségük idején ápolták és felnevelték nem szeretik, hanem kemény szívvel járulnak napról-napra eléjük, mint akik okai földi létüknek. Ismerek ifjakat, akik a legkedvesebb és legszeretetreméltóbb nővéreket nem szeretik és igen fáj előhoznom azt, hogy vannak nős férfiak ‒ nyers férfiak ‒, kik nem szeretik feleségüket, azt a nőt, aki szeretetből egész életére odaadta magát férjéért és gyermekeiért. Szégyenpír fut el, ha azokra az esetekre gondolok, amelyeket elő tudnék hozni, bár ez szükségtelen, mert ti magatok is jól tudjátok. Ezrek és ezrek vannak, akik még nem jutottak ehhez: „Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek.” És mégis, hogyha idáig jutunk, még akkor sem csináltunk semmi nagy dolgot. Az Úr Jézus azt mondja, hogy a bűnösök is így cselekszenek. Ahhoz nem szükséges a kegyelem, hogy egy férfi szeresse kedves és szeretetreméltó nejét és ahhoz sem, hogy az egymást szerető testvérek között működjék. Azt tudom, hogy közületek sokaknál nincs szükség a kegyelemre, hogy azokat szeressétek, akik titeket szeretnek, mert ezt megteszitek úgy is. Csakhogy ez nem az, amire a Szentlélek tanít minket és nem az, amiért a Krisztus vére értünk folyt. Van ennél magasabb erény és pedig azokat szeretni, akik bennünket gyűlölnek és gúnyolnak. Tudjátok-e azokat szeretni, akik ki nem ejtik neveteket anélkül, hogy fogaikat a gyűlöletről nem csikorgatnák vagy pedig gúnyosan ne mosolyognának? Tudjátok-e azokat szeretni, kik titeket rágalmaznak vagy pedig teljes igyekezetükkel azon vannak, hogy tönkretegyenek? Képesek vagytok őszinte szívvel javaikat kívánni úgy most, mint a jövőben? Ha ezt meg tudjátok tenni, akkor ez dicső dolog, de óvakodjatok attól, hogy hősöknek tünjetek fel magatok előtt, hanem cselekedjetek egyszerűen azért, mert örültök, ha jót cselekesztek és különösen ott, ahol erre a legnagyobb szükség van, ott ahol a gonosz lélek a leghatalmasabb.
Ez igen nehéz és azt gondolom, hogy némelyek így szólnak: „Ezt nem tudom megtenni. Azokat szeretem, akik engem szeretnek, de azokat, akik engem gyűlölnek, ez már egészen más dolog. Ezt a dolgot még meg kell gondolnom kétszer-háromszor, mielőtt elfogadnám.” Ezt elhiszem, kedves barátom és éppen azért szükséges, hogy az Isten kegyelme bennünket keresztyénekké tegyen. Szükséges, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek kegyelme csodákat vigyen véghez rajtunk, mielőtt Istenhez hasonlók lennénk. A legnagyobb boldogság hasonlítani Istenhez és ezt nem könnyű elérni.
A felolvasott versek közül a legközelebbi a kölcsönösségről szól. „Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi jutalmatok van?” Mindenesetre helyes dolog, ha azokkal szemben, akik valami szolgálatot tettek nékünk, ezt alkalomadtán visszaszolgáljuk. Általános szokás szerint „kéz kezet mos”. Sajnosan kell megállapítanom, hogy bár ez igen közönséges módja az erénynek, mégsem fordul nagyon sűrűn elő, mert hiszen jó, ha másokat segíttek, ha akartok, de hallottam, hogy nem mindenki viszonozza ezt. Nem szólhatok itt a magam szomorú tapasztalatairól, mert hiszen mindnyájan nyájasak voltatok irántam, de találkoztam már emberekkel, akik keserűen panaszkodtak azok hálátlanságáról, akikkel szemben jót cselekedtek. Rendkívül bántó dolog, ha az emberek hálátlanok, de tegyük fel, kedves hallgatóm, hogy te hálás vagy és jót cselekeszel azzal, aki veled szemben már jót cselekedett, mi jutalmad van? Megtetted azt, ami kötelességed volt és nem többet. Kifizetted egy régi tartozásod, amit minden becsületes ember megtesz, ez azonban nem mutatja, hogy keresztyén vagy, bár a keresztyénség ezt feltétlenül magában foglalja, csakhogy annyira feléje nyúl, mint a hegy a pusztának, amely körülveszi azt.
Krisztus követőinek azokkal kell jót cselekedni, akik kárt okoztak nékik. Talán ismeritek azt a régi szállóigét: „Gonosszal fizetni a jóért: ördögi, gonosszal a gonoszt: állati, jóval a jót: emberi, jóval a gonoszt: isteni cselekedet. Emelkedjetek fel erre. Ha valaki kiveszi a falatot szájadból, megadja az első alkalmat arra, hogy életfentartására segítőkezet nyújts! Ha valaki meggyanúsít, légy készen megbocsátani néki, egyetlenegy zokszó nélkül. Várj egy kevés ideig, míg nyájasságod által eleven szenet gyűjtesz fejére. „Kemény szavak ...” ‒ szóltok. Tudom, hogy kemények, de még keményebb a cselekedet, bár ez üdvös cselekedet. Ah, édes dolog, gonoszra jóval fizetni! Ha ezt tesszük, áldott és boldog érintkezésbe jutunk Krisztussal. Minél többször fizetünk jóval az ellenségeskedésre és minél türelmesebben, állandóbban viszonozzuk jóval a gonoszt, annál inkább közösségbe kerülünk Jézussal, aki ‒ mikor mi még ellenségek voltunk ‒, életét adta mi érettünk.
Ízleljétek: meg a kölcsönösségnek e kegyelmét és tapasztalni fogjátok, milyen jó az. Ha soha addig nem éreztetek keresztyén örömet, ekkor megérzitek.
Figyeljétek meg továbbá a 34. versben felsoroltakat: „És ha csak azoknak adtok kölcsönt, akiktől reménylitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van?” „Én odaadom néked a fejszémet, te pedig ideadod a fűrészedet” ‒ állandó szokás ez a szomszédok között és maradjon meg tovább is, de semmi szokatlan nagylelkűség nincs benne. Te segítsz nékem, én pedig néked. De „mi jutalmatok van ebből? Néked, mint keresztyénnek valamivel magasabbra kell emelkednek, azaz segítned kell a viszontszolgálat reménye nélkül is, segítned kell, amikor biztosan tudod, hogy nem segíthetnek viszont néked és segítned kell akkor is, amikor nem akarnak téged segíteni, még ha tehetnék is, akik a te szívességeddel csúnyán visszaélnek. Feljutsz- e ide? Mert ez azt jelenti, hogy keresztyén vagy, jelenti, hogy hasonlítsz a te mennyei Atyádra, aki esőt ad az igazaknak és hamisaknak és aki felhozza napját a jókra és gonoszokra egyaránt. Az Isten dicsősége sokkal nagyobb, sokkal tökéletesebb és sokkal hatalmasabb, semhogy tőlünk függne. Egy folyton buzogó forrás, amely megszámlálhatatlan áradatban, végnélküli áldást zúdít az emberekre. Legyünk mi ilyenek a magunk mértékében, hasson át bennünket az az ösztön, amelyről a Megváltó szólt, hogy: „Jobb adni, mint venni.”
Ezekben megmutattam néktek testvéreim, hogy vannak a világban némely jó dolgok, dacára, hogy nem a keresztyén erkölcs gyanánt valók. És ugyanez az eset áll fenn az összes vallási, dolgokban. Elmégy az Isten házába, a pogányok is elmennek istenök hajlékába. Szoktál imádkozni bizonyos időkben, a mohamedánok ugyanezt teszik. Igen ájtatos vagy, a perzsa tűzimádók szintén azok. Mint vallásos embert ismernek téged, sokakat ugyanígy ismertek, akikről később bebizonyosodott,, hogy gazemberek voltak. Diakónus, esetleg valamilyen gyülekezeti alkalmazott vagy, igen, bizonyos bankigazgatók szintén ilyenek voltak és mégsem lettek becsületesebbek. Csakhogy te prédikátor vagy, igen, Júdás is az volt, még pedig mindig az Úrral járt. Vallásos dolgok nem érnek semmit, ha nincs ott az őszinte szív. Vannak bűnös emberek, kik szintén megteszik a vallás által előírt külső kötelezettségeket, amellett még látszólagos erényekkel is rendelkeznek és mégsem juthatnak a keresztyén erkölcs alá. Az út ugyanaz, az emberek látszólag ugyanazon irányítás szerint járnak és mégis egészen más az inditóok. Az egyik a király ügyeiben jár, a második útonálló akar lenni és a harmadik megszökött betörő, aki az igazságszolgáltatás elől menekül. A hasonlat és a látszat ugyanaz lehet száz embernél és mégis ezek között talán csak egyetlenegy őszinte szívű, igaz ember van, a kilencvenkilenc közül pedig ‒ bár a külső látszat szerint helyesen és igazán járnak el ‒ lehet, hogy egyetlenegyet sem fogad el az Úr, mert az inditóok teljesen és egészen hamis. Ah, én mélyen restellem magam, ha átgondolom életemet és azt kérdem: „Olyan élet ez, mint amilyet egy keresztyénnek élnie kell?” Nem érzitek ti is ezt a kérdést? És nem érzitek, hogy sok dologban még a hitetlenek is felülmúltak benneteket? Nem ismertek olyan egyéneket, kik bár nem keresztyének, mégis türelmesebben hordják el a fájdalmakat? Nem ismertek oly embereket, kik jobban odaadják magukat a tudománynak, mint ti a Krisztusnak? És nem hallottatok oly egyénekről, kik jobban szeretik hazájukat, mint ti Uratokat? Ah, szégyenpír fut el és szívem zokogásra hajlik. Milyennek kellene nékem lennem, ha az Úr arra hív, hogy tanítványa legyek? Mit tegyek, ami Néki dicsőségére szolgáljon? Ha ezek a kérdések zavarba hoznak és azt mondom: „kemény szavak ezek”, hol kellene állnom Isten szemei előtt, ki minden hibáimat látja?
Meg akarom néktek mutatni most, kedves barátaim, hogy a keresztyén erkölcs sok tekintetben rendkívüli és hősiesnek ismerik el. Hogy ezt szemlélhetővé tegyem, csak a Lukács evangyéliumára fogok szorítkozni. A felolvasott részekből az erénynek egy formáját látjuk és pedig a szeretetet. „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jól tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak.” A szeretetben, a nyájasságban, másoknak szükségleteire és abban a kívánságban, hogy mindig a jóra igyekezzék, a keresztyén embernek sokkal magasabbra kell emelkedni, mint amily magasságot mások elértek. Pogány erkölcstanítók ajánlják a nyájasságot, de nem az ellenséggel szemben. Cicero, a híres római szónok azt mondta: „Nyájasságot sem az ifjúval, sem az öreggel szemben nem kell tanúsítani. Az öreggel szemben azért nem, mert alkalmasint meghal, mielőtt viszonozhatná azt; az ifjúval szemben pedig azért nem, mert biztosan elfelejti.” Az Úr arra tanít minket, hogy semmi jutalmat ne várjunk az emberektől, mert biztosít arról, hogy akkor sokkal nagyobb jutalomban lesz részünk Tőle, jutalmat kapunk akkor, ha jutalmatlanok leszünk itt.
Azután olvassátok el Lukács ev. 9, 54‒55. verseit és meglátjátok, hogy a keresztyénnek messzire kell felemelkednie a szelídségben. Mikor a samaritánusok nem akarták befogadni Jézust falujokba, Jakab és János azt mondták: „Akarod-e Uram, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá és eméssze meg ezeket? „De Jézus megdorgálva őket, azt mondá: „Nem tudjátok, minemű lélek van bennetek? „A keresztyénnek engedékenynek, nyugodtnak, békésnek és szelídnek kell lennie. Légy szelíd, testvérem! Ha elutasítanak valahol, kisértsd meg újra, semmi esetre fel ne ingerülj, mert akkor le vagy győzve. A keresztyéneknek a legszelídebb embereknek kell lenniük az ég alatt, mint a Bárányok küldetnek ki a farkasok közé és minden hamisságtól mentesnek kell lenniük, mint a galamboknak. Az ilyen szelídség csodálattal és bámulattal tölti el az ellenséget és a Jézus követőit pedig dicsőséggel koronázza.
A keresztyénnek magasan kell állania az emberek felett örömének nemességében. Örvendhet a gondviselés tapasztalt és érzett jósága felett, de ez az öröm csak alárendelt helyet foglalhat el. Még az Úr országában lelt eredményének is csak mérsékelten örvendhet. Olvassátok el Lukács ev. 10, 20. versét és meglátjátok, hogy melyik az a forrás, amelyik elragadtatja őt. „De ne azon örüljetek, hogy a lelkek néktek engednek, hanem azon, hogy a ti nevetek fel van írva a mennyekben.” Nem csodálatos egy lény-e a hívő, akit a lelki hatalmak és az ördög feletti győzelmek nem izgatnak fel, hanem örömét abban találja, ami ezeken kívül esve, az Isten változhatatlan végzésében néki biztosítva van?
A keresztyénnek meg kell állania helyét bátorságban is. Keressétek fel a 12. rész, 4. és 5. versét, ahol megtaláljátok, amint Krisztus így szól tanítványaihoz: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg és azután többet nem árthatnak. De megmondom néktek, kitől féljetek: Féljetek attól, aki minekutána megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen.” A valódi keresztyén nem tart a különféle véleményektől és nem fél azok nemtetszésétől, akikkel szemben Isten már kifejezte nemtetszését.
Egy másik pont, amelyben a keresztyének hősiessége meglátható, az alázatosság és az öröm másokat szolgálni. Az Úr Jézus azt a tanácsot adja a tanítványoknak, hogy jobb mindig az utolsó helyet keresni, mint az elsőt, „mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” A keresztyén ember mindig szerény legyen! Ne ismerjék őt úgy, mint kotnyeles, dicsekedő és tetszelgő embert. A magára sokat adó embert ritkán fogják embertársai e véleményében megerősíteni. A keresztyénnek készen kell állani arra, hogy mindent az emberek javára és hasznára tegyen, még ha a legalacsonyabb szolgálatban van is. Kész arra, hogy a szentek lábait mossa és kész arra is, hogy az Úr házában ajtóőrző legyen, ha testvéreinek szolgálatára és az Úr dicsőségére lehet. Az alázatosság lelke annál van meg, aki mindenkinek a szolgája tud lenni a Krisztusért. Ez a lélek odaadó és nem az öröm hasznát kereső. Kérjétek ezt a lelket.
Szükséges azonkívül, hogy a keresztyén hittel teljes legyen. Szemei olyanok legyenek, melyekkel meglássa azt, ami láthatatlan. Bízzon olyan tényekben, amelyeket mások csak, mint teóriát (elmélet) fogadnak el. Ti, hívő keresztyének, ti vagytok azok, kik azt mondjátok a hegyeknek: „Tűnjetek el!” és az eperfának: „Szakadj ki!” Néktek csodákat kell művelnetek, igaz, nem testi, hanem lelki csodákat, amelyek nem csekélyek, sőt ámulatra méltók, mint az üdv cselekedetei.
A Lukács evangyéliomának 17. rész 7. verse azt mutatja, hogy a. keresztyén férfiaknak szolgálniok kell. Ne gondolják, miszerint azért jöttek e világra, hogy terített asztalhoz üljenek, hanem hogy szolgáljanak Uroknak, mialatt Ő az asztalhoz ül. Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy az istentiszteletek csak arra valók, miszerint táplálkozzanak. Nem képesek úgy tekinteni az Isten házára, mint a harcosok gyülhelyére vagy olyan helyre, ahová a munkások összejönnek, hogy kiélesítsék szerszámaikat. Testvérek és testvérnőim, nékünk ki kell jönnünk ama lélek befolyása alól, amely jóformán az egész hitből önző gondoskodást művel. Szolgálnunk kell, még pedig nemcsak ott, ahol ezt kényelemszeretetünk megengedi. Mert ugyan kicsodák vagyunk, hogy annyira gondot viselünk nyugalmunk és jólétünkre? Az olyan szolga, aki az egész napot azzal tölti el, hogy gondot visel egészségére, kevés hasznot hoz Urának. Sokkal jobb valakit a tűzből kimenteni, mint kezünket annál melegíteni és sokkal nagyobb cselekedet, egy éhes léleknek a mennyei kenyeret nyújtani, mintha mi a kövéret esszük és az édeset isszuk. Sokkal nagyobb örömet szerez, ha karjaitokat könyökig az iszapba túrjátok, hogy drágagyöngyöt találjatok Uratok részére, mintha dologtalan kezeiteket gondosan megmossátok illatos szappannal. Vajha megszabadulnánk minden önző gondolatainktól! Vajha megjegyeznők, hogy kegyelem által mentettetünk meg azért, hogy másokat is megmentsünk. Adja Isten, hogy ezt mindegyikünk megtegye.
Be akarom fejezni beszédemet, mialatt még megjegyzem, hogy a keresztyén vallás elegendő táplálékot is nyújt eme hősies életre. Legyetek türelemmel addig, míg egy pár szóval ezt megmutatom. Legelőször is törekedjetek szövetségre a kegyelemmel. Arra vagyunk kiválasztva, hogy más életet éljünk, mint aminőt az emberek átlag élnek, mert különben mire szolgálnának az előjogok? Mozgásban látjuk a mennyet, a földet és a pokolt. Isten elhagyja dicstrónját és megszületik, mint ember; a halhatatlanság testet ölt magára és meghal. A Szentlélek kitöltetik a földnek minden népeire, miközben az angyalok csodálkoznak. Természetesen ez az alapja és a kezdete sok rendkívüli dolognak. Mit gondoltok, micsoda fáradságot okozott az Alkotónak, hogy megteremtse azokat a tündöklő angyalokat, akik mint tüzes lángok ragyognak? Egy gondolat volt az egész. Isten akarta és a Kerubimok és szeráfok már Előtte álltak. Mi lesz azonban abból a teremtményből, aki örök tanácskozás tárgya volt, és aki fájdalmat okozott Isten atyai szívének, mikor egyetlenegy Fiát odaadta, aki a Fiúnak véres szenvedést okozott, és aki okozta, hogy a Szentlélek kitöltse mindenható erejét? Ilyen teremtménynek kell néked és nékem lennem. Vajha ez a gondolat erőt adna a tisztultabb életre.
Azonkívül a hősies életre bátorít bennünket a jutalom is, mert a mi drága Urunk ‒ bár azt akarja, hogy megvessük a földi jutalom gondolatát is ‒, azt mondja, hogy már az ügyben magában benne van a jutalom. A 6. rész 35. versében az van írva: „Szeressétek ellenségeiteket és jól tegyetek velük! Adjatok kölcsönt, semmit vissza nem várván és a ti jutalmatok sok lesz.” Milyen jutalom? Az a jutalom, hogy jót cselekedtetek! Ne várjátok tehát, hogy piszkos pénzben vagy hamis ezüstben kapjátok meg jutalmatokat, hanem kérjétek az Urat, hogy lelkiekben kapjátok meg azt.
Sarkallja azután becsvágyatokat az, hogy ti az Isten gyermekei legyetek. Azok, akik e hősies életet élni tudják, hasonlatosak az Istenhez. A türelmesek, az alázatosak, a békeszeretők, a nyájasak, az odaadók és a szeretetteljesek mind az Istennek fiai és ez talán semmi? Ha csak egy szikrányi nemesség van egyéniségedben, akkor legnagyobb becsvágyad az lesz az életben, hogy hasonlíts Istenhez. Van valami fenségesebb ennél?
Ha pedig Isten gyermekei vagytok, akkor gondoljatok arra, hogy kicsoda a ti testvértek és hogy micsoda példát adott Ő néktek. Nem akart önmagának élni, mert elhagyta a menny dicstrónját, hogy lejőjjön Bethlehem jászlába, azután egy ácsműhelybe és élje egy szolgának az életét. Valamelyik estén hallottam a házi istentiszteletnél, hogy a felolvasás az utolsó vacsoráról szólt: „Tudván Jézus, hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy... kendőt vevén, körülköté magát és kezdé a tanítványok lábait mosni.” Mikor elgondoltam, hogy az, akit az összes mennyek imádnak, az a magasztos nagy Úr miképp járt körül, mosván a tanítványok lábait, éreztem, hogy szemeim könnyel telnek meg és Péterrel együtt mondom: „Te mosod-e meg az én lábaimat?” Micsoda megalázkodás szükséges oda, hogy a mi Urunk és királyunk egy szolga kötelességeit végezze! Ha ez nem érint meg tégedet, akkor gondolj arra, mikor a Gethsemáné-kertbe ment és ott érted és értem imádkozott addig, míg vércseppek hullottak arcáról a földre. Van még valami fájdalom vagy szégyen, amit nem tűrsz-e el érette? Jöjj még velem, mert Ő már megy a keresztfához. Gondolj arra, hogy ő a te Urad! Nézd, a vas miként megy át a kezén, a te Urad kezén! A szögek széttépik lábait, a te Uradnak lábait! Diadalkorona van a fején, csakhogy tövisekből! A te Urad az, akit így koronáztak meg. Bíbor is van rajta, de a saját véréből és ez a te Urad! Semmije sincs azonkívül, még egy darab rongyja sem, mert a te Uradnak összes ruháit elvették! És azután gúnyolódnak és csúfolódnak felette, a te Urad felett! És te? Most nemrég is szégyelted bevallani, hogy tanítványa vagy! Nem undorodsz e gyávaság felett? Hallgattál, mikor a multkor szidták Őt a bűnösök? Fukar voltál, mikor az Ő szegényei reád szorultak? Vonakodtál adni, mikor a gyülekezetnek és az Ő ügyének reád volt szüksége? Évekig haragudtál az övéi közül egyre, mert indulatosan szólt hozzád?! És te keresztyén vagy? És ez a te Mestered ott, aki vérzik? Ah, miképpen nézhetünk szemei közé?! Ah, te drága Urunk, hullasd reánk a te vércseppjeidet, hogy a mi sok hibáinkat, bűneinket lemossa és minket Hozzád hasonlóvá tegyen! Ámen, ámen.

Szándékom az, hogy főleg eme kifejezéssel foglalkozzunk ma: „Kegyelemből tartattatok meg!” Eme oknál fogva figyelmeteket üdvösségünk forrására, az Isten kegyelmére akarom fordítani. „Kegyelemből tartattatok meg!” (Angol fordítás szerint: „Kegyelemből mentettetek meg!”) Mert Isten kegyelmes, tehát megbocsát a bűnös embereknek, megtéríti, megtisztítja és megmenti őket. Nem valami egyéb, valami más ok miatt, mely most vagy valamikor fennforgott volna, mentettetnek meg, hanem csupán az Isten határtalan szeretete, jósága, irgalma és végtelen kegyelme által. Foglalkozzatok csak egy pillanatig is eme forrással! És ha foglalkoztok vele, akkor meglátjátok az élő víznek ama tiszta folyamát, amely az Isten és a Bárány trónjából árad. Ah, milyen mélység az Isten kegyelme! Ki hatolhat ennek mélyére? Mint az összes isteni tulajdonságok, úgy ez is végtelen. Isten telve van szeretettel, mert „Isten a szeretet”. Isten telve van jósággal és ezért a neve: „jóságos”. Határtalan jóság és szeretet a legmélyebb tulajdonságai Istennek. Az emberek nem veszhetnek el, mert „az Ő jósága örökké megmarad” és minden bűnös talál bűnbocsánatot Nála, mivel „irgalmassága végnélküli”. Gondolkozzatok ezen jól, nehogy tévelygésbe essetek, mert gondolataitokat annyira a hitre helyezhetitek, amely az üdv csatornája, hogy ezalatt a kegyelemről egészen megfeledkezhettek, amely pedig forrása és okozója a hitnek. Senki nem nevezheti Jézust Úrnak a Szentlélek nélkül. „Senki sem jöhet én hozzám, hogy ha nem az Atya vonja azt” mondta Krisztus. És így a hit is, amely közeledést jelent a Krisztushoz, az isteni vonzásnak az eredménye. A Kegyelem az első és az utolsó okozója az üdvösségnek és a hit ‒ bár rendkívül fontos tényező ‒, mégis csak egy értékes része annak a gépezetnek, amelyre a kegyelemnek szüksége van. Bár a hit által mentetünk meg, a mentést egyedül a kegyelem végzi. Harsogjanak tehát ezek a szavak az arkangyal trombitájából: „Kegyelemből mentettettek meg!”
A hit egy csatornának vagy egy vízvezető csőnek a helyét tölti be. A kegyelem a forrás és folyam, a hit pedig az a meder, vagy vízvezető cső, melyben az élő víz folyik. Nagy baj az, ha a vezető cső elromlik, vagy eltörik. Szomorú kép az, ha az ember látja Róma körül azokat a hatalmas vízvezetékeket, amelyek nem juttatnak már egy csöpp vizet sem a városnak, mivel a boltozatok megrepedeztek, eltörtek és a csodálatraméltó építkezések romokban hevernek. A vízvezetéknek hibátlannak kell lennie ugyanúgy, mint ahogy hitünknek is valódinak és egészségesnek kell lennie, hogy Istentől hozzánk és tőlünk pedig egyenesen Hozzá vezessen. És mégis újból figyelmeztetlek benneteket arra, hogy a hit csak a meder vagy a vízvezeték, nem pedig a forrás, nehogy esetleg úgy tekintsetek reá, mint az összes áldások fejére, holott ezek az Isten kegyelmességében rejlenek. Sohase gondoljatok a hitre úgy, mintha ez független forrása lenne üdvösségteknek. Az életet nem akkor találjuk meg, hogyha hitünkre tekintünk, hanem ha Jézusra emeljük fel szemeinket. Hit által mindenek lehetségesek nékünk és mégis az erő nem a hitben van, hanem az Atyában, akire tulajdonképpen vonatkozik is a hit. A kegyelem a mozdony, a hit pedig az a lánc, amely által a lelkek vagonjai a nagy Erőhöz kapcsoltatnak. A lélekbe a béke nem akkor jön, ha saját hitünket szemléljük, hanem ha odamegyünk a Békefőhöz, akinek ruháját ha hittel megérintjük, akkor békét és erőt nyer a lelkünk.
Igen fontos tehát, ha figyelmünket teljesen arra a mederre, arra a csatornára vagyis a hitre helyezzük, amely által Istennel és a Szentlélekkel érintkezésbe jöhetünk. Foglalkozzunk tehát ezekkel a kérdésekkel: Mi a hit? Miért választatott ki a hit az áldás csatornájává és végül miként szerezhető meg és nevelhető a hit?
Mi a hit? Melyik az a hit, amelyről az mondatik: „Kegyelem által mentettetek meg hit által? „Igen sok leírása van a hitnek, de minden meghatározását előadni annyi, mint belőle semmit sem megérteni. És így kedves barátaim a hitet magyarázhatjuk mindaddig, míg senki sem érti meg. Remélem, hogy én nem esem ebbe a hibába. A hit a legegyszerűbb az összes dolgok között és alkalmasint egyszerűsége miatt olyan nehezen megérthető.
Mi a hit? A hit három dologból áll és pedig az ismeret, az elfogadás és a bizalomból. Először jön az ismeret vagy tudás. Római teológusok azt tartják, hogy egy ember csak azt hiszi, amit nem tud. Lehet, hogy a rómaiaknál áll ez a dolog, én nem tudom. „Mi módon hisznek pedig abban, aki felől nem hallottak? „Szükséges, hogy valamely dologról fogalmam legyen, mielőtt hiszek benne. Lehet, hogy hiszem ezt is, meg azt is, azt azonban nem mondhatom, hogy olyan dologban hiszek, amelyről még semmit sem hallottam. „A hit hallásból jön” ‒ tehát először hallanunk kell, hogy azután higgyünk. „Benned bíznak azok, akik ismerik a Te nevedet.” Az ismeretnek, tudásnak bizonyos foka okvetlenül szükséges a hithez és ezért fontos tudásért könyörögnünk. „Hajtsátok ide füleiteket és jöjjetek hozzám, hallgassatok, hogy éljen lelketek,” ‒ az ótestamentom prófétainak ez volt a szavuk és ez a szó áll most az evangyéliomban is. Kutassatok az írásban, hogy megtudjátok, mit tanít a Szentlélek Krisztusról és az üdvösségről. Kutassatok az Írásban, hogy megtanuljátok az Istent ismerni. Vajha megadná Ő néktek a „tudásnak lelkét és az Úrnak félelmét.” Igyekezzetek megtanulni az Evangyéliumot, megismerni, hogy milyen jó hír az, mely a szabad átadásról és a szív megváltozásáról szól. Ismerjétek az Istent, ismerjétek az Evangyéliumot és ismerjétek különösen Jézus Krisztust, az Isten Fiát, az emberek Megváltóját, ki eggyé lett velünk, mikor felvette magára az emberi természetet és aki egy Istennel, mivel isteni eredetű volt és ezáltal képes arra, hogy az Isten és az emberek között, mint közbejáró foglaljon állást és mint összekötő kapocs létezzék a bűnös és a világ birája között. Ösztönözzön ez titeket arra, hogy mindig többet és többet tanuljatok a Krisztusról. Pál apostol azt mondta a filippibelieknek ‒ mikor már húsz éves hívő volt ‒, hogy kívánja a Krisztust megismerni. Hivatkozzatok erre és kívánjatok a Krisztusról mindig többet tudni, hogy nevekedjék a hitéletetek. Törekedjetek különösen arra, hogy minél többet tudjatok a Krisztus áldozatáról, mert erre vonatkozik egyedül a hit. Ez az a pont, amelyen az egyedül üdvözítő hit nyugszik, „minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket.” Tanuljátok meg, hogy ő átkozott lett érettünk, amint írva is van: „Átkozott valaki, ki a fán függ.” Merítsetek bőven abból a tanból, mely a Krisztusnak értünk történt halálát tanítja, mert ez a legédesebb ital, mely a bűnös emberiségnek adatott. A hit tehát csak az ismerettel párosulva állhat meg. Ebből tünik ki, micsoda óriási értéke van az isteni igazságok tudásának, mert Krisztust ismerni annyi, mint örökké élni.
Az ember azután tovább halad és elfogadja ezen dolgokat igazaknak. A lélek hiszi, hogy Isten létezik, aki meghallgatja az őszinte szív fohászait. Hiszi, hogy az Evangyéliom Istentől eredt, hiszi, hogy a megigazulás hit által olyan igazság, melyet Isten különösen most, az utolsó időkben fényesen bebizonyít. Azután hiszi a lélek, hogy Jézus igazán és valóban Istenünk és Megváltónk, az emberek üdvözítője népének pedig királya, prófétája és főpapja. Óh, én kérlek tégedet, kedvesem, hogy most mindjárt jöjj Hozzá! Higgyed erősen, hogy a „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megszabadít minket minden bűneinktől”, higgyed, hogy az az áldozat, melyet Ő bemutatott az Atyának, annyira teljes és elégséges, hogy az a bűnös, ki Jézusban hisz, ítélet alá nem esik.
Ezután következik pedig, hogy az eddigieket kiegészítve, Jézusban teljesen megbízzunk. Add át magadat az irgalmas Istennek, helyezd bizalmadat a kegyteljes
Evangyéliomra, bízzad reményedet a meghalt és mégis élő Megváltóra, mossad le bűneidet a Bárány vérében, fogadd el Jézus elégtételadását és ha mindezt megteszed, akkor minden jól van. A bizalom a hitnek éltető vére, nélküle a hit nem menthet meg senkit, A puritánok rendesen a „támaszkodás” szóval világították meg a hitet. Tudjátok, hogy mit jelent ez? Látjátok, ugye, hogy eme karfákra (* A karfák a tágas szónoki emelvény körül voltak felállítva, ahonnan Spurgeon beszélt) támaszkodom testem egész súlyával, úgy támaszkodjatok ti is Krisztusra. Azt hiszem, még jobb ábrázolás lenne, ha testem egész hosszában kinyújtózkodva, egy sziklán feküdnék. Ugyanúgy helyezzétek magatokat Krisztusra. Vessétek magatokat teljesen Reája, nyugodjatok, pihenjetek rajta. Ha ezt megtettétek, akkor üdvözítő hitetek van. A hit nem vak dolog, mert csak oly tényeket fogad el, amelyekben biztos. Nem gyakorlatlan, álmodozó dolog a hit, hanem csak a kinyilatkoztatott igazságokat fogadja el. A hit minden kockázatát az Isten igazságára veti, szinte vakmerően. Nem valami kellemes szó ez a „vakmerő”, de érzésimet mégis kifejezi e két sor:
Vakmerő légy, mindent Benne kockáztass, Bizalmadat Istenben s ne másban tartsd!
Ez az egyik módja a hit leírásának. Szeretném tudni most, hogy nem zavartam-e még össze fogalmatotokat felőle?
Megpróbálok tovább haladni. Hinni annyit jelent, mint Krisztust elfogadni annak, aminek kijelentetett és azonkívül elhinni, hogy Ő mindazt végre fogja hajtani, amit megígért. Az Írás úgy beszél Róla, mint Istenről emberi testben, mint egy tökéletes jellemről, mint egy áldozati bárányról, ki bűneinket önmagára felvéve, felfeszíttetett a keresztfára. Az Írás azonkívül még azt is mondja, hogy „feltámadt és él, mindörökkön értünk esedez”, továbbá, hogy felment örök dicsőségébe és elkészíti a helyet népe számára, valamint hogy nemsokára ismét eljő „megítélve a földet igazságban és a népeket ítéletben.” Mindezt el kell hinnünk, mert ezt az Atya bizonysága, mikor szólott, hogy: „Ez az én szerelmes Fiam, őt hallgassátok!” Ez azonkívül a Szentlélek által is bizonyíttatik, mert a Szentlélek bizonyságot tett Krisztus mellett a szavak és a csodák, valamint az emberek szívébe való behatás által is. Fogadjuk el e bizonyságok igaz voltát.
A hit elfogadja azután, hogy Krisztus meg akarja mindazt tenni, amit megígért, mert ha Ő megígérte, hogy senkit sem fog visszautasítani, aki Hozzája jön, akkor biztosak lehetünk abban, hogy minket sem utasít vissza, ha Hozzá megyünk. A hit elfogadja azt, hogy ha Jézus azt mondja: „...az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzogó viznek kútfeje lesz”, ‒ akkor ennek igaznak is kell lenni és hogyha mi ezt az élő vizet megkaptuk a Krisztustól, akkor ez bennünk marad és folyton buzogni fog az örök élet felé. Amit Krisztus megígért, azt meg is teszi és el kell hinnünk, hogy a bocsánatot, megigazulást és az örök dicsőséget Tőle úgy nyerjük el, amint azt megígérte.
Ezután jön a legközelebbi szükséges lépés. Jézus az, aminek nevezik és Jézus azt akarja megtenni, amit megígért. Ezért határozottan szükséges, hogy mindenki bizzék Benne és így szóljon: „Jézus az lesz nekem, aminek nevezi magát és azt fogja velem tenni, amit megígért, annak a kezébe adom át tehát magam, aki egyedül képes arra, hogy megmentsen. Én bízom teljesen az Ő ígéretében.” Ah, ez mentő hit és akinek ebben része van, örök életet nyer. Dacára, hogy veszélyeken, nehézségeken, sötétségen és elkeseredéseken, gyengeségeken és bűnökön megy át, aki a Jézus Krisztusban így hisz, az ítélet alá nem esik. Ah, bárcsak ez a magyarázás némelyeknek hasznára lenne!
Hanem azt gondolom, hogy ma oly meleg van és oly fülledt a levegő (*A prédikáció július 17-én tartatott, az 1881. évben.), hogy sokkal jobban tenném, ha egy pár magyarázó példát mondanék néktek, nehogy egy páran elaludjanak. Ha valaki esetleg elálmosodik, akkor legközelebbi szomszédja lesz oly szíves, hogy könyökével meglöki, mert szükséges, hogy az, aki itt van, ébren legyen, különösen oly fontos tárgynál, mint a mai. A példák, amelyeket elmondok, az általánosan használtak közül valók, de lehet, hogy egy-kettőt a magaméból is hozzáadok. A hit különféle mértékben ‒ rendesen az ismeret vagy tudásnak foka szerint ‒ jelentkezik. Tovább haladva kijelenthetem, hogy a hit nem sokkal több, mint egyszerű csüngés a Krisztuson. A függés érzése és akarat a függésre. Ha a tengerparton sétáltatok, akkor sziklás helyeken láttátok, hogy a kagylók mint csüngnek a sziklán, ha hozzáfértek, akkor az első kagylót könnyűszerrel leüthetitek a szikláról. Próbáljátok azonban ezt megtenni a legközelebbi kagylóval. Meghallotta az ütést, amelyet szomszédja kapott és most minden erejét összeszedve tapad a sziklához. Képtelenek vagytok arra, hogy onnan leüssétek. Egyik ütés követheti a másikat, de éppen oly eredménnyel verhetitek akár magát a sziklát, mint a kagylót. Az a kis teremtmény, a kagyló, sokat nem tud, de csüngeni tud. Nem tudná elmondani, hogy mi az, amin csüng, azt sem tudná, hogy micsoda geológiai (földtani) összetételei vannak a sziklának, de azt tudja, hogy csüngnie kell. Talált valami anyagot, amin csünghet és ezt a kevéske kis tudását használja fel erre, mert ettől függ az élete. Vannak ezrek meg ezrek az Isten gyermekei között, kiknek éppen csak ennyi a hitük; azt tudják, hogy Jézuson kell csüngniök teljes szívvel és lélekkel és ezt meg is teszik. Jézus Krisztus olyan előttük, mint az erős, hatalmas Üdvözítő, mint egy szikla, tántoríthatatlan és mozdíthatatlan; úgy csüngnek Rajta, mintha az életük függne ettől és ez a csüngés meg is menti őket.
Isten megadja övéinek a hajlamot a csüngésre. Nézzétek meg a bükkönyt, amely a kertben vagy szabadon nő. Ültessétek csak valamely rács vagy karó mellé, mindjárt megerősíti magát kis kapcsaival, melyekkel mindent megragad, ami közelébe ér, mert felfelé kell kúsznia és mert éppen ezért láttatott el kis horgokkal. Az Isten gyermekei között mindegyiknek van egy-egy horgonya, egy-egy kapcsa ‒ gondolatok, kívánságok és remények ‒, melyekkel magát Jézuson és ígéretein megerősíti. Ha semmi mást nem tudunk csinálni, csüngeni mindig tudunk és ez a hit lelke. Te szegény lélek, hogyha még nem tudsz annyit az Evangyéliomról, mint amennyi szükséges, akkor csüngj erősen azon, amit tudsz. Csüngj erősen! Csüngj a Jézuson, mert ez a csüngés a hit.
A hitnek egy másik formája az, hogy egy ember rábízza magát egy másikra, mivel elismeri ennek fensőbbségét és követi őt. Nem gondolom, hogy a kagyló sokat tudna a szikláról, hanem a hitnek ebben a formájában, amelyet most említek, már sokkal jobban megnyilatkozik a tudás. A vak teljesen reábízza magát vezetőjére, mert tudja, hogy emez lát és nyugodt bizalommal megy vele. Ha az a szegény ember vakon született, akkor nem tudja, hogy mi a látás, de azt tudja, hogy van ilyen képesség és hogy vezetője ennek birtokában van, ezért tehát megfogja annak kezét és jár annak utasítása szerint. Ez olyan jó példája a hitnek, amilyen csak elképzelhető és mivel tudjuk, hogy Jézusnak érdeme, hatalma és dicsősége van ‒ amivel mi nem rendelkezünk ‒, reábízzuk magunkat teljesen és örömmel, így azután nem fogunk megcsalatkozni bizalmunkban.
Minden gyermek, aki iskolába jár, gyakorolja a hitet, mialatt tanul. A tanító tanítja földrajzra. Megmagyarázza a föld alakját és megismerteti a nagy városok és birodalmak létezésével. A gyermek önmaga nem tudja, hogy ezek a dolgok igazak-e, hanem csak elhiszi tanítójának és ama könyveknek, melyeket kezébe adtak. Ez a mód az, amelyet követnetek kell, ha megmentettek akartok lenni. Ismernetek kell Őt, mert mondja és hinnetek kell, mert bizonyítja, hogy ez így van, bíznotok kell Benne, mert megígérte, hogy a megmentetés így következik csak be. Jóformán mindazt, amit ti és én tudunk, csak a hit által nyertük el. Hogy tudományos felfedezések történtek, afelől biztosak vagyunk.
Milyen alapon hisszük azonban ezeket el? Olyan általánosan ismert, tanult emberek bizonyságára, kiknek megbízható szavuk van. Bár az ő kísérletüket soha meg nem csináltuk vagy még csak nem is láttuk, mégis hiszünk bizonyságtevésüknek. Ugyanígy tegyetek tehát a Krisztussal. Mivel oly igazságokat tanít, melyek tényeken alapszanak, legyetek Néki tanítványai, kik szavának hisznek és Benne bíznak. Krisztus végtelenül felülmúl bennünket és azt akarja, hogy bízzunk Benne, mint Mesterben és Urunkban. Ha Őt és szavait elfogadjátok, úgy boldogítani, üdvözíteni fog már ez életben.
A hitnek egy másik és magasabb példája az, mely a szeretetből ered. Miért van bizalma a gyermeknek atyjában? Lehet, hogy ti vagy esetleg én sokkal jobban ismerjük atyját, mint ő és mégsem bízzuk magunkat oly feltétlenül reá, a gyermek azonban bízik atyjában, mert az szereti őt. Áldottak és boldogok azok, kiknek őszinte hitük van, mély szeretettel párosulva a Jézus iránt. Ezek azok a boldogok, kik nem tudnak mást tenni, mint bízni Benne, csodálni, magasztalni és szeretni Őt.
Ugye bár nehéz dolog kételkedni olyasvalakiben, akit szeretünk? Ha pedig mégis kételkedtek, akkor előjön a féltékenység rettenetes szenvedélye, amely erős mint a halál és iszonyú, mint a sír. Mielőtt azonban a szívnek ilyen összetörése bekövetkeznék, a szeretet ural benne bizalommal és reménységgel.
A lélek bizalmának módját a Megváltóban így meg lehet világítani. Egy híres orvosnak a felesége megbetegedett valamely ijesztő bajban és dacára ennek, csodálatosan nyugodt és bizalomteljes volt, még pedig azért, mert férje a betegségek éppen ezen fajtáját különös tanulmánya tárgyává választotta és már igen sokakat meggyógyított belőle. A legcsekélyebb nyugtalanságot sem tanusította, mivel érezte a drága kezek közelségét, amely kezek ügyes mozgását a szeretet igazgatta. Az asszony hite ésszerű és természetes volt és senki sem fog ennek ellentmondani. A hitnek ez a módja az, amelyet Krisztus legboldogabb követői tanúsítanak. Nem lehet azonban hasonlítani hozzá semmiféle orvost, mivel egyik sem tud úgy menteni, mint Jézus. Mi szeretjük Őt és Ő minket és ezért átadjuk magunkat Néki, megfogva kezeit, megyünk arra, amerre vezet. Érezzük, tudjuk, hogy ügyeinkben addig semmiféle rendellenes dolog nem történhetik, amíg azokat Jézus intézi, mert nem engedi, hogy oktalanul elvesszünk, vagy hogy szükségtelen fájdalom érjen bennünket.
A hit érezteti azonkívül az élő Isten jelenlétét és olyan nagyszerű nyugalmat és biztonságot adhat a léleknek, mint amilyent egy kis leány tanusított egy vihar alkalmával. A vihar kitört és míg a gyermek anyja megrettent, addig a kicsike gyönyörködött és örömében tapsolt a kezeivel. Az ablaknál állott és mialatt a villám az égbolt egyik végétől a másikig végigcikkázott, felkiáltott gyermekies örömében:
‒ Mama, ah nézd mamám, mily szép!
‒ Jer el onnan édesem, hiszen a villám iszonyatos! ‒ felelt az anyja.
A kis leány könyörgött anyjának, engedje ott az ablaknál állnia, hogy láthassa azt a szép fényt, melyet Isten végzett az égen, mert meg volt győződve, hogy Isten megőrzi őt minden bajtól.
‒ De hallgasd csak azt a rettenetes mennydörgést! ‒ szólt az anya gyermekének.
‒ Nem mondtad-e nékem, édesanyám, hogy az Isten szava a mennydörgésben van?
‒ Igen. ‒ szólt a remegő asszony.
‒ Óh, ‒ felelt a kicsike ‒ milyen édes dolog Isten szavát hallgatni. Én azt gondolom, az Isten azért beszél olyan hangosan, hogy a süketek is meghallhassák. Ugye mamuskám?
Így csacsogott a gyermek boldogan, mint egy kis madár, mert Isten valóban Isten volt számára, akiben teljesen bízott. A villámlás Isten gyönyörű fényessége volt előtte és a mennydörgés Isten csodálatos hangja, amelyben örvendett. Azt gondolom, hogy az anyja meglehetős ismeretekkel rendelkezett a természeti törvények és a villamosság ereje felől és csekély volt a vigasza, mert tudása megölte azt. A gyermek tudása azonban jóval kevesebb, de határozottan biztosabb és értékesebb volt. Annyira beképzeltek vagyunk sokszor, hogy büszkeségünk nem engedi, miszerint egyszerű, önként érthető igazságokkal vigasztaljuk magunkat, hanem tönkre tesszük magunkat mindenféle kétes tudományokkal. A magam szempontjából szólva, szívesebben lennék ismét gyermek, mint oktalan bölcs. A hit azt jelenti, hogy szívesen vagyok gyermek a Krisztus előtt és hiszek Benne, úgy, mint egy valóban létező személyben, aki minden pillanatban kész arra, hogy megáldjon engemet. Bár ez csak gyermekies képzelődés, mégis erre a pontra kell jutnunk, ha örvendeni akarunk az Úrban. „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyermekek, semmiképpen nem juthattok be a mennyek országába.” A hit szaván fogja Krisztust, miként a gyermek hisz atyjának és bízik Benne a múltra, a jelenre és a jövőre vonatkozólag. Adjon az Isten nékünk ily hitet!
A hitnek egy erős módja alapszik a szilárd, a biztos tudáson. Ez a hit abból ered, hogy a kegyelemben fejlődünk és ez a hit az, amely Krisztusban azért hisz, mert ismeri Őt, mert bízik Benne és mert szeplőtelennek tudja. Ez a hit nem követel jeleket, nem vár csodákat, hanem hisz vakmerően. Nézzétek meg a tengerész hitét, sokszor csodálkozom rajta. Eloldja a hajó köteleit, elindul a parttól és napokig, hetekig sokszor hónapokig nem lát sem partot, még csak egy vitorlát sem és mégis halad előre éjjel és nappal minden félelem nélkül, mígnem egy reggel elérkezik ahhoz a kikötőhöz, amely célja volt. Miként találta meg útját az úttalan mélységeken keresztül? Nem rendelkezett mással, mint az iránytűvel, a tengerek jegyzékével és a csillagok ismeretével és ezeknek útmutatását követve, anélkül, hogy partot látott volna, vagy hogy útját változtatni kényszerült volna, hajózott be a kikötőbe. Ah, ez csodálatos dolog, utazni látás nélkül a biztosra. Lelki értelemben véve, nagy áldás szükséges ahhoz, hogy valaki elhagyja a partot és szólhasson: „Búcsut mondok néktek, ti belső érzések, végzések, jelek és rendeltetések, hiszek az Istenben és megyek Hozzá a vizeken keresztül is.” „Boldogok, kik nem látnak és mégis hisznek.”
Vajha mindig jobban és jobban nevekednék bizalmunk a Jézus Krisztusban addig, míg oly rendíthetetlen hitünk nem lenne, hogy sohase kételkedve, minden ingadozás és tántorgás nélkül hinnénk. Nézzétek meg a földmívelő ember munkáját. Már kora tavasszal vagy még késő télen előhozza az ekét, hogy szántson, amikor még sem virágok, sem madarak nincsenek, amelyek esetleg felvidítanák és minekutána szántott, előveszi az értékes magvakat ‒ amelyből lehet, hogy csak kevéssel rendelkezik ‒ és elszórja a barázdába, abban a biztos tudatban, hogy az onnan előtör. Azon oknál fogva, hogy már sok aratást látott, elvár még többet is és ebben a biztos hitben szórja a magokat. A látszat szerint balgatag dolog jó magot elvetni a barázdába, hogy az ottan megrothadjon. Ha még sohasem láttátok a szántóvető ember munkáját, akkor pazarlásnak fogjátok azt nevezni és mégis a földmíves embernek semmiféle aggodalmai nincsenek, hanem csak az a kívánsága, hogy a magokat elvesse és hogy megfelelő idők járjanak azok növekedésére. Ha pedig valaki azt mondja néki, hogy nem helyesen cselekszik, akkor mosolyog annak tudatlanságán és azt mondja, hogy ez a munka vezet az aratásra. Szép példája ez annak a hitnek, mely a tapasztalásból nevelkedik. Ez a hit az, amely odavezet, hogy mindent a Krisztus gondjaira bízzunk, reményeinket és életünket is teljes bizalommal belé helyezzük úgy, hogy ha Vele együtt meghalunk, Vele együtt fel is támadjunk. Az a Jézus Krisztus, ki a halálból feltámadt, azt akarja, hogy halála által új életet kezdjünk és a béke és öröm aratásánál részünk legyen. Adjatok mindent a Krisztus kezébe, hogy majd sokszorosan visszakapjátok. Lenne bár olyan erős hitünk, hogy amint nem kételkedünk a Nap feljöttében, ugyanúgy ne kételkedjünk abban, hogy Jézus segít a szükség idején. Azt hiszem, már sokan megpróbáltuk Urunk hűségét és még sohasem csalattatunk meg, ezért ragaszkodjunk Hozzá még nagyobb erővel. Higgyetek Istenben és azután hallgassátok meg Jézus szavait: „Higgyetek Istenben és higgyetek bennem is.”
A legjobb akaratommal és képességemmel azon voltam eddig, hogy megmutassam, mi a hit, most pedig az a kérdés jön elő, hogy miért választatott ki a hit az üdv csatornájává? „Kegyelemből mentettetek meg hit által.” Bár sok kérdésre határozott feleletet nem adhatunk, mert hiszen az Isten akaratát és szándékát nem mindig értjük meg, mégis azt mondhatom, hogy a hit azért választatott a kegyelem csatornájává, mert természetének megfelelő az, hogy mint átvevő szolgáljon. Tegyük fel, hogy egy koldusnak alamizsnát adok, úgy azt a kezébe teszem. Miért teszem éppen oda? Azért, mert nem tehetem a fülébe vagy a lábához, mert a kéz a legalkalmasabb arra. Ugyanez a helyzete a hitnek a lelki életben, hogy mint átvevő szerepeljen, mert Ő van rendelve arra, hogy a kegyelem útját biztosítsa. Rögtön megmagyarázom ezt érthetőbben. A hit, amelyet a Krisztus nyújt, éppen olyan egyszerű alapon áll, mint mikor a kis gyermeknek egy almát nyujtunk és csak azt kívánjuk tőle, hogy jöjjön érte és fogadja el. A kis gyermek keze, mikor az alma után nyúl, ugyanazt fejezi ki, mint mikor a hit sóvárog a kegyelem után. A gyermek keze nem csinálja az almát, nem változtathatja azt meg, hanem csak elfogadja azt. A hit pedig Istentől azért választatott ki, hogy a kegyelem átvevője legyen, de nincs meg bízva, hogy a kegyelmet készítse vagy abban segítsen, hanem csakis, hogy azt átadja.
A hitet azért választotta Isten a kegyelem csatornájává, mert ez biztos eszköz arra nézve, hogy Istent az emberekkel összeköttetésbe hozza. Van egy pont, amely által szövetségre léphet az ember az Istennel és biztosíthatja a maga részére Isten kegyelmét és ez a pont: bízni Benne. A hit megment bennünket, mert ő eszközli azt, hogy mi Istenen csüngjünk és útmutatása szerint járjunk. Semmiképpen sem menekül meg az az ember, aki személyes érdemekben, hittételekben vagy más ilyen dologban bízik, mert ezek semmiféle összeköttetésben nem állanak a Krisztussal, hanem egyedül a hit az, amely megmenti az embereket az elveszéstől.
Óh, kedveseim, nagy kegyelem és nagy áldás van azon a hiten, amely az embereket
összeköti az Istennel!
Azonkívül a hit azért választatott ki, mert ösztönöz a cselekedetre. Szeretném tudni, hogy vajon valótlanságot mondok-e akkor, ha azt állítom, hogy semmit sem csinálunk a hit valamilyen jelenléte nélkül. Hogy feljussak erre az emelvényre, csak úgy lehetséges, ha hiszem, miszerint a lábaim elég erősek arra, hogy elbírjanak. Az ember azért étkezik, mert hiszi a táplálkozás szükségességét. Kolumbus Kristóf felfedezte Amerikát, mert hitte, hogy az Óceán ellenkező oldalán szárazföldet talál. Számtalan fontos és nagy felfedezések a hitből eredtek, mert a hit az, amely csodákat művel. Egyszerű, közönséges dolgok rúgói belőle eredtek, mert a hit a maga természetes, egyszerű formájában mindeneken uralkodik. Isten a megmentetést a hit által eszközli. Ha hiszünk Krisztusban és szívünk Isten birtokában van, akkor megmenekülünk a bűntől és készek vagyunk a megtérésre, szent életre, buzgóságra, imára, odaadásra és más hasznos dolgokra.
Ezeken felül pedig a hit békét és örömet hoz létre. Aki vele rendelkezik, csendben nyugszik, örvend és boldog, ez pedig az előkészület a mennybe. Isten az összes mennyei javakat a hit rendelkezésére bocsátja, mert a hit életünkben és gondolkozásunkban működik és mert egy magasabb, szebb és jobb világot jelent meg nékünk.
Zárni fogok a harmadik ponttal: Miképpen tartjuk meg és nevelhetjük hitünket? Rendkívül fontos kérdés ez sokak részére. Azt mondják, hogy hinni akarnak, csak nem tudnak. Sok téves fogalmat szűlt már ez a tárgy. Fogjuk fel a dolgot gyakorlati szempontból. „Mit kell cselekednem, hogy higgyek?” A legrövidebb út hinni és ha a Szentlélek téged ragaszkodóvá és alázatossá tesz, akkor hinni fogsz, mihelyt az igazságot meglátod. Az evangyéliomi parancs mindenesetre tiszta és világos: „Higgy az Úr Jézusban és üdvözülsz.”
De mégis, hogyha nehézségekre akadsz, hozd azt imában az Úr elé. Mondd meg őszintén Atyádnak mindazt, ami téged tévedésbe ejt és kérd, hogy Szentlelke által a kérdést tisztázza. Ha egy könyvben valamilyen állítást nem hiszek, akkor legszívesebben megkérdezem magát a szerzőt, hogy mit gondolt alatta és ha szavahihető embernek ismerem, akkor felvilágosítása kielégít engem, az isteni magyarázat pedig ‒ mely a szívbe hat ‒ még sokkal inkább megelégíthet. Az Úr mindig kész arra, hogy megismertesse magát velünk. Eredj Hozzá és lásd meg, hogy nem így van-e?
Továbbá ha a hit nehéznek látszik, akkor lehetséges, hogy Isten a Szentlélek által képessé tesz arra, hogy higgy, ha gyakran és őszintén hallgatod azt, amit hinned kell. Sok dolog van, amit csak azért hiszünk, mert sokszor hallottuk. Nem vettétek-e észre a mindennapi életben, hogy ha valamely dolgot már ötvenszer hallottatok, utoljára már teljesen elfogadtátok? És éppen azért nem csodálnám, ha Isten gyakran ezt a módot használná fel, mert meg is van írva: „A hit hallásból jön.”
Ha azonban ez csak szegényes tanácsként tűnik fel szemeitek előtt, akkor azt ajánlom, hogy fontoljátok még meg mások tanúbizonyságait. A samariabeliek hittek Jézusban azért, mert a vízhordó asszony beszélt nékik Róla. Sokszor alapszik hitünk mások bizonyságain. Sokak bizonysága a tényt biztossá teszi. Hallgassatok tehát azokra, akik elbeszélik, hogy miképpen mentettek meg, miképpen kérték szívük és gondolataik megváltozását és ha meghallgatjátok, akkor észre fogjátok venni, hogy emberek, akik hasonlítanak hozzátok, így szintén megmentettek.
Még jobb eszköz az, ha megfigyelitek a tekintélyt, akire vonatkozólag utasítva lettetek a hitre. Ez a tekintély nem vonatkozik a hozzám hasonlókra, mert különben elvetendő volna. De nem vonatkozhat a pápa tekintélyére sem, mert akkor is elvethető. Hanem az utasítás arra vonatkozik, hogy higgyetek az Isten tekintélyére nézve. Arról van szó, hogy Krisztusban higgyetek és nem szabad vonakodnotok az Alkotóval szemben. Angliában egy gyárnak a felügyelője sokszor hallotta már az evangyéliumot, de félt a Krisztushoz jönni. A gyártulajdonos egy alkalommal levelet írt néki a következő szavakkal: „Jöjj a lakásomra, munka végett!” A felülgyelő megjelent ura előtt, mire ez így szólt hozzá:
‒ Mit akarsz itt nálam, most? Milyen jogon háborgatsz engem, holott munka nincsen.
‒ Uram ‒ felelt ez ‒, levelet kaptam öntől, hogy jőjjek el munka végett.
‒ És mit gondolsz te, hogy azon a jogon, mivel egy levél van nálad, eljöhetsz a házamba?
Bár nem értem ezt a dolgot, ‒ felelt a felügyelő, ‒ de azt hiszem, hogy ha ön engem hivat, van jogom idejönni.
‒ Jöjj hát be, János ‒ szólt a tulajdonos ‒ van egy másik hír nálam, amit tudatni akarok neked.
Bevezette a felügyelőt a szobába, leültette és elolvasta néki e szavakat: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok és megterheltettek és én megnyugosztlak titeket.”
‒ Mit gondolsz, János, hogyha Krisztus így hív téged, nincs jogod Hozzá menni?
A szegény ember belátta ezt rögtön és hitt, mert érezte, hogy Krisztusnak elég tekintélye van erre. A te számodra is elég tekintélye van Krisztusnak, csak jöjj hozzá, kedves lélek.
Gondoljatok azután a Jézus Krisztus személyére. Gondoljatok arra, hogy mi volt Ő és mit tett, azután pedig, hogy hol van most és hogy micsoda most? Gondoljatok sokszor és sokat Reája. Ha Jézus felszólít titeket, hogy bízzatok benne, akkor meg is győzi szíveteket. Mert hiszen hogyan is kételkedhettek ti Benne?
Ha mindezek közül egyik sem segít rajtad, akkor teljesen érthetetlen állapotban vagy és nincs más tanácsom, minthogy hódolj meg Istennek! Vajha az Isten Lelke elvenné a te idegenkedésedet és alázatossá tenne! Azért nem tudsz Istenben hinni, mert pártütő vagy még pedig büszke pártütő! Hagyj fel a lázadással, vesd el fegyvereidet és add meg magad kegyelemre, hódolj meg királyod előtt. Nem vagytok képesek hinni, mivel Istennel még mindig harcban álltok és saját akaratotokat követitek és utatokon jártok. „Miképpen hihettek ti ‒ szólt Krisztus ‒ kik a dicsőséget egymástól várjátok?” „A büszke „én” hitetlenséget szül. Hódolj meg azért, óh, ember! Vajha megáldana tégedet az Úr ebben a pillanatban és képessé tenne, hogy higgy a Jézus Krisztusban. Ámen.

Régi dallam egy jól ismert énekhez. Ha az államban zavargás keletkezik, ha lázadás tör ki és vér ontatik, az esetben még ma is azt szokás mondani: „Ennek a keresztyének az okai!” Tudjuk, hogy a mi isteni és imádatra méltó Mesterünk is vádoltatott azzal, hogy Ő lázító, holott vonakodott a királyságot elfogadni, midőn hívei erővel azzá akarták tenni, azt mondotta: „Az én országom nem e világból való”, és mégis a lázadás és istenkáromlás hamis vádja miatt feszíttetett keresztre. Épen úgy történt az apostolokkal is. Ahová eljutottak és az evangéliumot hirdették, az ellenséges érzelmű zsidók azon igyekeztek, hogy a népet ellenük felizgassák és azáltal küldetésükben őket megakadályozzák. Úgy itt is. Először magukhoz vettek néhány gonosz férfiút a csőcselék nép közül, bandát szerveztek, felháborították az egész várost, megostromolták a Jáson házát és az apostolokat a köznép közé akarták hurcolni, azután pedig a lázadás bűnét az apostolokra hárították, kiáltván: „Ezek azok, kik a világnak állapotját felfordították, és most imhol vannak!”
Ezen minta szerint jártak el az egész római birodalomban mindaddig, mígnem a keresztyénség államvallássá emeltetett. Alig érte valami szerencsétlenség Rómát, alig támadt háború, éhínség vagy más nyomorúság, a köznép azonnal azt kiáltotta: „Ennek a keresztyének az okai! Hányjátok őket az oroszlánok elé!” Sőt Néró Róma égésének bűnét is a keresztyénekre hárította, holott kétség nélkül ő volt az égés eszközlője. Jézus tanítványai úgy gyaláztattak, mintha ők lettek volna az a levezető csatorna, melyben a bűn minden utálatos nemének létoka feltalálható, holott Salamon azon nagy érctengerhez hasonlítja őket, amelynek vize oly tiszta, hogy a papok is moshatják benne ruháikat. Ha az idők jeleit megfigyelitek, úgy fogjátok találni, hogy a világ az ő szenvedéseit még ma is a keresztyéneknek tudja be.
Tudjuk, hogy amit ezen zsidók az apostolokról mondtak, az nem volt semmi más, mint utálatos és szántszándékos hazugság. Az apostolok nem voltak bujtogatók. Az igaz, hogy oly igazságokat hirdettek, melyeknek oda kellett hatni, hogy az ország bűnös rendszerét megdöntsék és a hamis papok ravasz művészetének véget vessenek, de arról szó sem volt, hogy azáltal a nyilvános közbékét és rendet megzavarják. Jöttek az embereket a bűn ellen felizgatni, az istentelenség ellen fogtak kardot, de nem az egyes emberek és uralkodók ellen folytattak hadjáratot. Igazságtalanság, bűn és minden gonoszság volt az, melyeknek hadat üzentek. De mégis testvérek, gyakran a tréfában is mély igazság rejlik és a gonoszságban is találtatik néha valami igaz kiejtés. A zsidók azt mondták, hogy az apostolok a világot felforgatják. S tényleg azzal nagy igazságot állítottak, mert az evangélium valóban megváltoztatja a világot. Vagyis helyesebben: a világban minden visszás állapotban van, úgyannyira, hogy az evangéliumnak a dolgok helyes állapotba hozása miatt mindent fel kell forgatni.
Meg fogom kísérelni, hogy rámutassak arra, hogy forgatja fel az evangélium a világot; azután pedig szeretnék Isten segítségével foglalkozni azzal, hogyan forgattatik fel azon kis világ, mely minden emberben megvan, ha az evangéliumot elfogadja és hitben Krisztushoz fordul.
Hogy az evangélium a világot felforgatja, azt látni fogjuk, ha a társadalomban létező különböző osztályokat megtekintjük.
Az emberek véleménye szerint az Isten országában következőleg áll a dolog. Legfelül, a legmagasabb polcon ül a legelőkelőbb rabbinus, a tiszteletreméltó úr, a theológia nagyrabecsült és kitüntetett tudora, a nagy bölcsész, a sokat tanult és mindenben jártas, otthonos, a rendkívüli szellemes férfiú. Ő a trónon ül, a legnagyobb, mert a legbölcsebb. Mindjárt alatta van a másik osztály: olyan emberek, kik szintén tanultak, nem épen olyan ügyesek és jelesek, mint amaz, de mégis kivételesen okosak és lepillantanak azokra, kik a piramis lábánál állanak, eme szavakkal: „Az ott alul a közönséges nép, mely semmit sem tud a törvényből.” Egy kevéssé lejjebb az értelmes és tekintélyes gondolkozókhoz jutunk, ezek nem olyanok, kik tanítóknak csaptak volna fel, hanem olyanok, kik ritkán tanulnak, mivel saját véleményük szerint már mindent tudnak, amit tanulni lehet. Ezekután jön az igen tiszteletreméltó emberek még nagyobb csoportja, kik a világi bölcsességben igen sokra vitték, ha nem is állanak oly magasan, mint a filozófusok és rabbinusok. Még lejjebb találjuk azokat, kik a tudományt és bölcsességet kevésbé bírják, majd az épület alján találjuk a tudatlanokat, a kis gyermekeket és végül a csecsszopókat. Ha ezen rangfokozatot megtekintjük, azt kell mondanunk, hogy: „Ez a világ bölcsessége. Íme, mily nagy a különbség a földön csuszkáló csecsemő és a tanult férfiú között, ki a felső fokon áll! Mily nagy a távolság az együgyü és tudatlan emberek kik a kemény, nyers, durva alsó réteget képezik a társadalomban és a bölcs férfiú között, ki mint a csiszolt márvány diszeleg teljes fényében a piramis ormán!” Nos, látható, hogyan alakítja át Krisztus az egész világot. Teljesen megfordítja. „Bizony, bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, nem mehettek be az Istennek országába.” „Nem sokan vagytok bölcsek test szerint, nem sokan vagytok hatalmasok, nem sokan nemesek.” Avagy nem a szegényeket választotta-e Isten e világon, kik hitben gazdagok és a megígért ország örökösei? Ez nem egyéb, mint az emberi társadalom épületének teljes megfordítása. A bölcs rájön, hogy fel kell mennie, ha egyűgyűségét ismét el akarja érni. Egész életén át iparkodott, amennyire lehetséges volt, gyermeki egyűgyűségétől megszabadulni. Gondolkozott, okoskodott, és minden igazságot, mielőtt elfogadta volna, elbírálta logikus ésszel és most megint elölről kell kezdeni és még egyszer felmenni, kisgyermekké kell lennie és korábbi egyűgyűségéhez visszatérnie. Ez tényleg a világnak fenekestől való felforgatása, azért e világ bölcseinél ritkán talál tetszésre.
Ha a világ ezen felforgatását a maga tökéletességében látni akarjátok, akkor nyissátok fel a Máté evangéliuma ötödik részét, ott a megforditott világ teljes leírását fogjátok találni. Jézus Krisztus már legelőször tartott prédikációjával felforgatta a világot. Halljátok csak, mit mond a harmadik versben: „Boldogok a lelki szegények, mert övéké a mennyeknek országa.” Mi dicsérjük azon embert, ha tisztességes, ki szerencsésen tud forogni e világon, ki azon állásával, melyet betölt, nincs megelégedve, hanem mindig feljebb-feljebb iparkodik. Az olyan ember felől sokat gondolunk, aki magát nagynak képzeli, aki szilárd és szívós természetü. Jogát megköveteli bárki és bármi is álljon útjában. Tudja mire képes és akarja, hogy azt más is tapasztalja. Én nem tartozom azon szegény és szánandó teremtmények közé, mondja, akik nyomorult sorsukba belenyugosznak és kezeiket mellükre teszik. Nem, határozottan nem, mert nincs megelégedve. Az olyan embert csodálkozással szemléli a világ. De Krisztus az alsót fordítja felülre, amidőn mondja: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” „Azok, kiknek nincs saját erejük, hanem minden erejüket Krisztustól nyerik, azok, kik ez istentelen világgal nem tudnak lépést tartani, hanem inkább jogtalanságot szenvednek, mint jogtalanságot tegyenek, azok, kik csendes és alázatos életet élnek, nem küzdenek, azért, hogy mások fölé emelkedjenek, azok, kik ha egy magasabb állást nyernek, sok fáradságba kerül őket arra birni, hogy azt elfoglalják, mert azt nem hajhászták, ők örömest haladnának csendesen és zajtalanul az élet útjának árnyékos völgyében, hol nem keltenének semmiféle feltünést. Azoknak mindig fülükbe hangzik ezen ige: „Kívánsz magadnak nagy dolgokat? Ne kívánjad!”, „lelki szegények” azok, kik szegénységük mellett boldogok és megelégednek azzal, amit az Úr nekik adott és akik hiszik, hogy sokkal gazdagabbak, mint arra rászolgáltak volna. Igen, ezek azok, kiket Krisztus boldognak mond. A világ azt mondja, hogy ők balgák és együgyüek, de Krisztus azt helyezi felülre, amit a világ alulra helyez. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.”
Azután vannak még másforma emberek is a világon. Azok mindig szomorúak. Nem lehet őket gyakran észrevenni, mert Mesterük parancsolta meg nekik, ha böjtölnek, ne kenjék meg arcukat, hogy ne láttassanak az emberektől bőjtölni, de mégis elrejtve, titokban Istenük előtt fohászkodnak ők. Hegedűiket fűzfára függesztik, gyászolnak először saját bűnök felett és azután koruk romlottsága felett. A világ azt mondja róluk: „Ezek búskomorságban szenvednek, örökösen búslakodnak, a világ minden kincséért sem lennék köztük. Testi ember leköpi és utálattal fordul el tőle. Micsodák hát ők? Szomorú fűzfák a folyóvíz partján. Halljátok, hogyan beszél egy díszesen felöltözött fiatal ember az ő szomorú barátjával, ki lelki üdve felett aggódik: „Micsoda beteges állapot az, amelybe jutottál! Nagyon sajnállak! Menj az orvoshoz, kérj tőle tanácsot. Úgy élsz, mint aki folyton gyászol. Milyen nyomorult élet! Na, én nem lennék olyan alamuszi!
Igy beszél a világ, de Krisztus felforgatja e világot, mert épen azon emberek, akikről úgy vélekedtek, hogy örökösen szomorkodnak és gyászolnak, örülhetnek. Mert az van mondva a negyedik versben: „Boldogok, akik sirnak, mert ők megvigasztaltatnak.” A világ fiainak öröme hasonló a tövisnek a fazék alatt való ropogásához. Lángot vet, nagy zajt csinál és azután vége van. De az igazaknak világossága és a jámbor szíveknek öröme folyton nagyobb lesz. Gyakran lemegy a keresztyén napja is. A szegénység, szégyen, üldözés és a belső nyomor felhője eltakarja annak fényét. De ha majd az örökkévalóság nagy reggele megérkezik, akkor az Úr fog az örök világossága, Istene és dicsősége lenni. Oh, ti szomorú lelkek, örüljetek, mert bár e világ lenéz titeket, de Krisztus majd felmagasztal a legnagyobb dicsőségre. Ha majd e világ állapotát megfordítja, ti meglesztek vigasztalva, az ő ígérete szerint.
Azután jön a harmadik osztály, akik alázatosoknak neveztetnek. Talán találva érezitek magatokat. Azt fogom néktek leírni, hogy miben nem áll az alázatosság. Ismerek egy embert, aki csak akkor boldog, ha valami pere van. Számláját sohasem fizeti addig, míg a hatóságtól kényszerittetik annak kiegyenlítésére. Szereti, ha ügyvédekkel van dolga. Ha valakit beperelhet, az a legnagyobb élvezetére szolgál. Ha valaki megsérti, nem felejti el egyhamar. Igen sok van neki az úgynevezett tisztességérzetből. Ha csak kissé is megbántják, csak egy kemény szóval illetik, vagy tévedésből megsértik, akkor azonnal összetűz ellenfelével, mert ő nem enyhe kedélyű ember. Adósát a tömlöcbe veti és azt mondom egész bizonyossággal, hogy mindaddig otthagy téged, míg meg nem fizetsz neki az utolsó fillérig. Az alázatosoknak egész más az érzelmük világa. Azokat szidalmazhatjátok, mert nem fognak viszont szidalmazni titeket. Azokat megsérthetitek, mert tudják, hogy Mesterük azt mondta nekik: „Én pedig azt mondom néktek, gonosznak ne álljatok ellene gonosszal.” Nem jönnek haragba és bosszúságba minden kicsiség miatt, mert tudják, hogy minden ember gyarló, ennélfogva azt gondolják, hogy testvérük valószínüleg tévedésből, nem szándékosan sértette meg őket. Azért azt mondják: „Ezt ő nem szándékosan tette, tehát nem veszem rossz néven tőle. Azt hiszem, hogy ő azzal jót akart, amit mondott, persze nagyon nyersen hangzott, de megbánja ő azt mielőbb; nem akartam vele a szót vitatni, legyőztem magamat és hagytam, hadd beszélje ki magát.” Más esetben pedig rágalmazva lesz. „Hadd beszéljen” gondolja „a sóhajtás idővel úgyis csak megszünik, ha nem lesz mit tenni a tűzre, majd kialszik.” Más valaki pedig valami nagyon gonosz dolgot mond szemébe, de ő nem felel, megnémul és nem nyitja meg száját. Nem hasonló Sérujának fiához, ki azt mondta Dávidnak: „Hogyhogy szidalmazhatja ez a holt eb az én Uramat a királyt? Majd elmegyek és fejét veszem.” „Nem”, mondja ő, „hadd szidalmazzon, mert az Úr parancsolta neki: Szidalmazzad Dávidot!” „Enyém a bosszúállás, én megfizetek, azt mondja az Úr.” Mindent eltűr és elvisel, inkább elszenved száz megsértést, mint csak egyszer is megsértene. Szelíden és türelmesen halad útján, mire azt mondják: „Ez nem fog soha se valamire menni, mindig rászedik. Pénzét kölcsön adja és soha vissza nem kapja, vagyonát a szegényeknek osztogatja, végre magának semmi sem marad! Milyen ostoba! Egész nyugodtan hagyja magát jogaiban megcsorbitani. Nincs nála erély, mindenkit keresztül hagy magán menni, milyen oktalan!”
Igy beszélnek, de Krisztus felforgat mindent és azt mondja: „Boldogok az alázatosak, mert ők örökség szerint bírják e földet.” Nem keseredtek-e el ezen szavak felett, ti, akik mindenen hasznot akartok húzni, ti szenvedélyes emberek, kik a törvénnyel kezetekben mindig azon vagytok, hogy szomszédaitokat perlekedésbe keverjétek? Mindazt azért teszitek, hogy a földet bírhassátok. Lássátok, Krisztus mennyire megutál titeket és bölcsességeteket lábbal tapodja. Azt mondja: „Az alázatosok bírják e földet.” S ha gondosan utánanézünk, tényleg úgy fogjuk találni, hogy sok esetben a hallgatás a legjobb út jogaink megnyerésére. Bizonyos vagyok benne, hogy jó hírnevünket a legjobban megvédjük akkor, ha nem vesztegetünk arra szót. Ha az itt jelenlevők mindegyike is engem rágalmazna és a legdurvább gyalázó iratot terjesztenék rólam, mégis egész nyugodtak lehetnének, hogy nem indítanék ellenük pert. Nem vagyok olyan balga. Mindig úgy találtam, hogy ha valaki magát a törvény előtt gyalázója ellen védelmezte, ellenségének kezére dolgozott. Ellenségeink nem árthatnak nékünk, ha mi magunknak nem ártunk. Eddig még senki sem veszítette el jó hirnevét, ha maga okot nem adott rá. Ha az alázatosok között vagytok, úgy bírjátok e földet. Tűrjetek mindent, higgyetek mindent, reméljetek mindent, akkor végre jó dolgotok lesz e világon is.
Látjátok ott fenn azon tiszteletreméltó urat, ki sohasem mulasztotta el, minden vasárnap kétszer elmenni az imaházba? Ő bibliáját is olvassa és házi istentiszteletet tart. Ezen ember nagyon jó egyetértésben él önmagával. Reggel, midőn felkel, rendesen kezet szorít saját énjével és örvend azon, hogy ő olyan becsületes ember. Saját véleménye szerint a Főutca egyik házában lakik, még pedig az 1. szám alatt. Ha Istennel való viszonyáról beszéltek vele, azt mondja, ha ő nem üdvözülne, akkor senki sem, mert nagyon megbízható ember és senki sem mondhat rá valami rosszat. Nem egész kiváló ember-é? Nem irigylitek-e sorsát? Olyan ember, kinek magáról a legjobb véleménye van, magát tökéletesnek tartja, vagy ha épen nem is tökéletes, de legalább olyan jó, hogy reményli, hogy egy kevés mennyei segítséggel egész könnyedén bejut a mennyországba. Helyes. De látjátok azon szegény nőt, ki ott hátul az imaház szegletében áll, szemei könnyel vannak tele? „Lépjen elő! Beszélje el nékünk élettörténetét!” Nem akar, szégyel előlépni és ilyen tisztességes emberek jelenlétében beszélni. De annyit mégis megtudtunk tőle, hogy ő egy nagy bűnös nő és most szeretné tudni, mit tegyen, hogy üdvözüljön. Kérdezzétek meg! Azt fogja mondani, hogy Isten előtt nincs semmi érdeme. Gondolatai röviden ebben foglaltatnak össze: „Én vagyok a legnagyobb bűnös nő. Óh, hogyan találhatnék kegyelmet!?” Nem támaszkodhat jó cselekedeteire, mert azt mondta: nincs. Minden igazsága úgy tűnik fel előtte, mint a megfertőztetett ruha. meghajtja magát a porig, midőn imádkozik, és nem meri szemeit az égre emelni. Azt gondoljátok: ez a szegény nő sajnálatra méltó. Ne legyetek ilyen véleményben. Az az ember, kit épen az előbb ecseteltem, a létra legmagasabb fokán áll, nemde? Ez a szegény nő pedig egész alul. Nézzétek csak, mit tesz az evangélium, hogyan fordítja fel a világot: „Boldogok akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot, mert ők megelégittetnek.” Ellenben az az ember, ki önmagával meg van elégedve, a következő ítéletet kapja: „Mert valakik a törvény cselekedeteiből vannak, átok alatt vannak.” Vámszedők és paráznák hamarább bemennek mennyországba, mint ti, mert nem azon igazságot keresitek, mely hitből van, hanem azt, amely a törvényből van. Tehát itt, amint láthatjátok, ismét meg van forditva a világ, mégpedig Krisztus első prédikációja által
Most figyeljük meg a hetedik verset: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” Erről már beszéltem. Az irgalmasok nem nagyon becsültetnek a világon a legkevésbé sem, mert nagyon oktalanul járnak el, hiszen az, aki oly sokat megbocsát és megenged nem lehet bölcs. De Krisztus azt mondja, hogy aki irgalmas volt irgalmas ellenségei iránt, irgalmas a szegények iránt és a sértések megbocsátásában, az irgalmasságot fog nyerni. Itt ismét fel van forgatva a világ. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők az Istent meglátják.” A világ azt mondja: „Boldog az az ember, aki vig életet él.” Ha az emberek közönséges részét kérdezitek meg, hogy ki a boldog azt fogják mondani: „Boldog az, akinek sok pénze van, bőven költekezik, mert a maga ura aki vigan áttáncolja az életet, a világ mámorpoharát fenékig kiissza, aki szenvedélyeinek gyeplőit szabadon ereszti ki, mint a vad ló, a rend nehéz gyeplőitől menten, függetlenül az ész parancsaitól, minden akadály, korlát és kerítés nélkül száguldozik a bűn tágas rónáján.” Az ilyen embert nevezi boldognak a világ. A büszke, a hatalmas embert, Nimródot, ki azt csinálja, ami neki tetszik és a szentség keskeny ösvényétől utálattal fordult el. De az Írás azt mondja: „Nem úgy!” Boldogok a tiszta szívűek, mert ők az Istent meglátják.” Azok, kiket nem lehet rávenni valamire azért, mert az testies élvezettel van összekötve, mert az által Mesterével való közössége zavartatnék meg. Azok, kik nem látogatják a mulatóhelyeket, mert ottan nem imádkozhatnának és azért, mert nem remélhetnék, hogy idejüknek olyan kihasználásával Mesterük megelégednék. Az ilyen szívű embert igen vallásosnak és túlságos kegyesnek nevezik el, mert nincs szabad akaratja. Az Úr Jézus Krisztus mindent jóvá tesz, mert azt mondja: Ezek a megáldottak, ezek a boldogok. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők az Istent meglátják.”
Most tekintsük meg a kilencedik verset. Menjetek végig London utcáin és lássátok: Milyen felforditása az a világnak! Milyen emberek azok, kiknek oszlopok emeltettek, kiknek szobraik nyilvános helyeken és parkokban állanak? Olvassátok a kilencedik verset és lássátok, milyen felforgatása az a világnak! A világ legmagasabb ormán fönn, fönn látjátok Nelsont. Ott áll társai fölött magasra emelve, másik helyen hosszú karddal oldalán láttok egy herceget, ismét más helyen láttok harci lován lovagolni egy hatalmas vitézt. Ezek a világ magasztalt hősei! Bármely ország fővárosába mentek, látni fogjátok, hogy a híres emberek, kiknek szobrokat emelnek és emlékoszlopokat állítanak, nem olyanok, kiket a kilencedik vers boldogoknak mond. „Boldogok a békességre igyekezők, mert azok Isten fiainak mondatnak.” Igen, de a békességre igyekezők nem igen lesznek magasztalva és dicsérve, nemde? Az, ki két küzdő közé áll és magát azoktól ütni engedi az, ki magát mások előtt a porig megalázza, hogy az összeütközést elkerülje az az, ki itt megáldatik. Milyen ritkán részesülnek az olyan emberek megtiszteltetésben!
Az olyan emberek rendesen egészen mellőztetnek, holott igen nagy szolgálatot tesznek mások boldogsága érdekében. Hanem itten a világ fel lesz forgatva. A harcos, vérrel fecskendezett öltözettel egész közönséges sirba helyeztetik. Meghal és porrá lesz, de a békességre igyekezők felmagasztaltatnak, fejük Isten áldásával koronáztatik meg, egykor majd meglátja azt az emberiség is és csodálkozni fognak a tündöklő ékszereken, vádolják balgatagságukat, hogy a harcosok véres fegyverét dicsőítették, de azon emberek egyszerű öltönyét elszakították, kik békét iparkodtak szerezni ezen a földön.
Még egy és azután bezárjuk Megváltónk prédikációját. Létezik e világon az emberiség között egy olyan osztály, amely mindig gyülölve, üldözve volt, mint a vadállatok, háborgatott, kínozott és meggyötört nép. Egy öreg istenfélő ember mondotta: „A keresztyének úgy tekintetnek, mintha farkasfejek volnának, mert amint a farkast fejéért mindenütt vadásszák, úgy a keresztyéneket is üldözik mindenütt a földön.” És ha az ő történetüket olvassuk, azt vagyunk hajlandók mondani: „Ezen üldözöttek a boldogság legalsóbb fokán állanak. Ezek, akik száműzetnek, házaikat elrabolják, hazájukból kikergettetnek és a világ minden részén üldöztetnek, ezek a legutolsók az emberek között.” Nem úgy. Az evangélium felforgat mindent és azt mondja: Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert azoké a mennyeknek országa.” Ismétlem: Ezen boldogságra vonatkozó megjegyzések mindegyike éles ellentétben áll a világ véleményével, azért fogadjuk el a zsidók nyilatkozatát, hogy Jézus olyan ember volt, aki a világot felforgatta.”
2. Megjegyeztem másodszor, hogy a keresztyén vallás felforgatja a világot, annak alapelveit illetőleg. Néhány bibliai mondás ezt azonnal világossá teszi. „Hallottátok, hogy megmondatott régieknek: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom néktek, hogy a gonosznak ne álljatok ellene gonosszal.” Mi azt gondoltuk, hogy senkinek sem szabad jogainkat megcsorbitani, de a Megváltó azt mondja: „Aki akar veled törvénykezni és el akarja venni alsó ruhádat, engedd neki felső ruhádat is.” „Aki téged jobb felől arcon üt, fordítsd a másik orcádat is.” Ha ezen szabályok figyelembe vétetnének, nem forgattatnék-e fel teljesen az egész világ? Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: „Szeressed felebarátodat és gyűlöljed ellenségedet!”, de Jézus Krisztus azt parancsolja nékünk, hogy szeressük ellenségeinket és imádkozzunk azokért, akik minket megsértenek és üldöznek. Azt mondja: „Ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjuhozik, adj innia, mert ha azt míveled az ő fejére eleven szenet gyűjtesz.” Ez lenne tényleg a világ megfordítása, de mi lenne akkor a hadihajóinkkal és katonaságunkkal, ha például a bástyákról, ahonnan most az ágyúk bömbölnek, amidőn az égő városhoz közelítünk, melyben ellenségeink vannak, a lakásaiktól megfosztottak és ide-oda menekülők számára hússal telített hordók, kenyér és ruhaneműek csomaga lövettetnének ki lövegek helyett, nyomoruk enyhítésére? Az minden politikának a felforgatása volna és még sem volna több, mint Krisztus törvényének keresztülvitele.
Igy fog ez menni a jövőben, ellenségeink szeretve és gyűlölőink táplálva lesznek. Továbbá azt mondják a jelen időben, hogy nagy gazdagságot összehalmozni jó és előnyös ha az ember gazdag, de Jézus Krisztus az alsót fordítja felülre, mert azt mondja: „Vala egy gazdag ember, ki bársonyba öltözött és minden napon vígan lakott, kinek földje gazdagon termett; és mondá: „Csűreimet elrontom és nagyobbakat építek,” de az Úr azt mondá: „Bolond!” Ez ismét megfordítása a világnak. Ti őt bizonyosan városatyává vagy polgármesterré választottátok volna. Ti apák, fiaitok vállát megveregettétek volna, ezt mondván: „Nézd fiam, ez a takarékosság és jó gazdálkodás eredménye! Mennyire előhaladt a világon! Nem volna az neki, ha a jó aratás után, mindenét a szegényeknek adta volna, mint az a különc ember, ki egész életén át, mint a ló dolgozott és mégsem nem jut nyugalomhoz. Ő mindent megtakarított! Tégy te is úgy és akkor boldog leszesz!” Krisztus ellenben azt mondja: „Bolond, ez éjjel megkívánják a te lelkedet tőled!” Minden felforgattatik. Mások ismét azt akarják, hogy gondokba merüljünk és mindig a jövőbe tekintsünk és azon töprengjünk, hogy mi jöhet reánk. Ebben is felforgattatik a világ, amidőn Krisztus mondja: „Gondoljatok a hollókra; nem vetnek, nem aratnak, sem a csűrbe nem takarnak, mégis a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem többek vagytok-e ti azoknál?” Meg vagyok róla győződve, hogy azon mód és rendszer, ahogyan mostanában az üzleteket lebonyolítják homlokegyenest ellenkezik a krisztusi móddal és rendszerrel. De erre nézve azt felelitek nekem: Az nem megy másként, üzlet marad. Az mindenesetre igaz, hogy az olyan üzlet is üzlet, de az nagyon rossz üzlet. Oh, bárcsak az olyan üzletek megváltoznának!
3. Ezen pontnál nem tartottalak fel benneteket sokáig, most legyen szabad még harmadszor rámutatni, hogyan forgatja fel Krisztus a világot, a mi vallási felfogásunkat illetőleg. Az emberek nagy része azt hiszi, hogyha valaki fölteszi magában, hogy üdvét megszerzi, az minden, amire szüksége van. Sok prédikátor ezen alapelv szerint prédikál. Azt mondják az embereknek, hogy a megtérésre való hajlamot fel kell kelteni magukban. Halljátok csak, mennyire megdönti az evangélium ezen állítást. „Nem azé a választás, akinek arra akaratja vagyon, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Épen úgy akarja a világ, hogy mindenki üdvözüljön, de Krisztus mondja: „Ő érettük könyörgök, nem e világért könyörgök” Ő kiválasztott minket e világ közül. Elválasztott az Atya gondviselése szerint, a Szentlélek megszentelésében és az igazságnak hitébe. „Az Úr ismeri az övéit.” Mennyire ellenkezik e világ nézete az igaz keresztyén felfogással! A világ vallása ez: Tedd ezt és élsz! Krisztus vallása: higgy és élsz! Mi azt véljük, hogyha az ember igaz, tisztességes és mértékletes csak akkor mehet be a mennyországba. Krisztus pedig azt mondja: mindenesetre az kell légy, de az még sem mos téged soha tisztára. „Mert valakik a törvény cselekedeteiből vannak, átok alatt vannak.” „A törvény cselekedeteiből egy test sem igazul meg Isten előtt.” Higgy es élsz! Ez minden emberi rendszert felforgat. Vesd magad Krisztus karjaiba, bizd Reá magad! Igyekezzél jót cselekedni, de mindenek felett higgy abban, aki a kereszten meghalt. Ez felforgatása minden emberi tannak. Azért küzdenek ez ellen az emberek mindaddig, míg az emberi szív az marad, ami és amilyen. Óh, vajha érezőnk igazán az evangélium erejét! Az halált okozna minden önigazságnak és összezúzna minden gőgös tekintetet és kevély gondolatot.
Szerelmeseim, mostan engedjetek még egy kevés időt, hadd mutassam meg, hogy ami érvényes a világra, érvényes a szívre is. Az ember egy világ kicsinyben, és amit Isten a külvilágban tesz, azt teszi a bensőben is. Ha közületek valaki meg akar térni és üdvözülni, úgy szívét teljesen fel kell forgatni. De azonnal egyenesen hozzátok fordulok és kérdezlek titeket, tapasztaltatok-e egy olyan felfordulást, tudjátok-e mi az?
Először itéleteteket változtassátok meg teljesen. Nem mondhatják-e sokan közületek, hogy az, amit most mint Isten kegyelmét ismertek, a ti régebbi testies felfogástoktól nagyon különbözik? Ha azt mondta volna például valaki ezelőtt néktek, hogy még oda fogtok jönni, hogy Isten szabad és egyedüli kegyelmének tanában hisztek, úgy nagyot nevettetek volna szemébe. „Mit? Én a szabad kegyelem tanában higgyek? Mit? A Krisztus vére által való megváltás tanában vagy a hivőknek az üdvösségre való megtartásukban higgyek? Soha, ostobaság lehetetlen!”
Azonban most erősen tartjátok azt; és az, ami, ezelőtt ésszerűtlennek és hamisnak látszott lenni, most úgy látjátok, hogy az Isten dicsőségére és az emberek örök üdvösségére szolgál. Most elfogadjátok azon tant, melyet egykor megvetettetek és alázattal veszitek, mint édesebbet a méznél, holott előbb olyannak tűnt az néktek, mint a méreg, epe és üröm. Igen, ha Krisztus kegyelme bevonul a szívbe, az felforgat ott minden véleményt és Jézus igazsága foglal helyet attól kezdve uralkodólag a lélek trónján.
Továbbá nem vesztek-e észre teljes változást reménységetekben? Minden reményetek e világra vonatkozott. Csak ha gazdagok lehettek, csak ha nagyokká és tekintélyesekké válhattok, akartok boldogok lenni. Azután vágyakoztatok. Minden, amit vártatok, egy paradicsom az örökkévalóságon innen. S hol vannak most reményeitek? Nem e világon, mert ahol van kincsetek, ott legyen a szívetek is. Vártok várost, melyet emberi kéz össze nem dönthet. Vágyaitok mennyeiek, azelőtt pedig testiek valának. Mondhatjátok azt: Oh, vajha mindnyájan, kik itt egybegyülve vagytok, mondhatnátok, hogy reményeitek és vágyaitok megváltoztak! Tekintetek- e felfelé? Igyekeztek Istent szolgálni e földön és Őt az örökkévalóságban élvezni? Vagy megelégedtek azzal, ha arra gondoltok: mit egyetek, igyatok és mivel öltözködjetek?
Továbbá teljes megsemmisülése ez minden eddigi örömötöknek. Egykor szerettétek a vendéglőket, most gyülölitek azokat. Ezelőtt gyülöltétek az Istennek házát, most pedig az a legkedvesebb tartózkodási helyetek. A világi dal, a hitetlen ujságok, a sikamlós regények mind édes volt ínyeteknek, de most elégettétek azon könyveket, melyek egykor titeket elbájoltak és a porlepett bibliát vettétek elő a könyvszekrény leghátsó részéből, amely most ott fekszik reggel és este felnyitva az asztalon, a nagyon kedvelt, sokra becsült és örömest olvasott könyv. Egykor a vasárnap volt néktek a hét legunalmasabb napja. Kezeteket keresztbe téve ácsorogtatok ide-oda ti szegények, a gazdagok pedig ezen napot szalonjukban töltötték, este pedig társaságot kerestek. Most a ti társaságotok az élő Isten gyülekezetében található fel és az Isten háza társalgó terem, hol barátaitokat megvendégelitek. Ünnepélyetek többé nem a borozás és tobzódás, hanem a Krisztussal való társaság. Vannak néhányan köztetek, kik eddig semmit sem szerettek annyira, mint a színházat, tánctermet vagy a pálinkás üveget is. Most azon helyeken az átok nagy fekete jelvényét látjátok és sohasem mentek oda. Most az imában való egyesülést, a gyülekezeti egységet, az igazak gyülekezetét a Seregek
Urának házát keresitek fel.
Csodálatos még azon nagy változás is, melyet az evangélium a házban előidéz. Fenekestül felforgat mindent. Látjátok ott a falon a festményeket, melyek rossz dolgokat ábrázolnak és hijábavaló, káros érzelmeket támasztanak. Ha a ház lakója megtér és Krisztus követője lesz, leszedi azokat és olyat tesz helyettük, amely például Bunyan János fogságát ábrázolja, vagy hogyan áll az asszony a bíró előtt, Pál apostol Athénben és más bibliai eseményt. Egyik sarokban ott feküdt a játékkártya, most kidobja és helyette odateszi a Missziólapot, vagy néhány régi iróktól származott könyvet. Itt is, ott is egy-egy könyvecske, melyet a vallásos iratokat terjesztő társulat adott ki, vagy a Szentirás magyarázatával foglalkozó iratok. Minden fel van forgatva. A gyermekek azt mondják: „A papa egészen megváltozott.” Alig tudják, hogyan történik az. Rendesen ittasan szokott haza kerülni, mikor közeledett lakásához a gyermekek fel futottak a lépcsőn, hogy mire felér már ágyban lehessenek. Most pedig az ablakban ülnek a gyermekek és ügyelik, nem jön-e még a papa hazafelé. Ha jön eléje futnak, ő pedig egyet karjára vesz, a másikat kézen fogja és úgy viszi be őket a szobába.. Ezelőtt dalokra szokta őket tanítani, mint „Vig az élet,” vagy még rosszabbakra, most beszél nekik Jézusról, a jó pásztorról és énekel nekik szép énekeket a mennyei paradicsomról. Szép társaság szokta őt vasárnap délutánonként meglátogatni, amely nagy lármával szokott lezajlani, de annak már vége. A mama mosolyog férjére, most már boldog asszony, tudja, hogy most már nem adja magát többé a legaljasabb társasághoz és nem vezetik bele a legutálatosabb bűnökbe.
Kérdésemmel ismét hozzátok fordulok: Történt-e nálatok olyan megváltozás? Milyenek a ti barátaitok? Azokat szerettétek a legjobban kik leghangosabban tudtak átkozódni, a legjobban tréfálódni, élcelődni és a legtöbbet hazudni, most kedvelitek azokat, akik leghűebbek az imában és legtöbbet beszélnek néktek Jézusról. Most minden megváltozott nálatok. Ha most régi énekekkel az utcán találkoznátok, aligha ismernétek reá. Most már nem vagytok véle semmiféle rokonságban. Néha- néha a ti régi emberetek ellátogat hozzátok és félre akar titeket vezetni, hogy ismét közösségre lépjetek vele, de mutassatok neki ajtót, utasítsátok ki lehető leghamarabb, ezen szavakkal: „El veled!” Nem tudtam semmire se menni, míg téged szerettelek. Akkor rongyos kabát lógott rólam foszlányokban és összes pénzemet a korcsmában hagytam. Az Isten házába sohasem mentem, hanem átkoztam Teremtőmet, bűnre bűnt halmoztam és malomkövet kötöttem saját nyakamba. Azért pusztulj előlem, nem akarok rólad többé semmit sem tudni. Krisztussal eltemettettem és Vele feltámadtam.
De vannak itt néhányan olyanok jelen, kik a társadalom azon osztályához tartoznak, kik az ilyen dolgokhoz nem tudnak leereszkedni. És mégis, előkelő urak és hölgyek, ha meg akartok térni, nálatok épen olyan alapos megváltozásnak kell létrejönni, mint a legszegényebb embernél, ki valaha élt e földön. Ha egy trónörökös, herceg vagy gróf üdvözülni akar, nála épen úgy fenekestől felforgat mindent az evangélium, akár csak egy koldus vagy földművesnél. A magas körökben is épen olyan sok a bűn, mint az alsóbb osztályban, sőt némely esetben még több, mert ők több világosságot, ismeretet és nagyobb befolyást bírnak, és mivel bűnükkel nem csak magukat, hanem másokat is a veszedelembe rántanak. Ti gazdagok, történt-e nálatok változás? Bánt-e titeket e világ hiúsága? Elfordultok a finom, művelt világ izetlen beszédmodorától és szokásos hazugságaitól nem tetszéssel? Elhagytátok e világot és mondhatjátok: „Jóllehet e világban vagyok, de mégsem vagyok e világgal. Utálom annak pompáját és hiúságát, büszkeségét és fényét lábbal tapodom, nem érdeklődöm utána, akarom Uram keresztjét hordozni, akár jó, akár rossz hirben álljak a miatt?” „Ha nem így áll a dolog, akkor még nem változtatok meg, gondoljátok meg, hogy ezen általános szabály alól nincs kivétel: „Ha valaki újonnan nem születik nem láthatja az Istennek országát.” Ez nem más, mint amit szövegünk mond: Ha alaposan meg nem újultok, teljesen meg nem fordultok, nem üdvözülhettek. „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz, mert aki hiszen megszenteltetik, megújul és végre üdvözül, de aki nem hiszen, annak el kell veszni ama napon, mikor Istennel számolnunk kell. Őrizzen meg az Úr titeket attól, a Krisztusért! Ámen.

Olyannyira indíttatva érzem magamat ma ezen parancs teljesítésére, kimenni az utakra és ösvényekre az ott időzőket kényszeríteni a bejövetelre, hogy nincs is időm a bevezetésre, hanem azonnal a munkához látok.
Azért hát halljátok meg, ti, kik a Jézus Krisztusban levő igazságtól még idegenek vagytok, halljátok, megmondom ezt az üzenetet, a melyet hozok néktek. Ti elestetek a ti atyátokban Ádámban, elestetek ti magatokban, a ti mindennapi bűneitekben és folytonos istentelenségetekben magatokra vontátok a legmagasságosabbnak haragját, és a milyen bizonyos az, hogy vétkeztetek, oly bizonyos az is, hogy az Istennek meg kell büntetni benneteket, ha istentelenségeitekben még továbbra is megmaradtok. Mert az Isten igazságnak Istene és nem kíméli meg a bűnben élőt. De sohasem hallottátok még, hogy Isten az ő nagy irgalmasságából eszközt talált ki, mely által, a nélkül, hogy dicsőségének hátrányára lenne, irgalmasságot adjon néktek, mit ugyan nagy bűnösségtektől fogva meg nem érdemeltek? Hozzátok szólok és titeket illet hívásom, emberek fiai! Jézus Krisztus, az igaz Isten leszállott a Mennyből s a mi testünkbe öltözött, fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától.
E világon szent és tökéletes életet élt, telve szenvedéssel, míg nem végül a mi bűneinkért halálra adta magát, „igaz lévén a hamisakért, hogy minket Istenhez vinne”. (1Pt.3,18) Most hát a megváltás terve előttetek áll a ki „hiszen az Úr Jézus Krisztusban, az üdvözül.” (Mk.16,16) Mert néktek, kik az Isten törvényét által hágtátok, kegyelmét megutáltátok és haragját magatokra vontátok, néktek még egyszer irgalmasság hirdettetik: „A ki az Úrnak nevét segítségül hivandja megtartatik”. (Róm.10,13) „Igaz beszéd ez és mindeképen méltó, melyhez ragaszkodjunk: hogy a Jézus Krisztus jött e világra, hogy a bűnösöket megtartaná, kik közül első én vagyok”. (1Tim.1,15) „A ki én hozzám jön, semmiképpen nem vetem ki” (Jn 6,37) „Minekutána meg is tarthatja mindenestől fogva azokat, akik ő általa járulnak Istenhez: mert mindenkor él, hogy esedezzék ő érettek.” (Zsid.7,25) A mit Isten tőletek kiván mert azt is ő ajándékozza néktek csupán ez egy, hogy tekintsetek az ő vérző Fiára, ki titeket megmenthet a pokoltól.
Nem csoda az, hogy ily evangéliumnak hirdetése egyhangu tetszésre nem talál az embereknél? Azt hinné az ember, hogy mihelyst ez prédikáltatik: „Aki hiszen a Fiúban vagyon annak örök élete,” (Jn.3,36) azonnal megfogadják az Úrnak eme szavát: „Vessétek el magatoktól minden vétkeiteket!” (Ez.18,31) és egyedül az Úr Jézusra pillantanak. De ah! Romlottságunk okozta kárunk oly nagy, akarati gonoszságunk oly gyalázatos, hogy e követséget megveti, az evangéliumi lakodalomhoz való hivást megutálja és sok közületek a rossz tettből Isten ellenségeinek mutatja magát, ellensége annak, ki ma a Krisztust prédikáltatja, és a ki az ő Fiát elküldötte, hogy életét adja sokakért. (Mt.20,28) Különös, hogy ennek így kell lennie, de mindazonáltal tény, a miért szövegünk parancsára, hogy „kényszeritsetek bejönni mindeneket”, nagy szükség van.
Istennek gyermekei, kik hívőkké lettetek, néktek ma nem sok mondanivalóm van vagy talán semmi sem, tehát egyenesen célom felé megyek: keresem azokat, kik nem akarnak jönni, kik az utak fejein és szorosain állanak és kötelességem az Isten segítségével e parancsot követni: „Kényszeritsetek bejönni mindeneket.”
Először is hát fel kell keresnem benneteket, és másodszor meg fogok tenni minden lehetőséget, hogy bekényszeritselek benneteket.
Mindenekelőtt, fel kell keresnem benneteket! Ha a szövegünket megelőző verseket elolvassátok, ott még körülményesebb megbízatást találtok: „Eredj hamar a város utcáira és szorosaira és a szegényeket csonkabonkákat, sántákat és vakokat hozd be ide!” (Mt.20,21), és aztán később: „Menjetek az utakra – stb. – és hívjátok be azokat, kiknek nincsen helyük, hová fejüket lehajtsák és kényszerits bejönni mindeneket.” Igen, most titeket kereslek fel, szegények. Titeket kell kényszeritenem a bejövetelre! Szükölkődtök és nehéz néktek e földi élet, de az nem akadály az Isten országára, mert az Isten azokat is keresi, akiknek hiányzik meleg ruhájuk és a mindennapi kenyerük. Ha pedig Isten kivételt akarna, akkor is ti vagytok az előnyben részesültek. „Mert néktek lett az ígéret.” „A szegényeknek pedig az evangélium prédikáltatik.” (Mt.11,5) De legkiválóbban pedig veletek van dolgom ti lelki szegények. Nincs hitetek, nincs erényetek, nincsen jó cselekedetetek, nem nyertetek Kegyelmet és a mi még rosszabb, nincs reményetek. Ah, az én Mesterem kegyelmes hivást küldött ti hozzátok. Jertek, mert szívesen fogadtattok szerelmének lakodalmában. „A ki akarja, vegye az életnek vizét ingyen.” (Jel.22,17) Jertek, mert épen ti reátok gondoltam, jertek, habár a ti igazságotok olyan, mint a szennyes ruha, mindazáltal rátok gondoltam és titeket hívlak és kényszeritlek a bejövetelre.
Végignézek még rajtatok. Vannak itt nemcsak szegények, hanem csonkabonkák is. Volt idő, a mikor azt véltétek, hogy üdvösségteket magatok is megszerezitek az Isten segítsége nélkül, t. i. ha jót cselekesztek, az istentiszteleten jelen vagytok, de csonkabonkákká lettetek, a törvény levágta kezeiteket és nem tudhattok tovább munkálódni: mondjátok ezt rideg gonddal: „Kezeim legjobb művének
Nem szabad trónodhoz jutni.”
Elveszítettétek tehát minden engedelmi erőtöket a törvény iránt. Érzitek, hogy a mikor jót akartok cselekedni, a gonoszba kerültök. Csonkabonkák vagytok, fölhagytatok ama hiábavaló reménnyel, hogy magatokat üdvözítsétek, mivel csonkák vagytok, karjaitok odavannak. De még ennél is rosszabbul áll a dolog veletek, mert nemcsak hogy az utat nem készíthettétek meg a menny felé, de még a hitnek utjára sem jöhettetek, és ennélfogva lábaitokra is csonkák vagytok. Érzitek, hogy nem tudtok hinni, sem bánkódni a bűn felett és az evangéliumnak engedelmeskedni sem tudtok. Érzitek, hogy egyáltalában alkalmatlanok vagytok az Isten előtt valami kellemes tettre. Bizonyára így kiáltotok: „Ah, ha csak hinni tudnék, Még minden jó lenne. Szeretnék én, de nem tudok; Uram, segíts erre!”
Tehát tihozzátok küldettem. Ti körülöttetek kell hordoznom a vérrel meghintett kereszt zászlaját, néktek kell ez evangéliumot prédikálnom: „És lészen, hogy valaki az Úrnak nevét segítségül hivandja megtartassék.” (ApCsel.2,21). Néktek mondom hát: „Aki akar, jöjjön és vegye az élet vizét ingyen!„(Jel.22,17)
De még mások is vannak, t. i. sánták. Ti kétfelé sántikáltok, két dolog között ingadoztok. Egyszer komolyan elhatározzátok magatokat, máskor pedig meggyőz titeket a világ élvezete. Az a kicsi előhaladás, melyet a lelki életben tettetek, csupa eredménytelen sántikálás volt. Van egy kevés erőtök, de oly csekély, hogy csak nagy nehezen tudtok egy kicsit előhaladni. Ah, te sántikáló testvérem, neked is küldetett a megváltásnak eme szava. Ha két nézet között sántikálsz, akkor újból hozzád küld az Úr eme kövétséggel: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az igaz Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt!” (1Kir.18,21) „Rendeld el a te házadat, mert meghalsz és nem élsz. Minthogy pedig ekképpen cselekszem veled, készülj Istened elé, óh, Izrael!” (Ám.4,12) Ne sántikálj tovább, hanem határozd el magadat Istennek és az ő igazságának!
De vannak még mások is, a vakok. Igen ti, kik magatokat nem látjátok, kik azt vélitek, hogy jók vagytok, noha tele vagytok bűnnel, kik az édest keserűnek és a keserűt édesnek itélitek, kik a világosságot sötétségnek és a sötétséget világosságnak vélitek, ti hozzátok is küldettem én. Ti lelki vakok, kik elveszett állapototokat föl nem ismeritek és nem hiszitek, hogy a bűn oly annyira veszedelmes legyen, kik nem akarjátok magatokat meggyőzetni a felől, hogy oly igazságos az Isten, ti hozzátok küldettem én. És tihozzátok is, kik a Megváltót nem láthatjátok s rajta nem találhattok olyat, mi néktek tetszhetnék, kik az erényt nem becsülitek, az isteni félelem előttetek nem dicső dolog, az Ő szolgálata nem szerencse, az Ő fiusága nem gyönyör, ti hozzátok is küldettem én. Ah, de kihez nem küldettem volna én, ha igénket veszem? Mert ő még tovább megy, mert itt nem csak egyes pontos körülírások vannak, melyben minden különös eset megtalálható, hanem azután mindent egybefoglal és mondja: „Eredj el az utakra és ösvényekre!” Itt előjön mindenféle származásu és hivatásu nép, az előkelő az ő lován, hisz ő is az úton van, a vásáros, az utonálló, ki az utasra leselkedik, ezek mind az országuton vannak és kényszerittetnek a bejövetelre. De amott az ösvény mellett is hevernek néhányan, kiknek nincsen hajlékjuk és azután helyet keresnek, hol fáradt fejüket lehajthatnák, ti hozzátok is küldettem én. A parancs tehát kivétel nélkül így hangzik: „Kényszeritsetek bejönni mindeneket!”
Minekutána az én népemet ecseteltem, megállapodom egy pillanatra, hogy áttekintsem az előttem levő óriási munkát. Jól mondta egykor Melanchton Fülöp: „Az öreg Ádám hatalmas volt az ifju Melanchtonban.” Éppúgy kísérletet tehetne egy kicsi gyermek Sámsont legyőzni, mint én egy bűnöst a kereszthez vezetni. És mégis elküldött engemet az én Mesterem a tévelygőkhöz. Íme, előttem látom az emberiség bűnének és könnyelműségének óriási hegységét, mindazáltal így kiáltok fel hitben: „Ki vagy te, te nagy hegy? Lapállyá leszesz Zorobábel előtt!” (Zak.4,7) A Mester azt mondja: „Kényszerits bejönni mindeneket!” Akkor, ha a bűnös olyan lenne is, mint egy Sámson, én pedig egy kicsi gyermek, mégis meggyőzöm őket. Ha Isten azt mondja: Tegyed ezt és én hittel megkísérlem tenni, akkor meglészen! És ha most sóhajjal és töredelmes szívvel hozzálátok a bűnösöket kényszeríteni, a Szentlélek gyöngéd ütései követni fogják egyes szavaimat és némelyek bizonyára kényszeritve lesznek a bejövetelre.
Most hát a munkára egyenesen. Ti megtéretlen és újonnan nem született nők és férfiak, titeket kényszeritlek a bejövetelre. Hadd szóljak mindenek előtt az országutak bűneihez és ő náluk teljesíteni való küldésemet. A mennynek Királya ma egy kegyelmes meghívást bocsátott tihozzátok. Ő így szól: „Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlenek halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen.” (Ez.33,11) „No, jertek, törvénykezzünk, azt mondja az Úr! Ha bűneitek skarlát pirosak, hófehérek lesznek és ha vérszinűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapju.” (Ézs.1,18) Kedves testvér, örömmel telik meg szívem, ha arra gondolok, hogy mily dicső követséget hozok én néked. Mindazáltam, állítom, hogy más oldalról szomorkodom, mivel látom, hogy azt nem tartod valami különös jónak, elfordulsz tőle és figyelemre sem méltatod. Szabad mondanom, hogy mit tett érted a király? Igen, ezt szabad nekem. A te bűneid előtte ismeretesek voltak, melyekkel magadat tönkre tetted volna. Ő tudta, hogy igazsága véredet kívánta volna és hogy az által a látszólag lehetetlen, lehetővé lett volna, t. i., hogy az ő igazságának elég tétessék és hogy te mégis megmentessél, meghalt
érted az Úr Jézus Krisztus. Megtekinted csak egy pillanatra is ezt a képet? Ott a Getsemáné kertben látsz egy férfit térdein állva vérrel verejtékezni. Későbben látod, hogy a szegény szenvedő egy oszlophoz kötöztetik és addig vesszőztetik mígnem hátán a csontok mint valami vértenger szigetei előtünnek. És még egyszer tekints oda: ugyanazon férfi ott függ a kereszten kiterjesztett kezekkel, kezei és lábai a kereszthez szegezve, sóhajt, vérzik és meghal és úgy tetszik nekem, hogy a kínos kép ezt mondja: „Elvégeztetett minden!” Ezt tette az a názáreti Jézus, hogy az Isten igazságának sértetlen maradása mellett, bűneink megbocsáttatnának amiért is hozzátok megy e követség: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz!” (ApCsel.16,31). Ah, bizzál hát Ő benne, hagyj fel cselekedeteiddel és utaddal és fektess bizalmat egyedül e férfiura, ki megáldozta magát a bűnökért.
Most hát, kedves testvérem, a követségnek eleget tettem, mit szólsz te hozzá? Hátat forditsz nekem? Azt mondod: „Az nekem nem ér semmit!” Ezekre te mit sem adsz, hanem elmégysz és birtokod után nézesz vagy az üzletbe, hol istentelen embereket kiszolgálsz. Megállj csak testvér, nem csak az a dolgom, hogy ezt megbeszéljem veled és tovább megyek, hanem kényszitenem kell téged a bejövetelre, és mielőtt tovább mennék, megjegyzem neked, hogy egyet mondhatok az Isten a tanúm ma, hogy azt én komolyan teszem, ha kívánom, hogy az Istennek eme hívását kövessed. Te kigunyolhatod üdvödet, de én nem gúnyolom ki! Te, ki menvén, elfelejtheted azt, a mit mondok neked, de gondold meg, hogy a mit most mondok, sóhajok közt mondom: Lelkemnek belső indulatjában fordulok hozzád, szegény testvérem és kérlek arra, a ki meghalt és íme most él örökkön örökké, figyeld meg a követséget, a mellyel Ő hozzád küldött most engemet.
De te megveted és láb alá tiprod ezt. Akkor kénytelen leszek más hangon szólni hozzád. Nem csak az üzenetet adom át és szólok komolyan hozzád és hívlak komoly szeretettel, hanem még ennél is tovább megyek. Bűnös, az Istennek nevében parancsolom neked, hogy térj meg és higgy! Te azt kérdezed, hogy micsoda hatalomnál fogva teszem azt? Én az Égnek küldöttje vagyok. Az én fölhatalmazásom részint titkon a szívben van, részint pedig ma előtted áll nyíltan az én tisztem megpecsétlésében, melynek erejénél fogva itt állok, hol az Isten már sok léleknek jutalmul adott. Minthogy tehát az Isten engemet megbízott az evangélium hirdetésével, parancsolom néked, hogy higgy az Úr Jézus Krisztusban, s ezt teszem annak erejénél fogva, ki az mondotta: „Menjetek e széles világra és prédikáljátok az evangyéliumot minden teremtett állatnak.” (Mk.16,15), és a ki emez ünnepélyes megerősítést hozzá tette: „A ki hiend és megkeresztelkedendik üdvözül, a ki pedig nem hiend, elkárhozik!” (Mk.16,16) Követségemet elvetitek, de gondoljátok meg: „Aki megveti a Mózes törvényét, minden irgalmasság nélkül, két vagy három tanunak bizonyságára megölettetik. Mennyivel keményebb büntetésre ítélhetik méltónak lenni, a ki az Istennek Fiát megtapodandja és a szövetségnek vérét és a kegyelemnek Lelkét bosszusággal illetendi?” (Zsid.10,28-29) A küldött neve nem kevesebb annál, a kihez az küldetett, hanem feljebb áll attól. Ha az Isten igéjének hirdetője az őt megillető rangot elfoglalja és körül övezte magát isteni fölhatalmazással és megkenetett az Ő szent olajával, akkor az parancsoljon és szóljon teljes hatalommal, hogy kényszeritsen a bejövetelre. „Hagyd (parancsold meg) meg és tanítsd ezeket!” (1Tim.4,11)
El akartok-e hát fordulni és azt mondani, hogy néktek senki se parancsoljon? Akkor újból egy más hangon fogok hozzátok szólni. Ha az nem használ, akkor minden eszközt föl kell használni. Kedves testvér, egyenes beszéddel hozzád és intelek, hogy menekülj Krisztushoz! Ó, testvérem, tudod-e mily szeretetteljes Megváltó Ő? Hadd beszéljem el neked saját tapasztalatimból, a mit ő róla tudok. Én is megvetettem Őt valamikor. Zörgetett szívem ajtaján, de én nem akartam kinyitni. Számtalanszor eljött hozzám, éjjel-nappal, lelkiismeretemben megdorgált és szólt hozzám az Ő Szentlelke által, majd végül mikor a törvény dörgő csapásai lelkiismeretemet érintették, akkor azt hittem, hogy Krisztus kegyetlen és részvétlen. Ah, sohasem tudom elfelejteni, hogy gonoszul vélekedtem Ő felőle. Azt hittem, megöl engemet, pedig kezei teljesek voltak irgalmassággal. Azt véltem, hogy szemeinek villámpillantásaival megsemmisít, de íme, könnyekkel valának azok megtelve. Nyakamra esék és megcsókolgatott engemet. Mezitelenségemet befedezte az Ő igazsága ruhájával és megvidámitotta az én lelkemet. Lelkemnek és gyülekezetének templomában kezdének vigan lakni, (Lk.15,25) mivel az Ő fia elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott vala.
Azért intelek titeket, tekintsetek Jézus Krisztusra és megvidámittattok. Sohse fogjátok megbánni kezeskedem az én Uram és Mesteremért, hogy ezt sohse fogjátok megbánni nem kívánkoztok soha vissza elveszett állapototokra. Kivonultok Egyiptomból be Kánaánba és tapasztalni fogjátok, hogy ott méz és tej folyik. Bár a keresztyéni élet meglátogatásait nehéznek fogjátok találni, de tapasztalni fogjátok, hogy a kegyelem azt könnyűvé teszi. Ó, mily öröm Isten gyermekévé lenni, ha én ma nem beszélek igazat, felelőségre vonhattok érte a jövendőben. Kóstoljátok csak meg, mily jó legyen az Úr és én tudom biztosan, hogy így kiáltok fel: „Nem csak jó az Úr, hanem kedvesebb, mint sem azt ember kimondhatná!”
Nem tudom, mily okot tartsak még szemeitek elé. Hivatkozom a ti saját előnyötökre. Ah, szegény barátom, nem jobb volna, ha kibékülve volnál Istennel, mintsem neki ellensége vagy? Mi hasznod van abban, ha ellene vagy Istennek? Boldogabb vagy, ha gyülölöd őt? Felelj meg nekem te élvezethajhászó: ittál ebből a pohárból gyönyört? Felelj meg nekem te önigazságu: találtál lábaidnak nyugodalmat a te cselekedeteidben? Hadd szóljon lelkiismereted: tapasztalod, hogy ez az ösvény boldogsághoz vezet? Ó, barátom, miért költesz pénzt haszontalan eledelre, a mely meg nem elégít soha? Intelek mind arra, a mi szent és komoly, arra, a mi mulhatatlan és örök, hogy siess és mentsd meg a te lelkedet és hátra ne tekints, de ezen a vidéken se állj meg! Sehol se állj meg, míg részed nem lesz az Úr Jézus vérében, mely minden bűnt eltöröl. No, hideg és könnyelmü vagy-e még? Még sem akarja magát az ünnepélyre vezettetni a vak? Nem akarja az én sánta testvérem kezét vállamra tenni, hogy segítsek neki az ünnepi asztalhoz? Nem engedi meg az a szegény, hogy vele menjek? Használjak-e keményebb beszédet? Kell-e más eszközt használnom, hogy bekényszeritselek? Ti bűnösök, egyben bizonyos vagyok ma, hogy ha nem üdvözöltök, nem lesz mentségtek! Igen, az ősz fürtü öregtől egész a szőke haju gyermekig, ha Krisztushoz nem jöttök, a ti véretek a ti fejeiteken. Ha hatalom adatott az embernek, az ő testvérét bekényszeriteni, akkor az, ma legyen nyilvánvaló. Jertek, makacsságtok még nem rettent engemet vissza. Ha intésemnek nem lesz eredménye, akkor máshoz kell fognom. Drága testvérem, kényszeritlek, kényszeritlek téged, állj meg egy kissé és gondolkozzál? Tudod mit taszítasz el ma magadtól? A Krisztust, a te egyedüli megmentődet. „Más fundamentumot senki sem vethet.” (1Kor.3,11) „Mert nincs más név és nem is adatott emberek között más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” (ApCsel.4,12) Testvérem, azt én el nem hordozhatom, hogy te ilyet is tehetsz, mert emlékeztetlek téged ennél arra, a mit elfelejtesz: jön egy nap, a melyen Megváltóra lesz szükséged. Nem telik bele sok idő, talán egy néhány nehéz hónap és a te erőd megfogy, érverésed megbágyad, te „és a félelem királya”, a halál szembe állotok. Mit fogsz cselekedni az áradó Jordánnál Megváltó nélkül? Halálos ágyak az Úr Jézus nélkül, kemény fekvő helyek. A meghalás, az valami rettenetes! Még akinek legjobb reménye és győzelmes hite van is, tapasztalja, hogy meghalni nem nevetség. Az valami borzasztó, a láthatóból átlépni a láthatatlan és ismeretlenbe, a halandóságból a hallhatatlanságba, ez időből az örökkévalóságba és azt nem fogjátok könnyünek találni, ha a mennyei angyalok nem vezetnek a mennyei trónhoz. Nehéz lesz néktek meghalni Krisztus nélkül. Nekem nem szabad arra gondolnom. Ma lelki öngyilkosságot követtek el és lélekben ott állok ágyaitoknál és látom mint jő rólatok a verejték és hallom jaj kiáltástokat, a mikor reménység nélkül szálltok a mélységbe alá. Azt én el nem viselhetem. De ott vagyok a ti koporsóitoknál és látom a sápadt, hideg arcotokat és mondom: „Ez az ember megvetett tégedet, ó nagy Megmentő!” Rágondolok, mi sok keserü könyeket kellesz majd sirnom, ha arra gondolok, hogy talán nem voltam elég hű irántatok való kötelességemben és azok a lecsukott szemek megnyílnának és mondánák: „Prédikátor, én voltam a te templomodban, de nem vettél komolyan. Prédikáltál ugyan, de nem ragadtad meg szívemet. Nem értetted meg, a mit Pál eme szavak által értett: „Mintha Isten kérne titeket mi általunk, kérünk a Krisztus képében, hogy békéljetek meg az Istennel!” (2Kor.5,20)
Kényszeritlek hát titeket, engedjétek szívetekbe hatolni e követséget és pedig egy másik okból. Lélekben az Isten itélőszéke előtt látom magamat. Mivel az Isten élő, következik egy ítélet nap is. Hiszed te azt? Te nem vagy istentelen ember, lelkiismereted nem engedi meg a szent írásban kételkedned. Talán megkisérletted és állítottad is, de azért még sem voltál képes rá. Érzed, hogy jönni kell egy napnak, melyen Isten igazságban megítéli e világot. (ApCsel.17,31) A sokaság között látlak tégedet és az Istennek szemei reád vannak irányítva. úgy tetszik neked, mintha senkire sem nézne másra, csak te reád és maga elé hív tégedet. Felolvassa bűneidet és így szól: „Átkozottak menjetek el én tőlem az örök tűzre!” Nem látjátok miként nyilik meg az örvény torka, hogy elnyeljen titeket? Nem halljátok azoknak jajkiáltásait, kik előttetek elmentek a gyötrelemre? E pillanatok ecsetelése helyett, hozzátok szólok a prófétának eme szavaival: „Kicsoda maradhatna mi közülünk a megemésztő tűzzel? Kicsoda lakhatnék mi közülünk az örökkévaló lánggal?” (Ézs.33,14) Ah, testvérem, nem taszittathatom el tőled az üdvvel oly könnyedén. Rá kell gondolnom arra, a mi a halál után következik. Nem volna bennem emberi érzés, ha látván, hogy egy ember meg akarja magát mérgezni, el nem venném tőle a méreg edényt, vagy, ha látnám, hogy valaki a hidról alá akar ugrani, oda nem szaladnék őt attól visszatartani. S most rosszabb volnék az ellenségnél, ha minden komolysággal és buzgalommal nem intenélek titeket megragadni az örök életet, s munkálkodni nem az eledelért, a mely elvész, hanem a mi megmarad az örök életre. (Jn.6,27)
Némelyek talán azt mondják, hogy ahhoz nekem nincs jogom. Arról nem tehetek, nekem úgy kell beszélnem. A miképpen egykor meg kell állanom az itélőszék előtt, azonképpen érzem, hogy nem teszem hivatásomat, ha titeket könnyek közt nem intelek, miszerint engedjetek magatokon segíteni, forduljatok Jézushoz és vegyetek részt az örök életben. Talán nem használ ez semmit? Elveszett minden intésünk ti nálatok? Süket fülekkel hallgattok engemet? Akkor még egyszer megváltoztatom beszédemet. Bűnös, úgy beszéltem veled, mint ember az ő barátjával beszél, és ha az én életemről volna szó, sem lehetnék komolyabb, mint a ti életetekért, hogy komoly vagyok.
Ha ti intéseimet elvetitek, kénytelen leszek a fenyegetéshez nyulni. Nem fogtok mindig ily intést hallhatni. Lészen idő, a mikor az evangyélium prédikátorai megszűnnek szólni, legalább is részetekre, mert a hideg halálban bezáródnak füleitek. Ott már nem lesz többé fenyegetés, hanem teljesedni fog a fenyegetés. Ott nem lesz többé ígéret, sem a kegyelemnek és a megbocsátásnak hirdetése. Nem hirdettetik a kiengesztelés vére, hanem olyan országban lesztek, a hol a szombat örökös sötétséggé és nyomorrá változik, hol az evangyélium prédikáltatása elvettetik, mivel nem is használ semmit. Épp ezért kérlek, hogy hallgassatok a szóra, mely most lelkiismeretetekhez szól, mert ha nem teszitek, majd szól Isten tihozzátok az ő haragjában és busulásaban ekként: „Mivel hogy hívlak titeket és nem akarjátok, kiterjesztem az én kezemet és senki eszébe nem veszi, hanem elvonszátok magatokat minden én tanácsom elől és az én feddésemmel nem gondoltok: én is a ti nyomoruságtokon nevetek, megcsufollak, mikor eljő ti reátok, a mitől féltek.” (Pél.1,25-26) Bűnös, még egyszer fenyegetlek téged: gondold meg, hogy talán nem sok időd van már ilyen intéseket hallhatni. Azt képzeled magadnak, hogy még sok időd van, pedig ki tudja, mily rövid lehet az. Gondolkodtál már a felett, mily halandó vagy te? Láttál már orvosi kezek által szétmetélt hullát? Láttál-e már oly különöset, mint az emberi test? „Melyik ezer huru hárfa,
A melynek így tart öszhangzása?”
Hadd szakadjon le egy hur, hadd tévedjen el az étel hamis irányban a szádból, azonnal meghalhatsz. A legcsekélyebb baleset meghozhatja rögtöni halálodat, ha Isten úgy akarja. Erős emberek megölettek már csekély balesettől és ez történhetik tiveletek is. Templomokban és imatermekben is rogytak már össze emberek és halva vitték el onnét, Hányszor halljuk, hogy az utcán egy kis sérülés következtében kisiklanak ez életből a másikba? Tudjátok biztosan, hogy szívetek egészséges? Rendesen kering még ereitekben a vér? Ha igen, meddig tarthat az úgy? Ah, talán vannak itt olyak, kik a közeledő karácsonyt nem érik meg. Lehetséges hogy a parancs már kiadatott: „Rendeld el a te házadat, mert meghalsz!” (Ézs.38,1) Én csak nem tudnám megmondani, hogy a jelenlevők közül hányan maradnak életben a jövő évre, de annyi biztos, hogy többé nem találkozunk mindnyájan egy gyülekezetben. Némelyeknek e nagy tömegből, talán kettő vagy háromnak már új év előtt bucsut kell tőlünk venniök. Azért jöjj és engedd, hogy a fenyegetés téged elhatározásra birjon! Nem azért fenyegetlek, mintha veszély nélkül csapnék lármát, hanem abban a reményben, hogy egy testvér fenyegetése oda visz, a hol Isten az evangyéliom lakodalmát készíti. És most remény nélkül kell-e elfordulnom? Kimeritettem-e mindent, a mit mondani akartam? Ő nem, még egyszer hozzád fordulok. Mond csak testvérem, mi rettent vissza titeket Krisztustól? Hallom, hogy mondja valaki: „Ah, mikor oly bűnterhelve érzem magamat.” Az nem lehet barátom, az lehetetlen. „De nézze, én a bűnösök között az első vagyok.” Barátom, te az nem vagy. A bűnösök között a ki az első volt, már régen meghalt és a mennybe ment. Neve tárzusbeli Saulus, későbben Pál apostol. Ő volt a bűnösök között az első és én tudom, hogy ő igazat mondott. „Nem –mondjátok még mindig
– „én nagyon rossz vagyok!” Csak nem lehetsz rosszabb annál, aki a bűnösök között az első volt. A legcsekélyebb mértékben talán a második legrosszabb lehetsz. Tegyük fel azonban, hogy te vagy a legrosszabb a mostaniak között, mégis csak a második lehetsz, mert az első ő volt. De tegyük fel azt is, hogy te volnál az első, ez annál inkább ok, a minél fogva Krisztushoz kell jönnöd. Minél betegebb valaki, annál nagyobb oka van a kórházba, vagy az orvoshoz menni. Minél szegényebb vagy, annál nagyobb okod van, egyebek jótéteményét elfogadni. Krisztusnak pedig nem kell a ti érdemetek. Ő ingyen ad kegyelmet. Minél rosszabbak vagytok, annál jobban és készségesebben elfogad ő. De hadd tegyek fel egy kérdést: Gondoljátok, hogy jobban cselekesztek, ha Krisztustól távol maradtok? Ha azt vélitek, akkor még keveset értetek az üdv utjáról. Minél jobban vonakodtok, annál rosszabb lesz a dolgotok. Reménységtek gyengébb, kétségbeeséstek erősebb lesz. A kötelék, mellyel a sátán fogva tart, mindig feszesebbé lesz. Kérve kérlek, jöjj és gondold meg, hogy vonakodással csak minden rosszabb lesz. De egy másik azt mondja: „Én meg nem tudok hinni!” Persze, kedves barátom, hogy nem tudsz és nem is tudsz soha, ha a saját hitedre nézesz. Íme, én sohse jöttem azért, hogy hithez hívjalak, hanem Jézushoz. De te azt mondod, hogy mi abban a különbség? Éppen az, hogy ha azt mondod, hogy először hinned kell, sosem jössz a hithez. A te legelső kérdésed legyen ez: „Micsoda az, a melyben hinnem kell?” Aztán megjön a hit, mint ezen keresésnek a következménye. Az első dolgunk Krisztushoz jönni, kérlek, jöjj fel a Golgotára! Tekints fel a keresztre! Nézd meg az Isten Fiát, ki a mennyet és földet teremtette, íme, ott vérzik és meghal a mi bűneinkért. Tekints Ő reá, avagy nincsen-e Ő benne üdvözítő erő? Tekintsd meg az Ő részvétteljes arcát! Avagy nincsen-e szeretet az ő szívében, mely téged meggyőz affelől, hogy meg akar váltani? Bizonyára, bűnös, az Ő ábrázata téged hithez vezet. Ne először higgy, hanem menj Krisztushoz, különben hited nem ér semmit! Menj Krisztushoz hit nélkül és vesd karjai közé magadat, aztán történjék veled ami akar. De hallom hogy így szól egy másik: „Ah, lássa, nem tudja, mily sokszor meghivattam és mily sokszor megvetettem az Urat.” Persze én azt nem tudom, de nem is szükséges tudnom mindent. Amit tudok az, hogy az Úr küldött engemet, hogy téged kényszeritselek bejönni, azért jöjj velem! Meglehet, hogy a meghívást ezerszer is visszautasítottad, de ne tegyed azt többé! Sokat eljöttél az Isten házába és mindannyiszor még keményebben az evangélium ellen. De íme! Könny csordult alá szemeidből. Jöjj, kedves testvér, és ne menj a mai prédikációtól megkeményedve! Oh, élő Istennek lelke, jöjj és törd össze ezt a szívet, mert ez még sohasem volt puha és kényszeritsd őt a bejövetelre! Én nem bocsáthatlak el téged oly hiu beszédekkel. Ha oly sok éven keresztül a Krisztust oly kevésre becsülted, az épen ugyanannyi ok arra nézve, hogy Őt most ne becsüld kevésre. De íme, éppen most hallom susognod, hogy nem most van annak az ideje. Mit mondjak hát neked? Talán mikor a pokolban a kinok között leszel? Az a kívánt idő? Vagy mikor a halálos ágyon fekszel és a halál a melledben hörög? Vagy mikor kiüt homlokodon a hideg verejték? Vagy mikor a fájdalmak kínoznak és a sir szélén állsz? Nem kedves, ma van a kellemes idő. Azt adja a jó Isten.
Gondold meg jól, nem az van parancsolva, hogy holnap hívjalak. Az Úr nem azt mondja, hogy a jövő kedden jöjj. A hivás így hangzik: „Ma, ha az Ő szavát hallandjátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket!” (Zsolt.95,78) A lélek mondja: „Ma!”
S most még egyszer, mind hiába való volt az, a mit mondottam? Nem akarsz jönni Krisztushoz? Van még egy eszközöm, s azt is megkísérlem alkalmazni és ez az, hogy még tudok érted sirni, tudok imádkozni. Az intést, ha tetszik, gunyosan visszautasíthatod, a prédikáció felett nevethetsz, buzgólkodásnak nevezheted, ha akarod, de gondold meg a követséget, a melyet ma eltaszitasz magadtól, hogy az olyantól jön és olyan szájból közöltetik veled, a ki téged szeret. Emlékezzél meg róla, hogy az ördöggel játszod el lelkedet, mi közben talán azt véled, hogy ezzel nem követsz el nagy dolgot. Csak hogy él ám Egy, aki lelkeddel komolyan törődik. Egy, aki mielőtt a földre jött, Istenhez könyörgött erőért, hogy neked prédikálhasson, Egy, ki az ő hallgatóját nem felejti el, mihelyt e helyből kimegy. Még egyszer mondom, hogy ha szavak nem használnak, könnyeket is áldozhatunk, mert szavak és könnyek az evangélium szolgáinak a fegyverei, melyekkel a népet kényszeritik a bejövetelre.
Nem marad hát a prédikátornak egyéb tennivalója a sirásnál és imánál? Oh, igen van még valami más is! Mit tehetünk hát mi? Hivatkozhatunk a Szentlélekre. Tudom, hogy az evangyéliumot prédikáltam és pedig komolyan prédikáltam és hivatkozom az Urra, hogy az Ő ígéretét tisztelné meg. Ő azt mondotta: „Nem tér én hozzám üresen.” (Ézs.55,11) Az az Ő kezében van, nem az enyémben. Én nem kényszerithetlek titeket, de te oh, Szentlélek, kinek kezeidben vannak a szívek kulcsai, te kényszeritheted őket.
Most pedig, minekutána úgy dolgoztam mintha minden tőlem függött volna, az
Urra bízom az egész ügyet.
Ő a szívek Ura és eljönnek a napok, hogy némelyek közületek meggyőzettetvén az isteni kegyelem által, átadják magukat a mindent meggyőző Jézusnak az örök üdvösségre. Ámen.

Két bibliai szöveget vettem fel Józsué könyvének egymásra következő két részéből. Az első Józsué könyve 7-ik rész, 3-ik versében foglaltatik. A kémek, kik Ai ellen küldettek, visszatértek Józsuéhoz és mondának neki: „Ne menjen fel mind ez egész nép, úgymint kétezer férfiú, vagy háromezer férfiú menjen fel és megverik Ait.” Ez az állambölcsesség szomorú vereséghez vezetett. A mi leckénk másik szövege pedig Urunknak parancsát tartalmazza az új támadásra vonatkozólag. A 8-ik fejezet első versében ezt találjátok: „És mondá az Úr Józsuénak: Ne félj, és meg ne rettenj! Vedd fel veled mind a fegyverfogható népet, kelj fel és menj fel Aiba, és íme, kezedbe adom Ainak királyát és az ő népét, a várost és földjét.”
Ez a két szöveg összevonható. Először a kémek tanácsa, hogy népnek csak egy része használtassék fel Ai elleni támadásra: „Ne menjen fel az egész nép!”, másodszor pedig Istennek parancsa, hogy minden fegyerfogható ember a harcba menjen: „Vedd fel veled mind a fegyverfogható népet!”
Testvérek, mi éppen úgy, mint Izrael népe, harcra vagyunk hívva, a mi élünkön pedig Józsuénél nagyobb van, akinek nevében győzünk. Egy örökség van, melyet az ellenség még birtokában tart, nékünk pedig Istennek nevében ki kell űznünk őt. Valószínű, hogy nehézségekkel fogunk találkozni, melyek hasonlók azokhoz, akik a tizenkét törzsnek ellenálltak. Mi pedig ugyanazt a vereséget fogjuk szenvedni, mint
ők, ha ugyanazon bűnökbe esünk, s ugyanazokat a győzelmeket fogjuk aratni, ha engedelmeskedünk a parancsoknak, melyeket Isten nékünk adott, melyek pedig egészen hasonlók az Izrael népének adott parancsolatokhoz. Kérem a Szentlelket, hogy megvilágítsa szíveinket, mialatt az Úr harcainak könyvében olvasunk és mint Krisztus harcosai a régi harcosoktól tanulunk.
Vizsgáljuk meg a kémek tanácsát, mely olyan gyalázatos vereséghez vezetett.
Itten pedig dolgunk lesz ama tévelygéssel, amely szerint a gyülekezetnek egy része eléggé teljesítheti az egésznek munkáját, s hogy a gyülekezet nagy része henyélhet, mert a többiek teljesen képesek az Úr harcait teljesíteni. Érzem, hogy ez tévedés. Józsué idejében támadt ez a tévely az Izraeliták között, mert Isten előtt az ő bűnök miatt nem voltak kedvesek. A fejezet eleje mondja nékünk, hogy az Úrnak haragja felgerjedett az Izrael fiai ellen, mivel vétkeztek az elátkozott vagyonnak elvétele által és Akánnak bűne miatt felgerjedett az Úrnak haragja a nép ellen. Ez volt az Ainál történt vereségnek igazi oka, de ebből a titkos okból származott az ő vereségüknek forrása, hogy Isten, miután elégedetlen volt velük, magukra hagyta őket és ennek következtében követték el azt a veszedelmes politikát. Ha valamely gyülekezetnek közepette van Isten, akkor vezeti ennek tanácskozását és oda hajtja az emberek szívét, hogy az Ő munkáját a legbölcsebben hajtsák végre.
Továbbá ez a rossz eljárás az elért eredmény feletti elbizakodottságból is származott. Még nem régen történt, hogy egész Izrael hét napon át vonult Jerikó körül és hetedik napon, amikor csatakiáltást hallattak, ledültek a városnak falai. Talán azt kezdték mondani: „Akkor dültek-e össze ezek a falak, amikor mi megkerültük? Oh, Izrael, te nagy nép vagy! És csupán egy csatakiáltástól dültek-e össze azok? Akkor a hiteusok, hiveusok és mind a többi elleneink úgy szórodjanak el előlünk, mint szél elől a polyva! Mire való volna összes podgyászunkat Aihoz a dombra felhordani? Minek kellene sok népnek a város ellen menni? Két vagy háromezer teljesen elegendő lesz arra, hogy ezt a kis várost megostromoljuk, Mi csudát tudunk tenni, s azért nem szükséges minden hatalmunkat igénybe venni!”
Testvérek, az eredményt sok veszély veszi körül, egy sem hordhat el sokat miközülünk. A teljes vitorla nagy megterheltetést igényelt mert különben átfordul a hajó. Ha a világ ezen vagy azon részén sok megtért embert lát a gyülekezet, munkájának gyümölcse gyanánt, ha nagy összejövetelek vannak és a sok csatakiáltás nagy érdeklődést támaszt és a megtéréseknek tömege támad, akkor nagyon természetes azt gondolni, hogy könnyen tétetett meg a munka és semmi nagy megeröltetésre nincsen szükség. Akkor persze tápláljuk azt a képzelődést, hogy mostan már nincs többé szükség a házról-házra való látogatásnak folytatására, nincs semmi szükség többé misszionáriusra, az iskolák vagy lakóházakban való gyülekezési szolgálatnak rendszeres tovább tartására, nincs szükség fiatalembereknek és asszonyoknak Krisztus munkájába való állítására.
Az a veszély áll elő, hogy a rendszeres sereg gyakorlata és szervezete kevésre becsültetik. Fujjátok a trombitákat és a kőfalak könnyen összeomlani fognak. Jerikó elesett a csatakiáltás és a körülte való járás által, így hát gyüljünk össze és mutassuk meg, hogy mi hatalmas nép vagyunk, hogy nincs több szükség a sorok és tagonkénti együttes, megfeszitett munkával való menetelre a csatába, mindezt atyáink tették.
Ah, testvérek, ezt a gonosz szellemet ki kell űzni, mert az ördögtől ered az. Nem áld meg minket Isten, ha tűrjük ezt a szellemet. Kicsoda némelyek miközülünk valók sokkal nagyobbak, hogy sem az Úr Jézus minket az Ő munkájában használni tudna. Mint Saulnak fegyverzete, éppen úgy nem vagyunk alkalmasak a mi Dávidunk számára, ha meg kell öletni Góliátnak. Jobban kell érezni erőtlenségünket, többet kell gondolni arra, hogy a lelkek megtérése a mindenhatóságnak műve, különben meglátjuk milyen kevés tétetik meg. Jobban kell hinnünk azt, hogy komolyan kell munkálkodni Isten részére, hogy minden erőnket Ő neki kell adnunk és minden izmunkat megerőltetnünk Érte, miután tudjuk, hogy az Ő ereje az, mely hatalmas mibennünk, ha egész szívből kívánjuk ezt. Meg kell tanulnunk, hogy a mi nagy Vezérünk nem akarja azt, hogy csupán csak csatakiáltásokat hangoztassunk és a trombitákat fújjuk, hanem, hogy seregünkben minden ember ereje dicsőségteljes munkájában felhasználtassék.
Ne felejtsük el, hogy Izráelnek eme gyermekei elfelejtették feladatukat és megtörték Isten parancsát. Rettenetes igazság az, hogy a tizenkét törzs kivezettetett Egyiptomból, hogy az isteni igazságosságnak a népek felett való végrehajtói legyenek, amely népek gonoszul vétkeztek és ezért az Úr elitélte őket, hogy kiirtassanak. Az igazság szolgáinak jutalma pedig azon ország legyen, melyet a gyalázatos emberek tisztátalanná tettek. Meg volt nekik (az Izráelnek) hagyva, hogy semmi szövetséget ne kössenek velük, semmi csereházasságba be ne menjenek velük, hanem az ő gonoszságuk miatt öljék meg őket. Ez a meghagyás pedig nem csupán egyes Izráelitának adatott, hanem valamennyinek, mert mindnyájának kellett az ország egy-egy részével megjutalmaztatni. Nemcsak Józsuénak és a véneknek adatott ki a meghagyás, hanem az összes törzseknek. Amint mindnyájan várták, hogy lakóhelyük lesz Kanaanban, úgy tőlük is az lett várva, hogy az országot saját megerőltetésükkel hódítsák meg. Ők valamennyien Isten részére toborzott népet képeztek és az Úr soha sem parancsolta azt, hogy csak egy rész vonuljon ki a kanaánbeliek elleni nagy harcra.
Ha mi, mint gyülekezet Krisztusnak szolgálatában az általános szolgálatot teljesíteni elmulasztjuk, akkor elmulasztjuk azt, ami reánk bizatott és nem töltjük be a reánk bízott feladatot. Az Úr kiküldte összes tanítványait, hogy róla tanubizonyságot tegyenek és a bűn ellen harcoljanak. Ő mindnyájunkat kiküldött, hogy tehetségeinkhez képest az Ő üdvének örömhirét mindenütt hirdessük. Igen, ő ezt a parancsot nem csak ennek vagy amannak az embernek adta, sem pedig ennek vagy annak a testületnek, hanem minden választottjának. Az Ő testének minden tagja saját hivatallal bír és egy tagjának sincsen megengedve hogy szenderegve feküdjék.
Az Izraeliták elveszítették saját példaképüket azon mód által melyet gyakorlatba hozni próbáltak. Ez a példakép kétségnélkül Jerikó ostroma volt. Ebben az ostromban sok volt az Isten iránti bizodalomból, de az eszközöknek semminemű elhanyagolása, s habár minden amit cselekedtek csupán csak az volt, hogy a város körül járjanak és csatakiáltást hangoztassanak, mégis beteljesítették ezzel betűértelemben feladatukat és mindent megtettek, ami nékik parancsolva volt. Igaz, ha ez romba dönthette a falakat, akkor alaposan megtették ezt. Úgy masíroztak, amint ez nekik megparancsoltatott és csatakiáltást hallattak, amint nékik megmondatott. Mindnyájan körüljárták Jerikót, egyetlenegy sem ült közülük az ő sátorában, hogy nézze miként menetel a többi, hanem mindnyájan rendben vonultak ki. Úgy látszhatott az, mintha egy haszontalan körmenet volna, de ezt Isten parancsolta nekik és mindannyian egyesültek benne. Hadi felszerelésben vonultak a város körül és mindannyian hallattatták a csatakiáltást, a falak pedig összeomlottak, s itt-ott ki-ki zsákmánya után ment, átugrott az elrontott falon, hogy ellenségét az Úrnak nevében megölje. Ez az ő példájuk és előképük volt, de szomorú módon hagyták el ezt, amikor mondották: „Ne menjen fel mind az egész nép!”
Nékünk, mint gyülekezetnek mi a példányképünk? Nem a pünküsd-e? Nem ama régi napok-e azok, a keresztyénségnek ama hajnalszürkülete, ama aranykorszak, melyre mi mindenkor, mint a mi szent hitünknek hősi szakához pillantunk? Nem törték-e meg ezekben a napokban itt és ott, s a házakban a kenyeret? Nem adták-e el vagyonukat és nem tették-e annak árát az apostolok lábaihoz? Nem volt-e lángoló lelkesedés a tanítványok egész közösségében? Mi tudjuk, hogy ez úgy volt, és ha emez első időknek diadalait ismét látni akarjuk, akkor vissza kell mennünk emez első tevékenységhez és minden férfiú, minden asszony, minden gyermek a gyülekezeten a szent szolgálatnak szenteltessék. „Gyermek”, mondám. „Igen úgy van.” „A kicsinyek és csecsemők szája által végezted el a dicséretet!”
De továbbá a tévely, melyet nékünk gondosan mellőznünk kell, kétség nélkül a testi bölcsesség befoglalása volt. A kémek sohasem használtak sokat Izráelnek, az első tizenkettő közül csak kettő volt hű mit akart Izrael a kémekkel? Sokkal jobb lett volna hitben járni. Mindenképpen kémeket akartak küldeni Aiba ahelyett, hogy hitteljes bizodalommal azonnal felvonultak volna. Gonosz dolog jött ki belőle, mert ezek a kémek azt tanácsolták, hogy a nép csak egy részének kellene a hegyre fáradnia. Testvérek, Krisztusnak legjobb prédikátorai teljes tisztelet nékik, nagy áldástalanságnak okaivá válnak, ha az ő testi bölcsességük egyszer arra a gondolatra hozza, őket, hogy az első tervezet bölcsebb találmányok által félretehető. Azt hiszem, hogy a harcosok mondották, miszerint Izrael nagy száma akadályul van az igazi harcnak, s a közönséges emberek útjában állanak a kiképzett harcosoknak és megnehezítik a csatát. Tudom, hogy néhány képességgel bíró testvér ilyen véleményben van. Nem mondották-e tetteikkel, ha mindjárt szavakkal nem is, hogy: „Ez a fiatal ember prédikál, mi szeretnők, hogy hallgatna, olyan durva nyelvi hibákat ejt. Sok benne a buzgóság, de nem csekély veszély van abban. És ezek a jó nővérek tudjuk, hogy igen sok munkát végeznek, melyet előbb nem tettek, de és fejeiket rázzák azon. Ott van a vasárnapi iskola, egészen jól áll, mert elismert intézmény már ez, ez már volna először megkezdve, úgy sokan ráznák fejeiket rajta. A városi missiómunka szintén ki van próbálva, de az elmúlt napokban azt tartották, hogy a laikus (nem képzett) munkás munkája veszélyes, különösen azért, hogy a férfiak nem részesültek egyetemi kiképzésben. Nos, testvéreim, az Úrért való munkálkodásnak sok neme lesz még feltalálva, s habár egy sem lesz közülük tökéletes, ami nedves takaróinknak meghűsitésével nem fogjuk azt megjavítani. „De”, mondja az egyik, „nem okozhat-e sok kárt ama ügynek, amelyet mi szeretünk, ha az igazságot tudatlan és előre nem látható, képességnélküli személyek védik?” Ez lehetséges, de vajon azon igazság, melyet te hiszesz, olyan gyenge-e, hogy ilyen eset által veszedelembe kerül? Nem legyőzhetetlen-e az igazság, s nem képes-e arra, hogy önönmagáért gondoskodjék? Minden, amitől ez félhet a mértéktelen okosságnak szűkítő és lebilincselő munkássága. Ha az ő örzője a gyengeség és az ő védelmezője a bolondság, akkor még ő azért biztosítva van! Isten, aki azt megóvja ellenségeitől, meg tudja szabadítani barátaitól is. Ami testi bölcsességünkben van a veszély, mely a világosságot beborítaná dézsával, hogy azt el ne fujják és a talentumot egy keszkenőbe akarná göngyölitené, mert csak egy van belőle.
Gyakran halljuk azt mondani, hogy annyi mozgalomra és megerőltetésre nincsen szükség. Ez is pedig a mi előrelátó embereinktől jő, hogy vegyük az ügyet hidegvérüen, elég jól folyt a dolog ami nagyatyáink napjaiban. Az elmúlt időnek nagy emberei sok jót tettek minden izgalom nélkül. Nos, megjegyeztük, hogy még sok hideg vizzel telt veder áll használatra készen.
Testvérek, én nem tudom hogyan gondolkodtatok a felett, de részemről érzem azt, hogy nagyon sok a tennivaló és igen kevés az idő annak megtételére. Ha minden erővel a munkába vetem magamat, akkor sem fogok sokat tenni, mindenesetre az ilyen ügy megköveteli az én csekély erőmet. A szívnek áldott sejtje az, mely Jézus lábainál ül, de bizonyos vagyok benne, hogy ez nem összeférhetetlen azon erőszakkal mely a mennyországot ostromolja „és az erősek kapják meg azt.” Wesley és Whiterfield idejében voltak emberek, kik panaszkodtak, hogy azoknak buzgósága sok rajongást hozott létre, de hála legyen Istennek, az áldott rajongás szétterjedt az országban és még most sem oltatott el és Isten kegyelme által ne is oltassék el, hanem növekedjék, míg Krisztus jő.
Csak még egyet a pontról: Az Izrael eme fiai belenyultak Istennek tervébe, amikor a férfiak csak egy részét küldték a csatába. Istennek soha sem volt az a szándéka, hogy két népe legyen, hanem egy, és azért olvassuk, hogy Ruben és Gád nemzetisége Jordánon át a harcba jöttek, habár az ő részük már meghódittatott. Istennek szándéka az volt, hogy ők az élő Istennek egy serege legyenek és hogy Ábrahámnak minden egyes fiai ezen sereghez tartozik s abban harcoljon. Azt akarta, hogy nemcsak egyesek, hanem mindnyájan lássák kezének hatalmas műveit, mely velük müködött, hogy meggyőzze ellenségeiket.
Mikor Jerikó elesett, mindnyájuknak együtt kellett lenniük, hogy saját szemeikkel lássák Istennek dicsőségét. Azt hiszem, hogy Isten gyülekezetével a mai napon
éppen így áll a dolog. A mi Urunk azt akarja, hogy minden választottja egy seregben legyen és mindezeket egy sereg gyanánt oktassa. Mikor vagyunk pedig egyesek a legvilágosabban? Akkor, ha munkába megyünk. Ha ti azon pontok felett kezdtek szónokolni, amelyekben egymástól külömböztök, akkor én jó reggelt kívánok néktek, de ha ti Jézusért dolgozni akartok, akkor engedjétek meg, hogy veletek menjek. Szemlélője voltam a szervezetek történetének, melyek semmiféle gyakorlati célra nem voltak készítve és mindig véget értek, nem tudom pedig, hogy e felett sírnunk kellett volna, de a Jézusért való munkálkodás hatalmas köteléke az egységnek. Istennek nem szándéka az, hogy egyedül az ő prédikátorai lássák a haldoklók ágyait és egyedüli szemlélői legyenek övéi halálfeletti diadalmainak. Nem, a mi fivéreinknek és nővéreinknek szintén látogatni kell a betegeket, erősíteni hitüket, és megvilágítani kilátásaikat. Nem, az Ő bölcsessége helyesli, hogy minden szolgájának jó az, ha az Ő kegyelmének diadalmi jeleit nézi es tudja, hogy mennyire szükségük van az Ő igéreteinek buzdítására. Az Úr nem azt parancsolja, hogy csak egy vagy két ember szomorkodjék az emberi szív gonoszsága felett és egyedül küzdjön a bűnösökkel.
Nem, Ő azt akarja, hogy bizonyos mértében minden szolgája megtanulja azt a tant, amelyre a szent háboru őket megtanítani fogja. Veszedelmes reánk nézve az, ha a lelkek vezérletével semmi dolgunk nincsen. A Jézusért való munka nevelője a keresztyéneknek. Egy filantrop (emberszerető) részére oh, minő nevelési eszköz lenne az, ha ő látná, micsoda a munkás a vidéken vagy még inkább, hogy mi nem ő! Micsoda tanítás volna egy egészségügyi emberre nézve az, ha saját szemeivel látná, hogy hol laknak az emberek! Milyen nevelési eszköz volna az egy gazdag emberre nézve, ha egy vagy két napot töltene el a túlzsufolt hajlékban, amelyben a mi városi munkásaink tartózkodnak! Ugyanezen a módon nevelő eszköz számunkra a szent szolgálat. Hogy az emberek esését és a megváltás művét valóban megismerjük, az emberek közé kell mennünk és megtérésük érdekében dolgoznunk. Azért tehát nem akar minket az Úr a háborúnak eme szolgálatától felmenteni, mert ez kárunkra volna, ha attól távol maradnánk a mi buzdításunk és növekedésünk végett, tehát részt kell abban vennünk.
Leckém tárgyának eme részét egy hasonlattal akarom bezárni. A lovagok korszakában bizonyos lovag sereg soha sem tapasztalt vereséget. Az ő nevük minden csatában félelmet szerzett az ellenségnek. Zászlóikon a győzelmek hosszú sorozata volt fegyveres képekkel lefestve, de egy gonosz órában összehívta a csapatvezető a lovagokat, és mondá: „Testvéreim, nagyon sok fáradalmat csinálunk magunknak. Van nékünk egy sereg gyakorlott harcosunk, kik a csatának minden művészetében tapasztaltak, ezek teljesen elegendők a szokásos harcokhoz és bölcsen cselekszünk, ha a többség a táborban marad és kipiheni magát, vagy pedig kipróbálja fegyverzetét rendkívüli alkalmakra. Hadd menjenek az előharcosok magukban. Ez a lovag képes kardjának egyetlen egy vágásával ketté szelni egy embert, az ő társa pedig képes egy vas póznát markában széttörni, más közülönk valók szintén ilyen erősek, mindenki egy sereg önmagában. A mi nevünknek rettentésével folytathatják a választott harcosok a csatát, s ez alatt a többiek megoszthatják a zsákmányt.”
Ezek a szavak tetszettek a harcosoknak, de ettől az órától fogva az ő hírességüknek halálharangja megszólalt és az ő zászlójukat bepiszkolta a vereség. Ha összejöttek, panaszkodtak az előharcosokr, hogy a rend becsületét fenn nem tartották és meghagyták nekik, hogy hősiesebben viselkedjenek. Megtették ezt, de csekély eredménnyel. Hangosabb és mindig hangosabbá váltak az elégedetlenségnek hangjai, és az új előharcosokért való követelések. Ekkor a legöregebb lovagok egyike mondá: „Testvérek, miért dorgáltok minket? A tévedés ebben van: A régi időben, mikor az ellenség minket megtámadott, ezer férfiú volt felfegyverkezve és aki elöl ment, tudta, hogy egy hősi sereg követi sarkát. De egyes harcosokká tettük magunkat és az ellenség bátorságot nyer, hogy dacoljon velünk, mert fedezet nélkül talál minket. Jöjjetek velünk mindnyájan a csatába, mint azelőtt, és senki nékünk ellent nem állhat.”
Testvérek, nincs arra szükségtek, hogy valaki megmagyarázza néktek ezt a hasonlatot.
Másodszor az én leckém szövege azt a parancsolatot tartalmazza, hogy egész Izrael népe menjen fel a harcba. „Vegye fel mind a fegyverfogható népet.”
Leginkább a Krisztusban való testvéreimhez fordulok és ami mondani valóm van hozzájuk, azt alázattal és elsősorban önmagamnak mondom. Testvérek, ami gyülekezetünk minden tagjának a harcba kell vonulnia. Tudom, hogy ez a mi elméletünk, de nem visszük azt ki gyakorlatban. Ami seregünk podgyásza nehéz, sok a markotányos és sok a csőcselék. Ki kell űznünk a heréket és a munkásméhek szaporodására van szükségünk. Miként lehet ezt megtenni? Kell, hogy mi azt a rosszat, amelyet a lusta keresztyének magukra vonnak, önmagunk is érezzük, valamint azt is, amit ezek a gyülekezet több tagjainak okoznak. Tegyétek fel, hogy egy keresztyén lusta életet folytat, én ezt csupán föltevés gyanánt mondom, ne adjatok neki munkát, akkor ő vagy folytonosan beteges önvizsgálatot fog tartani, vagy vitatkozóvá válik és mindenkivel veszekedni fog, akinek véleménye az övével ellentétben van, vagy pedig Krisztus nevére bűn által gyalázatot fog hozni. Tudjátok mikor volt az, amikor Dávid Betsabéval vétkezett? Azon időben volt, mikor a királyok a harcba mentek, ő pedig Jeruzsálemben maradt. Nem esett volna ebbe a bűnbe, ha mint hivalkodó otthon nem maradt volna. Hol volt az ő, mint a hadsereg főparancsnokának kötelessége? Nem a táborban volt-e az? A hivalkodás kísértés. Némely gyülekezeteink egészségtelen tanításban szenvednek, de épen annyit szenvednek a munka hiánya miatt. A moha nő rajtuk, a rozsda megemészti őket, az arany homályos lesz, az ezüst elveszti fényét, és mindez a használatnak hiánya miatt. Ah, hiszen vannak gyülekezeti tagjaink,akiknek erkölcsi jellemük nem mond ellen hitvallomásuknak, hanem sok tekintetben megfelel és mégis az ország hátrányára vannak. Sokan egy gonosz módnak a szeretői, amely mód az emberek jólétének nem őszinte kívánója és nem őszintén néz az igazság szemébe. Legyünk valósággal szeretettel teljesek és hagyjunk fel az olyan veszedelmes szeretettel. Sóhajtsunk és sírjunk, ha a mi haszon nélküli gyülekezeti tagjainkra, mint a szőlőtő vesszőire gondolunk, melyek semmi gyümölcsöt nem hoznak, akikről azt mondta az Úr, hogy kimetszetnek. „Minden szőlővesszőt, valamely én bennem gyümölcsöt nem terem, kimetszek és összegyüjtik azokat, a tűzre vetik és meg kell égniök.” Ah, minő fájdalom ragadja meg szívünket, ha e felett gondolkodunk! Ha a gyümölcstelen kresztyéneket ebben a világításban szemléljük, akkor ez mindennél arra segit minket, hogy testvéreinket tevékeny szolgálatra buzdítsuk.
Éreznünk kell azt a kárt, amit a hivalkodók másoknak okoznak. Egy beteg juh megmételyezi a nyájat. Egy tag, aki semmit sem tesz, az egész testet alacsony fokra sülyeszti. Az előkelő tagok közönyössége nemcsak az ő munkájuknak, hanem sok mások munkájának elvesztése is. A vezető férfiak mintegy mintáknak lesznek tekintve mások számára, s ha többi meg van azzal elégedve, hogy a maga templomi székét kitöltse és annyi meg annyi sok (vagy pedig annyi meg annyi kevés) valamivel hozzájárul a költségekhez, akkor mások azt fogják mondani: „mi eleget teszünk, ha épen annyit teszünk.” Minden férfiú, aki egy hadseregben nem alkalmas és valóban nem hasznos, az ellenség pártján van. Mit kívánhat többet az ellenség, mint azt, hogy az ellensereget a betegek akadályozzák? Mely hirek lehetnek reá kellemetesebbek, mint azok, ha hallja, hogy a beteg tábor túl van tömve, mert akkor tudja, hogy a férfiak nagy száma a betegekkel van elfoglalva és a harctól visszatartatik. Az ellenség tapsol és felkiált: „Ezek a betegek sok puskalövést érnek.” Oh, te haszontalan keresztyén, nem szolgálhatsz jobban az ördögnek, mintha egy gyülekezetbe lépsz és ott semmit sem csinálsz. Ezek felett pedig testvérek, nékünk fel kell kutatnunk a bűnt, mely az általunk megtámadott gonoszságra vezet, és én azt hiszem, hogy sok esetben az eleven jámborság hiányában található. Ismerek prédikátorokat, kik azt mondják, hogy igen tiszteletre méltó gyülekezeti tagjaik vannak, oh, mit sem tudnak azokkal véghezvinni. Némely esetekben abban hagyattatnak az imagyülekezetek, mert a gazdag tagok haza jönnek a városból és épen abban az órában, mely szokás szerint gyülekezetre van kiválasztva, ebédelnek, emiatt nem jöhetnek. Az ebédelés igen fontos foglalkozás, sőt úgy látszik, hogy még az imánál is fontosabb. Hiszen az üzleti emberek annyira ki vannak fáradva. Igaz, mi azt találjuk, hogy az ácsoknak, kőmíveseknek és más munkásoknak örömük van a mi imagyülekezeteinkben. Talán azért van ez, mert nem dolgoznak olyan erősen, mint a kereskedők? Némely helyen lehetetlen dolognak találják azt, hogy a gyülekezeti munkát erősen végezzék, mert épen azok a személyek, akiknek munkásoknak vagy tisztviselőknek kellene lenniük, arra vannak elhatározva, hogy az ő jelentékeny adakozásuk és az isteni tiszteletnek vasárnapi látogatása minden legyen, amit Krisztus ügyéért tenniök kell. Hogy magukat megerőltetnék a szent munkában? Ah, ami ezt illeti, csodálkozva néznek reátok, mintha azt hinnék, hogy elveszítettétek eszeteket, ha valami fáradságos szolgálattevést ajánltok nékik. Nos, az imának és a szolgálatnak emez elmulasztását teljes hüséggel le kell leplezni és panaszt emelni ellene. Gyakorta az a bűn ez, mely sok kényelemből, elkényeztetésből és fényűzésből nő ki. Úgy látszik, mintha olyan volna az ember, hogy mentől többet ád neki Isten, annál kevésbé hajlandó Neki hálaképen valamit hozni.
Akármicsoda is a gyülekezet titkos bűne, igyekezzünk rajta, hogy felfedezzük azt és azután a Szentlélek segítségével arra törekedjünk, hogy gyülekezetünknek összes tagjait az Úr munkájára felneveljük...
Minden egyes hivőt oda kell hoznunk, hogy ő érezze azt, miszerint ő nem a magáé, hanem drágán vétetett meg; hogy semmi sem kártalaníthatja az Úr ügyében való személyes munkáját, bármit adna is, hogy még az is, aki betegsége és gyengesége miatt valósággal dolgozni nem tud, szintén köteles hozzájárulni az általános munkához szünet nélküli imája által. Senkinek sem szabad üresen megjelenni az Úr előtt, hanem tevékeny vagy szenvedő szolgálat által be kell bizonyítani háláját Isten iránt.
Azután pedig, mert mindenki felelős, az egyiknek hanyagsága ártalmára van a közös szolgálatnak. Ma reggel egy kocsit láttam állani az utcán, amelynek egyik kereke lánccal volt megkötve; nem lehetett attól félni, hogy a kocsi megmozdul, ha az egyik kerék meg volt erősitve. Néha a gyülekezetben egy megkötött kerék az összest akadályozza. Mi mindnyájan egy nagy gépnek részei vagyunk és ha az egyik rész áll, akkor nemcsak azt jelenti, hogy egymaga áll, hanem, hogy az egész készülék megbénult.
Ha egy darab csont meghalt a testben, akkor ez nemcsak haszontalanná lett, hanem sok bajnak forrásává és sok fájdalomnak okozójává válik. Elkezd rothadni, betegség képződik és az egész testet komoly kár éri. Az a holt hitvalló, aki meg van elégedve azzal, hogy az evangélium tanait elfogadja anélkül, hogy ennek követelményeit betöltse a Jézus Krisztus gyülekezetében, komoly veszedelemnek forrásává válik. Tudjuk pedig, hogy ez a valóságban úgy van.
Mindenekelőtt több kegyelemért imádkozzunk. Soha sem szabad a történetet olvasva mondani: „Oh, milyen dicső volt a mi vallásfelekezetünk, nem nyugodhatnánk-e babérleveleinken?” Lehetetlen! Ujakat kell nyernetek! Napóleon ezt szokta volt mondani: „A hódítás tett engem azzá, ami vagyok, kell pedig, hogy a hódítás tartson fel engem.” Épen úgy van ez a keresztyénekkel. Előre kell haladnotok, hőseiteket felül kell mulnotok és a ti atyáitoknak tetteit meghomályositnotok, mert különben méltatlanoknak bizonyultok hozzájuk. A csata hevesebb lesz és vajon a növekedő követelményeknek hogyan tehetünk eleget, ha nem esedezünk hétszeri kegyelemért? Ami lelki életerőnknek meg kell nagyobbodni. Ha mi egy bizonyos számú hápogó és köhögő férfiut, akik csak a tüdővészesek kórházába valók, kiválasztottunk és beállítottuk őket munkába, hogy egy vasutat építsenek, akkor talán megdicsérhetjük szorgalmukért, de azért ők sem fognak tudni sokat létrehozni. Más oldalról pedig, hívjatok csak össze egy társaságot, mely izmos, erős férfiakból áll és ők ezt fogják mondani: „Kicsoda vagy te, oh, erős hegy?” S mielőtt a hegy válaszolni tudna, siksággá lesz átváltoztatva... Az életerő az, ami őket mozgásba hozza. Oh, Istenünk erősíts meg minket! Adj nékünk, kérünk többet a te Szentlelkedből és mi nagy dolgokat fogunk létrehozni! Az erőnek öröme van a munka felett, a gyengeség pedig fél tőle.
Készen leszek, ha egy kicsit a jövőbe pillantok. Ha valamikor megtörténnék, hogy a prédikátor és az ő egész gyülekezete Jézusért a királyért való harcba vonulna, mi történnék akkor? Úgy látszik nekem, mintha a paradicsomban volnék, ha erre gondolok. Ha mindnyájan, kivétel nélkül, akik Jézus nevét nevezik, komolyan az Ő szőlejébe mennének, oh, minő élet volna itten és minő egység az összes gyülekezetekben! Tovább nemcsak névleg élnének, hanem valósággal. Nem volnának többé szakadások, ha mindnyájan egyenlően buzgók lennének az ő közös Urok iránt. Nem hallanátok gyülekezeti értekezletekről, hol háborító fellépések jönnek elő és gyülekezetekről, ahol a prédikátorok szerencsétlenek. Az ilyen dolgok csak úgy lennének tekintve, mint az elmúlt időszakok kihalt állatfajai.
Akkor nem hallanánk többé panaszt, hogy nem vagyunk elég erősek városaink szétszórt hajlékaiban a munkát megtenni. A leggyengébb gyülekezet, ha mindenki megtenné részét, elég erős volna a maga állásában. És semmi hiány nem volna a pénzben, szent munkáknak keresztülvitelére. De a gazdagság, mely Krisztusé és az ő szolgálatáé, tőle azonban megvonatik, minden ládában rozsdásodik és az összeg, amelyet az Úrtól elrabolnak, megszámlálhatatlan...
Azt akarnám, hogy megérkeznék az a nap, amelyen azt tartsák a legboldogabbnak, aki legtöbbet szenved és dolgozik Krisztusért. Dolgozzunk Krisztusért és az Ő megváltott gyülekezetéért mindnyájan!
Munkára fel mindannyinak minden időben és mindenféle módon a Krisztusért! Ez az, amiért én könyörgök és intek, azután pedig vegyünk fel egy más jelszót és mondjuk: A világot Krisztus számára és Krisztust minden nép számára az ég alatt! Oh, Szentlélek térítsd meg a gyülekezetet és a gyülekezet megtéríti a világot!
Fel a munkára!
Társaim most a szent munka vár mireánk, Serényen fel tehát, jól küzdjük a csatánk! Ád az Úr minékünk bőven égi erőt, Mesterünk megy elől, buzgón kövessük őt.
Tettre fel (tettre fel) szent az ügy (szent az ügy) Csak hiven (csak hiven) mindenütt (mindenütt). Oly dicső (lesz a) győzelem és bér,
Munkára hát, míg jő az Úr!
Elveszett lelkeket felkeresni jerünk, Bánatos szíveket Jézusunkhoz vigyünk. Hintsünk mindenüvé lelki fényt, hogy az éj Távozzék mi hamar, s muljék el a veszély!
Istenünk szerelmét mondjuk el igazán, Hogy ideadta fiát, s mi történt Golgotán!
Nyitva van most a menny, kész az üdv, amelyet
Még ma oly gazdagon, s ingyen bárki vehet.
Őröknek rendele az Úr minket ide, Légyen hát a vidék szavainkkal tele, Küldjük szét az örömhírt hát mindenüvé, Tárjuk a nagy művet a bűnösök elé.

Olvassátok el az egész fejezetet és figyeljétek meg a jelenet megváltozását! Először a tavon vannak, halásznak és Krisztus parancsaihoz mérten kivetik hálóikat, s nagy tömeg halat vonnak ki a partra. Mindnyájan a partra jöttek, s miután reggeliztek, szemeik többé már nem a tóra irányulnak, hanem a halomnak legelőire. Ezek telve vannak nyájakkal és az Úr nem szól többé halászatról és halakról, hanem a pásztorokról és juhokról beszél. Ebben egy hasonlat foglaltatik: az Úr Jézus szolgái először halászok, azután pásztorok. Krisztus szolgáinak első munkája ebben a megbízatásban van befoglalva: „Menjétek mind e széles világra és prédikáljátok az evangéliumot minden teremtett lénynek,” vagy a hasonlatban: „Vigyed a mélyre és bocsássátok le a ti hálóitokat halfogásra.” Ők megkezdték mennyei hivatásukat mint halászok, épen mint Jézus először mondotta nekik: „Kövessetek engem, s emberek halászaivá akartak tenni titeket.” Az első munka az evangélium prédikálásából áll, ami egy nagy vontató hálónak lebocsátásához hasonlít, mely mindenféle élőt magába zár. Ne válogassanak a személyekben, nehogy csak egyeseknek prédikáltanak, kik erre hajlandóknak tűnnek fel nekik Ez a horoghoz lenne hasonló, olyan kép, mely az ótestamentomban a romlást példázta, s nem az üdvöt, mint Ámos mondja: „Megesküdt ezen az Úr Isten az Ő szentségére, hogy íme napok következnek reátok, melyeken elviszen hiteket az ellenség horgokkal és a ti maradéktokat mint a halásznak halászó horgaival.” (Ám.4,2) Az evangéliumi halászatnál lebocsátjuk a nagy hálót és belékerítünk sokat mindenféle nemből. Az evangélium prédikálásánál mindenki hal, aki a hálóhoz jön. A jóknak és gonoszoknak válogatása egy másik napon történik. A mi sürgős munkánk, véleményem szerint, a tiétek és az enyém kedves testvérek, az, hogy menjünk ki a világba és hirdessük az üdvösségnek áldott evangéliumát mindazoknak, akik minket hallani akarnak. Minden helyre kell mennünk, a hová juthatunk, „széles e világra” a városnak utcáira és szorosaira, az országutakra és a sövényekre, a világ minden helyére. A mi Krisztus részére való egyedüli halászati szerszámunk az Isten kegyelméről való evangélium. Isten mentsen, hogy valami egyebet használjunk. Ez a mi szolgálatunknak nagy része és adná Isten, hogy nagyobb gondot helyeznének reá, de miután ez a szolgálat (a halászat) megtétetett, jön a legeltetés és ez épen olyan fontos munka. A mi Urunk Jézusunk azt akarja, hogy az ő szolgái teljes szívükkel csüngjenek ezen a második munkán.
A Krisztus részére teljesítendő legeltetési munkára vonatkozólag figyeljük meg először a működési kört: „Bárányaimat”. Másodszor az embert, aki erre való, hasonlóan Simonhoz, Jóna fiához, harmadszor az ő előkészültségét ehhez, negyedszer magát a munkát és ötödször az indítóokot, a melynek folytán a legeltetést megtenni kell. Csak röviden minden pontról. Oh, bár velünk volna Isten lelkének segedelme!
Gondoljatok a működési körre. Bár az Úr Jézus ezt mondotta második ízben: „Legeltesd juhaimat!” első ízben mégis csak ezt mondja: „Legeltesd bárányaimat!” Kit illet ez? Azt gondolom, hogy először azokat, akik kicsinyek a kegyelemben. A hitnek csupán egy mustármagjával bírnak ők. Nem láng az ő szeretetük, hanem szikra. A kegyelem kovásza működni kezdett bennük, de a teknő egész lisztjét míg át nem hatotta. Olyan bennök a lelki élet, mint az épen most meggyujtott világosság. Látszólag abban a veszélyben van, hogy hirtelen elfúvatik és azért nagy gondot igényel. Az erőtlenségnek kifejezése ezen szavakban „bárányok” fekszik, s azért mindazok, kik az Isten gyülekezetében gyengék, s oh, hányszor vannak olyanok, mindazok, kik kételkednek, mindazok, kik csak kevés oktatásban részesültek, mindazok, kik a tanításban könnyen megtévednek, kik a kedélyben nyomott hangulatuak és könnyen hozhatók ingadozásba, mindazok mondom, különös gonddal legyenek gondozva, s azért említi fel őket Jézus különösen egyedül és mindenekelőtt. Ha a mi barátságunk elhanyagolná az erősöket, az nagyon szomorú volna, de talán nem hozna olyan kárt, mint ha mi a gyengéket hanyagolnék el. Mit mond az apostol: „Vigasztaljátok a csüggedőket, támogassátok az erőtleneket, mindenki iránt béketűrők legyetek.” Mindig vannak olyanok körünkben, kik a szellemi özvegységnek gyászruháját hordják. Ők nagyon őszinték, de nagyon félénkek és alig tudják, hogy mi az a teljes bizodalom, mindazon által igazak és határozottak ők. Az ő hitük remegő hit, mely ezt kiáltja: „Uram, hiszem, segits az én hitetlenségemnek!” Ezek sem nem dorgálhatók, sem meg nem vethetők, legkevésbé pedig bátortalaníthatók, hanem miután mi magunk is ki vagyunk az ilyen félelmek megtámadásának téve, vigasztalnunk kell őket. Tudnunk kell, hogy ha mi erősek vagyunk, ami erősségünk nem önönmagunkban rejlik, mert ami saját erősségünk tökéletes gyengeség s épen azért barátságosan és szelíden kell bánnak a nyájnak erőtleneivel. Azt hiszem, hogy ez annak alapja, miért lettek a gyengék ezen különös esetben Simon Péternek ajánlva, mert ő maga is nagyon gyenge volt, elárulta mesterét félelemből és ez által arra taníttatott, hogy legyen részvéttel mások iránt, kik remegnek. Aki maga is körül van véve erőtlenséggel, ismeri az erőtlenek szívét és részvéttel lehet az ő kétkedésük és megtámadtatásaik iránt, mert ugyanazt érezte ő is. „Azért én ma reggel az Úr Jézus nevében mondom mindazoknak, kik őt szeretik: „Gondoskodjatok a gyülekezet erőtleneiről!”
Nem tudom elgondolni, hogy némely értelmezők miként tehetik, hogy az erőtlenségnek fő kifejezője ezen szóban „bárányok” foglaltatik, mert egy báránynak fogalmát nem korlátozhatjuk a gyengeség gondolatában, miután lehetnek megnőtt juhok gyengék és a bárányok erősek, hanem itten az alapgondolat a fiatalságban van. A bárányok a nyájnak fiatalai. Tehát különösen és gondosan azokra figyeljünk, kik fiatalok a kegyelemben. Ők mindnyájan öregek lehetnek az esztendőkben, de lelki életük korára nézve mégis csupán csak gyermekecskék a kegyelemben, s azért szükségük van arra, hogy jó pásztor alatt legyenek. Mihelyt valaki megtér és a gyülekezethez csatoltatik, azonnal tárgya legyen ő a többi tagok gondoskodásának és barátságának. Újonnan jött most közénk, nincs neki bizalmas öröme a szentek között, azért legyünk hát iránta mindnyájan barátságosak. Még ha el is kell hagynunk öregebb bajtársainkat, kettőzött mértékben legyünk barátságosak azok iránt, kik éppen mostan futottak ki a világból és eljöttek, hogy menedéket találjanak a Mindenhatónál és az ő népénél. Szüntelen gonddal virrasszatok ezen újonnan született gyermekecskék felett, kik erősek az ő kívánságaikban, de semmi másban nem erősek. Épen most másztak ki a sötétségből és alig bírják eltűrni a világosságot szemeik. Legyünk hát ernyők az ő számukra, míg megszokják az evangélium nappali fényét. Szenteljétek magatokat a gyengék és csüggedtekért való gondoskodás munkájának. Péter azon a reggelen maga is úgy érezte, mintha egy újonnan toborzott katona lett volna, mert hiszen ő bizonyos értelemben bevégezte nyilvános keresztyéni életét azáltal, hogy megtagadta Urát és újból megkezdte azt, amikor kiment és keservesen sírt. Az ő hitéről új vallomást tett le Uránál és testvéreinél, s azért mert részvéttel lehetett az ujoncok iránt, megbizatott azzal, hogy azoknak őrizője legyen. A fiatal megtérteknek nincs bátorságuk segítségünket kérniök, s azért elénk vezeti őket Üdvözítőnk és a parancsnak nyomatékos szavával mondja: „Legeltesd bárányaimat!” A mi jutalmunk ez lesz: „Amit cselekedtetek eggyel emez én legkisebb testvéreim közül, én velem cselekedtétek ezt.”
De bizonnyal azokat be kell ide foglalnunk, kik megtérnek még mikor fiatalok az ő éveikben. Nagyon köszönjük az Istennek, hogy közöttünk és körülöttünk sok kedves gyermekkel bírunk, kik már ismerik Krisztust. Mi mint gyülekezet soha sem gondoltunk arra, hogy néhány esztendőnek el kell vonulni valamely gyermek felett, mielőtt Krisztusban való hitét beismerné és a gyülekezetbe felvehető lehetne. Azt mondják néha, hogy mi a felnőttek keresztségét tanítjuk. De nem úgy van ez! Mi a hivők keresztségét gyakoroljuk és mindazokat megkereszteljük, kik vallják, hogy az Úr Jézus Krisztusban hisznek, akár gyermekek, akár felnőttek legyenek azok. Az alkalmatosságnak kérdése minálunk nem a korra, hanem a hitre vonatkozik. A napoknak vagy éveknek nagy vagy csekély száma nem jő nálunk figyelembe. Ami kérdésünk ez: „Hiszesz-e az Úr Jézus Krisztusban?” Ha erre megnyugtató válasz adatik, akkor mi mindjárt ezt mondjuk: „Mi akadályozhatna téged abban, hogy megkereszteltessél?” Akármilyen fiatal legyen is az a hívő, tegye le a nyilt hitvallomást és soroztassék Krisztus egyéb nyájaival együtt az akolba.
Nem tartozunk azok közé, kik az ifju jámborságot gyanusan nézik, mi nékünk nincs okunk arra, hogy nagyobb gyanuval fogadjuk a fiatalok jámborságát, mint azokét, kik késő éveikben megtérnek. E kettő közül azt hisszük, hogy inkább az utóbbiak jöhetnek kérdésbe, mint az elsők. Mert a büntetéstől való önző félelem és a haláltól való rettegés könnyebben hozhatja létre az utánzott hitet, mint ezt egy gyermekes lény tenni tudná. Mennyi sokktól menekült meg a gyermek, amivel elromolnia lehetett volna! Mily sokat nem tud ő, amiről mi reménylünk, hogy Isten segítségével soha megtudni nem fog! Oh, mennyi jámborság és bizodalom van a megtért gyermekekben, ami az idősebb megtérteknél nem látható! A mi Urunk Jézusunknak láthatólag részvéte volt a gyermekek iránt, az olyan ember pedig keveset hasonlít Krisztushoz, aki őket e világ terhének tekinti és úgy bánik velük, mintha ők vagy kis csalók vagy pedig oktalan pimaszok volnának. Ti néktek, kik a mi iskoláinkban tanultok, az az örvendetes kiváltság adatott, hogy kitaláljátok, hol vannak Krisztusnak ezen kis tanítványai, kik tényleg Krisztus nyájának bárányai. Ezt mondja Ő néktek: „Legeltessétek bárányaimat!”, azaz oktassátok azokat, kik őszintén jámborok, de még fiatalok éveikre nézve.
Nagyon figyelemre méltó az, hogy ez a szó, mely itten a „Legeltesd bárányaimat” kifejezésben használtatik, nagyon külömbözik a szabályban azon kifejezéstől: „Legeltesd juhaimat.” Nem akarlak görög szavakkal megterhelni, de a másik „legeltesd” jelenti a pásztori hivatal gyakorlását, kormányozni, rendezni, vezérelni, vezetni, röviden mondva, mindent megtenni, amit egy pásztornak nyájánál megtennie kell, de ez az első legeltetés nem foglalja mindezt magába, hanem határozottan etetést jelent és a tan olyan kötelességre irányul, melyet talán elmulasztani képesek lettek volna, tudniillik ez a hitben való gyermekeknek oktatása. A bárányoknak nincsen olyan nagyon szükségük arra, hogy rendben legyenek tartva, mint nékünk, kik annyi sokat és mégis olyan keveset tudunk, s kik azt hisszük, hogy már nagyon előhaladtunk, s azért egymást ítélni, egymással vitatkozni és egymást megelőzni akarjuk. A keresztyéni gyermekeknek szükségük van arra, hogy őket az evangéliumi tanra, szabályokra és életre tanítsák, nékik erre szükségük van, hogy az isteni igazságosság szemük elé tisztán és erőteljesen állíttassák. Miért legyenek tőlük a kegyelemről szóló tanok visszatartva? Nem csontok ezek, mint némelyek mondják, de ha csontok is, akkor ezek velővel és zsírral vannak bevonva.
Ha valamely tán nehéz a gyermeknek, akkor a hiba inkább a tanitó felfogásában van, s nem a gyermek elfogadási képességében, ha az a gyermek tényleg meg van térve. A mi feladatunk az, hogy a tant egyszerűvé tegyük, ez legyen a mi munkánknak fő része. Tanítsátok a kicsinyeket az egész igazságra és nem egyébre, mint igazságra, mert a gyermeki természetnek nagy szükséglete az oktatás. A gyermeknek nemcsak élni kell, mint néktek és nekem, hanem növekednie is, és ez okból kettős mértékben van szüksége táplálékra. Ha az apák ezt mondják gyermekeikről: „Ah, milyen éhesek”, akkor gondolják meg, hogy nékünk is nagy éhségünk lenne, ha nemcsak menetében kellene épen tartania a gépezetet, hanem még megnagyobbítani is kellene azt. A gyermekeknek nőni kell a kegyelemben, hogy annál nagyobb fogékonyságuk legyen a tudásban, létben, tettben, érzelemben és annál nagyobb erőben nevekedjenek, mely Istentől jő. S épen ezért mindenekelőtt táplálni kell őket. Jól táplálniuk vagyis oktatniok kell nékik, mert abban a veszélyben forognak, hogy az ő kívánságuk máskülönben fordított módon a tévely által elégittetik ki. Az ifjuság fogékony a rossz tan iránt. Akár tanítjuk, akár nem a fiatal keresztyéneket az igazságra, az ördög bizonyára a tévelyre fogja tanítani. Hallani fognak ők arról mindenképen, ha őrizik is őket a gondos őrizők. Hogy a gyermek gabonás vékája a polyvától távol tartassék, annak egyedüli módja, hogy az színültig megtöltjük jó búzával. Óh bár segítene ennek megtevésében Istennek lelke! Mentől többre taníttatnak a fiatalok, annál jobb, mert ez a hamis tanítástól megóvja őket.
Különösen figyelmeztetve vagyunk rá, hogy legeltessük őket, mert olyan könnyen elkerülhetik figyelmünket. Attól félek, hogy a mi prédikátoraink a fiatalok feje felett vonulnak el, kik pedig nemkülönben olyan igaz keresztyének lehetnek, mint az öregebbek. Boldog az, aki úgy képes beszélni, hogy a gyermek megérteni tudja őt. Boldog az istenfélő asszony, ki magát az ő osztályában olyan nagyon a gyermekek gondolatjaihoz tudja alkalmazni, hogy az igazság minden akadály nélkül folyik át szívéből a gyermekek szívébe.
Különösen kell legeltetnünk a gyermekeket, mert ez a munka igen haszonhajtó. Akármit is akarnánk tenni azokkal az egyénekkel, kik életük későbbi idejében tértek meg, sokat nem csinálhatunk belőlük. Örvendünk az ő saját tenniakarásuknak, de mi marad feleslegül 70 évvel, ha mindjárt tiz évvel tovább is élnek? Neveljetek fel egy gyermeket és 50 esztendeig tartó szent szolgálat áll előtte. Örvendünk, ha azokat üdvözölhetjük, kik a tizenegyedik órában jönnek a szőlőbe, de alig vették kezükbe késüket és ásójukat, máris leszáll a nap és az ő rövid munkájuk véget ért. Az idő, amely a későn megtért kiképzésére szükséges nagyobb, mint az időköz, mely az ő tevékeny szolgálatára fennmarad. De vegyetek elő egy megtért gyermeket, tanítsátok jól őt és miután a korai jámborság, gyakran kitűnő jámborsággá válik, ez a kitűnő jámborság pedig még az évek egész sorozatával rendelkezik, amelyben Isten megdicsőitve, mások pedig megáldva lehetnek, ennélfogva az ilyen munka igen nagy fokú haszonhajtó munka. Az alázatban tesz minket gyakorlókká és azt eredményezi, hogy szelídek és szerényeknek maradjunk. Ha ti olyan férfiakat és asszonyokat akartok, kik nagy lelküek és tágkeblüek, keressétek akkor őket azok között, kik sokat foglalkoznak a fiatalsággal, a kik azoknak oktalanságait elnézik és gyengeségeik iránt a Jézusért részvéttel vannak.
Látjátok a működési kört, mely buzgó tevékenységeitek részére megnyílik. Be akartok-e abba lépni? Közületek sokan már munkálkodnak benne, nézzetek utána, hogy beteljesítsétek magas hivatástokat és amint csak tudjátok, legeltessétek a bárányokat!
Másodszor: tekintsünk arra a férfiura, akinek ezt megtenni kell. Úgy tekintem leckém szövegét, mint amely nem csupán Péterhez intéztetett, hanem mindazokhoz, kik hasonlók Péterhez. Hogyan, ha azt mondom, hogy ez mindannyiankhoz intéztetett? Jézus így beszél hozzánk, mint az ő szolgáihoz és szeretetteihez: „Legeltesd bárányaimat!” Kicsoda tegye ezt meg? Krisztus mintegy vezetőül választotta Pétert. Egyike volt ő a főapostoloknak, ha szabad nékünk ilyen szót használnunk. Egyike volt a triumvirátusnak (hármas tanács), mely az elősereget képezte: Péter, Jakab és János. De bár vezető is ő, mégis legeltetnie kell a bárányokat, mert senki se tartsa magát olyan nagynak, hogy a tanítványokról ne kellene gondot viselnie. A gyülekezet legjobbjai sem túl jók ezen munkára.
Ne gondoljátok pedig kedves barátaim, hogy néktek, mert más munkákat kell végeznetek, emiatt a szent munkának eme részében nem kell foglalatoskodnotok, hanem barátságosan készen álljatok, aszerint, amint alkalom kínálkozik, a kicsinyek segítségére és azoknak buzdítására, akiknek főhivatásuk az értük való gondoskodás. Mindnyájunkhoz jön ez a hír: „Legeltesd bárányaimat.” A prédikátorokra és mindnyájokra, kiknek az isteni dolgokról ismeretük van, ez a feladat bízatott. Lássatok utána, hogy figyeljetek azon gyermekekre, kik Krisztus Jézusban vannak. Péter vezető volt a hívők között és mégis legeltetnie kellett a bárányokat.
De ő különösen hőérzelmű férfiú volt. Ő éppen az a helyes férfiú volt, aki a fiatalság érdeklődését föl tudta kelteni. A gyermekek szívesen csoportosulnak a tűz körül, akár a tűzhelynél, akár a szívben. Némely emberek olyanoknak látszanak, mintha jégből lettek volna előállítva és ezektől félve visszavonulnak a gyermekek, s úgy gyülekezetek, mint a gyermekosztályok megkisebbednek, ha ottan hidegvérü teremtmények vezetik az elölülést. De ha egy férfiunak, vagy egy asszonynak barátságos szíve van, akkor úgy látszik, mintha a gyermekek gyorsan összegyülekeznének, éppen úgy, mint a legyek a meleg őszi napokon összegyülnek valami napos falon. Azért mondja Jézus a melegkeblü Simonnak: „Legeltesd bárányaimat”. Ő ezen szolgálatra való férfiú.
Azonkívül tapasztalt férfiú volt Simon Péter. Beismerte összes gyengeségét, lelkiismereti gyötrelmeket érzett, sokat vétkezett és sok bocsáttatott meg neki, és íme, odahozatott, hogy Jézusnak szeretetét és szeretetreméltóságát szelíd alázatossággal megvallja. Nékünk tapasztalt férfiakra és asszonyokra van szükségünk, hogy a megtért gyermekekkel bánni tudjanak, elmondhassák nekik azt, amit érettük Jézus tett, hogy minő veszedelmekben, fájdalmakban volt részük. A fiatalok örömmel hallgatják azoknak történetét, akik hosszabb ideig voltak amaz
úton, a melyen ők. Tudok szentekről beszélni, kik tapasztalatokat szereztek, az ő ajkaik megőrzik ezt a tant. Az a tapasztalat, amelyet tiszteletteljesen közölnek megfelelő étel az ifju hívők számára, egy olyan oktatás, melyet az Úr valószínűleg az ő növekedésükre kegyelemben megáldani fog.
Simon Péter a háladatosságra nagyon lekötelezett ember volt. Sokkal volt adós Jézus Krisztusnak, a mennyek országának azon szabályához mérten: „akinek sok bocsáttatott meg, az nagyon szeret.” Oh, ti, kik a Krisztusnak ezen szolgálatába soha be nem léptetek, holott ezt jól megtehettétek volna, kérlek titeket, fontoljátok meg Jézus iránt való kötelességteket. Ami iskoláink jelen pillanatban való állapota erős ok a ti segitségtekre. Nagyon sok gyermekünk és kevés tanítónk van a mi imaházunk körül sok iskola, megteszi munkáját béna és bicegő módon a tanítókban való hiány miatt. Oh, ti, kik annyi sokat köszöntök Krisztusnak, nem akarjátok-e legeltetni bárányait? Nem kell-e előlépnetek és magatokat ajánlnotok? Vissza akarjátok Őt utasítani? Azonnal lépjetek elő és mondjátok: „Ezt a munkát én fiatalabb kezeknek engedtem át, de tovább nem akarom ezt tenni. Van tapasztalatom és reménylem, hogy van még meleg szív a kebelemben. Oda akarok menni és azon munkásokhoz csatlakozni, kik a bárányokat az Úr nevében állandóan legeltetik.”
Ha az Úr egy embert valami munkához meghív, megadja néki a szükséges előkészületet. Hogy készíttetett elő Péter a bárányok legeltetésére? Először úgy, hogy ő maga is legeltetett. Az Úr mielőtt a megbízatást átadta volna, reggelit adott neki. Nem legeltethetitek ti sem a juhokat, míg magatok nem lesztek legeltetve. Nagyon helyes dolog az ti tőletek, hogy vasárnapnak nagy részében tanultok, de azt vélem, hogy nem bölcs az a tanító, aki evangélium hallgatására el nem jön, hogy lelke számára eledelt szerezzen. Először legeltetve kell lennetek, azután legeltessetek.
De Péter a bárányok legeltetésére különösen az által készíttetett elő, hogy együtt volt az ő Mesterével. Bizonyára soha sem felejtette el ezen reggelt és az ekkor történteket. Krisztus hangja volt az, amelyet ő hallott, Krisztus pillantása volt az, amely általfúrta szívét, belélekzette a levegőt, mely a feltámadott Urat körüllengte és ez a társaság átpárolta Péter szívét és felhangolta beszédét, hogy későbben elmehessen és a bárányokat legeltetni tudja. A tangazdag könyvek tanulmányozását ajánlom néktek, de mindenek előtt ajánlom Krisztus tanulmányozását. Legyen ez a ti könyvtáratokban: „Jövel a közelbe Jézus!” A Jézussal való egy órai társaság legjobb előkészület úgy a fiatalok, mint az öregek tanítására.
Péter fájdalmas módon is készítettett elő, mégpedig az önvizsgálat által. Háromszor jött hozzá a kérdés: „Simon Jónának fia szeretsz te engem? Szeretsz te engem? Szeretsz te engem?” Az edénynek gyakran van arra szüksége, hogy önvizsgálattal legyen megsikálva, mielőtt az Úr használhatná, hogy abban az élő vizet adja a szomjúhozóknak. Sohasem árt egy őszinte embernek az, ha lelkét megvizsgálja és az ő Ura által megpróbáltatik és megvizsgáltatik.
A képmutató az, aki fél az igazságtól, mely próbára állítja hitvallomását. Fél az őt vizsgáló prédikációktól és elmélkedésektől, de az őszinte ember bizonyosan akarja tudni, hogy igazán szereti Krisztust, s azért bepillant belsejébe, feltesz magának kérdéseket és keresztkérdéseket
Fődolog az kedves barátaim, hogy a vizsgálat a mi szeretetünkre vonatkozólag történjék, mert Krisztus bárányainak tanítására való utolsó előkészület a szeretet, szeretet Jézushoz és hozzájuk. Mi érettük nem működhetünk papi módon, ha nem hordjuk neveiket mellünkön, mint Áron. Szeretnünk kell, mert különben nem tudunk áldani. Nyomorúságos munka a tanítás, ha nincsen szeretet. Olyan az csak, mint mikor a kovács tűz nélkül dolgozik. Az a pásztor, aki nem szereti juhait, béres és nem pásztor. A veszély idejében el fog ő futni és otthagyja juhait a farkasoknak. Ahol nincs szeretet, ottan nem lesz tett, az élő bárányokat nem legeltethetik a holt emberek. Lássátok fivéreim és nővéreim mi a szeretetet prédikáljuk és tanítjuk, a mi leckeszövegünk: Istennek Krisztus Jézusban való szeretete.
Hogyan taníthatjuk mi ezt, ha nincsen magunkban sem szeretet? A mi törekvésünk az, hogy szeretetet alkossunk azok szívében, akiket tanítunk, és hogy ápoljuk azt, a hol már van, de vajon hogyan vihetjük mi át a tüzet, ha saját magunkban nincsen meggyújtva...?
A nyájnak ezen bárányai Krisztus szeretetében élnek, ne éljenek hát a mi szeretetünkben? A maga bárányainak nevezi őket, de azok is ők, ne szeressük hát őket érette? Szeretetből vannak kiválasztva, szeretetből megváltva, szeretetből meghívva, szeretetből megmosva, szeretetből legeltetve és a szeretet által lesznek megóvva, míg el fognak érkezni majd az égnek zöld halmaihoz.
Most pedig szemléljük meg a munkát: „Legeltesd bárányaimat”. A nyáj erőtleneinél, a nyáj újonnan megtérteinél, a nyáj fiatal gyermekeinél a mi fő törekvésünk a tápláltatás. Minden prédikációnak, minden leckének tápláló prédikációnak, tápláló leckének kell lennie! Nem sokat ér oda állani, a bibliára ütni és kiáltani: „Higgyetek, higgyetek, higgyetek!”, ha senki sem tudja, hogy mit higgyen.
Semmi hasznot sem látok a cincogásban és a dobolásban, sem a bárányokat sem a juhokat nem lehet muzsikusokkal táplálni. Tannak kell lenni, szilárd, egészséges, evangéliumi tannak, hogy valódi étket nyujtsunk. Ha pecsenyétek van az asztalon, huzzátok meg a harangot, de a harang senkit sem táplál, ha nem hordanak fel ételt. A gyermekeknek reggelen és délután való összegyüjtése nem más, mint az ő és a ti lépéseiteknek tékozlás, ha nem adtok elébök lélekmentő, lélektápláló igazságot.
Legeltessétek a bárányokat! Nincs arra szükség, hogy előttük fütyüljetek és hogy koszorúkat aggassatok nyakukra, hanem hogy legeltessétek.
Ez a legeltetés alázatos, szerény, semmire igényt nem tartó munka. Ismeritek valamely pásztor nevét? Én egy vagy kettőnek nevét ismertem, kik ezt a hivatást teljesítették, de soha sem hallottam felőlük úgy beszélni, mint nagy emberekről. Neveik nincsenek bent az ujságokban és az ő foglalkozásukról sem hallunk úgy, mint valami olyan nehéz üzletről, melynek arra volna szüksége, hogy a törvényhozás figyelembe vegye. A pásztorok rendesen nyugodt, nem tolakodó emberek. Ha megnézitek a pásztort, akkor közte a szántó ember avagy egy fuvaros között semmi különbséget nem találtok. Panasz nélkül dolgozik a télen át, tavaszkor pedig nincs neki nyugta sem nappal sem éjjel, mert a bárányoknak szükségük van reá. Ezt teszi ő év-év mellett és még sem lesz belőle valamely magas rendnek lovagja, sőt még nemesi rangra sem lesz emelve, habár sokkal több hasznos dolgot csinált, mint azok, akik az ő saját söröshordóiknál felkúsztak a rangra. Igy van ez némely ifju gyermekek hű tanítójával is. Csak keveset halltok felőle, s mégis nagy munkát visz ő véghez, melyért a jövő idő áldani fogja őt. Mestere mindent tud felőle, s ama napon hallani fogunk róla, előbb talán nem.
A bárányok legeltetése olyan munka még, mely sok gondozást igényel. Nem táplálkozhatnak a bárányok mindabból, ami néktek tetszik s különösen nem a Krisztus bárányai. Könnyen megmérgezhetitek a fiatal hívőket rossz tannal. Krisztus bárányai nagyon hajlandók olyan gyökereket enni, melyek ártalmasak, előrelátóknak kell tehát abban lennünk, hogy hová visszük őket. Ha az embereknek előrelátóknak kell lenni abban, hogy mit hallgassanak meg, akkor annál inkább előrelátóknak kell nékünk lenni abban, hogy mit tanítsunk. Gondosságra van szükség minden báránynak különös legeltetéséhez és minden gyermeknek azon igazságnak egyenkint való taníttatására, melyet ő legjobban bír elfogadni.
Emellett ez folytonos munka. „Legeltesd bárányaimat!”, nem egy, hanem minden időre szól. A bárányok meg nem élhetnek, ha a pásztor hetenkint csak egyszer legelteti őket. Azt hiszem, hogy meghalnának vasárnap és szombat között. Azért az ifjuság jó tanítói minden nap gondolnak reájok, ha erre való alkalmuk van és gondoskodnak lelkeikről ima és szent példaadás által, ha szájbeli szóval nem tanítják őket. A bárányok legeltetése mindennapos, mindenórás dolog. Mikor ér véget a pásztor munkája? Naponta hány órát dolgozik ő? Meg fogja néktek mondani, hogy a bárányok idejében soha sem kész. Időközben alszik, ha tudhat aludni, néha negyven percnél kevesebbet és azután új tevékenységhez kap. Éppen úgy van ez azokkal, akik Krisztus bárányait őrzik. Nem nyugosznak ők, míg meg nem menti és meg nem szenteli Isten az ő szeretetteiket.
De fáradságos munka is ez. Legalábbis annak, aki nem sokat fárad ennél, szörnyű számot kell róla adni. Azt hiszitek, hogy egy prédikátor élete könnyű? Azt mondom néktek, hogy az, aki ezt a hivatalt könnyűvé teszi, elég nehéznek fogja találni, ha majd meghalnia kell. Semmi ki nem merít egy embert, aki erre hivatva van, annyira, mint a lelkek felett való gond. Igy van ez bizonyos mértékben mindazokkal, kik tanítanak. Nem tudnak jót tenni anélkül, hogy erőiket el ne pusztítanák. Tanulmányoznotok kell leckéiteket, valami ujat kell osztályaitokba hoznotok, tanítanotok és benyomást kell gyakorolnotok. Nem kételkedem benne, hogy oly nehéz lesz néktek anyagot találni és azon búsultok, hogy a következő vasárnapon hogy fogtok végezni. Tudom, hogy ha méltók vagytok a ti sótokra, akkor néha nagy nehézség között találjátok magatokat. Nem mertek előkészület nélkül osztályotokba sietni és azt ajánlani fel, ami nektek semmibe sem kerül. Munkának kell lenni, hogy a bárányoknak bölcsen adassék a táplálék úgy, hogy azok ezt magokba venni képesek legyenek.
Mindezt pedig egy egészen különös drágalátos szellemben és indulatban kell megtenni. Az igazi pásztori indulat sok drága kegyelemnek összeköttetése. Izzó ez a buzgóságtól, de nem tüzes a szenvedélytől. Szelíd az, és mégis kormányozza osztályát. Szeretetteljes, de a bűn mellett nem hunyja be egy szemét sem. Hatalma van a bárányok felett, de nem parancsoló, sem nem gyorsan véget vető. Vidám, de semmiképpen nem könnyelmű, szabad, de nem csapongó, komoly, de nem komor. Aki a bárányokért gondoskodik, annak magának is báránynak kell lennie és dicsőség Istennek, hogy van a trón előtt egy bárány, aki mindnyájunk felett gondot visel, még pedig annál eredményesebben, mert minden dologban hozzánk hasonlóvá alkottatott.
Végre figyeljük meg az indító okot. A mi Urunk Jézusunk hallotta Péternek bizonyítását, hogy szereti Őt, s ezért mondotta erre: „Legeltesd bárányaimat”. A bárányok legeltetésére irányuló inditó ok az, hogy a bárány a Mesternek sajátja és nem a szolga sajátja. Ha Péter első római pápa lett volna és hasonló utódaihoz, ami ő tényleg sohasem volt, akkor bizonyára az illett volna az Úrhoz, hogy ekként beszéljen: „Legeltesd juhaidat! Átadom néked azokat oh, Péter Krisztusnak földi helytartója”. Nem, nem, nem! Péter legeltesse őket, de azok nem övéi, azok még mindig a Krisztuséi. Az intelem, melyet Pál adott, ez volt: „Legeltessétek Istennek gyülekezetét!” Maga Péter írja az ő levelében: „Legeltessétek Istennek seregét, mely a ti gondviseléstek alatt vagyon, gondot viselvén arról, nem kényszerítésből, hanem örömest”. (1Pt.5,2) Bármi is lesz ezen bárányokból, a dicsőség a Mesteré és nem a szolgának adatik ez. Az egész erre fordított idő és munka valamint az erély pedig minden egyes részében annak dicsőítésére hangozzék, akié a bárányok.
De habár ez önmegtagadó foglalkozás, mégis szeretettel, tiszteletteljes is, s mi azon érzetben adhatjuk át neki magunkat, hogy ez a szolgálat legnemesebb formája. Jézus mondja: „bárányaimat”, „juhaimat”.
Gondoljatok erre és csudálkozzatok, hogy Jézus nékünk ajánlja őket. Szegény Péter! Bizonyára, mikor megkezdődött a reggelizés, zavarban érezte magát. Az ő helyzetébe helyezkedem és tudom, hogy alig birtam volna az asztalon Jézus felé tekinteni, ha arra emlékeztem volna, hogy esküdözésekkel és szitkokkal megtagadtam Őt. Az Úr azt akarta, hogy megnyugtassa Pétert, miután odáig hozta, hogy szeretetéről beszéljen, mely olyan komolyan tétetett kérdéssé. Egy jó orvoshoz hasonlóan oda hozza a sebészeti tűt, ahol a seb gennyedzik. Azt kérdi; „Szeretsz-e te engem?” Nem azért, mintha Jézus nem ismerte volna Péternek szeretetét, hanem hogy Péter bizonyos legyen benne és egy új hitvallomást tegyen, miután ezt mondotta: „Úgy Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged”. Az Úr néhány percre gyöngéd vitába akart bocsátkozni a megtévedttel, hogy azután soha többé ne legyen vita közötte és Péter között. Mikor Péter ezt mondotta: „Igen Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged”, ti hamar azt gondoltátok, hogy az Úr ezt fogja mondani: „Ah Péter, én szintén szeretlek téged”, de Ő nem ezt mondotta és mégis ezt mondotta. Jézus valósággal ezt mondá: „Annyira szeretlek én, hogy reád bízom azt, amit az én szívemnek vérével megvásároltam. A legdrágább, amivel az egész világon birok, az én nyájam, Simon, olyan bizalmam van hozzád, annyira bízom a te nyíltságodban, mint olyanban, aki engem őszintén szeret, hogy juhaimnak pásztorává teszlek téged. Ez minden, amivel a földön birok, mindent adtam érettük, saját életemet is, s most Simon, Jónának fia, viselj gondot róluk érettem!”
Krisztusnak ama nagy lelke volt ez, mely mondotta: „Szegény Péter osztozzad meg legdrágább gondjaimat. Jézus annyira hitt Péter nyilatkozatának, hogy nem szavakban, hanem tettekben mondotta ezt. Háromszor szólt emígy: „Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat”, hogy megmutassa, mily igen szerette őt. Ha az Úr, ha Jézus egy embert nagyon szeret, akkor vagy sok munkát ad neki, vagy sokat enged neki szenvedni.
A jó pásztornak indító oka a pásztorkodásra a szeretet. Szeretetből legeltessük Krisztus bárányait! Először, mint a szeretetnek bizonyítékát. „Ha ti szerettek engem, tartsátok meg parancsolataimat!” Ha ti szerettek engem, legeltessétek bárányaimat! Ha ti szeretitek Krisztust, akkor ezt mutassátok meg, még pedig az által, hogy másoknak jót tesztek és magatokat megerőltetitek másoknak segítségével, hogy öröme legyen Krisztusnak azokban.
Maradjunk meg hát ebben a Krisztusért való áldott szolgálatban, hogy Ő legyen a szeretetnek gyönyöre, amaz igazi óceán, melyben a szeretet úszik, áradoz, napfény, amelyben sütkérezik.
A szerető léleknek üdülése a Jézus Krisztusért való munka, s ezen mennyei üdülés legmagasabb és legdrágább formáihoz tartozik a fiatal keresztyének legeltetése, azoknak az ismeretekben és értelemben való építése, hogy erősek legyenek az Úrban. Áldjon meg titeket az Úr drága munkástársak a vasárnapi iskolában, ezen időtől fogva mindenkorig.