A rettegő lelkeknek

Ez a nagy szomorúság, amelyet a fentidézett helyen olvashatunk, Dávidot valószínűleg akkor érte, mikor már hosszabb ideje hívő férfiú volt. Lehetséges, hogy éveken keresztül nyugodt, csendes és boldog hitéletben volt része, mígnem azután nagy szomorúságok és nem csekély lelki küzdelmek támadtak reá. Abban az időszakban, minekutána a szűk kapun át az első lépést megtettük és mielőtt a halál folyóvize előtt utoljára emeltük fel lábainkat, szükséges, hogy minden hivő valamely erős küzdelmen átmenjen. Megfigyeléseim arra tanítottak, hogy azok, akik kemény tusákkal kezdték meg útjukat, később rendesen kedves ösvényre akadtak, ellentétben azokkal, kiknek első tapasztalásai derűsek és békések voltak és csak később kerültek a tűzvonalba. Azok, akik nyugodt, hosszú és küzdelemnélküli könnyű életnek örvendhettek, a félelemteljes órákra talán csak életük végén akadtak, mert az Isten legjobb gyermekeire is alkalmazhatni azt a régi, egyszerű kifejezést, hogy a „homályban nyugalmat találtak”. Bár elvesztik napjukat a sötét fellegek mögött, de minden kétség nélkül feltűnik az majd az öröklét dicső hajnalán. Vagy ilyen, vagy olyan módon, de valahogy meg kell tanulnod azt, hogy
A szenvedés útja csak egyedül
Vezet a honba, hol lelkem felderül.
Azokról a szentekről, kik odafent új énekeket énekelnek, ‒ kevés kivétellel ‒ már megirattak ezek a szavak: „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból!” A mennyek országába ez a rendes út és nagyon kevés vándor akad, aki az üdvösség honát más ösvényen érné el.
Ne számítson tehát egyetlenegy hívő lélek sem arra, hogy megszabadul a szenvedésektől, hanem törekedjék inkább nagy kegyelemre, hogy azokat hordozhassa. Higyje inkább mindenki azt, hogy Isten édes, vigasztaló ígérete gyásszegélyű borítékban rejlik. Bár a borítéktól megrettenünk, de ha elég bátorságunk van feltörni azt, úgy belül értékes kincseket találhatunk lelkünk számára. A nagy szenvedések azok a felhők, melyekből Isten a kegyelem gazdag esőjét hullatja. Gyakran van szüksége az Úrnak arra ‒ ha különös kegyelemmel akar megajándékozni ‒, hogy eme vad és ijesztő táltosait ajtónk elé állítsa. A rendes, megszokott, közönséges árúkkal megrakott hajócskák nyugodtan siklanak tovább a vízen, hanem a drága, értékes terhekkel súlyos gőzösök mély barázdákat vágnak a tenger szinén.
Az Isten gyermekei ilyen helyzetekben tanulják meg Dávid tapasztalatait, azaz hogy a szükség idején a legjobb, legbiztosabb menedék az ima. Ha a halál kötelékei körülfogtak benneteket, úgy imádkozzatok. Ha a pokol hatalma megijeszt, úgy imádkozzatok. Ha szükség és hiány vesz körül, csak imádkozzatok. Mindent meg kell tennetek a szükség és hiány idején, amit a tudomány vagy a bölcsesség mond, de nehogy esetleg rá bízzátok magatokat! Nem, mert ,,a segítség egyedül csak az Úrtól jön”, legyen arra szükségünk bűneink vagy szükségünk idején. Nagyon helyesen cselekedtek, ha lovatokat az ütközet napjára készenlétben tartjátok, de ne felejtsétek el, hogy a győzelmet az Úr adja. Használjátok az eszközt, de ne helyezzétek az eszköz miatt használaton kívül a hitet. Ha minden tőletek telhetőt megtettetek, bízzatok az Istenben éppen úgy, mintha semmit sem tettetek volna, mert ne felejtsétek el, „ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak az őrizők”. Imádkozzatok mindig, mindenütt és mindenkor és legyetek biztosak abban, hogy ha a jelen pillanatban olyan helyzetben vagytok, mint amilyenben Dávid volt, úgy ezt az ima okozta. Az ima az egyedüli egyetemes gyógyszer, mely minden betegséget meggyógyít. A lelki harcban ezer meg ezer előnye van. Elmondhatjátok róla: „Vele akarom az ellenséget szétverni, vele akarok a falakon átugrani, felveszem magamra, mint paizsot és páncélt, hogy védve legyek az ellenség nyilai ellen”. Az imával kinyithatjuk Isten kincses kamráját és a pokol ajtaját ugyancsak vele bezárhatjuk. Az ima a lángok erejét megronthatja és az oroszlánok bosszúvágyát elolthatja. Az ima megostromolja a mennyek országát és a Mindenhatót annak teljesítésére készteti. Azért testvérem, imádkozzál hittel, az Egyetlenegyszülött nevében és a béketeljes válaszokat mielőbb meg fogod kapni.
Szándékom az, hogy a ma esti órákban a felolvasott szöveget más vonatkozásban használjam. Alkalmazni vagyis használni akarom ‒ amihez azt hiszem, jogom van ‒, mint ismertető leírását egy felébredt bűnös állapotának. Azokhoz a bűnösökhöz akarok szólni az esti órákban, akik bűneik tudatára jöttek, akik megvallották már ezt Uruknak, mert tudom, hogy vannak ilyenek most is jelen e gyülekezetben. Örvendtem a múlt alkalommal, mikor kiáltásukat és sóhajtásukat hallgattam és hiszem, hogy Isten meghallgatta azokat és határtalan kegyelmével meg is szabadítja őket. Beszélni, óhajtok tehát elsőbben is eme szegény lelkek helyzetéről, azután arról, hogy mit cselekszik a felébredt lélek és végül a szabadításról, amelyben végül is része lesz.
Foglalkozzunk tehát legelsőbben is ama nyomorult helyzettel, amelybe sok szegény, felébredt lélek belekerült. Mielőtt azonban tovább mennék, engedjétek megjegyeznem, hogyha vannak köztetek olyanok, kik hisznek Krisztusban és nem érezték mindama érzéseket, amelyekről beszélni fogok, ne kárhoztassanak engem érte. Igen sokféle betegség és bűn van a világon, és ha egy vállfaját a bűnnek leírom és a módot, amint azt az orvos gyógyítja, nem kell azt mondanotok: „a dolog nem áll úgy, amint mondod, mert nekem részem volt ebben a betegségben, de ezt a tünetet, amelyet említsz, nem ismertem”. Ez nem tesz semmit. Egy ember sem szenvedi el az összes betegségeket. Ha teljesen a Krisztusra bízzátok magatokat, úgy nem fog nyugtalanítani ez a dolog, mert amiről beszélni óhajtok, annak nem az a célja, hogy néktek nyugtalanságot okozzon, hanem hogy úgy néktek, mint más lelteknek vigaszt adjon.
A felolvasott szövegből megjegyeztem, hogy némely nyugtalan kedély okozója „a halál kötelékétől” (angolban: a halál fájdalmától) való félelem. Ez annyit jelent, hogy egyesek oly szenvedéseket éreznek, mint amilyenben a halállal viaskodó embereknek van részük. Ebben az állapotban nékem magamnak is részem volt, annál több ismerettel beszélhetek tehát róla.
Mi is tehát a halál fájdalma?
A halállal viaskodó bűnösnek egyik fájdalma a visszapillantás. A haldokló visszapillant leélt életére és nem lát semmit, egész életén keresztül semmit sem, amiben vigaszt találna. Azt kívánja tehát, hogy „vesszen el az a nap, amelyen született és az a nap legyen sötétség”, (Jób 3,4) mert úgy érzi, hogy egész élete csak egy üres lap, sőt még ennél is több, csak sértés Isten ellen és nyomorúságának oka volt. Egyetlenegy üde vagy reményteljes részt sem láthat élettörténetében. És ugyanígy hullatja könnyeit egy tényleg felébredt bűnös, ijesztő múltja miatt és szomorkodik ama cselekedetek fölött, amelyek elkövetésénél büszkeség töltötte meg. Látja, hogy az, amit egykor igazságnak vélt, az bűn volt és miközben szomorkodik, így szól szívében: „Bárcsak ne is engedte volna Isten, hogy megszülessem”. Vannak felébredt bűnösök, akik Bunyan Jánossal együtt mondják, hogy inkább varangyos békák vagy mérges kígyók lettek volna, mintsem emberek. Érzed-e vagy érezted-e már, kedves barátom, e halálfájdalmakat? Vannak köztünk akik bőven kivették már részüket belőle.
A halálnak egy másik fájdalma, az az aggodalom, amelyet a jelenidő okoz. Az ember itt fekszik, tehetetlenül, vergődik a halálos ágyán és minden szépsége és dicsősége elmúlt. Egész más ember lett, mint mikor erejének, képességének és egészségének teljes birtokában volt, és ami annyira befolyásolja, ami annyira lenyűgözi, az az a tudat, hogy érzi mostani siralmas állapotát. Ugyanez a helyzet áll fenn a bűnösnél is. Úgy érzi, hogy ez a kimerítő betegség elpusztítja őt úgy, mint a moly pusztítja a ruhát. Üdesége, élénksége teljesen kiaszott a forró nyárban, dicsősége olyan, mint egy megszáradt virágszál és a testnek az előjoga, amit oly nagyon hangoztatott, valamint, hogy ő sem rosszabb másnál, sőt talán még jobb is, mind-mind oda van. Ha a Szentlélek elfoglal egy embert és arra a tudatra ébreszti, hogy minden test olyan, mint a fű, akkor szétveti és elhányja ennek minden dicsőségét, előjogait semmivé teszi mindaddig, mígnem az ember utálatot érez saját maga iránt. A haldokló érzi, tudja, mint fogynak erői jobban és jobban. Lehet, hogy megpróbálja megrázni az oszlopokat mégegyszer, mint Sámson, de ezzel csak ámítja önönmagát. Azok a lábak, amelyek odavitték ágyához, most remegnek és összeroskadnak, ha rájok próbál nehezkedni, és azok a kezek, amelyekkel egykor dolgozott, most erőtlenül, bénán fekszenek oldala mellett. A szempillákban alig van annyi erő, hogy becsukódjanak a bántó fényesség elől, vagy alig képesek felemelkedni az enyhe nap cirógató sugarai érzésére. Az aranyforrás elrohan és az ezüstkötél elszakadt. Ugyanezeket érzi a felébredt bűnös is. Érzi a halál hatalmát, erejét a lelkében. Azt vélte, azt gondolta, hogy mindenre képes lesz, az volt az eszméje, hogy meg fog térni, hinni fog, megjavul, megváltozik és így üdvözülni fog akkor, amikor majd jól esik néki, csakhogy a halál hideg szele minden erejével együtt megérkezett és nem tud másként menekülni, hacsak nem fordul Krisztus irgalmas szívéhez, ahol ezt hallja: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. „Senki nem jöhet én hozzám, ha nem az Atya vonja azt.” Valami iszonyú bénaságot érez lelkében, ha tényleg felébredt bűnéből és ha az Isten Lelke a megtérés biztos alapját rakta le benne. Látja, amint szépsége elmúlt, ereje elszállt, őt pedig teljesen körülfogta a halál fájdalma. Újabb fájdalmat okoz azután az, hogy a hozzátartozói semmiben sem segíthetnek néki. A haldokló embernek itt kell hagynia feleségét és gyermekeit, lehet, hogy nagyon szeretnének vele menni, de ez nem lehetséges. A hű, a szeretetteljes nő talán még a halállal is dacolna, csakhogy állandóan ura mellett lehessen, de ez nem lehetséges és nem is szabad megtennie. A legőszintébb, a legmelegebb vonzalom sem tehet semmit. A bűneiből felébredt lélek ugyanezeket tapasztalja, természetesen azonban lelki értelemben. Szeretne pásztorával érintkezésbe jutni, de nincs ehhez elegendő bátorsága, segítséget óhajtana kérni papjától vagy lelkészétől, de tudja, hogy ha ezt megteszi, akkor a behatás folytán megváltozik. Sebei, kelései olyan rettenetesek, iszonyúak, hogy nincsen ember, aki tapaszt találna reá, sérülései pedig oly nagyok, hogy ember azokat meg nem gyógyíthatja. A halál fájdalmai körülfogták őt minden tekintetben.
Lehet, hogy a halál fájdalmai közül a legrettenetesebbek egy istentelen ember részére a jövőre való kilátásai. Bár a múltja már homályos, sötét, de a jövője vigasztalanul fekete. A múltidő gyászos, szomorú, hanem micsoda sötétség az, mely a jelenidőt beburkolja! A haldokló borzad a rettenetes jövőtől és épp így érez a felébredt bűnös is. Nem mer előre menni, aggódik és állandóan ijesztő hangokat vél hallani. Én magam is, mielőtt kegyelmet nyertem volna, oly aggódó voltam, hogy néha azt hittem, hogy azon a helyen, ahová lépek, rögtön megnyílik a föld és lezuhanok a mélységbe. Oly óriási súllyal nehezedett rám bűneimnek tudata, hogy talán nem is ütköztem volna meg, ha egy napon ‒ mint Báláin elé ‒ úgy állt volna elém is az angyal, csupasz karddal e szavakat mondván: „Átkozott vagy mindörökké, bűneid miatt!” Azt hiszem, elnémultam volna rögtön, beismerve az igazságos ítéletet. Igy érzi maga körül sok bűnös a halál kötelékeit. Körülfogják és megkötözve tartják úgy a múlt, mint a jelen, valamint a jövő fájdalmai.
A leirás még drasztikusabb (durva, nyers) lesz a következő bekezdésben. Felébredt bűnösök gyakran érzik ezt, amit a pokol kínjának neveznek. Nem azért mintha élő ember a pokol kínját elviselni tudná abban a mértékben, amelyben az a pokolban érezhető, hanem mert ez egymaga is félelmes ízlelője annak a kínnak, amely ott lelhető.
Melyek ezek a pokoli kínok?
Legelőször itt van mindjárt a lelkifurdalás. Míg a lélek Jézushoz nem jött, nem tehetett bűnbánatot, de azért már gyötri a lelkifurdalás, bánkódik bűnei felett, azok bűnhődése miatt, már elfogja valami félelmes borzalom, hogy ilyen életet élt, mert látja, tudja, érzi, hogy a végtelenül igazságos Isten nem hagyhatja megtorlatlanul a bűneit, vajon a lelkiismeret fogai nem olyan erősek-e, mint az el nem pusztítható féregé? Vajon a lángjai nem emésztőbbek-e a tűzlángoknál? Vagy amikor ezeket érezzük, nem kiáltunk-e fel: „Az én lelkem választja a megfojtatást és csontjaim a halált?” Ha Isten az Ő véghetetlen irgalmasságában nem ruházta volna fel a lelket egy kevés reménységgel, mielőtt a Jézus Krisztusban való hithez jött volna, akkor az ember egész biztosan megroppant volna a reá nehezedő lelkiismeret óriási súlyától. A pokol kínjainak egyike az ítélet. Az elveszett lelkek „átkozottaknak” neveztetnek, vagyis azok, akik már megítéltettek. Valószínű, hogy egyesek köztünk ‒ mielőtt Jézushoz jöttek volna ‒ már úgy érezték, mintha elítélték volna őket. ,,Átkozott mindenki, aki meg nem marad azokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje”. Emlékszem arra, hogy milyen félelmesen zúgott át a lelkemen ez az átok, hasonlóan ahhoz az orkánhoz, amely a nyilt tengeren utolér egy rozoga hajót. „Átkozott mindenki, aki meg nem marad azokban, amik megírattak a törvény könyvében, hogy azokat cselekedje”. Ah, én tudom, hogy nem maradtam meg azokban, amiket a törvény előírt és tudtam, hogy ennek folytán átok alatt voltam. És azután jött az a második idézet, ez a rettenetes átok evangyéliomi oldalon: „Aki nem hisz, immár megítéltetett ‒ már megítéltetett ‒ mivelhogy nem hisz az Isten egyszülött fiának nevében”. Ha két ilyen orkán, mint ez a két idézet, összejön, akkor az éppen elég, hogy az emberi természetnek szegény, gyönge házát szétrombolja úgy, mint ahogy szétrombolta a vihar azt a házat, amelyben az istenfélő Jób fai és leányai összejöttek, hogy ünnepet üljenek. Testvéreim, ez nem csekélység. Higgyetek azoknak, akik már érezték a pokolnak e kínjait és akik bizonyítják is azt!
A felébredt lelkiismeret számára azután igen erős a pokol kínjai közül a reménytelenség érzete, a félelmes kételkedés, amely nem enyhül meg a jövőben való megjavulás kilátásának vigaszától sem. Sokan vannak és sokan voltak a mieink közül, akik odahajtattak, hogy az üdvözüléshez vezető minden reményt elvesztettek. Elő-előtünt ugyan néha egy kis csillogó napsugár, amely mintha mondta volna: „Jézus azért jött, hogy a bűnösöket megkeresse és őket üdvözítse”, hanem egyetlenegyszer sem tekinthettünk állandóan erre az egyszerű kis fénysugárra, mert azt véltük, hogy olyan bűnösökért, mint amilyenek mi voltunk, nem jöhetett és azonfelül, mivel már azelőtt elvetettünk, rettegtünk attól, hogy irgalmasságát még egyszer igénybe vegyük. Milyen kétségbeesetten gondoztam akkor ezt a folyton visszatérő gondolatot. Most persze szeretném, ha akkor nem tettem volna ezt, hanem tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt még most is teszik és azt szeretném, ha engem figyelembe vennének tapasztalataik közben. Isten megmenti az ő bárkájukat is a kétségbeesésnek örvényétől, attól az örvénytől, amely már oly sok lelket ragadott magához a mélységbe.
Van egy másik kínja is a pokolnak, amelyet a felébredt bűnösök éreznek és ez az a nyomorúság, amely összezúzza a lelket. Bár még nincsenek a pokolban ‒ és hála legyen Istennek, ti nem is lesztek ott ‒ mégis egyesek már olyan nyomorultul érzik magukat, mintha ott volnának, mert a lelkifurdalás erősbödv az elítéltetés érzetével, ostorozva a kétségbeeséstől, együttesen rettenetes vihart idéznek elő a lelekben, mígnem azután felkiált a szív: „Örvény örvényt hív elő zuhatagjaid hangjára; minden vízáradásod és hullámaid összecsapnak fölöttem!” „Elvetettél engem a Te orcád előtt, kerestelek, de nem találtalak meg; kiáltottam Hozzád, de Te nem hallgattál meg engem”. Ettől azután összetört a lélek. Olvasgassátok csak Jób és Jeremiás próféta könyveit és meg fogjátok látni, hogy micsoda szenvedéseket képesek elhordani a megtört szívek. Ezek a könyvek nemcsak a régi idők embereinek írattak meg, hanem megírattak tapasztalásul azoknak az embereknek, akik Krisztust keresik és vigaszt adnak a szegény, rettegő lelkeknek olyankor, mikor az Isten igéjének más része nem emelheti fel szívüket.
Két kifejezésteljes, erős mondatot vettem tehát alapul a felolvasott szövegből: „Körülvettek engem a halálnak fájdalmai” és a másik: „A pokol szorongattatásai támadtak meg engem”. A szegény, kétségbeesett lélek nem talált sehol sem enyhülést vagy valami kivezető utat. A fájdalmak, a szorongattatások a maguk csupasz rettenetességükben mutatkoztak, az epe és az ecet hamisítatlan, keverék nélkül való volt. Figyeljétek csak meg jól e kifejezést: „A halálnak fájdalmai körülvettek engem”. Igen erős szavak. Ha a vadászok hajtóvadászatot rendeznek, akkor egy nagy kört, gyűrűt képeznek azon állat körül, amelyet meg akarnak ölni. Tegyük fel, hogy egy szarvas vagy őzike van a gyűrűben, akkor az a szegény remegő állat, ha jobbra pillant, fegyveres embert, a baloldalon pedig üldöző kutyákat lát. Mindig több fegyveres, mindig több kutya lesz körötte, akármerre tekint, előre vagy hátra és nincs egyetlen szűk ösvény sem a menekülésre. Teljesen hasonlít ehhez a felébredt bűnös állapota. Nem talál semmi menedéket, csak egy szűk utat sem, amelyen keresztül mehetne, hogy szabadságot nyerjen. A szöveg azt mondja: „A pokol szorongattatásai támadtak meg engem”. Megtámadtak. Mintha az oroszlán már a fogai között tartaná áldozatát vagy pedig a medve hatalmas körmei már belevágódtak volna a szegény bárány húsába. Megtámadtak. Mintha az Úr félelmes poroszlója az ítélet után már vállára tette volna kezét és mondaná: „Letartóztatlak téged a mennyei Úr nevében és felszólítják, hogy kövess a pokol kapui közé, ahol örökös rabságra leszel kárhoztatva”. Egyes lelkek már érezték ezt és érezték azt is, hogy eme rettenetes érintéstől nem tudtak megszabadulni. Olyanok, akik nem tudnak semmit sem a szív megtöréséről, akiknek fogalmuk sincs a lélek összetöréséről, azt kérdik: „De hát miért nem jönnek ki eme ijesztő szolgaságból?” Ah, hogy ha ti is ilyen állapotban volnátok avagy csak lettetek volna, akkor igen fájna e kérdés feltevése, ha ugyan keserűséget nem okozna. Én magam láttam, amint az emberek egész tömeg olyan kérdést adtak fel a megtört szívűeknek, amelyekre ők maguk sem tudtak volna felelni, ha ugyanolyan érzelmi tapasztalatuk lett volna. Kérdezzétek meg azt az embert, aki kitörte mind a két lábát, amint a vonatról leugrott és most ott fekszik a vasuti síneken, hogy: „Miért nem mész haza?” Háti miért nem megy haza? Mondjátok inkább, hogy miért adtok fel ilyen balga, ilyen bolond kérdéseket? Ha egy lélek megtört, kétségbeesett, akkor arról beszéljetek néki, hogy Krisztus mit tett érte és csak nagyon keveset arról, hogy néki mit kell tennie. Az elcsüggedt léleknek sohasem beszéljetek arról, hogy mi a kötelessége, hanem hogy milyen nagy a Jézus szeretete. Azok a szegény lelkek úgy meg vannak törve, elcsüggedve és kétségbeesve, hogy nem tudnak tenni önmaguktól semmit. Mondjátok nékik azt, amit Krisztus tett értük, mert ez az az eszköz, amely világosságot hozhat kétségbeesett szívükbe.
Még egyet. A zsoltáríró nem talált vigaszt abban az erőlködésben, fáradozásban, amelyet ő tett. „Nyomorúságba és ínségbe jutottam”. Erőlködött, igyekezett, fáradozott, de egyedüli eredménye kutatásának az volt, hogy nyomorúságot és ínséget talált. Emlékszel-e még arra, kedves lélek, hogy mikor még bűneidnek súlyos igája alatt voltál, mikor még Mózes törvényeit búvárkodtad, arra törekedtél, hogy üdvösségedet saját jó cselekedeteid által szerezd meg? És mire akadtál? Természetesen csak nyomorúságot találtál munkádban és ínséget a jutalmadban. Olyan voltál, mint az a szegény ló, amely a malomkereket húzza. Bár az ostor elég gyakori használatban volt, mégsem eredményezett mást, minthogy minden egyes ütés a meggyőződés és hogy mindaz, amit tettél, az Isten megsértése volt, úgy hogy te inkább egy Antikrisztusnak, saját igazságodnak szolgáltál, mintha csak vezekelni akartál volna bűneid felett. Csak nyomort és ínséget találtál. Lehet, hogy az Igazság úr őnagyméltóságához és fiához, az Erkölcshöz fordultál segítségért, akik meg is tették, amit tehettek, hanem amikor tényleg és valóban felébredtél bűnálmodból, akkor minden, amit ők érted tettek, csak nyomorúság és ínség volt számodra. Ez volt az összes eredmény. Elvégre lehetséges, hogy az utcán át egy ceremóniákkal és rituális szokásokkal, meg bálványokkal tömött templomba mégy, ott az előadásnál jelen vagy, ahol megmondják neked, hogy a püspök absolveálni (felmenteni) fog téged és így külső formák és ceremóniák által lelkedet megnyugtathatod. Hanem, hogy ha felébredt, élő lélek volnál, akkor csak nyomorúságot és gúnyt találnál mind e bolondságokban és most odajutnál, hogy mélységes megvetéssel tekintenél arra, mint egy elviselhetetlen, kimondhatatlan csalására egy bizonyos időszaknak. Hiábavaló, haszontalan, sőt csúnya dolog egy éhes ember előtt hárfán játszani, vagy egy mindkét lábát eltört férfiú előtt táncolni és éppen ilyen gúny a romanizmusnak e furcsaságai és groteszk ceremóniái azok számára, kiknek szívük vérzik bűneik miatt.
Jézus, csak Ő egyedül
Tisztít meg bűneimtől.
Ha ellenben máshová fordulunk, máshol keresünk orvoslást, csak nyomorúságot és ínséget fogunk találni.
Természetesen, igen gonosz egy hely ez, amelybe kerültünk. De mi a teendőnk? Mit kell cselekednünk? Semmit sem. Legalább is semmi olyast nem kell cselekednünk, amit egy szegény bűnös egyáltalán cselekedhetik. Körül vagy fogva teljesen és csak két eset áll fenn megszabadulásodra nézve és pedig vagy Jézus ment meg, vagy pedig elpusztulsz. Nekem nagyon tetszett az a kifejezés, amit a multkor tett innen a szószékről egy testvérünk, azt mondva, hogy az evangyéliom prédikátorai halászok és hogy hálóval halásznak. Balgaság volna, ha a népet csalétekkel akarnók fogni, mert a csalétek horgon van, már pedig a keresztyénekhez nem méltó, hogy horgon akadjanak meg és így kerüljenek a Krisztushoz. Nékünk hálóval kell halásznunk. És mire való a háló? Arra, hogy a halak beleakadjanak, belefussanak. A háló a halak alatt, körülöttük, mindenütt ott van és úgy befoglalja őket, hogy nem tudnak szabadulni belőle. A dolog rendkívül hasonlít ahhoz, amit Isten tesz azon szegény bűnösökkel, akiket meg akar menteni. Reájuk veti a hálót, az körülveszi őket és nem tudnak szabadulni, nem tudnak kijutni belőle. Már most, ha a háló teljesen körülfogja a halakat, akkor az evangyéliomi halász kiemelheti őket a bűn tengeréből, hogy abba a csónakba tegye, ahol Jézus ül. Köréjük kell vetnünk a hálót, vagyis a törvénnyel bekerítenünk, hogy így Jézushoz kerüljenek. Minden egyes nyílás zárva van ellőtted, kivéve azt az egyet, Krisztust, aki is azt mondja: „Én vagyok az ajtó”. Nincsen Rajta kívül egyéb ajtó sem fenn, sem lenn, sem elől, sem hátul, sem jobb-, sem baloldalon. Tönkremész, a te romlásod megkezdődött és el kell pusztulnod, szegény bűnös, ha át nem adod magad. Nincsen senki más, sem égen, sem földön, aki segíthetne rajtad, kivéve azt az Egyetlent, és ha az Úr odáig hoz téged, hogy szemeidet hittel, bizalommal, szeretettel Reája veted, akkor boldog vagy, akkor üdvözülni fogsz.
Beszédem második részében azzal akarok foglalkozni, amit a bűneiből felébredt lélek cselekszik: „és az Úrnak nevét segítségül hívtam.”
Mit cselekedett? Segítséget keresett, segítségül hívta az Úrnak nevét. Kiáltott Hozzá, beszélt Hozzá, felemelte szívét, felemelte hangját Hozzá, mint ahogy kiált az, aki a ködben eltévedt és hívja szomszédjának nevét, abban a reményben, hogy az meghallja, felel néki és a hang kivezeti majd a tévelygés helyéről, vagy pedig aki messze, Ausztrália óriási vad erdőiben eltévedt és kiált, remélve, hogy valamely emberi hang visszhangzik reá. Ezt a segítségül hívást gyakran kiáltásnak is nevezik, mint egyszerű, természetes, mesterkéletlen, sokszor rosszul hangzó, de igen eredményes módját annak, hogy szükségünket, hiányunkat nyilvánosságra hozzuk általa. Te szegény bűnös, ha Isten tényleg megkezdte munkáját benned és ahhoz a ponthoz hozott, amelyet most leírok, akkor te segítségül hívod az Úrnak nevét most, a te szíved azonnal az Úrhoz fordul segítségért. Könnyeid, sóhajod, szívednek dobogása fog érted beszélni, érted esedezni fent az Úr trónjánál akkor, amikor te segítségért fordulsz az Úrhoz.
Jegyezzétek meg azután, hogy úgy van írva: „... és az Úrnak nevét segítségül hívtam.” Tehát nem fordulhat elő többé az, hogy segítségért a paphoz, a püspökhöz, vagy saját képességeidhez fordulsz, hanem ezentúl „az Úrnak nevét hívod majd segítségül”. Mindezideig elfelejtkeztél, nem gondoltál az Úr nevére, míg végre most ismét eszedbe jutott. „Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese van, aki bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg!” Így gondolkozott magában az elveszett fiú, mikor atyjára gondolt. Akkor, ha disznók mellé kerülünk éhesen és ha megelégednénk avval a moslékkal, amelyet nékik adnak, és ha még azt se kaphatjuk meg, akkor elkezdünk imádkozni az Úrhoz, akire eddig semmi gondunk sem volt. „És az Úrnak nevét segítségül hívtam.” Hát tehetett volna okosabbat, tehetett volna jobbat? Kihez mehetett volna segítségért, ha a halál kötelékei körülveszik? Kihez, ha nem Ahhoz, aki a halált legyőzte és aki a pokol felett diadalmat vett? Kicsoda más segíthetne rajtunk, ha a pokol szorongattatásai támadnak meg, mint az, aki a halálbüntetés kínjait szenvedte érettünk, a mi bűneinkért és aki a pokolt és a halált a kénköves, tüzes pocsolyába veti? A reményevesztett, immár kétségbeesett léleknek tudna-e más jobban segíteni, mint a pokol és a halál hőse? Van-e valaki, aki jobban velünk érez, mint az Úr? Jézus Krisztus maga is megismerte a halál fájdalmait és ezért van benne rokonérzés az emberek iránt. Vagy nem olyan ember volt-e Jézus, aki éppen úgy megkisértetett, mint mi és mégis megállt szeplőtlenül tisztán minden bűn nélkül? Nézz oda, te szegény bűnös, ott van a nyitott ajtó. Fordulj oda és hívd segítségül
Annak nevét, aki ismeri a te állapotodat és képes arra, hogy azt megváltoztassa és téged megszabadítson.
Mikor kérte a segítséget? Ez igen fontos pont ebben a szóban. „Akkor segítségül hívtam az Úrnak nevét.”(* Sem a magyar, sem a német bibliában nincs meg az „akkor” szó, ellenben az angolban igen) Akkor. Először fordult elő ez életében? Lehetséges. Te szegény lélek, kezd meg most mindjárt. Figyeld meg, hogy mit mond: Körülvettek engem a halál kötelei (fájdalmai) és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem, nyomorúságba és ínségbe jutottam, és (akkor) az Úrnak nevét segítségül hívtam.” Mikor a legrosszabb, legvigasztalatlanabb állapotban volt, akkor fordult az Úrhoz. Miért nem várta meg, hogy állapota jobbra forduljon? Mert tudta, hogy a halogatás veszélyes lehet. „Akkor segítséget kerestem.” Ha addig halogatta volna a dolgot, míg állapota megváltozik, akkor már egyáltalán nem is kiáltott volna segítségért, csakhogy ő akkor kiáltott, mikor szükségen volt és ha esetleg első alkalommal volt is, nem szégyelte magát, hogy a jeget megtörje, vagy pedig ha szégyelte is magát, mégis megtette és sikerült is néki.
Tegyük fel, hogy te egész a mai estig egyetlenegy alkalommal sem tekintettél fel hittel a mennyei Atyára és hogy éppen ma este volnál a legrosszabb helyzetben, egész életeden át. Mi volna a teendőd? Természetesen az, hogy ez az idő a legalkalmasabb az imádkozásra. Tehát szükséged van Istenre és meg is kaphatod Őt. „Akkor segítségért kiáltottam.” Előbb nem láthattátok volna az Úrhoz jönni, mielőtt Isten a halált és a pokolt háta mögé nem küldte. Olyan volt, mint egy juh, amely elszakadt a nyájtól, megkedvelte az ide-oda csatangolást és mindaddig nem tért vissza, mígnem a nagy Pásztor a két legvadabb kutyát érte nem küldte, amikor aztán szaladva igyekezett az akolba. Félig-meddig magam is azt kívánom, hogy küldené Isten a pokolt és a halált közületek egy pár olyannak a háta mögé, akik máskülönben soha haza nem térnének, hogy aztán azok jól megszaggatva és megtépve a Pásztorhoz kergetnék. „Akkor segítségért kiáltottam”, ez azt jelenti, hogy senki mást segítségül nem hívhatott már. Egy bűnös sem fordul addig Istenhez, míg be nem látja, hogy máshová nem mehet. És Isten ezért a semmibevevésért mégsem áll bosszút. Ha mindjárt úgy jövünk is, hogy erre kényszerítve vagyunk, Ő mégis elfogad bennünket. A szabad kegyelem kikötőjébe egyetlen egy hajó sem fut, amelyet nem a heves vihar hajtott volna oda. Ha a tenger tombol, a szél dühöng, a vihar megeresztett szárnyakkal száguld a vízen és a hajó minden pillanatban elmerülhet, akkor a nagyságos Akarat úr, aki az előbb még a kormányt igazgatta és azt mondta: „Soha nem akarok abba a kikötőbe menni”, egy pillanat alatt megaláztatik és így kiált: ,,Ah, vajha a mennyei szél lökne egyet rajtunk, hogy ama két vörös világítótorony mellett a csendes vizekre jutnánk, ahol békét találnánk!...” Én kérem az Istent, hogy minden egyes akaratoskodó Jónás mögé egy ilyen vihart küldene, amely a helyes útra és az irgalmasság szabad kikötőjébe hajtaná. ,,Akkor az Úrnak nevét segítségül hívtam.”
És végül nézzük meg imáját: ,,Kérlek, Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” Rendkívül természetes ez az ima, nemde? Éppen csak azt mondta, amit gondolt és azt gondolta, amit mondott, és ez az egyedüli helyes módja annak, hogy miképpen imádkozzunk. Igen rövid is ez az ima. Némely ima hússzorta hosszabb, mint amilyennek szabad volna lennie. Szinte elfullad maga az ima a szavak takarója alatt. Előfordulhatnak esetek, mikor egy hívő órák hosszáig is tud imádkozni, hanem nagy oktalanság az, ha a keresztyének a hosszaságától teszik függővé az ima eredményességét. A fődolog nem az, hogy milyen sokáig, hanem, hogy milyen érzelemmel imádkoztok. Sokkal jobban teszitek, ha az ima életrevalóságára, erősségére, mintsem hosszúságára ügyeltek. Nyugodtak lehettek, ha imádságtok eléri a mennyet, akkor elég hosszú. Ha azonban nem jut el az Úrhoz, nem elég hosszú akkor sem, ha mindjárt egy egész hétig is tart.
Igen alázatos volt ez az ima: „Könyörgök hozzád Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” (Angol fordítás.) Könyörögni az szokott, aki megalázza magát, egész le a porig. Sürgős ima volt: „Könyörgök hozzád Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” Hanem, amire különösen fel akarom hívni a figyelmeteket, hogy szabályos ima volt. Három ilyen nagy, feltűnően rövid imát találunk a szentírásban: „Könyörgök hozzád Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!” ‒ „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!” és végül: „Uram, emlékezzél meg rólam, mikor elmész a te országodba!” Mind a három bennfoglaltatik a „Mi Atyánk”-ban. „Könyörgök hozzád Uram, szabadítsd meg az én lelkemet” ott van, hogy: „Szabadítsd meg a gonosztól!” Azután az „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek” nem más, mint az, hogy: „Bocsásd meg a mi vétkeinket!” És végül az az ima: „Uram, emlékezz meg rólam, mikor elmész a te országodba!” megtalálható ebben a kérésben: „Jöjjön el a te országod!” Milyen csodálatosan mindent magábafoglaló az az ima, melyet az Úr mintául adott nékünk! Az összes imákat magában foglalja vagy pedig az összes imákat egyenként kivonhatjuk belőle.
Senkinek sem szabad azt mondani: ‒ Igen, én abban a nyomorult állapotban vagyok, amelyet ecseteltél, de nem tudok imádkozni, hogy vigaszt merítsek magamnak.
‒ Miért nem?
‒ Nem találok szavakat, hogy kifejezzem magamat.
‒ Nincs szükséged semmiféle szavakra, mert a szó nélküli imák gyakran a legeredményesebbek.
‒ De én csak fohászkodni tudok.
‒ Akkor csak fohászkodjál.
‒ Mégis úgy érzem, hogy csak sóhajtani vagyok képes.
– Csak sóhajtozzál!
‒ A szívem úgy fáj és nem tudom a fájdalmamat elűzni magamtól.
Ne is űzd el! Engedd, tűrd el a fájdalmat, de törekedjél arra, hogy ez a fájdalom felmenjen Istenhez! Irányítsd felfelé összes kívánságaidat és igyekezzél arra, hogy bensődnek legsürgősebb kérése az legyen: „Könyörgök hozzád Uram, szabadítsd meg az én lelkemet.” Valószínűleg tudni fogjátok, hogy nékünk (Angliában) van egy törvényünk, amely a legszigorúbban megtiltja a koldulást. Ismerek egy férfit Londonban, aki nem koldul és mégis koldul. A rendőrség nem ad néki engedélyt reá és ezért nem is koldul, ő legalább nem. Lehet, hogy rágalmazás reá nézve azt állítani, hogy koldul, mert nem teszi ezt, hanem csak hord egy pár olyan cipőt, hogy mind a tíz körme és a meztelen sarka kilátszik belőle, a nadrágja olyan, hogy a térdét bárki megláthatja, az arca csüggedést, betegséget tanúsít és egész megjelenése olyan, mint egy aszkórosé, aki utolsó napjait éli. Évek óta nyög ebben a betegségben, amelynél minden percben beállhat a halál. Azt hiszem, hogy ha megkérdeném őt, azt mondva: „Koldus vagy te?”, azt mondaná: „Nem, uram, én nem vagyok koldus, hiszen sohasem koldulok.” És ő mégis csak koldus, mint ahogy mindenki annak tartja. A tekintete, a rongyok rajta, a meztelen teste, bágyadtsága, beteges külseje mind-mind koldul. Az egész ember koldul. És ez az a mód, ahogyan nékünk imádkoznunk kell. Tárjátok fel szíveteket Isten előtt szavakkal vagy szavak nélkül, ‒ ahogy könnyebb ‒, hanem úgy vigyázzatok, hogy egész belsőtök, összes indulataitok mind fohászkodjék. Legyetek biztosak abban, hogy az áldás a tiétek lesz, határozzátok el magatokban, hogy kiküzditek azt. Tegyetek úgy, mint itt egy alkalommal cselekedett egy férfiú, aki azt mondta: „Bár nyomorult, elvetni való bűnös vagyok, de nem akarok felkelni addig erről a helyről, míg Megváltómat meg nem ismertem. Elhatároztam, hogy vagy megnyerem bűneim bocsánatát vagy pedig itt fogok térdeimen elveszni.” Imádkozott, fohászkodott és végül is győzelmet aratott. Mi valószínűleg nem igen szívesen hallgattuk volna meg jajgatásait, mert nem voltak azok kellemesek a fülnek és a nyelvtani szabályoknak megfelelőek, hanem az Úr meghallgatta őt és megszabadította lelkét. „Könyörgök hozzád Uram, mentsd meg az én lelkemet!” Az ilyen és az ehhez hasonló lelki állapotokra igen alkalmas és rendkívül találó ez az ima. Vajha összes imáink olyan helyesek volnának, mint ez. Ez a legegyszerűbb és a legkifejezőbb ima minden szegény, aggódó lélek számára a szükségnek idején. Szükséges kötelessége minden léleknek, hogy a Jézus Krisztusban való hit által felemelje sóhajtásait a kereszthez és fohászkodjék: „Jézus, Megváltóm, üdvözíts engem és szabadítsd meg az én lelkemet!”
Beszédem harmadik részében a szabadításról akarok szólni, amikor is a felolvasott zsoltár nyolcadik versére irányítom figyelmeteket.
Ez a szegény, fohászkodó és rettegő imádkozó elnyerte azt, amit kért. Azt mondta: „Kérlek Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!”, és nem sok idő múlva már énekelhette: „És te megszabadítottad lelkemet!” Mint a visszhang felel a kiáltónak, úgy felel az Úr is övéi könyörgésére. Ha egész szíveddel, teljes indulatoddal fohászkodsz a megszabadításért, ha szemeidet a Krisztus keresztjére irányzod, akkor megszabadulsz. Ha leveted magad Jézus előtt és azt mondod, hogy: ,,Ha már elpusztulok, úgy legalább a Te átszegezett lábaid előtt akarok elpusztulni!” ‒ akkor nem fogsz elpusztulni. Ha olyan őszintén, olyan alázatosan kiáltasz bűnbocsánatért, mint a publikánus, akkor megigazulva fogsz hazamenni.
Figyeljétek meg azután, hogy ő megnyerte azt, amit kért és hogy kérését Az teljesítette, akitől azt kérte. „És Te megszabadítottad az én lelkemet a haláltól”. A mi üdvözülésünk, a mi boldogságunk egyedül a Szentháromság egy Isten végtelen kegyelmétől függ. Egyes testvérek nem egészen tisztán fejezik ki beszédjükben az emberek üdvözülését, de ha majd eljutnak azokhoz a tapasztalatokhoz, amelyhez minden őszinte hívő eljut, hogy tudniillik senki sem képes üdvözíteni magát, akkor ők is be fogják látni, hogy senki sem képes a saját akarata vagy saját cselekedetei által üdvözülni, hanem csupán az Isten szabad kegyelme folytán. Azok a nagyon „igazságos” emberek, akik csak önmaguk, legfeljebb embertársaik egy kevés segélye által szeretnének megmenekülni, nem fognak megmentetni, azok ellenben, kiket a Szentlélek meggyőzött bűneikről, azokat az Úr maga fogja megmenteni, mert csakis az isteni kegyelem tehet eleget értük. „És Te megmentetted az én lelkemet a haláltól!” Az én állapotom már olyan volt, hogy senki más, egyedül csak Te, én Uram, segíthettél rajtam. Az én fájdalmaim segítségül hívták a Te mindenható erődet. Egyedül csak a Jézus Krisztus vére és a Szentlélek balzsama vigasztaltak és szüntették meg fájdalmaimat.
Érdekes azután megjegyezni, hogy ez az áldás oly módon érte őt, hogy teljesen meggyőzetett általa. „Te megmented az én lelkemet a halál karmai közül!” Nem mondta azt: „Remélem, hogy ki fogod menteni lelkemet...”, hanem: „Te megmented lelkemet...” „Tudom, biztos vagyok benne és örvendek ezen”. Ez nem az, mikor ezt mondják: „Igen nagy örömet és igen nagy áldást élveztünk és úgy vélem, nékem is volt egy kis részem benne”. Nem, nem, hanem ezt teljesen így kell mondani: „Te kimentetted az én lelkemet a halál karmai közül!” Ha egyetlenegy megmentett lélek sincs a világon én igenis az vagyok. Az a hit, amely arra késztett, hogy csak Jézusra pillantsunk, abba az állapotba hozza a lelket, hogy azt mondhatja: „Jézus szeretett engem és önmagát adta halálra értem”. Igen érdekes volt az, amit erre vonatkozólag egy kedves, fiatal barátnénk mondott el nekem: „Most immár odajutottam, hogy látom, miszerint Krisztus úgy szeretett engem, mintha egyetlenegy ember sem volna kívülem a világon, és feláldozta magát úgy érettem, mintha egyetlenegy bűnös sem volna még, akinek Jézus vérére oly szüksége volna. És így, mikor Krisztust teljesen a magaménak éreztem, akkor örvendtem benne és ‒ beszélte tovább – óhajtanám, hogy vajha mások is így éreznének”. Krisztust úgy kell elfogadnunk, mint valami hőn óhajtott vágyat, kívánságot, amely őt teljesen befoglalja, csakis magunkért és akkor őszinte szeretetünk lesz azon lelkek iránt, akik még nem ismerik Őt és törekedni fogunk arra, hogy ők is megismerjék. És amint látjátok, a zsoltáríró megkapta azt, amit kért és ezt Attól kapta, akitől kérte és azon módon, ahogyan kérte.
Hanem szeretném, ha még egyre gondot fordítanátok és ez az, hogy sokkal többet, kapott, mint amennyit kért. Az imája ez volt: „Kérlek, Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!”, és Isten megszabadította lelkét a haláltól, szemeit a könyhullatástól és lábait az eséstől. Csak egy dologért könyörgött és megnyerte úgy ezt, valamint még kettőt is melléje, mert a mi édes mennyei Atyánknak az a szokása, hogy mindenből többet tegyen és többet adjon, mint amit mi kérünk és megérdemlünk. Áldott legyen érte szent neve!
Megmentetett a lelke a haláltól, mert hiszen a lélek meghalhat akkor is, ha mindjárt nem is szűnik meg létezni. Meghalnak az emberek akkor is, ha elűzetnek Istentől, amint Ádám lelke is meghalt azon a napon, amelyen a tiltott parancsot áthágta és amiként holtak az összes lelkek mindaddig, míg Istennel nem egyesülnek egy új, szellemi életben. Az Isten kegyelme folytán mentetett meg Dávid a lelki haláltól, amely uralkodik rajtunk és mentetett meg az örök haláltól, ahová a lelki halál végeredményében vezet.
Megszabadultak szemei a könnyhullatástól. Ugyan ki az, aki meg nem szabadult a fájdalomtól, ha megszabadult már a halálbüntetés félelmétől? A megbocsátás érzete bármikor jön is, mindig örömet fakaszt a lába nyomán.
És azután, amikor már szabadulást és örömet nyert, akkor szilárdságot adott néki az Úr. Azok a lábak, amelyek olyan könnyen botlanak, olyan hamar esnek, szilárd alapra állíttattak és az esetleges eleséstől való félelem félretétetett ama biztonság által, amelyet az Úr nyújt kegyelmében és azon ígéretében, hogy soha többé egyedül nem hagy. És így nyert három áldást egyszerre az imádkozó ‒ szabadulást, örömet és szilárdságot ‒ áldást a lélek, áldást a szemek és áldást a lábak számára.
Az utolsó szavak, amelyeket még mondani akarok, azok, hogy ugyanezen áldásokat mások is megnyerhetik. Ha most olyanokhoz beszélek, akik szintén átélték Dávid félelmes tapasztalatait, vagy olyanokhoz, akiknek semmi ilyes tapasztalatuk még nem volt, bár az örök életet éppen úgy óhajtják, akkor azt mondanám: Gondoljátok meg, hogy az alap, amely miatt Dávid imája meghallgattatásra talált, nem az imában, nem is önmagában, hanem Istenben rejlett. Olvassátok el csak az alapul vett zsoltárból az ötödik verset: „Az Úr kegyelmes és igazságos és a mi Istenünk irgalmas.” Ez az az ok, ez az az alap, amely miatt Dávid imája meghallgattatást nyert, mert az Úr kegyelmes és mert szereti megmutatni a bűnösnek az ő irgalmasságát. Az is egy ok volt, hogy Ő igazságos és mert így igazán megtartja minden ígéretét. Megmondta és megígérte az Úr, hogy meghallgatja minden töredelmes szívű bűnösnek az imádságát: „Ha őszintén megvalljátok bűneiteket az Úrnak, hű és igaz az Isten, hogy azokat megbocsátja” és ezért hallgatja meg az Úr az imát kegyelemben és igazságban.
Ne felejtsétek el, hogy ha nyomorúságtok hasonlít a Dávidéhoz, ti is ugyanúgy imádkozhattok, mert hiszen az ígéretek reátok is vonatkoznak. Isten ígéretei nincsenek fenntartva vagy használaton kívül helyezve úgy, hogy többé nem volnának érvényesek. Az Isten ígéreteiből milliárdok és milliárdok táplálják magukat és mégis megmaradnak azok tovább. Tízezerszer tízezer lélek vette már magához a Krisztust és élt általa, mégis jöhet még tízezerszer ennyi lélek és Krisztus még azoknak is az élet kenyere lesz.
Gondoljunk arra, hogy ugyanaz az Istenünk van és ígéretei ugyanúgy a mieink, mint Dávidé voltak. Imádkozzon a megtéretlen lélek még ma is úgy, mint Dávid imádkozott: „Kérlek, Uram, szabadítsd meg az én lelkemet!”, és meg fogja látni, hogy az Isten felelete az lesz: „Higgy az én fiamban, a Jézus Krisztusban! Bízz Benne és akkor megszabadul a lelked”.
Sebeid Jézus gyógyítja, Nyugtod s üdvödet Ő adja, Menhelyed csak úgy találod Ha Krisztust hitben meglátod.
Hagyjad Reá magad, bízz Benne és megszabadulsz, mert így szól az Úr: „Szabadítsd meg őt, hogy meg ne haljon; találtam engesztelést számára”. Függeszd szemeidet a Jézus Krisztusra és arra, amit érted tett. Nyugodj meg Jézus tökéletes és teljes áldozatában és járj örömmel útaidban! Vajha a Szentlélek Úr Isten titeket, szegény, elcsüggedt bűnösöket mind odavezetne, és én kérlek arra, hogy ha ezt megteszitek, úgy jöjjetek és tudassátok ezt velünk. Tegyetek úgy, kövessétek azt a példát, amelyet a zsoltáríró mutat. Mondjátok vele: „Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért? A szabadulásért való poharat felemelem és az Úrnak nevét segítségül hívom. Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt”. Ne rejtsétek el az Úrnak irántatok tanúsított szeretetét. Ismerjétek be és valljátok meg az Isten dicsőségére, népének vigaszára, szolgáinak bátorítására és gyülekezetének erősödésére. Az Úr legyen mindnyájatokkal, testvéreim és testvérnőim, a Krisztus érdeméért. Ámen.