Úgy befogadni az Isten országát, mint a kis gyermek

Akkor ment fel utoljára az Úr Jézus Jeruzsálembe, mikor a gyermekekkel időzött és
őket megáldotta. Szinte olyan búcsuáldás volt ez, amely emlékeztet egyúttal arra az eseményre, mikor a mennybemenetel előtt tanítványaitól búcsuzott és egyiküknek ez a nyájas figyelmeztetést adta: „Legeltesd az én juhaimat.” Az Izrael pásztorához, „ki összegyűjti juhait és a bárányokat keblén hordozza”, nagyon jól illett, hogy utolsó útján a gyermekeket áldja meg.
Kedveseim, az Úr Jézus nincs közöttünk test szerint, azt azonban tudjuk, hogy hol van és tudjuk, miszerint teljes hatalommal rendelkezik úgy a földön, mint a mennyben arra nézve, hogy övéit megáldja. Közeledjünk azért ma Hozzá.
Könyörögjünk az Ő közbenjárásáért, foglaljuk be a mi imáinkba másokat is, még pedig gyermekeinket, azaz jobban mondva az összes gyermekeket hozzuk különösen eléje. Ah, mi sokkal többet tudunk Jézusról, mint a palesztinai asszonyok, legyünk tehát buzgóbbak náluk abban, hogy gyermekeinket Hozzá vigyük, miszerint Ő megáldja őket, ezek pedig elfogadják Őt. Jézus kész arra, hogy áldást osszon. Jézus nem változott még meg és kegyelme még mindig teljes. Amiként a bűnösöket még mindig elfogadja, ugyanúgy a gyermekeket is még mindig megáldja és ne hagyjatok senkinek sem nyugtot addig ‒ még ha tanító vagy elöljáró is ‒, míg Jézus a gyermekeket el nem fogadta és meg nem áldotta és míg biztosak nem vagytok abban, hogy azok bementek az Isten országába.
Az Üdvözítőnek ‒ mikor látta, hogy a tanítványok úgy a gyermekeket, mint azok hozzátartozóit nem engedik Hozzá ‒ nem igen tetszett ez és önmaga hívta magához a kicsinyeket, hogy őket megáldja, a tanítványokat pedig valamire tanítsa. Megmondta a tanítványoknak, hogy igen szívesen veszi, ha a gyermekeket és ezek tulajdonságait jelentékenyeknek és nem könnyen vennék, mert gyermekekből és gyermekies modorúakból áll az Ő birodalma. Azonkívül pedig tudtukra adta, hogy senki sem mehet be az Atya országába, ha nem úgy veszi azt, mint a kis gyermek. Isteni biztossággal és saját kifejezésével mondta: „Bizony”, valamint saját személyes tekintélyével támogatva ezt: „mondom néktek”. Ezek a bevezető szavak irányítják a mi tiszteletteljes figyelmünket ama tényre, hogy az Isten országa igen távol van és semmiképpen sem található meg annak, aki az evangyéliumot nem úgy fogadja be, mint a kis gyermek. A Mesternek ezek a kijelentései azok, melyekkel ma foglalkozni akarunk. Kérjük tehát a Szentlelket, hogy szíveinket felnyissa és a hallott igéket abba jól belevésse.
Három dologról fogok beszélni. Először a tanítványok titkos gondolatairól, amelynek a Mester ‒ szövegünk szerint ‒ ellentmondott. Másodszor az Úr nyílt kijelentéséről és harmadszor arról a bátorságról, amelyet Jézus ad nékünk.
Elsősorban tehát a tanítványok titkos gondolatairól fogok beszélni, melyeket cselekedeteik kifejezésre juttattak, bár szavakkal ki nem mondtak.
Az tisztán látható, miszerint a tanítványok azt gondolták, hogy a gyermekek sokkal jelentéktelenebbek, hogysem az Úr drága idejére igényt tarthatnának. Ha például egy herceg kívánt volna Jézushoz jönni, akkor úgy Péter, mint a többiek minden kétség nélkül előrebocsátották volna, így azonban látták, hogy ezek csak szegény asszonyok apró csecsemőikkel és gyermekeikkel, tehát útjukat állták. Még ha legalább férfi lett volna, talán akkor sem förmedtek volna úgy rá. Hanem gyermekekre! Csecsemőkre és asszonyokra! Nem volna helyes ezeket a nagy Mesterhez engedni. Hogy ezek a kis kérők mit akarnak, azt mindenki gondolhatja. Jézusnak sokkal nagyobb az elfoglaltsága, semhogy még e tolakodókat is Hozzá eresszük. Sokkal nagyobb és fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia. A gyermekek oly kicsinyek, hogy nem is érdemesek arra, hogy a Mester figyelmét reájuk irányítsák ‒ így gondolkodtak a tanítványok. De testvérek, ha jelentéktelenségről van szó, akkor ugyan melyikünk remélheti, hogy az isteni figyelem reá irányul? Ha azt véljük, hogy a gyermekek kicsinyek Isten szemei előtt, akkor milyenek vagyunk mi? A szigetek egy-egy porszemek csak Előtte, a föld lakói pedig sáskák. Igen, mi mindnyájan semmik vagyunk! Ha alázatosak volnánk, akkor így kiáltanánk fel: „Uram, micsoda az ember, hogy gondot viselsz reája és az embernek fia, hogy elfogadod őt? „Ha úgy véljük, hogy az Úr a kicsinyeket és jelentékteleneket nem méltatja figyelmére, akkor mit gondolunk eme szavai felől: „Avagy nem vásárolnak-e öt verebecskét két fillérért? És mégis ezek közül egy sem hull a földre a mennyei Atya tudta nélkül.” A jelentéktelenség gondolatát tehát félre kell vetnünk. „Mert az Úr magas helyen ül és látja a legkisebbet is.” De hát olyan jelentéktelenek-e a kis gyermekek? Nem népesítik-e be a mennyet? Nem vagytok-e meggyőződve ‒ én igen ‒, hogy a kis gyermekek a menny lakósságának igen tekintélyes részét képezik? A gyermeklábak nagy sokasága járkál az Új-Jeruzsálem utcáin. Elszakíttatva a szülők kebléről, mielőtt még valódi bűnt elkövettek volna, megszabadulva az élet fáradságos terheitől, nézik örökké a mennyei Atya arcát. „Ilyeneké az Istennek országa.” És ezeket ti jelentékteleneknek nevezitek? Megfordíthatnám a dolgot és a felnőtteket nevezném jelentéktelennek, akik között néha csak elvétve lehet egyet találni, ki szolgálja az Urat. És azután, igen sok gyermek van, aki megmarad, felnövekszik és emberré válik és már ezért sem szabad a gyermekeket jelentékteleneknek nevezni. Sok képesség és lehetőség rejlik egy gyermekben. Bár a férfi még homályban van, de maga lesz ő férfi, itt van és aki játszik vele, elrontja azt. Aki a gyermeket kísértésbe hozza, esetleg tönkreteszi a gyermek egész lelkületét. Egy kis balgaság, amely az ifjú fülébe hatol, elpusztíthatja az embert, ha ez a lassú méreg megérinti a nemes jellemet. Ha a gyermekkor barázdáiba gyomot vagy gazt vetünk, akkor azok együtt növekszenek az ifjúval és megérnek, mire az ifjú férfiúvá fejlődik, amikor aztán szomorú eredményt tárnak elő. Az ellenkező oldalon pedig látjuk, hogy ha valamely igazságot bevésünk a gyermekek szívébe, az feltétlenül gyümölcsöt hoz, amely különösen a férfikorban látható. Minden egyes gyermekből ‒ aki a vasárnapi iskolában tanítója kedves szavait hallgatja ‒, egy-egy Luther válhat, aki bámulatba ejtheti a világot az igazság hatalmas hirdetésével. Mindenesetre az a gyermek, akinek szívébe az igazság beoltatott és Isten félelmében felnevelkedett, jobban képes megőrizni ezt a jó magot a bekövetkezendő gonosz időkre. Ezért ne engedjétek meg senkinek sem, hogy az ifjúságot megvesse vagy jelentéktelennek nevezze. A magam részéről feltétlenül előjogban részesítem, mert hiszen övék a jövő. Ami egyszer megtörtént, az már elmúlt és többé meg nem változtathatók, sőt maga a jelen is elmúlik, mialatt szemléljük. A mi reménységünk azonban a jövőben van, ezért uraim: helyet a kicsinyeknek, a fiúknak és leányoknak!
Gyanítom azonban, hogy ezek a felserdült apostolok azt gondolják, hogy a gyermekek kedélye nagyon az enyelgésre és játékra hajlik. Hogy csakis a játékra és gyermekies érzületükre viselnek gondot, csak olyanforma időtöltésnek veszik, mikor Jézus karjaiba veszi őket, gyönyörködnek ebben és nem is gondolnak a pillanat ünnepélyességére. Ej, ej, hát ez csak enyelgés?! Talán a gyermeknek bűnül rójuk fel, ha enyeleg? És vajon, kedves uraim, ti sohasem enyelegtek? Mit gondoltok, mi volna az eredmény, ha arról volna szó, hogy ki enyeleg jobban: a gyermek avagy a felnőtt férfi, esetleg nő? Kell annál nagyobb játszi időtöltés, mint mikor a férfi csupán megszokott gyönyöreinek él vagy mikor a nő egész idejét a ruházkodásban, a társaságban fecsérli el? Vagy még több: a gazdagságnak, a pénznek felhalmozása micsoda más, mint nyomorult időtöltés? Gyermekjáték, de ennek a gyönyöre nélkül! Az emberek legtöbbje éppen úgy enyeleg, éppen úgy játszik, mint a gyermek, csakhogy sokkal nagyobb mértékben ‒ és ez a különbség! A gyermek ha játszik, legalább apró dolgokkal foglalkozik, a játékai hamar széttörnek, hiszen éppen erre a célra készültek is, nemde? A gyermek csak azt teszi játékaival, ami helyes. Hanem én ismerek férfiakat és nőket, akik játszanak a saját lelkükkel, játszanak a mennyel, a pokollal, az örökkévalósággal. Játszanak az Isten igéjével, az Isten Fiával, játszanak magával az Istennel! Ne engedjétek azonban, hogy a gyermek könnyelműen viselkedjék, mert azokban a kisded játékokban sokszor erős benső érzelmek nyilvánulnak meg, amelyek éppen oly erősek, mint a férfiak ösztönei. Az államférfiak tanácskozásainak és az országgyűlés üléseinek a fele rosszabb, mint a gyermekjátékok. A hadgyakorlat nagyobb oktalanság a legpajkosabb gyermekcsínynél. A felnőtt gyermekek sokkal rosszabb játékosok, mint amilyenek a gyermekek egyáltalán lehetnek. Meg ne vessétek tehát a gyermeket, hogyha játszik, mikor az egész világ balgaságokat követ el.
De ‒ azt mondjátok ‒ ha a gyermekeket engedjük is a Krisztushoz és Ő meg is áldja őket, ezt mihamar el fogják felejteni. Bármily szeretetteljes legyen is tekintete és bármily édesek is szavai, csakhamar visszatérnek játékaikhoz és gyenge emlékezőképességükben még csak a nyoma is elvész a történteknek. Ezt a kifogást azonban épp úgy visszavetjük, mint az elöbbenieket. Vajon a férfiak nem feledékenyek-e? Melyik feledékeny nemzetségnek beszélhetnek legtöbbet a prédikátorok? Bizony, ez az a nemzetség, amelyikről Ézsaiás próféta szól: „Parancsra új parancs, parancsra új parancs; szabályra új szabály, szabályra új szabály; itt egy kicsi, ott egy kicsi.” (Ézs.28,10) Ah, milyen soknak van szüksége arra, hogy az evangyéliumot ismét és ismét és újra prédikálják, míg csak a prédikátor ebben a reménytelen feladatban teljesen kifárad, mert hasonlítanak azokhoz az emberekhez, akik lélek szerinti ábrázatjukat megtekintik a tükörben és mihelyt onnan elmennek, elfelejtik milyennek látták magukat. Élnek még mindig a bűnben. Az igének semmi állandó hatása sincs szívükre. Feledékenység!... Ne vádoljátok a gyermekeket azzal, amely legjobban nálatok bizonyul be.
De talán azt gondolják egyesek, hogy a gyermekeknek nincs elegendő képességük. Jézus Krisztus oly csodálatos dolgokat cselekedett és beszélt, hogy nem is tételezhetjük fel, miszerint a gyermekek képesek azokat felfogni. A valóságban azonban ez nagy tévedés, mert a gyermekek igen gyorsan felfogják Jézus tanításait. Jézus szavai oly egyszerűek és annyira alkalmasak gyermekek részére, hogy sokkal hamarább magukba szívják ezeket, mint más dolgokat, amelyek jóllehet szintén egyszerűek. A gyermekek könnyen megértik a gyermek Jézust. Milyen képességre van tehát szükségük? Arra, hogy képesek legyenek hinni? Sokkal több képességük van ebből, mint a felnőtteknek. Nem beszélek most a hit szellemi részeiről, mert ettől eltekintve, sok hit van a gyermeki szívben. A gyermek hívőképessége még nincs megterhelve babonával, megrontva hazugsággal avagy megszorítva istentelen hitetlenséggel. Engedjétek tehát, hogy a Szentlélek ezeket a képességeket megszentelje és akkor meglátjátok, hogy a gyermek milyen erős hitet tud felmutatni az Istenben.
Milyen tekintetben hiányzik tehát a gyermekekben a képesség? Nem képesek talán a megbánásra? Tudjátok-e, hogy láttam egy kis leányt, aki beteggé sírta magát, mert helytelenül cselekedett? A gyöngéd lelkiismeret már sok gyermeket kimondhatatlanul nyomorulttá tett, mikor hibáik tudatára ébredtek. Ah, a gyermekek eléggé képesek megtérésre, ha a Szentlélek működik bennük és ez nem gyanítás, mert mi magunk élő bizonyságai vagyunk ennek.
Milyen képességek nincsenek tehát meg a gyermekeknél? „Nincsen elegendő értelmük”, mondhatná valaki. De mire nincs elég értelmük? Ha a Jézus vallása ugyanaz volna, mint a modern gondolkodóké, hogyha olyan magasztos képtelenség volna, hogy senki ‒ az úgynevezett „képzett” férfiakon kívül ‒ meg nem érthetné, akkor a gyermekek természetesen képtelenek volnának azt felfogni. Ha azonban az evangyéliom tényleg a szegény ember bibliája, akkor vannak ott olyan sekély helyek is, ahol a Jézus nyájának legkisebb báránya is biztos alapot talál lábai részére. Igaz ugyan, hogy az Írásban vannak olyan titkok is, ahol a legképzettebbek sem találnak alapot, csakhogy ezeknek a mély dolgoknak ismerete nem szükséges az üdvre, mert különben kevesen üdvözülnének. Azok a dolgok, amelyek az üdv előfeltételei, oly rendkívül egyszerűek, hogy egy gyermeknek sincs szüksége arra, hogy töprengjen felettük. A megfeszített Krisztus nem talány a bölcsek részére, hanem egyszerű igazság egyszerű embereknek, igaz, hogy erős étel a férfiaknak, de egyúttal tej is a gyermekek részére.
Azt mondjátok, hogy a gyermek nem képes szeretni? Ez a legfontosabb alapvető dolgok egyike és talán éppen a gyermekek nem képesek erre? Nem, ezt nem mondjátok és még csak nem is meritek gondolni, mert a szeretetre való képesség igen nagy a gyermekben. Adná Isten, hogy bárcsak bennünk lenne meg oly nagy mértékben.
Az apostolok alkalmasint azt is gondolták, hogy a gyermekeknek azért nem szabad a Krisztushoz jönni, mivel nem voltak olyanok, mint ők ‒ nem voltak férfiak és asszonyok. Egy gyermek, aki nem olyan nagy, nem olyan magas és nincs annyi idős, mint ők, az áldassék meg a Krisztustól? Így gondolkodhattak. Vagyis a gyermek nem jöhetett Jézushoz, mert nem volt olyan, mint ők. Jézus azonban teljesen másképpen beszél: „Ne mondjátok, hogy a gyermekek nem jöhetnek Hozzám, míg férfiakká nem lesznek, hanem tudjátok meg, hogy ti nem jöhettek Hozzám addig, míg gyermekké nem lesztek. Nem a gyermekek előtt van akadály, mivel nem hasonlítanak hozzátok, hanem előttetek van akadály, mivel nem hasonlítotok a gyermekekhez.” Tehát nem a gyermek az, akinek várnia kell, míg felnövekszik és férfiú lesz belőle, hanem a férfiú az, akinek le kell ereszkednie és gyermekké válnia. „Valaki nem úgy veszi az Isten országát, mint a gyermek, nem juthat be abba.” Az Úr Jézusnak e szavai elegendő és tökéletes felelet a tanítványoknak és bárki olvassa is el ezeket, bölcsességet talál bennük. Ne mondja senki sem ezt: „Adja Isten, hogy gyermekeim felnevekedjenek és majd Krisztushoz jöjjenek!” hanem inkább kívánjuk, hogy legyünk ismét kis gyermekek, hogy sokat felejtsünk el, amit most tudunk, hogy mentesek legyünk a megszokástól, előítélettől és hogy oly őszinték, együgyűek és buzgók legyünk, mint a gyermek. Ha könyörgünk azért, hogy lelkileg gyermekek legyünk, akkor az írás megadja pecsétjét az imára, mert meg van írva: „Valaki újonnan nem születik, nem látja meg az Isten országát”, valamint meg van írva az is: „Ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mehettek be az Isten országába.” Ennyit akartam mondani az apostolok titkos gondolatairól.
Szeretném tudni, hogy vannak-e itt közöttünk olyanok, kik ilyen gondolatokat forgatnak fejükben vagy szívükben? Nem csodálkoznám, ha ez így volna. Remélem azonban, hogy ez ma már nem olyan általános szokás, mint volt azelőtt, amikor bizonyos körökben határozott bizalmatlanságot tanúsítottak a gyermekek jámborsága ellen. Az öregek még a fejüket is csóválták arra a gondolatra, hogy gyermeket a gyülekezetbe felvegyenek. Akadtak azután egyes vakmerők, akik a megtérteket csak „fiúk és leányok csoportjának” nevezték, mintha ezáltal is lebecsmérelték volna. Sokan vannak, akik kételkednek, mikor megtért gyermekekről van szó, kivéve, ha azok mihamar meghalnak, amikor aztán mindent elhisznek felőlük. Ha pedig a gyermek él, akkor élesítik fejszéjüket, hogy a vizsgálatnál agyonsújtsák. Mindent meg kell tanulnia és természetfölötti komolyságot tanúsítania. Sok felnőtt akad, aki nem ismeri az Írás magasabb tanait, de ha a gyermek nem tudja, akkor eldobják őt. Egyesek pedig határtalan bölcsességet kívánnak a gyermektől, mielőtt még meggondolnák, hogy az isteni kegyelem működik-e bennük? De hiszen ez iszonyú! És ha egyes megtért gyermekek úgy viselkednek, mint a gyermek, akkor a legközelebbi nemzedékre ráfogják, hogy nincsenek megtérve. Szinte úgy gondolkodnak, hogy a megtérés által a gyermeknek legalább húsz évet kellett öregednie. Még sohasem találtam az Írásban olyan helyet, amely ezt az elméletet támogatná, de nem is adnak olyan sokat az Írásra, mint némely tapasztalt ember véleményére és az általános vélemény az volt, hogy az összes megtérteket jól megvárakoztatták, mielőtt a gyülekezet szent kerítései közé beeresztették. Ha tehát valakinek még mindig ellenvetése volna a gyermekek megtérése ellen, akkor igyekezzék megszabadulni attól, mert ez olyan ferde, mint amilyen ferde valami csak lehet. Mindenesetre azonban tanuljátok meg a Mester szavaiból, hogy ne kisértsétek meg, hogy a gyermek hozzátok hasonlítson, hanem ti alakuljatok át úgy, hogy a gyermekekkel egyenlők legyetek.
Most azonban átmegyek beszédem második részére és pedig az Úr nyílt kijelentésére, amelyben kifejti véleményét a dologról.
Ha gondosan megfigyeljük ezt, akkor észrevesszük, hogy Jézus azt mondta tanítványainak, hogy „ilyeneké az Isten országa.” Volt valahol egyetlen egy ország, ahol nem lettek volna gyermekek? Miképpen fejlődhetnék ez akkor? Jézus azt mondja, hogy a gyermekek bebocsáttatnak az Isten országába, azaz nem, nemcsak hogy egy páran nyernek engedélyt a bemenetelre, hanem „ilyeneké az Isten országa.” Nem vagyok arra hajlandó, miszerint letérjek a kifejezés tiszta értelméről, hanem csak megállapítom, amit Jézus mondani akar, hogy az Isten országa azokból áll, akik hasonlítanak a gyermekekhez. Világos az is, hogy olyan gyermekeket értett, mint amilyenek előtte voltak: csecsemőket és fiatal gyermekeket: „ilyeneké az Isten országa.” Gyermekek minden országban vannak és ugyanígy vannak az Isten országában is és én nem vagyok biztos, hogy nincs-e Newton Jánosnak igaza, mikor azt mondja, hogy az Isten országában a gyermekek nagy többségben vannak. Ha arra a sok-sok gyermekre gondolok, akik a halál kapuján átjutva a mennyei utjkon járkálnak, akkor kedves gondolatnak tűnik fel előttem, hogy habár a felnőttek nemzedékről-nemzedékre hitetlenségben és lázadásban halnak is meg, mégis a gyermekek óriási tömege árad a menny felé, akik Isten kegyelméből a Jézus Krisztus vére által üdvözültek és akik állandóan dicsénekeket zengenek az örök trón előtt. „Ilyeneké az Isten országa.” Ők adják meg egy országnak a súlyát és jellegét. Sokkal többet ér valamely ország gyermekekkel, mint férfiakkal.
Azután azt mondja az Úr, hogy a bejutás ebbe az országba az elfogadás által lehetséges. „Valaki úgy nem fogadja az Isten országát, mint a kis gyermek, semmiképpen nem juthat be abba.” Az Isten országába úgy nem juthatunk be, ha valamely mély gondolatot megfejtünk és úgy sem, hogy ha valamit magunkból előhozunk, hanem ha valamely titkot elfogadunk. Ebbe az országba úgy juthatunk csak be, ha ez az ország előbb mibelénk jut, befogad bennünket úgy, ha mi is befogadjuk őt. Ha ez országba való bejutás valami olyantól függne, amit az emberi szellem, tudomány vagy gondolkodás megfejthet, akkor vajmi kevés gyermek juthatna oda. Csakhogy a bejutás olyantól függ, amit el kell fogadni és ezért juthatnak be a gyermekek is. Azok a gyermekek, akik elég idősek ahhoz, hogy vétkezzenek és hit által megmentessenek, azoknak az evangyéliomot hallás által és hittel kell fogadniok. Ezt az Isten és a Szentlélek segítségével meg is tehetik. Igen sokan megtették ezt már és így semmi kétség nem férhet hozzá. Nem akarom meghatározni, hogy a gyermekek milyen korban képesek a Krisztust befogadni, hanem az tény, hogy sokkal előbb, semmint egyesek gondolnák. Ismertünk már sok gyermeket, akik nagyon szép bizonyságot tettek arról, hogy a Krisztust igen fiatal korukban elfogadták. Egyesek közülük győztesen meghaltak, mások jámbor életet folytattak és ismét mások pedig most itt vannak ‒ immár, mint férfiak és asszonyok
‒ kik figyelemreméltó tagjai a gyülekezetnek. Ah, uraim, ti, kik oly szívesen „képzetteknek” és gondolkodóknak tartjátok magatokat és ezáltal képeseknek, hogy az evangyéliumot ti felfogástok szerint merítsétek ‒ ti sohasem fogtok ezen a módon megmentetni. Nem az ment meg titeket, ami kijön, hanem az, ami belétek jut. Találmányok és felfedezések nem hoznak soha senkit abba a helyzetbe, hogy bejusson ebbe az országba, ide elfogadás szükséges. Le kell ülnötök a Jézus lábaihoz és elhinni, amit mond. Azokat a nagyszerű kérdéseket és különös véleményeiteket pihentessétek csak nyugodtan és üljetek le tanulni, mert máskülönben az a büszke gőg, amellyel az ifjúságot megvetitek, az fog kizárni az Isten országából.
Azután az evangyéliumot úgy kell felfogni, mint egy kis gyermek. Hogyan fogadják el a gyermekek az Isten országát? A feleletnek kettősnek kell lenni, mivel a gyermekek is két részre oszlanak, az egyik részén vannak a csecsemők, akik képtelenek a bűnre és a másik részen pedig azok, akik képesek úgy a bűnre, mint a hitre. Nem vonom ki egyiket sem a szövegből, mert azt hiszem, mindkettő jelen van, mivel az egyik evangyéliom csecsemőkről, a másik pedig gyermekekről ír. Tudjuk, hogy a csecsemők részesei az Isten országának, mert meg vagyunk győződve arról, hogy akik a gyermekkor legelején meghalnak, a kegyelembe befogadtatnak a Jézus Krisztus szabadítása által. Amit egyesek csak gondolnak, azt mi hisszük is, hogy az Isten igéjének szelleme, valamint magának az Istennek lénye azt mutatja, hogy mindazon lelkek, kik a világot mint csecsemők hagyják el, megmentetnek. Miképpen fogadjuk el tehát az Isten országát? Mert ebben a módban kell azt elfogadnunk. Természetes azonban, hogy a gyermekek nem veszik a születés vagy keresztség által, mert a János evangyéliomában kifejezetten meg van mondva, hogy az Isten gyermekei nem indulatból vagy a férfiúnak akaratából születtek. A származásból eredő összes előnyök félrevettetnek és egy csecsemő sem megy be az Isten országába azért, mert jámbor szülei voltak, valaminthogy egy sem rekesztetik ki onnan csak azért, mert szülei istentagadók vagy bálványimádók. A születés tehát senkinek sem adhat üdvösséget, mert az evangyéliom ilyent meg nem enged; ha üdvözülnek ‒ amint ez biztosan hisszük ‒, akkor csakis az Isten akarata és tetszése által mentetnek meg, mert Ő akarja, hogy az övéi legyenek.
És ugyancsak így nem mentetnek meg a gyermekek a ceremónia által sem. Sehol e helyen nincs megemlítve a gyermekkeresztelés, mert mégis, ha ilyen rendelkezés volna valahol, természetesnek látszanék, hogy említés legyen téve róla. Egyetlen szót sem találunk e szokásról megírva és éppen azért nem is akarok szót vesztegetni olyan dolog felől, mely teljesen idegen a Bibliához. Azok a gyermekek, akik csecsemő korukban Khinában vagy Japánban meghalnak, éppen olyan biztosan megmentetnek, mint akik Angliában halnak meg. Hogy nincsenek megkeresztelve, az a legcsekélyebb akadályt sem okozza. Bevonulnak az Isten országába az Ő szabad és határtalan kegyelme által. Hogyan mentetnek meg tehát? Cselekedetek által? Nem, mert semmit sem cselekedtek. Talán természetes ártatlanságuk miatt? Nem, mert ha az az ártatlanság megnyitotta volna előttük a mennyet, akkor egyúttal fájdalom és halál által kellett volna megmenteni őket. Mert, ha a bűnnek valamilyen formája nincs rajtuk, miért szenvednek akkor? Az a bűn, mely halálukat okozza, akadályoz meg abban a hitben, miszerint ártatlanságuk miatt nyerik meg a mennyet. Meghalnak azért, mert Ádám elesett. Szomorú következménye annak, hogy bűnös szülőktől származnak. Figyeljétek meg azokat a panaszos tekinteteket, amelyekkel a kicsinyek fájdalmaik közben felpillantanak; mintha kérdenék: miért kell ily sok fájdalmait eltűrni? A haldokló gyermek halálfélelme bizonyíték Ádám elesésére és hogy néki is osztályrésze van a következményekben. Bár az édes apróságok élnek azért még tovább, mivel Jézus meghalt és feltámadt értük és mivel ők az övéi. Meghalnak a bűn miatt, de élnek a Jézus Krisztus igazsága által. Világos tehát, hogy nem értelmük, akaratuk vagy szolgálatuk miatt mennek be az Isten országába, hanem csakis szabad kegyelemből, vonatkozás nélkül bármi cselekedet vagy érzületre. És ugyanezen a módon kell a férfinek is bemenni Isten országába, csakis kegyelem és nem valami erő, vagy szolgálat által. A kegyelem teljességéből te éppen úgy bejuthatsz az Isten országába, mintha soha sem lettél volna istenfélő vagy egyetlenegy erényed sem volna. Most nemrég történt, hogy gyülekezetünk egy tagjához ‒ ki halálos ágyán feküdt – így szóltam: „A kedves testvér a Jézus Krisztusnak jó harcosa volt!”
Erre ő azt mondta: „Nem adok semmit sem arra, amit tettem, hanem reménységemet egyedül csak Jézus Krisztusba helyezem.” És így van ez rendjén. Ez az üdvnek az alapja. Semmiféle más alap nincs egy gyermek megmentésére, mint egyedül az Isten kegyelme és ugyanez a kegyelem az, amely téged és engem is megment. Máshol nem találok nyugalmat, csak egyedül a gyermekek Üdvözítőjénél és másban nincs is reménységem, kivéve a hitet, hogy az a test, amelynek feje a Krisztus, a gyermekekkel együtt engem is magába vesz.
Foglalkozzunk azonban most azokkal a gyermekekkel, kik a csecsemőkoron túl vannak és képesek már úgy a bűnre, mint a megtérésre és a Krisztus megismerésére. Sokan vannak ezek között, akik hit által bemennek Isten országába. Ahogy tehát elfogadják ezek az Isten országát, úgy kell tennünk nékünk is. A gyermekek pedig azt alázattal fogadják el, együgyű hittel és őszinte érzelemmel. Ha egy kis gyermeknek beszéltek Jézus Krisztusról, az Üdvözítőről és ha Isten megáldja a szavakat, akkor a gyermek hitelt ad a beszédnek és alázattal elfogadja azt minden ferde gondolatok nélkül. Vannak férfiak, akik eljönnek meghallgatni az evangyéliomot, de avval a feltétellel, hogy Jézus Krisztus csupán csak ember. Ettől a feltételtől nem is tud azután megszabadulni és nem képes a Krisztust mint Urat elfogadni. Egy másik pedig annak a sok gúnynak, csúfnak és hitetlenségnek emlékével jön, amit már olvasott. Miképpen nyerhet békét, amíg ettől meg nem szabadul? A gyermeknek azonban nincsenek semmi előítéletei, feltételei, amelyek a hallott igét befolyásolnák. Valószínű, miszerint nem is tudja, hogy az emberek ilyen bűnökben is tévelyegnek és boldog ebbeli tudatlanságában. Ezektől a kész véleményektől kell tehát megszabadulnunk. Te tanult és művelt hallgatóm, amott túl, neked Jézushoz kell jönnöd, csak úgy, mint ahogy kis fiad- és leányodnak és ugyanígy kell hinned, mint ahogy ők hisznek. Csak egy út van, amelyen együtt kell haladnia a pásztornak a tudóssal és a filozófusnak a paraszttal. Alázattal és hittel kell jönnöd a Jézus keresztjéhez, te művelt és intelligens hallgatóm. Büszkeséged tollait ki kell tépned és önigazságodnak díszét letenned, mert különben a menny kapuja annyira szűk és alacsony lesz számodra, hogy nem tudsz bejutni rajta.
Egy másik fontos pont a kis gyermeknél, hogy általában szívesen tanul. Ugyebár, nem veszitek észre, hogy akkor, ha gyermekeiteket az Úr megáldja, a vasárnapi iskolában nem okoznak nehézségeket? Nem kérdik, hogy mi módon állhat meg a mennyei örömhír az okosság mellett vagy, hogy az írásnak eme megállapítása miképpen egyesül a korszellemmel? Nem, hanem a mennyei kenyér itt van a gyermek előtt és a gyermek eszi azt, habár még nem tudja, hogy miként lesz kenyér a búzából. Ugyanígy kell nékünk is az Isten országát elfogadni, reményeinket tegyük félre, nehézségeinket pedig hagyjuk el és egyedül az Isten tekintélyében bízzunk. Ami ezen kívül van, nem tartozik a hithez.
A gyermek azután minden kétség nélkül elfogadja a hallott szavakat. Figyeljük csak meg, hogy ha egy hívő gyermeknek Isten igéreteiről beszélünk, miként nyílnak kerekre kicsike szemei és miként fogadja el azokat teljes bizalommal, mennyire kész áldásért könyörögni és milyen alázattal fogadja azt el. Ismerek egyéneket, kik keresztyéneknek nevezik magukat és nevetnek ama mód felett, hogy milyen komolyan fogadja el a gyermek tényeknek Isten szavát, és nékünk mégis csak úgy kell hinnünk, mint néki és soha addig őszinte örömünk nem lesz, míg hasonlóképpen nem cselekszünk. A gyermek őszinte, együgyű és kedves példája szerint kell az Igét hinnünk, annak igazságát, valóságát és helyes értelmét elfogadnunk, hogy az evangyéliom „velőjét és kövérit” megismerjük.
Még egyet. A gyermek elfogadja az evangyéliomot minden világi gondolatok nélkül. Nem gondolkozik azon, hogy micsoda számlákat kell holnap kifizetni, vagy hogy miként szerzi meg a mindennapi kenyeret. Igaz ugyan, hogy nincs is sok gondolkozni valója, kivéve a feladatait. Ah, igen szép dolog, egész szellemünket Jézusnak alárendelni, mert akkor biztos, hogy tanulunk is valamit. A szegény ember fia, aki csak cserepekkel és olcsó játékokkal játszik, éppen oly boldog, mint az a kis herceg, akinek gyémántok és rubin-kövek vannak kezében. A gyermeknek nincsenek becsvágyó törekvései nagy dolgok után. Adjatok néki elegendő homokot, hogy pogácsát csináljon és olyan boldog, mint a pacsirta tavasszal és nem cserél bármilyen milliomossal sem. Ebben a tekintetben a gyermekek nagy előnyben vannak felettünk, mert amikor ők az Isten országát elfogadják, nincsenek telve világi gondolatokkal és a gazdagság utáni vággyal. Vajha ti, kik nem vagytok megmentve, egy kis időre félrevetnétek foglalkozástokat és egész szívvel a Krisztust keresnétek. Ó az, akire mindenekelőtt szükségtek van. Menjetek be kamrátokba és kiáltsatok Hozzá.
Igen, mondja valaki, de hát akkor mi szükség van a tanulásra és ismeretekre? Haszon van belőle, mert nem igazi tanult ember, hanem csak szemfényvesztő, aki Krisztust elveti, akinek őszinte szíve és mély tudása van, az mindig gyönyörködik az Isten jelenlétében. A világ legnagyobb szellemóriásai a leggyermekesebbek. Tanulj annyit, amennyit csak tudsz, de ha megalázod magad, akkor Isten megáld, hogy a Jézustól is tanulhass.
De mi hasznunk van e tapasztalatokból? A legnagyobb haszon: a tapasztalat. Az a kevéske tapasztalat, amivel bírok, arra tanított, hogy ne nagyon bízzam magamban, arra, hogy egyetlen egy jó gondolat vagy jó cselekedet sem eredhet az Atya tudta nélkül. Az én tapasztalataim arra tanítanak, hogy semmit sem tartsak biztosnak és azt gondolom, minél több tapasztalata van egy embernek, annál inkább ez lesz a véleménye. Azonkívül az a haszna is megvan a tapasztalatoknak, hogy képesek lesztek gyermekek lenni, akik sokkal jobban képesek az
Isten országát elfogadni, mint ti. A leghelyesebben az jár el, aki teljesen kiüresíti magát és ugyanígy taníttatja magát, mint a kis gyermek.
Időm lejárt, mielőtt észrevettem volna és most már csak két-három szót szólhatok az utolsó részről, azaz arról a bátorításról, amelyet a felolvasott szövegben az Úr ad nékünk. Nem időzhetem soká emellett, hanem kérlek titeket, foglalkozzatok ezzel otthonotokban.
Először is, kedves szülők és tanítók, örvendjünk azon, hogy gyermekeink Krisztushoz jönnek és azután igyekezzünk azon őszintén, hogy őket Jézushoz vigyük, bármilyen kicsinyek és fiatalok is. Remélem, hogy mindnyájan imádkoztunk értük, mielőtt még tudtak volna valamit a mi imáinkról és folytatni fogjuk imáinkat mindaddig, míg Jézus karjai közt nem látjuk őket.
Azután milyen bátorítás ez a gyermekek részére. Mindig örülök, ha látom, hogy a gyermekek mily buzgón jönnek az istentiszteletre. Remélem, hogy a mondottaknak jó nagy részét megértik, igen, sőt biztos vagyok ebben, mert látom sugárzó arcukat.
Óh, ti kedves kicsinyek, jöjjetek Jézushoz! Ne várjatok addig, míg nagyok lesztek, mert így szól az ígéret: „Aki korán keres, bizony megtalál engemet!”
És továbbá, milyen bátorítás ez mindazok részére, akik hasonlítanak a gyermekekhez. Te úgy érzed, hogy nem sokat tudsz, szomorkodol képességeid gyarlósága felett, miszerint az írásban rejlő igazságot nem bírod felfogni, hajlandó vagy bármire, hogy mentve légy, természetes akkor, hogy a gyermekek felvétele a Jézus Krisztus által, megerősít abban a hitben, hogy tégedet is felvesz.
Utoljára pedig az én kedélyemre nézve édes vígasz ez a bátorítás, különösen az emberi nemre nézve, mely fölött oly sok okunk van a szomorúságra. Ha azokra a gyermekekre gondolunk, akik megmenttettek, valamint az Úr szavaira: „Ilyeneké az Isten országa”, akkor reméljük, hogy mégis az összes népekből, nyelvekből egy olyan nagy tömeg gyűjtetik egybe, melyet senki meg nem számlálhat és amelyben Krisztus a lelkekért való nagy munkájának édes jutalmát találja. Vajha mi mindnyájan ott lennénk! Ámen.