A tanítványt kit Jézus szeret vala

Az Úr Jézus egyformán szerette minden tanítványát, amint írva is van „mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket”. Bizonyítja irántuk való szeretetét ez a mondás: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja mit cselekszik az ő ura, titeket pedig barátaimnak mondalak,, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.” És mégis, azon a körön, melyet a Jézus szeretete vont meg, azon belül volt egy kicsike hely, ahol a kedvenc János tartózkodhatott; azon a hegyen, melyet Jézus szeretete alkotott, volt egy kis csúcs, valamivel magasabb mint a hegy és ezen a csúcson állott János legközelebb Jézushoz. Ne gondoljuk azonban, hogy azért, mert János a szeretet nagyobb fokát élvezte, hogy ezért talán az Úr Jézus másokkal szemben a szeretet kisebb mértékét mutatta. Óh nem. Nekem ebben a tekintetben különben is az a véleményem, hogyha valaki egy személy iránt nagy vonzalmat érez, annál nagyobb képességgel bír arra, hogy másokkal szemben is a szeretet nagyobb megnyilvánulását mutassa és éppen azért, mert Jézus legjobban Jánost szerette, sokkal nagyobb fogalmam van szeretetéről a többiek iránt. Egy pillanatig sem szabad abban a feltevésben lennünk, hogy Jézus csak Jánost szerette igazán. Nem. János felemeltetett magasabbra mint a többiek, ez igaz, de a többiek nem lettek ezáltal lenyomva, hanem ellenkezőleg, vele együtt felemelve. Minden egyes hívő lélek a Megváltó választottjai közé tartozik, mert mind az ő vére árán lettek megváltva, az ő örökségének részei és koronájának ékkövei. Ha János jobban is bírta a Megváltó szeretetét, mint a többiek mindnyájan, azért azok nem kevésbé részesültek szeretetében és ha te nem is reméled, hogy valaha a szeretet ama fokára eljutsz, ahol János állott és hogy nem is bírsz majd azzal a névvel, „a tanítvány, kit Jézus szeret vala”, ennek dacára mégis hálásnak kell lenned, hogy azok közé tartozhatsz, akik örömmel mondják: „Ő szeret engem és az életét adta értem.” Ha nem is jutsz fel a hegy ama csúcsára, ahol János állott, légy boldog, hogy ama sereg közé tartozol, amely a Dávid Fiát vallja vezéréül. Hasonlíthatatlan előny
és kimondhatatlan öröm, ha Jézus szeretetét élvezhetjük, még akkor is, ha ez a szeretet nemcsak a mienk, hanem velünk együtt óriási tömegek részesülnek benne. Az Úr Jézus szeretete minden egyes lélekben beláthatatlan magassággal és feneketlen mélységgel bír, annyira, hogy túlszárnyal minden ismeretet és minden, fogalmat.
Mindazáltal azonban nem akarok most bátorító szavakat intézni hozzátok, amellyel esetleg aggódó lelki állapototokat megnyugtatnám, hanem sokkal inkább akarom, hogy a szeretet legmagasabb fokára lépjünk fel; mert ha az Úr már eddig ismételten és újra megmutatta irántunk szeretetét, ha ő kiválasztott, elhívott, megtartott és megjelentette magát nekünk, miért ne remélhetnénk azt, hogy egy-két lépéssel tovább menve, bennünket a legédesebb mennyei örömök osztályrészesévé tesz? Mert nincs semmi ok sem arra, hogy miért nem neveztethetne bármelyikünk is úgy, mint Dániel „igen szeretett férfiúnak”, vagy mint János, a tanítvány, kit Jézus szeret vala”.
Olyan különös szeretettel, mint amilyenben Jánosnak volt része, csak különös kegyelem által lehet része a hívőnek, amely azonban nincs megvonva senki elől sem. Nem kell esetleg azt gondolnotok, ‒ ha én meg is próbálom a János jellemének egy pár vonását elétek állítani, ‒ hogy oda akarlak vezetni, miszerint a Krisztus szeretete János iránt az ő szeretetreméltó tulajdonságaiból fakadt, mert ami Jánosban szeretetreméltó volt, csakis a Szentlélek behatása által lett azzá. A törvény hatása alatt János épp oly biztosan elkárhozott volna, mint közülünk egy, mert a törvényt épp úgy nem tudta betölteni, mint ahogyan mi nem tudjuk. Egyedül a kegyelem vitte véghez benne a szeretetbeli különbséget, éppen úgy, mint ahogy a kegyelem mossa le a hitetlenek legszégyenletesebb bűneit. Lehetséges, hogy egynémely természeti tulajdonságok jelen voltak, amelyek lényét kedvessé tehettek, de mégis mindenekfölött és mindenekelőtt az Isten kegyelme az, amely az emberben figyelemreméltó. Testvéreim, mi nem úgy beszélünk ma Jánosról, mintha ő személyes tulajdonságaiért vagy cselekedeteiért nyerte volna el a Krisztus nagyobb szeretetét. Óh nem. Jézus éppen úgy szerette a többit, mint őt, hanem mivel Jézus maga a tökéletes szeretet, azért választotta őt kedvesévé. Az Úr kiöntötte szeretetének korlátlan hatalmát Jánosra és szeretetének részesévé tette a maga nevéért. A Krisztus szeretete ömlött az ő szívébe és ezért illatozott a jó illattól. Az Úr Jézus szeretetének eme megnyilvánulását a „legjobb ajándék”-nak tekintem, amely után mindnyájunknak törekednünk kell; csakhogy ajándéknak a szó magasabb értelmében és nem pedig alkalmi vagy közönséges, megszokott ajándéknak. A szeretetet nem lehet megvenni. A szeretet és az ár soha egybe nem tartozhat. Ha valaki összes vagyonát oda akarná adni a szeretetért, nem nyerheti meg azt. A szeretet legmagasabb foka után kell törekednünk úgy, mint a kegyelemmel megáldott emberek nagyobb kegyelem után törekednek és nem szabad megelégednünk egy-egy kis ajándékkal, mint az átlag embereknek. Ha a szeretet bámulatosan szép palotájába bejutottunk, akkor maga a szeretet fogja nekünk a felfelé vezető lépcsőket megmutatni. Bárcsak a Szentlélek segítségül volna nekünk most, hogy eme tárggyal foglalkozunk.
A felvett szöveget alapul véve, fordítsuk figyelmünket legelőször is magára a névre: „A tanítvány, kit Jézus szeret vala.”
Legelső észrevételünk az, hogy ez egy olyan név, amellyel János önmaga ruházta fel magát. Úgy gondolom, hogy mintegy ötször fordul elő ez a név. Egyetlen írója az „Újszövetségnek” nem említi Jánost úgy, hogy „ama tanítvány, kit Jézus szeret”.
János maga adta önmagának ezt a melléknevet és az első század minden keresztyén írója tudta, hogy ki „az a tanítvány, akit Jézus szeret”. Nem vádolhatjuk őt azonban ezért öndicsőítéssel. Ez az eset igen jellemző példa arra, mikor az öndicsőítésről nem lehet szó. Mi azonban természetesen nem szívesen vennénk fel egy ilyen nevet, még ha úgy is éreznők, hogy megérdemeljük, mert félnénk annak hangzásától és mert aggódnánk, hogy visszaélünk vele. János azonban olyan kedves egyszerűséggel veszi fel ezt e nevet, mint aki tudja, hogy neki ez legjobban illik, mit sem törődve azzal, hogy mások gáncsolják-e érte vagy nem. A büszkeség legkisebb jele is oly távol van tőle, hogy szinte látjuk lelkének egyszerűségét nyíltságát és jellemének minden önzéstől ment tisztaságát. Mivel tudta hogy az az igazság, amit ír, tehát egyszerűen, minden utógondolat nélkül írt; biztos volt abban, hogy Jézus jobban szereti őt, mint a többieket és bár sokkal jobban csodálkozott ezen, mint bárki más ‒ annyira örvendett e felett, hogy el nem mulaszthatta nyilvánosságra hozni, bármi is legyen a következménye. Néha még nagyobb büszkeség nyilvánul meg abban, ha elhallgatjuk azt, amit Isten tett velünk, mintha elbeszéljük. Minden egyedül attól a Lélektől függ, amely igazgat bennünket. Hallottam egy ízben egy testvért mély alázattal, de teljes nyíltsággal beszélni az isteni szeretetről és ‒ míg egynémelyek elbízottnak gondolták őt ‒ úgy éreztem, hogy bizonyságtétele teljesen őszinte, de éppen azért, mert szerénységét akarta feltüntetni, az a veszély fenyegette, hogy hiú és öntetsző. Arra gondolt, hogy miként magasztalhatná Istent és ezért az öndicsőítés látszata nem ijesztette meg és nem tartotta vissza attól, hogy teljesen el ne rejtse magát Mesterében. Azt gondolom, hogy a Úrért még a büszkeség vádját is el kell tűrnünk. Sohasem fogjuk elnyerni a János nevét, ha nem tudjuk pirulás nélkül azt elviselni.
Ez egy oly név, amelyben János elrejti magát. A saját nevének hangoztatásában igen félénknek mutatkozik a tanítvány. Úgy említi, magát, mint „ama tanítvány”, azután pedig „a másik tanítvány” és ismét „ama tanítvány, kit Jézus szeret vala”. Ezek azok a nevek, amelyeket János a maga evangyéliumában használ akkor, ha saját magáról van szó, ha „incognitó”-ban akar maradni. Mindazonáltal mi felismerjük ebben őt, mert a lepel, amit magára borított, sokkal átlátszóbb, habár meg is van benne az a szándék, hogy a Megváltó mögött elrejtőzzék. A Megváltó szeretetét mint egy fátyolt borította magára, csakhogy éppen ez a fátyol hívja fel a figyelmet az alatta levő alakra. Ha akarta volna úgy is nevezhette volna magát, „a tanítvány ki az Isten arcát látta”, ‒ de János fontosabbnak vélte a szeretetről beszélni, mint egyéb dolgokról. A keresztyénség első századainak iratai közt találunk lapokat, ahol ő úgy van megemlítve, „a tanítvány, ki Jézus keblén nyugodott vala” és ezt az esetet megtaláljuk az evangyéliumban is. János mondhatta volna „a tanítvány, ki az egyik evangyéliumot írta”, vagy „a tanítvány, ki jobban ismerte a Megváltó szívét, mint bármelyik a többiek közül”, ‒ de János egyiket sem mondta, hanem a szeretetet állította legelsőnek. Nem mondta azt, „a tanítvány, aki munkálódott”, hanem, „akit Jézus szeretett” és az sincs megírva, „a tanítvány, aki szerette Jézust”, hanem „akit szeretett Jézus”. János a lepel alatt van, de mi látjuk és ismerjük őt és halljuk őt szólni: „Mert mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeretet és ki a szeretetben marad, az Istenben marad és az Isten is ő benne”.
Ez a név az, amelyben János otthonosan érzi magát. A felsorolt nevek egyikében sem érezte magát oly jól, mint ebben a névben. Eredeti neve: János, azt jelenti, hogy „isteni adomány” és ő tényleg adomány volt az Atyától fia, a szenvedő Megváltó számára e földi tartózkodásának ideje alatt. Jézus oly meghitten, oly bizalommal tekintett reá, mint Dávid Jonathánra, úgy tekintett reá, mint az ő isteni adományára, János azonban nem tekintett annyira a szolgálatra, amelyet az Úrral szemben tanúsított, mint arra a szeretetre, melyet az Úr mutatott vele szemben. Úgy nevezi magát, hogy „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, mert ismeri azt a kötelezettségeit, amely a nagy szeretetből fakadt és mert az volt az óhajtása, hogy mindig ennek a hatása alatt legyen. Úgy tekintett a Jézus szeretetére, mint amely a gyökere és forrása volt mindama jó és dicséretreméltó cselekedeteknek, amelyeket ő tett. Ha volt benne bátorság, ha volt benne hűség, ha az ismeretnek vagy a szeretetnek valami mélysége volt benne, az mind azért volt, mert ezeket Jézus helyezte beléje. Mindazok a kedves virágok, melyek szívének kertjében illatoztak, azokat mind a Megváltó ültette oda, úgy hogy ő úgy érezte, hogy a dolgok végére megy akkor, ha magát annak a tanítványnak nevezi, akit Jézus szeret, mert evvel megadja a fő okot, amiért áldás alatt van.
Ez a név igen drága volt számára, mert életének legderűsebb jeleneteit idézte emlékezetébe. Még késő vénségében is a legnagyobb elragadtatással tekintett vissza azokra a rövid évekre, amelyeket Jézussal töltött el, mint amelyek földi létének dicsőségét és koronáját jelentették. Legkevésbé sem csodálkozom azon, hogy ő látta Krisztust, mikor a Páthmos szigetén tartózkodott, mert aki Palesztinában úgy látta a Krisztust mint ő, az könnyen visszaidézhette képét sok év múlva is. Azt mondom, hogy aki „úgy látta”, mert János nemcsak meglátta Krisztust, hanem meg is nézte. Miként a hangnak van visszhangja, úgy van a látásnak is visszatükröződése és az, aki az Urat a János sasszemeivel nézte, azokkal a mélyen fekvő lelki szemekkel, az az ember volt a legalkalmasabb arra, hogy Neki ismét arcába pillantson, amiként ezt meg is tette az égéi tenger sziklái között. Annak a pár esztendőnek, ‒ mely életének legbecsesebb része volt ‒ összes szép emlékeit mind fel-felidézte az a név, amelyet hordott és ennek ereje által visszaidézte azt a megható lelki hűséget az élő Krisztussal, amely a keresztre feszítés borzalmain keresztül egész haláláig megmaradt. Ennek a névnek hallására lelkének összes csengői mind megszólaltak és mint andalító zene úgy hallatszott: „a tanítvány, kit Jézus szeret vala”.
Ez a név volt az, amely a legerősebben ösztönözte a munkára, a cselekvésre egész életén át. Mi módon vonakodhatott volna a Megváltó evangyéliumának hirdetésétől, mikor éppen a Megváltó volt az, aki kitüntette őt szeretetével? Melyik út lehetett fárasztó ama tanítvány részére, akit szeretett Jézus? Az üldözésnek, a gúnynak vagy a halálnak melyik fajtája ijesztette meg őt, kit szeretett Jézus? Óh nem, semmi sem rettenthette meg őt. Eme név erejének birtokában János mindig hű és állhatatos volt és szolgált az ő barátjának alázatosan egész életén át. E helyen említem meg, hogy ez a név igen drága is lehetett Jánosnak, ebben érezte a legjobban magát, lényének, valójának ez lehetett a titkos rugója és egész szíve, lelke, érzete és gondolata mind-mind hatása alatt állt eme névnek: „a tanítvány, kit Jézus szeret”.
Ez egy oly név volt, amelyet senki sem vont kétségbe. Nem találunk senkit sem, aki megvádolta volna Jánost, mert ezt a nevet használta. Testvérei nehezteltek reá egy kissé, hogy anyjuk a Megváltó trónjának jobb- és baloldala mellé akarta ültetni egy- egy fiát, de a Megváltó szeretete János iránt eloszlatta haragjukat és János maga sem iparkodott különös előnyöket szerezni helyzete által. Azt hiszem, hogy az apostolok hallgatólag megegyeztek abban, hogy az Úrnak tökéletesen igaza volt választásában. Volt valami benne, ami szeretetet ébresztett iránta testvéreiben és ezért nem csodálkoztak azon, hogy az Úr legbizalmasabb barátjának őt választotta. Akit Isten igazán szeret, az természetesen megnyeri testvéreinek szeretetét, sőt bizonyos mértékben a hitetlenek szeretetét is, mert ha egy férfi cselekedetei az Isten kedve szerint valók, akkor ő még ellenségeit is megbékélteti vele. Mikor Dávid az Úrral járt, egész Izrael kedvelte őt, sőt még ellensége, Saul is így szólt: „Te igazabb vagy mint én.” János annyira telve volt szeretettel, hogy mindenhol szeretetet nyert. Törekedjünk tehát mindnyájan eme kiválasztott adomány után, mert ez az egyedüli kincs, amely nem kelt sehol sem irigységet, hanem ellenkezőleg, arra ösztönöz mindenkit, hogy szintén jámborrá legyen. Azok, akik azt óhajtják, hogy szeretve legyenek, boldogok akkor, ha olyanokra találnak, akik ezt az adományt már megnyerték. Ha mi magunk kívánkozunk a myrrha és az áloé jó illata után, akkor örülünk, ha olyanokat kísérhetünk, akiknek ruhájuk illatozik eme olajokétól. Soha sem gátjuk, hogy János parancsolni akarna testvéreinek, vagy visszaélne az Úr jóindulatával, hanem látjuk, hogy alázattal és szelídséggel igyekszik bebizonyítani az Úrnak iránta való vonzalmát.
Ennyit magáról a névről. Másodszor meg akarjuk vizsgálni azt a jellemet, mely ez alatt a név alatt volt. Csak igen kezdetleges, kis képet adhatunk Jánosról, mert teljesen lehetetlen, hogy eme rövid percekben, amelyek egy prédikáció elmondására rendelkezésemre állanak, életnagyságú, hű képet nyújthassak, azonkívül pedig, ‒ hogy őszinte legyek, ‒ be kell vallanom, nem vagyok oly nagy művész, hogy ily nagy feladatot tökéletesen megoldjak, ha egyszer megkezdtem.
János jellemében sok csodálatraméltó tünetet vehetünk észre.
Vegyük figyelemre legelőször is az ő személyiségét. Jánosnak meleg és érzékeny szíve volt. Lehet, hogy legnagyobb ereje természetének bensőségében rejlett. Nem mondhatjuk hevesnek, sőt ellenkezőleg mélynek és erősnek. Amit cselekedett, teljes szívével cselekedett. Egyszerű, természetes gondolkozású ember volt, oly ember, kiben nem volt hamisság, semmi meghasonlás vagy viszály nem mutatkozott természetében, teljesen és mindenben egy volt, úgy gondolatban, mint cselekedetben. Nem kétségeskedett, nem civakodott, nem kutatott a mások hibái után, ami pedig a megfontolást illeti, abban egyenesen szerencsésnek mondható. Mikor megfontolt valamit és határozathoz jutott, oly erősen megállt a véleménye mellett, mint egy szikla; amely úton megindult, azon haladt tántoríthatatlanul előre. Vannak emberek, akik egyszerre két úton haladnak vagy pedig erre is, arra is elkalandoznak és nem mennek egyenesen a cél felé, János azonban teljes gőzzel nagy erővel, minden akadályt leküzdve, haladt egyenesen. Egész lelke, egész elméje az Úr dolgával volt elfoglalva, mert mélyen gondolkozó, hallgatva tanuló és erősen harcoló férfiú volt. Nem volt meg benne a Péter hevessége, hanem határozott és következetes volt, telve lelkesedéssel.
Hit dolgában különösen erős volt János, mert a legszélső határig mindent elhitt, amire az Úr tanította. Olvassátok csak az ő leveleit és meg fogjátok látni, hányszor fordul elő azokban: „mert tudjuk”, „mi tudjuk”, „tudjuk pedig”, mindig csak „tudjuk”. Egyszer sem fordul elő, „ha tudnók”, mert János erősen és meggyőződve hitt az Úrban. Szívét teljesen és odaadóan átadta Megváltójának.
Emellett azután rendkívüli melegség hatotta át valóját. Szerette Urát, szerette testvéreit, szerette meleg, érző szívvel, mert páratlanul nagyszerű természete volt. Szeretett állandóan és szeretett úgy, hogy abból bátorságot merített magának az Úrért való munkára, mert János merész ember volt, tényleg a mennydörgés fia. Bármikor kész volt arra, hogy előálljon, ha szükség volt reá, egész nyugodt módon, nem lármával és nagy feltűnéssel; nem hasonlított egy rohanó folyó vízeséséhez, hanem egy hatalmas mély folyam nyugodt folyásához.
Ha mindazt egybefoglaljuk, amit János személyiségéről tudunk, akkor egy olyan ember bontakozik ki előttünk, aki a teljes ellentéte a nyugodt, számító, lassú és jól megfontolt modorú bizalmatlanság fiainak. Ismeritek az e fajtájú embereket, akiket értek ezalatt, akik lehetnek jó emberek a maguk módja szerint, de a legkevésbé sem elragadtatok vagy követésre méltók. Ő pedig mindenképpen ellentéte volt e száraz, minden életnedv nélküli testvéreknek, kiknek semmi emberi természetük sincs, ‒ emberek, akik valamiképp tökéletlenek, mert saját véleményük szerint még vetkezni sem tudnak. Ismerek egy pár szeretetreméltó embert, akik igen erős kritizálói másoknak, de maguk teljesen hibátlanok, avval az egy kivétellel, hogy nincsen szívük. János ellenben olyan ember volt, kinek volt szíve, akinek volt feje és volt lelke, ‒ egy olyan ember, aki teljesen át volt hatva erős, cselekvőképes, de nem heves, hanem nyugodt szeretettől, egy olyan ember, akit szeretni kellett. Az ő élete nem hasonlított a tengődő, csenevész téli virágokhoz, hanem a forró nyár vörös rózsájához. Ő a nyarat jelentette derült pillantásaiban, akaraterejében, eljárási módjában és minden cselekedetében. Hasonlított ama másik Jánoshoz, akinek ő tanítványa volt, „aki égő és világító szövetnek volt”. Melegség és világosság egyaránt voltak benne. Már természettől fogva erős, figyelmes és önmegtagadó volt és ehhez jött aztán a kegyelem áldása, amely megszentelte benne mindezen erényeket.
Foglalkozzunk most Jánosnak avval a viszonyával, melyet az Úrral szemben tanúsított. A név, amelyet felvett használatra, az volt: „a tanítvány, kit szeretett Jézus”. Jézus szerette Jánost, mint az ő tanítványát. Milyen tanítványokat szeretnek a Mesterek? Ti, akik valamikor a gyermekek tanítói voltatok, tudjátok, hogy melyek azok a tanítványok, akiket a Mesterek szeretnek. Ha mi magunk is tanulunk, akkor szeretjük a tanult embereket, János pedig ilyen volt. Gyors és serény volt ott, ahol és amikor tanulni lehetett. Nem volt olyan, mint Tamás: lassú, vonakodó, elővigyázatos, hanem mikor egyszer meggyőződött arról,, hogy igazi tanítója van, teljesen és egészen átadta magát arra, hogy mindazt felfogja, amit ő kinyilvánít előtte.
Jánosnak igen erős, éles szemei voltak, melyekkel mélyen bepillantott Mestere tanaiba. Az első keresztyéni gyülekezetben János jelképe a sas volt, a sas, aki bámulatos magasságra felrepül, de az a sas is, aki igen messziről is élesen lát. János meglátta a lelki, szellemi értelmeit a jelképeknek és a példabeszédeknek, ő nem maradt meg a külső szimbólumnak nézése mellett, mint azt némely tanítványok tették, hanem átható szellemével kutatta az igazság mélységeit. Ez úgy evangyéliumában, mint leveleiben rendkívül jól meglátható. Nem marad meg csak a felszín szemlélésében, hanem leszáll a mélységbe is, hogy kutasson, mert ő lelki érzelmű és lelki indulatú ember. Keresztülhat pillantása a külső hüvelyen és kutatja a belső tartalmat. Első Mestere Keresztelő János volt és ő olyan jó tanítványa volt, hogy az első volt, ki elhagyta Mesterét. Ti valószínűleg úgy gondoljátok, hogy ez nem mutatja éppen, hogy jó tanítvány lett volna. És ő mégis ezt tette, mert Keresztelő János célja az volt, hogy követőinek figyelmét Jézusra irányítsa.
Keresztelő János azt mondotta: „Íme az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűneit!” ‒ és János oly jó tanítványa volt a „kiáltó szónok a pusztában”, hogy rögtön Jézust követte. Ezt minden célzat és minden feltűnés nélkül tette, mert e lépése természetes és érthető volt. Pál erőszakos eszközök által ébresztetett fel és változott meg, mikor Jeruzsálemből Damaszkuszba utazott, János azonban nyugodtan elhatározta, hogy Keresztelő János tanítványa lesz és tőle aztán minden erőszak alkalmazása nélkül ment Jézushoz. Nem volt kemény nyakú férfiú és éppen úgy gyengének sem mondható, hanem tanulékony volt, aki állandó lépéseket tett előre tanulmányában; egy ilyen tanítványt tanára bizonyára szeretni fog és ezért volt János az „a tanítvány, akit szeret vala Jézus”.
János aztán teljes hittel fogadta el azt, amire taníttatott. Nemcsak elhitte, hanem valóban és alaposan hitte azt, amit tanult. Néni úgy hitt, ahogyan némelyek, hogy értelmüknek csak kis ujjával érintenek, hanem megragadta az igazságot mind a két kezével, megőrizte a szívében és úgy intézte, hogy a központból egész valójába szétáradjon. Szíve legmélyéig hívő volt; mikor látta a keresztfán a vért és vizet, épp úgy hitt, mint mikor az összehajtott kendőket látta a sírboltban.
Ez a hit azután erős és kitartó?szeretetet hozott létre benne, mert a hit szeretetben nyilvánul meg. Kedves, bizalom telt módon hitt Jézusban, amint írja is: „mert a szeretetben nincsen félelem, hanem a tökéletes szeretet elűzi a félelmet”. Egy ilyen hű, ilyen bizalomteljes odaadó tanítványt tanára mindenesetre szeretni fog.
Jánosnak azután nagy fogékonysága volt; amire tanították, azt elfogadta. Az igazságot befogadta egész lénye, úgy amint az Jézusban megjelent. Nem beszélt sokat; sőt úgy vélem, hallgatag ember volt. Oly keveset beszélt, hogy mi az evangyéliomban csak egy szavát találjuk feljegyezve. „Hogyan? ‒ mondhatná valaki
‒ én találok kettőt, meg hármat is.” Talán arra emlékeztettek engem, hogy ő arra kérte az Urat, miszerint engedje őt jobbkeze felől ülni? Nem felejtettem el ezt az esetet, csakhogy tudom, hogy ezt nem ő, hanem anyja, Salóme kérte Jézustól. Azután azt akarjátok eszembe juttatni, hogy az utolsó vacsorán azt kérdezte Jézustól: „Uram, kicsoda az?” Ez igaz, csakhogy Péter volt, aki ezt megkérdeztette vele az Úrtól. Az egyetlen kijelentés az evangyéliumokban, amely teljesen és egészen Jánosé, ‒ amennyire emlékszem ‒ az, amelyet a Tibériás-tó partján mondott Péternek: „Az Úr ez!” Ez egy rendkívül jellemző kis beszéd volt, az Úr felismerése, amit csak a szeretet által vezérelt szem láthat meg azonnal. Ő, aki legközelebb volt mindig az Úrhoz, ő ismerte fel Őt legbiztosabban és leghamarabb, mikor a parton állott. „Az Úr ez!” ‒ ez a szeretetnek az örömkiáltása, mikor meglátja kedveltjét. János szinte jelszavául is választhatta?volna magának ezt a kijelentést: „Az Úr ez!” Vajha olyan állapotban volnánk, hogy a csapások és a homály idején a Megváltó sugarát felismernők és jelenlétében örvendenénk. János azokhoz tartozott, akikről az Úr ezt mondta: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők az
Istent meglátják.”
Rendkívül jellegzetes vonása volt a János jellemének az a benső szeretet, amellyel viselkedett Mestere iránt. Nemcsak a Mester által hirdetett igazságokat fogadta el, hanem elfogadta magát a Mestert is. Ezért nekem az a véleményem? hogy egy ember hibáit gyakrabban fedi fel a szíve, mint az erényeit. Ez lehet egy sajátságos megjegyzés, de mégis igaz. Az őszinte szív éppúgy megnyilvánul gyengeségében, mint erejében. Mik voltak János gyenge oldalai, amint azt némelyek nevezték? Egy alkalommal például türelmetlen volt. Egynémely emberek ördögöket űztek ki, amit ő megtiltott nekik, mivel nem tartoztak a tanítványok közé. Ez a türelmetlenség azonban abból a szeretetből fakadt, amellyel az Úrral szemben viselkedett; attól tartott ugyanis, hogy ezek a betolakodók nemsokára majd mint versenytársak lépnek fel az Úrral szemben, ő pedig azt akarta, hogy jöjjenek Jézus fennhatósága alá. Egy más alkalommal pedig a samaritánusok nem akarták őket befogadni, mire János azt ajánlotta az Úrnak, bocsásson rájuk tüzet az égből. Bár ez a tény nem dicséretreméltó, de mégis csak a Jézus iránt érzett szeretetéből fakadt ez a harag, akit eme barátságtalan ajánlata által a samaritánusok ellen ingerelt. Azért kelt fel benne a harag, mert látta, hogy az emberek nem akarják elfogadni a Megváltót, azt a Megváltót, aki azért jött e világra, hogy őket megáldja és ezért kívánt reájuk tüzet a mennyből, ami csak szeretetét mutatja Megváltója iránt. És ha az anyja kérte is, hogy ő és testvére a Megváltó trónja mellett jobb- és baloldalról üljenek, ez szintén csak mély hitét és ragaszkodását mutatja Jézus iránt. A dicsőségről és hírnévről való képzelete együtt nevekedett Jézus iránti vonzalmával és ha helyet adott is a becsvágynak, úgy ez az a becsvágy volt, hogy a megvetett galileaival együtt uralkodjék. Nem fogad el máskülönben semmi trónt sem, ha az nem áll Ura oldalán. Mindezektől eltekintve, micsoda hit volt e kérésben! Nem akarom magát a kérést igazolni, csak mondani akarok felőle egyet-mást, hogy ítéleteteket enyhítsem. Az Úr már elindult Jeruzsálem felé, hogy ott megkínozzák és végül megöljék és János ‒ tudva ezeket ‒ mégis az Úr sorsának osztályrészese akart lenni, minden útjában Őt követni, feltételezve természetesen, hogy ez az út a felmagasztalt trónnál végződik. János meg van elégedve, ha avval a keresztséggel keresztelik meg, mint az Urat és abból a kehelyből iszik, amelyből Ő ivott; egyedül az a kérése, hogy mindent megoszthasson Jézussal. Egy hívő író azt mondta, hogy Jánosnak ez a bátorsága hasonlít a régi rómaiak bátorságához, akik ‒ dacára, hogy az ellenség elfoglalta a várost és a város falain belül élőket halállal fenyegette, mégis ‒ nemcsak hogy nem menekültek, hanem még nagy bevásárlásokat eszközöltek. János is hősiesen attól kért egy trónt, aki arra készült el, hogy a keresztfán halljon meg, mert tudta róla, hogy mégis csak győzni fog. Mikor a Krisztus országa és lesző dicsősége még homályba rejtett dolgok voltak, János már akkor annyira telve volt hittel az Úr iránt és szeretettel Jézussal szemben, hogy legnagyobb becsvágya volt mindenütt
Jézussal lenni és mindabban részt venni, amiben Jézus részt vesz. És így ‒ amint látható ‒ szerette Mesterét mindvégig teljes szívéből és ezért szerette Jézus is Őt; vagy pedig engedjétek másként kifejezni szavaimat, az Úr szerette Jánost és ezért szerette János is Őt. Ez Jánosnak saját kijelentése is: „Mi szerettük Őt, mert Ő szeretett előbb minket.”
Még egyszer felhívom figyelmeteket, hogy nézzetek Jánosra, mint egy jó tanítványra. Jézus kedvelte Jánost és szerette őt később is, mert János mindig többet és többet tanult és ezért mondhatom néktek, hogy az Úr kétség nélkül szerette őt, kiváltképpen azért a szelídségért, amely az Isten kegyelme által természetéből eredt. Mily szelíd volt Péterrel szemben amaz esetnél, mikor korán reggel mentek ketten a sírhoz. Ő oly szelíd volt, hogy az Úr Jézus egyszer sem mondta neki: „Legeltesd az én bárányaimat!”, mert tudta, hogy ezt úgy is meg fogja tenni; és nem mondta neki egyszer sem: „Legeltesd az én juhaimat!” ‒ amint ezt Péternek mondta, mert tudta, hogy szeretet telt lénye eléggé ösztönözni fogja erre. János olyan ember volt, aki ezenfelül a Krisztus vezérlete alatt lelki érzelmű és mély gondolkozású volt. A szavak, melyeket írásaiban használ, rendesen rövidek, hanem igen erős, mondhatni erőszakos és határozott súlyuk van. Ha szabadna összehasonlítanunk az egyik ihletett evangéliumi írót a másikkal, akkor azt mondhatnám, hogy egyik evangyélista sem jöhet közel hozzá a szavak mélységének tekintetében. Az evangyélisták Krisztus csodáit és egynémely prédikációit őrizték meg számunkra, hanem a mély értelmű kijelentések és Jézusnak páratlan lelki üdvöt keltő imája ama tanítvány számára lett fenntartva, „akit Jézus szeret vala”. Ahol az Isten mély értelmű dolgai fordulnak elő, ott jelen van János, aki fenséges egyszerűséggel beszéli el nekünk azt, amit ő megízlelt és megtapintott.
Az összes tanítványok közül leginkább János hasonlított Jézusra. A hasonlót keresi a hasonló. Jézus szerette őt azért, mert eredetiségét Isten kegyelme által benne meglátta. És így ‒ azt hiszem ‒ be fogjátok látni, hogy minden különösebb szolgálat nélkül, mégis voltak oly vonások a János jellemében, mint tanítványnak és mint lelki érzelmi embernek, amelyek a Megváltót igazolták abban a tekintetben, hogy különösebb vonzalmával őt tüntette ki.
Csak röviden foglalkozunk most harmadszorra avval az élettel, amely Krisztusnak e különös szeretete által létrejött.
Milyen volt a János élete? Ezen az az életen mindenekelőtt rajt; van a Krisztussal való állandó közösségnek a nyoma. János mindig ott volt, ahol Krisztus volt. A többi tanítványok néha visszatartattak, de Péter, Jakab és János mindig együtt voltak Jézussal. Ha az összes tanítványok együtt voltak, még akkor is nem Péter ült legközelebb Mesterhez, hanem János volt az, aki fejét az Úr keblére hajtotta.
Kettőjük viszonya rendkívül bizalmas és szeretetteljes volt. Jézus és János olyanok voltak, mint egy másik Dávid és Jonathán. Ha te olyan férfi vagy, aki az Urat nagyon szereted, akkor Jézusban fogsz élni és a te viszonyod Vele napról napra bensőségesebb lesz.
János élete figyelemreméltó volt azért, mert egész különös tanításban részesült. Olyan dolgokat tanult, amelyeket mások nem tanultak, mert nem is tudták volna megtanulni. Az Úr szeretete oly nagy volt iránta, hogy eljövendő dolgokat is megmutatott neki és felemelte neki előtte a fátyolt, hogy a dicsőség országát láthassa. Azok fognak a legtöbbet látni, akik legjobban szeretnek és azok fognak legjobban taníttatni, akik legőszintébben adják át szívüket a tanításnak.
János ettől kezdve egy olyan ember volt, akinek élete bámulatosán tartalmas és mély volt. Ha eddig nem is beszélt sokat, vagy csak alig-alig, míg az Úrral járt, de viszont megőrizte és felfogta az Úr minden szavát későbbi használatra. János benső életet élt. János a mennydörgés fia volt és nagyon jól tudta az igazságot kidörögni, mert amint a mennydörgés villamossággal van egybekötve, úgy az ő életének titkos ereje az Úr iránt való szeretet és az igazság volt. Ha előlépett, akkor hangja úgy hallatszott, mintha az Isten hangja lett volna; olyan mélyen, titokzatosan és hatalmasan nyilvánult meg benne az Isten ereje. Milyen hatalmas villámsugár például a mennyei Jelenések könyve! Micsoda hatalmas dörgések és morajok kísérik ott a trombiták megnyilvánuló harsogását! Ez az élet tele volt isteni erővel, mert hatalmas tűz lángolt belsejében. Nála a lángok nem csaptak fel hirtelen és aludtak el rögtön, szalmalánghoz hasonlóan, hanem a parázs és a zsarátnok állandóan izzott bensejében. János volt a rubin a tizenkét drágakő között, aki meleg, enyhe fénnyel vetette vissza azt a szeretetet, mely rávetődött Jézusról.
Ez az élet aztán rendkívüli volt a rendkívüli szolgálatok miatt. Kiválasztott, fontos feladatok vártak arra, hogy János betöltse azokat. Az Úr a legkedvesebb és legmagasztosabb munkák egyikét bízta reá, amit ‒ félek tőle ‒ nem bízhatott volna mi közülünk egyesekre. Mikor a Megváltó kínjai közt csüngött a keresztfán és a néptömegben meglátta anyját, nem Péterre bízta őt, hanem Jánosra. Péter bizonyára örvendett volna ennek, sőt Tamás, meg Jakab is; az Úr azonban Jánosnak mondta: „íme a te anyád!” ‒ és anyjának: „Asszony, ímhol a te fiad!” És ettől az órától fogva a tanítvány magához vette őt. Olyan szerény, olyan visszatartó, sőt majd azt mondom, olyan egy „gentleman”* (Ez a magyar nyelvben is használt, lefordíthatatlan szó, nemcsak egy választékos modorú, előkelő férfiút jelent, hanem jelenti a tökéletes becsületességet és a tiszta, nemes, fennkölt érzelmű embert is. hogy híres angol főúr, lord Saftesbury például azt mondta, hogy Pál apostol maga is tökéletes „gentleman” volt). volt János, hogy ő volt a legmegfelelőbb ember arra, hogy egy megtört szívű anyát gondjaiba és oltalmába fogadjon. Talán nincs igazam, mikor azt mondom, hogy János egy valódi gentleman? Bontsátok csak szét a szót és bebizonyul, hogy ő volt a legszelídebb (gentlest) az emberek közt (of men). Kedves modora és tapintatos viselkedése volt, ami szükséges is egy fennkölt szellemű asszonnyal való bánásmódra. Péter jó, de nyers; Tamás barátságos, de hideg; János ellenben kedves és szeretetteljes. Ha Jézust nagyon fogjátok szeretni, akkor reátok bízza majd édesanyját, ‒ értem ezalatt a gyülekezetet és a legszegényebb embereket a gyülekezetben, mint pl. az özvegyeket, árvákat és a szegény prédikátorokat. Reátok fogja bízni őket azért, mert nagyon szeretitek Őt. Nem teszi meg ezt mindenkivel szemben. Némelyeknek az övéi közül igen kemény és hajlíthatatlan szívük van és sokkal inkább alkalmasak adóbeszedésre, mint alamizsnaosztásra. Nagyon jól beválnak a hadseregben tiszteknek, de nem valók a kórházakba ápolóknak. Ha Jézust nagyon fogjátok szeretni, akkor sok kedves és szelíd feladatot fog reátok bízni, ami bizonysága lesz bizalmának irántatok és szeretetének újabb tanújeléül szolgál.
János élete mindezeken kívül egész különös megnyilatkozású, teljesen mennyei volt. úgy nevezték őt, hogy divinus (isteni) és tényleg az volt. Azok a sasszárnyak messze, fel a magasba emelték őt, a menny előcsarnokába és ott meglátta az Isten dicsőségét. Akár Jeruzsálemben, akár Antiokhiában, Efézusban vagy a Páthmos szigetén volt, vándorlása mindig csak a menny felé irányult. Az Úr napja így találta őt, várva lélekben. Arra, aki eljövendő lesz a felhők közül, ‒ várva Ő rá úgy, hogy az, aki az A és az O (Alfa és Omega: kezdet és végzet), az sietett hozzá, hogy megjelentse magát neki. Az Úrnak iránta való szeretete volt az, amely elkészítette arra, hogy a Dicsőségnek arcát megláthassa. Ha ez a szeretet nem gerjesztette volna fel az ő szeretetét is arra, hogy hűen kitartson a kereszt alatt a halálküzdelem idejében, akkor talán sohasem lett volna képes arra, hogy a trónt meglássa. Mindent félretéve, követte az „Isten Bárányát” és ezért lett képessé téve arra, hogy lássa a Bárányt a trón előtt, imádva az angyalok és a megváltott szentek által, kiknek hárfájuk és aranypoharuk dicsőséggel teljes volt. Vajha mi is a föld kötelékeiből megszabadulva, felfelé szállhatnánk a szellemi és mennyei dolgok tiszta légkörébe!
Be fogom fejezni beszédemet, miközben még röviden arról akarok beszélni: tanuljunk mi is attól a tanítványtól, „akit Jézus szeretett”. Bárcsak a Szentlélek tanítana bennünket erre!
Legelőször a fiatalokhoz szólok. Ha ti is olyan tanítványok akartok lenni, „akit Jézus szeret”, akkor kezdjétek ezt meg korán. Feltételezem, hogy János húsz és huszonöt év körül volt, mikor megtért, de mindenesetre fiatal volt még. Mindazok a képek, melyek őt ábrázolják ‒ bár nem sok értéket tulajdonítok nekik ‒ egyhangúlag megegyeznek abban, hogy még fiatal volt. Az ifjúkor jámborsága leginkább alkalmas arra, hogy kitűnő jámborság legyen. Ha korán megkezditek az együtt haladást Krisztussal, akkor járástok tökéletesbül, és a szokás pedig javatokra lesz. Aki csak
élete utolsó éveiben lesz Krisztus követője, az alig fogja az első magasabb fokot elérni az idő hiánya és a korábbi szokások hátrányos befolyása miatt. Ellenben az ifjak, kik korán elindulnak, azok jó földben vannak és a Nap melege által szépen fejlődnek. Azoknak a harcosoknak, akik korán léptek a Dávid Fiának zászlói alá, megvan a reményük arra, hogy agg harcosokká válva, majd az elsők közé eljuthatnak.
Továbbá, ha azt akarjuk, hogy Krisztus úgy szeressen bennünket, mint szerette Jánost, akkor szívünk legszebb és legtisztább gondolatait szenteljük az Úrnak. Testvéreim, ne álljunk meg a külső felszínnél, hanem hatoljunk a dolgok mélyébe. Ne szoktassátok lelketeket arra, hogy például csak az Isten házában, az Úr napján legyen háladatos, hanem bármikor. Kérdjétek meg magatoktól: ,,Vajon közösségben vagyok-e az Istennel?” Ne nyugodjatok meg addig sem, míg az Isten lelke bennetek nem lakik. Gondoljatok arra, hogy a betű öl, de a lélek elevenít. Az Úr Jézusnak nincsenek kedvére azok, akik a különféle szentségeket, ceremóniális formaságokat és babonás cselekedeteket véghezviszik. Az Atya azokat keresi, akik Őt lélekben és igazságban imádják. Legyetek lelki értelmű emberek, törekedjetek erre és akkor azok közt lesztek, akiket „szeret vala Jézus”.
Törekedjetek azután bizonyos meleg indulatokra. Ne nyomjátok el hajlamaitokat és ne hagyjátok lelketeket megfagyni. Ismeritek azokat a testvéreket, kik kialvó szeretettel, elfogyó erővel járnak körülöttetek? Ha kezet fogtok velük, úgy érzitek, mintha egy hal hideg, nedves testét fognátok meg, az a barátságtalan pillantás pedig egész bensőtökig hat. Hallottátok már őket énekelni? Nem, nem hiszem, hogy hallottátok volna. Ha egész közel ültök hozzájuk, akkor sem fogtok az összeszorított ajkak közül csak egyetlenegy hangot vagy mormogást meghallani. Ellenben künn vagy otthon már öt percnyi távolságból meghalljátok nótájukat, az imaházban azonban bárhogy nyitjátok is ki füleiteket, mégsem halljátok őket imádkozni. Megteszik az összes keresztyéni kötelességeket, de csak úgy, mintha napszámba dolgoznának egy kegyetlen úr részére éhbér mellett; a világ örömei közt azonban boldogok. Az ilyen testvérek sohasem lehetnek szeretetteljesek. Sohasem fognak felbátorítani egy ifjút, mert nincs meg az a képességük, hogy csak egy jó szót szóljanak is neki. Annak a szegény küzdő ifjúnak csak egy kis vigasztalás is nagy segítségére volna, de ők nem képesek erre. Számítanak, tervezgetnek és nagyon elővigyázatosan cselekszenek mindent, hanem az Istenben való bizalmat nem ismerik, azt balgaságnak és gondatlanságnak nevezik. Vajha Isten sok ilyen gondatlanságot adna nekünk ‒ gondoltam sokszor ‒ mert az, amit az emberek esztelenségnek tartanak, gyakran az a legnagyszerűbb az ég alatt. Azt az érzést, melyet mi lelkesedésnek nevezünk, ezek a halvérű emberek sohasem fogják megismerni. Szava járásuk ez: „Amint az már régen volt és amilyen ez most, olyan legyen az mindörökkön örökké! Ámen.” Figyeljétek meg azonban, hogyha komolyabban megvizsgáljátok e testvérek életét, úgy meg fogjátok látni, hogy nekik maguknak is kevés örömük van és képtelenek arra, hogy másoknak örömet szerezzenek. Soha sincsenek teljesen meggyőződve arról, hogy meg vannak mentve, már pedig ha ők nincsenek róla meggyőződve, akkor hogy legyenek mások bizonyosak ebben? Ezek kivétel nélkül az Északi-sarkon születtek és állandóan jég és hó között élnek; talán az egyenlítő forrósága sem tudná őket felmelegíteni. Rajtuk nem látni a pompás forró égövi virágokat, amelyek a szívet díszítik, amelyekre az Igazság Napja függélyesen veti sugarait. Ezek a félig-meddig haldoklók soha sem emelkedtek fel a mennyei szeretet napsugaras rétegeibe, ahol a virágok pompás illata a levegőt fűszerezi és ahol aranyalmák csüngenek az életnek fájáról. Vajha az Úr odavinne bennünket! Jézus Krisztus a meleg indulatú, érző szívű embereket szereti; ő sohasem jelent meg egy jéghegyen, kivéve azért, hogy megolvassza azt. Jézus élete földön járása idején annyira tele volt szeretettel, hogy ez a szent tűz hasonló lángot gerjeszt másokban is. A szeretetre képessé csak a szeretet tehet. A Jézus szeretetét csak úgy élvezhetjük, ha mi magunk is telve vagyunk szeretettel. Imádkozzatok a valódi, a buzgó, az erős szeretetért. Hagyjátok szíveteket addig a parázs és az izzó zsarátnok közt, míg az is lángra kap.
Kedves testvérem, ha olyan ember akarsz lenni, akit szeret Jézus, akkor fejleszd szeretetedet és légy rajta, hogy természeted nyájas és barátságos legyen. Az, aki állandóan zúgolódó és sokszor haragos, az, nem járhat együtt Istennel. Olyan ember, kinek heves és indulatos természete van és nincs is rajta, hogy ezt mérsékelje, vagy pedig egy olyan ember, aki a sértéseket vagy megbántásokat állandóan emlékezetében tartja, mint az olyan parázs, amely még izzik a hamu alatt, egy ilyen ember nem lehet Jézus barátja vagy bizalmasa, mert az ő szelleme teljesen ellenkező. Az érző, irgalmas és önmegtagadó szív az, melyet az Úr szeret. Bocsáss meg felebarátodnak olyan őszintén és olyan igazán, mintha nem is lenne semmi megbocsátani valód. Ha testvérek voltak azok, akik megbántottak vagy megsértettek, tekintsd úgy, mintha tévedésből tették volna vagy pedig erezd azt, hogy még jobban megítéltek volna, ha jobban ismernének. Légy kész arra, hogy nemcsak könnyű dolgokat, hanem életedet is fel tudd áldozni testvéreidért. Örvendj mások örömének, mint ahogyan a szentek teszik a mennyben. Szeress úgy, hogy ebben a szeretetben elfelejtsd a magad szenvedéseit. És ha ilyen leszel, akkor az a férfi vagy „akit szeret Jézus.”
Végül pedig, segítsen meg az Isten Szentlelke arra, hogy mennyei érzülettel megteltek legyetek. Ne legyetek nyomorult pénzsóvár vagy közönséges földtúró emberek: ne hajszoljátok az élvezeteket, ne kíváncsiskodjatok, ne aggasszátok szíveteket e gyermekies játszószerekre, amelyek csakhamar összetörnek. Ne legyetek ezután is gyermekek, hanem váljatok Isten embereivé. Szívetek békéjét, a gazdagságot, dicsőséget mind-mind Krisztusba helyezzétek és akkor találtok nyugalmat lelketek számára. Éljetek a világban, de ne legyetek a világéi; időzzetek úgy itt, mintha mindenetek egy-egy angyal volna a mennyből küldve, hogy egy bizonyos ideig az emberek között lakjatok, nekik a mennyről beszéljetek és az utat oda megmutassátok, ‒ ez azt jelenti, hogy Krisztus szeretetében megmaradtok. Mindig készen lenni arra, hogy repüljetek, várva a mennyei szózatra, ügyelni a harsonák csengő hangjára, azokra a harsonákra, amelyek az Úr jövetelét jelentik, ‒ ez azt jelenti, Krisztussal közösségben éltek. Szakasszátok el magatokat e jelenvaló világtól és fogjátok meg megfeszített fogással az elkövetkezendőt ‒ és akkor a Jézus szeretete bő mértékben ömöl ki reátok. Vessétek ki hitetek horgonyát felfelé az isteni szeretet nyugodt tengerébe és nem mint a hajósok lefelé a háborgó hullámok közé. Erősítsétek meg magatokat erősen az Isten trónjához és ne szakasszátok el magatokat soha, még gondolatban sem az Isten szeretetétől, mely a Krisztus Jézusban van. Vajha abban a kegyelemben részesülnénk testvéreim és testvérnőim, hogy fejünket az Úr Jézus keblére hajthatnók, mert édes vigaszt és üdvöt egyedül csak ott találhatunk. Ámen.