Ha az Úr Jézus halálára gondolunk, a legfőbb gondolatnak, a mi eszünkbe kell hogy jusson, hálaadó magasztalásnak kell lennie. Hogy Jézus Krisztus a kereszten meghalt, az igen természetes ok a szomorúságra és méltán remeghetnek azok, akik általszegezték őt ‒ akiknek számai közé mi is tartozunk, ‒ amikor majd meglátják eljönni őt és feltűnnek előttük bűneik, amelyek felett kesereghetnek, amiként kesereg egy atya egyetlen fia elvesztén. Addig, míg meg nem győződünk róla, hogy bűneink megbocsáttattak, a fájdalom igen erős és nehéz lehet, mert mindaddig adósai vagyunk a Megváltó kiomlott vérének és addig, míg lelkünk csak azt érzi, hogy bűnrészese a Megváltó halálának, addig tényleg borzalommal telt félelemmel tekintünk az átokfára. Csakhogy egész másként alakul ki a dolog, ha hit által elfogadjuk ama dicső eredményt, melyet az Úr kínhalála nekünk nyújtott, hogy ugyanis ő a kereszten bennünket megváltott és voltaképpen győzelmet aratott. Azt a szomorúságot, melyet akkor érzünk, ha a megfeszített Megváltóra felpillantunk, bizonyos mértékig el kell fojtanunk, különösen ha aggodalmunk van arra nézve, hogy érzéseinket megváltoztatjuk és fájdalmunk bánatba megy át, mert akkor ez „isteni szomorúság”, amely isteni mód szerint működik, amely mély undort kelt a bűn iránt és szilárd akaratot arra nézve, hogy a sötétség minden cselekedeteitől távol tartja magát. Éppen ebből kifolyólag nem ítélhetjük el azokat, akik sokszor és sokat beszélnek az Úr Jézus szenvedéseiről azon kifejezett szándékkal, hogy hallgatóik szívében szánalmat keltsenek, mert az ilyen szánalomnak igen nagy befolyása van valamely határozat létrejövetelére,, ha hittel van összekötve és helyes ítélet által vezettetve. Mindennek dacára azonban, mivel minden dologban van valamely középút, ugyanúgy itt is az a legjobb, mert azt hisszük, hogy az e tárgyú beszédeket is lehet a kelleténél jobban túlhajtani. Igen érdekes a megfigyelésre és egyben tanulságos is, hogy az apostolok sem leveleikben, sem beszédeikben nem szóltak a sajnálkozás hangján az Úr Jézus haláláról, sőt ennek még a látszatát is kerülték. Az evangyélisták elbeszélik szomorúságuk okait a megfeszíttetésről, a megcsúfoltatásról, de a feltámadás vagy különösen a pünkösd után már szó sincs többé szomorúságról vagy bánatról. Talán nem is találnék olyan helyet a Szentírásban amelynek alapján beszédet mondhatnék a Jézus halála feletti szomorúságról, míg ezzel ellentétben számos olyan hely van, amely a megfeszíttetésről diadalmas öröm hangján szól. Gondoljatok csak Pál apostol eme jól ismert mondására: „Távol legyen pedig én tőlem, hogy dicsekedjem másban, hanem csak a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében...” Valószínűleg Pál éppen olyan élénk színekben el tudta képzelni az Úr Jézus szenvedéseit, mint akárki itt köztünk és mégis ahelyett, hogy azt mondta volna: „Távol legyen tőlem, hogy felhagyjak a sírással, mikor az Úr Jézus keresztjére pillantok”, kijelenti, hogy éppen a Krisztus keresztjével dicsekedik. A Krisztus halála olyan volt számára, hogy ő örülni és dicsekedni tudott benne; nem tartott fekete böjtnapokat annak emlékezetére, hogy az emberiség megszabadíttatott a haláltól. Figyeljétek meg azt az emelkedett hangot, amelyben az apostol az Úr Jézus haláláról szól a kolossébeliekhez írt levelében: „Titeket megelevenített...megbocsátván minden bűnötöket azáltal, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nekünk és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára; lefegyverezvén a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalmat vévén azokon a keresztfa által.” (Kol.2,14‒16) Ha aztán odafordultok a János leveléhez, hol a természetes érzés és kedvesség tűnik elő, akkor nem fogtok hallani sírást vagy jajveszékelést, hanem meg fogjátok tudni, hogy ez a tisztító vér a középpontja minden áldozatnak és ezt meg fogjátok hallani nyugodt, csendes, de ellentmondást meg nem engedő határozott hangon, amely nagyon messze van minden jajgatástól és hulló könnyártól. Azt mondja: „Ha pedig a világosságban járunk, amint ő maga a világosságban van, közösségünk van egymással és Jézus Krisztusnak az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Az engesztelő véráldozatnak ez a felemlítése inkább örömet és békét szerez, mint fájdalmat és bánatot, „Ez az, ‒ mondja továbbá, ‒ aki víz és vér által jő vala, Jézus a Krisztus; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel,” és egy szempillantás alatt felismerhető, hogy sokkal több az örvendetes tény, mint a szomorúságra való ok abban, hogy Jézus úgy vérrel, mint vízzel jött. Ugyanígy Pál is, mikor Urának és Mesterének haláláról szól, azt mondja, hogy a „Jézus Krisztus drágalátos vére”, de éppenséggel nem szomorú hangon; megemlíti, hogy az Úr a mi bűneinkért áldoztatott fel a Golgotán, de nem panaszosán vagy bánattal telten jelenti ezt ki. Azoknak, akik az evangyéliom miatt szenvednek, akik zaklatást és szidalmakat viselnek el ezért, azoknak azt mondja: „Örvendjetek pedig annak, hogy Krisztussal együtt szenvedtek.” Ha tehát ő örömet talált azokban a szenvedésekben, melyeket mi a Krisztussal való közösségünk miatt szenvedünk el, akkor ‒ úgy gondolom ‒ sokkalta nagyobb örömet talált a Krisztus szenvedéseiben. Képtelen vagyok elhinni, hogy a feketével bevont templomot a gyászba borított oltárt, a halottnak szóló harangszót és a hitetlenség többi temetési ceremóniáját az apostol megtartaná. Azok az úgynevezett „élő képek”, melyek a keresztre feszítést ábrázolják és nagypénteken igen sok templomban bemutatásra kerülnek, sokkal inkább valók azokhoz a pogány asszonyokhoz, akik Tammuzt siratták (Ez.8,14), vagy pedig a Baál papjaihoz, akik kiáltanak és magukat késsel metélgetik, ‒ mint egy keresztyén gyülekezethez, amely tudja, hogy az Úr nincs itt, hanem feltámadott.
Mindenesetre szomorkodjunk azon, hogy Jézus meghalt; de semmiképpen sem engedjük meg, hogy a szomorúság legyen a legfőbb érzés, ha a Megváltó halálára gondolunk, mert hisz ezáltal bűneink bocsánatát nyertük el. A felolvasott bibliai versek megállapítják, de egyben meg is tiltják a bánkódást; engedélyt adnak ugyan a sírásra, de csak rövid időre, azután azonban megtiltanak minden további könnyhullatást, azon indokkal, hogy a kereszt okozta szomorúság örömre fordult. „Ti sírtok és jajgattok”, ez azt jelenti, hogy tanítványai szomorúságba és kétségbeesésbe esnek, ha meglátják, amint „Őt megfeszítik és eltemetik. „Ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul”, ‒ tehát fájdalmaitok megszűnnek, ha meglátjátok, amint feltámad halottaiból és ez tényleg így volt, mért hiszen olvassuk is: „Akkor a tanítványok boldogok valának, mert látták az Urat.” A kereszt megpillantása csak fokozta hitetlenségüket és bánatot okozott minden bánat felett, most azonban a hívő szem számára a legnagyobb örömet keltő pillanat, ha a keresztre feltekinthet; a kereszt olyan, mint a hajnal pírja, mely megszünteti azt a hosszú és szomorú sötétséget, mely eddig a népeket elfedte és most a fényes és derült napot hozza el. A Jézus sebei olyanok, mint a csillagok, melyek a mi kétségbeesésünk sötét és szomorú éjszakáján fel-felvillannak. Az a lándzsa, mely az ő oldalába behatolt, az üdvfolyónak a forrását nyitotta meg, mely sok-sok szomjas léleknek oltotta el kínjait. Az a töviskorona most az ígéretek gyönyört keltő koszorújává változott. A szemek, melyek vörösek voltak a sírástól, most tündökölnek a reménységtől, ha reád vetik pillantásukat, óh vérző Urunk. Az a vér, mely a te megkínzott testedből folyt ki, Immánuel, az felkiált e földről a felhők fölé és békét, gyönyört és mennyei üdvöt ígér minden egyes hívőnek. Habár a te megtört szívű barátaid testedet a sírba helyezték, az még sincs ottan, isteni Megváltónk, nincs, mert te a halálból feltámadtál és mi a te feltámadásodban és mennybemeneteledben gazdag vigasztalást nyertünk ama fájdalmakra, melyeket halálod által okoztál. Miként egy asszony, kinek fia született, ugyanúgy elfelejtjük mi is az aggodalmakat, dicsőség teljes születésed miatt, melyre a gyülekezet és a világ a legnagyobb örömmel és elragadtatással pillant, mert Jézusban meglátják azt az elsőszülöttet, aki mindeneket megelőzve támadt fel a halálból.
A tárgya tehát az lesz mai beszédemnek, amit különben sejthettek is: Mily mértékben engedhetjük meg, hogy a szomorúság erőt vegyen rajtunk Jézus halála miatt és hogy mennyivel inkább megvan az okunk arra, hogy efelett örvendjünk. Az első pont ez lesz: Az Úr Jézus halála míg manapság is elegendő ok a szomorúságra, a második ellenben, hogy: ez a szomorúság örömre változott. Ha ezt a két pontot eléggé megtekintettük, akkor figyelmünket még arra az általános vezérelvre fogjuk fordítani, amely minden szent szomorúságnak és különösen ennek is az?alapját képezi.
Tehát először: Az Úr Jézus halála még manapság is elegendő ok a szomorúságra. Szándékosan mondom, hogy még manapság is, mert sokkalta nagyobb ok volt a szomorúságra különösen ama három nap alatt, míg Jézus a sírban feküdt, mint manapság, mikor tudjuk, hogy Jézus feltámadt a halálból. A tanítványok részére a Jézus halála elsősorban is az ő személyes jelenlétének az elvesztését jelentette. Édes érzés és megnyugtató tudat volt eme kis család részére az, hogy az Úr mint a család feje és mint annak tanítója, állandóan köztük tartózkodott, annál nagyobb volt tehát a fájdalom arra a gondolatra, hogy soha nem hallják többé az ő kedves szavát, sem nyájas arcán a mosolyt többé meg nem pillantják. Megmondhatatlan vigaszt okozott számukra, hogy minden kérdésükkel Hozzá mehettek, meg volt számukra az alkalom bármely pillanatban és bármily szomorúság vagy baj esetén Tőle vigaszt kérni vagy oltalomért esengeni. Boldogok és szerencsések voltak ezek a tanítványok, hogy olyan Mesterük volt, aki szeretetben egyesült velük, őket tökéletes példája által vezette, jelenléte által éltette, hibáikat eltűrte és őket a bűntől megmentette. Csodálkoztok-e tehát azon, ha szívük nehéz volt az elválás gondolatára, arra, hogy soha többé nem lesznek együtt vele? Úgy érezték magukat, mint a pásztor nélkül való juhok, mint az árva gyermekek, mikor egyedüli oltalmazójukat é támogatójukat is elvesztik. Csodálkoztok-e tehát azon, ‒ mondón ismét ‒ ha ők sírtak és szomorkodtak afelett, hogy bizalmuk kősziklája, szemük sugara és lelkük reménysége elvétetett tőlük? Nemcsak azért búsultak, mert az ő személyének elvesztése fájdalmat okozott nekik, hanem mert drága volt nekik Jézus. Nem tudták elviselni, hogy Az menjen, ki szívük minden szeretetét bírta, ki középpontja volt szeretetüknek. Bánkódásuk bizonyítja, hogy hűek voltak ahhoz, akit szerettek és nem voltak hajlandók arra, hogy vonzalmukkal mást kitüntessenek. Sírtak és bánkódtak azért, mert szívük fejedelmét elvesztették és az ő helye üres volt. Nem tudták az ő távollétét elviselni, mert azt az űrt, melyet ő elfoglalt, senki sem tudta betölteni. Mint a galamb vágyódik párja után, úgy vágyódtak és búsultak ők Az után, akit szerettek Kivel bírtak ők a mennyben, ha Jézus eltávozott tőlük? A földön minden bizonnyal nem volt senki sem, akinek társaságát ő mellette meg kívánták volna. Özvegyekké lettek és sírtak és jajgattak és nem akartak vigasztalást elfogadni. Nem volt semmi és nem akadt senki, aki kárpótolta volna őket ebbéli fájdalmukban, mert ő mindenükben minden volt nekik. Ő érette mindent és mindenkit elhagytak, csak azért, hogy követhessék szabadon, most tehát iszonyú volt előttük a gondolat, hogy elvesztik őt végképpen. Ti, kik már voltatok olyan helyzetben, hogy elvesztettétek azt, akit nagyon szerettetek és megbecsültetek ti el tudjátok képzelni, hogy a fájdalom milyen mérve tölthette meg a tanítványok szívét, mikor hőn szeretett Uruk azt mondta, hogy eltávozik tőlük és egy kevés ideig nem fogják látni őt. Ez a bánat természetes volt; de az is természetes, hogy mi is szomorúságot érzünk, hogy az Úr távol van tőlünk, bár azt hiszem, hogy éppen most tanultuk meg, hogy ez jó és ezért annyira megelégedettek vagyunk, hogy nyugodtan és türelemmel várjuk azt az időt, amikor újra meg fog jelenni.
Fokozta azután a tanítványok fájdalmát az a körülmény, hogy világ pedig örült annak, hogy az Úr eltávozott tőlük. „A világ pedig örül.” Odacipelték őt Pilátus ítélőszéke elé és ott ültek győzelmet felett elkeseredett ellenségei, mikor egy kelletlenül kimondott ítélet jött ki szeszélyes és állhatatlan bírájának ajkai közül. Akkor örvendtek ezek megkeseredett szívű férfiak, mikor látták, mint cipeli keresztjét kínok között fel a Golgotha hegyére. Ott álltak körülötte és gúnyolták őt utálatos cselekedeteikkel és alacsony kifejezésű beszédmódjukkal és mikor már meghalt, azt mondták: „Nos. ez a néptanító nem tud már többe beszélni; diadalt vettünk rajta, mert a mi parancsolatainkat kicsúfolta és bennünket a nép előtt lekicsinyített”. Azt gondolták, hogy kioltotta azt a fényt, mely homályos szemeikre fájdalmat okozott, ezért örvendtek és ezért növelték örömükkel még nagyobbra a tanítványok bánatát.
Azt hiszem, tudjátok testvéreim, hogy akkor, mikor ti fájdalmak és bánat közt vagytok, milyen keserű érzés valamely ellenségtek nyers kacaja, aki nyomorúságtok felett örvend és könnyeiteken vidul fel. Ez fájt legjobban a tanítványoknak Mesterük halála alkalmával. Miért örvendjenek az istentelenek felettük? Miért ócsárolják és csúfolkodjanak a felfuvalkodott farizeusok és papok Krisztus holtteste felett? Ez só-hintés volt a lesújtott tanítványok égő sebeire és megtöltötte epével és ürömmel azt a pohárt, amely már úgyis csordultig telve volt keserűséggel. Ezért nem csodálkozunk azon, hogy ők sírtak és jajgattak akkor, mikor Urunk istentelen kezek által meghalt. Magdolna is csak azt tette, ahová kegyelemben részesült természete űzte, mikor odavetette magát a sír szájához és ott zokogott, a többiek pedig csak ugyanazt tették, amit ő.
Azután a további okuk a szomorúságra az volt, hogy Jézus halála egy időre felfüggesztette reményeik valóra válását. Még régebben, elég önzőén egy birodalomra vártak, olyan birodalomra, melynek beteljesedését a zsidók mindnyájan várták. Dacára azután annak, hogy az Úr eme vágyaikat mérsékelte és e téves felfogásról felvilágosította annyira, hogy kívánságuk már nem valami határozott földi országra vonatkozott, mégis még mindig fejükben maradt az a gondolat, „hogy ő fogja ismét megalapítani az Izrael országát.” Ha voltak is köztük egyesek, kik annyira fel voltak világosodva, hogy valami szellemi országot vár?ak, mégis a Jézus halálánál úgy látszott, mintha minden, még ezirányú reményeik is megsemmisültek volna. Vezér nélkül miként érhették volna ezt el? Miként foglalhatnak el valami országot vagy birodalmat, ha magát a királyt megölik? Miként uralkodhat az, akit gyilkos kezek megöltek? Az, akinek uralkodnia kellett volna, azt megvesszőzték, kigúnyolták és mint valami gonosztevőt a keresztre feszítették, ‒ hová lett tehát az ő uralma? Eltávozott immár az élők közül, ugyan kicsoda az, aki szolgálna most neki? Ott fekszik a teste jéghidegen a József kriptájában, egy nagy kő van odahengergetve a sírbolt szájára, mely még a levegőt is elzárja, nem tesz-e az tönkre minden reményt és fojt meg minden szent célra való törekvést? Miként lehetnének boldogok azok, akik gyászos végét látták életük legszebb reményének? Óh ti szegény hívei egy holt királynak, micsoda reménységtek lehet még arra nézve, hogy az ő ügye vagy koronája diadalra jut? Tehát minden kétség nélkül, mélyen lesújtotta őket hitetlen gondolkozásuk, mert reménységük megtört, hitük pedig szétfoszlott. Oly keveset tudtak a jelen fontosságáról és oly kevésre becsülték azt, amit a jövő ígért, hogy a szomorúság teljesen megtöltötte szíveiket, ők maguk pedig a halált kívánták.
Gondolnotok kell még arra, hogy mindehhez még hozzájárult az, hogy látták Mesterüket szenvedésektől és kínoktól meggyötörve. Ki az, aki nem lett volna megdöbbenve, ha látta volna, hogy mint hurcolják el őt éjszakának idején, hamis tanuk által megvádoltan? Nem kívánhatták volna-e az angyalok is, hogy vele együtt sírjanak? Ki az, a meg nem állhatta volna, hogy fájdalom ne fogja el, ha látná Jézust ott állva, megcsúfolva szolgák által, kigúnyolva alávaló emberektől, elhagyat\ barátaitól és kiszolgáltatva ellenségeinek? Éppen elegendő lett volna ahhoz, hogy egy ember szíve megtörjék, ha látná ezt a nyers bánásmódot az Isten Bárányával. Ki tudná kiállani azt, ha látná, amint az ártatlan Megváltót mint szegezik át és mint örvend körülötte egy csúfolódó csapat? Ki tudná kiállani azt, nézni az ő fájdalmait, melyek visszatükröződtek arcáról, vagy hallani a szenvedő felkiáltását: „Szomjúhozom”, avagy ezeket a kín teljes hangokat: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Nem igen lehet csodálkozni afelett, ha Máriáról azt mondták, hogy éles tőr hatolt át a szívén, mert biztos, hogy nem volt még soha szenvedés, mely hasonlítható lett volna Jézus szenvedéseihez és nem volt még fájdalom, mely az ő fájdalmához hasonlított volna. Ezek a nehéz kínok minden épérzékű embernek,
‒ aki az ő példátlan szenvedéseit látták ‒ a szívét át meg átjárták és nem csodálkozhatunk, hogy mindazok, kik Jézust személyesen szerették, önmaguk számára is kívánták a halált, mikor látták őt meghalni. Vannak-e a fájdalomnak olyan mélységei, melyek nagyobbak annál, mint amilyeneket az Úr eltűrt? Ha Isten minden hullámai és áradásai átmennek rajtad, Jézus, nem kell-e nekünk is elmerülnünk a fájdalmakba? Ah, igen, mi inni akarunk abból a kehelyből, amelyből Te ittál és meg akarunk keresztelkedni úgy, amint Te megkeresztelkedtél. Le akarunk ülni a Te kereszted előtt és ott maradni legalább egy óráig, míg a Szeretet és Fájdalom együtt birtokba nem veszi szívünket.
Ha arra gondolunk, hogy mit tűrt el az Úr, akkor kell, hogy minden keresztyénben felébredjen a részvét. Nem tudjátok elolvasni négy evangyélistának a leírását erről az eseményről és azokat elképzelhető szeretettel egybeszőni, anélkül, hogy ne ereznétek, hogy a legmelegebb hang illik ilyen időben a ti érzéstekhez. Kell, hogy fájdalmat és bánatot érezzétek ekkor és csak természetes, ha ezt érzitek is.
Az Úr Jézus halála által okozott fájdalmak egyik legélesebbje az, hogy halálának mi voltunk okozói. Tulajdonképpen mi feszítettük meg az Urat, mert mivel mi bűnösök voltunk, szükség volt, hogy Ő ezért feláldozza magát. Ha senki közülünk el nem tévedt volna, mint egy elveszett juh, akkor a mi tévedéseink nem gyűjtettek volna össze, hogy a Pásztor fejére tétessenek. Azt a fegyvert, ‒ mely az Ő szívé átjárta, ‒ a mi bűneink élesítették meg; a bosszú azokat a bűnöket illette, amelyeket mi követtünk el, az igazság pedig elégtételt követelt az ő kezéből. Melyik tanítvány nem fog szomorkodni, ha látja, hogy cselekedeteivel saját Urát öli meg?
Ha mindezeket a dolgokat összefoglaljuk, akkor ‒ úgy gondolom ‒ elég okot találunk arra nézve, hogy miért szomorkodtak és bánkódtak a tanítványok és hogy miért tört ki bánatuk könnyekben és panaszhangokban. Úgy bánkódtak, mint azok, akik a temetőben laknak; a sírás és jajgatás igen feltűnő módon nyilvánul meg a keleti népek temetéseinél. Keleten az emberek sokkal izgékonyabbak, élénkebbek, mint mi és ebből kifolyólag hozzátartozóik halála esetén sokkal inkább és hangosabban fejezik ki fájdalmukat kiáltásokban és könnyárban. A tanítványok elébünk állíttatnak eme erős kifejezés által: „Ti sírtok és jajgattok”; panaszhangokat fogtok hallatni, amelyekre méltó az, aki felett jajgattok. „Ti sírtok és jajgattok” ‒ itt kétszeres bánatnak kétféle kitörése nyilvánul meg: a szemek könnyeznek, az ajkak pedig panaszhangokat hallatnak. Jézus halála valóban temetés volt az ő követői számára és okozója lett egy olyan mindent összezúzó fájdalomnak, melyben mindegyikük mintha mindenétől megfosztatott volna. Ki csodálkozik azon, ha ez tényleg így volt? „A ti szívetek megtelik szomorúsággal” ‒ mondta Krisztus; nem voltak képesek arra, hogy valami másra gondoljanak, mint csakis Jézus halálára. Szívük a megpattanásig telve volt fájdalommal az Ő elvétele miatt és ez a fájdalom oly nagy volt, mely hasonlított ahhoz a legnagyobb fájdalomhoz, melyet a természet elbír, egy szülő asszonynak a fájdalmához, ahhoz a kínhoz, amely úgy tűnik fel, mintha magát a halált hozná magával és amelyhez képest még maga a halál is mintha könnyebb volna. A kínok erőssége a fájdalom ez óráiban oly nagy volt, aminőt csak éppen hogy el tudtak viselni; ha nagyobb lett volna, akkor megsemmisültek volna. Mindezeket érezték ők és nem csoda, ha mi bizonyos mértékben érezzük, hogy ők mit cselekedtek, ha visszapillantunk arra, hogy mit tett a Megváltó mi érettünk. Kötelességünk beismerni, miszerint az Úr halála szomorúságot keltett fel; csakhogy a legigazabb és legőszintébb fájdalomban is mérsékelni kell magunkat és nem szabad helyet adni a legnagyobb elkeseredésnek még a kereszt lábainál sem, nehogy a mi fájdalmunk balgaságba menjen át.
Az alapul vett szövegben a másik kifejezetten kijelentett igazság az, hogy ez a szomorúság örömbe fog átmenni. „A ti keserűségtek örömre fordul.” Nem lesz kicserélve a fájdalom öröm helyett, hanem tényleg azzá fordul, úgy hogy a bánatból öröm lesz és ami a szomorúság okozója volt, az most az öröm forrása lesz.
Tekintsük meg legelőször is azt a dolgot, amelyet, mint a legélesebb fájdalmak egyikét említettem fel és meg fogjátok látni, miként megy ez át örömbe. Hogy Jézus Krisztus a mi bűneinkért meghalt, az hasogató fájdalom; sírunk afelett, hogy a mi bűneink voltak a szegek és hitetlenségünk a lándzsa és mégis, kedves testvéreim, ez a legnagyobb öröm mindenekfelett. Ha valaki azt mondhatja: „Jézus szeret engem és önmagát adá érettem”, ‒ akkor az tényleg boldog ember. Ha saját személyes tapasztalatból eredő hitből tudjátok, hogy Jézus a ti bűneiteket magára vette és azokért szenvedett a fán, hogy ezáltal adósságtoka megfizesse és vétkeiteket egyszer s mindenkorra kiegyenlítse, akkor nincs szükségtek arra, hogy én csak egy pár szóval is bizonyítgassam, hogy az, ami a legmélyebb fájdalom volt előttetek, most az öröm tulajdonképpeni magja lett. Mit használt volna nekünk, ha máskülönben az egész világot is megmentette volna és csak bennünket nem váltott volna meg vére által? Igaz ugyan, hogy tiszta emberies indulatból örülnünk kellett volna, hogy mások részesültek e jótéteményben, de” micsoda mély fájdalom lett volna számunkra az, hogy a kegyelemből kizárattunk. De áldott legyen a Megváltó szent neve, nem zárattunk ki; ugyanolyai mértékben, amily mértékben bánkódtunk és keseregtünk Jézus halálán ugyanolyan mértékben örvendhetünk, hogy az Ő feláldozása mindörökre elvette a mi bűneinket és hogy most immár hit által megigazulva békességünk van Istennel. Mivel Isten a bűnt az Úr Jézus testében már átok alá vetette, ezért mi megszabadultunk az átok alól; most már meg engedtetett, hogy a törvény igazsága betöltessék, mivel nem test szerint, hanem lélek szerint járunk. Őszinte szívvel bánkódunk bűneink felett, de nem azért bánkódunk, mert Jézus azokat elvette és nem is ama halál felett, amely által elvette, hanem sokkal inkább örvend a szívünk ama fájdalmak felett, amelyek által elnyertük a fiúságot és magasztaljuk a halál minden egyes felemlítésénél, amely halál bennünket Isten fiává tett. Szomorúságra hangoló gondolat az, hogy mi követtük el azokat a bűnöket, amelyek az Ő vállaira nehezedtek, de viszont örömet kelt bennünk, ha arra gondolunk, hogy a mi személyes bűneinket magár vette és azokért eleget tett.
Egy további ok az örömre az, hogy Jézus Krisztus mindazt a kínt és szenvedést elviselte, mely tőle megköveteltetett. Hogy neki szenvedni kellett, az mindenesetre szomorúságot keltő ok, hogy azonban Ő meg is szenvedett mindenekért, az éppen olyan mérvben örömre hangoló ok. Ha egy harcos visszatér az ütközetből és a csata jeleit magán visel azokat a jeleket, amelyek neki tiszteletet és becsületet szereznek, vajon panaszkodik-e azért, hogy hadba kellett vonulnia? Mikor elhagyta vára neje a nyakába kapaszkodott és szomorkodott, hogy urának hadba kell vonulnia és véreznie, sőt esetleg éltét is fel kell áldoznia; mikor azonban trombitazengés és a diadalmas zászlók lobogtatása közt hazatért, magával hozva győzelmi jelvényeit, becsületet és hírt szerezve győzelmével távoli országokban is, Vajon szánakoznak-e legkedvesebbjei az ő kiállott fáradalmain és szenvedésein? Vajon böjtölnek-e ama napon, mikor ő porral és piszokkal telten, de győztesen hazatér? Megszólaltatják-e a halotti harangszót az ütközet évfordulóján? Sírnak-e azon sebek miatt, melyek még mindig láthatók rajta? Vajon nem tekintenek-e úgy azokra, mint amelyek ékes bizonyítékai az ő hősiességének? Sőt, úgy néznek azokra a sebekre, melyeket a hős a testén hord, mint az ő bátorságának legékesebb szószólóira és hősiességének legbeszédesebb jelvényeire. Ne szomorkodjunk tehát ma többé azon, hogy Jézus kezei átszegeztettek; azok ma már olyanok, mint aranygyűrűk, megrakva drágakövekkel. Ne sírjunk immár afelett, hogy az ő lábai odaszegeztettek a fához, mert azok a lábak ma márványoszlopok, melyek aranytalpakon nyugszanak. Az az arc, mely nagyobb szégyent viselt el, mint bármely emberé e földtekén, az az arc most annál kedvesebb és dacára minden halálfélelmének melyekben része volt, most olyan szépséggé változott, melyről az Énekek Énekében az elragadtatott menyasszony is csak azt tudja mondani: „mindenestől szép vagy”. Az az erős szeretet mely képessé tette őt eme kimondhatatlan szenvedések eltűrésére, olyan szépséget adott neki, mely kedvességében teljesen felfoghatatlan. Ne keseregjünk immár, mert a halálfájdalmak elmúltak és nem lettek rosszabbak azért, mert ő elszenvedte azokat. Nincs tehát már itt kereszt számára, kivéve azt a keresztet, mely Neki magasztalást és dicsőséget nyújt; nincs már lándzsa és elveszett a töviskorona, csak az maradt meg, amelyből ő jogcímet nyer arra, hogy mindig magasabbra és magasabbra emelkedjék övéinek a szeretetében. Hála legyen Istennek, Krisztus minden szenvedést végigszenvedett és minden fájdalmat eltűrt; a mi iszonyú váltságdíjainkból az utolsó fillért is megfizette. A fiúsítás kínjait mind elviselte, a harag kelyhét teljesen kiürítette és ezért zengjünk neki „Hallelujá”-t azokkal a nagy seregekkel együtt, melyek ott fenn magasztalják és örvendjünk Benne mindörökké.
Nemcsak azon örvendünk, hogy a fájdalom órái immár elmúltak, hanem hogy az Úr minden egyes kínzóját túlélte. Meghalt természetes halállal és most mégis él egy valódi életet. Ott feküdt a sírban és nem koholmány az, hogy az élet eltávozott belőle; de éppen úgy nem koholmány az sem, hogy Megváltónk most él. Az Úr kétségkívül feltámadt. Megállt a halálfélelmek és a halálfájdalmak közepette és most él; kikerült a tűzkatlanból, az izzó kohóból anélkül, hogy ruháján még csak a perzselés szaga is érezhető volna. Egyik tulajdonsága sem szenvedett kárt, sem az isteni, sem az emberi. Dicsősége nem veszett el, sem nem fogyott meg, hanem sokkal vakítóbb fénnyel tündököl, mint tündökölt valaha. Sehol sem vesztette el az uralmat, ellenkezőleg jogokat nyert nagyobb méltóságokra és új birodalmak felett uralkodik. Nyertes lett akkor, mikor úgy látszott, hogy mindent elvesztett és felemelkedett akkor, mikor alászállt. Az egész vonalon, minden egyes ponton diadalmas lett. Még sohasem nyertek meg úgy egy ütközetet, mely veszteségnek látszott, holott győzelem volt, mint ahogy a mi diadalmas Urunk azt megnyerte és e?ért legyen magasztalás úgy Neki, mint mindazoknak, akik részt vettek a győzelem kivívásában. Hát ne örvendjünk ezen? Mit, ti oda akartok állni sírni, mikor az anya örömrepesve mutatja néktek újszülött fiát? Össze akartok hívni egy sereg siránkozót és siratót akkor, mikor megszületett a ház örököse? Ez az anya örömének a legnagyobb kicsúfolása volna. És éppen így azt gondoljátok talán, hogy harsogtassunk gyászindulókat és énekeljünk bús dalokat, mert az Úr feltámadt és nemcsak hogy nem semmisült meg, kárt nem szenvedett, le nem győzetett, hanem sokkal dicsőbb és fenségesebb lett, mint halála előtt? Bevonult a dicsőség hónába, mert minden feladatának fényesen eleget tett; ne változzék a mi szomorúságunk a legnagyobb mérvben örömre? Ehhez még hozzátartozik az is, hogy azt a célt, melyért halálba ment és amelyért feláldozta magát, tényleg el is érte. Mi volt ez a cél? Három részre fogom osztani.
Először is eleget tett a bűnnek az ő feláldozása által, amely áldozás tökéletes volt. Véget vetett a kihágásoknak és győzelmet aratott a bűn felett; minden terhet levett az ő kiválasztottairól és elsüllyesztette azt a feneketlen mélységbe; ha keressük is, soha meg nem találjuk, igen, azok nem lesznek többé, ‒ szól az Úr. Olyan messze vetette ezeket tőlünk, mint amily messze van a hajnal az alkonyattól és ő ismét feltámadt, hogy bebizonyítsa, miszerint mindazok, akikért meghalt, Ő általa megigazíttatnak.
Egy második célja az volt, hogy az ő kiválasztottait megmentse és részükre az üdvöt biztosítsa. Mikor az Úr meghalt és feltámadt, akkor azok megmentése, akik Benne bíztak, minden kétségen kívül biztos volt. Megvásárolt bennünket Istennek vére által, tehát bizonyítható megváltás volt ez. Ne legyen immár senki sem szolga vagy rab azok közül, kiket ő megváltott. Ne maradjon meg senki sem a bűnben, ne vettessék senki sem a pokol mély sötétjébe azok közül, akiknek nevei az ő kezére fel vannak írva. Elment most a dicsőség hónába és magával vitte övéinek nevét felírva szívére, ahol most könyörög érettük: ezért tudja őket megmenteni a legszélsőbb határig. „Akarom, Atyám, ‒ mondotta főpapi imájában ‒ hogy ahol én vagyok, azok is ott legyenek, akiket nékem adtál, hogy így dicsőségem teljesebb legyen.” És ez a hatalmas, lelket emelő ima elég bizonyíték arra, hogy Hozzá megyünk, ha e földről elmegyünk.
Az igazi végcél azonban mégis az Isten dicsőítése volt. És az tény, hogy Isten az ő
Fiának halála által fényesen megdicsőíttetett mindazokért, melyek azelőtt vagy azóta történtek, mert e mű végrehajtása alkalmával Istennek szíve teljesen nyitva állt minden hívő szem pillantása előtt. Minden hívő szem megpillanthatta Isten igazságát, szeretetét, őszinte szigorát, amely nem megy el a bűn mellett aggodalom nélkül és megláthatta az Úr végtelen, határt nem ismerő szeretetét, amely odaadja legkedvesebbjét, egyetlen egy Fiát, hogy mi érettünk szenvedjen és bűneinkért meghaljon.
Légy ezerszer üdvözölve, Ki úgy szeretsz engemet!
Én érettem megszenvedve, Leróttad a vétkemet.
És hála legyen Krisztusnak, az Istennek, ‒ „beteljesült!” Krisztus mindent megtett, mindent elvégezett, minden célját keresztülvitte és egyetlen egy szándéka vagy terve sem maradt betöltetlenül, ‒ ne örvendjünk tehát ennek? A gyermek megszületett, ‒ ne örüljünk e felett? Az aggodalmak bánattá és gyásszá válnának, ha az anya szülés közben meghalt volna vagy a gyermek holtan született volna; csakhogy egyike sem vált be e rettenetes dolgoknak, minden elmúlt már, minden jól ment, miért aggódjunk és miért szomorkodjunk még? Jézus él és az az üdv, melyet Ő nyújt az emberiségnek, boldoggá és örvendezővé teszi őket. Miért hangoztassuk esetleg a gyászindulókat és miért „búgjunk mint a galambok”? Nem, ne tegyük ezt! Ellenkezőleg, harsogtassuk meg a trombitákat, mert az ütközetet megnyertük és a győzelmet egyszer s mindenkorra kivívtuk. A diadal, a győzelem a Krisztusé! Az ő jobb keze és az Ő erős karja megszerezte nekünk a harc gyümölcsét. Habár a harcos meg is halt a küzdelemben, de halálával megölte ellenségét és elpusztította annak hatalmát, aki kezében tartotta a halált és „ez az ördög? A mi dicsőség teljes hősünk felemelkedett eséséből és a pokol minden seregei sem tudták ebben megakadályozni. Megölte minden ellenségeit és végül pedig kijött a sírból és feltámadt a halálból, miként a tenger iszonyú mélységéből. Zengjünk háladalt és örvendezzünk, miként az Izrael örvendett a Vörös-tengernél, mikor Fáraó és minden seregei megsemmisültek. Menjenek ki az Izrael leányai cimbalmok zengése mellett, táncolva, hogy az Urnák énekeljenek, mert Ő dicsőségesen győzött és minden ellenségeit teljesen és egészen tönkretette.
Azt a tényt, hogy a szomorúság miként fordul örömre, nem ismerhetjük eléggé, mielőtt nem tudjuk, hogy a legnagyobb, az elképzelhető legszebb áldások fejlődtek részünkre azáltal, hogy Ő átokká lett mi érettünk. Eme halál által nyertünk megbocsátást, fiúsítást, elfogadást és szabad bemenetelt az Atyához; az Ő vére hangosabban szól „miként az Ábel vére”, és minden áldást lehoz a mennyekből a mi fejünkre.
Jézus nem múlt el. Ő feltámadt és ez a feltámadás megigazulást és biztatást ad minden kérésünknek, melyeket a mennyekbe intéztünk. Ez a feltámadás hozta létre azt, hogy Ő most a dicsőség honában időzik, mint a mi közbenjárónk, ahol most mindent előkészít nekünk, ahol előkészíti a „sok hajlékokat”. Ez a feltámadás részt ad nekünk ama mindenhatóságban, amelyben menny és föld az ő lábai elé vettetett, amelynek erejében adja ki utolsó parancsát, hogy „elmenvén, tanítsatok minden népeket és kereszteljétek meg őket az Atyának, Fiúnak és Szentlélek nevében.” Testvéreim, a pünkösd csak azért jött hozzánk, mert Jézus eltávozott tőlünk: a Szentlélek ajándékai ‒ megváltás vigasztalás, életre hozás ‒ az igét hirdető erő és az a hatalom, mely a hirdetést kíséri, mindezekben csak azért lehet részünk, mert ő nem maradt tovább körünkben, hanem a halál országába ment, hogy ott koronáját megszerezze.
És mindezeken kívül megvan még az az örömünk is, hogy mer o meghalt, e földön egy oly birodalmat alapított, melynek ereje saját gyengeségében van és amely mégis ellenállhatatlanul fennmarad; alapított egy oly birodalmat, melynek dicsősége szenvedéseiben van és ennek dacára sem semmisül meg; egy oly birodalmat, mely szereteten önmegtagadáson, igazságon, tisztaságon, szentségen és az üdvösségen alapszik. Jézus egy oly birodalomnak a királyi palástját hordja, ahol Isten az embereket és az emberek Istent szeretik; és minekutána még trónra lépte előtt bebizonyította szeretetét, jog szerint a trónra lépett az összes szentek üdvrivalgása között. Az Ő birodalma, bármily kicsinynek lássék is, de e világ összes birodalmait szét fogja morzsolni és idővé az egész mindenséget betölti. Az Ő birodalma növekedni fog és mindig jobban és jobban kiterjed; ez egy oly birodalom, ahol az emberét rangja és állása egybefoly, ahol különböző színű népek más-más országokból, földrészekből úgy egyesülnek, amiként az Óceán minden földrészt körülfog és soha sem tudja a szárazföld megszakasztani a vizet A szenvedő pásztornak szenvedést nem ismerő birodalma, amely megalapíttatott halála által, szilárdságot vett az Úr feltámadása által, kiterjesztetett a Szentléleknek pünkösdi alászállása alkalmával és biztossá lett az örök szövetség által, ‒ ez a birodalom immár közeleg. Minden elrepült óra közelebb hozza ennek a birodalomnak teljes kifejlődését. Igen, ez az ország jön; az az ország, melynek alapkövét királya saját vére által szentelte fel a Golgotán. Boldogok azok, akik ez ország eljövetelén fáradoznak, mert amikor az Úr eljön, az Ő nevük is nyilvánosságra jut. Az a „vezér, aki sok ezer lélek közül választatott ki” és az a sok ezer lélek, akik vele voltak, szorosan egymás mellett fognak állni a győzelemnek napján, aminthogy szorosan egymás mellett álltak az ütközet alatt. Akkor majd tényleg át fog menni szomorúságunk a legnagyobb örömbe.
De hagyjuk el most ezt a tárgyat, hogy még avval a ténnyé; foglalkozzunk, miszerint ez az öröm valódi, szívbeli örömet képez. „Egy szívnek örvendenie kell” ‒ mondta a Megváltó; a mi szívünk pedig nem kíván felületes, könnyelmű vidámságot, hanem igazi, szível boldogító örömet. Ezt még az örökkévalóság ideje sem rabolhatja el tőlünk. A kereszt lábánál felfakadt az örömnek egy kis forrása, mely soha el nem apadhat, soha el nem dugulhat, hanem amelynek mindvégig csörgedeznie kell. Sem a nyár heve, sem a tél fagya meg nem állíthatja folyása közben és senki sem kísérelheti meg, hogy bennünket visszatartson eme élő víztől, sőt ellenkezőleg, mi iszunk belőle mindörökkön örökké.
Beszédem harmadik részében azon általános alapelvvel fogok foglalkozni, mely eme példában bennfoglaltatik.
Az általános alapelv az, hogy mikor összeköttetésben vagytok a Krisztussal, készen kell lennetek arra, hogy szomorúság fog titeket érni. „Ti sírtok és jajgattok, e világ pedig örül.” De bármilyen szomorúságtok vagy keserűségtek is legyen eme összeköttetésből kifolyólag, a vigasz mindig kész reá. Ezek a fájdalmak mind szülési fájdalmak, ezek mind szükséges feltételei, szoros hozzátartozói egy mindjobban fejlődő, kiterjedő örömnek. Testvéreim, mióta a Krisztust megtanultátok ismerni, azóta sokkal nagyobb fájdalmatok van a bűn miatt; engedjétek, hogy ez hagy folytatódjék tovább, mert ez szentséget hoz létre, a szentség pedig üdvösséget. Nagyobb részvét, mélyebb szánalom ébredt fel bennetek a bűnösök iránt; ne akarjatok ettől megszabadulni, mert ez ahhoz fog segíteni, hogy őket jobban tudjátok szeretni, többet fogtok értük imádkozni, jobban iparkodtok javukra lenni és inkább akartok nekik szolgálni és őket az Úrhoz vezetni. Lehet, hogy ezért esetleg tűrnötök is kell, hallgatni kemény szavakat és hideg elbánást. Ne veszítsétek el bátorságtokat, mert mindezek szükségesek ahhoz, hogy Krisztus szenvedéseivel közösségben legyetek, őt jobban ismerjétek és hozzá jobban hasonlítsatok. Lehet, hogy úgy veszitek észre, hogy úgy látjátok, mintha a Krisztus ügye meghalt volna és ezen szomorkodtok, keseregtek. Az ellenség győzelmet arat, hamis tanok előrehaladnak, úgy látszik mintha Jézust másodszor is a keresztre feszítenék vagy pedig hogy a sírban fekszik, elhagyatva, elfelejtve, kimosva az emberek emlékezetéből. Helyes dolog, ha ilyesmit éreztek, csakhogy éppen ez az érzés a legjobb bizonyíték arra, hogy a Krisztus igazsága nem maradhat sokáig eltemetve a sírban, hanem arra vár, hogy minél előbb hatalmasan feltámadjon. Az evangyéliom soha sem feküdt három napnál hosszabb ideig a sírban. Ha az igazság eltűnni is látszik, nem kell azt hinnünk, hogy elveszett, hanem csak visszahúzódott azért, hogy annál hatalmasabb ugrást tegyen előre. Miként a tenger vize apály esetén messzire visszahúzódik a parttól, de később, dagály alkalmával ismét visszatér, sőt még túl is lépi a partot, ugyanúgy áll ez a gyülekezetnél. Ha úgy látjuk, hogy apály idején a víz csak igen kevéssé vonul vissza, akkor tudjuk, hogy a dagály nem lesz valami nagy; ha azonban az ár nagy mértékben leapad, akkor várhatjuk, hogy dagály alkalmával nagy gyorsasággal foglalja el ismét előbbi helyét. Legyetek mindig rajta, hogy a keresztyénség ügyét diadalra vigyétek, ha ugyan mások azt mondják is, hogy ez túlhaladott álláspont; higgyétek azt, hogy éppen azon a helyen, amely leginkább van befedve szégyennel, ott vannak elrejtve a legszebb babérlevelek. Az igazság legszebb győzelmei rendesen a legrosszabb vereségek után következnek. Higgyétek Istenben. Azt mondjátok, hogy hisztek; de ha hisztek, ne felejtsétek el, hogy mit mond a Mester: „Higgyétek Istenben és higgyétek Bennem is.” Higgyétek Krisztusban, bízzatok Benne, harcoljatok, dolgozzatok és szenvedjetek érte, mert neki győznie kell. Ő már ott ül mint király a Sion hegyén és nemsokára eljön az az idő, hogyha pogányok az ő örökségei lesznek és a földnek minden határai az Ő tulajdonait képezik. A ti szomorúságtok minden ilyen esetben örömmé fog változni.
Ha minden szenvedéstek csak abból keletkezik, mert elfogadtátok Krisztust, akkor boldogok lehettek ezért, mert amint a tavasz elhozza a nyárt, ugyanúgy következnek a Krisztusért elért szenvedések után a Krisztusban való örömök. Egy rövid kis idő múlva elérkezik utolsó szenvedéstek is. Meg fogtok halni, amint mindenkinek meg kell halni. Legyetek készen a halálra. Tekintsetek erre a legkisebb félelem vagy aggodalom nélkül. A halál az a kapu, melyen áthaladva bejutunk a végtelen örömök honába és félelem lepjen-e meg, ha ezen áthaladunk? Nem. Sőt ellenkezőleg, ha Jézussal vagytok, akkor menjetek bátran a halál elé, mert meghalni annyit jelent, mint annak a halálnak köteleit széjjeltépni, mely bennünket mindenhol körülfog és az igazi öröm és az üdvösség hónába belépni. A szenvedések reátok nézve mindvégig a szülési fájdalmak után következő örömöket jelentik. Fogadjátok el ezt a felfogást és örvendjetek ennek mindenkor.
Még egy megjegyzést teszek és avval zárok. Nem akarok emellett hosszabb ideig időzni, hanem a?ok emlékezetébe akarom vésni, akiket illet. Hallgassanak ide mindazok, kik nem hisznek a Krisztusban. Figyeljétek meg, hogy az Úr ezt mondta: „Ti sírtok és jajgattok, e világ pedig örül, ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul.” Mit vehetnénk még bele, hogy ezt a kijelentést tökéletessé tegyük? Mit? Azt, hogy e világ öröme szomorúságba fog átmenni. Ez így lesz. Az nem valami biztató dolog, hogy az istentelen most gyönyörködik, míg a bűnökben van, mert ez az öröm át fog menni szomorúságba és mindörökre fájdalomban és keserűségben lesz része. Legyetek elkészülve arra, hogy a kihágások bora az önvád maró ecetjévé fog átváltozni, amely kínozni fogja minden egyes lázadónak az öntudatát. Azok a szikrák, melyek most gyönyörködtetnek titeket, azok fogják meggyújtani az örök kárhozatnak a lángját. Minden egyes bűn, amely most talán édes is, de maga lesz a teljes keserűség, ha megérik. Jaj néktek, kik most örömet találtok a bűnben, mert egykor majd fogatokat csikorgatva sírtok és jajgattok ama Krisztus miatt, akit most könnyelműen elvettek magatoktól. A dolgok állapota bámulatosan meg fog fordulni rövid időn belül. Boldogok vagytok ti, kik most telve vagytok fájdalommal, mert egykor majd vigasztalást nyertek, de jaj néktek, kik most meg vagytok telve, mert eljön az idő, mikor éhezni fogtok. A nap nemsokára le fog tűnni felettetek, kik most örvendtek a bűnben. A szomorúság, mint valami fekete felhő ereszkedik alá a magasból, hogy titeket örökké befogadjon rémes sötétségébe. Ebből a felhőből törnek majd ki az örök igazság vakító villámai és ebből a felhőből fogjátok majd meghallani mennydörgésszerű kijelentéseit az örök átoknak. „Bocsát a hitetlenekre égő szenet, tüzet, kénkövet és perzselő szelet, mely az ő osztályrészük lesz.” Az Úr oltalmazzon meg titeket ilyen sorstól, ellenkezőleg vezessen oda, hogy Jézusnak átadjátok magatokat és higgyetek az ő nevében. Vajha meghallgatná ezt a fohászt a Jézus nevéért. Ámen.