Az Isten ítélőszéke

Minden kétségen kívül tévedés fordult elő a bibliafordításnál, mert a felolvasott rész tizedik versénél, ahol azt olvastuk „a Krisztus ítélőszéke elé”, annak a helynek így kellene hangzania: „az Isten ítélőszéke elé”. Szinte merem azt állítani, hogy ez a szó „Krisztus” becsúszott csak e kéziratba, mivel Pál apostol Krisztusról szólt és szinte természetesnek tűnik fel, hogy ezt a gondolatmenetet tovább folytatva, ugyanezt a nevet használja. Pál nem azt mondta, hogy „Krisztus”, hanem azt, hogy „Isten”, de mindkét kifejezés alatt ugyanazon személyt értette. Az apostol tudta, hogy Krisztus Isten és ha mégis Krisztusról szól, akkor evvel nem tért el a tárgytól, ha őt „Isten” cím alatt említi. Szükséges volt reá nézve, hogy az „Isten” szót használja, mert elöljáróban akart szólni egy ószövetségi helyről, amely Isten uralkodásáról szól és amely az egész emberiség által elfogadtatik és elismertetik. Ez a hely így hangzik: „Mindnyájan odaállunk majd a Krisztus ítélőszéke elé. Mert meg van írva: „Élek én, mondja az Úr, mert nékem hajol meg minden térd és minden nyelv Istent magasztalja. Azért tehát mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek.” Figyeljétek meg, kérlek, hogy mily erős bizonyítéka ez a hely Krisztus Istenségének, mert az egész hely Róla hangzik. „Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg a Krisztus, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.” És közvetlenül utána, ‒ anélkül, hogy megszakítaná a gondolatmenetet
‒ szól az apostol Istenről, amiből kitűnik, hogy ugyanegy személyről beszél, mikor Krisztusról és Istenről szól, mert az egyikre mondottakat vonatkoztatja a másikra. Egy másik helyen pedig egész nyíltan kimondja az apostol, hogy Krisztus az, aki a világot kormányozni fogja. Nézzétek csak meg a korinthusbeliekhez írt második levél ötödik részének a kilencedik és tizedik versét: „Azért igyekezünk is, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, Neki kedvesek legyünk; mert nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amiket e testben cselekedett vagy jót vagy gonoszt.” Mindezekért tehát, ‒ bár „Isten” szónak kellene ott állnia ‒ értelem szerint mégis jó a Krisztus.
Igen fontos pont lett volna Pál részére, ha különbséget vont volna Krisztus és Isten között, már tudniillik, ha kétségei lettek volna istenségére nézve. Reánk nézve mérhetetlen nagy szükség lett volna, Krisztus hogy megóvjon attól, miszerint egy közönséges embert istenítsünk. Olyan távol van azonban, hogy fáradtságot vegyen magának arra nézve, miszerint párhuzamot vonjon Krisztus és Isten között, hogy ezt a két szót minden fontolgatás nélkül cserélgeti fel egymással. Ugyanegy lélegzet alatt beszél kettőjükről, amiből újra kitűnik, hogy egy és ugyanazon személy létezik a két elnevezés alatt. „Az Úr meg fogja ítélni az ő népét” és azután „...kérlek az Isten és Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az ő országában...” (2Tim.4,1) „Íme, eljő a felhőkkel és minden szem meglátja őt, még akik által is szegezték.” (Jel.1,7) Az apostolnak ezt a kijelentését Krisztus ítéletéről egy ószövetségi jövendölés is bizonyítja, amely világosan egyedül Jehovára vonatkozik. Olvassátok csak el Ézs.45,22‒23 verseit és tanuljátok meg ebből, hogy a mi Úr Jézusunk a Jehova, imádjuk tehát Őt örömmel és boldogan, mint Megváltónkat és Istenünket, akinek dicséret és dicsőség legyen mindörökkön örökké!
Az utolsó ítéletről szóló tant, amelyről ma reggel beszélni akarok, bizonyos ok miatt hozom fel beszédem bevezetéseként. Pál úgy látta, hogy a keresztyének közt meglehetős mérvben uralkodik az a szokás, miszerint egymás ítélői legyenek. Tartok tőle, hogy ha Pál esetleg most közénk jönne, nem sok különbséget találna a jelenlegi és az akkori viszonyok között. Akkor ugyanis túlnyomó számban voltak a megtértek közt zsidók és mint ilyenek, régebbi vallásos szertartásaikat magukkal hozták a keresztyén gyülekezetbe is; azok, akik a szertartásos törvényeket áhítatosan megtartották, úgy érezték, mintha erőszakot vettek volna lelkiismeretükön, ha a törvény egyes pontjait a többiek nem vették figyelembe; és ha esetleg bizonyos szokásokkal fel is hagytak, amelyeket a törvény pillanatnyilag nem ítélt fontosaknak, de annál nagyobb gondot fordítottak mások megtartására, mint például a böjtök és az ünnepek napjaira. Egyes őszinte, de gyenge hívők afölött aggodalmaskodtak, amit ettek és a törvény utasításait a tiszta és a tisztátalan ételek fölött lelkiismeretesen be akarták tartani. Ugyanegy időben olyan tagjai volt?k a gyülekezetnek, amelyek állítottak és tagadtak egyes dolgokat; Krisztus eljövetele megszüntette az ószövetséget; az ünnepek és a böjtök mind csak előképek és árnyékok, amelyeknek a lényege Krisztus. Vagy nem mutatta-e meg az Úr éppen Péternek, az elkülönödés prédikátorának, hogy ettől kezdve immár nincs közönséges vagy tisztátalan? Azok a férfiak, kik erős hittel bírtak, gúnyolták gyengébb hitű testvéreiket, mintha azok tévtanokban hittek volna és ezáltal nehéz igát vetettek azok nyakába. A gyengébbek azonban így feleltek: „Nem, mi nem vagyunk hitetlenek, sem téves hitűek, hanem csak lelkiismeretesek, míg ti túlságosan igénybe veszitek szabadságtokat és evvel a mi érzékenységünket megbántjátok”. Ilyenképpen ítélték el a gyengébbek az erőseket és avval vádolták őket, hogy szabadságuk féktelenségbe ment át, míg ezzel szemben pedig az erősek sajnálkozással néztek le a gyengékre és még azt is kétségbe vonták, hogy ezek egyáltalán részesülnek-e a Krisztus szabadságában? Egyiküknek sem volt igaza, mert ítélgették egymást. Pál, aki maga szinte döntőleg odaállt a júdeai törvényeket fenntartó párthoz és aki minden tekintetben a tiszta és az egyenes útját mutatta a keresztyéni szabadságnak, mikor látta, hogy a civakodás szelleme tör magának oda utat, ahol a szeretetnek kellene uralkodnia, elszántan fellépett és odakiáltotta: „Ne ítélgessétek egymást; mit akartok az ítélettel? Jön majd egy nagy ítélet”. Szándékosan említette meg a jövendő nagy ítéletet, hogy így ennek óriási befolyását a lelkekre biztosítsa, különösen mikor az ítélő már az ajtó előtt van.
Engedjétek meg, hogy egy kevés ideig ennél a gyakorlati értékű pontnál időzzem, hogy így megláthassátok, miként bünteti meg Pál apostol az ítélkedés szellemét. Először is azt mondja nagyon helyes véleménnyel, hogy az természetellenes „Miért ítéled meg a testvéredet? Miért veted meg őt? Ne felejtsd el, hogy az, akit megítélsz és akit megvetsz, az a te testvéred. Azt mondtad annak a gyengébbnek, hogy neki nincs hite vagy hogy téves az a hit, amivel bír; te pedig annak az erősebbnek azt mondtad, hogy féktelen, mert a szabadságot élvezte, holott elfelejted, hogy ő a te testvéred”. Egyáltalán ha valakit bírálgatni akarunk, akkor azok lehetőleg ne legyenek azok közül valók, akik ugyanazt a zászlót lobogtatják, mint mi és akik lelki közösségben vannak velünk. Vagy nem egy családot képeznek- e az összes hívők, a Krisztus családját? Miért akarod tehát testvéredet megragadni és a magad ítélőszéke elé hurcolni, testvért a testvér ellen és ottan felelősségre vonni, sőt esetleg el is ítélni? Ha a világ ott kinn el is ítéli Krisztust, akkor ezt meg tudjuk érteni, mert a világ gyűlöli Mesterünket és gyűlölni fog bennünket is; de a keresztyén közösség határán belül nagyon kell ügyelnünk arra, hogy egymást ne bírálgassuk; inkább bocsássunk meg a gyengébbeknek, tűrjük el őket, semhogy tökéletlenségüket fedezzünk fel. Őrizkedjünk attól, hogy ott is hibákat keresgéljünk, ahol nem találunk. Adná Isten, hogy a tökéletes szeretet minden gyanú okot, rosszindulatot kiölne belőlünk, hogy teljes bizalmunk lenne egymáshoz és őszinték lennénk egymással és az Úrral szemben.
Az egymás megítélése tehát a keresztyének között először is természetellenes, azonkívül pedig megelőzése az ítéletnapnak is. Lesz majd egy nap, mikor az emberek megítéltetnek, ‒ megítéltetnek Sokkal helyesebb mérték szerint, mint ahogy ti vagy én ítélnénk, óképpen bitorolhatnánk magunknak azt a jogot, hogy az Isten ítélőszékébe ülve, az ítélendőket magunk elé állítva, mintegy próbát tartanánk ama rettenetes és félelmes órából? Az ítélet elég jókor fog eljönni; bárcsak kegyelmes lenne az Úr nekünk ama napon. Miért akarod te ezt az órát siettetni azáltal, hogy magad akarsz az ítélőszékbe lépni? „Enyém a bosszúállás, én megfizetek, szól az Úr.” Ne igyekezzünk elhozni ezt az időt avval, hogy meg akarjuk kísérelni, miszerint a konkoly és a búza között különbséget tegyünk. A konkoly, amelyről az Úr egy példabeszédben szólott, annyira hasonlít a búzához, hogy a kettő között különbséget tenni nem lehet és ezért hangzott így a parancs: „Hagyjátok? hogy együtt nőjön mindkettő az aratásig.” Az aratás idején azután majd azt az utasítást adja az aratóknak, hogy válasszák szét az igazi búzát attól, amely csak hasonlít hozzá. Ránk vonatkoztatva tény az, hogy a szentek megítélik a világot, de a jelenre nézve az a szabály: „Ne ítéljetek semmit idő előtt” Különbséget tehetünk a külsőleg vétkes és a külsőleg tiszta dolgok közt, ama jelek szerint, melyeket az Úr adott nekünk és amelyek így hangzanak: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket,” azután: „Ha valaki nem szereti az Úr Jézus Krisztust, legyen átkozott!” Mint a gyülekezet dicsőségének őrzői, kényszerítve vagyunk arra, hogy ezeket a szabályokat használjuk; de testvér és testvér között kik jelentéktelen dolgok felett különbözőképpen vélekednek, keresztyén és keresztyén között, ahol mindegyik engedelmeskedik a lelki keretének, nem szabad egymást kölcsönösen elítélni. Gondoljatok erre testvéreim! Van itt elegendő munka mindenki részére, hogy a vízbe vetett nagy hálót képesek legyünk partra húzni. Vagy mit tesztek? Leültök, hogy a jókat a hajóba tegyétek, a rosszat pedig kivessétek? Hagyjátok ezt a munkát későbbre; a fődolog most, hogy a hálót a partra tudjuk vonszolni. Feszítsétek meg összes erőtöket és úgy húzzatok. Mihamar itt lesz az az idő, hogy megnézzük munkánk eredményét a hamisakat az igazaktól elkülönítsük.
Eltekintve ettől, aztán nemcsak az ítéletbe nyúlunk bele, hanem beavatkozunk Krisztus hatáskörébe és jogaiba, ha a szenteket bírálgatjuk: „Nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt,” ‒ és ez lesz az igazi élet. Hányszor kellett már megjelennem embertársaim ítélőszéke előtt! Sokszor megtámadták a mi felfogásunkat, keresték azok indító okait; egy időben nagyon kifogásolták a mi viselkedésünket, beszédünket vagy azt a módot, ahogyan a gyülekezetben ügyeinket elintézzük. Valójában nagyon csekély fontosságú az emberek ítélőszéke előtt megjelennünk, szinte joggal vonakodhatunk attól, hogy megjelenjünk földi törvényszékek előtt, mert az ember nem Úr és nem vagyunk kényszerítve arra, hogy idézéseinek engedelmeskedjünk. Honnan ered az, hogy sok testvérünk van, aki Úrnak képzeli magát és maga elé idézi embertársait, hogy elítélje őket? Ismerek testvéreket, akik nemcsak hogy bírálgatják azon embertársaikat akikkel érintkeznek, ‒ és hozzá szigorúan bírálgatják ‒ hanem beképzelnek maguknak megfoghatatlan dolgokat olyan emberekről, akiket sohasem láttak, nem ismertek és csökönyösen megmaradtak eme felfogásuk mellett. Némelyek beképzelnek maguknak egyesekről olyan szavakat, melyeket az illetők soha nem használtak, mások pedig félreértés vagy meg nem értés miatt képtelenek valakivel megbékülni és így gonoszt gondolnak a szívükben. Úgy érzik, hogy őket kevésre becsülik és ezért vannak rossz véleménnyel bárkivel szemben. Próbáljátok csak egyszer magatokra erőszakolni ezt a véleményt, hogy titeket kevésre becsülnek és akkor rögtön azt veszitek észre, hogy mindenki lebecsmérel benneteket, aminek a következménye az lesz, hogy viszont a ti szívetekben is gyűlölet keletkezik mindenki iránt. Vannak emberek, kik különösen alkalmasak a fecsegésre, akik beszédjük által el tudják veletek hitetni, hogy Sodoma és Gomorában éltek vagy még annál is rosszabb helyen. Beplántálják szívetekbe azt az érzést, hogy mindenki, akit bizalmatokkal megajándékoztok, egy alávaló csaló, mindenki aki buzgó, egy közönséges haszonhajszoló, hogy minden hitszónok azt mondja nyilvánosan, amit titokban maga sem hisz és hogy minden szabad adakozó csak büszkeségből vagy hiúságból adakozik, úgy, hogy mindent összefoglalva, ti voltaképpen egy oly helyen laktok, ahol a nép tízezerszer gonoszabb, mint Júdás Iskáriotes volt. Mikor az ember egy ily csúnya tulajdonságú egyént végig hallgatott, akkor este hiába fekszik ágyába, nem képes aludni. Az egyedüli vigasz az, hogy semmi sem igaz mindeme csodálatos felfedezésekből. Ezek a jellemtelen, alávaló megnyilatkozások semmi mást nem jelentenek, mint az ítélgetésnek egy igen alacsony fokú megnyilatkozását. Miért tulajdonítanak oly sokat ezeknek? Minekutána úgy ti, mint én mindent megtettünk, hogy az ítélgetésektől menekülve, eme emberektől megszabaduljunk, ‒ ha legjobb oldaláról tekintjük meg ezt a dolgot, akkor nem más, mint kicsinye: gyermekjáték, ha pedig a legrosszabb oldalát tekintjük, akkor durva beavatkozás az Úr Jézus jogaiba, aki az egyedüli ítélő az anyaszent egyházban és aki rövid idő múlva mint a legfőbb Bíró el fog jönni mennyek felhőin és meg fogja ítélni ezt a világot.
Az apostol meglehetős erősen kifakad az Űr gyülekezetében meg nyilvánuló gáncsoskodás gonosz szelleme ellen és hogy erre halálos ütést mérjen, így szól: „Ez mind hiábavalóság; egyikőtöknek sem kell a másikat ítélgetni, mert mindketten, te a testvéreddel együtt, megjelentek: az Isten ítélőszéke előtt. A te bírálatodra semmi szükség nincsen, mert ha egy ember értéktelen, akkor a bíró majd elítéli azt; nem kell a mindenható jogaiba beavatkoznotok. Az Úr mindenesetre jobban tudja az emberek viszonyait, viselkedését és cselekedeteit, mint bárki e földön.”
De még valamit. A ti ítéletetek mindenképpen felesleges; az időtöket sokk?l jobban felhasználhatjátok, ha meggondoljátok, hogy most,, mikor oly szorgosan és szigorúan bírálgattok mindenkit, akiben csak egy kis hibát vesztek észre, azalatt ti magatok is észrevétlenül közeledtek oda, ahol egy nem tévedő szem fog ítélet alá vonni. Igyekezzetek tehát arra, hogy könyveitek rendben legyenek és minden tétel megfeleljen magáért. Ha megóvjátok saját szíveteket, melyből élet fakadhat; ha nyelveteket megőrzitek és féken tartjátok és ezáltal uralkodtok egész lényeteken; ha a jó cselekedeteket nyújtó alkalmakat felhasználjátok; ha felnéztek Uratok szemeibe, mint a rabszolganő néz úrnőjére, ha mindezeket megteszitek, akkor olyasmit tesztek, amely sokkal jobban kifizeti magát, mint a mások bírálgatása; sokkal jobban válik Isten dicsőségére; sokkal nagyobb hasznot hoz a gyülekezetre és sokkal inkább válik saját lelketek üdvére. Ezért mondja is végül az apostol: „mert mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek.”
Testvéreim és nővéreim, élőtökbe tárom ezeket az igazságokat; ezek az igazságok mindenesetre inkább néktek valók, mint a világnak. Ez azoknak szól, kiknek van hitük, kik a Szeretet háztartásában bent vannak, akikhez van intézve az a figyelmeztetés, hogy ne ítélgessenek és minden abból az alapból kifolyólag, hogy „mindenki maga ad számot magáról az Istennek”. Nem tudom, hogy szükségtek van-e különös figyelmeztetésre a barátságtalan ítéletek miatt, azt azonban tudom, hogy figyelmeztetésre szükségtek van, mint ahogy minden gyülekezetnek szüksége van erre. Nagyon hálás vagyok azért, hogy nem kell sokat szenvednünk e nagy bűn miatt; ennek dacára azonban mégis előfordul ez kisebb-nagyobb mértékben még mindig a hívők között. Nemrégen olvastam egy érdekes lapban egy igen jó megjegyzést a Jelenések könyvéről, amely jó hasonlatot ad a kezembe; a szerző azt igyekszik megmagyarázni, hogy miért nincs a Dán törzse megnevezve a mennyei jelenésekben azok között, melyekből tizenkétezer lélek lett kiválasztva. Az összes törzsek itt vannak, csak egyedül Dán hiányzik és Manasse törzse foglalja el az ő helyét. Azt mondja a szerző, hogy azért, mert Dán „ítélőt” jelent vagyis olyant, aki bíráskodik. Ezek a „gonosz gondolkozású bírák” (Jak.2,4) mindenkor sok csapást és bajt okoztak az Izraelnek; egy cseppet sem haboztak attól, hogy meg ne ítéljék és el ne vessék a testvérüket és mindent s mindenkit megítéltek,, kivéve csak önnönmagukat. Mindenki, aki a Sibbolethet nem tudta kimondani (Bír.12,6) úgy mint ők, azt elítélték, mint valami eretneket, akit nem szabad eltűrni, hanem amennyire hatalmuk kiterjed, lehetőleg kiirtani. Hiába volt az megírva: „Azért idő előtt semmit se ítéljetek; míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait és akkor mindenkinek az Istentől lészen a dicsérete”. (1Kor.4,5) Dacára minden előnyüknek, melyben e törzsnek része volt, mégis megtették azt, hogy rókákat összekötözve, farkaik közé tüzes csóvákat raktak és így felgyújtották szomszédjaik gabonakazlait, a vetéseket és az erdőket. Ez egy oly cselekedet, amelyet még Sámsonnál sem tudunk elfogadni, mikor ugyanezt cselekedte a filiszteusokkal. A Dán nemzetségének ez az előszeretete a rókák és a tüzes csóvák iránt, mint egy vörös fonál végighúzódott történetükben egész a mai napig. És így azután Dán, az ítélő helyett bírunk egy Manasséval, aki felejt; egy olyannal, akit bár testvérei eltaszítottak, az ő sértéseiket mégis eltűrte és elfelejtette és ezt mi jó cserének tartjuk. Ott fenn pedig az örök otthonban, az új Jeruzsálemben, ahol nincsenek hibák és fogyatkozások ottan Dán, a „földi kígyó” vagy a „fiatal oroszlán” nem fog helyet kapni. Ha esetleg némely dán nemzetségűek vagy dáni indulatúak ez hallják vagy olvassák, könyörögjenek kegyelemért, hogy szokásaiktól és rossz természetüktől megszabaduljanak.
Most azután rátérek beszédem tárgyára, a jövendő ítéletről szól tanra. Bárcsak az Úr bevésné ezt szíveinkbe. Fordítsuk gondolatainkat a jövendő ítéletre és vegyük figyelembe legelőször is azt, hogy ez az ítélet általános lesz. „Mert mindnyájan odaállunk az Isten ítélőszéke elé.” Ítélet alá esnek tehát az emberiség minden rendű és rangú tagja. Felelősségre vonatik az erősebb gyülekezeti tag is, aki szabadságában oly messzire ment, amennyire csak tudott messzebbre is, mint amennyire szabad lett volna Azt mondta hogy neki igaza van, hogy helyes az, amit tesz de voltaképpen csak a Krisztus ítélőszéke előtt tűnik ki, hogy igaza volt-e. Ítélet alá esik a gyengébb testvér is. Felelősségre vonatik ő aki oly szigorú és pontos volt: neki is meg kell jelennie a Krisztus ítélőszéke előtt, mert esetleg hibáztatta azokat, akik lelkiismeretük szabadságában bátrabban jártak el. A jámborság bármily magas foka sem szabadi meg eme utolsó vizsgálat alól és semmiféle gyengeség sem szolgálhat enyhítő körülmény gyanánt. Az az ember, aki egy talentumot kapott, éppen úgy felelősségre vonatik, mint az, aki tízet kapott. A gyenge keresztyének sok próba alól mentetnek meg az Isten kegyelme által, hanem ez utolsótól senki sem szabadulhat meg, sem a gyenge, sem az erős.
Azok az emberek, akik a gyülekezetben valamilyen hivatást töltenek be, felelősségre vonatnak ezért, miként ezt Pál apostol a zsidókhoz írt levele 13, 17. versében mondja is: „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak telkeitekre, mint számadók.” És ismét: „Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az az, hogy mindenik hűnek találtassák ... aki ugyanis engem megítél, az Úr az.” Térdre hullva kérhetném a ti részvéteteket, hogy egy ily nagy gyülekezetnek prédikálhatok, azonkívül még egy sokkal nagyobb tömegnek, akikhez a sajtó útján szólhatok. Ki az, aki egy ilyen helyen hűnek találtatik? Azt hiszem, az összes prédikátorok könnyekkel a szemükben kiálthatnak hozzátok: „Testvérek, imádkozzatok értünk.” Legforróbb és legőszintébb kívánságom az, hogy ment legyek minden embernek a vérétől. Ha azt mondhatnám halálos ágyamon, amit Fox György mondott, hogy: „Tiszta vagyok, tiszta vagyok ...”, akkor ez szinte magába foglalná az egész mennyországot, amit csak kívánni tudnék. Vajha úgy tudnánk betölteni hivatalunkat, hogy végül képesek lennénk ilyen nyilatkozatra, mint Pál: „Ama jó harcot megharcoltam, a hitet megtartottam.” Ez az én lelkem legönzőbb kívánsága.
Igen, de csakhogy nemcsak prédikátorok, diakónusok, vének és olyanok, akik a gyülekezetben valami magasabb állást töltenek be, vonatnak felelősségre a Krisztus ítélőszéke előtt, hanem a legkisebb tagok is, akik sohasem merészkedtek másra gondolni, minthogy gyülekezeti tagok legyenek. Nem lesztek képesek arra, hogy egyszer s mindenkorra elrejtsétek magatokat. Annak az embernek, akinek csak egy tálentomja volt, éppen úgy meg kellett jelennie ura előtt, mint annak, akinek tíz volt; mindkettőnek számolniok kellett cselekedetükről. A mi Urunk minden egyes szolgájának megmondja: „Vess számot sáfárkodásodról.” „Isten megítéli az igazakat és a hamisakat”, „mert nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt.” Nincsen arra alkalmam, hogy behatoljak az ítélet lényegébe, tekintettel az igazakra és a hamisakra, hanem hivatkozom arra a tényre, hogy az egész emberiség megítéltetik a Rómabeliekhez írt levél 2. része, 5. és következő versei szerint: „De te (ember) a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára, aki megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint. Azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, megfizet örök élettel; azoknak pedig, akik versengők és akik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, megfizet búsulással és haraggal. Nyomorúság és ínség lészen minden gonoszt cselekedő ember lelkének, zsidónak először, azután görögnek; dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jót cselekedőnek, zsidónak először, azután görögnek. Mert Isten előtt nincsen személyválogatás.”
Micsoda óriási, tarka tömeg fog összegyűlni az ítélet napján, minden nemzetségből, népből és nyelvből! Lesznek ott mindenféle korú emberek. Lesznek gyermekek, ifjak, leányok és hosszú életet élt aggok. Lesznek ott királyok és hercegek, hogy előterjesszék sáfárkodásuk eredményét, lesznek tanácsadók és bírák, hogy megfeleljenek a legfőbb Bírónak. Ott lesz a szegényeknek, a szűkölködőknek és a szomjazóknak óriási tömege és ott lesz azoknak a lelkeknek rémítő nagy sokasága, kik Istent elfelejtették, lelküket pedig elhanyagolták. Mindnyájan ott lesznek, kivétel nélkül. Az ítélet általános lesz. János ezt mondja: „Láttam a megholtakat, úgy a nagyokat, mint a kicsinyeket, ott állani Isten előtt.” Úgy a bárányok, mint a kosok egybesereglenek a Pásztor előtt, aki el fogja választani őket egymástól; az okos és a bolond szüzek egyformán meghallják majd a kiáltást éjnek idején: „Imhol jő a vőlegény!”; a sziklára és a homokra épített házak egyformán megpróbáltatnak az utolsó, a legrettenetesebb vihar által; a búza és a konkoly egyaránt kivágattatik; jó és rossz halak egyaránt kivettetnek a hálóból, míg a tömegek, a népek, kik nem ismerték Istent, rettegéssel és gyötrelemmel fogják hallani az ítéletet, amely hangzik feléjük.
Az élet könyve meg fog nyittatni akkor és a szentek és bűnösök egyaránt hallják a rájuk vonatkozó ítéletet. Azt mondja az Isten Igéje: „Mert nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amit e testben cselekedett, vagy jót vagy gonoszt!” A szentek részére az ítélet azért, amit cselekedtek, tiszta igazságból fog hangzani, mert hiszen az ő cselekedeteik azt tanúsítják, hogy tényleg Isten fiai voltak. Azt fogja mondani a Bíró: „Jöjjetek ide, Atyámnak áldottai és bírjátok e földet, mely megkészíttetett néktek e világ fundamentumának a felvettetése előtt.” És azután jön az indokolás: „Mert éhező voltam és ennem adtatok nekem, szomjas voltam és innom adtatok nekem.” Ezek a szavak lesznek a bizonyítékok arra nézve, hogy Ők a Krisztusban voltak, bizonyítékok arra, hogy hit által megigazultak. Ezzel szemben a másik oldalon keserűen fogják hallgatni annak a ténynek bizonyítását, hogy ők nem az Úr neveltjei, mert azt fogja nekik mondani: „Mert éhező voltam és nem adtatok ennem, szomjas voltam és nem itattatok meg engem, beteg voltam, fogoly voltam és nem látogattatok meg engem.” A legkevésbé sem kell félnünk a jövendő ítélettől, ha tudjuk, hogy a Krisztusban vagyunk, mert ki az, aki fél a törvényszék elé menni akkor, mikor tudja, hogy a bíróság elnöke mihamar ki fogja mondani az ő ártatlanságát. Ah, mily tökéletes, mily teljes a keresztyének szabadsága! Nem lesz ott egyetlen egy vádló sem. Olyan fényesen ki fog tűnni egy hívő lélek megigazulása a hit által, hogy mikor ítélet alá kerül, egyetlen egy vádlója sem fog megjelenni. Mert „ki vádolja az Isten megigazultjait?” Ez a kérdés betölti zengésével az egész
ítélőcsarnokot, ahol Isten van, a hű, a mindent látó Isten, Talán Ő vádolja őket? Távol legyen! „Isten az, aki megigazít.” Azonkívül pedig a csarnokból ismét felharsan a kérdés: „Ki vádolja az Isten megigazultjait?” Meghallják ezt a szózatot a mennyben, és az angyalok, ‒ akik minden hívőt őriznek és figyelnek, amint célja felé halad ‒ nem lépnek fel vádolóan. Ezt a kihívó kérdést meghallják a pokolban, ahol az ördögök fogcsikorgató dühvel gondolnak a hívőkre, de még sem mernek egy hazugságot vagy rágalmat kovácsolni ellene. Boldog ember az, aki bátran mondhatja: „Immár eltétetett nékem az igazság koronája, melyet az Úr, amaz igaz Bíró, meg fog nékem adni azon a napon.” Figyeljétek csak meg, hogy azt a koronát, mint „Bíró” fogja adni és pedig „ama napon”; ki az tehát, aki félelemmel lép az ítélőszék elé, ha minden panasz és minden vád elhal, sőt ezenfelül még jutalom is kínáltatik?
De ti még azt mondjátok, hogy a hívő vetkezett. Igen, vetkezett, de ezek a bűnök megbocsáttattak és most olyan igazsággal ruháztatott fel, mellyel meg tud felelni a törvénynek. Meg akarom néktek mondani, mielőtt másra térnék át, hogy miképpen lesz a keresztyén ítélet alá vonva, dolgai megbírálva, úgy hogy kizárt dolog, miszerint átok alá essen. Ide tartozik a másik felharsanó kérdés: „Ki az, aki átkozni akar?” A Bíró az egyedüli, aki megátkozhat valakit és mi biztosak vagyunk, hogy ezt nem fogja megtenni, mert „Krisztus az, aki meghalt és aki fel is támadott és aki. az Isten jobbjánál esedezik mi érettünk.” Ne rettegjetek tehát attól, hogy nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hanem imádkozzatok, hogy mint János mondja „örömünk legyen az ítélet napján, mert az Úr Jézus az, aki ‒ mint Júdás apostol írja ‒ ,,titeket a bűntől megőrizhet és az ő dicsősége elé állíthat feddhetetlenségében nagy örömmel.”
Nincsen senki, nem volt és nem is lesz, aki megszabaduljon az ítélettől. Az Ádám és az Éva törzséből származott minden lénynek meg kell felelnie magáért. A földnek királyai, főemberei, az erősek, a nagyok, a szabadosok és a gyengék egyaránt mind meglátják annak az ábrázatját, aki az ítélőszékben ül. Meg kell jelennünk úgy, mint ahogy büntetés vagy elővezetés terhe alatt meg kell jelennie mindenkinek a földi törvényszék előtt. Jézus szavai így hangzanak: „Íme eljövök hamar és az én jutalmamat magammal hozom, hogy megfizessek mindenkinek érdeme szerint.” Mily kelletlenül fognak a lázadók megjelenni ott a trón előtt. Fáraó megismer ottan valakit, aki sokkal nagyobb mint Mózes. Heródes meg fogja látni a kis gyermeket a trónon ülve. Júdás felakasztotta magát, hogy lelkiismeretének ítélete elől megszabaduljon, de semmi esetre sem fog Isten ítélete elől megszabadulni. Habár több mint négyezer esztendő múlt már el, mióta emberek halnak ezen a földön és csontjaik már teljesen porrá és hamuvá váltak, mégis ha az ítélet harsonái megzendülnek, akkor minden test feltámad, megelevenedik és mindenki saját magáért fog felelni ama nagy napon a Mindenség bírójának Fogadjuk el tehát ama igazságot, hogy Isten egy napot rendelt, melyen az egész világot igazságban megítéli ama férfiú által akit erre kirendelt.
A második igazság, amelyet annyira ki akarunk emelni, amennyire csak lehet, az, hogy ez az ítélet egyéni, azaz személyes lesz minden egyes lélek számára. Ez a tulajdonképpeni veleje annak, amit az apostol mond, hogy: „Mert mindegyikünk maga ad számot magáról az Istennek.” Az ítélet nem lesz egybefoglaló vagy összevont egy egész nemzetség részére, hanem mindenki egyedül fog számot adni magáról; nem fog szólni az ítélet családról vagy egy egyesület tagjairól, hanem minden egyes lélekről külön-külön. Ügyelj erre, óh ember! Mindenkinek számot kell adni a maga cselekedeteiről, gondolatairól, szavairól és szándékairól, sőt nemcsak erről, hanem saját magáról. Mindenkinek számot kell adnia szívének állapotáról, kedélyének felfogásáról Istennel szemben, azután arról, hogy megtért-e, hisz-e, szereti-e Istent és hogy buzgó, igaz és hű volt-e? Ha a számadás csak a gondolatokra, szavakra és cselekedetekre vonatkoznék, már elég volna, csakhogy mindenkinek saját magáról kell számot adnia, arról, hogy mi volt, hogy mit tett, hogy mi volt a szívében és arról, hogy mily cselekedetek jöttek létre ezáltal. Ah, milyen kihallgatás lesz ez!
Számot kell adnunk azután arról, hogy miként bíráltunk meg és ítéltünk el egyeseket. Nem arról, vagyis nem arra kell felelnünk, hogy azok mit tettek, akiket megbíráltunk, hanem arra, hogy nekünk elég bátorságunk volt, miszerint megítéljük őket. Gondoltatok-e már arra ti, kik másokat ítélgettek, hogy ezáltal felállítjátok azt a szabályt, amely szerint ti is ítélet alá vonattatok? Általában úgy veszem észre, hogy éppen azok, akik a legszigorúbbak mások iránt, nagy kíméletet és elnézést várnak a maguk számára. Az ilyen szempontok azonban nem lesznek figyelembe véve az utolsó napon, mert így olvassuk az Írásban: „Amilyen ítélettel mértek, olyannal mérnek néktek is.” A Bírónak csak ezt kell mondania: „Ok már ítéletet mondtak saját maguk felett: elítélték már saját vétkeiket, mikor azokat másokban meglátták; a legnagyobb büntetéseket mondták ki a legkisebb hibákra és ezért a saját ajkukról kimondott ítéletek vonatkozzanak reájuk.” Nem kell felelnetek a mások cselekedetiért, hanem helyt kell állnotok magatokért, amaz ítélet szerint, amely szerint ti másokat ítéltek. Az utolsó és legfőbb felelősségre vonás teljesen egyéni lesz, azért jól nézzetek magatok elé.
Ez a számadás azután a szöveg szerint teljes meghódolással lesz egybekapcsolva. „Mert nékem hajol meg minden térd és minden ajak engem imád.” Lehet, hogy te ma így szólsz: „Mi közöm van nékem Istennel?” ‒ de majd akkor minden kétségen kívül közöd lesz vele. Amily igaz, hogy Isten él, oly igaz, hogy meg fogod hajtani térdeidet Előtte. Azt is mondhatod még ma: „Mit törődöm avval, hogy mit mond a Biblia!” De fogsz ám még törődni avval, oly igazán, ahogy Isten él és ez a meggyőződés a legerősebb lesz, amely elképzelhető. Isten megesküdött önmagára és néked az ő uralmát el kell fogadnod. Feltétlenül jobban teszed tehát, ha most meghajtod magad, mert vagy hajolnod vagy törnöd kell. Isten azt akarja, hogy minden élő lény elismerje őt a világ urának. Vagy nem ő teremtett-e meg magának? Nem egyedül ő az, akinek mindent köszönhetünk? Az Úr sohasem fogja eltagadni előttünk az uralkodásra való jogait. Ő a mindenség alkotója és ezért megköveteli, hogy minden térd meghajoljon Előtte és minden nyelv megvallja Őt. Azután el kell ismerned Őt, ‒ szól az írás. Ezalatt azt értem, hogy el kell ismerned, miszerint Isten a te Urad és Mestered és neki joga van arra, hogy téged megítéljen; el kell ismerned, hogy az ő törvényeit meg kellett volna tartanod és aztán el kell ismerned, hogy vetkeztél, helytelenül cselekedtél és úgy viselkedtél, ahogy nem kellett volna. Ezt a beismerést meg kell tenned, ezt vissza nem vonhatod. Ah, miként fognak az istentelenek és a hitetlenek nyelvükbe harapni, mikor arra lesznek kényszerítve, hogy megvallják balgaságaikat és helytelenségüket; de ezt ki kell ejtenie minden emberi ajaknak. Mikor Isten az ítéletet kimondta és az istenteleneket a pokolba küldte, akkor ők maguk fogják beleegyezésüket adni, hogy az Úr igaz, dacára, hogy elítélte és megbüntette őket. Az Úr arra törekszik, hogy mi vagy ez életben vagy a halálban igazoljuk őt, miszerint elismerjük, hogy ő az igaz Isten.
Hozzátok fordulok, kedves hallgatóim, avval a kérdéssel, hogy készen van-e már számadástok, melyet Isten elé fogtok terjeszteni? Egyáltalán vezettek-e számadást? Olykor, mikor egy-egy kereskedő vagy iparos ember a bíróság előtt megjelenik, kiderül, hogy semmiféle könyvvezetést nem űzött, ami feltétlenül rossz jelre mutat. Azt hiszem, el tudjátok képzelni, hogy mit tart a bíró az ilyenekről. Mernétek-e most a vizsgálat elé menni és a kérdésekre felelni? Tudnátok-e számot adni házvezetéstekről? Be vannak-e oda vezetve pontosan az adatok és nem fordult-e elő, hogy olyan dolgok, melyeket a „követel” oldalra kellett volna írni, a „tartozik” oldalra lett bevezetve? Ha hamisítást követtetek el, akkor az rossz lesz számotokra, mert a legfőbb ellenőr mindent utánanéz és egy pillanat alatt reájön bármilyen hibás tételre. Készek volnátok-e arra, hogy számadástokat e pillanatban előterjesszétek? Keresztyén testvéreim, úgy te, mint én, talán várnánk egy kissé, mielőtt ,,igen”-t mondanánk? Azért mégis azt hiszem, hogy megfelelhetnénk, mert tudjuk, hogy Isten elfogad bennünket. Ellenben azok, akik sohasem gondoltak Istenükre, mit fognak majd cselekedni? Mi tehetnek majd ha mindegyiküknek számot kell adni magáról, holott ők soha nem vezettek könyvet, kivéve azt, amely el fogja ítélni őket, mert Mesterük jóságát megvetették, az örök Istennel pedig semmit sem törődtek. Ez az ítélet tehát egyéni lesz. Nem viheted magaddal az ítélet csarnokába istenfélő édesanyádat és nem jelenhetsz meg öreg édesatyád társaságában a Bíró előtt. Óh, gyermekek, ne felejtsetek el, hogy nem szülőitek után fogtok ítélet alá esni, hanem cselekedeteitek után. Meg van írva: „Mert az embernek Fia eljő az ő Atyjának dicsőségében, az Ő angyalaival és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint.”
Gondoljatok erre. Vajha Isten segítene benneteket!
Harmadszor ez az ítélet isteni lesz. „Meg kell jelennünk az Isten ítélőszéke előtt.” Az ítélet általános, egyéni és isteni lesz; mivel pedig az Isten ítélőszéke előtt lesz, tehát ezenfelül még igaz is lesz. Isten nem fog elnézést tanúsítani, nem fog érdemtelenül megvádolni és nem fog jónak tartani csak azért, mert jól jelenünk meg Előtte. Nem fogja csak felületesen megvizsgálni a dolgokat, hanem behatol azoknak lényegébe. Készen vagytok arra, hogy megvizsgáltassatok, miként a fémet a tűzben? A tűz által történő megpróbáltatás csak szegényes példája annak a megvizsgálásnak, amelyet a Mindenható szemei előtt minden halandónak végig kell állnia. Meg fog bennünket vizsgálni a legtökéletesebb igazság mértéke szerint. Mi e földön megvizsgáljuk egymást és ha éppen olyan adakozók, épp oly imádkozok, ugyanolyan kegyelmi ajándékoknak tulajdonosai vagyunk, mint társaink, akkor jónak tartjuk magunkat. Csakhogy a szentség mérlege messze van ettől. Ott nem te leszel a mérleg egyik serpenyőjében és én a másikban, és ha éppen olyan jámbor vagyok, mint te, akkor elfogadtatom. Nem, nem. Egy más mérték lesz mérvadó, nem ez. Ott az lesz megvizsgálva, hogy mily mértékben van meg szívetekben az igazság, a szeretet Isten iránt és a hasonlóság Krisztussal. Meg tudtok felelni eme feltételeknek? Feltétlenül alapos lesz ez az ítélet. „Az Úr megvizsgálja a szíveket.” Nem a szerint fog ítélni, ami a szemek előtt látható, hanem felkutatja a szívek rejtett gondolatait és azok szerint ítél. Akkor az összes alapok megvizsgáltatnak, akkor nyilvánvaló lesz, hogy az, amire az ember épített, az üdvnek kősziklája-e vagy az elbizakodottság homokja. Nem volt és nem lesz soha olyan nap, mint az ítéletnek ez a napja. Mert Isten minden elrejtett dolgot napvilágra fog hozni, legyen az jó vagy rossz, igaz vagy hamis.
Ez az ítélet pártatlan lesz. Mi emberek mindjárt a magunk pártjára állunk, ha rólunk van szó. Rólunk mindig csak igen szelíden szabad szólani, kivéve még, ha nyomott hangulatban vagyunk, mert akkor meg betegesen érzékenyek vagyunk. Isten azonban teljes pártatlansággal fog megvizsgálni bennünket. Az a gyémántgyűrű, amely az ujján fénylik, tisztelt uram, nem fog önnek semmit sem használni és azok a pompás ruhák, amelyeket ön hord, nagyságos asszonyom, a legcsekélyebb befolyással sem lehetnek az ítélet mérvére és lényegére. A tudomány, az egyetemi képzettség és a „dr.” szócska semmit sem ér, ugyanúgy mint a grófi korona vagy a büszke hercegi cím a legkevesebb előnyt sem adhatja, mert a címeres pajzsok és a kikályi koronák nem jelentenek semmit az Isten trónja előtt, hol egyedül csak az egyén lesz figyelembe véve.
Ez az ítélet végérvényes lesz. A legfőbb Bírónak a szava mindent bevégez. Ha azt mondja: „Menjetek el tőlem, átkozottak!” ‒ akkor nincs fellebbezés. És ha így szól: „Jöjjetek hozzám, ti áldottak! ‒ akkor immár véglegesen boldogok, akik így hazát találtak. Vajha senki sem hallaná közülünk azt, hogy: „Menjetek el tőlem!”, mert nem másíthatja meg többé ezeket a szavakat; mennetek kell, mindig messzebbre és messzebbre attól, aki maga képviseli a reménységet, az életet és az örömet. Nincs remény arra, hogy valaha ezt mondja: „Jöjjetek vissza, ti átkozottak!” Ilyen gondolatról tegyetek le. Ellenben hangzani fog: „Menjetek a kárhozat örök tüzébe!” Mentsen meg Isten egy ily ítélettől.
Az Isten által felajánlott kegyelmet most könnyen elvetjük, de akkor majd felelnünk kell érte. A Bíró, aki az ítélőszékben ül, a legnagyobb és legteljesebb kegyelmet nyújtotta néktek e földön, de ti, hitetlen lelkek eldobtátok ezt magatoktól. Azok feltétlenül megérdemlik a legteljesebb kárhozatot, akik lekicsinylik az Örök Szeretetet. Mikor a Bíró majd így fog szólni: „Ennek a vádlottnak, aki itt a korlát előtt áll, a teljes bocsánat nyújtatott, ő azonban vonakodott ezt meghallgatni, mikor pedig meghallgatta, annak elfogadását bizonytalan időkre elhalasztotta s ezáltal Krisztus vérét lábaival taposta és saját magát ítélte el.” Ha ez így lesz, akkor ez a cselekedet fogja a legborzasztóbb mardosásokat végbevinni lelkiismeretetekben az örökkévalóság idején. Elhajítottátok magatoktól a kegyelmet; ellöktétek az örök szeretetet és érdemteleneknek tartottátok magatokat a megmentésre. Ez a bűn mint egy malomkő fogja örökké nyomni lelkiismereteteket.
Vannak azután a bűnök közt olyanok, melyek tudott, meggondolt és elhatározott rossz cselekedetek. Voltatok-e olyan helyzetben, hogy szándékos bűnt követtetek el és nem menekültetek rögtön a Krisztushoz?
Válogattatok a bűnök között, tudva, hogy úgy ez, mint amaz egyaránt bűn? Talán még most is válogattok a bűnök közt és ellent álltok lelkiismeretetek szavának? Gondoljátok meg, hogy az ismételt bűnök, az állandóan elkövetett bűnök gyorsabb és biztosabb romlást fognak okozni. Ezek a bűnök egyenesen felmennek az Isten ítélőszéke elé és legelőször emelik fel vádjaikat ellenetek.
Nem tudom befejezni beszédemet e nyomasztó fellegek alatt. Törj elő napsugár, hozz fényt és melegséget! Keressétek fel azt a helyet* (Az angol Istentiszteleteknél, általában ‒ úgy mint nálunk is némely helyen ‒ mindenki magával hozza Bibliáját és kikeresi azt a helyet, melyet a prédikátor felolvasott, hogy ő maga utána olvassa) amelyre vonatkoztatta Pál apostol e szavait, mert ottan kedves, evangyéliumi szellemű szavakat találtok, amelyek nagyon jól hozzáillenek beszédemhez. Pál apostol az Ézsaiás próféta 42. rész. 23. verséből fűzte tovább gondolatmenetét. Nem írta le a verset szó szerint, hanem az értelme ugyanaz. Így hangzik: „Magamra esküdtem és igazság jött ki számból, egy szó, amely vissza nem tér: hogy minden térd nekem hajol meg, reám esküszik minden nyelv.” Nos, melyek azok a szavak, melyek megfelelnek ezeknek? Nézzetek csak utána; megvárom míg kinyitottátok Bibliátokat. Megtaláltátok azt az áldott helyet? Isten kinyilatkoztatja, hogy minden térdnek meg kell hajolnia Előtte és mindenkinek el kell ismernie az Ő hatalmát; de melyek azok az intő szavak, melyek figyelmeztetésként álltak emez eskü előtt?
Szeretném, ha fényes, tündöklő, sőt a villámsugárhoz hasonló betűkként tudnám ezeket a szavakat csillogtatni: „Nézzetek én reám, földnek minden lakosai, hogy megtartassatok, mert én vagyok az Úr és nincsen rajtam kívül még egy.” A kegyelemnek eme szavai szorosan az ítélet szavai mellett állanak. Jertek tehát kedves lelkek, ti, kik bűnösök vagytok, jertek és hajtsátok meg magatokat Isten előtt, mielőtt az ítélet székébe lépne. Jertek és tegyétek meg akarattal azt, amit később esetleg akaratok ellen kellene megtennetek. Jertek el, ismerjétek el, hogy egyedül ő a Bíró, aki minden tiszteletre érdemes; ismerjétek el, hogy egyedül ő Király és neki engedelmeskednetek kell; ismerjétek el, hogy az ő alattvalói vagytok és kényszerítve lesztek arra, hogy Neki szolgáljatok; lássátok be, hogy igazságtalanságot követtetek el, súlyos igazságtalanságot, amennyiben nem tartottátok be törvényeit; jertek és írjátok le bűneitek sorozatát, áruljátok el saját magatokat, ítéljétek meg magatokat, nehogy egyebek ítéljenek fölöttetek és végül jertek, valljátok meg, hogy megérdemlitek az Isten haragját és alávetitek magatokat az Úr igazságos ítéletének Azután nézzetek fel újra az Urra, a ti Megváltótokra és szóljatok így „Édes Uram, tudom, hogy te vagy az én Bíróm, de te vagy az ér Szabadítom is; odaállok az elítéltettek közé, de látom, hogy ott állsz; te én helyettem, az igaz a hamis helyett, az én közbenjáróm, aki bűnt és büntetést hordoz el helyettem. Drága Uram, légy az én közbenjáróm az Atyánál, átadom magam néked, itt állok kihallgatva, elítélve, megbüntetve, holtan és újra feltámadva Benned és ezért megkegyelmezve, szabadnak ítélve, megigazulva és szeretve a Jézus Krisztus érdeméért.”
Jézusnak vére s érdeme Ez lelkem éke s öltönye, Istennél ezzel állok meg,
Ha egykor mennybe felmegyek.
Az Isten áldjon meg benneteket. Ámen.