Igen kellemes, áldás teljes lehetett ez az út Jeruzsálemtől Emmausig. Nem voltak-e ezek a tanítványok boldog emberek, hogy ilyen útitársuk volt, mint az Úr Jézus és hogy ily érdekes tárgyról hallhatták őt beszélni és nem telt-e meg szívük túláradó boldogsággal ez isteni láng érintésére, mely mellettük lángolt? Csakhogy kedves testvéreim, ne gondoljátok, hogy ezek voltak az egyedüli férfiak kik az Úrral vándoroltak. Úgy tűnik fel nekem, hogy sokaknak szemé bői tudnám ezt kiolvasni: „Nekem is volt társaságom a Magasságosnak fiával; az én hitszemeim is látták őt és füleim hallották az ő hangját.” Ah, mi tudtuk, hogy Jézus maga közeleg hozzánk és a Szentírás szavát úgy hallgattuk, mintha azok éppen most hagyták volna el a Megváltó ajkait és ezért tudtak a Szentlélek ereje által annyira a szívünkbe hatni, hogy azt lángba borították és most úgy lobog, akárcsak a borókafából rakott tűz, amelynek tudvalevőleg rendkívül heves égése van. Legyei hála érte Istennek, a mi drága Mesterünk még most is legjobb és leghűbb barátja övéinek és az élet útjain való vándorlásunkban magunk mellett láthatjuk Őt. Bár egy bizonyos értelemben „nincs itt, mert feltámadott”, de viszont egy másik értelemben annál inkább köztünk van mert feltámadott. És addig, míg fel nem támadott, egy időben csak egy helyen jelenhetett meg, ellenben most minekutána feltámadott, Szentlelke által ezer meg ezer helyen lehet jelen egyazon időben és most nem megy csak Jeruzsálemből Emmausba, hanem számtalan faluban, számtalan hosszú utcán és számtalan hajlékban van jelen egyszerre. Jézus szívesen jelenti meg az ő népének; nem idegenkedik övéinek szemei elől. Kénytelenek vagyunk elismerni azt a tényt, hogy ő nem szégyenli magát a mi testvérünknek kijelenteni és velünk együtt haladni utunkon.
Igen, az Úr Jézus néha még azokhoz is közeleg, azokkal is együtt halad, akik nem tartoznak az ő népe közé és habár azok nem is ismerik fel őt, mégis ott megy mellettük és nem jár velük néma ajkakkal, hallgatagon, hanem táplálja őket szavával és meleggé teszi szívüket isteni befolyása által. Nekem forró óhajom az, hogy minden olyan megjegyzés és figyelmeztetés, amely ma reggel a hívőkhöz lesz intézve, azokat is figyelmes hallgatókká tegye, akik már valamennyire közeledtek az Isten országához; mert vannak köztetek olyanok, akiket már többször meghatottak és megfogtak azok a szavak, melyeket az imaházban hallottak, akik már többször hallották Jézust beszélni és akiknél már egy párszor előfordult, hogy Jézus egyenesen hozzájuk intézi szavait. És ha ezek a lelkek még nem is voltak abban az állapotban, hogy Jézust barátjuknak nevezzék, de azt már őszinte szívvel kívánták, hogy bárcsak Őt jobban ismernék. Néha már majdnem elhatároztátok, hogy az ő tanítványai lesztek, mivel szíveteket, ha nem is lobbantotta lángra, de legalább meleggé tette és ha bensőtökben még nem is ég az élet tüze, de a fel-fellobbanó fáklyák tüze mégis jelezte az erre való kívánságot. Fohászkodom is érte többször, hogy bárcsak Jézus ne hagyna el titeket, hanem a ti vágyakozásotokat iránta mindig jobban és jobban felingerelné, úgy hogy végül őt is és magatokat is megismerve, egységre lépnétek egymással és ez az egység mindörökké fennállana.
Térjünk vissza az Emmausba vezető útra. Milyen rövidnek tűnhetett ez fel akkor; és különösen milyen rövidnek tűnhetett fel ez a megszomorodott szívűek előtt, akik minden lépésnél vigaszt találtak. Igazán elfelejtettem, hány kilométernyi volt ez az út. De ez különben sem lényeges. Gondolom, úgy tűnhetett fel előttük, hogy mihelyst elindultak, alig rövid idő múlva már céljukhoz is értek; olyan könnyen, olyan észrevétlenül jártak útjukon, hogy szinte úgy látszott nekik, mintha Emmaus közelebb jött volna Jeruzsálemhez. Azért volt oly rövid, mert oly kedves volt; a társalgás pedig olyan volt, melyet jámbor emberek minden értékek és kincsek fölé helyeznek. Azoknak a hangoknak csengése gyakran olyan érzéseket ébresztett fel bennük, mintha ugyanilyen ajkakról hangzó beszédet már hallottak volna; azoknak a hangoknak a lágy csengése elragadta őket és azok a szavak, a vigasztalásnak és a tanításnak csodálatos szavai pedig boldog érzéssel töltötték meg szívüket. És mégis ez az út éppen oly ünnepélyes, mint kedves volt, mert nem csekély dolog a halottaiból feltámadott Isten Fiával együtt utazni. Királyok, uralkodók eldobhatnák érte a koronájukat, csakhogy öt percig élvezhetnének ilyen dicsőséget, mert ez az út a maga egyszerűségében, semmitmondásában megragadó és fenséges volt. Azok a tanítványok, mikor hátralevő életjártunk Jézussal.” És azt gondolom, valahányszor találkoztak, társalgásukba mindig újabb és újabb emlékek verődtek fel arról az útról és gyakran mondhatta egyik a másiknak: „Testvér, éppen most gondolkoztam azon, amiről az Úr velünk beszélt. Emlékszel-e arra a fontos dologra, amelyeket nekünk a prófétákról mondott?” Ha ti vagy talán én akkor az Úrral együtt haladtunk volna, úgy nagyon tartok tőle, hogy roppant büszkék lettünk volna erre; ha azonban az Úr könyörülne rajtunk és nem engedné, hogy a büszkeség hatalmába ejtse szívünket, akkor mindig felemelő érzés és édes tudat volna arra az útra gondolni. Vagy nincsen-e valami magasztos abban, lépést tartani az emberré lett Istenséggel és annak oldala mellett haladni, aki Isten mindenek fölött, örökkön örökké! Még egy angyal sem haladt együtt Jézussal; levetik Előtte koronájukat és elrepülnek, hogy akaratát végrehajtsák, de mindezek dacára egy angyalnak sem adta meg azt az előjogot, hogy őszintén, teljes közvetlenséggel haladhasson mellette. Milyen közvetlenül élvezhették az ő társaságát azok, akik nem is tudták, kivel mennek. Azt gondolom, hogy mikor aztán megtudták, ki volt az, akivel együtt jártak, akkor eszméltek és ocsúdtak fel, hogy mily közel volt hozzájuk az Úr és talán rettegés fogta el őket, mert olyan őszinték voltak vele szemben. Valószínűleg így szóltak önmagukhoz: „Nem mondtam-e valami helytelent? Nem éppen valami rossz kifejezésért nevezett balgatagoknak minket? Mikor a mi kétségeinket kinyilvánítottuk Előtte, nem szomorítottuk-e meg őt? Ah, hogy olyan rosszul viselkedtünk Vele szemben ...” Mély hódolattal tekintettek vissza arra a n?gy kitüntetésre, amely érte őket, miként Jákob, aki Istennel társalgóit Béthelnél és így szólt: „Bizonyára az Úr van e helyen és én nem tudtam. Mily rettenetes (szent) ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza és az égnek kapuja.”
Testvéreim, nem csekély dolog Jézushoz közeledni, és szeretném, ha ti, kik még nem hisztek Benne, ereznétek, hogy milyen helyzetbe kerültök akkor, ha „szemeitek meglátják Őt, a megfeszíttetett” és hogy ereznétek valamit az ő személyes jelenléte által. Jézus nem megy hiába egy emberhez sem, mert akit felkeres, arra befolyása is van. A ti érzelmeitek súlyos felelősség előtt vannak akkor, hogyha hidegek és érzéketlenek maradtok az ő befolyása dacára és vonakodtok hittel és szeretettel Hozzá fordulni. Vajha foglalkoznátok ezzel a gondolattal! És mielőtt most az Úr tovább haladna és átengedne lelkiismeretetek soha meg nem szűnő vádjainak, még egyszer figyelmeztetni akarlak arra, hogy tudjátok meg, miszerint a menny Királya nagyon közel jött hozzátok. Bárcsak kiáltanátok ti is Hozzá! És ezt addig abba nem hagynátok, míg hozzátok nem jön és veletek együtt nem marad.
Ez volt a bevezetés. Vajha a prédikációt, magát a tárgyat a Szentlélek világosítaná meg előttünk. A tárgy ugyanis először ez: figyeljük meg azokat a társakat, akikről valószínű, hogy előbb-utóbb elválnak. Az útnak vége volt, mert már elérték Emmaust, útjuk célját és most úgy tett a Mester”, mintha tovább akart volna menni és ezzel úgy látszott, beszélgetésüknek is vége lesz. Jézus el akart válni tőlük és talán soha többé viszont nem látják. A legfenségesebbje minden társalgásoknak immár befejeződik, ha csak nem tudják rávenni a szóvivőt, hogy továbbra is ott maradjon a két boldog vándornál. Azt mondja az írás, hogy az Úr Jézus tovább akart menni. De nemcsak mutatta, hogy tovább akart menni, hanem tényleg meg volt benne erre a szándék. Jézusnak az a tulajdonsága, hogy sehol sem marad meg, ahová nem hívják vagy ahol nincs szükség Reá. Nem tudom ugyan, hogy hová ment volna, de az Ő megdicsőült, átváltozott testének különben sem volt szüksége arra, hogy valahol hajlékot találjon magának. Lehet, hogy tovább ment volna, vagy pedig, hogy egy pillanat alatt ismét visszatért volna Jeruzsálembe és ott belépett volna az apostolok gyülekezetébe, bárha az ajtók be is voltak zárva. Mindenesetre azonban tovább ment volna; nem mondta meg, hogy hova, de alkalmasint nagyon jól tudta. Ilyen körülmények között valószínű volt, hogy az útitársak elválnak egymástól.
Tekintsük meg most az elválás okát. Nem volt meg bennük az a szándék, hogy azért váljanak el egymástól, mert rosszakaratot vagy rosszindulatot tapasztaltak volna attól, aki velük együtt vándorolt. Nem volt köztük a legkisebb harag sem, semmi sem történt, ami ellenséges indulatra okot szolgáltatott volna, ‒ messze, nagyon messze voltak ettől; ellenkezőleg mély hódolatot éreztek eme ismeretlen idegennel szemben és őszinte hálával tartoztak Neki ama felvilágosító és oktató szavaiért, amelyekkel tanította őket. Tovább akart menni; de nem azért, mintha valami szakadás történt volna közöttük. És épp oly kevéssé akartak azért elválni egymástól, mintha kölcsönösen egymás terhére lettek volna; Jézus nem nyújtotta oly hosszúra a beszéd fonalát és nem tartotta fel őket annyira, hogy méltán örülhettek, mikor elhagyta őket. A Szentírás elbeszélése azt bizonyítja, hogy ők éppen ellenkező véleményen voltak. Ha Jézus tovább ment volna, akkor a tanítványok az ő kitüntető és örvendetes társaságát csupán közönséges „feledékenységből vesztették volna el. Mikor bementek a házba ‒ feltételezem ugyanis, hogy a két tanítvány közül az egyik ott lakott és nem is tűnik ki sehol, hogy valaki más lett volna a házban ‒ akkor az egyik felszolgálta az egyszerű vacsorát a Mesternek; mi lett volna, ha a vacsorára való gondoskodás miatt az egyik elfelejti meghívni a Mestert? Ha Jézus tovább ment volna, akkor az egyedül és csak azért eshetett volna meg, mert elfelejtették meghívni vagy pedig mert nem érezték társaságának a hiányát. Nem viselkedhettek közönyösen. Vele szemben de mégis elfelejthették volna, hogy meghívják őt szerény estebédjükre. Nagyon soknak igen rövid az emlékező tehetsége akkor, mikor eljön az estebéd ideje vagy mikor arról van szó, hogy valakit megvendégeljenek. Előfordult néha, hogy elmulasztottuk meghívni valamely ismerősünket, akinek pedig talán szüksége lett volna a mi szíves látásunkra és ez aztán később fájdalmat okozott nekünk. Azt is gyaníthatták, hogy egy ily ember sokkal nagyobb ahhoz, semhogy náluk időzzék vagy pedig hogy egy ily bölcs embernek valamily dolga van, amely sürgős elintézést követel és ezért nem maradhat náluk. És így hagyhatták volna, hogy elmenjen. Ha elvesztették volna őt, akkor ez csak feledékenység vagy figyelmetlenség miatt történt volna meg.
Testvéreim és testvérnőim, azt hiszem, kevesen vannak köztünk, kik az Urat szeretik és mégis abba a veszélybe esnek, hogy Vele való társaságukat elvesztik, mert terhükre volna nekik vagy mert nem kivannak Őt többé. Ez nem lehet. A legboldogabb perceket, melyekben valaha részünk volt, kivétel nélkül a Jézus társasága szerezte meg nekünk és soha sem vagyunk boldogabbak, mint mikor megnyitja előttünk az írást és szíveinket, hogy ebbe azt bevegyük. Csakhogy a világi gondok, embertársaink társasága, sőt még a kicsinyes házi aggodalmak is abba a veszélybe sodorhatnak, hogy igen gyakran elfelejtjük Jézust meghívni és Őt magunknál marasztalni. Az Úrral való közösségünket gyakrabban töri meg a gondatlanság, mint a szívtelenség, helyesebben a szívnek állapota. Bár sajnos állapot az is, ha gondatlanságból kifolyólag engedtük őt „tovább haladni”, mert így lassanként úgy kihűl szívünk vágya Iránta, hogy beáll a teljes szívtelenség. És ezért testvéreim és nővéreim, emlékeztessük szíveinket arra, hogy soha el ne felejtse a Megváltót magunknál marasztalni. Legyen a mi legelső és legfőbb gondolatunk, hogy Jézusnak helyet adjunk szívünkben. Legyen a mi reggeli fohászunk: „Maradj velünk!” és esti könyörgésünk ismét: „Maradj velünk!” Legyen a mi egész napi imánk, hogy: „Maradj velünk!” Vajha elhatároznánk magunkban, hogy lelkünknek addig nyugtot nem hagyunk, míg Benne meg nem nyugszik és boldogok nem leszünk anélkül, hogy ne Ő képezze boldogságunk alapját.
Nyilvánvaló tehát ezekből, hogy abban az esetben, ha e két tanítvány elvesztette volna a Megváltó társaságát, akkor ez csakis saját feledékenységükből kifolyólag történhetett volna; és ha ti vagy én szintén elvesztenők Őt, akkor ez ugyancsak a mi gondatlanságunk miatt eshetett volna meg, amelyet ugyan mi magunk megbocsáthatónak tartunk, mert véleményünk szerint túl nagyon el vagyunk foglalva és munkával elhalmozva, de amely semmiképpen sem változtatná meg azt a tényt, hogy a Megváltót vissza nem hozhatjuk. Ah, őrizkedjünk attól, hogy Őt ily helytelenül ítéljük meg. Lehet-e valamily tárgy avagy bármi egyéb dolog a Nap alatt vagy a Nap fölött, a földön vagy az égben, amely méltó volna arra, hogy csak egy szempillantásra is az Úr és mi közénk léphessen? Megengedhetné-e egy nő, hogy szeretett férje, fűtetlen, hideg szobában tartózkodjék és később magát azzal mentegetné, hogy egyéb dolga volt? Lehet, hogy megengedné; de soha semmiképpen sem engedjétek meg, hogy az Úr megváltottjai úgy vélekedjenek Szabadítójukról, mint akit bármily sarokban vagy piszkos helyen ott hagyhatnak állni, amíg nekik jól esik.
Rendkívül figyelemreméltó az az időpont, mikor a tanítványok igen közel voltak ahhoz, hogy Jézus társaságát elveszítsék, mert ebből igen helyes és hasznos tanulságokat vonhatunk le magunk részére.
Ez az időpont elsősorban a változásban nyilvánul meg. A tanítványok az Úrral jártak és ez az utazás már végéhez ért. Eddig kinn voltak az úton, de most odaérkeztek házukhoz és éppen az volt a szándékuk, hogy belépjenek abba. Mindig megvan az eshetőség arra, hogy Krisztus társaságát elveszítsük olyankor, mikor megváltozik az állapotunk és különösen, mikor nagy átalakuláson megy át a helyzetünk. A legkevésbé sem kívánom, hogy ti vagy én áthelyeztessünk más viszonyok közé; növények vagy gyümölcsfák gyakran tönkremennek, ha átültetik őket. Volt egy barátom, ki őszinte szeretettel csüngött az evangyéliomon és buzgón működött annak terjesztésén, mikor egyszerre csak atyja halála által nagy kísértésbe esett. A haláleset után ő örökölte atyja vagyonát és ettől a perctől fogva nem lehetett őt többé ott látni előbbi helyén, és nem tanúsított az Úr iránt semmi szeretetet. Ez szomorú dolog. Szinte nem is merem kívánni, hogy egyikünknek vagy másikunknak javulás vagy változás álljon be anyagi helyzetében, mert feltétlenül erős kísértés alá esik. Olyan virágok, melyek fagyban és hóban virulnak, rögtön elégnének, mihelyt a forró égövi nap alá helyeznék őket. Ismertem olyan lelkeket, kik a Mestert teljes szívükből szerették, míg szegények voltak, mihelyt azonban meggazdagodtak, elvesztették szívük melegségét. Remélem, hogy nem vetették egészen és teljesen félre a Megváltó iránti szeretetüket, az azonban bizonyos, hogy azok az emberek, akikkel hajdan közösségben voltak, most semmit sem tudnak róluk és hogy nem működnek immár abban a szent műben, amelyben azelőtt örömüket találták. Miképpen kívánnék tehát azoknak jó módot, akik ennek beálltával elfordulnak Istentől? ...Más oldalról tekintve a dolgot, szintén többeket ismertem, kik addig, míg jó vagyoni körülmények között éltek, boldogok voltak, hogy az Úrral jártak és Őt követték és a mi véleményünk szerint mintaképei voltak az Istenfélő, jámbor férfiaknak. Jöttek azonban a megpróbáltatás, a világ szükség napjai, mikor mindig szegényebbek és szegényebbek lettek, egész addig, míg a szükség keserű kenyerét ették és mikor szegyeitek, hogy azok lássák rajtuk a hiány jeleit, kik azelőtt gazdagoknak látták őket és ezért aztán kimaradtak az Isten házából. Elvesztették a vallás vigaszát, mikor arra legnagyobb szükségük lett volna és földi vagyonuk elmúlása után Krisztus társaságától is elszakadtak. Ez mindenképpen szomorú, mert akár a gazdagság arany kapujánál vagy a szükség összetörött ajtajánál veszítsük el Krisztust, az mindenesetre szerencsétlenség reánk nézve. Tényekről beszélek. Nem említek neveket, de gyakran láttam előfordulni hasonló eseteket és ezekből azt az eredményt vonom le, hogy megváltozott körülményeknél feltétlenül veszély fordulhat elő, úgy gondolom, hogy a vasútnál is bizonyos mérvű veszély van azoknál a váltóknál, ahol a vonat az egyik sínpárról a másikra kanyarodik át és minden valószínűség szerint ugyanez az eset áll fenn az örök életbe vivő vonatnál is. Vigyázni nagyon jó bármikor is, de feltétlenül vigyázni kell akkor, mikor új kötelességek, újabb próbák és újabb kísértések mutatkoznak. Édes Urunk, ne engedd, hogy megváltozott helyzetünk egy pillanatra is elfordítson Tőled, hanem maradj velünk állandóan továbbra is.
Ez az időpont azután azt is jelezte, hogy valami befejeztetett. Belezték ugyanis utazásukat, mert elérték otthonukat. Milyen sajnálatraméltó teremtések vagyunk ugyanis, hogy alig tudjuk a legkisebb dolgot is elvégezni anélkül, hogy ne volnánk megelégedve magunkkal. Egy olyan jelentéktelen dolog, mint egy kis útnak a befejezése, mennyire fel tudja emelni egyes szegény lelkek önérzetét; ha pedig valamivel fontosabb dolgot vittek végbe, a veszély még nagyobb. Mikor Krisztus azt mondta: „Elvégeztetett!” ‒ akkor megnyitotta a vigasztalás forrását számunkra és mikor mi mondjuk, hogy: „Ezt véghezvittem,” akkor meggyújtjuk a büszkeség lángját szívünkben. Vannak emberek, kik valamely munkát a Jézus segítsége és vezérlete mellett teljesítenek, úgy hogy a Szentlélek áldása látható is rajtuk és ennek dacára annyira meg vannak elégedve munkájukkal és annyira öntetszelgők, hogy végül valószínűleg elrontják azt és az Urnák szomorúságot okoznak. Az alázatos Jézus nem keres felfuvalkodott útitársakat. Láttam már az Urat, amint jó néhány kilométeren haladt együtt megtérő lelkekkel, mert Néki az az öröme, ha az összetört szíveket vigasztalhatja; de nagyon hamar elhagyja azok társaságát, akik valamit csináltak és ezért azt gondolják, hogy nincs már szükségük Krisztusra. Semmi sem űzi ki biztosabban Krisztust és az ő angyalait a szobából, mint ahol a büszkeség poshadt szaga terjeng a levegőben.
Azután, kedveseim, a tanítványok éppen arra készülődtek, hogy egy időre megpihenjenek. Elérték házuk tájékát és nagyon vágyódtak arra, hogy nyugalmat találjanak az egész heti izgalmak után. Idegeiket felizgatták a Jeruzsálemben átélt nagy és megdöbbentő tapasztalatok és közülük az egyik boldog volt, hogy hazaért otthonába, a másik pedig boldog volt, hogy kijutott a városból és barátjával visszavonulhat egy időre, míg jobb híreket hallanak az apostolokról. Mindketten béke és nyugalom után sóvárogtak. És éppen ekkor tett úgy a Mester, mintha tovább akart volna menni; és ha ti vagy én a földön olyan nyugalom után vágyódunk, amikor igazán megpihenhetünk, akkor jó, ha ilyenkor a Mestert különösen megkérjük, hogy maradjon velünk. Ha küzdelemben vagyunk, akkor biztosan kiáltunk Hozzá, hogy maradjon mellettünk, mert Ő megoltalmaz bennünket és mert Nélküle nem tudunk élni és ha egy fárasztó út után újra tovább haladunk, akkor szintén kiáltunk, hogy maradjon nálunk, mert támaszt ad nekünk hatalmas karja; de ha leereszkedünk egy jó, kényelmes helyre, akkor igen gyakran és igen hamar erőt vesz rajtunk az álom. Ha az úti-sarút levetettük lábainkról és magunkat kényelembe helyeztük, akkor igen gyakran beáll az a szomorú eshetőség, hogy a Mester tovább megy, míg mi pihenünk. Ő megy állandóan, megy tovább; és ha mi ragaszkodunk ahhoz, hogy nem megyünk tovább, hanem azt hisszük, hogy a célt így is elérjük, akkor a Mestert mihamar el fogjuk veszteni szemeink elől. Nem szabad elfogadnunk annak a híres angol államférfiúnak a mondását, aki azt mondta: „Nyugodjatok és legyetek hálásak”, nem szabad ezt elfogadnunk, nem azért, mintha nem volna alapja, hanem mert kárt vallunk vele. Ha esetleg arra gondolnánk, hogy ezt elfogadjuk, akkor jó lesz megjegyezni, hogy éppen az ilyen pontoknál szakad meg könnyen az összekötő kapocs Krisztus és az ő tanítványai között. Azért hozom fel ezt, hogy a kísértés idejében okosak legyünk és ennek ellent álljunk.
Ha tehát elszakadtak volna egymástól, akkor ez az ő részükről feltétlenül kárhoztató lett volna. Egy ilyen barátnak a társaságát elveszteni mindenképpen balgaság. Már pedig itt egy olyan barátról van szó, aki őket barátságosan és ügyesen oktatta, ‒ egy olyanról, aki úgy beszélt, ahogy ember még nem beszélt, ettől szakadjanak-e el? Egy olyan barát volt itt, aki az ő titkos szomorúságukat pillanatnyira el tudta oszlatni, aki a fájdalom tüskéjét ki tudta húzni sajgó szívükből, ezt hagyják-e tovább menni? Mindenképpen balga dolgot tettek volna, ha ezt megengedik. Ez azt bizonyította volna, hogy nem érdemelték meg az ő tanításait, nem voltak hálásak Vele szemben azért, hogy megnyitotta előttük az írásokat. Helyrehozhatatlan rosszat cselekedtek volna ezzel a tettükkel.
És van még egy figyelemreméltó gondolat. A nap már lehanyatlott, az idő sötétre fordult, nemsokára már az éj is beáll és ezért szóltak így Hozzá: „Maradj velünk, mert immár beestvéledik és a nap már lehanyatlott.” Rendkívül csúnya cselekedet lett volna, ha a homályban és az éji hidegben tovább engedték volna menni. Nem cselekedtünk talán mi is így valamely barátunkkal? Meg tudnánk-e állni nyugodtan, hogy szeretteink közül valaki egész éjen át künn tartózkodjék? Nem ugyanezen érzésből kifolyólag mondta-e az Énekek Éneke írója is: „Nyisd meg nékem én húgom, én mátkám, én galambom, én tökélesem, mert az én fejem megrakodott harmattal, az én hajam az éjszakának harmatjával.” (Én.5,2) Rút megsértése volna a vendégszeretetnek, ékes tanúsága az embertelenségnek, ha tovább engedi haladni útján, dacára a beálló éjszakának, különösen akkor, ha van egy olyan hajlékuk, ahol menedéket adhatnának Neki. És ezért tartom állandóan szem előtt és nem engedem sohasem, hogy Jézus vagy egy idegen Jézus képében hajléktalanul maradjon. A szívek egyformán hidegek Vele szemben; a világ éppen olyan érzéketlen Iránta most, mint földön járása idején. Akkor „az övéi közé jőve, de övéi nem fogadták be őt.” Ne engedjétek, hogy ez a kijelentés reánk vonatkozhassék, reánk, akik bizonyos értelemben sokkal közelebb állunk Jézushoz, mint álltak testi testvérei. Az evangyéliomnak egy parancsa az, hogy: „a vendégszeretetről el ne felejtkezzetek.” (Zsid.13,2), de mindeneidé ügyeljetek arra, hogy a Mesterrel szemben vendégszeretők legyetek. Nem volna-e nagy szégyen, ha hozzátok, kik keresztyéneknek nevezitek magatokat, Krisztus kénytelen volna így szólani: „Hajléktalan voltam és ti nem fogadtatok be engem?” Ne engedjük, hogy ez valaha megtörténhessék, ellenkezőleg hívjuk, kérjük és kényszerítsük arra, hogy hozzánk jöjjön és nálunk maradjon és ajánljuk fel s?ívünk legjobb helyét az ő számára. Természetesen ilyen vendéget nem kapunk mindig és nem is fogunk soha még egy ilyent találni. Az emberek igen könnyen hajlandók arra, hogy házukat vagy kastélyukat egy bizonyos időre átengedjék fejedelmi vendégeknek és azt tartják, hogy lakhelyük értéke emelkedett azáltal, hogy benne fejedelmi vendégek laktak; ne legyünk-e ilyképpen mi is készen arra, hogy szívünk ajtaját kitárjuk Jézus előtt és Őt, mint a királyok királyát befogadjuk? Tanuljunk tehát azoktól az útitársaktól, akik igen közel voltak ahhoz, hogy elváljanak Jézustól és tanítson meg erre különösen az Isten Szentlelke.
Fordítsuk most gondolatainkat más irányba és tekintsük meg azt a vendéget, akit kényszeríteni kell arra, hogy betérjen útitársával a hajlékba. Ez a vendég Jézus, aki bizonyára továbbment volna, ha ők meg nem hívják, ha egyenesen nem kényszerítik arra, hogy betérjen hozzájuk. Meglehetősen erős kifejezés az, hogy „kényszeríték őt”; hasonlít ahhoz a kijelentéshez, melyet Jézus használt, mikor azt mondta: „a mennyeknek országát az erőszakoskodók ragadják el (Mt.11,12) Nemcsak hogy meghívták, hanem megfogták a kezeit, kezükbe fogták a ruháját, azt mondták neki, hogy ne menjen tovább; nem akarták tovább engedni; nem akarták, hogy egyetlen lépést tegyen tovább a sötétség beállta miatt veszélyessé lett úton; kényszerítették hogy vendégük legyen; szükségük volt Reá, óhajtották társaságát és nem akarták a visszautasítást elfogadni.
Foglalkozzunk avval a ténnyel, hogy miért kellett kényszeríteni ezt a vendéget arra, hogy betérjen hozzájuk. Az első gondolat az, hogy máskülönben bizonyára nem tért volna be hozzájuk. Ha én idegen helyre kerülnék és két olyan emberrel haladnék egy úton, kiket soha nem ismertem, akkor, bármily tanulságosan szólnék is hozzájuk, mégsem gondolnék arra, hogy házukba beerőszakoskodjak, mikor az előadásomnak vége van. Soha sem látok Jézusnál olyan dolgot megnyilvánulni, mely gorombaságra, vagy a nyájas viselkedés hiányára vallana; a társas érintkezése és illemtudása tökéletesebb volt, mint bárkié e földön. Senkire sem erőszakolja reá a társaságát, senkinek sincs a terhére és ha nem kényszerítik a tartózkodásra, nem marad meg azon a helyen. Eltekintve azután ettől, micsoda örömet szerzett volna magának avagy nekik, ha ott időzik társaságukban, anélkül, hogy marasztalták volna? Azt hiszem, kevesen volnánk olyanok, akik elfogadnánk egy felajánlott lakhelyet, ahol azonban nem szívesen fogadnak. Jézus tehát azért kérette, sőt kényszeríttette magát, mert ha ezt nem teszik vele, akkor természetesen nem is tér be hozzájuk.
Jegyezzétek meg, hogy ez egyszer s mindenkorra szóló ismertető vonása az Isten Fiának. Nincs arra időm, mert különben bebizonyítanám, hogy az egész Bibliában, úgy az ó- mint az újszövetségben megtalálható, hogy mikor az Úr látható formában megjelent az emberek között, akkor mindig kényszeríteni kellett, hogy valakinél időzzék. Midőn az Úr megjelent Ábrahámnak, akkor Ábrahám így szólt: „Jó Uram, ha kedves vagyok előtted, kérlek, ne kerüld el a te szolgádat. Hadd hozzanak, kérlek, egy kevés vizet, hogy mossátok meg lábaitokat és dőljetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy erősítsétek meg szíveteket, azután menjetek tovább.” (1Móz.18,3‒5) Ábrahám kényszerítette csodálatos vendégeit, hogy maradjanak Nála, mert máskülönben tovább mentek volna. Pillantsatok csak az ez után következő 19. részbe és meglátjátok, hogy mit tett Lót, mikor két angyal meglátogatta őt. Ha nem is voltak egyebek, mint csak angyalok, mégis a mennyei birodalomból valók voltak, ami mindenesetre elegendő magyarázat nekem. Így szólt hozzájuk: „Íme, én Uraim, kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, háljatok ott és mossátok meg lábaitokat; reggel korán felkelhettek és indulhattok utatokra.” Azok pedig mondának: „Nem, hanem az utcán hálunk meg.” De nagyon unszolá őket és betérének hozzá és bemenének az ő házába.” József Jézusnak előképe volt, mert hiszen tudjátok, mily sokáig vonakodott, hogy megismertesse magát testvéreivel, bárha az egész idő alatt szíve csordultig volt szeretettel irántuk. Mózeshez így szólt az Úr: „Eressz el engem!” és csak erős könyörgés után tudott az Isten embere győzni. Mikor az Úr angyala megjelent Manoahnak és feleségének, hogy Sámson születéséről szóljon nekik, akkor is azt látjuk, hogy nekik vissza kellett tartaniok az angyalt, nehogy gyorsan továbbmenjen. Manoah így szólt az angyalhoz: „Kérlek, hadd tartóztassunk meg téged, míg készítünk számodra egy kecskegödölyét.” (Bír.13,15‒16) Amint látjátok, a mennyei hírnököt vissza kellett tartaniok, mert különben mindjárt eltávozott volna tőlük. És azután jön még az a példa, amelyre már valószínűleg gondoltatok is, mikor az angyal így szólt Jákobhoz: „Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal.” És monda Jákob: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.” Nyilvánvaló tehát, hogy az Úr azt akarja, hogy az ő népe kérje Őt, hogy jót tegyen velők.
Tudjuk azután, hogy az Úr Jézusnak szinte szokása volt a félénkség, gyakran visszahúzódott és el-eltűnt, mikor a sokaság kereste őt: elment a tengerre és a hajóban lévők látták ugyan őt, de ha nem hívják meg magukhoz, hát elmegy előlük. Az a kánaáni asszony, aki leányának gyógyulását kérte a Mestertől, először nagyon hidegnek, majdnem visszatartónak találta az Urat és csak hosszas könyörgés és erős hit által érte el kívánságának a teljesítését. Az Úr szinte elvárja, hogy kényszerítsék arra, miszerint valamely kívánságot vagy kérést teljesítsen. A vakok az útszélen kiáltottak hozzá segítségért, de ő csak haladt tovább mindaddig, míg mindig hangosabb és hangosabb lett panaszos kiáltásuk, mikor végre meggyógyította őket. A százados, aki a fiáért jött hozzá, könnyekkel a szemében kérte: „Uram, jöjj, még mielőtt meghal a gyermek.” Ilyen eset gyakran megtörtént a mi áldott Urunkkal; amíg nem látta, hogy az utána való vágy tényleg őszinte és erős, addig nem akart menni. Két példát mondott el erre nézve. Az egyik egy olyan férfiról szól, aki már lefeküdt, családjával együtt nyugalomra tért és csak hosszas zörgetésre és hívásra kelt fel, hogy barátjának, ‒ kinek vendégei érkeztek ‒ kenyeret adjon. A másik példa pedig arról a hamis bíróról szól, aki egy szegény özvegyasszonynak csak azért ítélte meg a kérését, hogy ne zaklassa őt tovább panaszaival. Mindezekből a példákból világosan látható, hogy a Mesternek szokása a visszatartás mindaddig, míg nem érzi, hogy szükségünk van reá, vagy míg nem kényszerítjük Őt kérésünk teljesítésére.
Ha valami alapot vagy okot keresnénk az Úr ebbéli tulajdonságának a jellemzésére, akkor az ő féltékenységére hívnám fel a ti figyelmeteket. Az Úr Jézus féltékeny a mi szeretetünkre; azt mondja: „Add át nékem szívedet!” és azután látni akarja, hogy mi az ő személyét szeretjük és jótéteményeit megbecsüljük. Már a Sinai hegyen kijelentette az Úr Izrael népének, hogy: „Az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten.” Jézus pedig, az emberré lett isteni Szeretet megmondta: „A szeretet erős mint a halál, a féltékenység pedig iszonyú, minta sír.” Ebből következik azután, hogy ő nem akarja megosztani társaságát azokkal, akik nem adják át szívüket neki. Ne legyen részetek az ő mosolyában ha a világ mosolyának éppen úgy örültök. Ha a világ fiaival való társaságnak ti éppen úgy örültök, mint az ő társaságának, akkor ő mihamar rajta lesz, hogy ne legyen részetek az ő társaságában. És csak ha ő utána vágyódtok, utána sóhajtoztok és hozzá kiabáltok, akkor marad meg csak nálatok.
Van azután még egy alap, mely erre vonatkozható és ez az Úr Jézusnak az a kívánsága, hogy velünk jót tegyen. Igen természetes, hogy ő azt kívánja, miszerint azt a kegyelmet, melyben részesít bennünket, meg is becsüljük, amennyiben lássuk be, hogy milyen állapotban volnánk akkor, ha nem részesülnénk ebben az adományban. Az Úr figyelmet fordít a mi imáinkra, meghallgatja azt és kellő áldásban részesülnek, először mert szükségünk van reá és másodszor mert maga a meghallgatás még nagyobb áldás. Jó volt e két tanítványra, hogy megengedtetett nekik, miszerint vendégszeretők legyenek, jó volt reájuk nézve, hogy szinte felingereltessenek arra, hogy az Urat erőszakolják. Sokkal nagyobb becse volt előttük Jézus társaságának azért, mert csak fáradtsággal tudták rávenni, hogy leüljön asztalukhoz és részt vegyen szerény estebédjükben. És ezért, kedveseim, nézzük meg Jézust ilyen világításban és aztán szóljunk önmagunkhoz így: Óvakodni fogok attól, hogy valami olyasmit tegyek, amely az ő féltékenységét felkeltené és az lesz a törekvésem, hogy belső érzéseim az ő társaságára mutassanak. Nem akarom, hogy tovább menjen előlem és engem elhagyjon, hanem meg akarom őt ragadni erősen és kényszeríteni, hogy velem maradjon.
Azt mondtam a megelőző fejezetben, hogy itt egy olyan vendég volt, akit kényszeríteni kellett, hogy fogadja el a meghívást. Azt hiszem azonban nem lesz felesleges, ha bővebben kifejtem, hogy itt egy olyan vendég volt, aki megérdemelte azt, hogy kényszerítsék a meghívás elfogadására. Feltétlenül megérdemelte a kényszerítést, ha meggondoljuk, hogy mit tett érettük. Vigasztalta és tanította őket az egész úton, míg velük együtt haladt és már egyedül ezért megérdemelte, hogy visszatartsák. Ha pedig megismerték volna Őt, akkor még sokkal inkább érezték volna, hogy nem szabad elbocsátaniok. Valószínűleg a vállukon vitték volna be házukba és így szóltak volna Hozzá: „Jó Mester, mi nem is gondolunk arra, hogy Téged elbocsássunk, mert Te vagy az, aki szeretsz bennünket, mert Te vagy a mi Tanítónk, a mi Urunk, akit mi már meggyászoltunk, mint egy holtat és íme Te élsz.” Annyira adósai voltak az Úrnak, annyira lekötelezte őket maga iránt, hogy nem tudtak mást tenni Vele szemben, minthogy kényszerítették, hogy vendégük legyen.
Kényszeríteniök kellett az Urat azért is, mert Nélküle a ház oly szomorú, oly vigasztalan lett volna. Tegyük fel, hogy a Mester tovább haladt volna, a két tanítvány pedig egyedül ülne a vacsoránál. Ahogy elgondolom, az egyik hirtelen Reá gondolt volna és így szólt: „Ah úgy fáj a szívem, hogy ő elment” mire a másik így felelt: „Miként is eshetett meg, hogy elengedtük? Miért nem kértük meg, hogy legalább az éjjelt nálunk töltse?” Nem tudták volna megenni vacsorájukat és egész
éjjel hánykolódtak volna fekhelyükön, gyötörve azon gondolat által, hogy miért nem gyakoroltak vendégszeretetet az Úr iránt. Így jártak már közülünk is némelyek, mikor gondatlanságuk miatt eltávozott tőlük az Úr; olyanok voltak, mint az özvegyek, kik éppen most vesztették el férjüket és most egyedül állnak, szívük pedig telve van aggodalmakkal. „Vajon szomorkodhat-e a násznép, míg velük van a vőlegény?” Nem, addig, míg a vőlegény velük van, nem; hanem ha elvétetik tőlük a vőlegény, akkor szomorkodnak és böjtölnek. Sokkal jobb dolog, künn lenni a szabad ég alatt vagy együtt haladni az ismeretlen utazóval, mintsem egy kényelmes házban tartózkodni és róla rossz véleménnyel bírni. Ez egy olyan vendég volt, aki megérdemelte a kényszerítést, különösen, ha ama tanokra gondolunk, melyek soha el nem hangzottak volna, ha őt továbbhaladni engedik.
Azonkívül mi tudjuk azt, amit ők még akkor nem tudtak, hogy az ismeretlen meg fogja ismertetni magát velők, mint ahogy velünk is megismertette magát. Mivelhogy pedig mi ismerjük Őt, amiként a tanítványok is megismerték a kenyértörés után, ennélfogva ereznünk kell, hogy mi nem engednők őt elmenni, hanem mindenképpen visszatartanánk, mert ő a Krisztus, a mi Urunk. Beszédem elején azt mondtam, hogy valószínűleg vannak itt olyanok, kik soha nem ismerték az Urat és ennek dacára az Úr sokszor mégis nagyon közel volt hozzájuk, mikor prédikációkat vagy efféléket hallottak. Nagyon kérlek arra, kedves barátaim, hogy fogadjátok el Krisztus mint idegent és akkor mihamar meg fogjátok ismerni, mint legjobb barátotokat. Ismeritek a mi Urunkat és tudjátok, hogy ő képes szíveteket lángra lobbantani és ha mi beszélünk Róla, akkor ti nyugtalanul mentek haza. Mennyire óhajtanám, hogy bárcsak jobban megismernétek Őt! Vajha elfogadnátok a társaságát és hallgatnátok az ő tanítását. Hívjátok meg, hogy jöjjön a szívetekbe és tapasztalni fogjátok, hogy mily végtelenül megnagyobbodik előttetek, mint amilyen most. Nincs fogalmatok Róla, hogy ő kicsoda; úgy látszik mint egy jól beszélő barát, holott testvérként fog szerepelni; ígéretet tesz arra, hogy titeket tanítani fog, holott emellett szeret, gazdaggá tesz, nevel és végül üdvözít.
Kedves testvérem, bárha Isten gyermeke vagy, még nem vagy eléggé kiképezve, szemeid még nincsenek nyitva, mert még nem látod Krisztust úgy, ahogyan látni fogod; és mégis arra kérlek tiszta szívből, fogadd el a Megváltót, ha szemeid zárva is vannak. Bocsásd be Őt és tartsd magadnál, s akkor mindig jobban és jobban meg fogod ismerni. Jobban meg fogod Őt ismerni, ha kenyeredet az éhezőnek megtöröd; de sokkal jobban megismered, ha kenyeredet a vacsoránál megtöröd és egy olyan vendég, aki megérdemli a kényszerítést; cselekedj tehát így, alázatosan, de őszintén, hogy őt magadnál tarthassad.
Beszédem utolsó fejezetéhez érkeztem s ebben zárni fogok azzal, hogy egy olyan okot mondok néktek, amelynek alapján Jézust visszamaradásra bírhatjátok. Ez az ok itt van a szövegben. „De kényszeríték őt, mondván: Maradj velünk; mert immár beestvéledik és a nap lehanyatlott.”
Az első ok, amelyet felemlítek, nem felel ugyan meg az én felfogásomnak, de azért mivel szükséges, mégis felemlítem. Mindazok a prédikátorok és bibliamagyarázók, kiket valaha ismertem, elfogadják, hogy a tanítványok azt gondolták, hogy igen szomorúak lesznek egyedül s ezért, saját vigasztalásukra, valamint az idegen védelmére tekintettel, kérték, hogy maradjon meg náluk. Nekem ellenben egész más véleményem van; de azért ez mégis elég jó ok a barátságos Megváltóra nézve és ha mi nem tudunk esetleg valamely mást előhozni, hozzuk csak elő ezt. Sokaknál, akik jelen vannak, immár tényleg kezd beesteledni. A szomorúság körülfogott titeket és az árnyékok mindinkább sötétebbre válnak, világosságtok elmúlt és kezdtek aggódni. A fájdalmak lassan-lassan elborítanak, mint a sötétség az éjjelt; nem tudjátok, hogy mi közeleg, szívetek pedig igen nehéz lesz. Ekkor édes ez a könyörgés:
Maradj vélem itt e földön,
Maradj, ha nyugszik napom.
Ha Krisztus nálatok marad, minden aggodalmat és szomorúságot el tudtok hordani. Semmiféle szerencsétlenség sem okozhat kárt, semmiféle fájdalom nem szomoríthatja meg kedélyteket, ha Ő veletek marad. Fohászkodjatok tehát Hozzá, kérjétek ez ima szerint és ne féljetek attól, hogy a felhők hónába kell mennetek.
Vagy lehet, hogy vannak jelen olyanok, kik búskomorságba estek azáltal, hogy az Isten arcáról visszaverődő fényt nem látják; nem vagy oly keresztyén, amilyen lenni akarsz, vagy amilyen szeretnél lenni; szíved örömlángjai lelohadtak és belsőd kezd kihűlni. Akkor itt van az ideje, hogy szólj az Úrhoz:
Maradj vélem szent békéddel, Örömemet Benned leljem.
Helyes dolog, ha egy hívő a szívét nem annyira az Úr örömén, mint inkább örömét az Úrban helyezi el, hogyha nemcsak ezt mondja: „Annak akarok örülni, Uram, mikor te mosolyogsz”, hanem mikor Jóbbal együtt ezt is tudja mondani: „Ha mindjárt agyon sújtsz is engemet, bizalmamat mégis Benned helyezem el.” Sokkal jobb, ha egy olyan Úrral van dolgunk, aki meg is öl esetleg bennünket, mint egy olyannal, aki távol, nagyon távol van és semmiféle kiáltásunkat meg nem hallgatja. Mondjátok ezért neki: „Uram, ha soha egy mosolyt arcodon nem látok, ha soha engem boldoggá nem teszel, ha soha meg nem vigasztalsz, úgy, hogy soha sem tudok egy öröméneket énekelni neked, azért mégis maradj mellettem. Maradj mellettem akkor is, ha én nem is tudom.” Igen szép éneke ez Dávidnak, ‒ aki nagyon sokszor kérte az Urat, hogy maradjon mellette, ‒ amely így hangzik: „Szárnyaidnak árnyékában érzem jól csak magamat.”
Mintha mondani akarta volna, hogy akkor is, ha semmi fényességet nem tapasztal az Úr arcáról, még akkor is boldog, ha csak szárnyainak árnyéka alatt rejtheti el magát. Maradj tehát velem, ha az én értelmem megfogyatkozik és elhomályosodott lelkem egy rettenetes éjszakától fél. Maradj velem még akkor is, ha a halál fájdalmai mindörökre bezárják szemeimet. Óh maradj! „Maradj velem!” Ez egy áldott ima azon hívők számára, kik már az öregség fele haladnak. Náluk már immár este lesz és a nap már hanyatlóban van. Kiáltsatok fel tehát: „Maradj velem!” És akkor békében és örömmel fogtok szobátokba menni és az utolsó boldog álomra hajtani fejeteket és tapasztalni fogjátok imátok eredményeképp, hogy mindenkoron az Úrnál maradtok.
Ebben az értelemben szóltam e szövegről, mert szinte mindenki így használja, de azt hiszem, hogy a tanítványok egészen más értelemben mondták az Urnák: „Maradj velünk!” Vissza akarták tartani Krisztust, mivel este volt, de ő érette, mert az éj már szinte beköszöntött és nem tudták volna elviselni azt a gondolatot, hogy Jézus künn legyen a hideg éjszakában. Tudták, hogy mily nagy keleten a nappal és az éjjel közt a különbség és tudták, hogy mily erős különösen a hajnali harmat, mely szinte esőnek is beillik, ezért kényszerítették tehát és mondták neki: „Maradj velünk, mert immár beestvéledik és a nap már lehanyatlott.” Tartsuk szemünk előtt ezt a feltevést és szóljunk ennek alapján az Úrhoz: „Uram, a világban sehol nincs hajlék számodra; a hitetlen szívek nem adnak menedéket néked; az önigazsággal betelt emberek kilöknek ajtajuk elé; a világ fiai nem látnak szépséget benned; a testi bölcsek elfordulnak tőled; minden ház, minden hajlék be van zárva előtted, jer azért és maradj nálam. Itt van lakhely a Te számodra, jöjj te áldott az emberek között és maradj velem. Ha nem kapsz helyet a királyi palotában, jöjj és maradj nálam; ha nincs hely a szállodákban, a menedékházakban, jöjj hozzám és erezd otthon magad, mert én mélyen meg vagyok tisztelve azáltal, hogy Téged befogadhatlak. Ezért, drága Mester, maradj nálam.” Mennyire kellene vágyódnunk arra, hogy a Magasságosnak Fiát szeretetünkkel felmelegítsük, mert még mindig sok helyen megvetik és kiutasítják ma is. Oly sok helyen vélekednek rosszul felőle. Ne engedjétek tehát, hogy valami baja vagy bántódása legyen barátainak a házában. Ha ötven ház akadna, ahová elmehetne, akkor ezt mondanám: „Uram, ott szebb hajlékot és jobb ellátást kapsz, mint amilyent én adhatok neked, hanem hogyha „beestvéledik” és sehol sem nyílik meg egy ajtó számodra, akkor jöjj az én szegényes kunyhómba. Mindent odaadok neked, valamim csak van, magam pedig a te alázatos szolgád leszek”. Ez az a másik óh, amelyet érvényesíthetünk.
Egy újabb formája ennek az oknak ez: Az idő immár besötétedik és nagyon előhaladt. Micsoda oka van a gyülekezetnek, amelyet érvényesíthessen az Úr eljövetelére. Uram, lassanként már beestvéledik és a világ napja már leáldozóban van; ide s tova tizenkilencszáz esztendeje, hogy Te eljöttél és a világ még mindig bűnökben hever; jöjj, Urunk, a te népedhez jöjj és maradj nála, mert hogy a világ öregszik, hideg éjszaka fog ráborulni, a szeretet sokakban meghűl és akik eddig szilárdan az igazság mellett álltak, most már azok is elfordulnak. Nehéz ködök és sűrű fellegek vannak felettünk és állandó már a lázadás és a visszavonás. Jó Mesterünk, jöjj a te népedhez, a te gyülekezetedbe, lakozz közöttünk és találd fel itt a te otthonodat.
És az éjszakák éjszakája, a világ vége szintén közeleg. Nem tudjuk, hogy mikor jön el, hogy mikor lesz itt, de azt tudjuk, hogy minden egyes nappal közelebb jön hozzánk. A föld napja nyugvóra hajol, a kegyelem napja pedig közeleg az alkony beálltával, az éj elérkezik, ezért édes Mester, jöjj és maradj velünk, hogy a világ helyett Nálad lehessünk. Jöjj mihamarabb, hogy a pogányok a te kereszted alá jöhessenek és így elfoglalhassad örökségedet. Jöjj a te népedhez, a te gyülekezetedhez és légy azok prédikátoraival, misszionáriusaival, minden élő gyülekezeti taggal, hogy a jövendőmondások betöltessenek, az Úr ígéretei beváljanak és a te megváltásodért elvegyed jutalmadat. Nem jó misszió ‒ szöveg* (Ez a beszéd a baptisták misszió-társasága javára szólt, amely társaság évenként egy-egy héten adományokat gyűjtött, céljai javára.)
Tehát ez, nem egy áldott ima-e, hogy a misszió-hetet megkezdje: „Maradj velünk, mert immár beestvéledik és a nap lehanyatlott”?
A római katolikus egyháznak van egy éneke, melyet húsvét napjától egész a mennybemenetel napjáig használnak és habár semmit sem adok a szertartásokra vagy a szokásokra, mégis ez az ének olyan, amely megragadja az ember gondolatát. Az első vers: „Maradj velünk: Halleluja!” A további pedig ez:
Mert a nap már lehanyatlott És az éjszaka beállott. Halleluja!
Evvel zárok. Vajha ezt az alapot érvényesítenők, míg az Úr tényleg és mindörökre velünk marad. Ámen.