Most az Ószövetség evangélistáját halljuk, 2. Ézsaiást, a névtelen prófétát, aki a babiloni fogságban bátorította Isten népét. A fogság vége felé hangzott el ez a prófécia. Így már feleletet is nyertünk arra a kérdésre, hogy Ézsaiás 200 esztendeig élt volna? Vannak bibliamagyarázók, akik ragaszkodnak hozzá, hogy az egész könyv egyetlen személy szolgálata. Isten Ézsaiásnak adta az igéit. Úgy látom, nem kell nekünk görcsösen ragaszkodnunk ahhoz, hogy Ézsaiás 200 esztendővel azelőtt mondta ezeket az igéket. Annyira friss a fogságbeli élmény ezekben a fejezetekben, stílusa is más, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy Ézsaiás neve alatt egy hűséges „Isten embere próféta” szólt. Nevezzük 2. Ézsaiásnak. A prófétai könyvbe került Isten Szentlelke által az általa elmondott üzenet. Ha valaki vigasztaló igéket szeretne olvasni a Bibliából, annak azt mondom, jelölje be János evangéliuma 14. fejezetét. Ennél vigasztalóbbat én nem találtam még a Bibliában. Hihetetlen, hogy egy fejezeten belül az Úr Jézus, mielőtt a kereszthalálára megy, a tanítványait hogyan kezeli. De nyomban utána ezek a részek következnek: Ézsaiás próféta könyve 40–55-ig terjedő fejezetei. Jó volt nekem tegnap minden fejezetet végigolvasni. Mint amikor valaki vitamindús táplálékból nagyon sokat eszik, úgy tele lett a szívem ezekkel a vigasztaló, ígéreteket hordozó, gazdag, mély igékkel. Ha valaki megteheti, vasárnap délután, vagy amikor erre ideje van, olvassa végig ezeket a fejezeteket. Néhány kiemelt igét hadd idézzek, s utána figyeljünk a fölolvasott versekre. A 40. rész ezzel kezdődik: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! Hirdessétek neki, hogy letelt rabsága.” Aztán hamarosan jön: „Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé, és a dombvidék síksággá!” A 41. részben pedig: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” Jön a 43. rész: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” S tovább-tovább az ígéretek. A 43-ban van az is: „Én, én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat Önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” Még csak az 54. részből a 10. vers: „Mert a hegyek megszűnhetnek és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg – mondja könyörülő Urad.” Az egész igehirdetés alatt idézhetném a szebbnél szebb igéket Isten hűségéről és ígéreteiről. Jól mondták, hogy az Ószövetség evangelistája, örömmondója volt ez az ember. Mai alapigénk is ezek közül a gyöngyszemek közül való. Isten megítélte a népét, mert olyan mértékben engedetlenek lettek, annyira megromlott az életük, hogy már nem lehetett megkülönböztetni azt a pogány népekétől. Bálványimádás, a szegények kisemmizése, a házastársi hűség hiánya, az istentelen életmód jellemezte őket. A próféták hirdették: – Ha meg nem tértek ezekből, Isten messze földre visz titeket, jön a hetvenéves fogság. – Semmibe vették a prófétákat, vészmadaraknak tartották őket. – Áll a jeruzsálemi templom, az áldozatok bemutatásával is eleget teszünk az Istennek. Semmi bajunk sem lehet! – Megverték, félrelökték, és megölték a prófétákat. Bekövetkezett a veszedelem. A babiloniaiak iszonyatos dúlással szinte a földdel tették egyenlővé Jeruzsálemet, a templomot is lerombolták, és fogságba hurcolták a népet. Volt aztán kesergés! A bűnbánat helyett most meg a panasz és a szemrehányás jött Isten felé. Keserű volt a szívük. Ő most már nem ítélte őket, hanem vigasztaló igéket küldött a számukra: – Így is, engedetlenül is népem vagytok, térjetek hozzám! Letelik a fogság, hazaviszlek titeket, újat kezdek veletek és gyermekeitekkel. A felolvasott ige a panaszkodó embert és a minden körülmények között rendíthetetlen, hűséges, szerető Istent állítja elénk. Az embert, aki engedetlen Istennel, s majd ha bajba jut, akkor vádolja Őt. Az Istent, aki rendíthetetlen hűséggel szereti az embert, ezért is fenyíti meg. Nem azért, hogy elpusztítsa, hanem hogy újabb áldott időket készítsen az életében. Elhangzott 2. Ézsaiás vigasztaló szava a szabadítóról és a szabadulásról, a megváltásról. Nem ujjong a nép szíve. Nem kapaszkodnak hittel az ígéretekbe. Mit mondanak? „Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” Mennyire ismerős ez a kép és ez a hang. Megyünk a magunk feje után. Lázadók vagyunk Isten birodalmában. Nem kérdezzük, mit akar Ő, csináljuk, amit mi akarunk és jónak látunk. Amikor bajba jutunk, rázzuk a kezünket az ég felé, vagy talán csak panasszal, nehezteléssel telik meg a szívünk. Valaki a múlt héten élete nagy szorítottságában, bajában felkeresett. Leültünk beszélgetni. Megadó szívvel és figyelemmel hallgatott mindent, de azért nem tudta megállni, hogy csöndesen annyit ne mondjon: – Amikor én nem ártok senkinek, és igyekszem jót tenni mindenkivel, akkor miért ér a baj? Sokszor így gondolkodunk a bajban, nehézben. – Engem ér a veszedelem? – Vakok vagyunk arra, hogy meglássuk, az utolsó porcikánkig átjár bennünket a bűn. Nem élünk Istennel élő közösségben. Ez a bűn lényege. Bármit cselekszem, az állapotom rányomja bélyegét arra. Isten nélküli állapotban megkérdezem: – Mi a rossz ebben? Itt a nép tele van panasszal: „Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!” Akkor újra bemutatkozik az Úr nekik: „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” Hogy mondja el nekik, mennyire szereti őket? Hogy mondja el, hogy fáj a szíve értük? Hogy nagy szabadítást készített a számukra? Hogy mondja el a megváltás valóságát, hogy az Ő hűsége rendületlen? Nem ember az Isten, hogy megváltozzék. Pál apostol így ír: „Ha hűtlenek vagyunk, Ő hű marad, mert Ő magát meg nem tagadhatja” (2Tim 2,13). Kiváltja népét a fogságból, kihozza Babilonból is, új életet ad nekik. De mi már tudjuk, hogy nem csak ennyit tett az Isten, hanem megváltott bennünket a bűnből, a halálból, a kárhozatból Jézus keresztje által. Ugyanaz a hűséges Isten szól itt az Ószövetség lapjain, akiről 600 évvel később ezt írja az apostol: „Tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta…” (Róm 8,32). Nem a mi jóságunkért, nem a mi hűségünkért, egyes egyedül az Ő hűségéért. „Íme, tenyerembe véstelek be” – olvassuk tovább az igét. Mint amikor valaki kedvese nevét tetoválja a karjára. Mire képes Isten, hogy még ezt a képet is használja, hogy tenyerembe van tetoválva a te neved, a te személyed. Oda, ahol a legérzékenyebb. A héten e-mailban érkezett hozzám egy írás: orvosi szemmel Jézus kereszthalála. Nem tudom pontosan idézni, de megrendítően leírja, hogyan szögezték át Jézus csuklóját 15-20 cm-es szögekkel. Két lábát egymásra téve még nagyobb szöggel verték át. Arra zuhant minden súly. Mire a többieknek kegyelemből megtörik a lábszárukat, hogy ne tudjanak tovább lélegezni, szűnjék meg a szenvedésük, akkorra Jézus már meghalt. Átdöfték a lándzsával a szívét, vér és víz folyt ki. Elvérzett a mi Megváltónk, akinek a tenyerébe vésve ott van a nevünk. Jó lenne örökre megértenünk, hogy szeret az Isten! Bármikor kérdés ez neked, nézz Jézus keresztjére. Azonnal láthatod: „Íme, tenyerembe véstelek be!” Mindezt nem a nép hűségéért és nem a mi hűségünkért. Nem is tehettünk semmit, hiszen 2000 évvel ezelőtt végbement. Beszélgettem egyik testvérünkkel, aki megrendülten, de Istentől kapott örömmel mondta el, hogyan élte át édesanyja nyári halálát. Négy gyermeke nagyon szerette az édesanyát, és ragaszkodtak hozzá. Elmondta: – Ismertem eddig is az igéket, de most átéltem ott a kórházban egész lényemmel, hogy igazak ezek. Micsoda különbség – azt mondja ez a hitben járó, néhány éve már Jézus útjára tért testvérünk. De beszélgetésünk közben egyszer csak ezt a csöndes kérdést tette föl: – Más vallások, buddhisták, mohamedánok vajon nem ugyanezt a hitet élik át? – Nagy különbség van – válaszoltam –, a megváltás a különbség. És ez ég és föld. Ha Jézus keresztje nincs és föltámadása, egy vallás vagyunk mi, keresztyének is a világvallások sorából. Megkérdeztem tőle, vajon van megváltójuk, aki a bűneikért odaadta magát? Ha nincs, akkor miről beszélünk? Önmegváltásról? Ember, szedd rendbe magad! Ember, tegyél ezt, tegyél azt, vezekelj valahogy, próbáld kihozni magad a mélyből! Ember, akinek elveszett az életed, nincs megoldásod! Mi a mi Megváltó Istenünket hirdetjük, aki nem a mi jóságunkért, egyes egyedül az Ő irgalmáért váltott meg bennünket. A felnőttkonfirmációi órán, amikor a kiválasztásról és predestinációról beszéltünk, elhangzott, hogy eltéveszti az, aki elkezdi osztályozni az embereket: ez kiválasztott, az nem. Megállapítottuk, hogy azért adta Isten a kiválasztásról szóló igéket, hogy bizonyosságunk legyen, nem bennünk van megalapozva a mi üdvösségünk egy grammja sem. Minden tanítás, amelyik a cselekedetekből való üdvösséget is hirdeti, hamis tanítás. Nem is elégíti meg a szívet. Mikor teszel eleget, Testvérem? Elég lesz? Hányan mondják, majd az Isten eldönti – reménységgel mondják –, hogy elég jó voltam-e… Testvérem, egy gramm nincs bennünk abból, ami üdvösségünknek alapja, mert ezt az alapot egyedül a hűséges Isten önmagáért állította föl. Az Ő ingyen kegyelme rendíthetetlen táptalajába ágyazza be a szívedet, a szívemet, ha ezt hittel elfogadjuk. Micsoda vigasztalás! Milyen nagy ajándék, hogy tudhatom! Még van itt egy kis mondat a mai igénkből, amelyről ne feledkezzünk meg: „Szüntelen előttem vannak falaid.” A romok is, mondja az Úr, de az újjáépült is, amivé teszlek téged, népem. Én már látom – ezt mondja az Úr. Látja Jeruzsálemet, ahogy épen volt egykor, látja a lepusztult, ledőlt falakat. De már látja az újjáépülést, amiből még semmi nem történt meg. Micsoda ígéret nekünk is! Azt mondja: látom széthullott életedet, családodat. Nem felejtettelek el. Ha még tovább olvastam volna, jönnek az igék: – A hely szűk lesz, annyi lesz a gyermeked. – Úgy beszél itt Isten: – Az, amit neked adni fogok, ennyire valóságosan betölti a teret. Isten azt várja, hogy erre a hűségre hittel válaszoljon a nép. Sőt nem csak várja, hanem azért hirdetteti a prófétán keresztül az igéket, hogy ezek az igék bennük ezt a hitet létrehozzák. Még a hitet is úgy kapjuk ajándékba? Igen. Az igék elhangoznak, hányszor átélted. Isten igéje hitet ébresztett a szívedben, másként mentél tovább. Másként döntöttél. Másként cselekedtél, más lett az út, és az ígéretek fényében jártál. Isten Szentlelke az igéit beírja a szívünkbe. Még ezt is így cselekszi értünk. Amikor Jézus megkérdezi a tanítványait: – Kinek mondanak engem az emberek? – Mindenféle választ kap. – Hát ti kinek mondotok? – Akkor Péter, a szószóló azt mondja: – Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! – Azt válaszolja neki Jézus: – Boldog vagy Péter, mert nem test és vér, nem a te okos eszed, nem emberek jelentették ezt meg neked, hanem az én Mennyei Atyám „elhúzta a függönyt”. Tudod már, hogy miért nem érted a férjedet, feleségedet, gyermekedet, vagy a másik embert, akinek már „elhúzta a függönyt”? Nem érted, nézed, hogy van ilyen békessége?! Hogy mondja ezt Pál apostol? „Ezért tehát nem csüggedünk… mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4,16; 18). Ámen!