Hatása alatt vagyok a pénteki magyar–holland futballmérkőzésnek. Nem csak azért, mert holland–magyar unokámmal együtt voltunk a Stadionban. Szülei becsületére legyen mondva, hogy egyik arcán piros-fehér-zöld, a másikon piros-fehér-kék rajzolat volt – jóllehet azért holland sapka a fején. Amikor beindult a stadionban a „ria-ria, Hungária”, akkor üvöltött ő is a magyarok mellett, de amikor jöttek a holland gólok, akkor úgy örült, hogy apjának kellett csitítani: – Te, ide figyelj, most magyarok között vagyunk! Nem is ezért hozom én ezt elő. Hanem ami azóta is kísér, és szerintem nagyon mély benyomást tett rám: az a nagy különbség, amelyik a két válogatott játéka között volt. Ugyanúgy labdarúgásnak nevezik azt, amelyiket az egyik és a másik csapat művelt – de mintha a kettő igazán nem lett volna köszönő viszonyban egymással. Más kategória volt a kettő. Meg sem izzadt a holland csapat ebben a nagy gólarányú győzelemben. A stadionban nagyon érzékelhető volt az a hallatlan különbség a világ élvonala és a magyar labdarúgás között. Mindezt azért mondtam el, mert a hitéletünkre nézve is nagy üzenet van benne. Valaki ezt mondja: – Református keresztyén vagyok, gyülekezeti életet élek. – Ám óriási különbség lehet ember és ember hitélete, gyülekezet és gyülekezet hitélete között. Úgy, ahogy ez az iménti példában megmutatkozott. Vannak, akik ezt mondják: – Hiszek Istenben, eljárogatok a templomba is. Aztán elmagyarázom a lelkipásztornak, ha találkozunk, hogy nem kell ahhoz mindig templomba járni, hogy rendes ember legyen valaki. – Ami önmagában igaz is, de a mindennapi életnek sokszor köszönő viszonya sincs ahhoz, amit ott a templomban hallunk, és amiről a keresztyénség szól. Istenfélő, felnőtt férfi mondta nekem: – Higgye el, amit a cégnél művelünk, azt három szóban tudom összefoglalni: lopunk, csalunk, hazudunk. A Bibliában egy „fiatal felnőtt konfirmáló” áll előttünk, Dánielnek hívják. Azt olvastuk erről a fiatalemberről, hogy eltökélte a szívében, hogy nem szennyezi be magát a király ételével, és azzal a borral, amit ő szokott inni. Itt egy egészen más kategóriáját látjuk a hívő életnek, különösen, ha a körülményeket is megismerjük. Üdvtörténeti sorozatunkban haladunk előre. A babiloni fogságban vagyunk, Kr. e. 600 évvel. Nabukodonozor király, miután leigázta Jeruzsálemet, kifosztot ta és elhurcolta a rabokat. Kiadta az utasítást, hogy a rabok közül a jó kiállású, értelmes, nemesi származású fiatalokat válasszák külön. Iskolákba vitette őket, ahol megkapják az új kiképzést, megtanulják a káldeus nyelvet. Sőt még a nevüket is megváltoztatta, hogy elveszítsék régi identitásukat, és az új ország lojális alattvalói legyenek, akik később az írnokok között segédek lesznek, a birodalmat szolgálják. Ennek fejében a király asztaláról kaptak ételt-italt. A királyi udvar első osztályú étterme főzött nekik. Ezen kívül is sok más juttatást kaptak még, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Hadd legyen tökéletes az átállásuk az új uralkodó kegyeibe. Ebben a helyzetben olvassuk, hogy Dániel eltökélte szívében, hogy Isten igéjének engedelmeskedik: nem eszik és nem iszik a király asztaláról származó ételekből. Micsoda vakmerőség! Örülnie kellene, hogy egyáltalán még a nyakán a feje. Mit képzel ez a fiatalember, az ő kedvéért átállítják a dolgokat? Őrizze a szíve mélyén a hitét, de most hódoljon meg. Tegye, amit parancsolnak, ha jót akar magának. Mi volt ennek a konokságnak az oka? Két okot is számba vehetünk. Az egyik, hogy az Ószövetség igéiben tiszta és tisztátalan állatok szerepelnek. Isten megparancsolta népének, hogy melyikből egyenek, melyikből ne. Dániel pedig nagyon komolyan vette ezeket a törvényeket. Számunkra már az Újszövetség idejében, Jézus Krisztus megváltása óta elhangzik, hogy „minden tiszta a tisztának” (Tit 1,15). „Mert az Isten minden teremtménye jó, és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek vele” (1Tim 4,4). Az ő számukra akkor még nagyon is azt jelentette: komolyan veszik-e Isten utasítását, vagy sem. Volt még egy nagyobb ok is: minden alkalommal, amikor a királynak főztek, előbb a bálványisten előtt bemutatták az ételeket, beavatták azokat, majd azután vitték a király asztalára. Hitük szerint ezzel is a király hatalmát, egészségét védték és erősítették. Dániel elképzelhetetlennek tartotta, hogy e pogány bálványkultuszban vegyen részt, meghódolva egye azt a bizonyos ételt. Mekkora ajándék a Jézus Krisztusban kapott szabadítás, amikor Pál apostol azt írja a hívőknek, hogy ne kérdezzék, hogy bálványáldozatra levágott húst eszneke, mert hiszen minden tiszta a tisztáknak (1Kor 10,2–30). Mi azonban még nem itt járunk. Dániel idejében Isten adta a kijelentést, védte és építette az utat, mely Jézus Krisztusban a nagy szabadításhoz vezetett. Ott és akkor az Úrhoz való hűséget jelentette ez a döntés. Bárhol vagyok, bármilyen világban, egész szívem az Úré, neki kívánok engedelmeskedni. Felnőtten konfirmáló testvéreink hamarosan elmondják református hitvallásunk első kérdés-feleletét: Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? Mi az alap? Elhangzik a válaszban: „Mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok” (HK. 1. kf.). Ebben egy nagyon határozott döntés hangzik el a mai világban, ahol minden viszonylagos. Lassan már nincsenek alapvető döntések sem, a pillanatnyi helyzethez kell alkalmazkodnunk. Jellemző, hogy az emberek igazi alapdöntéseket sem kívánnak hozni. A házasság döntését sem. Sokszor találkozunk párokkal, amikor esküvőre készülnek, és benne van a gondolataikban: – Ha jól összejönnek a dolgok, együtt maradunk. Ha nem, akkor más variáció következik. A házasságok nagyobb része ma már válással végződik. Alapdöntések hiányoznak emberek életéből, testileg-lelkileg sodródnak a tömeggel. Dánielnél azt látjuk, hogy meg akar állni Isten igéjének talaján. Úgy, hogy a szíve az Úré. Ez az alapkérdés. Így mondja egy ószövetségi ige: „Add nekem a szívedet, fiam, és tartsd szemed előtt utaimat!” (Péld 23,26). Ez azt jelenti, hogy az életem feletti teljes uralmat Neki adom át. Kicsiben és nagyban is ez a kérdésem: „Mit tegyek, Uram?” (ApCsel 22,10). Nem relativizálva, hogy ez vagy az még belefér. Nagyon jó dolog, ha valakinek egyszer igazán ilyen döntés születik a szívében, és utána időről időre felülvizsgálja, közben nem pókhálósodott-e be az a döntés. Nem csúsztam-e el az igazi iránytól? Valóban az dobogtatja-e a szívemet, hogy Isten akaratát cselekedjem, vagy csinálom, amit jónak látok, Ő pedig segítse az elképzeléseimet? Konfirmáló Testvéreim! Behelyettesíthetitek Dániel helyébe a neveteket. Az a jó, ha a mai napon úgy indultok, hogy eltökélitek a szívetekben, hogy mindenben az Úrnak szeretnétek engedelmeskedni. Kérdezheti valaki: – De lehet-e így élni? Hogy tudok ezen a talajon boldogulni? Családom van, gyermekeket kell eltartanom. Mi lesz velem, ha Isten igéjéhez igazodom? Dániel számára is életveszélyes vállalás volt ez a döntés. A barátai pedig nem voltak hajlandók leborulni a nagy király szobra előtt, hogy azt imádják. Az égő, tüzes kemencébe vetették őket. A király, aki szerette őket – de a döntésnek ő sem állhatott ellene –, megkérdezte: „Van-e olyan Isten, aki az én kezemből ki tud szabadítani benneteket?” (Dán 3,15). Ezt válaszolták: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: Ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dániel 3,17–18). Különleges, ahogy Isten megszabadítja őket, és milyen nagy dolog, hogy szívükben az eltökéltség nem csak arról szólt, hogy garanciát kaptak: semmi bajuk, egy hajszáluk sem görbül meg, ha az Úr mellett állnak ki. Amikor kimondják: de ha nem tenné is, akkor sincs más út, akkor is Ő az Istenük. Bármi megtörténhetett volna Dániellel is: kiállíthatták volna a sorból, még az életét is elvehették volna. Odamegy a főemberhez, akire rábízzák ezt a kényes kérdést, hogy kezelje ezeket a fiatalokat – de úgy, ahogy a király megparancsolta. Odamegy, és kéri, hogy ne kelljen ezekből az ételekből ennie. Maradna a zöldségféle, az olaj. Nem vegetáriánus volt Dániel, csak ezeket az ételeket nem szerették a babilóniaiak, így azokat nem vitték a bálványáldozathoz. Dániel könyve első részét olvasva látjuk, hogy jóindulattal volt a főember iránta, de megmondta neki, hogy lehetetlent kér. Hogy állítsa majd így a király elé őket? Satnyák lesznek, legyengültek – a főembert kivégzik, ez így nem lehetséges, nem kockáztathatja a pozícióját. Akkor Dániel még egy kísérletet tesz, nem a főemberhez megy, hanem közvetlenül a felügyelőhöz, akit a gyakorlati munkával bíztak meg: tíz napot kér, hadd kapjanak abból az ételből, amiről szóltak. Ha tíz nap múlva gyengébbek vagy nyomorultabbak lesznek, akkor legyen a korábbi rend szerint. Isten e fiatalembernek értelmet adott és helyzetbe hozta. Ezt kell értenünk: amikor valakiben döntés születik, hogy az Urat követi, abban a pillanatban életének felelőssége átkerül az Úr kezébe. Onnan kezdve az Úr felel a dolgaiért. Férj és feleség utazik a vonaton. A feleség intézkedő, megveszi a jegyeket. Majd pedig a férjének adja azokat, meg az igazolványokat, a pénztárcát és a kapukulcsot. A férje higgadt, nyugodt ember, felesége tudja, hogy nála biztonságban vannak a dolgai. Már a vonaton utaznak, amikor a férj elmosolyodik. A felesége megkérdezi, mit nevet. A férj ezt válaszolja: – Milyen jó dolgod van. Csak arra kell ügyelned, hogy engem el ne veszíts szem elől! – Mert akkor megvan a vonatjegy, a pénztárca… Ha eltökéli valaki a szívében, hogy az Úrnak fog engedelmeskedni – lehet, hogy esetlen, ügyetlen, sok mindenben gyáva, fél –, onnan kezdve az Úré a felelősség. A legjobb kezekben van az élete. Előttem egy régi emlék. A hetvenes évek vége felé, Fóton történt. Jön az egyik konfirmált leányunk: – Tamás bácsi, nehéz döntés elé állítottak. Azt mondta az igazgatónő, hogy én leszek az úttörőcsapat egyik vezetője. De egy feltétellel, hogy nem járok az ifjúsági bibliaórára. Úgy szeretnék vezető lenni, szeretnek a társak is és bíznak bennem. De azt én nem bírom ki, hogy ne jöjjek ifjúsági bibliaórára. Mit tetszik mondani? Azt válaszoltam, hogy ezt neki kell eldöntenie, nem erőltethetek rá semmit. Vessen számot: ha ezt a döntést kell meghoznia, akkor tegye mérlegre az egyiket és a másikat. Amelyik felé elbillen a mérleg, azt tegye. Még ott helyben azt mondta, hogy az ifjúsági bibliaóra felé billen. Javasoltam, hogy imádkozzunk. Imádkoztunk. Másnap bemegy az iskolába, az igazgatónő a döntés felől érdeklődik. A lány elmondja, a bibliaóra mellett döntött. Erre az igazgatónő: – Jó leszel te így is nekünk. Nem olyan nagy ez a világ. Van, aki mégis úgy tekint magára, mintha élet és halál ura lenne. De valaki más az élet és halál ura. Valaki más mondta ki a mennybemenetele előtt: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18). Keresztelő János fejét is leüttethette a gyalázatos Heródes Antipás. De csak a Mennyei Atya engedélyével. Amikor eljött a mártíromság ideje, hogy ezzel pecsételje meg addigi igehirdetését. Váltás történt, mert Jézus indult, amikor János befejezte. A király csak annak feltételében tehette meg, amit így mondott Jézus: egy hajszál le nem eshet a fejetekről az én Atyám akarata nélkül. „Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva” (Mt 10,29–31). A ti fejetek hajszálai számon vannak tartva? Értjük? A mi Mennyei Atyánknak olyan drága egyetlenegy ember élete, hogy az Egyszülött Fiát, Jézust küldte a világba, végigjáratta az utat vele, keresztre adta, hogy megváltson minket. Hogy lehessen Isten gyermekeként élni egy feje tetejére állított világban. Isten előtte jár gyermekeinek, akik átadják az életüket neki. Elvégezte, hogy tíz napig megkapták Dánielék azt az ételt, sőt még azt is, hogy ragyogóbb volt a tekintetük. Lehet, kilóban nem voltak többek, de ahogy rájuk nézett a felügyelő, azt mondta, hogy ez így mehet tovább. Mert a szívük öröme átsugárzott. Ha te az Úrral jársz, csak rá kell nézni a tekintetedre, és látszik. Amikor valakinek megerősödik a szíve az Úrban, akkor szebb is lesz! A kedves nőtestvéreknek ajánljuk szépítőszernek. Mert ami a lélekben végbemegy, az átsüt a testen is, nem lehet letagadni. Áldást adott az Isten. Három év múlva megvizsgálják Dánieléket, és őket találják tízszerte okosabbnak, értelmesebbnek. Sőt azt még nem is tudják, hogy megbízhatóbbnak. Meg mi minden kincse van még annak, ha valaki Isten gyermekeként él ebben a világban: áldás sugárzik az életéből! A fejezet utolsó verséből kiderül, hogy később Dániel vezető ember lett ebben a birodalomban, a köztisztviselők sorában, egészen Cirusz idejéig. Amikor a perzsák Kr. e. 538-ban átvették a világuralmat, a perzsa király meghagyta Dánielt a helyén. Megállta a helyét két idegen világbirodalom vezető pozíciójában, ami azért nem volt egyszerű. Az ószövetségi üdvtörténeten araszolunk előre. Dániel csak előképe Jézus Krisztusnak, aki eljött erre a világra, és eltökélte a szívében, hogy csak azt cselekszi, ami az Atya akarata. Ez a mi mentségünk, Testvéreim. Hányszor akarták Őt átállítani, jó és rosszindulattal! Még az utolsó pillanatban is, még a keresztről is le akarta hívni a Sátán: „…mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről!” (Mt 27,40). Ebből a döntésből, Jézus kereszthalálából akkora áldás származott, hogy megtöltjük a templomot kétezer évvel később mi is. Nem valamiféle hagyományőrzést végzünk. Vajon azért jelentkeznek itt nálunk felnőttkeresztelésre, mert az akkora sikk? Nem, hanem mert megérintette a szívüket az az élet, amelyet az Úr Jézus Krisztusban adott Isten ennek a nyomorult világnak. Mennyi áldás árad ki Jézus engedelmességéből számunkra! Ebből az engedelmességből nyerünk bűnbocsánatot, áldott földi életet, örök életet. Milyen nagy ajándék, ha mi ma úgy indulhatunk, hogy eltökéljük a szívünkben: ebben a fejre állt világban mi az Úréi leszünk, és az Ő igéje lesz életünk zsinórmértéke! Úgy legyen, ámen! 209
Lekció
Dán 1