Új ég és új föld

Üdvtörténeti sorozatunkban legutóbb Jézus visszajöveteléről szóltam. A héten megkérdezte valaki kedvesen, hogy Jézus visszajöveteléről nem a sorozat végén kellene szólni majd? Azt válaszoltam, hogy jó kérdés, hiszen az üdvtörténetnek a beteljesedése Jézus visszajövetelekor érkezik el majd. De már Jézus mennybemenetelekor elhangzott: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe” (ApCsel 1,11). Már Jézus tanításában is komoly helyet foglalt el az utolsó idők és Isten országa beteljesedése kérdése. Ítéletről, üdvösségről-kárhozatról, mennyről és pokolról, testben való feltámadásról határozott tanítást hallunk Tőle. Pál leveleiben is gazdagon olvassuk Isten kijelentését ezekről a kérdésekről. Egészen a Jelenések könyvéig, ahol – ha képes beszédben is – egyértelmű üzenetként szól az ige a végső beteljesedésről. Azért kell menetközben már hallanunk ezekről, mert ezek az események nagyban meghatározzák ma is az életünket. Ha senki másnak nem jelentene újat a most hangzó tanítás, megvallom: én már jól jártam. Nagyon meggazdagította a látásomat, boldog új felismerésekkel töltötte meg a szívemet a mennyről szóló üzenet tanulmányozása. Bizonyára sokszor olvastam már, de valahogy nem foglalkoztatta elég mélyen a szívemet ez az ige: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt…A trónuson ülő ezt mondta: »Íme, újjáteremtek mindent«”. Számomra elég volt Jézus világos ígérete: „Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van… átment a halálból az életbe” (Jn 5,24). Vagy a másik ige: „Az én Atyám házában sok hajlék van… elmegyek helyet készíteni a számotokra… ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket” (Jn 14,2–3) – mondja az övéinek. Isten titkaira nézve ezt olvassuk: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2,9). Nem sokat töprengtem rajta, boldog bizonyossággal elfogadtam. Kedves igém: „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben” (Kol 3,3). Igaz, hogy itt még nem a biológiai meghalásról van szó, hanem amikor valaki Jézust szívébe-életébe fogadja, és a régi természetét halálba adja. Számomra sokat mond ez a kifejezés: „a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.” Itt a krypto=elrejteni görög szó szerepel. A kripta szavunk is ebből származik. Nem is kripta, hanem rejtekhely jelentéssel üzeni nekem, hogy Krisztusban elrejtett az én megváltott életem. Olyan rejtekem van, amelyen a halál sem fog. Pál kimondja: „…sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők… sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban” (Róm 8,38–39). Tehát Jézusért örök életet nyertem, elképzelhetetlen, ötletgazdag, csodálatos üdvösség vár. Hozzám jött egy kisebb gyermek, és megkérdezte: – Tamás bácsi, igaz az, hogy a mennyben mindig énekelni fogunk? – Akkor láttam, hogy itt most nagyon vigyázni kell. Értettem, hogy aggódik a fiú, hogy biztosan jó lesz ott? Nem lesz az unalmas egy kicsit? Azt feleltem: – Amit a legjobban szeretsz (tenni, játszani, bármit), szorozd meg százzal, és akkor én még nem mondtam semmit, olyan boldogság lesz odaát. – Akkor elszaladt örömmel, egyelőre megoldódott a számára a menny dilemmája. Egyébként ha nem élnék itt a földi életben, ezt sem tudnám elképzelni. Ahogyan telerakta Isten fantáziával az életet, ötletekkel, felépítette a világmindenséget, benne csak egy ember életét is. Így szoktam mondani: ez csak egy cseppje az Isten szeretetének, mert nem bírna el többet az idegrendszerünk. De milyen lesz az, amikor Isten lesz minden mindenekben (1 Kor 15,28)? Mielőtt arról szólnék, hogy ehhez képest mi az az új felismerés, amely bontakozik a szívemben, hallgassuk meg Stanley Jones, a 20. század egyik legnagyobb keresztyén gondolkodója, India nagy misszionáriusa vallomását, hogy miért is hiszi az örök életet. Persze hiszi ő, mert Isten kijelentését hiszi, és tapasztalja is ennek a valóságát. Azok számára is megfogalmazza tételeit, akik még nem hisznek, de már gondolkodnak az élet értelmén. Két pontban hadd olvassam: „Először is hiszem az örök életet, mert hiszek a világmindenség rendjében és ésszerűségében. Hogy a világmindenség ésszerű és abban hallatlan rend van, ezt nem csak a Bibliából tanultam meg, hanem a legmodernebb tudományokból is. Ahol pedig rend van és ésszerűség, az erkölcsös is. Én hiszek az erkölcsi világrendben. Erre tanít a történelem minden mozzanata, ahogy figyelem rövid életemben. Márpedig rendetlen, ésszerűtlen és erkölcstelen volna a világmindenség, ha az emberi életet pontosan a csúcsán, legmagasabb pontján semmisítené meg. Milyen rend, milyen ésszerűség, milyen erkölcsiség az, amelyik önmagán belül kialakít egy jellemet, kicsiszol, kitisztít, kiformáz egy magasrendű értelmet, egy kis világot, a mikrokozmoszt a nagyvilágon, a makrokozmoszon belül. És amikor kész, egyszerűen megsemmisíti, eltörli, mintha sohasem lett volna. Ha nem hinnék az örök életben, meg kellene tagadnom a világmindenség rendjét és észszerűségét is. Másodszor: Hiszem az örök életet, mert ha nincs örök értelme az életnek, akkor nincs időleges értelme sem. Mert ha valami igaz és értelmes, az vagy mindig igaz és értelmes, túl téren és időn, vagy sohasem igaz és mindig értelmetlen. Ha nincs örök értelme az életnek, akkor csak egy igazság van a földön, az öngyilkosoké.” Ennyit az ő vallomásából. Sokkal gazdagabban ír ő erről, meg magáról az örök életről szóló igei üzenetekről, de legyen elég ez most nekünk. Mi az az új számomra, ami olyan örömet adott? Majdnem így mondom: olyan izgalommal tölti el a szívemet? Megpróbálom elmondani. Eddig a földi életet és a mennyei életet hatalmas vonal választotta el számomra, amelyben valami végleg befejeződött, és valami más, egészen más kezdődött el. Ez igaz annyiban, hogy amikor új égről és új földről van szó, olyan görög szó szerepel a Bibliánkban, amely a vadonatújat jelenti. Azt, ami még sohasem volt azelőtt. Mert az Újszövetségnek két szava van az újra. Az egyik, amikor valamiből egy új (egy új ruha, mert a régi már elvásott). A lényege ugyanaz, de egy újabb darab. A másik, amiről akkor olvasunk (például: „Új eget és új földet láttam”), amikor vadonatújról van szó. Itt máris egy pillanatra figyeljünk! Ahogy Jézus feltámasztott többeket is, az a régi értelem: újra kaptak életet, de a régi szerint. És ugye érzékeljük, hogy milyen más, amikor feltámasztotta Isten Jézust: az új teremtés első Zsengéjét. Egy egészen más valóság teremtődött, hiszen Jézus megdicsőült testtel jött ki a sírból. Ugyanez a szó hangzik, amikor a trónon ülő azt mondja: „Íme, újjáteremtek mindent.” Itt jön az az új felismerés, amely gyönyörűséggel tölti el a szívemet. Kontinuitásról, folytatásról van szó az itteni és az örökkévaló között! Megtelik kézzel fogható tartalommal a menny, amikor kiderül, hogy nem megsemmisül az ég és a föld – amikor az elemek ropogva megégnek –, csak elpusztul, és Isten újjáteremti az eget és a földet. Mindent újjáteremt! De hiszen ez már megkezdődött, amikor Jézus feltámadt! Ő már – amint az imént mondtam – ebben az örökkévaló, újjáteremtett testben jelent meg. Nem tudjuk pontosan, milyen ez a test, hiszen Jézus átment a zárt ajtón, megjelent a tanítványai között (Jn 20,19; 26), a Genezáreti-tó partján evett velük együtt (Jn 21) ebben a megdicsőült, új testben, az Emmausba menőkhöz csatlakozott (Lk 24,13–35), velük ment az úton, mégsem ismerték meg, azután megtörte a kenyeret, megismerik, s eltűnik előlük. De összeköttetés, folytonosság van a földi test és a mennyei test között. Pál, amikor a feltámadásról írja a hatalmas fejezetet (1Kor15), akkor a búzamag példáját hozza. Azt mondja: Ember! Elveted a magot. De nem azt a testet veted el, amely majd kikel belőle. Előbb a mag megrothad, elpusztul a földben – de nem megsemmisül! Hanem egy új valóság, ahogy szárba szökken – és gyarló a hasonlat, mert töredékes az emberi értelem, nem tud az örökkévalóba látni –, de mégis arról a folytonosságról beszél. Vannak földi testek – azt mondja –, és vannak mennyei testek. Van érzéki test és van pneumatikus test, lelki test. Ezt nem úgy érti, hogy van a test és van a lélek, és szálldos a lélek valahol, és nincs tovább testi valóság. Amikor azt mondjuk: „hiszem testünk feltámadását”, így lehetne még pontosabban: „hiszem a testben való feltámadásunkat” – de nem ebben az állapotában, hanem abban az állapotában! Ahogyan hordtuk a földi ábrázatát, hordani fogjuk a mennyei ábrázatát is – olvassuk az apostolnál. A 2Kor 5-ben így vall erről: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezítele neknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, zálogul adta nekünk a Lelket” (2Kor 5,1–5). A teremtett világra Isten a teremtés hajnalán kimondta, hogy „jó”. Sorban, amit teremtett, azt mondta, hogy jó (1Móz 1). Csak ahogyan mi használjuk, annak nyomán romlott meg. Odáig, hogy a Róma 8-ban már azt olvassuk: „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette – mégpedig a bukott ember bukása következtében –, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik, és együtt vajúdik mind ez ideig” (Róm 8, 19–22). „Sóhajtozik”, „vajúdik” a teremtett világ. Látjuk a halak tömkelegét döglötten úszni a tengerben, mert az olaj megölte őket. Megbontjuk az eget, és a sugárzás nehézzé vagy pusztulóvá teszi az életet. Folytathatjuk a felsorolást a levegőszennyezéstől a többi dolgon át, amit művelünk. Vajúdik a teremtett világ, és várja az Isten fiainak megjelenését! Ez az ige félreértett ige. Mert általában úgy szoktuk mondani, hogy ez a világ a maga nehézségeiben várja, hogy mi – Isten gyermekei – megjelenjünk. Hát a világ nem nagyon várja ezt, bár jól jár vele. Hanem a teremtett világ azt várja, hogy az Isten fiai (mennyei angyalok) egykor a visszaérkező Krisztussal a beteljesedés idejét elhozzák. A vajúdásában – figyeljük meg az összefüggést, ha előtte is olvasunk róla Róma 8-ból, meg utána is – várja, hogy mikor jön el az az idő, amikor már nem pusztítja tovább az ember. Várja a teremtett világ is az újjáteremtetését. Mert egyszer Isten újjáteremt mindent. De hiszen ez az újjáteremtés elkezdődött – amint említettem – Jézus feltámasztásával. Így olvassuk az igét: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre” (2 Kor 5,17). Már itt a földön felragyog az új teremtés egy-egy mozzanata. A menny öröme, amikor betölti az ember szívét, amikor új életet nyer. Ismered? Micsoda kincs! Úgy szeretné az ember konzerválni: az lenne jó, ebben a békességben, ebben a nyugalomban, bizonyosságban, bátorságban, ebben a szabadságban élni! Milyen hatalmas dolog, amikor bűntőlbajtól szabad a szíved. A baj megvan, meg a bűn is körülötted, csak te vagy benne szabad. Egy-egy olyan esemény, amikor átéled, hogy most nem az önzésem tarolt le mindent, most nem a magam görcsös indulata érvényesült, már itt elkezdődik. Valami fölvillan már itt a mennyből. Krisztusban még itt vagyunk, az Ő megváltottai is nagyon is ebbe a testbe zárva, de már munkálkodik az új. Ezzel kapcsolatban szeretnék visszautalni arra az igére, hogy „amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2,9). Hogyha megnézzük ennek az igének az összefüggéseit, azt látjuk, hogy itt arról beszél Pál, hogy érzéki ember – pszichikus ember – nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait. Mert bolondságok neki. Úgy, ahogy találkozol is emberekkel, akiknek próbálnád elmondani a szíved örömét, és néznek rád, esetleg továbbmennek, vagy mosolyognak egyet, hogy miről beszélsz. De a lelki ember, az Isten Szentlelke által újjáteremtett ember – a pneumatikus ember – megragadhatja ezeket, amiket Isten teremtett, amiket szem nem látott, fül nem hallott… Ez az ige nem csak az eljövendőre vonatkozik, hanem arra is, hogy az Isten Lelke által újjáteremtett ember kap egy más látást, rálátást a valóságra. Ő már itt valamit ebből megragadhat, elkezdődik az életében az újjáteremtés munkája. Pál ezért is írja a Filippi levélben: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk – írja Pál itt a földön –, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket” (Fil 3, 20–21). Értjük már, miért olyan hangsúlyos az ige: „Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban” (1Jn 5,12)? Krisztuson kívül nincs új teremtés, nincs örök élet. „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – csupa nagybetűvel (Jn 14,6). Mi örvendeztetett meg annyira? Hogy nem olyan elvont távolságban, valami messzi, hidegebb formában, örök éneklésben töltjük mi az örökkévalóságot! Hanem az új ég és az új föld valóságában. Sokkal plasztikusabb így, élettel telibb a számomra. Bár fogalmunk sincs arról a dimenzióról, hogy milyen lesz. De azért amikor azt olvassuk az Ószövetségben Ézsaiásnál (Ézs 11,6–9), hogy az oroszlán és a bárány együtt legelnek, és hogy a gyermek a vipera fészkénél játszik, az ember szívét megfogja. Képek ezek, de miről beszél, hogy is beszél Isten? És nagyon nagy ajándék az az elképzelhetetlen valóság, hogy nem lesz halál, sem fájdalom, sem jajkiáltás, sem hazugság, sem bűn, sem félelem, amikor „Isten letöröl szemükről minden könnyet” (Jel 7,17). Mindez arra indít, hogy sokkal jobban becsüljem meg itt az életet. Nem lesajnálva: – Ez csak egy mulandó, pusztuló világ! Sokkal jobban becsüljek meg egy találkozást, Istennek egy ajándékát. Mindazt, amit adott, amiben részesít bennünket. Sokkal szentebbül, sokkal odafigyelőbben kezeljem az életet. Sokkal valóságosabban éljem meg, mert ehhez Őneki nagyon nagy köze van. Ő teremtett, azt mi tönkretettük, Ő újjáteremt. Hogy hogyan, ez valóban az Ő titka. De nagy ajándékot adott nekem, hogy így kitágította a látásomat, ennyire valóságossá tette a mennyet! Még csak annyit, hogyan látom, ha meghal valaki? Az ige alapján két vonalat láthatunk. Az egyik: máris „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél” (Fil 1,23). Minél hamarabb. A másik: „Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6,39). Figyeljük meg: mind a kettő végigvonul az igében. Számomra egyszer egy teológiai professzor írása ablakot nyitott erre. Nekem elég volt magyarázatként. Nyilván minden példa sántít, de azt mondta: – Nézzétek, van egy hatalmas hegy! A hegy lábánál körbevonul egy nagy katonai sereg. Aki ott lent van, az csak azokat a katonákat látja, akik a szeme ha tárába esnek. Ha végig akar menni, hosszú út vezet, hogy az egész sort lássa. De ha fönt van a hegytetőn, lenéz: egy pillantással az elejét, a végét belátja. Amikor én innen kimegyek, az örökkévalóba megyek. Ott többé nincs idő. Itt még telik az idő. Szépen ballaghatunk – a sereg még megy. Nem tudom, hogyan lesz ez, de számomra elég: Krisztusban kilépni az örökkévalóságba. Ő pedig elvégzi a beteljesítést. Ez mind Őrá tartozik. Sem halál, sem élet – amint idéztem Pált – el nem szakíthat bennünket az Isten szeretetétől, amelyik a Jézus Krisztusban van. Ezért olyan döntő, hogy valaki az új teremtés részese legyen Jézus Krisztus által. Hadd fejezzem be egy kis történettel Max Lucado: „3:16 – A remény számai” című könyvéből: „John Todd még csak kisfiú volt, amikor szülei meghaltak, árván hagyva őt és testvéreit. Amint az 1800-as évek elején szokásban volt, rokonok vették magukhoz az árvákat. Az egyik nagynéni felajánlotta, hogy otthont ad a kis Johnnak, ezért elküldte érte a szolgáját, akit Cézárnak hívtak. A fiúcska felkapaszkodott a ló hátára, apró karjaival átölelte a férfit, és elindultak az új otthon felé. Kérdései elárulták a félelmeit: – Ott lesz a néni? – Ó igen – biztosította őt Cézár –, ott lesz és várni fog rád. – Jó lesz nála laknom? – Jó kezekbe kerülsz, fiam. – Szeretni fog engem? – Meghiszem azt! Jószívű asszony – felelte türelmesen és kedvesen a szolga. – Gondolod, hogy elmegy aludni, mire odaérünk? – Dehogy! Fent marad, és várni fog téged. Ha kiérünk ebből az erdőből, meglátod a gyertyafényt az ablakában. Így is történt. Ahogy a ház közelébe értek, John észrevette a gyertyafényt az ablakban, és nagynénje ott állt az ajtóban. Félszegen elindult a verandához, ahol a néni lehajolt, megpuszilta és így szólt: – Isten hozott, idehaza. – John Todd a nagynénje szárnyai alatt nőtt fel, aki édesanyjaként viseltetett iránta. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, Isten hívásának engedelmeskedve lelkipásztor lett. Évek múlva a szerepek felcserélődtek. A nagynéni megüzente, hogy egészsége egyre romlik, s tulajdonképpen halálán van. Mire John a következő levelet küldte neki: »Kedves Nagynéném! Évekkel ezelőtt elhagytam egy haláltól sújtott házat és fogalmam sem volt, hova megyek, törődik-e majd velem valaki, vagy befellegzett nekem. Hosszú volt az út, de a szolga bátorított. Végül megérkeztem karjaid közé az új otthonomba. Vártak rám, és biztonságban éreztem magam. Mindezt neked köszönhetem. Most neked kell menned. Azért írok, hogy elmondjam: – Valaki fenn van és vár rád. A szobád kész, a fények világítanak, az ajtó nyitva. Számítanak rád. Rád is várnak. Jézus helyet készít neked, a tökéletessé tett emberek tökéletes helyét, melyre a mi tökéletes Urunk vigyáz. Ha majd elérkezik az ideje, eljön érted és hazavisz magához.«” Ámen!