Üdvtörténeti sorozatunkban legutóbb Jézus mennybemeneteléről hallottunk. Igazság szerint most pünkösd következne, hiszen az a következő állomás az üdv történet vonalában. De elhangzott egy kis mondat legutóbb – most is fölolvastam elsőnek –, amelyről egy szót sem szóltam a múltkori igehirdetésben: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok Őt felmenni a mennybe” (ApCsel 1,11). Úgy ne járjunk, ahogyan a tanítványok Jézussal: amikor Ő rendre kijelentette nekik, hogy szenvednie kell, keresztre feszítik Őt és harmadnapon feltámad, a tanítványok tiltakoztak ellene. Egyszer Péter egyenesen így torkollja le Jézust: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” (Mt 16,22). Egészen biztos, hogy elkerülte a figyelmét a feltámadásüzenet, hiszen nem arra mondta, hogy nem történhet meg veled, hogy feltámadsz, hanem tiltakozás volt benne a kereszthalál ellen. Odáig jutott el a gondolata, utána leblokkolt, és nem figyelte tovább az ige üzenetét. Figyeljük tehát mi is ezt a kis mondatot! Jézus visszajöveteléről hallottunk egy világos, határozott üzenetet. Álljunk meg a sorozatunkban, és szenteljük ezt a vasárnapot a Jézus visszajöveteléről szóló üzenetnek. Sőt ennél még többet tegyünk: mert Jézus visszajövetelével összefügg az utolsó ítélet kérdése, üdvösség és kárhozat, pokol és menny, a feltámadás, az új ég és az új föld kérdése. Mire a készülésben elértem a mai igehirdetés végére, láttam, hogy csak az egyik felét szabad ma elmondani. Azért is meg kell állnunk menet közben, mert a Jézus visszajöveteléről szóló tanítás, és ahogyan ezt hittel megragadjuk, nagyban befolyásolja a hívő ember mindennapjait. Jézus sokszor elmondta: – Visszajövök. Az időpontot nem mondta meg, egyszer még utalt is rá, hogy ha tudná a szolga, hogy az ő ura késik, akkor könnyelműen bánna a szolgatársaival. „Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok” (Mt 24,44). Az első század keresztyénei naprakészen várták vissza Jézust. Az istentiszteleteiket azzal fejezték be, amit Jézus mondott: „Bizony hamar eljövök.” Ők ezt válaszolták: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20). Izzó várakozás volt bennük! Azóta kétezer év eltelt, de ma is érvényes, hogy legyetek készen, mert amely órában nem gondoljátok, abban jön el az Istennek Fia. A lagymatag, tüzét vesztett keresztyénségnek az egyik alapbaja, hogy nincs benne, nincs bennünk élő várakozás a visszajövő Jézusra. Pedig ennek a fényében más lenne ám a szenvedésünk, a veszteségeink, de még az örömeink is, a mindennapjaink. Tanulniuk kell Isten gyermekeinek minden korban, hogy Jézus visszajövetele fényében határozzák meg, szemléljék az életüket. Az első század végén – akkortájt, amikor Péter második levele keletkezett – ilyen gúnyolódó hangok hangzottak: „Hol van az ő eljövetelének ígérete?” Úgy látták, hogy ez a „hamar eljövök”, ez bizony csak az ő elképzelésükben van, de nem valósult meg. „Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” Hangzik a válasz a gúnyolódó hangokra: „Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap. Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” Azóta is mennyit találgatták, mikor lesz a világ vége! Dátumok, időszámítgatások, egy sem jött be. De nem is jöhetett, mert világosan megmondja az ige, hogy Isten kizárólagos hatalmában van az, hogy mikor jön el ez az idő, és ezt találgatni bűn. Ha Isten egyszer megmondja, hogy „ne”, ha én mégis teszem, az bűn. Ahelyett, hogy folyamatosan készen lennénk… Az utolsó időkről, annak jeleiről sokat olvashatunk a Bibliában, most nem részletezem ezeket. Egy biztos: minden nappal közelebb vagyunk Jézus visszajöveteléhez. Valaki megkérdezte tőlem: – Ez a gonoszra fordult világ megfordul majd, és elkezd javulni? Mire várhatunk? Azt feleltem, hogy sajnos az igéből nem ezt látjuk. Jézus egyszer így sóhajtott föl: „Amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). Pál Timóteusnak ezt írja: „Azt pedig tudd meg – és itt helyszíni közvetítést ad a mi állapotunkról, a világ mai állapotáról, hallgassuk csak! –, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket keresik, mint az Istent” (2Tim 3,1–4). Nagyban bizony a gonoszság terjedését láthatjuk, és várhatjuk az elkövetkező időben is. Annál inkább törekedjünk arra, hogy a szívünkben és a környezetünkben oázis keletkezzen a sivatagban. Hogy minél több helyen oázis legyen, ahol nekünk is, a környezetünknek is Isten közelében más lesz az életünk. A hívő ember nem valamit vár, nem a világ végét várja, hanem Valakit vár! Mi Jézust várjuk vissza. Ez az Ő visszajövetele egyben a jelenlegi világkorszak végét jelenti, ahogy olvastam: „De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek .” Számomra mindig csodálatra méltó, ahogy Isten igéje erről beszél. Honnan tudta volna Péter apostol, honnan tudták volna az első században, hogy recsegveropogva elmúlnak az egek, a föld és a rajta levő alkotások megégnek? Még a gyufát sem találták fel! Talán kovakővel csiholtak tüzet, vagy hogy is volt… Ezt azok tudják, akik az ókort pontosan tanulmányozzák ebben a tekintetben. Honnan tudtak volna ilyet leírni, ami az atomkor emberének magától értetődően hangzik? Félelmetesen, de magától értetődően már. Isten mégis kijelentette a végidőkre nézve ezeket a tényeket. Miért jön vissza Jézus? Mondjuk az Apostoli hitvallásban is: „Ítélni élőket és holtakat”, és hozzátehetjük: országa beteljesítésére. Református hitvallásunkban, a Heidelbergi Káté 52. kérdés-feleletében ezt olvassuk: „Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus ismét eljön ítélni eleveneket és holtakat? – Az, hogy mindennemű háborúság és üldöztetés közepett felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott és rólam minden kárhoztatást elvett, hogy Ő majd minden ellenségeit és ellenségeimet örök kárhozatra vesse, engem pedig minden Ő választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe magához vegyen.” Ítélet? Örök kárhozat, örök üdvösség? Milyen hatalmas kijelentések! Az emberek általában kikerülik ezeket a témákat, különösen az ítélet és a kárhozat szót – a pokolról nem is beszélve! Úgy gondolkodnak, hogy meghalt a szerettünk – most már a mennyben van. Pedig a Biblia üzenete szó szerint így hangzik: „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet” (Zsid 9,27). „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat” (2Kor 5,10). Ebben az ítéletben pedig egyetlen módon állhatunk meg: ez pedig Jézus kereszthalála érdeme, bűnbocsánata. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16) – ismerjük nagyon jól az igét. Nem arról szól ez az örömüzenet, hogy Jézus kereszthaláláért mindenkinek örök élete van. Hanem arról, hogy aki ezt hittel elfogadja, el ne vesszen. Ne fáradjunk el, hogy most ezen a vasárnapon több igét is olvasok, mert olyan témáról van szó, ahol az Isten igéjéhez kell nagyon szorosan ragaszkodnunk. János evangéliuma 5. rész 24. versében ezt olvassuk. Jézus mondja: „Bizony, bizony mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy hanem átment a halálból az életbe.” Hogyan olvastam a Heidelbergi Kátéból? „Felemelt fővel várom az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott és rólam minden kárhoztatást elvett.” Figyelmesen olvassuk az igét, Testvéreim! Nagyon fontos minden mondata. A János 3,16 így folytatódik: „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében” (Jn 3,17–18). Jézus az egyetlen menedékünk az ítéletben. Ahogyan Pál írja a korinthusiaknak: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,21). Ő átvette az én bűneimet, és nekem adta az Ő igazságát. Ez az egyetlen menedékünk az ítéletben. Akik Jézuséi, Megváltójuknak, Uruknak hittel elfogadták Őt, azoknak az ítéletben Ő lesz igazságuk. A megváltott hívő emberek is átmennek az ítéleten, de nem üdvösség-kárhozat kérdése ez már számukra. Mert róluk levette Jézus a kárhoztatást a kereszten. Hanem az, hogy mit építettek az örök fundamentumra, Jézusra. A Korinthusi első levél 3. részében olvassuk: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, és hogy kinek mit ér a munkája, azt az a tűz fogja kipróbálni.” Mert aki aranyat, drágakövet – ugye jelképek ezek, azt jelentik, hogy értékállót –, annak megmarad. Aki fát, szénát, szalmát, annak megég az egész, „ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át”. Itt nem a tisztítótűzről van szó, hanem az ítélet tüzéről, és arról, hogy azért menekül meg, mert az üdvössége nem őbenne és az ő cselekedetein nyugodott, hanem Jézus Krisztus áldozatán, amelyet megragadott. Van, aki értékes, áldott hívő életet épít – Isten kegyelméből és Szentlelke által – arra a fundamentumra. Van, aki tohonyán és nemtörődöm módon, a megragadott kegyelemmel is áldatlan, üres, engedetlen, semmit érő hívő életet él. De milyen durván hangzik a szó: kárhozat és pokol. Ritkán szoktunk a szószéken beszélni erről. Megvallom, Testvéreim, hogy szívesen azt mondanám, hogy csak a mennyről beszéljünk. De Isten igéje félreérthetetlenül beszél erről. Próbálják a magyarázók így is, úgy is kikerülni. Olyan magyarázatok is születtek, hogy mindenki üdvözül. Hallottam én is fiatal teológusként lelkipásztortól, hogy végül Isten mindent elrendez mindenkinél. Amikor tiltakoztunk, hogy az igében nem ezt olvassuk, azt kérdezte a lelkipásztor: – Testvérkéim! Olyan rosszul esne nektek, ha ez így lenne? Mondtam, ez jó kérdés volt, hogy a szeretetünket, szívünket megmérje. De Isten Igéje nem erről beszél. Egy francia teológus szavai állnak közel a szívemhez, hallgassuk, elolvasom: „Hiába próbáltam magamat meggyőzni, hogy a büntetés örökké tartó voltát nem tanítja a Szentírás, meg kellett hajolnom, mert az Ige hatalma túl erős volt a számomra. A fejemet lehajtottam, kezemet a szájamra tettem, és megtapasztaltam, hogy borzasztó dolog ezt a tant hinni, de még merészebb ezt tagadni.” Nem kell kiszíneznünk a pokol leírását. Elég annyit mondani, hogy örök Isten nélküli állapot. Nem tudom én úgy átadni a Testvéreknek, hogy mit jelent elveszni, de ennek a kemény valóságáról beszél Jézus keresztje is. Ha ez csak részigazság lenne, gondoljátok, hogy azt a rettenetet, ami Jézussal történt, megcselekszi az Isten? Hogy az egyszülött Fiát keresztre adja, aki a pokol kínjait átélve, kiáltja: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34). Amikor üdvösségről, kárhozatról olvastam igéket, igehirdetéseket, tanításokat, kezembe került Wilhelm Bush, a német missziós lelkész bizonyságtétele a megtéréséről. Azt írja, hogy apja egyszer megkérdezte tőle: – Nem hiszel Istenben? Azt válaszolta: – Olyan ostoba nem vagyok, hogy istentagadó legyek. De nem találkoztam Istennel, és ezért nem érdekel. Folytatja tovább, de talán élethűbb, ha a bizonyságtételét olvasom. Nem sokkal ezután, a 2. világháború forgatagában Verdunnél ott voltak francia földön. Vicceket meséltek, szennyes vicceket, röhögtek rajta ott, a lövészárokban, és egyszer csak megdöbbent, hogy a barátja nem röhög, odanéz, a barátja halott már. Ezt írja: „Ott állok 18 évesen a bajtársam holtteste mellett, és eleinte még teljesen érzéketlen vagyok: – De udvariatlan vagy, barátom, hogy meglógtál, mielőtt befejeztem a viccet! – De a következő pillanatban eszembe jut: – Hova ment ez? – Látom még magam, amint ott állok az árokban, atomfényvillanásnál is világosabban hasít belém: – Ez most a szent Isten előtt áll. – A következő felismerésem az volt: – Ha mi most ellenkezőleg ültünk volna, akkor engem kapott volna el, és akkor most én állnék Isten előtt. Nem valamilyen Úristen előtt, hanem az előtt az Isten előtt, aki akaratát kinyilvánította, aki törvényeket adott, amelyeket nem tartottam be – ahogyan Önök sem tartották be. Vannak emberek, akiknek bűne az égbe kiált, mégis azt mondják: – Helyesen élek, senkitől sem félek. – Ne hazudjunk már ennyire! Abban a pillanatban tudtam: – Istennek minden törvényét átléptem! És ha most egy lövést kapok, Isten elé fogok állni! Világos volt előttem, hogy akkor a pokolba jutok. Ekkor futólépésben közeledtek bajtársaim a lovakkal: – Előre! – Felszálltam a lóra. Ott feküdt halott barátom. Hosszú évek óta először kulcsoltam össze a kezemet, és imádkoztam, csak ennyit: – Úr Isten, ne engedj elesnem, csak ha meggyőződöm róla, hogy már nem jutok a pokolra. – Nyugodtan megmondom önöknek: később felkerestem a tábori lelkészt, és megkérdeztem: – Lelkész úr, mit tegyek, hogy ne jussak a pokolba? – Erre azt felelte: – Hadnagy úr, először győznünk kell, győznünk, győznünk kell! – Erre azt feleltem neki: – Úgy látszik, maga sem tudja! – Nem megrendítő, hogy fiatal férfiak ezrei mentek a halálba, és senki sem tudta megmondani, hogyan lehet üdvösségre jutni? Mindez egy keresztyén országban! Meglehetősen kétségbeestem volna, ha egyik nap – hosszú lenne elmondani, hogy hogyan – nem kerül a kezembe egy Újszövetség. Még látom magam előtt a francia parasztházat, amelyben tartózkodtam. – Egy Biblia! Ebben biztosan benne van, hogyan lehet megmenekülni a pokoltól – gondoltam. Átlapoztam, mert nem nagyon ismertem ki magamat benne. Egy mondaton megakadt a tekintetem: Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy a bűnösöket üdvözítse. Mintha villám csapott volna le. »Bűnös« – ez én vagyok, ezt senkinek sem kellett elmagyaráznia nekem. – Nem akarják-e végre önök is, Isten és ember előtt beismerni: »Bűnös vagyok«? Hagyják abba a hamis önigazulásukat. Ebben a pillanatban nem kellett nekem pap. Bűnös vagyok! Ez világos volt. És megmenekülni, üdvösségre jutni akartam. Nem tudtam biztosan, mit jelent ez. Csak annyit értettem: Üdvösségre jutni annyit jelent, hogy kijönni jelenlegi állapotomból, és békességet találni Istennel. Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy a bűnösöket üdvözítse. Ha Jézus ezt meg tudja tenni, akkor meg kell találnom Őt. Kerestem, hogy valaki meg tudná e mutatni nekem Jézust. Senki sem tudta megmutatni Őt. Akkor tettem valamit, amit mindnyájunknak ajánlani szeretnék. Miközben újra előre nyomultunk, bezárkóztam egy régi francia parasztházba. Félig rom volt és üres, de egy szoba még ép volt benne. Az ajtóban kulcs volt. Bementem, bezártam belülről, térdre estem és azt mondtam: – Úr Jézus! A Bibliában írva van: Te azért jöttél Istentől, hogy a bűnösöket megmentsd. Én bűnös vagyok. A jövőre nézve sem tudok Neked semmit megígérni, mert rossz jellemem van. De nem szeretnék a pokolba jutni, ha most egy lövést kapok. Ezért Úr Jézus átadom Neked magamat mindenestől. Tégy velem, amit akarsz! – Nem hallatszott semmi csattanás, nem moz dult meg a föld, de mire kimentem, megtaláltam az Urat, azt az Urat, akihez tartozom.” És folytatja még a leírást – egy igehirdetése, bizonyságtétele ez. Leír egy olyan képet is, hogy ment az egyik területre, ahol épen álltak a házak, de egy ember sem volt egyetlen házban sem. Megkérdezte a katonát, aki ott volt: – Hova lettek az emberek? Azt mondta: – Nézz oda a mezőre! – A házak melletti mezőn egy hatalmas bomba volt, időzített bomba. Hogy öt óra múlva, húsz óra múlva robban? Ott ketyegett. Én is hallottam. Egyszer csak látom, hogy verebek repülnek, és kedélyesen letelepednek a bombára. Az egyik ráül a gyújtótestre is. Odakiáltottam: – Verebek, veszélyes helyen vagytok! – Úgy tűnt, mintha visszakiáltottak volna: – Ha-ha, mi felvilágosultak vagyunk, ki hisz ma még bombákban? Teljesen veszélytelenek. Megértenek? Ilyen ostobán gúnyolódnak a mai emberek is. Isten félelmetesen komolyan beszélt velünk igéje és ítéletei által, a mi népünkkel is. Isten Fia eljött, keresztre ment, és feltámadt a halálból. Mindenki felfoghatja, hogy Isten itt van, és Ő szent Isten. Mégis, ha valaki ezt mondja: – Életveszélyben vagytok, keressétek a lelketek üdvösségét – akkor nevetnek az emberek és ezt mondják: Haha, ki hisz ma már ilyesmiben… Aki ezt az írást adta át nekem, az még hozzáírta keze írásával: És Te? Mit hiszel? Az Igében ezt olvassuk: „Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek, akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak! De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.” Ha Isten éltet bennünket, akkor legközelebb a mennyről, az üdvösségről, a feltámadásról, és az új égről, új földről hangzik az igehirdetés. Mert ha a mai ige keményen földre ver bennünket, akkor az üdvösségről szóló pedig fölemel, megvigasztal, megörvendeztet. Úgy legyen! Ámen!