A szentlélek vezetése

A most felolvasott bibliai versek jó tizenöt évvel későbbi eseményekről szólnak, mint a pünkösd nagy történése. Pál apostol a második missziói útjára indul Krisztus után 49-ben. A Szentlélek vezeti. Nagyon különös módon adja tudtára a Lélek, hogy merre is folytassa az útját. Figyeljük ma ezeket az igéket, hogy tanuljunk belőlük: Hogyan vezet valakit Isten Szentlelke? Pünkösdkor kitöltötte Isten a Szentlelket, és ebbe a világhálóba mindenki bekapcsolódhat a hite karjával, mint a kis autók a Vidámparkban bekapcsolódnak az elektromos hálóba, és mozgásba jönnek. Az ige és Szentlélek által egyszer csak megindul a szabadító áldott munka az életedben. Visszaadod az életedet az Úrnak, nem kénytelenségből, hanem boldog felismerésből. – Istenem, nekem, a lelkileg vaknak, süketnek megadod azt a lehetőséget, hogy megnyílik a szemem-fülem arra, hogy a legnagyobb Főnök irányítását fogadhatom el? Aki értem a szent Fiát is keresztre adta, csak hogy segíthessen rajtam. Mondhatom Neki: – Uram, bontsd ki a terveidet az életemben! Pünkösd Pál apostol életében is akkor kezdődött igazán, amikor átadta életét az Úrnak. Persze már anyja méhétől kiválasztotta az Isten. Szemmel tartotta őt. De amikor a damaszkuszi úton kimondta Pál: – Uram, mit akarsz, hogy tegyek, átadom a rendelkezésedre magam… – onnan kezdve egy új uralom érvényesült az életében. De ez nem csak egy missziós ember életére érvényes. Minden ember életére is. A mi helyünk ebben az összefüggésben, hogy Isten uralma, azaz Isten országa embereként éljünk ezen a világon. Értjük pünkösdnek ezt a mérhetetlen csodáját? Máris 3000 ember visszaadta az uralmat az Úrnak. Befogadták Jézust Megváltónak, Úrnak a Szentlélek által, és az életükben megkezdődött az átrendeződés. Ahogy ez megkezdődött, azonnal gyülekezet alakult. Isten ezt a munkát egyénenként végzi, mert nem lehet egy gyülekezetnek együtt újonnan születnie. Ahogyan nem tudtunk megszületni sem így együtt. Nem csak azért, mert különböző életkorúak vagyunk. Ha ugyanazon a napon érkeztünk volna erre a világra mindannyian, akkor sem tudtunk volna együtt megszületni, hanem egyenként. Ugyanúgy egyenként születik újjá egy ember, de mihelyt megszületett, már egy család várja. Isten terve az, hogy testileg is egy család várja az újszülöttet, amelyben felnövekedhet. Így gondoskodik arról, hogy gyülekezetbe tagolja be, aki újonnan született. Így indította el az apostolokat, és ahogy láttuk az első missziói úton, városról városra kis gyülekezetek alakultak. Megindultak Ciprusra, aztán tovább, jött a pizídiai Antiókhia, majd Ikónium, Lisztra, Derbé, mindenütt gyülekezetek alakultak. Azután eltelt két év, Pál apostol indítást kap a Lélektől, hogy induljon a második útra. 47-ben ment az elsőre. Az egy kis kör volt. A másodikról még nem tudta, hogy hol köt ki, mert nem kötötte az orrára az Úr, csak azt, hogy „Indulj!”. Mégpedig azzal a szándékkal indultak el Szilásszal együtt kettesben, hogy a már megszületett gyülekezeteket végiglátogatják. Csak most nem Ciprus felé kerülnek, hanem hátulról mennek. A szíriai Antiókhia, Palesztina északi részéről indulnak most is, és eljutnak Frígia és Galácia vidékére. Derbében kezdik, aztán jön Lisztra, és örömmel látják, hogy megmaradtak a gyülekezetek. Sőt Isten bónuszt ajándékoz Pálnak ezen az úton. Nagyon nagy ajándék volt Lisztrában, hogy egy életre szóló útitársat, munkatársat, utódot kapott egy fiatalember személyében. Azt mondtuk volna: Itt megkövezték Pált, majdnem meghalt, micsoda csőd! De Timóteus Lisztrában hitre jutott az első látogatás nyomán. Most azt mondják ott a testvérek, megértették, hogy Isten Lelke őt misszióba hívja: – Pál, vidd magaddal Timóteust, ég a szíve az Úr ügyéért! Senkiről ilyen szépen nem ír Pál. Később is hányszor visszatér Timóteusra a leveleiben: – Nincs hozzá fogható indulatú, aki nem a saját hasznát keresi, hanem a Krisztus Jézusét. Szívből buzog értetek, azért küldöm hozzátok. Fogadjátok nagy szeretettel! – Ott volt mellette, mindenhova küldhette. Az idős Pál úgy tekintette, mint a fiát. Úgy, mert emberileg szólva ő szülte lelkileg. Írja is a Timóteusi levélben: „az én fiam”. Pálnak nem volt családja, felesége, gyermekei, de Timóteus ilyen nagy ajándék volt számára Istentől. Mindvégig, az utolsó fogságában is ott van, a halálakor is talán. Utána pedig folytatja a munkát. Ott volt Korinthusban, nagyon sokat szolgált. Azután Efézus püspöke lett, az ottani gyülekezet vezetője. De most nem Timóteusról van szó, csak nem tudom megállni, hogy ennek az örömét ne fejezzem ki. Az a gondolatuk hármójuknak, hogy Ázsiában folytatják ezt a munkát. Déli irányban vezetett a nagy út, a Via Sebaste, amelyen elindultak. 240 kilométer lett volna Kolossé, az egyik ázsiai központ, és még ugyanannyi Efézus, a Földközitenger partján. Az volt Ázsia fővárosa. Irány oda! És mit olvasunk? Különös, amit az ige mond: „…a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában”. Erre megállnak, ha dél felé nem mehetünk, akkor menjünk északnak! Szmírna felé indulnak, a Fekete-tenger déli partján, ott van Bitínia. A mai Törökország vidékén járunk-kelünk. De megint azt olvassuk: „Jézus Lelke nem engedte őket.” Lukács, aki Az apostolok cselekedeteit írta, nem mondja el bővebben, hogy mi volt az akadály, vagy hogyan érzékelték, hogy arra nem mehetnek. Lehet, hogy erős belső késztetést kaptak az Úrtól? Nyugtalanná lett a lelkük? Bizonytalanná? Nem volt békességük igazán? Mert a Lélek munkája, jelenléte szinte mindig felismerhető abban, hogy békessége van az ember szívének azon az úton, amelyen jár. Lehet, hogy nyugalma nincs. Lehet, hogy körülötte ég a határ, s igen-igen nagy feszültség között jár, de belül békesség van a szívében. Tény, hogy megértették, az Úr nem délen, nem is északon akarja látni őket. Mivel keletről jöttek, elindulnak nyugatra. Megengedte az Úr, hogy Troászban kikössenek a Földközi-tenger partján. Troász 15 kilométerre délre feküdt Trójától. Megérkeznek Troászba – itt jön a második bónusz: Lukács, az orvos. Ez a görög orvos is ott van Troászban. Mivel Pál beteg ember volt, ezzel is Isten vigyázott rá. Mondja is, amikor arról ír a 2Korinthus 12-ben, hogy tövis adatott a testembe, hogy gyötörjön. Háromszor könyörögtem, hogy múljon el. Az Úr így válaszolt: – Elég neked az én kegyelmem! Mert a kijelentések nagysága miatt elbizakodnál. Így meg úgy jársz, mint amikor az órára ráteszik az ingát, és szépen megy a feladatában. Isten Pált nem hagyja cserben, vele végezteti el azt az óriási munkát. Azt írja az 1Korinthus 15-ben: – Többet munkálkodtam, mint az összes apostol együttvéve. De nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. Állít mellé egy orvost. Élete végéig elkíséri Lukács. Eközben gyűjti össze a megelőző anyagokat is a könyvéhez. Innen kezdve pedig, ha megfigyeljük Az apostolok cselekedeteiről írott könyvet, a tizenhatodik részben találjuk azt a mondatot, amelyik már többes szám első személyben íródott. Lukács úgy ír, mint aki tanúja az eseményeknek. Azt olvassuk: „A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük, odahívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” Csodálatos, ahogy Isten a megfelelő helyen bekapcsolja, akire vagy amire szükség van. Ő tudja jól. Átadta az apostol az életét, irányítja őt az Úr. Bizonyára nagy bizonytalanságban vannak. Nem értik Isten terveit, nem ismerik a szándékát. Várnak. Ezt olvassuk: „Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy macedón férfi állt előtte.” Európa görög részében, Filippi és környéke, Thesszalonika, Bérea – ez Macedónia. Ez a macedón férfi ezt mondja a látomásban: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” Azonnal tudja, hogy mit kell tenni. Bízott ebben, ő már ismerte Urát, tudta, hogy a megfelelő időben meg fog érkezni a megfelelő utasítás. Különleges akadályverseny a hívő élet útja. Nagyon érdekes. Amíg valaki óvatosan mérlegel – Bízom az Úrban, de azért nem adom át az életemet! –, ezt nem ismeri meg. De ha kinyílik a szíve örömmel – Uram, Te gondoskodsz mindenről, Te tudod, mikor és mire van szükség. Kész vagyok mindenben cselekedni a Te akaratodat –, akkor átéli Isten vezetését. Pálék elindulnak. Mit tudták ők akkor, hogy milyen horderejű lépés következik! Európába hozzák át az evangéliumot! Persze akkor még ez a terület nem volt Európa, hanem a nagy Római Birodalom része volt. Számukra csak annyi történt, hogy Tróászból, illetve a tengerparti kikötőből átmennek Neápoliszba, egyik tartományból a másikba. Így olvastam egy angol teológus megállapítását: Pálnak ugyan nem állt szándékában Európa meghódítása, a Szentléleknek azonban bizonnyal igen. Akkor pedig Pál megy. Ő ott Ázsiában szolgált volna tovább. Ott végezte volna a munkáját, és maradt volna egy ázsiai, kicsire zárt keresztyén világ. Így pedig átjön Európába az evangélium, s Európa lesz a keresztyénség központja. Innen indult utána vissza Ázsiába, Afrikába, Dél-Amerikába az evangélium. Azután Észak-Amerikába is európaiak vitték magukkal. Itt tehát nagyon döntő lépés következik az evangélium ügyében, amiről most nem szólunk bővebben. Mivel ők a Szentlélek emberei voltak, vezette őket az általa jónak látott úton. Mindnyájunk életének ez az alapkérdése. A Lélek emberének lenni. Engedni, kérni, követni a Szentlélek vezetését. Most még arról szeretnék szólni, hogyan is éltem át egy-két esetben kicsiben, a magam nagyságrendjében azt, amit az apostol nagyban. 1993-at írtunk. Tizenhét éve voltam a fóti gyülekezet lelkésze, ébredésben volt a gyülekezet, de valami megakadt. Tanakodtunk. Parókiát és gyülekezeti házat építettünk, és most nem tudjuk a templom belső festését elvégezni. Mi van velünk? Elfáradtunk? Tele volt a templom, de a pótszékek már nem kellettek. Mi történik itt? Egyszer csak a közelemben felhangzik egy kérdés: – Vajon mindig Fóton akar látni az Isten? – Abban a pillanatban tudtam, hogy nem. Korábban mindig kerestek, hogy mennék-e lelkipásztornak más gyülekezetbe szolgálni, de mindig megköszöntem, és nemet mondtam. A fótiak úgy is azt tartották, hogy ebből a gyülekezetből csak a temetőbe vittek ki papot. Aki ott szolgált, az mindvégig ott maradt. Három héttel később az egyik budapesti gyülekezetben hirdettem az igét. Evangelizációs sorozat volt, minden este mentem. Nem tudtam, hogy a fasoriak közül ott vannak többen. A missziói-diakóniai gondnok az egyik este után, amikor kezet fogtunk, azt mondta: – Meghalt az egyik lelkipásztorunk a Fasorban. Imádkozunk nagytiszteletű úr többre bízatásáért. Két év belső vívódás után teljes békességgel megértettem, hogy Isten lezárt egy szakaszt. És jóllehet egészen más körülmények között indultunk, mint Fóton, a megébredt gyülekezetben, de elindított egy új szakaszt itt. Más. 2009-et írtunk, elfogytak a lelkipásztorok. A nyugdíjas, de igen sokat segítő lelkipásztor meghalt. A hűséges fiatal társaim világot látni mentek, egyik a feleségével Japánba, a másik tanulmányútra Németországba. A hatodéveseknek meg letelt az idejük, a szélrózsa minden irányába mentek. Itt maradtam egyedül. Én ugyan már régen fontolgattam: – Uram, ha elérjük a jubileumi évet, nekem nyugdíjba kell menni, mert nem szabad, hogy idősödve, az utolsó öt évemmel lerontsam, amit az előző tizenöttel építettünk. Ebben szépen megnyugodtam, és kerestem a beosztott lelkészeket. Az egyiket két héttel azelőtt valahová már meghívták. A másik eljött, be is mutatkozott, ígérte, hogy már csak egy utolsó beszélgetése van otthon, de egész bizonyosan eljön. Utána jött a telefonjelzés, hogy bocsánat, de ott fogták. Amikor idáig jutottam, azt mondtam: – Uram, tulajdonképpen a Fasor nem az én gyülekezetem, hanem a Tiéd. Én a Te elhívásodban vagyok, addig, ameddig Te adod, aztán ezt a gyülekezetet Te viszed tovább. Mit tegyünk? – Amikor ezt az imát elmondtam, egyszer csak feltűntek lelkész társamék az egyik budapesti gyülekezet meghívottjaiként. Azonnal az fordult meg a fejemben, nekik itt lenne a helyük a Fasorban, ahol együtt szolgáltunk már nyolc évet. De most meg kell várni, amíg az a kérdés lejátszódik. És a kérdés lezárult, mégpedig úgy, hogy nem mentek oda. Isten világossá tette a fasori hívást, és elhozta ezt az időt. Értjük, hogy mit jelent, amikor Isten Lelke áthúzza a számításainkat, vagy úgy ad ötletet, hogy nekünk régen kifogyott a fantáziánkból minden? Hadd fejezzem be azzal, hogy egy hete itt volt nálam egy házaspár. Két éve jártam télen egy vidéki városban evangelizációs szolgálaton. Karácsony előtt néhány nappal. Három évvel azelőtt hívtak, de nem volt módom elmenni. Most mentem. Az evangelizáció első estéje után másnap, miután tudtam, hogy az autóm egyik égője kiégett, arra gondoltam, elmegyek a Renault-szervizbe. Ott egy fiatal, negyven körüli asszony foglalkozott velem. Mosolyogva fogadott: – Áldás, békesség! Ott voltam este, tetszett is, amit elmondott! Megjavult a Renault, és emellett egy kis kapcsolat, egy kis szál is elindult. Utolsó este elmondta, nagyon nagy problémái vannak. Férjét valaki megkörnyékezte a munkahelyén, és igen nagy feszültségben élnek, esik szét a családjuk. Két gyermekük van. Intettem, hogy türelemmel legyen, és próbálja szeretettel nem feszíteni a húrokat. Készek voltak a tanácsomra egy házaspári hétre együtt elmenni. A férje ott megtért. Szabad lett attól a kapcsolattól, felszabadult a szíve. A feleség azonban, aki eddig nagyon szépen harcolt, csendesen, alázattal tűrve, revansot vett. A férj jelezte, hogy baj van. Addig sikerült eljutni, hogy ha tehetik, menjenek el a következő évben is házaspáros csendeshétre. És a házaspáros hét utolsó estéjén odáig jutottak, hogy a feleség bevallotta, bizony tettleges hűtlenség is történt. Erre a férj autóba vágta magát, és neki az éjszakának. Nagyon messzire elment már, amikor megállt, és azt mondta, tulajdonképpen imádkoznom kellene: – Úr Jézus, most mit tegyek? Akkor azt a választ kapta: – Te nem ugyanezt cselekedted? Én megbocsátottam neked. Neked is meg kell bocsátanod a feleségednek. – Erre megfordult, és visszament a csendeshétre. Hajnali fél háromig beszéltek, vívódtak, tusakodtak. Másnap délelőtt a feleség letette a bűneit egy lelkigondozó segítségével. Hozzám már úgy érkeztek délután, mint akik átélték a szabadítást, végre talajt tett a lábuk alá az Isten. Tudjátok, mi rendített meg engem? Uram, Te ennyit fáradozol egyetlen életért? Egyetlen házasság megmentéséért? Uram, ha én három évvel előbb megyek ebbe a városba, meg most ez a kiégett Renault-lámpa… Akkor még az ottaniak nem tudtak ezekről a lehetőségekről, amikről én tudtam a házaspári heteket illetően. Uram, hogy van ez? Vagy az hogy van, hogy a férj megy az éjszakába, otthagy és felborít mindent, és Te megállítod? Így dolgozunk a mi Urunk Szentlelke által ma is. Harcol értünk, és vezeti a gyermekeit. Merjük átadni az életünket! Imádkozzuk: Uram, Tiéd vagyok! Köszönöm, hogy ezt az ajándékot adod nekem is, hogy egyszerűen, sokszor botladozva ugyan, mégis a Te Lelked vezetését kaphatom, mint életem meghatározó alapját. Köszönöm igéidet: Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Ad Isten Szentlelket azoknak, akik engednek, engedelmeskednek neki. Ámen.