Az első mondat, amelyet leírtam, amikor az előkészületek után hozzáláttam az igehirdetés kidolgozásához, ez volt: Pál apostol kilép a Bibliából. A második – rögtön ezt követően – ami az eszembe villant: De hiszen akkor még nem is volt meg a Biblia! Megmagyarázom, mire is gondoltam. Elérkeztünk Az apostolok cselekedeteiről írott könyv végéhez. Pál megérkezik Rómába, így zárul a könyv: „Ő pedig ott maradt két teljes esztendeig saját bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik felkeresték. Hirdette az Isten országát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról, teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül” (ApCsel 28,30–31). Ezzel vége az útjairól és a róla szóló tudósításnak is. Amikor Az apostolok cselekedeteiről írott könyvet Lukács lejegyezte, a hozzáértők szerint ez Kr. u. 80-ban volt. Pál pedig – egyéb forrásokból tudjuk – Kr. u. 64-ben, Neró császársága idején halt vértanúhalált, mégpedig úgy, hogy lefejezték. Beletehette volna Lukács még a végére, hogy Pál feláldozta az életét. Még talán arról is írhatott volna, hogy hol temették el. De nem tette, mert nem Pál vértanúságáról szól a nagy örömüzenet. Nagy tisztelettel figyeljük a vértanúkat, hiszen sokat szenvedtek azért, hogy a számunkra megmaradjon az evangélium. Voltak, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat. Másokat üldöztek, bebörtönöztek, megöltek a hitükért. Gondoljunk erre, hogy nem magától értetődő, hogy idáig érkezett az evangélium – ezért nagyon sok vér hullott! Mégis, senki vére rajtunk igazán nem segíthet, csak Annak a vére, akiről Pál apostol azt írja a korinthusiaknak: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszíttettről” (1Kor 2,2). Vagy a mai galáciabeliekhez írott záró sorokban olvastuk a napi igék során: „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára” (Gal 6,14). Nem Pál nagyságáról szól Az apostolok cselekedeteiről írott könyv, meg nem a többiekéről. Hanem az Úr Jézus Krisztus nagyságáról, a Szabadítóéról, Akit hordoztak ezek az emberek, és akiket hordozott Ő – végig az úton, egészen a célig! Hogy azt mondtam, még nem is volt Biblia? Mintegy ezerötszáz éven át született meg a hatvanhat könyv. Amikor Pál vértanúhalált halt, a teljes Ószövetség anyaga megvolt már évszázadokkal előbb, külön könyvekben. Kr. u. 50 és 100 között a teljes Újszövetség megszületett, könyvenként. Köztük Pál tizenhárom levele is. Persze őneki fogalma sem volt, hogy Bibliát ír. Az Úr nem mondta meg neki. Ha tudta volna, nem tudja így megírni. Még a Lélek által sem. Milyen jó a mi Urunk gazdálkodása! Ő írta a levelet Timóteusnak, meg írta a gyülekezeteknek, és képes volt beleírni pl. a Filippi levélbe: – Evódiát és Szüntükhét intem, hogy ne veszekedjenek. Annyira nagy szolgálatot tettek nekem is. Segíts, szolgatársam, próbáld rendbe hozni az ügyet! Hogy írta volna bele Pál két filippi gyülekezeti tag nevét, mégpedig mint vitatkozókét, amikor közben elmondja, hogy az evangélium ügyéért mennyit tettek! De tetszett az Istennek, hogy úgy kapjuk meg mindezeket, hogy a szerzők ne legyenek tudatában annak, milyen módon adják tovább az igét. Ővelük leíratta Isten, és a megfelelő időben használja. Az Ószövetség Kr. u. kb.100-ban, a Jamniai Zsinaton kapta a végső összeállíttatását. Az Újszövetséget pedig a 300-as évek vége felé való zsinatokon erősítették meg, és így lett a teljes Szentírás kanonizálva, egybefoglalva. Most arról olvasunk, hogy Pál apostol befejezi a küldetését. Saját szájából hallottunk szavakat, illetve tollából. Fiatal munkatársához, Timóteushoz írt utolsó leveléből olvastuk a búcsúszavait. Gyönyörű vallomás, sokan kívülről tudjuk: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…” Emlékezünk: milyen különlegesség volt (most már évtizedekkel ezelőtt), amikor Balczó András éppen ennek az igének a hatására hagyta abba a sportpályafutását. A Küldetés című filmben vall erről. Kivonult egy erdei házba, úgy gondolta, hogy negyven napig ott lesz. Tusakodott, hogy az olimpiai bajnoki cím után még mi a feladata ezen a vonalon, vagy más vonalon. Egyszer csak megszólalt az ige a szívében: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem…” Nem kellett negyven napot várnia a Bicske melletti erdőkben. Másra hívta el Ura, megértette. Sokaknak tesz bizonyságot azóta is a hitről, az életről, az örök életről. Figyeljük a vallomás tartalmát – különös tekintettel a saját életünkre és halálunkra! Valaki így nyilatkozott: Két dolgot alapvetően nem tudunk: élni és meghalni. Nem arra használjuk az életet, amire Isten adta. Eltékozlunk sok mindent, tönkretesszük magunkat és egymást, és a végén készületlenül zuhanunk a sírba. Súlyos megállapítás ez. Úgy figyeljük a búcsúzó apostolt, ahogy a Zsidókhoz írt levél utolsó fejezetében olvassuk: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket” (Zsid 13,7). Így kezdi az apostol: „…elérkezett az én elköltözésem ideje.” Semmi pánik: – Jaj, Timóteus, ezek képesek lesznek kivégezni engem, hamarosan meghalok, mi lesz veletek? Elköltözésem ideje elérkezett. Micsoda szabadság! Micsoda józanság, amikor valaki napokkal, hetekkel a vértanú halála előtt így fogalmaz! Ezt a szót sehol másutt nem használja az apostol, legalábbis főnévi értelemben, hogy „elköltözésem”. Ezt még igei formában használja úgy, hogy kívánnék elköltözni, és az Úrral lenni, mert az sokkal inkább jobb – a Filippi levélben olvassuk ezt (Fil 1,23) –, de egyébként csak itt használja. Görögül ír. Timóteus anyanyelvi szinten beszélt görögül, pontosan értette, hogy miről beszél az apostol. Mi csak próbálunk utánakeresni, hogy ez az „analüzisz” szó milyen jelentéseket hordoz a profán görög gondolkodásban. Amikor ő azt mondja: „elköltözésem”, akkor sok minden ott van e mögött. Többek között akkor használták ezt a szót, amikor a nyáj lelegelte már tarlóra a füvet, és akkor tovább kellett menniük. Felszedték a sátrat a pásztorok, továbbterelték a nyájat egy jobb legelőre. Mintha azt mondaná Pál – persze nem tréfálkozik ő, mert igen-igen komoly kérdés ez –, hogy szedem a sátorfámat, és elköltözöm az én Uramhoz, jobb legelőre, az én Pásztorommal ott leszek együtt örökre. De használták akkor is ezt a szót, amikor a hajót eloldották, hogy a nyílt vízre kiengedjék, és elinduljon egy másik kikötő felé. Mintha mondaná az apostol: – Eljött az idő, hogy innen eloldoztassam, és induljak a másik kikötőbe, az örökkévalóba. De akkor is használták, amikor az egész napi munka után kifogták az igás jószágot, és arról végre lement a teher, és szabad lett, megpihenhetett. Mehetett az istállóba, vagy mehetett ki a mezőre, szabaddá tették. Mintha azt mondaná, hogy a szolgálat igájából feloldoz engem az én Uram, és mehetek megpihenni. És még egy jelentése volt: amikor a rabokról a bilincset levették, akkor is ez az eloldoztatás, feloldoztatás szó hangzik. Amikor Pál írja a levelet, akkor bilincsek voltak a kezén: – De leveszik rólam, megszabadulok a láncaimtól, bilincsek nélkül megyek haza. – Milyen nagy szabadság így, ezzel a bizonyossággal meghalni! Nem szeretnék fellengzősen, könnyedén beszélni a halálról. Hiszen a hívő ember szívét is megfogja, amiről így olvasunk, éppen Pál tollából, a Korinthusi levélben: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (1Kor 15,26). A hívőnek is fáj, amikor elveszti szeretteit, ha nagyon közel volt valakihez. Ahogy sokszor férj-feleség éli ezt meg – akkor meg nagyon fáj. A hívő szíve is összeszorul, ha arra gondol, hogy itt hagyom az otthonomat, a családomat. Pál a Korinthusi második levél ötödik részének elején így ír: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, zálogul adta nekünk a Lelket” (2Kor 5,1–5). Márpedig akinek Isten a Lelkét így adja, az hasonló módon érkezhet a halálához, mint Pál apostol. Ő sem magától gondolja mindezeket, hanem az Isten Lelke ad neki bizonyosságot, látást, békességet. Ő hozza olyan állapotba, hogy így beszélhet nekünk. Itt sem hősködik. Azt olvastam, ha figyeltük, hogy itt vagyok a nyirkos börtönben, fázom. Timóteus, ha elmégy Kárposzhoz Troászba, hozd el a köpenyemet, mert szükségem van rá. Aztán arról beszél, hogy egyedül van. – Csak Lukács van velem – az áldott orvos, Lukács ott maradt vele végig. De mégis vágyott további testvéri közösségre. Azt mondja, hogy Démász elhagyott engem, a jelenvaló világhoz ragaszkodva. Faképnél hagyott. A többieket én küldtem a szolgálatba. Hozd el Márkot is magaddal, ha jössz, mert szükségem van a segítségére. „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. De az Úr mellettem állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését… megszabadultam az oroszlán torkából. Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába” (16–18). Nem azt mondja: – Jaj, csak az én Uram őrizzen meg a haláltól – hanem azt mondja, hogy „bevisz az ő országába”. Vagy megőriz itt, vagy megőriz ott. A másik kezébe tesz. Milyen józan beszéd! Irigylésre méltó, Testvéreim. Milyen szabad ez a fogoly ember! Ugye, hogy mennyire vágyunk erre a szabadságra? Hogy a halálunkra így tekinthessünk? A múltkoriban fiatal lelkésznő testvérünk hirdette az igét. Elmondott egy különös példát arról az idős férfiről, aki szeretteinek meghagyta: – Ha meghalok, a koporsómba tegyetek be egy kis villát. – Amikor a családja megrökönyödve kérdezte, hogy mit akar a kis villával, azt mondta: – Azért tegyétek oda, mert gyermekkoromban édesanyánk, amikor a tányér elé egy kis villát is odatett, akkor tudtuk, hogy a legjobb még ezután következik. Azért tegyétek oda, hogy aki látja a ravatalomnál is, és megkérdezi, annak mondjátok el: a legjobb még ezután következik. Ez nem vicces, nem valami rajongó elgondolás, hanem ez ige szerinti elgondolás. Amit megígért az Isten, komolyan vette ez az idős férfi. Nem vagyok méltó én sem, nemhogy az Úr Jézus Krisztus saruját, de Pál apostol saruját is megoldjam. Mit szenvedett azért, hogy az igék eljussanak ide hozzánk (én magam is egy páli igére kaptam a megtérésemet), de csendesen hadd mondjam el az elmúlt évemből: Volt két olyan rosszullétem, hosszantartó és váratlan, és nehéz, hogy nagyon megijesztette a családot. Azután kiderítették, hogy nincsen semmi bajom, szívem, minden rendben. Én ezt örömmel hallom. Kis unokám is hallott ezekről, akkor én félrevontam a nyolcéves kisfiút, és azt mondtam neki: – Idefigyelj, ha azt hallod, hogy a Papó meghalt, ne rémülj meg. Tudjad, hogy ez így nem igaz. Hanem az úgy igaz, hogy a Papó hazament az Úr Jézushoz, és neki ott már nagyon jó. Nézett a kisöreg, nem tudom, még emlékszik-e rá. Nem is kívánok most meghalni, őszintén megmondom, de arra vágyom, hogy amit neki elmondtam, őrizze meg a szívemben az Úr, és így haladhassak előre, az általa megadott időhöz. Annak, amit Pál a vérpad árnyékában ilyen bizonyossággal vallott, előzménye volt. Azért figyeljünk erre is, mert ő ezután az előzmény után tudja kimondani, hogy elköltözésem ideje beállott. Nem csak meghalni tudott az apostol, hanem megtanult Urától élni is. Háromgenerációs családi levelezős listánk van. Most beindult egy ilyen gondolkodás is, hogy mi az élet igazi értelme. Fiatalok, idősebbek is hozzászólnak, mit mondanak a filozófusok, mit mondanak a keresztyének, mit mondanak a buddhisták. Megy a levelezés. Amikor készültem a szolgálatra, akkor az jutott eszembe, hogy Pál apostol milyen tömören fejezte ki ezt. Azt mondja: „Nekem az élet Krisztus” (Fil 1,21). Krisztus? Mit értett ez alatt? Azt, amit leírt: Krisztus az élet a számára. Amióta Őt megismerte, és rányílt a szeme az élet igazi értelmére, Krisztusban olyan gazdagságot fedezett fel, hogy megértette: élete értelme az, amit Ura tervezett el vele. Olyan furcsa az ember! Igyekszik kicsit Isten kedvére tenni, hogy azért jóban legyünk. Ahelyett, hogy felismerné, hogy amikor Isten azt mondja valamire, hogy „NE”, akkor kitett egy magasfeszültségű jelet a mezőn. Hogy ne kotorássz ott, mert megüt az áram! Amikor Ő mondja az igéit, tulajdonképpen az útjelzőt adja elénk, a lámpást, a védőkorlátot, a segítséget. Amikor felismeri valaki, hogy itt nem egyezkedni kell, itt nem valahogy úgy, hogy a kecske is, káposzta is… Meddig mehetek el, hogy az még beleférjen, hanem itt fölszabadulhatok arra a boldog örömre: Uram, mi a te programod? Erről beszél az apostol. Azt mondja: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem” – a programot, amit elém adott az én Uram. Ő mondja azt, akinek annyiféle terve volt, meg vele is sokaknak. Ő mondja azt, aki ment szembe a Krisztussal. Igen ám, nem is arra az időre gondol, amikor kimondja: „Ama nemes harcot megharcoltam.” Arra kimondta, hogy „arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem” (1Kor 15,9), leég a képem, ha rágondolok, hogy én voltam az, akinek vér tapad a kezéhez, a keresztyének vére! – De azt mondja: – Megbocsátott nekem, a helyemre tett, megállított, és onnan kezdve egy más program kezdődött. Bárhol megállítjátok Pál apostol életének a filmjét, ez a program megy. Most csak egy gyors átkötés a mába: ha a múlt hetedet megállítjuk bárhol, Testvérem: ennek a programnak a jegyében zajlott? Ami történt veled, amit mondtál, tettél, terveztél, amire az időd, gondolatod, energiáid adtad, ezt a programot öleli föl? Nagyon sok hívő ember leáll. Fölfedezi a Krisztusban a Megváltóját, és utána szeretné megnyerni még, amit lehet az életben. Kicsit leszázalékoltabb formában, mint a világ, de ugyanúgy szeretném az életet berendezni, most már Isten segítségével. Tragédia. Közben morgolódik, boldogtalan, nem érti: – Hívő vagyok, és miért nem örülök? Ennyit jelent a hívő élet? Az ilyen állapotú hívő élet ennyit jelent. Nézd meg az apostolt! Micsoda kincse volt! Amikor azt mondja: „megelégedett vagyok”. Micsoda? Hogyhogy megelégedett? Éheznie is kellett, szűkölködnie is kellett! Azt mondja, be vagyok avatva egy titokba: „Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is” (Fil 4, 12). Micsoda szabadsága van neki! Ez nem azt jelenti, hogy a hívő ember már ne kiránduljon. Nézzétek meg: mondtam a múltkori igehirdetésben, hogy ötezer kilométert hajózott Pál. Igaz, nem mindig jószántából, de azért többségében igen. Mennyi kaland, mennyi változatosság az életében! Mennyit dolgozott, mennyi esemény, mennyi barát, mennyi testvér! Bejárta az akkor ismert világot! Nem úgy élt, hogy a mennybe tekintett,és itt bénán létezett. Hallatlan gyakorlati, gazdag élete volt. Csak nem akarjuk elhinni mi, hívő emberek, hogy az igék igazak. Jézus azt mondja, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, meg az ő programját, amit ő elképzel: elveszti azt. Aki pedig elveszti az ő életét és az ő programját, énértem és az én programomért, megtalálja azt (Lk 17,33). Testvérem, ha most lezárul az életed, és azt mondod: – Hálát adok, Uram, hogy a te programoddal megtöltötted az éveimet, évtizedeimet – akkor vagy békességesen megáldott, megelégedett szívű ember. Mert Ő tudja, hogy mire van szükségünk. Amikor így olvassuk (szintén Pál levele, az Efézusbeliekhez 2,10): „Mert az ő alkotása vagyunk – mondja az újjászületett emberekre –, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” Neki megvan az elképzelése veled, velem! Nincs kiírva villanyújságra. Kérdezheted: Honnan tudhatom? – Nem ez a kérdés. Hanem a szíveddel ráállsz-e erre? Akkor a többit Ő elvégzi. Egyszer csak olyan helyzetbe hoz. Egyszer csak ott leszel, egyszer csak megérted, mert az az Ő dolga, hogy elmondja neked. A te dolgod az, hogy szabad legyen a szíved: – Igen, Uram, köszönöm, hogy az életem értelme a Te programod. Be is fejezem, Testvéreim, mégpedig azzal, hogy az apostol számára vége a földi útnak, és nincs rácsavarodva a szolgálatára: – Jaj, mi lesz, ha azt, amiben én otthon voltam, amit én végeztem, amire áldást adott az Isten, ki kell engednem a kezemből? Sokszor szomorú, amikor hívő emberekként rácsavarodunk valamire. Mintha az életünk azon múlna, hogy jaj, nehogy már abba kelljen hagynom… Láttam olyat, hogy ifjúsági szolgálatban volt egy házaspár. Már 30–40 éve végezték a szolgálatot. Jött egy fiatal lelkész abba a gyülekezetbe, átvette az ifjúsági szolgálatot. Mintha tragédia történt volna, olyan kétségbeesetten panaszkodott nekünk is az a házaspár. Persze sok minden megváltozott, másként csinálta a fiatal lelkész, de nem dőlt össze a világ. Épült tovább az Isten országa. Hatvan év alatt van Pál, és mégis egy öreg, megfáradt ember. Ott van a penészes börtönben – ez sikertörténet? –, hamarosan kivégzik, teljes a csőd, és ő nem siralomházi búcsúzkodást folytat, hanem egy győztes ember bizonyságtételét halljuk. Célba érkezett. Előre néz: „…eltétetett nekem az igazság koronája” – koszorú van ott igazán, nem is korona. Koszorú, amelyet a győztesnek elkészít maga az élő Isten. Pál vallotta: van igazságom a Jézus Krisztusban való hit által, aki szeretett engem, és Önmagát adta értem. Van igazságom, hogy ezért jött, el van készítve ez a koszorú. Akkoriban az olimpiai játékokon a győztes micsoda nagy szám volt! Még azt is megcsinálták kis városokban, hogy a városfalon ütöttek egy rést, hogy a győztes ott menjen be. Először lép át azon a résen, ahol még senki előtte. Pál tudja, hogy ennél van egy sokkal nagyobb szám: amikor az örökkévaló versenypályán ő a kapun átmehet, és várja a koszorú. Mindig szerettem ezeket az igéket! Megfogta a szívem fiatalon, amikor erről az örökkévaló versenypályáról hirdetett igét édesapám. Megragadott: ez kell nekem! Ez, mert ez visz abba a célba, amelyért érdemes egy életen át futni. Így lesz a Krisztusban megszentelt, új életet kapott ember számára a halál előszobája a mennyország előszobájává. Sőt: így lesz az egész élet a mennyország előszobájává. „Nem csak énnekem – mondja Pál –, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” Ez még nagyon-nagy adósság sok mindennel együtt a mi hívő népünk életéből, saját szívemből is, hogy nem várjuk eléggé Jézust. Úgy élünk: – Jó, majd lesz, amikor lesz. Pál azt mondja: akik vágyva várják. Ennek a jegyében egészen más ám, ha összekapunk egymással. Hát nem szégyelljük magunkat? Az Úr Jézus itt van a kapuban, mi meg ezen torzsalkodunk? Látjátok: tanuljuk az életet és a meghalást. Senki ne mondja, hogy elvont dolgokról van szó, kint meg az élet megy. Nagyon is gyakorlati üzenetek ezek. A kérdés csak az, hogy kérjük-e, akarjuk-e, hogy így élhessünk és így halhassunk meg. Mint akiknek a szívében menet közben is békességesen visszhangzik: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája.” Úgy legyen! Ámen.

Izgalmas történetet olvastunk ma a Bibliából. Pál apostol tengeri vihart él át. Úgy is mondhatnánk a mai körülményekhez viszonyítva, hogy egy lélekvesztőn, egy vitorlás hajón, ami tele volt gabonával és emberekkel, halálos veszedelembe kerül a Földközi-tengeren. Két hétig hánykolódnak, se napot, se csillagot nem látnak. A hullámok csapnak át a hajón, és már az életben maradásuk reménységéről is lemondanak. Majd hajótörést szenvednek. Mennyivel könnyebb nekünk ezt a tengeri vihart itt a csendes, szép templomtérben végigélnünk, mintha ott lennénk a fedélzeten. Mégis sokszor úgy éljük meg a magunk életét, mintha viharos tengeren hajóznánk. Pál most nem az a tisztelt nagy apostol, akit sokan várnak, hallgatnak, figyelnek, hanem egy megbilincselt ember a sok rab között valahol a hajótérben. Egyedüli hívő ember a tömegben. Azaz mégsem egészen, hiszen Lukács ott van vele, aki nem csak a Lukács evangéliumát írta meg, hanem Az apostolok cselekedeteiről írott könyvet is. Azt mondják hozzáértő szakemberek, hogy az egyik legpontosabb leírás ez egy ókori tengeri utazásról. Élményszerűen élte át Pállal együtt. Sőt ott van még egy hűséges szolgatárs: Arisztarchus is, aki még egy ideig a római fogságot is megosztotta Pál apostollal, csakhogy együtt lehessen vele, segíthesse az apostolt Rómában. Mert az úti cél Róma. Az apostol földi életének utolsó szolgálati helye, utolsó állomása. Amikor Jeruzsálemben elfogták, rárohant a tömeg, majdnem meglincselték zsidó hitét keresztyén hitre váltott vezető emberüket, akiben egykor nagy bizalmuk volt. A rómaiak mentették ki a tömeg kezéből, vetették fogságba. Akkor kapott egy igét. Az ige így szólt: „Bízzál, mert ahogyan bizonyságot tettél az én ügyem mellett Jeruzsálemben, úgy kell Rómában is bizonyságot tenned” (ApCsel 23,11). Erre a hajóútra azért került sor, mert Pálra továbbra is leselkedtek az ellenségek. A helytartónál elérték, hogy átvezetik majd a tanácsterembe, hogy ügyét tüzetesen megvizsgálják. De az orvgyilkosok, akik megfogadták, nem esznek, nem isznak, amíg meg nem ölik ezt az embert, résen álltak az úton. Csakhogy ezt az Úr már tudomására hozta, Pál nem tehetett mást, hogy mentse az életét, mint hogy fellebbezett a császárhoz: – Senki ki nem szolgáltathat ezeknek, én a császár bírósága elé kívánok állni. Mivel volt római polgárjoga is az apja révén, a császárhoz fellebbezhetett. Ezért fogolyként vitték a császár bírósága elé. Így került számos fogollyal együtt arra a hajóra, amit a százados bérelt, hogy vigye a foglyokat Rómába. Pál tehát egyáltalán nem kegyes keresztyén környezetben utazik, hanem egészen más társaságban. Mondhatjuk így az igehirdetés címét: Hívő ember a világban. Mondtam volna, hogy viharban, de legyen most ez a cím: Hívő ember a világban. Mi, lelkipásztorok általában egyházi körökben mozgunk, bár sokszor sajnos az egyház is olyan, mint a világ. De ti, Testvéreim, a legtöbb időt nem a hívő testvéreitek között töltitek – szerencsés ember, akinek ez adatik –, hanem a világban. Figyeljük hát a hívő embert! Hogyan forgolódik a világban? Most éppen hatalmas tengeri viharban… Ha megfigyeljük Pált, látjuk, mennyire a helyén van ez az ember. Nem kezdi azzal, hogy ő megtéríti a pogány környezetét, feláll a bilincseiben, és mondja a hívő bizonyságtévő szöveget. Azonnal leültették volna. Nem szónokol, nem szajkózik. Ugyanakkor nem húzódik félre, hogy ilyen a világ, és leül valahol a hajósarokban, és ott imádkozgatva kihúzza valahogy az utat. Hamarosan kiderül, hogy áldássá lesz a többiek számára. Tud valamit. Van valamije. Még jobb, ha így mondom: van Valakije, Akivel olyan kapcsolatot tart, hogy a leglehetetlenebb helyzetben is megkapja a következő lépést. Azért olyan fontos ezt megérteni, mert a hívő ember, ha helyén van, olyat tud adni a környezetének, amit senki más. Nem azért, mert ő olyan okos lett, mert ő már mindent tud, mert ő a hívő, hanem azért, mert van egy mennyei kapcsolata. Másként láthatja az eseményeket, mint a környezete. Egy ószövetségi példát mondok. Az arámok megtámadták Isten népét, el akarták foglalni a városokat. De mindig odament a védekező csapat, ahol az arámok be akartak törni. Az arám király és a hadvezér felháborodtak, és azt kérdezték: – Mondjátok már meg, ki az áruló közöttünk? – Nem így van, király! Van ezeknek egy emberük: Elizeus, a próféta, aki az Istenüktől megkapja az üzenetet. – Na, akkor fogjuk el – mondja a király, és mennek. Nem tudták elfogni. Nagyon érdekes történet ez. De a támadó csapatok ki voltak szolgáltatva, mert az Úr az Övéivel van, és megüzeni, hova menjenek, mit csináljanak. Pál értett valamit a hajózáshoz is. Olvastam, hogy életében öt és fél ezer kilométert töltött tengeren, ekkorra három hajótörésen túl volt már. Ő maga írja a második korinthusi levélben: – Háromszor hajótörést szenvedtem. Ez már a negyedik volt, amit most átélt. Volt tehát némi tapasztalata, mégsem ez volt az igazi titka, hanem az Urával való kapcsolata. Nagyon jó, ha a hívő ember ért a dolgokhoz. Akár szakember valamiben. Bármit tudunk, az nagyon jó dolog. De igazán akkor tudjuk a helyén használni, hogy ha nem a mi tudásunk van elöl. Mert akkor gyakran okoskodunk, amikor csöndben kellene lenni! Pál igazi titka az Úrral való kapcsolata. Halálfélelemben vannak, ő is. Nehogy azt gondoljuk, hogy Pál lazán sétál a hajón, miközben a többiek se nem esznek, se nem isznak, megdermednek a félelemtől. Nem úgy van, hogy a hívő ember ránt egyet a vállán, és megy tovább. Ugyanúgy megszenvedjük, meg kell harcolnunk a harcokat. Csak a hívő embernek van egy plusz fogódzója, ami mindenekfölött áll. Kap egy igét. A másik embernek az semmi, hiszen itt a vihar. Magyarázza, hogy az Istene szólt. – Ki az az Isten? Hol van? Mit csinál? Hagyj békén a szövegeddel! Itt vagyunk a baj kellős közepén! – Neki pedig ennek az Istennek a szava lecsitítja a vérnyomását. Helyre teszi a gondolkodását. Visszaadja a minden értelmet felülhaladó békességét. Vannak ilyen ígéreteink. Kinevet minket a világ, miközben olyan kincsekkel rendelkezünk, amikről fogalma sincs. Például Pál azt mondja, hogy az Istennek minden értelmet felülhaladó békessége megőrzi a szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Próbáld most ezt szó szerint venni. Micsoda kincs ez! Aranyért se veheti meg valaki. Óriási dolog! Ennyi bevezetés után lássuk a tengeri utat. Cézáreából indulnak, ahol fogságban volt Pál. A százados bérel egy hajót. A logikus az lenne, hogy Cézáreából irány Róma. Igen ám, de a vitorlás hajókkal nehéz, hiszen ez egy kis hajó. A Földközi-tenger partja mentén araszol előre, és kiköt a nyugati parton, Mirában. Ott egy nagyobb hajót találnak, átszállnak. Alexandriából jön, gabonát visz Rómába. Nem csak Józsefék idején volt gabona Egyiptomban. A Nílus partja bőven termett, és a rómaiak tudták, honnan kell a finom gabona utánpótlását beszerezni. Erre a hajóra, amikor kiköt Mirában, a hajótulajdonos a gabona mellé jó pénz fejében a rabokat is felveszi. 276 személy utazik matrózokkal, katonákkal, rabokkal együtt. Még az is érdekes, ha itt megállunk, hogy mindig hasonló módon forog a világ kereke. Panem et circenses! Kenyeret és cirkuszt a népnek – tartja az ókori római mondás. És mit szállítanak? Gabonát, mert enni kell a népnek. A rabok pedig, akiket mint halálra szántakat visznek, utánpótlásként szolgálnak a cirkuszban, a vadállatokkal való küzdelemben. Ebbe a társaságba keveredik bele Pál. A Földközi-tengeren ép eszű hajós szeptemberben már nagy útra nem vállalkozik. November elejétől március elejéig egyáltalán nem hajóztak abban az időben a Földközi-tengeren. Teljes életveszély lett volna. Ők mégis elindulnak, mert az üzlet az üzlet. Lehet, hogy arra számítottak, ha nem is jutnak el Rómába, áttelelnek valahol, és folytatják majd az utat. De az is lehet, hogy úgy gondolkodtak, kis szerencsével a két hónapnyi utat megtehetik. Elindulnak, kikötnek Kréta szigetén és latolgatják, hogy maradjanak vagy menjenek tovább. Akkor megtörténik Pál első fellépése. Előkerül, és azt mondja nekik: – Vigyázzatok, mert ha lecsap az Eurakvilo, az észak-keleti szél, kisodródunk a tengerre, és végünk. A százados odamegy a hajótulajdonoshoz, kormányoshoz, megkérdezi őket. Azt mondják, menjünk csak tovább, van egy védettebb kikötő 65 kilométerre ide. Déli szél kezd fújni, az is mellettük szól. Elindulnak. Lecsap az Eurakvilo, és onnantól kezdve már nincs megállás. Ki sodorta a tengerre a hajót. Leírja az ige, mi történik ezután. Mit tesz Pál? Mit tesz a hívő ember, ha szorult helyzetbe kerül? A családja, környezete nem hallgatja meg, leinti, és csinálják tovább a maguk feje után a dolgokat. Pál megsértődik? Félrevonul? Azt mondja, hogy csináljatok, amit akartok? Ha a gyermekeid bárhogyan döntenek, annak a következményeit Neked is viselned kell. S a környezetedben élők döntéseit is ugyanúgy. Ott vagy a hajón. Pál is ott van. Kétségbeesik? Pálnak van egy ígérete: – Neked Rómába kell jutnod. – Csöndesen ebbe az ígéretbe fogózik, marad a helyén, az Úrra bízza a dolgot. Ne erőltesd, Testvérem, ha elmondtad, ahogyan látod a legjobb látásod szerint. Nem megy úgysem, nem tudod rájuk erőltetni a látásodat, bármennyire jó lenne nekik is. Ez történt itt Pállal. Elindulnak. Ráadásul úgy tűnik, hogy jóra fordul a dolog. Mégis jön a vihar. Elfelejtik a rabokat, mindent. Pánik tör ki. Szárazföld sehol. Kréta szigetétől, ahol szerettek volna kikötni, egyre messzebb hánykolódnak. Irányíthatatlan a hajó. A mentőcsónakokat is fölhúzzák a hajótestbe, mert ha a vihar elszakítja, akkor már azok is elvesznek. Alul kötéllel átkötik kétségbeesésükben a hajótestet, hogy mentsék, amennyire lehet. Másnap kidobálják a hajóterhet. A hátsó horgonyokat leeresztik, hogy azok a viharban is valami kapaszkodót adjanak, mégse csak úgy hánykolódjon a hajó, mint egy pihe a viharban. Harmadnap a hajófelszerelésből, amit csak lehet, kidobálnak. Se nap, se csillagok. Nem volt iránytűjük akkor még, a Nap és a csillagok állásából tájékozódtak. De hiába tájékozódtak volna, mert kormányozhatatlanná vált a hajó. Elveszett az életben maradásuk utolsó reménye is. Félelmükben nem esznek, pánikban vannak az emberek. Egyszer csak feláll megint a rab Pál. Most már egy kicsit jobban figyelnek rá, mert amikor bajban van az ember, akkor az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik. Azt mondja: – Az lett volna helyes, férfiak, ha hallgattok rám. Mondtam nektek, hogy ne induljunk el. De mostanra nézve is jó reménységben legyetek, mert egy lélek sem vész el, csak a hajó. – Honnan tudja? Azt mondja, mellém állt az én Istenem angyala ma éjjel, akié vagyok, és akinek szolgálok. És azt mondta: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” Azaz: érted őket is megmenti. „Ezért bizakodjatok férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.” Ki ez az álmodozó? – gondolhatták. És ki ez az Isten? Egy dolog az ő hite, meg az Istene, és egy másik a mindennapi élet. Látjátok, Testvéreim, itt a különbség az élő hitű keresztyén és a vallásos ember között. Amíg itt vagyunk a templomban, nem látszik. Addig együtt énekelünk, imádkozunk, majd kimegyünk. Ha jön a baj, egyszerre kiderül, hogy akinek van élő kapcsolata az Istennel, az is megsínyli, s lehet, hogy csuromvizes lesz a viharban, de megkapaszkodik. Akinek nincs, annak annyi segítsége van, mint annak a kapitánynak, aki kétségbe esetten mondta a viharos tengeren a papnak: – Szentatyám, itt már csak az imádság segít. Mire az fölkiáltott: – Jaj, végünk van! Amikor élesben történik valami, kiderül, milyen a hitünk, hiszünk-e az imádság erejében. Van-e élő kapcsolatunk az Úrral? Pál komolyan veszi, amit Isten igéje mondott. A vihar tizennegyedik napján a hajósok gyanítják, hogy szárazföld közeledik. Lebocsátják a mérőónt, húsz öl. Azután kicsit később is lebocsátják, tizenöt öl. Akkor látják már, hogy ebből baj lesz. Zátonyra futnak hamarosan. Ezért megpróbálnak elszökni a hajóról. Fogják, és lebocsátják az egyik mentőcsónakot elöl, azzal a látszattal, hogy ők ott horgonyt fognak leereszteni. Az Isten embere megint a helyén van. Nem varázsló ő, csak a helyén van. Akik pánikban vannak, nem veszik észre, mi történik. De Pál, aki figyeli, hogy itt mi történik, megneszeli, hogy nem hajózási manőver következik, hanem cserbenhagyás. Szól a századosnak: – Ha ezek elmennek, ti sem menekültök meg. – A százados szól a katonáknak. Azok elvágják a mentőcsónak kötelét, s messze sodorja a szél. Képzelhetjük, a matrózok hogyan tekintettek Pálra, amikor megtudták, ki volt a leleplezőjük. De nem ez a fontos. Neki azt kell mondania, tennie, ami soron következik. Most már nagyobb a tekintélye a százados előtt is. Megszólal újra: – Emberek, tizennégy napja nem ettetek. Hamarosan hajótörést fogunk szenvedni. Kell az erő! Egyetek! Ami van még ennivaló, mindenki egye meg, mert úszni kell! És mint aki jól végezte dolgát, előveszi tarisznyájából a kenyeret, hálát ad Istennek, megtöri és elkezd enni. Azt olvassuk, hogy erre a többiek is megbátorodnak, és enni kezdenek. Amikor közeledik a hajótörés, a katonák félnek, ebből baj lesz, hiszen minden fogolyért személy szerint felelnek. Mi lesz, ha a foglyok megszöknek a hajótörés után? Azt javasolják a századosnak, hogy mészárolják le az összes rabot. Ám a százados – azt olvassuk – meg akarván menteni Pált, azt mondta, hogy álljanak el ettől a szándéktól. Íme, neki ajándékozta Isten a többieket is, mert betű szerint igazak az Isten ígéretei. Nem játék, hogy csak úgy véleményt mondott valaki. Az Isten kijelentett valamit. Tudod milyen kincs, Testvérem, a Biblia számodra, az Isten kijelentése, amelyre ráépítheted az életed? Nincs, aki ennél biztosabbat adhatna a kezedbe! A horgonyokat elvágják, a vitorlát nekifeszítik, hogy vigye a hajót a homokzátonyra, és ne valamelyik oldalról érje ütés a hajót. Valóban bekövetkezik a hajótörés, s úszva, deszkákon Pál is kijutott valahogy a partra. Mindnyájan kiérnek Málta szigetére. Itt egy pillanatra álljunk meg! Nézzétek meg Máltát a térképen. Egy pici pont a tengerben. Honnan tudta a szél, hogy azt a kis pontocskát kell célba venni? Dehogy tudta a szél vagy a vihar… De tudta az Isten. Nehogy azt hidd, hogy te tartottad meg eddig az életedet. Voltam autóbalesetben tizenhét évesen. Vitt valaki Budapestről, a szanatóriumból haza. Olcsóbb volt így, hogy ő vitt. Piacra jött Pestre. Elaludt valahol Dunapataj és Kalocsa között. Egyszer csak a piacos asszonyokkal együtt az árokban kötöttünk ki. Az arra járó paraszt bácsi felkiáltott: – Él itt még valaki? Kiszálltunk. Kicsit megütöttük magunkat. A kocsi is összetört, de azért hazáig még elvezette a sofőr. Addigra felébredt. Édesapám azt mondta nekem: – Fiam, teérted megtartotta őket is az Isten. Ugye, milyen beképzelt beszéd egy édesapa részéről? Tizenhét éves gyerek voltam, tüdőbetegen. De az Isten megtartott, mert ma is kell hirdetnem az igét. Neki célja volt velem, és veled is, és megtartott bennünket. Ha elkezdeném sorolni, hogyan rántottam magamra a sírkövet, amikor untam a nagynénémmel a temetőlátogatást… Meg a motorral hogyan vitt a barátom úgy, hogy átrepültem a feje fölött… Hogyan szedtek ki a rizsföldön a gödörből, amikor hatévesen elmerültem, de Vida néni elkapta a hajamat… Nem csináltam én tudatosan semmi rosszat, csak azt mondták rám, eleven ez a gyerek. És az Isten megőrzött a mai napig. És téged is megőrzött, Testvérem. Ha te lennél itt, elkezdhetnéd mondani a saját történetedet, hogy te milyen hősiesen mentetted meg az életed. Valóban te tartottad meg magad? Ha egy kis rög elindulna az ereidben… Nem úgy van ez. Így van, ahogy az igében. Málta szigetén kikötnek, mert az Istennek van Málta szigete ma is. Reménytelenben is. És a fejezet így zárul: Így történt, hogy mindnyájan szerencsésen megmenekültek. Úgy gondolom, ezek után nem is kell sokat magyaráznom, megértjük az üzenetet. A hívő ember a világban. Nem okoskodva, nem erőszakosan, nem is félrevonulva. Hanem az Úrra figyelve maradjon a helyén. Használja az eszét, de ne az legyen a végső fórum. Ne sértődjön meg, hogy legyintenek rá! Mert ez így megy. Eljöhet az idő, hogy szükségük lesz arra, amit Ő adhat. Várja ki. Lássuk meg, hogy Jézus is így jött erre a világra: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala” (1Jn 4,9). Pál tudja jól, ha Damaszkusz előtt meg nem állítja őt az Úr, akkor még most is üldözné a keresztyéneket. Neki lenne igaza, ő a nagy Isten-hívő. Nincs mivel dicsekednie. Mondta is: – Mid van, amit nem kaptál? – Ő dicsekedjen a többiekkel szemben, hogy én ki vagyok, és ti kik vagytok? Azért, mert időben kicsit előbb kapta a kegyelmet, amit ők később? Nincs mivel dicsekednünk, Testvéreim! De van Kivel együtt élnünk a viharban, és a pogány környezetben is. Pál arra biztatta a hajón az embereket, hogy egyenek, mert nagy szükségük lesz arra az erőre, ami az erő feletti úton várja őket. Hadd legyek én, Testvérem, aki az életed viharos tengerén hívlak. Itt a terített asztal. Jöjjetek, egyetek! Újítsátok meg az Úrral való kapcsolatot! Újítsuk meg! Adjuk át magunkat először, vagy újra egészen neki: – Uram! Hadd újuljon meg a Veled való kapcsolatom! Bocsásd meg, hogy a mennyei ország polgáraként sokszor keserűen, máskor reménytelenül nézek a körülöttem lévőkre. Van, amikor lenézem őket. Állíts helyre engem, hogy a Te gyermekedként – talán csuromvizesen, talán betegen, sokféle félelem között – mégis áldást vihessek abba a körbe, amelyben éltetsz. Hadd legyek a helyemen! Ha így imádkozol, akkor tedd hozzá: „Lelkem drága Jézusa, Hozzád hajt a félelem, Míg üvölt a habtusa, S nő a vész a tengeren, Rejts el, rejts el, itt ne hagyj, Míg eláll a fergeteg; Biztonságos révet adj, S majd fogadd el lelkemet. Nincs nekem más enyhelyem, Szívem Téged hív s keres, Ó, maradj itt, Mesterem, őrizz, adj erőt, szeress! Véled állom a vihart, Hit s erő Te vagy, Te Szent, Szárnyad árnyával takard Fejemet, a védtelent.” (300. dicséret) Úgy legyen! Ámen.

Jeruzsálemben bekövetkezett, amitől óvták Pált. Megismerték, rátámadtak: – Ő volt a legnagyobb harcosunk, aki élen járt a „jézusosok” szektája üldözésében, de cserbenhagyott bennünket, és most ő teszi a leghatalmasabb tanúságot Jézus mellett! – Felbőszítették a tömeget. Hatalmas tömeg támadt rá. Ha a római katonák nem jönnek, meglincselik Pált. De jöttek. Magukkal vitték, s azt is megengedték, hogy a vár fokáról a sokezres tömegnek beszéljen. Isten megadta, hogy saját népének, az Őt üldözőknek artikuláltan, szépen elmondja még egyszer az evangéliumot. Ezt hallva rárohantak megint, így fogolyként mentette be a várba a százados a katonáival együtt. A zsidók szövetkeztek ellene, azt találták ki, míg átvezetik a tárgyalóterembe, közben orvul megölik. Azzal nem számoltak, hogy ez az ember már az élő Úr védelme alatt áll. Pál unokaöccse meghallotta a tervet, elvitte a hírt Pálhoz, majd a helytartóhoz, s meghiúsult az ellene kiagyalt terv, elmenekítik Cézáreába. Ott Félix, a római helytartó fogságban tartja, beszélget vele, reméli, hogy nagy pénzt ad, hogy elengedje. De miután ezt sem nem tudja, sem nem kívánja megtenni, két évig ottfelejti a fogságban. Két év múlva váltás jön, Fesztusz az új helytartó. A zsidók azonnal – addig üssük a vasat, amíg meleg alapon – panaszt tesznek Pál ellen. Azt kérik, hozassa Jeruzsálembe, amibe beleegyezik a gyanútlan helytartó. Pál fellebbez a császár bíróságához. Római polgár is, nem csak zsidó, ezért ehhez megvolt minden joga. Ez nem volt egyszerű dolog, de az új helytartó, Fesztusz előkészíti, hogy más foglyokkal együtt Rómába küldi a császári bíróság elé. Itt érkezünk el mai fejezetünkhöz. Közben vizitbe érkezik a római helytartóhoz a zsidók bábkirálya, második Agrippa. Utálja a rómaiakat, akik megszállók voltak. Mégis azért jön, hogy alázatosan tiszteletét fejezze ki az új helytartó iránt, s a kegyeit keresse. Nem is egyedül jön. Berenikével, egy hírhedt nőszeméllyel, aki féltestvére és szeretője volt Heró desnek. Szinte nem is lehet felsorolni, hogy milyen sötét, erkölcstelen utat járt be ez a nő. Nagybátyjának volt kedvese, aztán sok mindenki másnak, majd Heródes Agrippának, s jó tíz évre rá, a császárváltás után, Titusznak, a későbbi császárnak is felkínálja magát. A vérfertőzés szobrát erről a Berenikéről mintázták a görög szobrászok. Ott van ez az előkelő társaság, el kell űzni a gondot, tévé nem volt még akkor, kellett a szórakozás. Többek között szóba jött, hogy itt van egy érdekes fogoly. Fesztusz mondta: – Nem tudok mit írni a vádról, hátha tudnál segíteni, Agrippa. – Szeretném látni azt az embert. – Másnap látni fogod őt – mondta Fesztusz Agrippa kérésére. Nagy díszünnepélyt rendeznek, fanfárok szólnak, érkezik a helytartó és Agrippa, jobbján Bereniké, s a város többi előkelőségei. Nagy találkozásra, érdekes eseményre készülnek. Fesztusz átengedi Agrippának a vezetést. Ő vezesse a tárgyalást, mint aki jobban ért ezekhez a dolgokhoz. Akkor behozzák ezt a jelentéktelen kis embert egy katonához láncolva, bilincsekkel a kezén. Agrippa kegyesen megengedi, hogy szóljon a mentségére. Ami ott történt, meglepetéssel hat a hallgatókra, mert nem mentegeti magát ez a fogoly, hanem hatalmas bizonyságtételt mond az élő Jézus Krisztusról, és a Vele való életről. Látszik, hogy hatalmas kincse van, amely, illetve Aki meghatározza az egész életét. A végén még azt is látjuk, hogy ebben a teremben egyetlen ember szabad csupán: az, akinek a kezén bilincsek vannak. Figyeljük, hogy mi a titka Pálnak? Hogy lehet az, hogy nehéz helyzete ellenére ennyire a helyén van, reménysége van a jövője felől, sőt boldognak vallja magát? Azt kívánja a hallgatóinak, amint olvassuk, hogy olyanná legyenek, mint ő, persze a bilincsek nélkül. Nem kívánja, hogy őket is rabbá tegyék. Ebben a jelenetben, mint cseppben a tengert megragadhatjuk, hogy mit jelent Krisztust követni. Mi az a plusz, miért éri meg? Itt sem lenne ez az ember, fogoly sem lenne, ha hagyta volna ezt a „krisztusozást”. Ifjúságát Jeruzsálemben jól ismerték a zsidók. Népük jövő reménysége, kitűnő tanuló, aki helytállt a keresztyének üldözése során. Mert ők Isten elleni bűnnek tartották, hogy ezt a Názáretit, akit kivégeztek a bitófán, Messiásnak mondják az emberek. Ki kell irtani ezt a tévtanítást, meg kell tőle tisztítani a népet. Majd a megtéréséről beszélt, ahogyan a feltámadott Jézus megállította őt, és végül arról, hogy Jézus milyen feladattal bízta meg. „Ezért fogtak el engem a zsidók a templomban, és ezért akartak kivégezni. De mivel az Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és bizonyságot teszek kicsiknek és nagyoknak, és semmit sem mondok azon kívül, amit Mózes és a próféták megjövendöltek: a Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.” Fesztusz eddig bírja. – Bolond vagy te, Pál. A sok tudomány megőrjített téged. Agrippa pedig így szólt gúnyosan Pálhoz: – Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek! Pál azt felelte: – Kérem az Istentől, hogy előbb vagy utóbb nem csak te, hanem akik hallgatnak engem, olyanokká legyenek, mint amilyen én is vagyok, de bilincsek nélkül. Mit ajánl ezeknek az embereknek? Milyen volt ő? Élete lényege, hogy élő Jézusa van, akivel együtt él az apostol. Úgy beszél Róla, mint Aki itt is jelen van, mint Akire egészen rábízta magát. Különös felszabadultság, boldogság tükröződik a szavaiból. Ez az ember megbilincselve is boldogabb, mint nagyságos kihallgatói. A Jézussal való napi kapcsolata élete alapmeghatározója. Írja is galatákhoz: „Krisztus él bennem, azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20). Ez a Jézus rendezte Pál múltját, jövőjét, és rendezi a jelenét. Múltjára bűnbocsánatot kapott, az extra bűnökre is, ahogy üldözte a keresztyéneket. Biztos, hogy átsuhant a szomorúság az arcán, de hálával vallja: „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok” (1Tim 1,15). Könyörült rajta, a múltja ott van mindenestől Jézus Krisztus keresztje alatt. Hatalmas dolog, ha valakinek a múltja rendezve van. Nem úgy, hogy ő tette jóvá, hanem az a Krisztus, aki azért jött erre a világra, hogy megtartsa és megmentse. A jövője is egészen Ura kezében van. „Egyet teszek – írja a filippibelieknek –, ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért” (Fil 3,14). A jövője nem csak a halálig látható, hanem azon túl is. Neki feltámadott Jézusa van. Ez a Jézus őt is szabaddá teszi, ahogy olvassuk az igében: „…halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, és megszabadította azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2,14–15). Így vall az apostol: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fil 1,21). Nehogy azt higgyük, hogy fellengzősen beszél! Azt írja a korinthusi levélben, hogy egyikünk sem kíván levetkőzni ebből a testből. Neki is ellenség a halál. Mégis bizonyossága van az üdvössége felől. Óriási szabadság, ha az életed Jézus Krisztusban már ilyen távlatot nyert! Ismerjük a Heidelbergi Káté első kérdés-feleletét. Benne ezt a mondatot is: „Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít.” Nem belém szuggerálja, Ő cselekszi ezt. Az apostol múltja és jövője rendezve van. Aki Jézusban bűnbocsánatot és a halálból való szabadulást átélte, megkapta, megkapja, annak a jelene is rendezve van. Mert Ura határozza meg a programot számára. Óriási váltás! Ahogy Istenhez közeledik az ember, először azon a mezsgyén megy, hogy Isten segítségét kéri az életéhez. Saját terveit, elképzeléseit őrzi, vigyázza, hiszen ez az ő élete. Amikor erre a szabadításra jut és rádöbben, hogy Ura saját elképzelése szerint cselekszik vele, ez óriási különbség. Nem érti ezt Fesztusz. Felkiált: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz.” Valaki azt mondta egy hívő gyülekezetre, amit ti itt csináltok, az tiszta bolondság. Így gondolkodott. Abszolút kívül állt ezen a körön. Az apostol is kívül volt ezen, de amikor Jézus belépett az életébe, ezt a szabadítást hozta számára. Kimondta: – Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Ez olyan szép mondat. Ha további kérdésekre, anyagi kérdésekre is kiterjesztjük, lehet, hogy megrettenünk. – Hol vagyok én ettől? – Tényleg az Ő kezében futnak össze a szálak úgy, hogy ezzel a bizalommal kérdezem: Uram, mi a Te terved és elképzelésed velem? Ebben a szabadságban éppen ez a változás következik be Pál életében. Nem aggódik a holnap felől, mert majd a holnap dolgát elkészíti az Úr, megmutatja az utat. Helyén van ez az ember, bár körülötte semmi nincs a helyén. Ott hagyják két évig fogságban. Mennyi jót tehetett volna ez idő alatt! De nem az Ura tudta nélkül történt ez. Vele a helytartó se tehette azt, amit jónak lát. Helyén van, és ezért van békessége: „…én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt” (Fil 4,11–12). Nem kívánta a fogságot. Sehol nem látjuk, hogy azt mondaná: – Alig várom, hogy fogollyá tegyenek, vagy elverjenek engem. – De azt mondta: – Amilyen helyzetbe az én Uram vezet, nekem ott jobb, kárnak és szemétnek ítélek mindent az én Uram ismeretének, a Vele való útnak a gazdagságáért. Hatalmas kijelentés ez, de gyakorlati, mindennapi események állnak mögötte. Micsoda szabadság, Testvéreim! Amikor a héten a napi igéket olvastam, megrendülten figyeltem Jézust. Ismét a szenvedéstörténetnek az igéi jönnek. Júdás jön, botokkal rátámadnak Jézusra, a tanítványok vagdalkoznak, Jézus leinti őket. Ott van ebben a szoros helyzetben, mindenki kapkod-csapkod körülötte. Jézust a helyén látjuk. Pedig nem sokkal előtte vért verejtékezett a tusában: – Atyám, ha van más mód, hogy megmeneküljenek, múljék el tőlem ez a keserű pohár. Óriási szabadság! Ott van Fesztusz, őriznie kell a tekintélyét, bár kirobbant most. Ott van Agrippa, aki Fesztusz kegyeiért próbálja a protokollt tartani, és magát úgy bemutatni, mint aki alázatos és tiszteletteljes. A háttérben Bereniké, még az is lehet, hogy vérzik a szíve nevetés közben, ahogy porcelánszerűen ki van festve. Időnként talán felmerül benne, valami mást kellene tenni. És ott van ez az ember bilincsben, akire azt mondják, bolond vagy te, és egyedül ő nem bolond. Egy vidéki lelkész ötgyermekes családjában az édesanya rákbeteg lett. A gyermekek már felnőttek, a községi orvos járt injekciózni az édesanyát. Amikor jöttek az utolsó napok, együtt voltak a gyermekek. Amikor meghalt az édesanya, ott álltak könnyes szemmel az apjukkal. Az orvos száján kicsúszott ez a mondat: – Irigyellek benneteket. – Majd szájára tette a kezét, jaj, mit beszélek? Kiszakadt ebből a nem hívő emberből: valamitek van, ami nekem nincs. Nem a nagy húsvéti prédikációink hozzák az emberekhez Jézust első renden, hanem az élő Jézus a szívetekben, akik befogadtátok már, és jelen van, Ő érinti meg az embereket. Múlt héten egy tanárnő keresett fel. Kérdeztem, hogy jutott ez a gondolat eszébe, hogy idejön? Azt mondta, összeomlott, sok igazságtalanság és baj érte, épp betelt a pohár. Ekkor találkozott egy régi diákjával, aki Jézusról kezdett el neki beszélni. Meglepett, amit a tanárnő mondott. Elbeszélése alapján hiteles volt a fiú szava, s ő ennek hatására keresni kezdte Jézust. Így jutott el hozzám is. Nem mi hozzuk, lelkipásztorok a templomba az új érdeklődőket, hanem az a munkatárs, ismerős, barát, akinek meglátják az életében, hogy valami új erő van jelen. Megkérdezhetnénk még: mi volt az értelme Pál bizonyságtételének? Senki nem hallgatott rá, kivonultak az előkelőek és a többiek is. Hogy mondhatunk ilyet, hogy senkihez nem jutott el? Még mi is halljuk. Hozzánk is eljutott a bizonyságtétel. 2000 év alatt hány ember számára felszólítás lett ez az ige! Talán te is elgondolod: – De jó lenne egész szívvel, hittel együtt élni Jézussal! Ezért jött Ő, ez a keresztyénség. Nem mindenkinek vezet börtönbe az útja, aki Jézusé. Vannak kiemelt, elhívott szolgák, akiknek ezt az utat kell végigjárniuk. De mindnyájunké lehet, hogy örömeinkben, bánatunkban, veszteségeinkben, mindennapi életünkben felragyogjon Jézus élete, úgy csendesen, nem reklámszerűen, nem kegyes nagy szavakkal. De ha megkérdeznek, vagy adott az alkalom, bátran szóljál. Úgy tűnik, ez a világ azt mondja rád: „bolond”, vagy legyint, hogy csodabogár vagy. De a hit hallásból van, Isten igéje hallásából. Pál azt mondja Agrippa királynak: „Kérem Istentől, hogy előbb vagy utóbb, ne csak te, hanem azok is, akik ma hallgatnak engem, olyanná legyenek, amilyen én is vagyok e bilincsek nélkül.” Ebben benne van, hogy te is, aki ma hallgatod, olyanná legyél. Milyen jó! Hadd fejezzem be azzal, hogy volt egy másik fogoly is, Dietrich Bonhoeffer, aki a 20. században koncentrációs táborba került. Nem volt zsidó, de az üldözést nem tudta csendben elnézni. Bezárták, s olyan őszinte, amikor egyik versében azt kérdezi: – Ki vagyok én? Az a bátor várúr, aki kilép a cellája ajtaján? Az a bizonyságtevő, vagy az a nyavalyás szűkölő valaki, aki fél a szenvedéstől, és visszahúzódik gyáván? Nagy vívódásban volt, ám sokan bizonyságot tettek, hogy életüket mentette meg, amikor a legelkeseredettebb pillanatban bekiáltott igéket a cellájukba. Ezért bántalmazták, de hangzott az ige. Majdnem kiszabadult, hat nap híján, a második világháború vége előtt mártírhalált halt mégis. Pál apostolhoz hasonlóan benne is ott élt Krisztus. Tiszta vallomás csendül ki verséből. Zárjuk ezzel az igehirdetést: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve Csak várjuk békén mindazt, ami jő, Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő. Ha gyötri, bántja szívünket a régi, És múlt napoknak terhe ránk szakad, Megrettent lelkünk vigaszodat kéri, Mit nékünk szerzett, Atyánk, szent Fiad.

Üdvtörténeti sorozatunkban lassan kilépünk a Biblia lapjai közül. Pál apostol missziói útjait követtük nagy lépésekben. Krisztus után 47-ben indult az első útjára Kis-Ázsiában, majd a második út következett, és most 56-ban járunk már. Tíz-tizenkét év alatt a harmadik út végére Kis-Ázsiában is és Európában, Görögország területén is gyülekezetek egész sokasága jött létre, akik Jézus Krisztust Úrnak és Megváltónak vallották. Az apostol szolgálatának egyik legmegkapóbb mozzanatát olvastam fel a Bibliából. Három évig szolgált Efézusban. Nagy lelki ébredés történt Kis-Ázsia akkori fővárosában. De igen nagy támadások közepette zajlott mindez. Összeforrt a gyülekezet az apostollal. Sehol ennyi időt nem töltött a szolgálata során. Majd onnan tovább menve még visszakanyarodott Macedóniába, Észak-Görögország területére, ahol Filippiben, Thesszalonikában is tartózkodott, majd délebbre, Korinthusba érkezve áttelelt. 56 januárját-februárját ezekben a gyülekezetekben töltötte. Különösen kedves volt neki Filippi és Thesszalonika. Bensőséges szeretet kötötte össze velük. Ha olvassuk a Filippi és a Thesszalonikai leveleket, érzékelhetjük, hogy megkülönböztetett szeretetkapcsolatban voltak egymással. Ezek szegény gyülekezetek voltak. Mégis arra kérték őt, amikor megtudták, hogy Jeruzsálembe készül, és az elszegényedett, éhínség miatt is gondba jutott jeruzsálemi gyülekezet tagjainak adományt visz, hogy őket is vegye be az adományozók sorába. Most indul Jeruzsálembe. Munkatársakat is visz magával, mert a tisztességre gondja volt, s nem egyedül vitte a pénzt. Mindenünnen jöttek kísérők is vele. Korinthusban megírta a Római levelet, majd márciusban hajójegy után nézett, hogy Jeruzsálembe siessen a pünkösd ünnepére. Miért törekszik annyira Jeruzsálembe, mondanánk, hogyha nyilvánvaló, hogy veszedelem várja ott? Ezt olvastuk a beszédben, amit az efézusi gyülekezet vezetőihez, azok családjához intézett a milétoszi tengerparton. Azt mondja a vallomásában, ahogy követjük a 22. verstől: „És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” Egy nagy cél vezeti őt: ketté ne szakadjon az egyház. Arra indítja a Lélek, hogy menjen Jeruzsálembe, mert még mindig ingatag a pogány keresztyének és a zsidó keresztyének közötti kapcsolat. Itt van Pál, aki a pogány keresztyének között kapta feladatát. Egyetlen gyülekezetet sem alapított Izrael területén. És ott van Péter és Jakab. Jakab, az Úr testvére Máriától született, és a jeruzsálemi gyülekezet vezetője. Hatalmas zsidó háttérrel és határozottsággal élt, mintha előbb zsidóvá kellene mindenkinek lenni, és csak azután keresztyénné. Ott van ez a nagyszívű Péter, akinek ha Pállal volt, mindegy, a pogányok is jöhettek. De ha Jakabbal volt, egyszerre Jakab volt erősebb arra, hogy őt abba az irányba vonja. Most Pál megy, hogy erősítse az egységet. Korábban is, amikor Jeruzsálemben járt az apostoli zsinaton, nagy feszültségek között, de győzött az egység. Hogy még inkább erősítse ezt az egységtudatot, hozza a pogány keresztyének adományát a jeruzsálemieknek. Hallottuk, hogy itt nem a taktikai megfontolások az elsők, a Lélektől kényszerítve ment. Az Úr küldetésében volt az apostol. Eközben történik ez a kedves jelenet, hogy az útja során nem megy be Efézusba, nem akar időt veszíteni, hanem megüzeni, jöjjenek ki Milétoszba, a tengerpartra a gyülekezet vezetői. Azok gyalog tették meg ezt a mintegy 60 kilométeres utat asszonyokkal, gyerekekkel együtt, csakhogy még egyszer találkozzanak a szeretett apostollal. Folyik a tengerparton a búcsúzkodás. Valóban ez az utolsó találkozásuk, hiszen Jeruzsálemben elfogják Pált, kétévi cézáreai fogság következik, majd Rómába kerül. Ott még szolgálati évei vannak, bár már fogság alatt. Isten Lelke eltakarta előlünk Pál halálát. Erről nem ír a Biblia. De annyit tudunk, hogy Néró császár idején fejezte be mártírhalállal földi küldetését. Ebből a találkozásból olvastam föl egy mondatot: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vérével szerzett.” Tegnap ugyanez az ige hangzott a presbiteri csendesnapunkon, és arról beszéltünk, hogy mit jelent a nyáj őrizőinek lenni. Megvallom, tusakodtam azon, hogy szabad-e kilépni a történet keretéből, és kiemelni ezt a két kicsi szót, hogy „őrizővé tett”. De nem tudtam szabadulni attól, hogy ezen a vasárnapon ne csak a gyülekezet életére nézzünk, hanem együtt gondoljuk át, mi is az ember küldetése, és a mi személy szerinti küldetésünk ezen a világon. A Biblia úgy határozza meg, hogy őriző az ember. Már az Éden kertjében, ahogy elhelyezte Isten az embert, ezzel a kettős feladattal látta el: művelje és őrizze azt. Az ember a Biblia meghatározása szerint nem független lény, hanem Isten sáfára, azaz megbízottja. Idősebbek talán még a sáfár szóra jobban emlékeznek, ő volt a gazdatiszt. Nem az övé a birtok, sem az eszközök, sem a rábízott emberek. Gazdája van, akinek a megbízatásában, mint egy nagykövetnek, az a feladata, hogy a küldője elképzeléseit valósítsa meg. Mint Isten megbízottja függő viszonyban van Mennyei Atyjával. Ebből a függő viszonyból lépett ki az ember. A bűneset után, ha egyet lapozunk, vagy szinte lapozni sem kell, mert ott van az oldal másik felén Káinnak a felelőtlen és frivol kérdése, amikor Isten megkérdezi tőle, hogy hol van Ábel, a te atyádfia: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” (1Móz 4,9). Az Istentől elszakadt ember kilépett ebből az őrző szerepből. Nem vállalja, hogy Isten megbízatást és felelősséget adott minden embernek, mégpedig megfelelő rendben. Két csoportba lehet foglalni a Biblián kívüli gondolkodást. Az ember vagy úgy gondolkodik, hogy ő független ösztönlény, ez a darwini, freudi vonal. Ő a természet egy produktuma, legfejlettebb közös őstől származó valaki, akinek az ösztöneit ki kell elégítenie, különben neurotikus lesz. Különösen a szexuális ösztönt mondta jelentősnek Freud. Ma eljutottunk oda, hogy nagy ösztönkielégítés folyik, de ennyi neurotikus ember nem volt még a földön… Ez tehát az egyik vonal, az „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk” szellemében élni. Nem számít senki, Isten nincs is, vagy ha van, számomra akkor sincs jelentősége. A másik vonal a humanista filozófiáé, amelynek középpontjában az önmegvalósítás áll. Azért vagyunk itt a földön, hogy kibontakoztassuk saját magunkat. Nem úgy, hogy Isten bontson ki bennünket, hanem majd mi megvalósítjuk magunkat. Eközben nagy magasságokba szállunk talán anyagiakban, s más szempontok szerint is az életben. Körülöttünk pedig törik, zúzódik az élet. De a Sátán gondoskodik arról, hogy azt higgyük, Isten adta kibontakozás megy végbe az életünkben. Csak amikor időnként megáll, és számot vet az önmagát csúcsokra vivő ember, akkor lesz nyilvánvalóvá, hogy romhalmaz család van körülötte, s emberek sínylik meg önmegvalósítási elképzeléseit. Ebbe a két csoportba – különböző szinteken – besorolható minden Biblián kívüli emberkép. Isten pedig azt mondja: – Ember, a teremtési rend szerint enyém vagy, én bíztalak meg, és a te feladatod és életed gazdagsága, hogyha Tőlem veszed az eligazítást, és veszed a mennyei erőt. Kedves hasonlatom, bocsássanak meg a testvérek, ha sokszor visszatérek rá – éppen most ment el két trolibusz itt, a Városligetben –, hogy az ember olyan, mint a trolibusz. Itt van a te valód, ami olyan, mint a busz, és ott az áramszedő. És Isten az áramszedőn keresztül adja neked az eligazítást, azon keresztül veszed a mennyei üzemanyagot. Így tudod őrizni, és áldott módon kibontakoztatni a saját magad és a körülötted élők életét. Ne csodálkozzunk azon, hogy minden őrzőpontot, amelyet kijelölt az Isten, támad a Sátán. Házasságot, családot, nemzetet, hitet és egyházat. Világi emberek fórumán hangzott el nemrégen, hogy az összes társadalmi szervezet közül még mindig a keresztyén egyházak a legbensőségesebb, legütőképesebb életet őrző szervezetek. Nem büszkeségből húztam ki magam, hanem azért, mert sokszor összehúzzuk magunkat, hogy azért fogadjanak el bennünket is. Most mégis azt mondják, az egyház a legütőképesebb. Persze nem miattunk, hanem a mi vezérünk, az Úr Jézus Krisztus miatt. Ebben a világban a megtérés visszatérés az eredeti alaphelyzetünkbe, hogy az áramszedő az életünkben helyére kerüljön. Vigyázni magunkra és a ránk bízottakra nem azt jelenti, hogy okos elméleteket találunk ki, hanem azt, hogy az alapállás a helyére kerül, s utána gondolkodhatunk sok minden felől. Olyan kedvesen láttam ezt egy nőtestvérünk életében. Bejött a Keresztkérdések tanfolyamra néhány évvel ezelőtt. Tágra nyílt szemekkel nézte, miről van szó. Rácsodálkozott az evangéliumra. Aztán velünk volt a gyülekezeti héten, folytatódott az út, amíg élő hitre jutott. Amíg visszaadta az életét annak az Úrnak, Akinek a tulajdona a teremtési rend szerint, és kérdezte: – Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? – Nem volt rövid út, de megindult egy áldott folyamat az őrzés felé. Párjával élt, és most eljutottak oda, hogy hamarosan meglesz az esküvőjük. Amikor valaki visszaadja az életét az Úr rendjébe, megindul egy rendeződés. A mindenféle rendezetlenség között az erővonalak Isten vezetése, Szentlelke ereje által odamutatnak, hogy a rendeződésnek egy útja induljon meg. Amikor azt mondja nekünk az ige, hogy viseljetek gondot magatokra, akkor az áramszedő állapotáról beszél. Ezért a másokról való gondviseléshez az első feladat az: – Uram, állíts helyre, látod, hogy hol billent ki az életem. Amikor úrvacsorához készülünk, ennek a nagy lehetősége van előttünk mindig újra: – Uram, add vissza a Te szabadításod örömét, erejét, és az engedelmesség Lelkével támogass engem, hogy beleigazodjam a Te megbízatásodba. Ennek a nyomvonala folytán áldás árad tovább a körülötte élőkre is. Úgy indult az őrzés, hogy Isten Ádámra bízta a párját. Azután kettejükre rábízta a családot. Sorra megbízta őket egyre nagyobb körben ezzel az őrző feladattal úgy, ahogy kapják az eligazítást hozzá és az ígéretet: – Ha hallgatsz az én szavamra, áldást adok neked, és áldássá leszel. – Ennek a nagy üzenete hangzik itt Pál apostol ajkán, amikor az efézusi vénekhez szól. Viseljetek gondot azért magatokra! Vigyázzatok, hogyan áll az áramszedő az életetekben, az Istennel való áldott kapcsolatotok! Valóban az Ő megbízottjaként teszitek a feladataitokat, keresitek az akaratát és kéritek hozzá az „üzemanyagot”, hogy meg tudjátok valósítani? Utána érvényes az, hogy vigyázzatok az egész nyájra, hogy kiáradjon a családra, a nagyobb közösségekre az Ő őrző-védő áldása. Ebből árad ki az a kegyelem, ami a gyülekezet életén mint nagy őrző közegen megy tovább. Arról is szóljunk, hogy a Szentlélek tett titeket őrzővé. Teremtés és új teremtés. Amikor valaki a Lélek által újjászületik, a helyére kerül, elkezdődik az új teremtés kibontása az életében. Drága az Úrnak az a nép, akiket rájuk bíz, mert drága véren szerezte. Hamarosan adventhez érkezünk. Legyen a szívünkben a vágy: – Uram, állíts helyre engem, bocsásd meg, ha az őrző helyemről kiestem, hagytam magam kicsalogatni. Bizonyos, hogy ezzel körülöttem is kárt tettem. Bocsáss meg, és add, hogy megerősödjem igazán Benned. Hadd legyen az életem egyszerűen, de valóságosan a Te áramszedőd által éltetett élet. Hadd legyenek a körülöttem élők, kisebb és nagyobb körben, abban az őrizetben, amit Te az életemen keresztül árasztasz ki őrájuk. Úgy legyen. Ámen.

Üdvtörténeti sorozatunkban kirajzolódik előttünk, ahogy a Mennyei Úr az evangélium útját kiépítette. Nagyvárosokat vett célba, ott gyülekezeteket hozott létre, bázist épített ki. Majd a gyülekezetből, a nagyvárosból érte el a körülötte lévő településeket is az evangélium. Most elérkeztünk Efézusba, amely Kis-Ázsia fővárosa volt. Talán még arra is emlékezünk, hogy a második missziói út során Pál nem készült Európába, hanem szerette volna Ázsiában azokat a területeket bejárni, ahol még nem hirdette az igét. Próbált volna Efézusba, a fővárosba eljutni, de azt olvastuk, hogy „nem eresztette őket a Lélek”. Mert nem ők határozták meg, mikor és hol hirdessék az igét, hanem a misszió Ura gazdálkodott velük. Ez ma is így van. Kicsiben is persze, a mi nagyságrendünkben. Én magam is ezt éltem át a múlt héten kárpátaljai szolgálatomban. Csongoron van egy nagy központ, ahol mentőmissziós hetek folynak. Sokan megszabadulnak ott az alkohol rabságától. Évekkel ezelőtt hívtak oda szolgálatra. De nem jött össze. Azután Visken már az időpont is megvolt, de valahogy mégis megakadályoztattam. Egyszer csak fölhív egy fiatal lelkész, azt sem tudtam, kicsoda, és a telefonban bemondja, hogy Nevetlenfaluba hívnak evangelizációs szolgálatra. Azt mondtam első hallásra: – Tréfálsz velem? Ilyen falu nincs is. – De van – erősítette. Tényleg van. Mondtam, hogy várjunk egy-két hetet, térjünk vissza rá, mert előbb azokat az ígéreteimet kellene teljesíteni Kárpátalján, amik már előbb megvoltak. Néhány hét múlva fölhívott, én pedig olyan késztetést kaptam, hogy igent mondtam. Most megláttam az elmúlt héten, hogy ott egy-két éve ébredést indított be az Úr, és oda küldött a fiatal lelkész házaspár erősítésére. Mindazt, amit velünk cselekedett a fóti és a fasori ébredés évei alatt, mind átbeszélgethettük. Ez a hét ennek a jegyében zajlott. Napközben nagyon sok mindent kérdeztek, átgondoltunk, megbeszéltünk, hogyan is haladhat tovább a munka, és este hirdethettem az igét. Isten különös módon adta, hogy több faluból jöttek az emberek a templomba. Negyedórával előtte már zengett: „Ó Sion, éb redj…” De úgy ám, hogy a falu is visszhangzott, mert a templomból a hangot kivezették. Akik nem fértek a templomba, azok a hűvös idő ellenére is leültek a templomkertben. Voltak, akik kiálltak a kapujuk elé, és onnan hallgatták az igehirdetést. Átélve azt, ami ott történt, értettem, hogy Isten most oda irányította az utamat. Pál a harmadik missziói útján kapta a küldetését Efézusba. Nem is akármilyen szolgálat volt ez, hiszen a legtöbb időt itt töltötte. Több mint két esztendeig egyetlen helyen sem hirdette az igét, legfeljebb a fogságában. Efézusban ezt a hosszú szolgálatot végezte. Ma az efézusi eseményekből egyetlen, de nagyon fontos mozzanatot emeljünk ki. Isten nem csak az apostol igehirdetését áldotta meg, hanem a Szentlélek erejével sok gyógyítási csoda is történt. Így olvashatjuk: „Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által; úgyhogy még a testén levő kendőket vagy kötényeket is elvitték a betegekhez, és a betegségek eltávoztak tőlük, a gonosz lelkek pedig kimentek belőlük” (11–12. versek). Micsoda? Mondhatnánk, hogy itt varázslás történt. Kendők ereje gyógyított? Nem így történt, Testvéreim, mert az Úr soha nem varázstárgyak által gyógyít. Őt nem lehet használni. Nem lehet lokalizálni, hogy az Úr erejét befogjuk, mintha gyűjtőlencse lenne, és mi arra használjuk, amire akarjuk! Ő használja azokat, akik odaadják magukat neki. Itt nem a kendők gyógyítottak, még csak nem is Pál ereje gyógyított, hanem az élő Jézus volt jelen, akit Pál hirdetett. Pontosan megláthatjuk, hogy mennyire nem varázsige Jézus neve. Mennyire nem lehet Őt használni csak úgy. Ott a varázsló, ördögűző zsidók meglátták, hogy milyen ereje van Jézus nevének. Kapóra jött nekik, a praktikáikba be kell építeni ezt az új fogást. Hogyha ekkora gyógyulások történnek, akkor nekik erre szükségük van. És a megszállottak fölött kimondták: „Kényszerítünk titeket arra a Jézusra, akit Pál hirdet!” (13. v.). Egy Szkéva nevű zsidó főpap hét fia, akik nyilván jól kerestek abban a mesterkedésben, amit végeztek, ugyanezt tette. Beépítették az új fogást. A gonosz lélek visszafelelt: „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?” (15. v.). S ha még csak ennyit tett volna! De rájuk ugrott az a megszállott ember. Gondoljuk el, micsoda erő lehetett benne, hogyha hét embert legyűrt, megsebesített úgy, hogy ezek meztelenül, sebesülten menekültek el… Mindenki megrettent, aki látta a jelenetet. Azonnal hírül ment, hogy mi történt itt. Említettem Nevetlenfalut. Két-három évvel ezelőtt olyan szilvesztert tervezett ott egy üzletasszony, ahol a férjét, meg a barátokat összehívják, és valamiféle orgiát rendeznek. Kényeztetik a párjukat, mondván, hogy ilyet a világ még nem látott. Azon a héten, az utolsó napokban az utolsó simításokat végezték ott a bárban, az ő wellnessházukban, amikor valaki nyitva felejtette a gázcsapot, és egyikük rágyújtott. Olyan robbanás történt, amelyben ketten meghaltak azonnal. Az üzletasszonynak több mint 60 százalékosan megégett a bőre, teljes plasztikázást kellett végezni rajta. Így természetesen meghiúsult a tervezett alkalom. De hamarosan megtért ez az üzletasszony. Mi most ott voltunk ebben az újjáépített wellnessházban Akli-hegyen. Összejött a hívő nép a környékből, akikkel leültünk délelőtti beszélgetésre és imaközösségre. Az akkori esemény azt a vidéket, de egész Ukrajnát is megrázta (tv, újságok). Megrendültek az emberek, még akik nem hívők, azok is azt mondták, hogy az Isten keze belenyúlt az ötletbe. Az ószövetségi időkben Belsazár, a babiloni uralkodó a Jeruzsálemből elhozott szent edényekből tivornyázott előkelő vendégeivel. Még aznap éjjel betörtek a perzsák, Belsazárnak vége lett. Nem lehet játszani így az Úr nevével! Itt is ilyen rettenetes jelenet történt, amely megrázta Efézust. Itt érkezünk el az alapigénkhez. Ebben a helyzetben: „A hívők közül is sokan eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyenféle mesterkedéseiket. Azok közül sokan, akik a varázslást űzték, összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették. Mikor kiszámították a könyvek értékét, ötvenezer ezüstpénzre becsülték. Így az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és megerősödött.” Mielőtt erre a fontos történésre figyelnénk, értsük meg az igéből, hogy Isten a gyermekei életében a soron következő dolgokra fölhívja a figyelmet. Tehát amit úgy lát, hogy az életedben, életünkben, a gyülekezet életében rendezni kellene, eljött annak az ideje, arra fölhívja a figyelmet. Nem most kezdett Pál igét hirdetni. Sőt Pál előtt Apollós járt Efézusban, aki hatalmas igehirdetője volt az Úrnak. Különösen azután, hogy Akvila és Priszcilla ezt a kiváló szónokot és szívével az Úrnak szolgálni akaró embert maga mellé vette, és volt benne alázat, hogy ez a sátorponyva-készítő házaspár hatalmasabban kifejthette előtte az Úrnak útját. Efézusban nagyon nagy szolgálatot végzett Apollós az ige hirdetésével. Pál itt van már régóta. És még nem kerültek elő ezek a dolgok. Az okkult praktikák meghúzódtak a hívők életében is, nem lett világossá előttük, hogy ebből is szabadulniuk kell. Nagyon jó ezt látni, hogy a hívők életében az Úr gondoskodik arról, hogy egyszer csak olyan igehirdetés hangzik, vagy olyat olvasnak, amellyel a következő lépésre, a meggyógyítandó, kitisztítandó területre felhívja Uruk a figyelmet. Most ezen a különös jeleneten át megállította őket. Megrendítette, elvégezte az életükben, hogy kitisztuljanak a mágikus praktikák megkötöző, fékező erejéből. Arra is felhívja ez az ige a figyelmünket, hogy az efézusi hívők hogyan hallgatták az igét. Hogyan válaszolnak Isten jelzésére? Íme, milyen mozgás támad! Eljönnek, megvallják, elbeszélik ilyenféle mesterkedéseiket, varázskönyveiket összehordják, elégetik. Testvéreim, mi hogyan dolgozzuk fel Isten hozzánk szóló jelzéseit? Hogyan dolgozzuk fel az igehirdetéseket? Egy vasárnap, ha innen kimegyünk? Szép volt, jó volt? Nem ez az igazi kérdés. Az igazi kérdés az, hogy mit mondott neked az Úr, és mit tettél te utána. Egyszer egy kereskedőt megkérdeztek, még Spurgeon idejében, hogy miről prédikált a nagy igehirdető vasárnap? Azt mondta: – Már pontosan nem emlékszem, hogy miről prédikált, de azt tudom, hogy másnap a Temzébe dobtam a hamis mérlegemet. Mit viszel el? Egy mondatban meg tudod fogalmazni, hogy most neked mit mondott ezen a vasárnapon az Úr, mire figyelmeztetett, mire bátorított, miben állított meg? Mit is kellene tennem a jövő héten? Nem biztos, hogy minden vasárnap ilyen karakteres történések lesznek. Ott, Efézusban sem így ment ez, hogy hétről hétre ekkora megmozdulás történt, de ha telnek a hetek és elmegyünk, mintha semmi se történt volna, akkor baj van. Akkor mi is rosszul hirdetjük az igét, de ti is rosszul hallgatjátok. Vagy mind a kettő, vagy az egyik, de baj van. Mert az Isten igéje azért hirdettetik, mert mindnyájunk életének lelki táplálékra van szüksége. Nagyon jó látni, hogy ezek a hívők komolyan vették a történteket, megrettentek és azt mondták: – Miről van itt szó? – Bizonyára Pál elmagyarázta nekik szépen, hogy mi van ennek a jelenségnek a hátterében. Pál elmagyarázta, hogy milyen súlyos dolog, ha a babonák, a varázslás, az okkult dolgok megfertőzik az életüket. Lehet a hívő életében is ilyen fertőzés? Igen! Amíg meg nem tisztul belőle, addig a hívő életére is hatnak ezek, ott lappanganak az életében ezek a bűnök. Évente, kétévente egyszer hangzik erről a szószékről igehirdetés az okkult megkötözöttségekről. Hallották már, akik régebben rendszeresen járnak a gyülekezetbe az 5Mózes 18 igéit. Néhány verset hadd olvassak innen: „Ha bemégy arra a földre, amelyet Istened, az Úr ad neked, ne tanuld el azokat az utálatos dolgokat, amelyeket azok a népek művelnek. Ne legyen köztetek olyan, aki a fiát vagy leányát áldozatul elégeti, ne legyen varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az Úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik. Mert ezek a nemzetek, amelyeket előzöl, jelmagyarázókra és varázslókra hallgatnak, de neked nem engedi azt meg Istened, az Úr” (9–12,14. versek). Amikor az ígéret népe megy Kánaán felé, Isten világosan elmondja, hogy mire figyeljenek. Sok mindent leír, Mózes 5. könyve gyakorlatilag összefoglalja az előző négyet. Arról beszél, hogy ha bemennek az ígéret földjére, mit tegyenek. Amikor házat építenek, ne dicsekedjenek, hogy az én kezem most már mit tett, hanem dicsérjék az Urat. Mit tegyenek a földjeikkel, hogyan osszák el. Mit tegyenek a jövevényekkel… Tehát az életüket, házasságukat szabályozza az Úr. Ezek között olvashatjuk ezt a határozott kijelentést is az okkult dolgokkal kapcsolatban. Megpróbálom összefoglalni ma is, miről van szó. Miért tiltja ennyire az Úr? A Sátán, aki nem szarvas-patás krampusz, hanem negatív szellemi hatalom, bukott főangyal, a magával ragadott angyalokkal együtt a démonvilágot alkotja. Igyekszik hatalma alá venni az életünket, vagy legalább annak egy-egy területét. Megkínál bennünket olyan segítséggel, amire mint hiánycikkre vágyik az ember. Persze nem mondja, hogy Ő kínálja, mert az Ő gyakorlata az, hogy letagadja magát. Kíváncsiságot ébreszt bennünk, érdeklődést, és gyanútlanul is bemegyünk olyan területekre, amelyeket csapdaként előkészít. Mert bárki ezek felé elindul csak kíváncsiságból is, máris mintha kimondaná, hogy „a lelkem nyitott, Sátán segíts, és szabad munkád van velem. Megnyitom magam előtted.” Az egyik ilyen terület, hogy olyat mutat meg, amit Isten elzár előlünk. Az igében világos: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a fiainkéi mindörökké” (5Móz 29,28). Isten bizonyos dolgokat nem mutat meg nekünk. Többek között azt sem, hogy mikor halunk meg. Kevés ember van, mint Ezékiás, akinek azt mondta, hogy még tizenöt évet adok neked. Nem tudom, mikor halok meg. Bármennyire hiszem, hogy az Úré vagyok és hazamegyek, azért ha tudnám, hogy tíz év múlva ezen a napon halok meg, megzavarna. Isten tudja, hogy mit rejt el, és mit jelent ki nekünk. Mindazt kijelenti, amire ebben és a jövendő életben szükségünk van. Jön az árukínálat: jönnek a jósok, álomfejtők, jönnek a horoszkópok, jönnek a halottidézők, és a jövőről meg a túlvilágról a kíváncsi embernek, a bajban lévő embernek adják az információt. Persze nagyon furcsa információkat adnak, mert nagyon sokszor az a hamisság történik, hogy halottat nem idézhet meg valaki, hanem úgy történik ez, hogy a gonosz lélek produkálni tudja a jelenséget. A médium még a hangját is utánozza annak a valakinek. Meg azt, amit senki más nem tudott, csak az illető meg az elhunyt: tudja adni ezeket az információkat. De nem úgy van, hogy mi az elhunytakat kényünk-kedvünk szerint megidézhetjük. A gonosz lélek produkálja a jelenséget, megcsalja azt, aki ezek után megy. De ez még a kisebb baj. A nagyobb baj az, hogy közben ajtót nyitok ezeknek a gonosz erőknek. Mintha azt mondanám: – Segíts, tiéd vagyok, nyitva vagyok előtted! Tehát ez az egyik terület: a legkülönbözőbb módszerek, tenyérjóslás, csillagjóslások és a többi. A teljes asztrológia. Jól értsük: nem az asztronómia! Nem a csillagászattal van itt gond (az fontos tudományág), hanem a csillagjóslással: milyen jegyben születtem, mi határozza meg az én jövőmet? Még azt sem mondom, hogy ezek mögött nincsenek jelentős tények. Csak ezekkel a tényekkel nem Isten kínál meg bennünket. Hanem aki megkínál, az veszi is a vámot. Annyira csaló, hogy képes még Isten nevét is fölhasználni. A jósok nagy része vagy egy része a Szentháromság Isten nevében kezdi meg a jóslást. Az ige azt mondja: Utálja az Úr, aki ilyet cselekszik! De a Szentháromság Isten nevében kezdve azt hiszi az ember, hogy neki most Isten jelent ki dolgokat. A másik terület: védelmet ígér. Isten azt mondja: „Az Úr a te oltalmad jobb kezed felől” (Zsolt 121,5). Azt is mondja, hogy józanul zárd be az ajtót. Amennyire rajtad áll, próbálj ebben a dologban józan lenni. Sátán jön az ajánlataival: neked más biztosítékra is szükséged van. Persze megint nem mondja, mert nem mutatkozik be, eljátssza, hogy ő nincs is. Ő egy középkori figura, akit ki kell nevetni, meg aki ilyeneket elhisz, az is valahol lemaradt a gondolkodásban. Így kezdték a kánaáni népek védeni magukat – gondoljuk meg, ez volt már a csúcs –: az első gyermeküket föláldozták születése után, hogy az egész család védve legyen, nem pedig átok alatt. Borzasztó! Ha most elgondoljuk, ki az, aki elsőszülött a családjában, az gondolja meg, hogy befejezte volna pici gyermekkorban, ha elterjed ennek a gyakorlata. Félelemből tették, rettegtek. Ez a rettegésük kényszerítette őket arra, hogy a megszületett gyermekkel ezt tegyék. Nálunk is ismerős, amikor a kisgyermeket szenes vízben megmosdatják: ne legyen sírós. Ott, Kárpátalján elmondták, hogy veres fonalat kötnek a kezére, hogy a gonosz ne tudja érinteni. Valami babona, valami olyan gyakorlat, amelyik ilyen eszközön keresztül próbálja bevédeni, közben pedig beletették babonákkal a Sátán kezébe. Nem a gyermek bűne ez, azé, aki teszi, még ha jó szándékból teszi is. A gyermeken mégis rajta van a hatás: – Sátán segíts, a lelke a tiéd – mintha ezt mondanák. Így használják sokan a szerencsepatkót, amuletteket, kabalákat, nyakláncokat négylevelű lóherével, patkóval, a csillagjeggyel, amelyben születtek. Jól értsük, nem a nyaklánc ellen szólok én, hanem amikor valaki számára az az eszköz olyan, amibe a bizalmát veti. Lekopogás: egészen általános dolog, hogy valakitől kérdezik, hogy van, a család hogy van, és kopog. Ez a kopogás olyan cselekedet, amivel kifejezem: – Sátán, védd az enyéimet! És rábízom a rablógyilkosra, aki „embergyilkos volt kezdettől fogva” (Jn 8,44) az enyéimet. Péntek 13.: hogyne lenne szerencsétlen – a Sátánnak! Melyik napon taposott a fejére az Úr Jézus Krisztus? Nagypénteken! És a tizenkét tanítvány mellett ki volt a tizenharmadik? Az Úr Jézus! És ha én emellé odateszem magam, kinyitottam a lelkem a gonosz előtt. Lehetne sorolni tovább, de most nem az a célom, hogy mindent elmondjak, hanem hogy érzékeljük, ezekkel (nem megyek vissza, mert nem lesz szerencsém stb.) az ő védelmét kéred. Ővele kötöd össze az életedet. Ő pedig ezt nagyon ki is használja. A harmadik terület az, hogy segítséget ígér. Az Ige azt mondja: „Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta” (Zsolt 121,2). Természetesen az Úr segít eszközökön át, orvosokon, gyógyszereken, sok minden más eszközön keresztül is. Ma talán ez a legveszélyesebb, legtámadottabb terület, mert az ember segítségre, gyógyulásra vágyik. Egy hívő orvosnő könyvet írt ezzel a címmel: „Gyógyulás – bármi áron?” Ő nagyon világos különbséget tesz. A természetgyógyászat világa tele van okkult szellemi erőkkel való gyógyítási lépésekkel. Itt is különbséget kell tenni, mert nem baj, ha valaki kimegy és teafüvet gyűjt, és abból teát készít: a gyógyszertárakban is ezekből készülnek a drogok. Ennek megvan a fiziológiai összefüggése. De amikor a homeopátiás gyógyszereket egyre nagyobb számban elterjedve használják, miközben alig van bennük, szinte nincs is hatóanyag, és mégis hatnak… Mit gondoltok, miért? Kinek az erejével hatnak? Az idősebbek emlékeznek még rá, amikor a falusi vagy városi javasasszony eltüntette a szemölcsöt a kézről, amit semmi úton nem lehetett. Mi köze volt annak a tárgynak, amit leásott a javasasszony az eresze alá, hogy eltűnt az illető kezéről a szemölcs? Márpedig ezek tények. Mindenki tudta, hogy valamilyen szellemi erő dolgozik, ami a hatást kiváltja. Az energetikusok kivétel nélkül a démoni világ erőit használják. Két hete temettem valakit, és leányával jöttünk kocsival visszafelé. Ő nem hívő, nem vallja még talán azt sem, hogy Istenben hisz, de azt mondta, azért egy különös hatás érte: – Ott vagyok az orvosnál, és kiderült, hogy bioenergetikával foglalkozik. Egyszer csak azt mondja nekem: – A maga lelkében – ő nem tudta, hogy meghalt az édesapám, akkor még nem is volt meg a temetése – ott van valakinek a lelke, akit nem tud elengedni. Engedje el! Elengedtem. Az orvos megköszönte. – Meg voltam döbbenve, hogy mi van e mögött a jelenség mögött… – mondta nekem ez az asszony. Annyi lehetőségem volt, hogy azért elmondjam neki, hogy a szellemi világnak is két pólusa van. Természetesen nem egyenlő ez a két pólus. A Sátán egy fűszálat nem tud teremteni. Azzal zsonglőrködik, amit Isten teremtett. De ha valaki neki adja a hitét, a figyelmét, akkor az életében nagyon sok rombolást tud végezni. Többen tudnának erről beszélni közülünk is, hiszen vannak, akik szabadultak. Abból is szabadultak, hogy ők voltak a gyógyító emberek! S itt vannak a gyülekezetben. Közöttünk élnek, akik bocsánatot kértek és kaptak Istentől. Majd végig is járták azokat, akiknek végezték ezeket a praktikákat, hogy felvilágosítsák őket. Ehhez a területhez tartoznak a pszichotechnikák is. Most csak felsorolni tudok néhányat: autogén tréning, agykontroll, Darnel-tréning, reiki, transzcendentális meditáció, dianetika. Ide tartoznak a keleti vallások, a buddhizmus, a hinduizmus. Mögöttük ott van ennek a démoni világnak a hatóereje. A keleti gyógymódok: akupunktúra, akupresszúra. Mennyit vitáznak velünk, hogy miért mondjuk a gyerekeknek, hogy ne karatézzanak! A szellemi hátterű keleti sportokban a sarok felé meg kell hajolni. Azaz: tiszteletet kell adni, és bele kell helyezkedni abba az erőtérbe. Világosan elmondták, akik ezzel foglalkoztak és szabadultak. Ha már mindenáron keleti sportot akarunk, akkor cselgáncsozzon a gyermekünk. Vagy futballozzon, fusson, atletizáljon, ússzon. Tegye a sportokat, persze, hogy jót tesz a testnek! A jóga különböző formái is ide tartoznak. Sokan magyarázzák: én csak a testtartást, csak a légzést gyakorlom. Összefüggő rendszer az, amely mögött szellemi háttér van. Hihetetlen, milyen gazdag az a hálózat, amelyben fönnakadhatunk. Segítség, erőforrás – bármi áron? Mindezeknek mi a következménye? Az, amiért Isten féltette népét már a kánaániták démoni világától is. Ha ez csak társasjáték lenne! Isten nem mondta, hogy ne sakkozzunk, vagy ne fejtsünk rejtvényt. Ezt sehol nem olvassuk. Isten semmit sem sajnál tőlünk, csak bennünket félt. Soha semmit el nem akar venni az embertől, ami használ, csak azt, ami árt. Miről lehet felismerni, hogy ilyen csapdákba belement valaki? Rövidebb és hosszabb távú következmények jelentkezhetnek: kényszerek, természetellenes félelmek, kényszergondolatok (gyilkossági, öngyilkossági), parázna kényszergondolat (nem akarom, és mégis rajtam van ez a kényszer), dühkitörések váratlan helyzetekben, gátlások, természetellenes viselkedések (beszédkényszer, hallgatási kényszer). Természetesen különböző alkatúak vagyunk, valaki csöndesebb, valaki beszédesebb, de amikor ez átlép egy határt, és kényszeresen jelentkezik… A szenvedélyek mögött is rendszerint ott van valamilyen megkötözöttség. Sokszor már elengedné az alkoholt, de még nem tud szabaddá lenni, mert közben ez a lánc, amibe ő besétált, köti. Akkor buktatja föl, amikor akarja. Hányan mondják nekem: – Én nem iszom, csak időnként, de ha elkezdem, akkor hetekig. Azt is mondják: – Én akkor hagyom abba, amikor akarom. – Nem igaz! Macska-egér játék folyik vele. Nagyobb erő tartja a hatása alatt. További jelek: lelki tompaság, nem tud valaki megtérni, pedig szeretne. Nem látja világosan a bűneit, nem ragyog föl neki Jézus, az egész homályos, nem világos. Okkult képességek, látomásai vannak, megérzések: érzi, tudja, most valaki megbetegedett a családban, menni kell. Az Ószövetségből olvastam felsorolást, de erről van szó mai újszövetségi igénkben is. Látjuk, hogy mi történt ott, Efézusban. Hogy lehet ebből szabadulni? Hatalmas örömhír: „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Jn 3,8). Ez a „lerontsa” szó a görög eredetiben azt jelenti, hogy elengedni az ökröt, amelyik meg van kötve, vagy béklyót levenni valakiről, szabaddá tenni. Tehát kioldani, fölszabadítani, megszabadítani. A kiút Jézus! A kereszten ez a szabadítás is elvégeztetett! Hogyan végzi az Úr ezt a szabadítást az életünkben? Négy lépést mondok, szinte csak címszavakban. Az első: világosságot gyújt a szívünkben-agyunkban igéje által. Egyszer csak itt vagyunk, és hallunk róla. Felhívja a figyelmünket, felnyitja a szemünket. Lehet, hogy vitázunk, az elején furcsa, de aztán jobban figyeljük az igét, hogy mit mond a lelkipásztor… Mit mond az Isten igéje? Ha a kettő nem egyezik, az ige mellé álljatok! Az igét vegyétek halálosan komolyan! A második: bűnnek vallom. Ha ilyenbe belementem – tudatlanul is vagy tudatosan –, bocsánatot kérek érte Istentől. Hiszen amit Isten Igéje tilt és én csinálom, az bűn. Arra bocsánatot kell kérnem. Van bocsánat, de mondjam ki: – Bocsáss meg, Istenem ezért, ezért, ezért! És bocsáss meg azért is, ami nem jut az eszembe, de ehhez a területhez tartozik. A harmadik: tagadjak meg minden kapcsolatot a Sátánnal. Én magam mentem bele, tudatlanul is, tehát én nyitottam ki az ajtót, most mondjam ki, miután bocsánatot kértem: – Megtagadok minden szálat, ami a Sátánhoz köt. De majdnem ezzel egy lélegzettel mondjam ki: – Uram, egész szívemmel a tiéd kívánok lenni. Volt olyan lelkigondozott, aki eljött, hogy rettenetes jelenségek vannak az életében, olyan rémálmai, hogy nem mer elaludni. Amikor azt mondtam, hogy Jézushoz kellene átállnia, azt válaszolta: – Ja, a megtérésre gondol? Azt nem! Én csak ezektől az álmoktól szeretnék megszabadulni. De hogy gondolja, hogy ott marad ugyanazon a felségterületen? Ez így nem megy! Települjön át az Isten országába! Adja át az életét: Uram, vedd át az életemet! A negyedik, amit itt is látunk, Efézusban: elégetem, eltávolítom azokat az eszközöket, könyveket, írásokat, tárgyakat, amelyek összefűznek a démoni világgal. Ne sajnáljam. Ötvenezer ezüstpénz! Tudjátok, micsoda összeg – a hívőktől? Nem ám, hogy a világból összehordták! Egy ezüstpénz egy egész napi napszám volt! Ötvenezer ezüstpénznyit összehordtak az efézusi hívők. Csak ők! Álmoskönyvek, varázskönyvek, jóskönyvek, egyebek, amiket ők korábban cselekedtek, talán még hívő idejükben is cselekedtek. Mindezt lelkigondozó jelenlétében tegyem le. Mert hihetetlenül ravasz a Sátán, egyszerűen nem hagyja, hogy én csak úgy egyszerűen faképnél hagyjam. Ha ezt komolyan veszi a gyülekezet, és a jövő héten több százan azt mondjátok: – Kedves lelkész testvérek, hozom a könyveket, jövök megvallani – akkor biztos, hogy egy hét alatt ezt nem lehet lebonyolítani. De ezért is vagyunk itt! Nagyon sok ilyen könyvet kihordtunk mi már a táborba elégetni. Mert voltak, akik megértették, és hozták. Meg is szűntek a tünetek. Mert ha elvágjuk a villanyvezetéket, kialszik a lámpa. Mit olvasunk az efézusiakról? Mi lett az eredménye a megkötözöttségük felszámolásának? „Így az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és megerősödött.” Mint amikor az életedben egyszer csak egy góc kitisztul, és egészség árad oda be. A beteg ember egyszer csak megerősödik. Ugyanígy a lelki életedben: egyszer csak az Úr Igéje elfoglal olyan területet, hogy meglendül az egész. Benned és körülötted. Azok szívében ez történt, de a bizonyságtételük és életük nyomán is: az ige hatalmasan terjedt, és megerősödött. Ha valaki ma úgy hallgatta az igét, hogy „mit mond nekem?”, annak a következőt javasolom: vagy még ma, ha módja van rá, vagy a következő napokban (de ne halassza nagyon, mert elmarad az egész) keressen alkalmat arra, hogy csendben, imádságban Isten előtt végiggondolja életét ebben a tekintetben. Vegyen elő egy lapot, és írja fel azokat az okkult dolgokat, babonákat, amelyek az életét érintették. Ne mondja: az csak gyermekkoromban volt! Ha gyerekkoromban bekötötték a telefont, és máig nem kötötték ki, azon a telefonon, ha addig nem beszélt senki, beszélni lehet. Azt se mondja, hogy csak játszottam, mert ha játékból fogom meg a magasfeszültségű vezetéket, akkor is megcsap az áram. A gyermekkori babonáktól kezdve, hogy fogtuk a gombot a kéményseprőt látva, egészen odáig, amit csak felismerünk ezen a területen. Imádkozzunk: – Uram, juttasd eszembe! – Nézze át a könyveit, tárgyait, amelyek ezekhez a területekhez tartoznak, ne sajnálja elégetni azokat. Volt olyan fiatalasszony itt az ébredésünk idejében, aki már nagyon közel állt ahhoz, hogy megtérjen, és akkor a férje – mivel Angliába készültek, és az angolt nagyon tanulta – vett neki egy hatkötetes angol nyelvű tenyérjóslásról szóló könyvegyüttest. Hatalmas pénz volt. Hogy tanulja az angolt, meg érdekes is. Jött hozzám a fiatalasszony: – Tiszteletes úr, mit csináljak? Ez akkora pénz! Mondtam: – Ne érdekelje, mekkora pénz! Ne fogadja el, ne menjen bele! – Nem tudta megtenni. El is tűntek. Nem csak Angliába, hanem a lelki mezőkről is. Messzire. Megéri? Miután a fentieket megtette, keresse meg a lelkipásztorát, valamelyikünket, tegye le ezeket a bűnöket az Úr előtt. Meglátja, hogy az Úr Igéje benne is, körülötte is növekedni fog. Úgy legyen! Ámen.

A Krisztus szabadításának örömhíre Európában halad világhódító útján. Most érkezik Korinthusba. Korinthus Akhája, a mai Görögország akkori fővárosa volt. Athén 10 ezer alatti lakosához képest ez a 750 ezres város hatalmas világváros volt. Világforgalmi kikötővel rendelkezett, sőt két kikötővel is. Korinthusnál a Peloponnészoszi-félsziget úgy ad Görögországnak egy hat és fél kilométeres két tenger ölelte sávot, hogy Korinthus erre a területre épült. Mindkét oldalra, a Földközi-tengerre is, és az Adriára is nyílt egy kikötője. Magyar mérnökök, Türr István és társa segítségével át is vágták a korinthoszi földszorost. A Korinthoszi-csatorna megoldja ott a hajóközlekedést. Ma egy évben 11 ezer hajó kel át ott. Négyszáz kilométert rövidítenek ezzel, és a kelet-nyugati kereskedelmet le tudják bonyolítani. Igaz, hogy ez a hat és fél kilométeres csatorna csak 25 méter széles, és csak nyolc méter a mélysége. Oda nagy tengerjáró hajók nem mehetnek be, de így is óriási a forgalma. Pál idejében is a kelet–nyugati kereskedelem középpontjában volt, és észak – déli irányban a szárazföldre hordták mindazt, amit a tengerről az átrakókikötőbe eljuttattak. Megoldották sínekkel, vontatással, hogy még hajókat is áthúztak egyik helyről a másikra. Ebben a világforgalmú nagyvárosban igen vegyes lakosság élt. A város melletti hegyen pedig, Aphrodité templomában ezer nő állt a matrózok és mások rendelkezésére, úgynevezett kultikus paráznaság céljából. Kultikus szerelem, ők ezt így nevezték. Az egész város erkölcsi állapotára jellemző, hogy ha az erkölcseire nem nagyon kényes Rómában azt mondták, ez egy korinthusi nő, az nagy megbélyegzésnek számított. Ebbe a városba érkezett Pál Krisztussal a szívében. Szép perspektíva ezt a várost bevenni az evangéliummal… Sehova sem érkezett Pál olyan szorongással, mint ide. Így ír erről: „…én erőtlenség, félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok” (1Kor 2,3). Szép misszionárius, mondhatjuk. Ahelyett, hogy az Úrban való bizalom és öröm töltené be, így érkezik? De aki azt várja Isten embereitől, hogy túláradó önbizalommal, kicsattanó egészséggel, és „Ide nekem az oroszlánt is!” felkiáltással végzik a munkájukat, az nem ismeri az evangélium terjedésének módját. Ami Korinthusban történt, az egy kicsit fellebbenti a fátylat arról, hogyan is végzi Isten az evangélium terjesztésének a munkáját. Azért is ajándék, hogy ebbe beletekinthetünk ennek a fejezetnek a kapcsán, mert így erősödünk és bátorodunk meg a magunk helyén. A lehetetlenre vállalkozik Pál. Ráadásul meglehetősen levert volt az athéni kudarc után, ahonnan elküldik rövid úton, kiutasítják. Ráadásul még mindig egyedül van. Már Athénban is várta Silást és Timóteust, a két szoros, közeli munkatársat, hogy jöjjenek már és együtt legyenek a fronton. De még ide, Korinthusba sem érkeznek. Egymaga van. De mindez az Úr tudtával történik. Sőt azt mondhatjuk, az Ő akaratával. Mielőtt arról szólnék, miért engedi meg Isten azt, hogy ilyen erőtlenül érezze magát Pál, arra figyeljünk, hogy az evangélium ügye mindenestől az Úr ügye. Az igehirdetőket Ő küldi, nem magánvállalkozás ez. Akkor már régen megfeneklett volna. Így pedig a küldő Úr gondoskodik a feltételekről. Azt olvastam, hogy Pál egy Akvila nevű zsidóra talált, aki feleségével együtt nemrégen érkezett Rómából. Sátorponyva-készítők voltak, és egymásra találtak Pállal, akinek ugyanez volt a mestersége. Ő ugyan egyetemet végzett, de minden egyetemet végzettnek abban az időben egy kétkezi mesterséget is el kellett sajátítania, hogy a megélhetését biztosítani tudja akkor is, hogyha nem él meg az elméleti szakmájából. Mivel Pálnak pénzre volt szüksége, keresi a sátorponyva-készítőket, elszegődik munkatársnak ehhez a házaspárhoz. Eddig egyszerű a dolog, természetes, hogy körülnéz a műhelyekben. Ha interneten nem is kereshetett munkát, de megvolt az akkori időnek is a reklámmódszere, eljutott őhozzájuk. Ebben a házaspárban egész életére szóló hűséges segítőket kap Pál. Olyanokat, akikről a Római levél végén így ír: életüket tették kockára értem és az evangélium ügyéért. Már felfigyelünk az Úr rendező munkájára, hogy is van ez? Odaérkezik Pál, és kikre talál ebben a kavargó, hatalmas nagyvárosban? S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy ezek az emberek nem jöttek volna Korinthusba, ha egy évvel azelőtt, 49-ben Claudius császár ki nem adja a parancsot Rómában, hogy minden zsidó hagyja el Rómát… Ott van a történelmi feljegyzésekben, hogy egy bizonyos Chrestus (Krisztus?) miatt vitatkoztak egymással a zsidók. Lehet, hogy Claudiusnak elege volt már más szempontból is belőlük, kiutasította őket Rómából. A leggazdagabbak nyilván maradtak. Azért mindig így van, a szegényebbek mehettek, s ők el is mentek. De hogy van ez? A császár rendelete besegít a misszióba? A mínusz, hogy el kell költözni, menekülni, plusszá válik Isten kezében? Pál, ne félj, itt messze magasabb régiókban munkálkodnak Korinthusért, mint ahogy te elképzelnéd! Megkapod a feltételeket az elindulásra, az otthont, a keresetet, a testvéreket. Megoszlik a magyarázók véleménye, amikor Akvila és Priszcilla megtéréséről beszélnek. Egyesek szerint ők már hívőkként érkeztek Korinthusba Rómából. Mások azt vélik, hogy a Pállal való együttmunkálkodás során fogadták be Krisztust, és lett belőlük Krisztus ügyét egész életük során hűséggel szolgáló házaspár. Én az utóbbira szavazok. Isten munkája nem akkor kezdődik, amikor összetereli a hívőket. Fogalmunk sincs arról a háttérről, amit Isten mozgat. Néha fellebben a fátyol, és meglátjuk, hogy Ő már akkor, amikor erről még sejtelmünk sem volt, készítette az életünket, munkálta a terveit. Ebből csak annyit mutat meg nekünk, amennyire szükségünk van. Elhoz egy házaspárt kénytelenségből Korinthusba. Éppen akkor érnek oda, amikor Pálnak valamit ennie kell. Nincs semmi pénze, Pál ugyanis nem fogadott el pénzt a szolgálata közben, nehogy megvádolják. Különösen Korinthusban nem, mert itt amúgy is sokat rágalmazták. Később olvassuk a levelében, hogy szétszakadt a gyülekezet: „…én Pálé vagyok, én Apollósé, én Péteré, én a Krisztusé” (1Kor 1,12). Megrágalmazták volna, ha pénzt vesz el. De neki is élnie kell. Ott van az a házaspár, akiket az Úr kiválasztott. Bennük megkapja Pál azt a segítő párt, akik a hátteret jelentik a szolgálatához. Azért is úgy gondolom, hogy itt tértek meg, mert ha hívőkként érkeznek Rómából, akkor lehet, hogy Pál segítségét elfogadják, de azt biztos nem, hogy egész héten dolgozzon, és csak szombaton menjen a zsinagógába. Akkor ők álltak volna ott a háttérben, s mondták volna: – Menj, és hirdesd az igét. Adunk mi neked ennivalót is, az ellátást biztosítjuk a számodra. Ha visszatekintünk életutunkra, mindnyájan felfedezhetjük Isten rendező szeretetének egy-egy világos lépését. Számíthatunk rá, hogy Övé az ügy, s az Övéi életének teljes gondja is az Övé. Ha ilyen hatalmas Isten munkája, s ilyen jelentéktelen és erőtlen egy ember a nagy Korinthusban, akkor miért küldi oda? Nem végezhetné nélkülünk is valami más módszerrel az evangélium terjesztését? Nem. Ismét a Korinthusi első levelet idézem: „Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket” (1Kor 3,21). Persze idézőjelben van a „bolondsága”. A világ szerinti megítélés az, amit itt ír. Isten a védnök, – az ügy biztosítója, de küldötteket, igehirdetőket bíz meg. Mindenki az ige hirdetése nyomán jutott eddig hitre. Senki se más módon. Ilyen fontos részt ad gyermekeinek, küldötteinek az Úr ahhoz, hogy az evangélium terjedjen. De erre alkalmassá kell tenni a szolgáit. Megint a Korinthusi levelet idézem: „Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak, ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk az Istentől van. Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk” (2Kor 3,5–6). Ez az alkalmassá tétel nem csak úgy történik, hogy kiképez bennünket, hanem kezel is bennünket, mint egy hangszert. Megfeszíti a húrt, hogy alkalmas legyen a dallamra. Ezt a feszültséget nem lehet kikerülni az Isten küldötteinek. Pedig de szeretnénk! Ha végigtekintek igehirdetői utamon, szinte mindig feszültségben készülök, az elégtelenség érzésében-vívódásában. Lassan belátom, hogy nem is engedi meg Isten azt, hogy magabiztosan járjak, mert így mindig rászorulok. Pált egyenesen elgyengíti az Úr, hogy alkalmas legyen: „…tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.” Jól ismerjük ezt a részt. Akkor könyörög, és az Úr azt feleli: „Elég neked az én kegyelmem.” Marad a tövis: „…mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,7–9). Egyszer csak azt mondja Pál: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem”, bár szűkölök bennük, bár nehéz, bár megkönnyezem sokszor, „mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,9–10). A Krisztus ereje így lakik bennem. Kiderül, hogy amikor Pál könnyen megy, akkor nem szorul rá, hogy ebből az erőből merítsen egészen. De amikor nincs más megoldás, amikor odakényszerül, mint itt Korinthusban, akkor az Úrra tekint. Gondoljuk meg, micsoda aránytalanság! Álljon neki, és misszionálja ezt a nagyvárost… Kénytelen egész szívével az Úrra hagyatkozni. Egy dunakanyari kis községben egy férfi készült csendeshétre, s a felesége a szomszédot is próbálta rábeszélni, hogy menjen el vele. A szomszéd tiltakozott, szó sem lehet róla, hagyja békén, őt ez nem is érdekli. De csak nem hagyta ez a nagyszájú feleség. Addig mondogatta neki, hogy végül abban maradtak, az utolsó napon még visszatérnek rá. Helyet foglaltak neki, de bizonyos volt a szomszéd, hogy ő nem megy el. Fel is készült, hogyha jön majd a szomszédasszony nagy dérrel-dúrral, mit fog neki mondani. Ám nem a szomszédasszony jött, hanem a férje. Nekem később így beszélte el a történetet egy csendeshéten, amelyen szolgáltam a férfiak között, s amelyen ő is részt vett. Kérdeztem tőle, hogyan jutott eszébe evangelizációra menni, mire azt felelte, hagyjam, különös eset ez. Elmondta, hogy azon a napon, amikor a szomszédasszonyt várta, helyette a férje jött át hozzá: – Ott volt ez a szerencsétlen Feri. Láttam, hogy izzad, egyik lábáról a másikra áll, meg se tud szólalni. Úgy megesett a szívem rajta, hogy mondtam neki, hagyjad Feri, ne erőlködj, elmegyek veled. – És elment, s azon a héten meg is tért ez a kőfaragó férfi. Azóta is hitben jár, ennek már nyolc éve. Nem a nagybeszédű szomszédasszonyra volt szükség ekkor, hanem az erőtlen Ferire. Ez nem azt jelenti, hogy egyik lábunkról a másikra állva meg se tudjunk szólalni a szószéken. Értjük… De azt is értjük, hogy nem a mi nagy okosságunkra vagy technikánkra van szükség, hanem arra az Úrra, akinek az ereje egyedül tud életet teremteni emberi szívekben. Itt van Pál, megkezdi a korinthusi missziót. A zsinagógában kezdi, mint minden városban. Csendesen indul, nem hangzik még olyan élesben az igehirdetés. Majd azt olvassuk, hogy amikor megjön a két munkatárs, felbátorodik Pál. Hozzák a jó hírt, hogy a thesszalonikaiak támadások kereszttüzében is állják a sarat, erősödnek, szolgálnak, szeretik egymást, a gyülekezet is növekszik. Pál erőre kap. Azt írja később a levelében: „Mert egyszerre feléledünk, ha ti szilárdan álltok az Úrban” (1Thessz 3,8). Milyen megerősítő az, hogy ezek együtt imádkozhatnak, és ebből a háttérből indul el Pál. Gyülekezetünkben minden második vasárnap reggel 8.30 és 9.30 között gyülekezeti imaközösséget tartunk. Még nem sokan vagyunk. De hívjuk a Testvéreket. Tudom, hogy vannak kis imakörök, nem is egy, s imádkozunk itt is, ott is a gyülekezet épüléséért. De ez a vasárnap reggel arra jó, hogy fiatalok és idősebbek összejövünk, és felemeljük a kezünket. Azt mondjuk, üres a kezünk, Uram, ha Te nem adsz, akkor nincs semmink. Együtt állunk Őelé. Nagyon várom, hogy megteljen az imaterem, s vagy nyolcvanan imádkozzunk kis csoportokban, és úgy hangozzék az ima, hogy megbátorodjunk, megerősödjünk, és szárnyakat kapjunk az ige hirdetésére. Pál most már hirdeti élesben, hogy Jézus a Krisztus. Amikor valahol világosan hirdetik, hogy Jézus a Krisztus, ott megoszlik a hallgatóság. Míg csak egy kicsit a szeretetről, meg arról beszélünk, hogy Isten gondot visel rólunk, addig úgy egyben van mindenki. De akkor, amikor „úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről” (1Kor 2,2) – írja így Pál szintén a korinthusi levélben –, a kereszt üzenete megosztja a hallgatóságot. „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje” (1Kor 1,18). És megtér Kriszpusz, a zsinagóga vezetője, családjával együtt. Megdöbbentő. Óriási botrány. Kiutasítják Pált a zsinagógából. Tűnjön innen. Lerázza a köpenyéről a port. Ez egy rituális jelzés volt akkoriban: „Véretek a ti fejetekre szálljon: Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek” (ApCsel 18,6). Kiderül, hogy a pogányoknál éppen az az ember fogadja be a házába az újonnan induló kis gyülekezetet, akinek a lakása a zsinagóga tőszomszédságában van. Micsoda feszültség! Minden alkalommal mennek a zsinagógába, s közben látják, hogy mások meg mennek abba a lakásba. Pál eljut arra a pontra, hogy ő innen elmegy. Akkor jön az újabb segítség. Ő úgy látja, hogy itt most be kell fejezni, az Úr pedig úgy látja, hogy most kell kezdeni. Más az Ő megítélése, mint a mienk. Azon az éjszakán megszólítja Őt az Úr, amikor ekörül vívódik, hogy menni kellene tovább, hogy talán Efézusban hirdeti majd az igét: „Ne félj, hanem szólj és ne hallgass, mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” Másfél évig ott marad. Azt hitte, hogy befejezi, az Úr pedig most kezdi igazán. Emlékszem arra, amikor fiatalon egy nagy gyülekezet lelkipásztora lettem. Négy év múlva úgy éreztem, hogy innen menni kell egy kisebbe. Kívülről kivirult ott az élet, de valami nem volt a helyén. Érzékeltem ezt, és arra gondoltam, hogy messze erő fölötti ez nekem. Elmegyek egy kis faluba. Istennek más volt a célja. Hiába akartam megszökni, ez a szökés nem sikerült. És még majdnem tizenöt év ébredése jött ebben a nagy gyülekezetben! Amikor azt hittem, hogy én már mindent beleadtam, az Úr azt mondta, hogy majd most én kezdem, ha figyelsz rám. És megfigyelhettem, hogy mit tett Ő velünk ezek után. Különös, hogy az evangélium ügye nem a mi emberi megítélésünk szerint alakul, hanem az Ő döntései szerint. Még egy befejező mozzanat. Új helytartó érkezik, Gallió. Ez az okos római a bölcs Seneca öccse. Megjön Akhájába. Oda olyat küldtek, aki szellemi szinten is tartani tudja a római tekintélyt. Kapóra jön a zsidóknak, s arra gondolnak, most kell bevádolni Pált. Elfogják, viszik a törvényszék elé. Akkoriban megvolt a bevett vallás és a még nem bevett vallás. A bevett vallásúaknak, zsidóknak és más pogány vallásúaknak megvolt a szabad útjuk, de ha valaki mást hirdetett, be lehe tett vádolni, hogy felkavarja a lelkeket. Hogyne kavarná föl Jézus Krisztus evangéliuma? De Gallió bölcs volt, s itt is Isten nagy szeretetét lehet látni. A világi hatalmasság által ad zöld utat az evangélium terjedésének. Gallió elzavarja őket, azt mondja, semmi törvénytelent nem tett ez az ember. Amit hirdet, s ahogy élnek azok, akik ennek a hirdetésnek a nyomán lettek követői, semmi ártalmat nem jelentenek a városra. Menjetek a törvényszék elől, intézzétek el magatok! Különösen folytatódik a jelenet. Szószthenészt, aki Kriszpusz után a zsinagóga vezetője lett, megverték. Hogy a zsidók verték-e meg, amiért nem jól képviselte őket, vagy a pogányok, nem tudni. De valami feltűnik, Testvéreim! Hallgassuk csak, hogy kezdi Pál a korinthusi első levelét! „Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola, és Szószthnész, a testvér” (1Kor 1,1). Mondják a magyarázók, hogy volt ott több Szószthenész. Testvéreim, nagyon gyanús az, hogy ez a Szószthenész a másik zsinagógafő volt. Mert amikor ott megverték, ki áll oda mellé? A zsidóknak elegük van belőle, a pogányok talán rátámadtak, hát ezek a krisztusosok karolják föl. És megtér Szószthenész, én legalábbis ezt feltételezem. Befejezem. Korinthust teszi az Úr a születő egyháza harmadik elővárosává. Jeruzsálem, Antiókhia, Korinthus. Majd jön még Efézus, és végül Róma. Ez az öt nagyváros lesz a bázis, ahol az evangélium ügye az első században megvetette a lábát. A korinthusi misszió nem Pálról szól, hanem az élő Úrról, aki mindent jól cselekedett. A szolgáját is alkalmassá tette. Ez nem csak arra az időre szólt, hiszen hol van már Pál? Hisszük, az Úrnál. Vágyott már nagyon rá: „…vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél” (Fil 1,23). De a korinthusi levelek fennmaradtak… Lelkésztársam ideáll majd az úrasztalához, és a korinthusi első levélből olvassa az úrvacsora szereztetését. Hányfelé hangzik az üzenet? Hány életet ragadott meg az Úr éppen a korinthusi igék által? Én magam is a korinthusi levélből kaptam a megtérési igémet: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág” (1Kor 9,26). Milyen jó látni, hogy az evangélium terjedésének ügye az Úr ügye! Mondjuk Pállal együtt a 2Kor 2,14 igéjét: „Hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt.” Ámen.

Pál és munkatársai nem a saját ötleteik alapján mentek. Tudatosan vezette az útjukat az élő Úr. Így érkezik most az apostol Athénbe, az akkori tudományos és művészeti világ központjába. A Római Birodalom Rómával a hatalom jelképe volt, de azért a rómaiak is elismerték, hogy a tudományban, a művészetben, a gondolkodásban a görögök vezetnek. Megkérdőjelezhetetlen volt Athén vezető szerepe. Igaz, Pál apostol korában már csökkent ez a fény. Pireusz, a kikötővárosuk is iszaposodott, már Korinthos lett a kereskedelmi és mozgalmi világközpont. Alexandriába átkerült a tudomány központi súlya. De azért Athén neve úgy fénylett a dicső múltból is, hogy az athéniek mérhetetlenül büszkén vallották: – Mi vagyunk az ész, a tudomány, a művészetek, az ismeretek fellegvára. A mai igehirdetésnek ezt a címet adtam: Pál és az athéniek. De még jobb, ha így mondjuk: Jézus és az athéniek. Nagy találkozás ez, ütközik az evangélium az athéniek gondolkodásával. Amikor Jézus megjelenik valahol, elkerülhetetlen az ütközés. Pedig Ő szelíd és alázatos volt. Láttuk, hogy nem úgy járt-kelt ezen a földön, hogy ahol csak lehetett, kihívó indulatokat váltott ki és lehengerlő módon forgolódott. De ahol megjelenik, ott vagy a középre engedik Őt, és átveheti az irányítást, vagy olyan ellenállás történik, hogy tovább kell mennie. Így is mondhatjuk, hogy az ember vagy Jézus van a trónon. Kié az uralom, ki az, aki fölötte van a másiknak, melyikük marad középen? Így történt, és történik a mi életünkben is. Egyszer csak Jézus – a hallott igék vagy valakinek a bizonyságtétele, egy munkatárs szavai nyomán, kapott könyv nyomán – közeledik az életünkhöz. Vagy itt vagyunk egy istentiszteleten, és felfigyelünk. Úgy voltunk vele, hogy elhangzik egy papi beszéd vagy valami, de egyszer csak figyelni kezdünk. Jézus hozzánk közeledik. Bejelenti az igényét. Lehet, hogy nem azonnal, amikor valaki még csak fülel és hallgat, de ha felerősödik ez a hatás, bejelenti az igényét az életünk irányítására. Vagy engedünk neki, és akkor a legbensőkig megváltozik az életünk folyása, vagy elutasítjuk egyértelműen, esetleg finomabban, és mi maradunk a középen. Látni fogjuk, hogy az athéniek ezt tették. Mielőtt megérkezne Pál Athénbe, próbáljuk azt a különbséget érzékelni, ahogy az ottaniak éltek és gondolkodtak, és amivel Pál apostol megérkezik. Goethe, a költőfejedelem így írt: Görögországban álmodta az ember legszebben az ember álmát – és ezzel kifejezte, hogy amit az ember addig létre tudott hozni, annak a csúcsa ott volt. Athénben az emberek nagy tetteire voltak büszkék. Pál apostol, aki érkezik, Isten nagy tetteire büszke. Hármas dicsfény lengte be az athéniek gondolkodását. A mai „athéniekét” is – már ne Athénre gondoljunk, hanem akár magunkra vagy ennek a világnak a gondolkodására –, ahol az ember van középütt. Az embert dicsőítik a görögök ebben a hármas dicsfényben. Az egyik a tettek embereinek a dicsfénye. Hőseikre így emlékeztek, a marathoni hősökre, meg a többiekre a múltból, akik valóban nagy dolgokat hajtottak végre. Így gondoltak az olimpiai bajnokaikra is… És akkor megjön Pál, aki egy Megváltóról beszél. Arról, hogy az elesett, elveszett, elbukott ember életét meg-váltotta Isten a kereszten halálba ment Jézus Krisztus által. Milyen más a kettő! Mit kell ezeken a hősökön megváltani? És jön Jézussal az apostol? Majd nem így mondanám, ha nem lenne nagyon közönséges a mondat: Itt labdába sem rúghat Jézus. Másodszor: a gondolatok dicsfénye töltötte be a görögöket. Nagy gondolkodóik, költőik, Platón, Arisztotelész – felsorolhatatlan a görög filozófusok száma – neve máig ragyog. Az más kérdés, hogy egyszer csak egyik a másikkal vitázik. Kiderül, hogy azt már túlhaladták, ez még itt tart – de a gondolatoknak, a gondolkodásnak, az ember nagyságát dicsőítő világa volt ott. Ehhez képest mást hozott Pál. Ő arról a Jézusról beszél, aki Pilátus előtt is fölvállalta: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra” (Jn 18,37). Érzékeljük, hogy itt két világ ütközik. Harmadik: a művészet dicsfénye. A szépség fellegvárában jár az apostol. Azt mondják, hogy ha hajóval valaki közeledik Athén felé, messziről ragyog a nap fényében úszó Parthenon. Kilencvennyolc oszlop, egyenként ötven méter magas. Vagy Pallasz Athéné, az athéniek istennője szobra márványból, elefántcsontból, aranyból fölépítve olyan magasságba, hogy a dárdája hegye majd a napot éri. Azt is olvastam, hogy volt olyan hadvezér, aki ellenséges szándékkal közelített Athén felé, és amikor meglátta ennek a szobornak a ragyogását, megfordult a hajóhadával. Megrettent tőle. De az utcák kövei is, a szobrok, az alkotások. A részletek kidolgozása is olyan szinten, amire ők azt mondták, hogy ami szép, az jó. Jön Pál ezzel a Jézussal, akiről azt olvassuk, hogy az ábrázata nem volt kívánatos, a meggyalázott, leköpött, keresztre vert, agyonostorozott Jézussal. Mit akar ő itt? Ott volt Platón, aki a lélek halhatatlanságát hirdette. Innen már csak egy lépés, hogy a halhatatlan lélek alkotásai is halhatatlanok. Azok a művek, azok a gondolatok, az ember hősi tettei is. Lassan azok az igazságok örök igazsággá lesznek, így gondolkodtak erről. Athénben az ember és tudása vallássá válik. Az ember van középen, és nem az élő Isten. Pál megérkezik, és nem az ember emelkedettségét teszi istenivé, hanem azt hirdeti, hogy az Isten emberré lett, hogy könyörüljön rajtunk, elesett embereken. Nem az ember halhatatlanságát hirdeti, jóllehet az örök életet hirdeti, hanem Jézusnak a halálból való feltámadásáról beszél. Hiszen azt mondja, vallja, hogy Jézus feltámadásának ereje által jutunk mi is igazi életre, élő hitre. Nem vakítja el őt a tettek, a gondolatok, a szép formák ragyogása, hanem Jézus feltámadásának a fénye ragyogja be az életét. Pál nézi a napfényben szép várost, és a derűs város fölött átragyog a mulandóság komorsága, és a halál elvillanó fénye. Az apostol látja ezeket. Háborog a lelke, hogy mindezek odáig vezették az athénieket, hogy – egyesek szerint biztosan túlzás ez – több volt a bálványistenük, mint amennyi ember élt abban a városban. Látja az apostol, hogy ezek az okosok, ezek a magukat mindenkinél nagyobbnak látók, ezek tudatlanok. Az elemi ismereteik nincsenek meg az élő Istenről és a szabadító Jézus Krisztusról! A lényeget nem látják, és nem is értik. Megérkezik így Athénbe, egyedül. Két munkatársa még ott marad Béreában. Pálék Filippiből Thesszalonikába, majd Béreába mentek. Mindkét helyen gyüle kezet alakult. De a zsidók fölháborították a keresztyének ellen a népet úgy, hogy menekülni kellett. Pál volt a célpont. Őt kimentették társai, elküldték emberekkel Athénbe, akik ott hagyták egyedül, és ő várta, hogy jön majd a két munkatárs is utána. De hiába vár, a két munkatárs nem érkezik meg. Ott van ez a beteges kis ember egyedül a Jézusával ebben a városban, és kezdjen hozzá a misszióhoz… Nézelődik, látja a szobrokat, háborog a lelke. Vitatkoznak vele emberek, egy-kettőre szóba állnak, hiszen olvastuk, hogy az athéniek szinte mással sem foglalkoztak. Nyilván dolgozniuk is kellett, de kifejezi ez a mondat a fő mozgatórugójukat: hogy újdonságokat beszéljenek, vitassanak egymás között. Nem azért, hogy ennek nyomán megváltozzon az életük, arról szó sincs! Magáért a vitáért. Úgy, ahogyan a fiataljaink mondanák, hogy jót „filóztunk”. Közben semmi több nem történt, mint az, hogy kicsit megcsillogtattuk, amit már tudunk, meg mástól is hallottunk, és ezekkel foglalkozunk. Nem volt újság, nem volt tv, internet abban az időben, tehát nekik egy-egy új ember kellett, aki újdonságot hozott. Pál hozott is újdonságot. Kiköt a zsinagógában. Nehezen jutnak egyről a kettőre. A zsidó Pál, aki Jézus követőjévé lett, próbálja elmondani nekik: a Messiásotok érkezett meg Jézusban. De tudjuk, a hithű zsidók még ma is várják, hogy majd megjön a Messiás, de Jézust nem fogadják el. Azután az Agórán, a piactéren köt ki. Ott jönnek-mennek, és vitatkoznak vele. Eljutnak odáig, hogy mit akar ez a fecsegő mondani… Pál korának egyik legműveltebb embere volt. A zsidók azt remélték, hogy belőle lesz népük nagy szellemi vezére. Olyan szinten tanult a legjobb tanítóknál, és olyan szintre jutott. De ő most nem ezeket az erényeit csillogtatja, hanem próbálja az evangéliumot eljuttatni ezekhez az emberekhez. Azt mondják rá, hogy mit akar ez a fecsegő mondani? Így lekezelik. Az eredeti szövegben, a görögben az van, hogy ez a „magszedegető”. Ha nagyon le akartak valakit szólni, akkor a csikkszedőkre mondták ezt. Itt nyilván nem a csikkszedésre gondolnak, hanem arra, hogy összeszedegetett valamit, valami tanokból, amivel most etetni akar bennünket. – Idegenszerű dolgokkal hozakodsz elő – mondják. – Szeretnénk megérteni, miről van szó. – Azt mondják, úgy látszik, hogy idegen istenek hirdetője, mivel Jézust és a feltámadást hirdette nekik. Ezek a nagyokosok azt hitték, hogy két istent hirdet Pál: Jézust és a Feltámadást. Így vezetik az Areopagoszra. Volt ott egy domb. Az Areopagosz szó ezt a helyet is jelentette, meg egy testületet is. Harmincfős tudóstanácsuk volt. Azok ott üléseztek és ellenőrizték, hogy milyen tanok hangoznak Athénben. Pált is odavezetik, hogy állja meg a helyét, vagy derüljön ki, hogy nincs igazi mondanivalója. Pál kiállt a középre, elkezdte a beszédét. A hallgatósághoz alkalmazkodott a beszéde formájában, de a tartalmában maradt sziklaszilárdan Istennél. Elkezdi: – Athéni férfiak! – Kihúzták magukat. Ha valaki így szólította meg őket, az megbecsülést adott nekik. Nem azzal kezdi, hogy mennyire háborgott a lelkem, hogyan lehettek ilyen bálványimádók! Hanem azt mondja, hogy minden tekintetben istenfélő embereknek látlak titeket. Találtam egy olyan oltárt is, amelyikre ez volt írva, hogy az Ismeretlen Istennek. Akit ti ismeretlenül tiszteltek, azt hirdetem én nektek. És kezdi a Teremtővel – eddig még nincs baj. Megmondja, hogy aki egy vérből teremtette az egész emberi nemzetséget, kijelölte a lakóhelyük határait, nincs messze senkitől. Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, még idézi is valamelyik költőjüket, hogy a ti költőitek közül mondja valaki, bizony az Ő nemzetsége vagyunk. Ekkor vált. – Mivelhogy az Ő nemzetsége vagyunk, hogy gondoljátok, hogy aranyhoz, kőhöz, bármiféle máshoz, formált művészi alkotáshoz, emberi elképzeléshez hasonló lenne az Isten! – És bemondja, hogy a tudatlanság idejét elnézi az Isten, de most azt parancsolja mindenkinek minden helyen, hogy térjenek meg. Itt aztán fölborul a rend. Ez a jöttment tudatlanság idejéről és megtérésről beszél! Persze nem ennyi volt az igehirdetés, ez csak az összefoglalás, ahogyan Lukács leírta. Mert halljuk azután, hogy Jézust és a feltámadást hirdette, és az eljövendő ítéletet. Elmondta a keresztre feszített Jézus szabadítását, elmondta a feltámadott Jézusról az üzenetet és elmondta, hogy Istennek az az igénye, hogy az ember térjen hozzá, adja át az irányítást neki, és éljen az Ő szereteturalma alatt. Másutt azt írja Pál: „…mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége” (1Kor 1,23). Amikor hallottak a feltámadásról, egyesek gúnyolódni kezdtek. Mások intelligensebben azt mondták: – Majd még meghallgatunk téged erről. – Eszük ágában sem volt, csak így küldték el onnan. Hogy gondolta Pál, hogy az athénieknek Jézusról beszéljen? Mert a hit, az élő hit az igehirdetés által születik. Nincs bizonyító eszközünk. Vannak apologéták, hitvédők, igen. Elmehetünk egy darabig, de élő hitet emberekben csak a Jézusról való bizonyságtétel, az igehirdetés teremt. Leszerepelt, kigúnyolták, elzavarták, de figyeljétek csak! Ezt olvassuk: „Néhány férfi azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett: közöttük az areopágita Dioniziosz is – egy a tudós areopágiták közül –, egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások.” Mert az Isten igéje Athénben sem tért vissza üresen, ahogyan ő megmondta, hanem megcselekedte, amiért Isten küldte (Ézs 55,11). Így telt meg a templomunk is. Mert amikor Jézus közeledik, nagy a front és az ellenállás. De ha valakik befogadják őt, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. Emlékszem, én ugyanez voltam – talán azóta Isten csiszolt valamit még rajtam – tizenhét évvel ezelőtt is. Amikor a választásomról volt szó, a gyülekezetben igen erősen elhangzott mindenféle ellenálló vád. „Szektás ez az ember”, „ördögűző” és minden olyan, ami – akik ismernek, tudják – egyáltalán nem áll meg. Nekem szólt az ellenállás? Nem! Hanem annak a Jézusnak, Aki sokak szívét bevette azóta, és az akkori százhúsz-százötven ember helyett mennyivel többen vagyunk itt! Vannak erdélyi területek, ahol azt mondják lelkészek, akár egyházi gyűléseken is, hogy a gyülekezet békessége a legfontosabb, ezért ne hirdessétek a megtérést, meg Jézust ennyire, mert megosztja a gyülekezetet. Vagy ahogyan egy budapesti lelkipásztor mondta: – Ha én a megtérésről határozottan, világosan beszélek, ki fog ürülni a templomunk. Nézzétek meg azokat a templomokat, ahol hirdetik a Jézus Krisztusban való megtérést! Azokba a templomokba egyszer csak jönnek emberek. Lehet, hogy egyesek elmennek. Elmentek innen többen annak idején, de jöttek sokan újak, mert Jézusban van élet. Amikor készültem az igehirdetésre, kaptam egy sms-t egyik fiatal lelkésztársamtól, akivel jó kapcsolatban vagyunk. János 1. levele 4. fejezetének a 9. versét küldte. Semmi más nem volt abban az sms-ben, csak ez: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk Őáltala.” Akkor azt mondtam: – Köszönöm, Uram, hiszen már napok óta vívódok ezzel a beszéddel, hogyan is tudnám elmondani a lényeget, hogy adhatnám tovább, és nem megy. Megerősített ez az ige is, hogy „éljünk őáltala”. Ha Jézus közeledik, előbb-utóbb kikerülhetetlen a döntés. Engedek neki, de akkor nekem át kell adnom az uralmat az életem felett. Az más kérdés, hogy utána Ő valódi életet kezd kidolgozni bennem. Aki pedig már befogadta Jézust, hívő Testvéreim, továbbra is ez lesz a kérdés számára: Kié az uralom? A héten különös helyzetbe kerültem. Nem gyülekezeti kérdésben, de valamilyen módon olyan vitába, amelyben tudtam, hogy igazam van, és nagyon éles következményei vannak, hogy így vagy úgy folytatódik az élet. De olyan fergeteges indulattal mondtam el a véleményemet, hogy – jóllehet ma is azt látom, hogy igazam volt – estére sms-ben kellett leírnom: – Bocsánatot kérek a hangvételért. Mert rádöbbentem, amit tudok is: vagy a harag lelke, vagy a Krisztus Lelke uralkodik bennünk. És megtagadom azt, hogy még az igazat is a harag lelkével vigyem. Ha nem Krisztus marad középen a családi otthonokban – hívő családi otthonokban is –, akkor élünk úgy, hogy nem gabonamaggá lesz az életünk, és nem gyümölcsöt termünk, hanem mi leszünk a középen. A hívőségünkkel is, minden mással is. Az athénieknek Pál világosan megmondta: „A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg.” Úgy legyen. Ámen.