Apostoli Hitvallás

Elérkeztünk a több mint egy esztendővel ezelőtt elkezdett Apostoli Hitvallás magyarázatának a végére, az utolsó tételhez, a feltámadás és az örök élet magyarázatához. Arról van itt szó, hogy a hívő ember -, hogy én, aki így hiszek a háromszor egy Istenben, mint ahogyan ebben a hitvallásban megvallom -, íme azzal a diadalmas reménységgel tekintek előre, hogy “hiszem a testünknek feltámadását és az örök életet”. Ez a mi nagy adventi váradalmunk! Jól tudom, hogy az egész Hitvallásunkban éppen ez a legkevesebb meggyőződéssel vallott tétel talán.

Valóban a legnehezebben hihető a testi feltámadás gondolata, sokan talán nem is bánnák, ha kimaradt volna a Hiszekegyből. De ez csak azért van, mert rengeteg téves elképzelés tapad hozzá. Olyan, amit a Biblia nem tanít. Ebben a mai prédikációban nem is szeretnék egyebet tenni, mint ezeket a téves elképzeléseket lebontogatni és így tisztázni azt, amit a Biblia a mi testünk feltámadásáról és az örök életről valóban tanít.

1.) Mindenek előtt téves az a nagyon gyakori elgondolás, ami általában a halál utáni reménységként él az emberben. Valami bizonytalan és egészen alaptalan optimizmussal próbálja az ember nyugtatni magát a halál zord valóságával szemben. Ilyeneket gondolnak sokan, hogy például a halál csak szép álom, amelyből a másvilágon boldogan, mosolyogva ébred föl a lélek. A halál palló vagy alagút, amely összeköti a földet a túlvilággal. Alvilági csónak, amelyben szépen átring az örökkévalóságba a testtől megszabadult lélek. Sőt, a haláltól való menekülési ösztön kidolgoztatta az emberrel a lélek halhatatlanságának az elméletét, amely szerint a lélek olyan valami, ami nem enyészik el a halálban, amin nem fog a halál, és így a lélek, a maga halhatatlanságának a tudatában akár meg is vetheti a halált.

Nos, atyámfiai, mindenekelőtt hadd mondjam meg egészen őszintén: a halál nem ilyen ártalmatlan dolog! Mindez csak a haláltól rettegő ember ösztönös önáltatása. Mert a halál bizony halál! A szónak a legridegebb, legvigasztalanabb értelmében. Nem megsemmisülés, és nemcsak fizikai folyamat mint meghalás, hanem állapot, létforma is. Mert a halál nem a lét ellentéte, tehát nem úgy van az, hogy a halál a nem-létezés, hanem a halál az örök élet ellentéte, Istentől, mint az Élettől, az örök élet forrásától való elszakadottság állapota. És így a halál az egész életünkre rányomja a pecsétjét. Ez a mostani életünk is, amit e percben élünk, a halál árnyékában létező élet, és ez az árnyék az egész egzisztenciánk horizontja. Az egész létünk a halál jellegét hordozza magán. Olyan életünk van, amelyet körülölel a halál. Életünk halálra szánt, a halál börtönébe bezárt élet, amiből semmiféle emberi erőfeszítéssel nincs menekülés. A lelkünknek is, bármennyire más valami is a lélek, mint a test, nincsen semmiféle olyan képessége, tulajdonsága, amivel a halálnak ebből az öleléséből ki tudna emelkedni. Ezt jelenti az, amit a Biblia így mond: “a bűn zsoldja halál!” (Róma 6,23)

Nos, hát éppen ezért olyan nagy jelentőségű az, amit Pál apostol hirdet: “Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, kik elaludtak.” (20. vers) Ott a Golgotán is meghalt valaki, de olyan Valaki halt meg, aki önmagáról ezt mondta: Én vagyok az Élet! És amikor ez az Élet beleütközött a halálba, át is törte azt, rést ütött rajta, mint a föld kérge alól kibújó első csíra-levél, az a bizonyos “zsenge”, amelyen át megnyílik egy új lehetőség, elindul egy új folyamat.

Bizonyosan láttátok már a Moszkva térről, amikor kikanyarodik a villamos a Krisztina körút felé, van egy fiatal nyárfa, amelyik egy nagy kőtömböt feszített szét. Valamikor ennek a nyárfának a magja bekerült a kőlap alá, elkezdett csírázni és lassan szétrepesztette a reá nehezedő sziklát és a résen át kibújt a föld fölé. Valami ilyen történt húsvétkor: az örök élet csírája Jézus, szétfeszítette kriptasorsunk gránitfalát, feltámadott a halálból és ezzel megnyitotta az utat a halálon át az örök életre. Azt jelenti ez, hogy ha Jézus fel nem támadott, akkor mindenféle szép elméletünk, filozófiánk, álmunk hiábavaló, még a hitünk is! A halál gránitfalát nem tudjuk áttörni vele. Ha Krisztus fel nem támadott, akkor bizony nyomorultak vagyunk, akkor emberi sorsunk nyomorult sors. - Ámde Krisztus feltámadott, benne és általa már elkezdődött a halál legyőzése a feltámadás által, és mi ezért, de igazán csak ezért hihetjük azt, hogy ugyanaz a folyamat, ami Jézusban már elkezdődött, folytatódik majd azokban is, akik Ő benne aludtak el. Végzetesen komoly dolog a halál, ámde a feltámadott Krisztusba kapaszkodva igenis reménykedhetsz abban, hogy a halálon át a számodra is megnyílik az az út az örökélet felé.

Ő mondta: “a ki hisz én bennem, ha meghal is, él!” (János 11,25b)

2.) Azután rengeteg téves elképzelés van a szívünkben a testi feltámadás kérdésével kapcsolatban. Úgy képzelik el sokan, hogy azok a porladó tetemek, amelyeket 20-50-600 évvel ezelőtt temettek el valahol egy temetőben, egy szép napon előjönnek a sírokból és megelevenednek... De hát ez meg hogyan lehetséges, hiszen azok a tetemek hovatovább egészen elporladnak, növények tápanyagává válnak, így a természet nagy körforgásában más állati vagy emberi testekbe kerülnek alkotórésznek... Hát, akit vadállatok téptek szét, vagy akit krematóriumban égettek el? Honnan kerülnek elő a feltámadáskor az egyes testrészek, amelyek összetartoznak? Ilyen és ehhez hasonló fantáziálások teszik azután valóban hihetetlenné az egész ügyet. Pedig a Bibliában másról van szó.

Hadd mondjam el röviden, hogy a Szentírásnak két különböző szava van, amit a magyar nyelv mindkét esetben testnek fordít. Pedig a két szó között nagy a különbség! A szárx és a szóma. A szárx a test anyagát jelenti, azt az 50-60-80 kilónyi hús-vért, izmot, csontot, azt a romlandó földi anyaghalmazt, ami porból lett és porrá lesz ismét. A szóma pedig jelenti a testnek azt a formáját, lényegét, amely az anyagrészecskék szakadatlan kicserélődése ellenére is mindig ugyanaz a test marad, mindig az én testem marad, az én egyéniségemet kifejezőtest marad. A szóma tehát az a megjelenési forma, ami engem, az én egyéniségemet “leheli”, amiben a személyiségem fejeződik ki látható, hallható és tapintható formában.

Közismert tény ugye, hogy egy embernek a belső lelki tartalma bizonyos testi külsőben is kifejezésre jut. Például a Jézus iránt való engedelmesség vagy a Sátánnak való szolgálat a tekintetben, az arcvonásokban, a hangban is megnyilvánul. Nos tehát, a léleknek ez a látható megjelenése, a léleknek ez a testi alakja, formája, amiről rád lehet ismerni, hogy ez te vagy és nem a másik ember, ez a szóma. Például egy hasonlattal: ennek a templomnak az anyaga a tégla, a fa, a vas: ez a szárx. És ha minden egyes téglát kicserélnének egy másikkal, és helyettesítenék más anyaggal, maga az épület akkor is megmaradna változatlanul, alakja, stílusa, rendeltetése ugyanaz maradna. Tehát, ez a valami, ami minden anyag kicserélődése ellenére is ugyanaz marad, ez a szóma! Emberi testünk anyagrészecskéi is szakadatlanul cserélődnek, és ez a változó anyaghalmaz a szárx. És mégis ugyanaz marad a testünk, ez a valami, ami mint jellegzetesség, mint stílus, mint forma, mint lényeg, mint az “én”, megmarad: ez pedig a szóma!

Mármost, amikor a Szentírás a test feltámadásáról beszél, nem a szárx-ot, nem a test anyaghalmazát érti ezen. Sőt, megmondja, hogy hús és vér nem örökölhetik Istennek országát, hanem a szómát, tehát a testet, mint a lélek formáját, orgánumát, amiben az ember egyénisége jut kifejezésre. A Szentírás nem azt mondja, hogy ugyanaz az anyag támad fel, amelyik eltemettetett, hanem hogy ugyanaz a test, szóma, támad fel, tehát az a test, amelyiknek a lényegéhez nem tartozik hozzá egy bizonyos anyag.

Így érthetővé válik az is, hogy a testi feltámadást nem befolyásolja az, hogy annak anyagrészecskéi merre keringenek a természet nagy körforgásában. Az egész testi feltámadásnak tehát tudjátok, mi a lényege? Az, hogy én magam, te magad, aki feltámad, nem egy másik valaki. Vagyis: Isten a halálon át is megőrzi az ember egyéniségét, megkülönböztethető és felismerhető formát viselő személyiségét!

A testi feltámadás tehát azt jelenti, hogy az örökkévalóságban nem olvadunk bele valami meghatározhatatlan lelki masszába, mint az esőcseppek a tengerbe, sem úgy nem lesz, hogy a kis lelkecske, mint egy pillangó röppen tovább a sír fölött valahová, hanem a feltámadott embernek megmarad a volt földi emberrel való személyazonossága. És éppen ez a tény ad nagyon komoly alapot annak a reményünknek, hogy a halál túlsó oldalán is megismerjük majd egymást, és nagy örömmel látjuk majd viszont azokat, akiktől ideiglenesen elválasztott a halál.

3.) A harmadik félreértés a feltámadás problematikájával szemben abban nyilvánul meg, hogy mindezt a titkot megérteni akarja a hívőember. Ilyen fölösleges kérdéseken töri a fejét, hogy miként, hogyan lesz az majd?! Nos, erre hadd mondjam azt, hogy a “hogyan” kérdése Isten dolga. Erre csak annyit mond a Biblia: “Az Isten pedig testet ád annak, a mint akarta”. (1Korintus 15,38) Isten műhelytitkairól ne akarjuk, mert úgysem lehet, a fátylat fellebbenteni. Ha hiszszük, hogy Jézus feltámadott, akkor higgyük azt is, hogy ez a már megtörtént feltámadás a záloga, ereje, mozgatója, kezdete a mi jövendő feltámadásunknak is! Tehát, ha hisszük, hogy Jézus feltámadott...! Ezért mondja az Apostoli Hitvallás is: Hiszem “testünknek feltámadását és az örök életet!” Nem azt mondja, hogy tudom, nem azt mondja, hogy értem, vagy érzem, hanem: hiszem!

Tehát a testünk feltámadása, az egész halálon győzedelmeskedőbizonyosságunk hittétel, amit logikai úton bizonyítani, érthetően magyarázni nem lehet. Tehát olyan valami, amiről nem a szem, nem a tapintó szerv, nem az agytekervények által, hanem a Jézusban való hit által lehet tudomást és bizonyosságot szerezni. Valóban így van: “Higyj az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz...” (ApCsel 16,31b) Te, az ember, te, aki itt vagy.

4.) És végül még egy félreértés szokott lenni az emberek gondolatában az egész feltámadás-problémával kapcsolatban, mégpedig az, hogy ez az egész hittétel és ennek ilyen hangsúlyozása tulajdonképpen nem egyéb, mint a való élet problémái elől való menekülés a túlvilágba. Az egyik legerősebb vád a vallás ellen éppen az, hogy felelőtlenné tesz a gyakorlati életben, mert az élet problémáinak az elintézését átteszi a halál utánra, megoldást a túlvilágon ígér. Pedig a dolog valójában éppen megfordítva áll: a feltámadást és az örök életet hívő ember nem hanyagolja el a földi életét a túlvilág miatt, hanem az örök élet bizonyossága tudatában ezt a világot sokkal komolyabban veszi és felelősségteljesebben él. Hiszen azért érdemes éppen szeretni, a bűn ellen küzdeni, másoknak szolgálni, áldozatot hozni, Krisztusi lelkülettel élni, még ha nem látom is az eredményét, mert tudom, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadott Jézus Krisztusé!

Ha a halállal minden lezárul, akkor annak van igaza, aki önző, kapzsi, élvhajhász, másokon hatalmaskodó... Hiszen egyszer élünk! Együnk hát, igyunk és vigadjunk, holnap úgyis meghalunk! De akik azzal a diadalmas adventi reménységgel néznek - még a földi élet alkonyán is - előre, hogy: Hiszem “testünknek feltámadását és az örök életet”, azokat a földi élet minden küzdelme, feladata közben ez a mennyei bíztatás mozgatja a jóra, az áldozatos szolgálatra, amit különben Pál éppen a feltámadás nagy titkának a leírásához kapcsolva mond a korintusiaknak: “Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Korintus 15,58)

Ámen

Dátum: 1960. november 27. de.

Az Apostoli Hitvallásból, amelynek a soron következő tételét mindig a hónap utolsó vasárnapján szoktam magyarázni, hátra van még két tétel. Ezek közül a következőkről szeretnék most bővebben beszélni: Hiszem “bűneinknek bocsánatját”. Ezzel tulajdonképpen el is érkeztünk a Hiszekegy végére. Talán fölmerül most valakiben a gondolat, hogy bizony meglátszik, hogy ezt a Hitvallást olyan régen szerkesztették, nagyon elméleti síkon mozog az egész, és a mindennapi életünk gyakorlatával nemigen törődik. Mert lám, beszél Istenről, a világ teremtéséről, Jézusról, a megváltás sok gyötrelemmel járó munkájáról, meg a Szentlélekről, annak egyházat létesítő hatásáról, de ezek tulajdonképpen csupa elvont hittételek. De hát az emberről, arról nincs szó benne? Rólam, aki mindezeket “hiszem”, nem mond semmit a Hitvallás? - De igen. Éppen az emberről és az embernek a gyakorlati életéről van szó ebben a tételben: Hiszem bűneim bocsánatát. Éppen mindannak, amit Istenről, mint Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről hiszek, mindannak a gyakorlati konzekvenciáját jelenti az, amikor itt a végén azt mondom, hogy magamra nézve pedig hiszem a bűneim bocsánatát.

Hiszen itt, éppen itt kezdődik az egész keresztyén élet a maga gyakorlati valóságában. Itt, tehát éppen a bűnök bocsánatánál van a különbség a keresztyén és a pogány között, a keresztyének és a zsidók között. Aki nem megy át ezen az éles hegygerincen: “bűnöknek bocsánata”, az nem keresztyén! Az a legtöbb és a legnagyobb, amit egy ember önmagáról elmondhat: hiszem “bűneinknek bocsánatját”. Minden napot ezzel a vallástétellel kell és szabad kezdenünk, és a halálunk órájában nem lehet más mondanivalónk, mint ez: hiszem a “bűneinknek bocsánatját”. Mit jelent hát ez a majdnem utolsó tétele a Hiszekegynek? Ezt szeretném most elméleti magyarázgatás helyett megvilágítani Jézusnak azzal a példázatával, amit az adós szolgáról mondott egyszer.

Itt egy olyan emberről van szó, aki egészen reménytelenül eladósodott az urával szemben. Azt mondja Jézus: 10000 tálentummal tartozott. Mostani magyar pénzben ki sem lehet fejezni, mekkora összeg lenne ez. Ez az ember teljes csődben élt. Nyilván eddig is tudta, hogy nincsenek rendben a számadásai és baj lesz belőle, ha egyszer kiderül, de valahogy mégis túltette magát rajta, valami érthetetlen könnyelműséggel nem akart szembenézni a való helyzettel, nem akart rágondolni, mert akkor talán meg is őrült volna. Hogy lehet valakinek ilyen teherrel élni, járni, dolgát végezni, mosolyogni, gyermekeinek a szemébe nézni, életének a nagy problémáját olyan könnyelmű optimizmussal elintézni, hogy majd csak lesz valahogy?!

Tulajdonképpen ilyen látszatnyugalomban él a legtöbb ember ma is közöttünk. Bűneivel - mert hiszen ezt jelképezi az a 10000 tálentum adósság - nem vet komolyan számot. Azt tudja, érzi, hogy valami nincs rendben, de egyfajta, szinte hihetetlen nemtörődömséggel gondolni sem akar arra, hogy mi lesz majd a nagy számadáson, amikor odakerül Isten ítélőszéke elé. Nem akar szembenézni a bűnei valóságával, hanem valami ilyen alaptalan optimizmussal odázza el a kérdést: majd csak lesz valahogy! De Isten olyan kegyelmes, hogy nem hagy meg sokáig ebben a hamis nyugalomban. Íme, a történetben is ezt olvassuk: “számot kezde vetni” az ő szolgáival. (Mt 18,24) Tudjátok, mikor kezd számot vetni Isten velünk? Akkor, amikor valamiféle bajba jut az életünk, és az a látszatnyugalmunk fölzavarodik kissé és kilátszik mögüle a titkolt csőd egy része. Például egyszer egy köztiszteletben álló férfival úgy kezdett el számot vetni Isten, hogy a családi élete kezdett összezavarodni. Bajok támadtak a gyerekekkel, sok fojtott keserűség tört ki a feleségéből, megjelent az életében az idegen asszony kísértése, és a férfi egyszerre kénytelen volt meglátni, amit eddig sohasem vett komolyan, hogy bizony nagyon elrontotta a dolgokat! Sok mindent nem úgy kellett volna csinálni, ahogyan csinálta, régi mulasztásainak az emléke szakadt rá. Eszébe jutottak az el nem mondott imádságok, azok a beszélgetések, amelyek sohasem jöttek létre, és amelyek miatt, íme, széthullott a család...

Ismertem valakit, akivel úgy kezdett el számot vetni Isten, hogy meghalt egy vele egykorú ismerőse, és ez az eset egészen kiborította abból a bizonyos álnyugalmából. Akkor gondolt először komolyan arra, hogy vele is megtörténhet egyszer ugyanez: és mi lesz akkor? Akkor kezdte először komolyan nyugtalanítani a szívét az, amit addig bagatellizált: a bűn! Az adósság. Akkor támadt először ilyen kérdés benne: mit kezdjek ezzel a kiegyenlítetlen adóssággal? Ismertem valakit, akivel úgy kezdett el számot vetni Isten, hogy amikor az édesanyja meghalt, gyásza fájdalmát szinte elviselhetetlenné tette lelkiismeretének az a vádja, hogy nem tett meg mindent az édesanyjáért, amíg még lehetett. És így, a mulasztásain keresztül, mintegy valamiféle résen át, bepillantott a saját életének sok egyéb elintézetlen ügyébe, hibájába, rendetlenségébe. Mert valóban így van ez: amikor Isten elkezd számot vetni valakivel, akkor egyre több részlete lepleződik le az életünk adósságainak, csődjének, s az ember rémülve látja, hogy íme itt is hibáztam, ott is mulasztás terhel, amott is elrontottam, ezt is rosszul tettem, azt se úgy kellett volna... Mindenütt adósság, tehertétel, bűn, csőd!

És most nézzétek, mit tett az a szolga a történetben, amikor kiderült a csőd? Fogadkozott, hogy majd mindent megfizet, csak kapjon egy kis haladékot - noha tudta, hogy erre sohasem lesz képes. Ez nagyon jellemző ránk is. Mert amikor Isten néha belenyúl az életünkbe és elkezdi a mulasztásainkat a szemünkre vetni, és kénytelenek vagyunk meglátni, hogy bizony itt is baj van, meg ott is az életünkben, akkor mi is mindent megteszünk, hogy elodázzuk a számadást. Ilyenkor történik az, hogy kibúvókat keres, és azokba menekül bele az ember. Az egyik ilyen kibúvó a tagadás. Nem is igaz az egész - mondta egyszer valaki -, csak rám fogják! A feleségem a beteges féltékenysége miatt fantáziál és kitalálta azt, hogy hűtlen vagyok, stb... És lehet, hogy sikerül hazudni, hiszen embereket könnyű becsapni, hamar elhiszik, amit nagy hangon mond valaki, könnyen bedőlnek neki - de Istent nem lehet félrevezetni! És a letagadott bűn bűn marad! Egy másik kibúvó az, hogy az ember elkezdi mentegetni magát. Hiszen érthető, amit tettem - magyarázta egyszer valaki -, szinte nem is tehettem volna mást abban a helyzetben! Tulajdonképpen nem is olyan nagy bűn: emberi gyengeség csupán. Mindenki így tett volna az én helyemben! És ilyen módon szinte sikerül is majdnem tisztára mosnia az embernek magát, mint aki akaratán kívül lett a körülmények áldozata. Én már sokszor hallottam ilyen mentegetőzést: elismerem, hogy helytelen volt, amit tettem, de nem tehetek róla. Nem én vagyok a hibás, szinte akaratom ellenére sodródtam bele ebbe a szituációba. És már-már szinte sikerül elaltatni az ébredező lelkiismeretet újra. Pedig, ha akárhogy akar is menekülni valaki a számadás elől, egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, ahogyan az meg van írva! És onnan senki nem bújhat el sem tagadásba, sem magyarázkodásba, de fogadkozni sem lehet többé és mentegetőzni sem! Atyámfiai, semmi értelme nincs a lelkiismeretet altatgató mesterkedésnek, a halogatásnak. Legjobb, ha az ember maga áll oda Isten elé, és önként fedi fel az egész adósságát, ha bevallja előtte őszintén és igazán minden fölismert hitványságát, bűnét!

Nézzétek, amit itten Jézus a példázatban erről a számonkérő Úrról, tehát Istenről mond, az az egész evangélium legközepe. Íme: “Az úr pedig megszánván azt a szolgát, elbocsátá őt, és az adósságot is elengedé néki.” (Mt 18,27) Ez az a nagy örömhír, amit Jézus ebbe a világba hozott. “Az úr pedig megszánván azt a szolgát...” Azt jelenti ez, hogy Isten nem haragvó Isten. Senki se gondolja, hogy haragszik rá az Isten! Dehogy haragszik! Szánakozik rajtunk. A szánalom a jóindulat, a segítőkészség, a szeretet kifejezése. Igen, Isten szereti még az ilyen reménytelenül eladósodott szolgát is, mert az is az Ő gyermeke! Nem a bűnünket szereti, hanem minket, magunkat. Nem a szemetet, hanem a drágagyöngyöt, ami a szemétbe veszett. Épp az kelt Benne szánalmat, hogy az ember, akit szeret, benne van a szemétben. Nem ott lenne a helye! Nézd, az Isten szánakozó szeretetének testté vált bizonyítéka, Jézus Krisztus! Ha nem szánakozna, ha haragudnék, mi értelme lett volna Jézus születésének, szenvedésének és halálának?! És ez a szánakozás egészen addig megy, hogy - íme, ezt olvassuk: “az adósságot is elengedé néki”. Isten legistenibb cselekedete az, hogy az adósságot elengedi, a bűnt megbocsátja. Nem is tesz kísérletet a behajtásra, hanem egyszerűen töröl mindent. Ezt az ügyet nem is lehetne másként elintézni, csak ilyen királyi módon! A kifizethetetlen adóssággal csak egyet lehet tenni: elengedni! A bűnre csak egy igazi megoldás van: a bocsánat!

Íme, ez a szolga haladékot kért, és teljes elengedést kapott. Többet akar adni Isten, mint amennyit várunk tőle. Mi mindig részletproblémákban kérjük a segítségét, Ő pedig egy egészen új alapot akar adni az életünknek: a bűnök bocsánatát. Téged is már a kész bűnbocsánattal vár! Ez a megváltás! Ezért jött éppen Jézus! Megváltani a mi adósságunkat. Az a golgotai kereszt éppen arról beszél, hogy ki van fizetve az életed váltságdíja, nincs többé adósságod! Átvállalta rólad Jézus, el van intézve az elégtétel. Fel vagy mentve! Jézus vére megtisztít minden bűntől. Ez a te egész teljesítményed csupán abban állhat, hogy elfogadod, amit Isten így tett. Nem úgy van tehát a bűnbocsánat, mint egy fölhalmozott árukészlet, amiből bárki, mint valami önkiszolgáló boltban, kiszolgálhatja magát, hanem a bűnbocsánat mindig újra a bűnbánó embernek Jézussal való hitbeli találkozásában történik! Elfogadod azzal, hogy hiszel Jézusban.

De sok ember megspórolhatta volna már magának az álmatlanságot, az idegbetegséget, a kétségbeesést, az öngyilkossági gondolatokat, ha egy igazi bűnvallásban a bűnbocsánat jótéteményét megismerhette volna! És de sok bukdácsoló, nyavalygó, ún. keresztyén élet újulna meg és válnék győzelmessé, széppé, hitelessé, vonzóvá, áldássá e világban, ha igazán megtapasztalná a bűnbocsánat erejét! Mert a bűnbocsánat ténylegesen ható erő: nemcsak olyan híd, ami majd a halál eljövetelekor átsegít az örök életbe, hanem pozitív isteni erőhatás, ami behatol az emberbe! És azáltal lesz valósággá, hogy a bűn által megkötözött, megterhelt és megnyomorodott élet kezd gyógyulni. Az ember fölszabadul és elkezd szeretni, szolgálni, vigasztalni, segíteni és a saját bűnei fölött győzni: másképpen élni! Akit a bűnbocsánat nem indít új életre, tehát igazán szeretetre, szolgálatra és győzelemre, az eljátssza azt. Épp úgy, mint ez az adós szolga a történetben, aki az urától kapott kegyelmet nem engedte át magán az embertársai felé, s így maga is elveszítette azt! Az eljátszott bűnbocsánat még nagyobb vád és teher lesz egyszer, mint az élet egész csődje! Mert Isten azért akar megbocsátani, hogy talpra állítson, új töltést, új lendületet adjon az életünknek, új aktivitásra indítson bennünket, hiszen a bűnbocsánat: újra való összekapcsolódás Istennel.

Ugye, mennyire úgy van, hogy a legnagyobb, amit egy ember önmagáról elmondhat: Hiszem a bűnöknek bocsánatát?! Bár az egész földi élet végén is ez lenne a legfőbb bizonyosságunk: Hiszem ... “bűneinknek bocsánatját!”

Jézusom, ki árva lelkem
Megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem,
Bűnös szívem, ó, vedd el!
Add, hogy néked megháláljam,
Hogy nem hagytál a halálban,
S megmutattad: bármit adj,
Én oltalmam csak te vagy.

(295. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1960. október 30.

Az Apostoli Hitvallásnak az a soron következő része, amiről most szó lesz közöttünk, így hangzik: “Hiszek egy, közönséges, keresztyén anyaszentegyházat; szenteknek egyességét”. Talán a legkevésbé hálás téma ez az egész Hiszekegyben, a legkevesebb érdeklődésre számot tartó probléma. Egyébként is, ma nem nagyon rokonszenves dolog az egyház. Magának az egyház szónak sincs jó csengése, sok hozzátapadt mellékzönge teszi kellemetlen hangzásúvá. Azt mondom: egyház, és az emberek képzeletében fölrémlik egy pozícióját veszítő szervezet, amelyik valamikor a középkorban királyokat emelt a trónra vagy lökött le onnan, ma pedig egyre kevesebb beleszólása van a világ életébe. Vagy felrémlik bennünk az egyház szó hallatán egy meglehetősen elavult intézmény képe, amely az emberek egyre csökkenő vallási szükségleteinek a kielégítésére szolgál. Vagy valami jó szándékú, de nem túl népszerű vállalkozás, amelynek képviselői az erkölcsök nemesítésén fáradoznak, de ők maguk bizony sokszor igen rossz példát mutatnak. Esetleg éppen palástos, reverendás lelkészek, papok személyére vagy testületére gondol valaki, és azok nagyon kirívó hibáira. Ki tudná még mind fölsorolni, mi minden jut eszükbe az embereknek az egyház szó hallatán, a politikai reakciótól kezdve egy falusi fehér kicsi templomig vagy lelkészi hivatalig?! Pedig nem ez az egyház! Mindez, amit eddig elmondtam: nem az egyház! Hanem micsoda? Nézzük hát a fölolvasott Igében, mit mond el Isten az egyház igazi lényegéről!

Igénk ezt mondja: “Egy Lélek által... egy testté kereszteltettünk... egy Lélekkel itattattunk meg.” - Ez fölfed valamit az egyház eredetének a titkából. A Lélek, mégpedig Isten Lelke, Jézus Krisztus Lelke hozza létre és élteti, tartja fönn az egyházat. Tehát, nem azért van egyház, mert vannak bizonyos emberek, akik akarják, hogy legyen, hanem mert Isten maga az, Aki akarja, hogy legyen. Nem emberi belátásra és emberi elhatározásra vezethető vissza az egyház léte, nem egyes kiváló egyéniségeknek a lángelméjűsége, vagy nem valamely tömeg ösztönös lelkesedése hozta létre, mint például egy politikai pártot vagy államszövetséget, hanem Isten tett valamit és ezért van egyház. Mégpedig azt tette Isten, hogy a Názáreti Jézus személyében megjelent a földön, behatolt az emberi életbe, és ezzel Ő maga vert hidat a bűn mély szakadéka fölé, ami az embert Istentől elválasztja. Jézusnak a bűnért való halálával és halálból való feltámadásával végezte el Isten az emberi élet megváltását. Így ad Urunk az emberek számára örök életet, bűnbocsánatot. Jézusban adja a saját erejét, vigasztalását, örömét, szeretetét, áldását, győzelmét, békességét, életét: önmagát! Ezt tette, és ezt teszi szakadatlanul az Isten! És az a hely, ahol az emberek Istennek ebben a megváltó cselekvésében részesülnek, az a hely az egyház! Azok az emberek, akik Istennek ezt a megváltó cselekvését hittel elfogadják a maguk számára, azok az emberek az egyház!

Az Egyház tehát olyan embereknek az együttese, akikkel történt valami. Valami titok, valami megmagyarázhatatlan csoda: az, hogy megszólította őket Isten, mégpedig Jézus Krisztus halálának és feltámadásának a hírével szólította meg őket, és akiket ezzel elhívott az Isten az önmagával való életközösségre. Ezért jobb, helyesebb is, ha az egyház szó helyett gyülekezetet mondunk, mert ebben jobban érzékelődik az, hogy olyan emberi közösségről van szó, amely valakinek a felhívására sereglett össze. Ezért, amikor azt mondjuk: egyház, mindig először Jézusra gondoljunk, és egy körülötte összegyűlt olyan konkrét gyülekezetre, mint amilyen most is, itt, ebben a templomban jelen van. Tehát mi vagyunk az egyház, mi, ahogyan most itt együtt vagyunk. Nem azért vagyunk így együtt, mert összeálltunk és elterveztük, hogy jó lenne valamiféle egyházi tömörülést létrehozni, hanem azért, mert velünk is, itt is, most is Isten akar tenni valamit: meg akar szólítani, bele akar szólni az életünkbe, rá akar mutatni a bűneinkre, meg akarja tisztítani a szívünket, új erőt akar önteni belénk. Tehát: a “Hiszek egy, közönséges, keresztyén anyaszentegyházat” azt jelenti: hiszem azt, hogy ezen a helyen, ebben a látható egybesereglésben megy végbe a Szentléleknek az a munkája, mellyel engem is bevon a megváltásba, és ezzel az örök élet részesévé tesz; hiszem, hogy ez a mostani egybegyülekezés az Isten által nekem adott alkalom és lehetőség arra, hogy a bűneimet megbánhassam, hogy megtérhessek és élhessek! Így van értelme hinni!

Így mondja azután Igénk: “Mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg...”. Kik ezek a mindnyájan? Részletezi az apostol: akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok - mindnyájan eggyé! Mai nyelven azt jelenti ez, hogy az egyház olyan csodálatos hely, ahol nincs különbség, igazán nincs különbség egyik meg a másik ember között. Nem számít, hogy az egyik ilyen műveltségű, a másik meg olyan, nem számít az, hogy ki honnan származott, milyen családi körből jött, milyen fajhoz tartozik, mely nyelvet beszéli, milyen nemzetiségű, korú, vagyonú - mert ott mindenki egyforma. Az Úr asztalánál nem ül föntebb a püspök, mint egy most konfirmált kisleány. Nem jut nagyobb darab kenyér egy egyetemi tanárnak, mint egy varrólánynak; nem kedvesebb vendég egy tudós teológus, mint egy szénégető erdei ember; nincs nagyobb súlya egy jól kereső, autón érkező hírességnek, mint egy öreg, rokkant nyugdíjasnak. Az egyház, a gyülekezet végre igazán egy olyan hely ebben a világban, ahol az egymással való összetartozás nagyobb és erősebb, mint az egymástól való különbözés. Itt a legerősebb összetartó erő maga Jézus, tehát az, hogy mindnyájan Krisztushoz tartozunk, egy az Urunk, a Megváltónk, az Istenünk, egy az Édesatyánk. Az az ember, aki melletted ül itt most, ha nem ismered is, a testvéred! Ugyanannak az Atyának ugyanolyan kedves gyermeke, mint te vagy. Ez az, amit az Apostoli Hitvallásban így mondunk: “hiszek egy közönséges... anyaszentegyházat”! Közönséges az egyház, vagyis egyetemes, általános, görögösen: katolikus. Mindenféle határon és válaszfalon és különbözőségen felülemelkedő, minden távolságot átérő és áthidaló nagy, családi közösség.

És egy az egyház, tehát tulajdonképpen csak egyetlen egy egyház van az egész föld kerekségén. Ne tévesszen meg az, hogy sok mindenféle elnevezésű keresztyén felekezetre tagolódik szét a Jézusban hívők serege, mert az egyház akkor is egy. A fának is sok ága van, mégis egy fa az. Egy élő organizmus, egy nagy nyáj is lehet különböző aklokra szétosztva, akkor is egy nyáj az, egy és ugyanannak a pásztornak a nagy nyája! Mi is, itt és most, ebben az összegyülekezésben az egy közönséges anyaszentegyháznak vagyunk az egyik látható darabja. És a legnagyobb szolgálata ma az egyháznak a világban éppen az, hogy ezt a nagy, összetartozó családi közösség mivoltát minél gyakorlatibb valóságban élje meg, tegye láthatóvá. Hiszen az általános emberi közösség ma azon a ponton van, hogy egészen tönkremegy. Különös folyamat ez: míg a közlekedési eszközök egyre tökéletesebbé válnak, a hírközlés is hihetetlen módon fölgyorsul, úgy, hogy szinte eltűnnek a távolságok a földrészek között, addig szinte ugyanilyen mértékben romlik az emberi közösség ügye, mélyülnek a szakadékok, feszülnek az ellentétek, robbannak a szenvedélyek egymás ellen. Mekkora lehetőség - talán az egyetlen lehetőség - rejlik az emberi közösség megmentésére abban, hogy az egész földkerekségen több mint ezer különböző emberi nyelven hirdettetik az evangélium, több, mint ezer nyelven vallják Úrnak Jézus Krisztust! Ezek, akik ezernél is több nyelven mondják naponként: Mi Atyánk..., ezek mindnyájan egy Lélek által egy testté kereszteltettek meg, egy Lélekkel itattattak meg! Megvan hát az egész földet átölelő, nagy testvéri és családi közösség, amivel pótolhatatlan segítséget nyújthat az egyház az emberiségnek. Kezdj hozzá ehhez a szolgálathoz úgy, hogy megismerkedsz a melletted ülővel, rámosolyogsz a másik gyülekezeti tagra, több megértést, szeretetet, türelmet tanúsítasz a családoddal szemben, több derűt, bizalmat, szolgálatkészséget viszel ki innen az emberek közé, a világba.

Erre utal különben hitvallásunknak az egyház gyakorlati lényegét kifejező megjelölése: “Szenteknek egyessége”. Az egyház tagjai “szentek”. Nem azt jelenti ez, hogy jobb emberek, mint mások. Nem! Az egyház tagjai is éppen úgy emberek, tehát gyarló, bűnökkel megterhelt lények, mint mások. Ugye egy orvosi rendelőben, ha ott ül egy csomó várakozó ember, senki sem gondol arra, hogy micsoda beképzelt emberek ezek: azt hiszik, hogy ők egészségesebbek, mint mások! Sőt, aki ott ül, várva az orvosra, ezzel már mintegy éppen azt fejezi ki, hogy valahol nincs rendben az egészségi állapota. Nos, ugyanígy, akik itt ülnek a gyülekezetben, éppen ezzel mintegy azt fejezik ki, hogy valami nincs rendben az életükben, éppen azért jönnek a nagy Orvoshoz, mert itt remélnek segítséget, tőle várnak gyógyulást. Az egyház nem derék emberek egybegyűlt tömege, hanem olyan bűnösöké, akik Jézushoz fordulnak segítségért, szabadulásért, erőért! Azért szentek, mert szent az a cél és az a szolgálat, amire elhívattak: tudniillik, hogy Jézusban megújulva, Jézus lelkiségét, szeretetét, örömét, békességét vigyék bele a világba. Ebben a törekvésükben az egyház tagjai támogatják egymást, segítik, kiegészítik egymást. Mi, akik Krisztushoz tartozunk, mindenféle problémánkban számíthatunk egymásra. Különböző kegyelmi ajándékaink vannak. Az egyiknek testi ereje van, bírja a nehéz munkát; a másik lélekben erős, és tud tanácsot adni az arra rászorulónak, és a kísértésekben való győzelemhez hozzásegíteni; a harmadik talán anyagilag tehetős, amivel ki tud segíteni valakit a nyomorúságából; van, aki jogászi, mérnöki, orvosi szaktudással rendelkezik, van, akinek sok ideje van, ráér imádságban ügyeket, problémákat hordozni Isten előtt. Nos, senkinél se rekedhet meg az, amit Istentől kapott, mintha az csak az ő magántulajdona lenne, hanem az ő révén forgalomba jut mások javára is, közkinccsé válik, közhaszon származik belőle. Így segíti ki az egyik ember a másikat.

Sokszor panaszkodnak emberek, hogy senki sem törődik velük, senki sem kérdi meg, mi van velük. Nos hát, ha neked valami fáj, valami lelki, anyagi vagy bármilyen problémád van, odamehetsz bizalommal bármelyik atyafihoz itt a gyülekezetben, elmondhatod neki, kérheted a segítségét. Vagy ha tudsz egy betegről, segítségre szoruló hittestvéredről valahol, bátran elmehetsz hozzá, segíthetsz neki. Mi jogon? Azon a jogon, hogy testvérek vagytok! Mert, ha te a Krisztushoz tartozol, akkor már többé nem vagy magányos, nem vagy egyedül: beleszülettél egy új családba, Isten famíliájába, a gyülekezetbe. Senki se élhet keresztyén életet magányosan, elszakadva a többi hívők közösségétől, imádságától, egymás erősítésétől. Te sem vagy magányos hívő, nem egyedül bandukolsz Jézus után, nem partizán módon harcolod a hit szép harcát, hanem beletagolódsz egy közösségbe, ahol megvan a helyed, a feladatod, ahol szükség van rád, és ahol szükséged van neked is a többiekre, a többiek imádságára, hitére, szeretetére, szolgálatára. Isten népéhez tartozol, Krisztus testéhez, beleépültél oda, ahol már Jézus kivívta a győzelmet. Ez az, amit a szentek egyességének mond a Hitvallás.

Persze, te sem lehetsz csak szemlélője, vagy élvezője ennek a közösségnek, hanem ugyanakkor aktív munkálója is. Aki nem hozza magával a saját imádságát, szeretetét, szolgálatát, hitét, az sohasem tapasztalja meg a gyülekezeti közösség igazi áldását! Mert úgy van az, hogy másokért munkálkodva erősödsz te magad is, másokat vigasztalva találod meg a magad számára is az igazi vigasztalást, másokat táplálva jut neked is elegendő lelki táplálék, testvéreidet Krisztushoz vezetve kerülsz te is közelebb Hozzá, és őket tanácsolva igazodsz el te magad is jobban e világban. Így él az egy, közönséges, keresztyén anyaszentegyház, a szentek egyességében. Segíts hát te is elfogadni a gyülekezeti közösségnek ezt az ajándékát és betölteni a gyülekezeti közösséggé válásnak ezt a feladatát!

Isten szívén megpihenve
Forrjon szívünk egybe hát,
Hitünk karja úgy ölelje
Édes Megváltónkat át!
Ő fejünk, mi néki tagja,
Ő a fény, mi színei;
Mi cselédek, Ő a gazda,
Ő miénk, Övéi mi.

(395. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1960. augusztus 28.

Az Apostoli Hitvallás magyarázata során eljutottunk addig a tételig, amelyet így vallunk a Hiszekegyben: “Onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat!” Erről szeretnék most beszélni. Tudom, hogy talán ez a legkevésbé “népszerű” tétele a hitvallásunknak. Mégpedig azért, mert az idők folyamán a sok fantasztikus képzelgés szinte egészen a fantasztikumok világába valószínűtlenítette Jézus visszajövetelének az egész problémáját. Próbáljuk meg hát nagyon józanul végiggondolni és megragadni a lényegét annak a hírnek, amelyik Jézus ítéletre való visszajöveteléről tudósít.

Mindenekelőtt szeretném nagyon kihangsúlyozni, hogy azért beszél róla a Hitvallás, és azért kell beszélnünk nekünk is erről, mert Jézus és az apostolok is beszéltek róla. Mégpedig igen gyakran! Szinte azt mondhatnám, az Újtestamentumban Istennek egyik legfőbb mondanivalója éppen az, hogy Jézus, Aki az idők teljességében eljött egyszer e világba, újra eljön az idők végén! Valaki megszámolta, hogy az Újtestamentum 280 fejezetében majdnem háromszázszor fordul elő Krisztus második eljövetelének a gondolata. Ha Isten Lelke szükségesnek tartotta ilyen rengeteg kijelentést, figyelmeztetést, tanítást adni erről a kérdésről, akkor bizonyára igen nagy jelentősége is van ennek reánk nézve. Jézus és az apostolok úgy beszélnek mindig erről a második eljövetelről, mint a jelen világkorszak végső aktusáról és egy új világkorszak nagy nyitányáról. Ezzel - Jézus újra eljövetelével - zárul a földi történelem, és kezdődik egy új életforma, az új ég és új föld világa. Az elmúlt régi és a megvalósuló új krízisében magasodik föl Jézus Krisztus, a maga ítélő és üdvözítő isteni hatalmának a teljes méltóságában!

A nehézséget a mi gondolkodásunk számára az okozza, hogy itt ütközünk bele igazán Jézus személyének örök titkába, vagyis abba, hogy Jézus Krisztus olyan ember volt közöttünk, akiben Isten jelent meg a földön. A Názáreti Jézus - az ember - ugyanakkor az Isten Krisztusa, az élő és hatalmas Isten megszemélyesítője, képviselője, képmása az emberek számára. Olyan ember, akiben a láthatatlan Isten kézzelfogható bizonyítékát adta az Ő valóságának, szeretetének, akaratának, jóságának, létének. És annak a Názáreti Jézusnak ez az isteni természete az, amibe mindig újra beleütközik az emberi ész, mert pontosan ez az, amit történetileg nem tudunk megragadni, amit a mi ok és okozati gondolati sémánkba nem tudunk beleilleszteni, ami túl van minden emberi elgondolhatóságon és lehetőségen. Jézus személyében jelenti ki magát Isten nekünk, embereknek, de mintegy inkognitóban, vagyis: elrejtve isteni dicsőségét, méltóságát, mennyei mineműségét egy földi, történelmi embernek az alakjába, belerejtezve mintegy a megvetett, szenvedő és halálra ítélt Jézusnak a szolgai formájába. A farizeusok, az írástudók, Pilátus, Heródes és még sokan mások csak ezt a történeti személyt látták, az ember Jézust. - Péter és András, Mária és Márta, Jakab és Máté, meg még nagyon sokan mások más egyebet is észrevettek, azt, amit János így foglalt szavakba: “láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14) És erre a fölismerésre nem történeti kutatás eredményeként jutottak, hanem a Benne való hit által. Tehát úgy, hogy hittek Benne!

Jézus személyének tehát az a nagy, örök titka, hogy Isten jelenti ki magát Benne. Az az örök Isten, Aki nem a teremtett élet formáiban, nem térben és időben él, és Aki Jézusban mintegy belement a teremtett élet formái közé, a tér és idő kategóriáihoz kötött emberi létbe. Ezért van az, hogy Jézus szavain és cselekedetein mindig újra átvillan valami érthetetlen, emberi lehetőségeinket és gondolatainkat szétfeszítő, szétrobbantó valami. Persze, hiszen abban az emberben Isten szól és működik! Ezért van az, hogy Jézus csodatételeiben, szenvedéseiben, halálában, feltámadásában és mennybemenetelében mintegy transzparensen átsugárzik egyfajta mennyei fény, az Ige dicsősége, Isten uralma és örökkévalósága, amit ha hit nélkül, pusztán emberi logikával mérlegel valaki, csupa érthetetlen ostobaságnak, lehetetlenségnek és bolondságnak lát. Tehát Jézus földi életét is a belé rejtett isteni természet teszi számunkra mindig problematikussá! Hogyne lenne hát érthetetlen és problematikus nekünk Jézus visszajövetele, mikor ott már egyenesen arról van szó, hogy ez az isteni minőség, isteni erő és hatalom kilép az elrejtettségből és teljes leplezetlenségében nyilatkozik meg. Az Ő visszajövetele azt jelenti, hogy lehull a lepel és Jézus Krisztus úgy fog megjelenni minden élőnek, ahogyan most uralkodik a mennyben az Atya jobbján. Az isteni mindenhatóság birtokában, mint annak végrehajtója jön vissza, kezében tartva egész egzisztenciánkat.

Tehát egyszer a maga teljes valóságában és rettenetességében mutatkozik meg majd a megvetett Jézus Krisztus egész isteni dicsősége. Teljes valóságában és rettenetességében fog lelepleződni az, hogy az a jászolbeli gyermek, meg az a keresztfán vonagló, megcsúfolt, rabszolgahalálra ítélt nyomorult ember, meg az a titokzatos Valaki, Akiben láthatatlanul hisz immár 2000 éve a keresztyének serege: valóban a világ Ura, valóban az élő és mindenható Isten maga! Íme, megjelenik mintegy az égnek felhőiben - mondja az Írás -, tehát ugyanolyan módon, mint ahogyan beleláthatatlanodott mennybemenetelekor az örökkévalóságba, most ugyanúgy előlép onnan... Mint a villámlás, amely ellátszik napkelettől napnyugatig, éppen úgy lesz lehetetlen jelenlétéről, vakító isteni dicsőségéről tudomást nem venni. Lelepleződik mindenki szeme láttára, azoknak is, akik várták, de azoknak is, akik nem várták. Meglátják, akik reménykedtek benne, de azok is, akik nem reménykedtek benne, akik hitték, és akik tagadták, akik szerették, és akik gyűlölték! Mert most már nemcsak úgy jön, mint a szívek királya, hanem mint a minden hatalmat és helyet átható világ Ura!

A mi gondolkozásunk, amely a tér és idő formáihoz van kötve, már akkor nehézségekbe ütközik, amikor a történelemben, a térben és időben elrejtett isteni kijelentéssel találkozik. Mennyivel inkább csődöt mondhat minden emberi fogalmunk és elképzelésünk, amikor Isten leplezetlen dicsőségéről és hatalmáról van szó! Olyan titok ez, amiről szinte beszélni is alig lehet, mert egyszerűen hiányzanak a szavaink és a felfogóképességünk hozzá. Maga Jézus is, amikor az újra való eljöveteléről beszélt, szinte dadogva mondta el azt, amit szinte nem is lehet szavakba foglalni. Ezért használt ilyen képeket, szimbólumokat, hogy “a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei megrendülnek.” (Mt 24,29), ami azt jelenti, hogy az egész világmindenség beleremeg abba az utolsó nagy ítéletbe. Ezek a nagyon is érzékelhető vonások az utolsó idők megrajzolásában arra vonatkoznak, hogy Jézus visszajövetelét nem lehet átvitt értelemben, képletesen felfogni, és úgy magyarázni, hogy az utolsó ítélet végső soron nem egyéb, mint lelkiismeretünknek valami fölfokozott működése. Jézus éppen azt akarta ezekkel a szavakkal velünk érzékeltetni, hogy az Ő személye és megváltó halála valóban az a mérték, amely szerint minden ember sorsa megítéltetik. És ez is kép: “Akkor feltetszik az ember Fiának jele az égen. És akkor sír a föld minden nemzetsége, és meglátják az embernek Fiát eljőni az ég felhőiben nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,30) Vagyis egy nagy szembesítés történik: ez a világ, amelyik elítélte Krisztust, most maga kerül Krisztus ítélete alá! És egyszer majd a keserű önvád könnyeit hullatják azok, akik azt hitték, hogy kikapcsolhatják Jézust, viszont örömkönnyekkel telik meg a szemük azoknak, akik már addig is mint Urukat szolgálták Őt. Igen: sír a föld minden nemzetsége... Csak az a kérdés, hogy a késő megbánás fájdalmában-e, vagy a hűség jutalmazásának a hálás örömében sír akkor valaki? Akkor lesz az is, hogy minden térd meghajlik Jézus előtt, és minden nyelv vallja Őt. Csak az lesz a különbség, hogy egyik a kétségbeesés kényszerével, másik pedig a célhoz való megérkezés ujjongásával hódol majd a mindenség Urának!

Itt, a földi életben, sokszor meginog a hitünk. Olyan érthetetlen dolgok történnek, olyan kevés látszik Krisztus eget-földet átható uralmából, olyan nagy diadalt arat olykor a Gonosz a földön, hogy megkísért a gondolat: igaz-e hát, amit hiszünk, igaz-e a megváltás, nem volt-e hiábavaló a golgotai kereszt? Ura-e még Isten e világnak, törődik-e egyáltalán a földi történelemmel, van-e értelme az istenfélő életnek? Nos, Jézus visszajövetele éppen ezt jelenti, hogy eljön egyszer az a pillanat, amikor kétségtelenül kiderül, hogy azoknak volt igazuk, akik hittek Benne, amikor bebizonyosodik, hogy érdemes volt vállalni áldozatot, tűrést, szenvedést, üldöztetést is Jézusért. Érdemes volt az embernek megtagadni önmagát, fölvenni magára az Ő keresztjét és követni Őt a szeretetben, jóságban, szolgálatban, önzetlenségben, tisztaságban. Akkor derül ki, hogy igaz minden, amit ígért, amit mondott, amit tett! Ámulva látjuk majd akkor, mennyire igaz, hogy az Ő vére megtisztít minden bűntől, hogy halála érdeméért megbocsáttattak a bűneim. Mennyire igaz, hogy feltámadása számomra is utat nyitott az örök életbe, és valóban úgy van az, hogy a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy, örök dicsőséget szerez nekünk. Sokkal igazabb, mint ahogy el tudtuk hinni, hogy van Isten, van megváltás, van örök élet, van mennyei boldogság. Van értelme a hitnek, a keresztyén reménységnek, a szolgáló szeretetnek! Valóban boldogok, akik nem látnak és hisznek! Mert egyszer lehull a lepel, és boldogan látjuk, szemléljük, érzékeljük majd mindazt, amit látatlanban hittünk.

Mindannak, amit Jézus visszajöveteléről tudunk, a gyakorlati következményét maga Jézus ebben az egyetlen figyelmeztető szóban foglalta össze: Vigyázzatok! - Tehát vigyázzatok, vagyis ne feledjétek soha, hogy valóban Jézus az Úr, a legfőbb hatalom a mindenségben! Mennyen és földön! Gúnyolódhatnak fölötte sokan, lebecsülhetik a Názáreti ácsmester fiát, letagadhatják még a valóságát is, mi tudjuk, hogy Aki a keresztfán meghalt és harmadnapon feltámadt, most is él, és minden látszat ellenére is Ő uralkodik, és minden az Ő láthatatlan dicsőségét szolgálja már most is a mindenségben. Vigyázzatok arra, hogy Őhozzá tartozzatok! Vigyázzatok, vagyis vegyétek komolyan mindazt, amit Ő valaha tett és mondott! Nem hiába tette, amit tett értetek a Golgotán, nem hiába bízta rátok Igéjét és Szentlelkét, nem hiába küldött benneteket a szeretet új parancsával az emberek közé. Mindezt számonkéri egyszer tőletek! Nem bánhattok akárhogy az emberekkel, nem tölthetitek akármint az időtöket, nem végezhetitek akárhogyan a munkátokat, mert egyszer mindenről számot kell adnotok! Vigyázzatok, és azzal a felelősségtudattal éljetek, hogy egyszer mindenről felelnetek kell Krisztus előtt! Tehát vigyázzatok arra, hogy mindig készen legyetek megjelenni erre a nagy, végső elszámolásra az Örök Bíró előtt!

Tudod mikor vagy készen? Akkor, ha gyönyörű hitvallásunk, a Heidelbergi Káté szavai szerint őszinte örömmel tudod elmondani: “Minden nyomorúságomban és háborúságomban felemelt fővel várom ítélőbírómat, Krisztust, aki előbb a Golgotán érettem már ott állott az Isten ítélőszéke előtt és rólam minden kárhoztatást elvett!” (52. Felelet) Nézzétek, az, Aki jön, hogy ítéljen, ugyanaz, Aki már előbb odaállt érettünk és helyettünk Isten ítélőszéke elé! Ez az egyetlen reményünk, hogy Ő ítélkezik felettünk! Erre legyetek készen mindenkor, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok!

Ámen

Dátum: 1960. június 25.

A Jézusról vallott hitismeretünknek azt a részét, amelyre ez a mai ünnep emlékeztet bennünket, a keresztyén egyház ősidők óta így foglalta szavakba: “Felméne mennyekbe; ül a mindenható Atya Istennek jobbján”. Amikor az Apostoli Hitvallásnak ezt a most soron következő részét szeretném magyarázni, nem mondok semmi újat, inkább csak összefoglalom Jézus mennybemenetele tényének néhány olyan tanítását, amiről már máskor is volt szó itt közöttünk. Nézzük hát, micsoda áldásait vehetjük annak, hogy Jézus “A ki Istennek jobbján van, felmenvén a mennybe; a kinek alávettettek az angyalok, hatalmasságok és erők.”

Először is: minden, ami ezen az ünnepen történt, és ami ennek az ünnepnek az eseményeit elmondja, az a menny felé irányítja a tekintetünket. Tehát a gondolatainkat, a szívünket ebből a világból arra a másik világra tereli, a láthatókról a láthatatlanokra vonja, Isten láthatatlan mennyei világát helyezi az érdeklődés középpontjába. Tehát Jézus mennybemenetele nemcsak történeti tény, nemcsak arról beszél, hogy egyszer valamikor régen egy ilyen csoda is megtörtént, hogy valaki az emberek szeme láttára átment ebből a világból abba a másik, láthatatlan világba, hanem az a régi-régi csodálatos esemény egy nagy felfelé mutatás, nagy figyelmeztetés: emberek, oda tartoztok! El ne felejtsétek, hogy a ti végleges lakásotok a mennyben van, arrafelé haladtok! És erre a figyelmeztetésre ugyancsak szükségünk van mindnyájunknak! Mert áhítatos perceinkben beszélünk ugyan olyan dolgokról, hogy “nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” (Zsid 13,14), meg, hogy “idegenek és vándorok” (Zsid 11,13) vagyunk e földön, de valójában igen otthon érezzük magunkat ezen a földön, még ha az mindig csak tövist és bogáncskórót terem is a számunkra! Annyira, hogy kétségbeesünk, és végső tragédiának tartjuk, ha nekünk magunknak, vagy valamelyik hozzátartozónknak ebből a látható világból abba a láthatatlanba kell átmennie... Életünk sátorfáját olyan mélyen vertük bele ebbe a földi világba, mintha örökké itt akarnánk lakozni. Így azután a menny egészen kívül kerül a látókörünkön, az egész életszemléletünkön. Sőt, valljuk meg egészen őszintén: a menny, vagy a mennyország kicsit már régimódi fogalommá is vált a modern gondolkodás számára. A sokféle földi gond, rohanás, zaj között egészen meg is feledkezünk arról, hogy pedig mindnyájan a menny felé haladunk, hogy bizony minden múló perc és óra oda visz közelebb bennünket.

Tudom, hogy vannak még a templomba járók között is olyanok, akik nem is akarnak tudni semmiféle mennyről, túlvilágról, síron túli életről. Jó nekik itt - gondolják -, és ha meghalnak, akkor vége mindennek. Befejeződött az élet! Nos, Testvérek, meg vagyok győződve róla, hogy senki sem hal meg ilyen hitetlenségben. Mert, ha valaki egész életén át hitetlen volt is és nem hitt Istenben és az Ő láthatatlan világában, annak a láthatatlan isteni világnak a küszöbén meggyőződik róla, hogy tévedett! Ott, a küszöbön, ahol a látható és láthatatlan világ érintkezik, találkozik egymással, ott majd a hitetlen ember is kénytelen lesz megtudni, hogy Isten, Megváltó, örök élet, ítélet - tehát mindaz, amit tagadott - mégis létezik! Amikor majd testi szemei e világ látására becsukódnak, ugyanakkor a lelki szemei ama másik világ meglátására megnyílnak, akkor muszáj lesz - nem is hinni már, hanem látni, tudni mindazt, amit eddigi életében nem akart hinni! Említettem már, hadd mondjam el most is, hogy olvastam egyszer egy nagy tudású, de hitetlen egyetemi tanárról. Egész életét a tudománynak szentelte és a halálával is annak akart szolgálni. Tudósokat hívott az ágya köré, hogy figyeljék meg rajta a halál folyamatát. Egy ideig ő maga is beszámolt azokról a természeti folyamatokról, amelyeket önmagán észlelt, majd egyszerre elhallgatott. Hosszú hallgatás után hirtelen fölült az ágyában és felkiáltott: “Mégis van örökkévalóság!” ...és meghalt. Titokzatos pillanat lehet az, ott, a látható és a láthatatlan világ mezsgyéjén! Hogy mi történik abban a pillanatban az emberi lélek és az Isten Lelke között, az olyan titok, amit mindenki csak önmagánál él majd át. Én hiszem, hogy Isten Lelke képes még ebben a legutolsó pillanatban is hitre, üdvösségre vezetni egy eltévedt lelket. Van elkésett Isten-keresés is! De senki sem számíthat arra, hogy ha egész földi élete folyamán megvetette Isten kegyelmét, majd megtalálja még azt a halál pillanatában. Isten üdvözítő kegyelme megragadásának az ideje most van! “Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket” - hangzik a figyelmeztetés a Bibliában (Zsid 4,7b).

Látjátok? Ezért jó, hogy ez a mai ünnep fokozottan arra a láthatatlan világra, a mennyre irányítja a figyelmünket. Hiszen, ha nem is gondolunk rá sokat, egyszer mégis oda szeretnénk megérkezni mindnyájan, ugye? Nos hát, ne feledjük, ha valahova meg akarunk érkezni, akkor azon az úton kell járnunk, amelyik valóban oda is vezet! Ez az út pedig nem egyéb, mint maga Jézus! Ő mondta: “Én vagyok az út!” (Jn 14,6b) Nos, tehát azt olvassuk alapigénkben: Jézus az “Istennek jobbján van, felmenvén a mennybe”. Azt viszont az Ő saját szavaiból tudjuk, hogy miért van ott a mennyben. Éppen azért, hogy helyet készítsen számunkra, hogy előkészítse és fenntartsa a helyet azoknak, akik Őt Megváltójuknak ismerték meg, akik már itt a földön Őhozzá tartoznak. Isten iránt való igaz szeretet nélkül, Jézussal való közösség nélkül mit is tennél majd a mennyben, mit is keresnél ottan? Hiszen az a Vele való együttlét teljessége lesz majd! A Benne hívőknek már most meglehet az az öröme, hogy Urunk a mennyben készíti számukra a helyet! (Jn 14,2) Emlékeztek? Milyen jó volt gyermekkorunkban, mikor jól kijátszottuk magunkat, s utána kifáradva hazamentünk, ahol terített asztal, megvetett ágy várt ránk. Valaki előre elkészített mindent, mi már a készre érkeztünk. Még ennél is boldogabb kilátása, reménysége van Isten gyermekének. Mikor majd hazaér, talán fáradtan, éhesen, megsebesülve, a világ és a bűn fájó sebeivel a lelkén: készen várja egy boldog otthon. Berendezett öröklakás. Hiszen azért ment előre Jézus, hogy helyet készítsen ott a mennyben azoknak, akik hozzá tartoznak.

Az a tudat, hogy Jézus ott van és készíti a helyet nekünk is a mennyben, igen biztató fényt vetít a földi élet sokszor sötét útszakaszaira is. Hiszen ez azt jelenti, hogy az élet minden nehézségének, minden terhének és fájdalmának célja és értelme van. Mert minden, ami Isten gyermekeivel itt történik, arra való, hogy előkészítse, megérlelje, alkalmassá tegye őket az örök életre, a mennyei létre. Ha valaki ennek a boldog reménységnek a fényében jár, a legsötétebb, legkilátástalanabb életút is megvilágosodik számára. Elnémulnak a panaszok, felszáradnak a könnyek, új erőt, bátorságot kap az ember, hiszen nagy örömben van része: útban van hazafelé!

De itt hadd hangsúlyozzam ki nagyon, amit már olyan sokszor elmondtam, hogy nem két életünk van - egy ideiglenes itt a földön és egy örökkévaló a mennyben -, hanem egy. Tehát nem úgy van az, hogy van egy 40-60-80 évnyi földi életünk, és utána kezdődik az örök életünk. Nem úgy van ez, hogy van az idő, azután egy ponton végződik az idő, és ott kezdődik az örökkévalóság. Az örökkévalóság nem túl van az időn, hanem fölötte. - A menny nem valahol túl van a csillagokon, meg a Földön, hanem azok fölött. Olyanformán, hogy körülveszi az a láthatatlan világ ezt a láthatót. A föld minden pontjához egyformán közel van a menny, az idő minden másodpercét hordja az örökkévalóság.

Éppen ezért Jézus mennybemenetele nem jelent búcsúzást, elválást a földi élettől, ellenkezőleg: maradéktalan beteljesedését jelenti annak az ígéretnek, amit így mondott: “ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (Mt 28,20) Mert amikor Jézus a mennybe ment, akkor ez nem azt jelenti, hogy valahová messze távozott tőlünk, hanem azt, hogy a testi szemekkel látható létből a testi szemekkel már nem látható létezésbe ment át. Úgy szoktam mondani: beleláthatatlandott az örökkévalóságba, visszatért oda, ahonnét jött: Isten mennyei, szellemi világába! Tehát most is éppen olyan valóságosan, ténylegesen és igazán velünk van, mint akkor, amikor testileg is e földön járt. Két különbség van csupán az akkor és a most között: akkor látták is, most láthatatlan; akkor csak egy bizonyos helyen lehetett jelen a tér és idő korlátai között, most pedig mindenütt és mindenkor jelen van, mert nem korlátozza már a tér és az idő, mert a menny fölötte van a földnek. Ugyanez a Jézus szól hát hozzád ma is, néz a szemedbe, fogja meg a kezedet, gyógyítja meg a bajodat, tisztítja meg a szívedet, mint akit a Bibliából megismertél, de nem valahonnét a Genezáreti tó partjáról és nem 2000 esztendő múltjából szól és nyúl feléd, hanem belélegezhető közelségből: a mennyből... Számíthatsz rá, szólhatsz Hozzá, fölfoghatod a hatását, kérheted a tanácsát meg a segítségét, csak éppen egyet nem tehetsz: nem láthatod! Viszont a hiteddel megragadhatod és érzékelheted! Mert élő valóságában ott van most is melletted!

És ez a láthatatlan Valaki, aki ott van melletted, olyan hatalmas Valaki, “a kinek alávettettek az angyalok, hatalmasságok és erők” - mondja az Igénk. Ezt a kijelentést régen jobban tudták értékelni, mert az antik világban az élet minden jelensége mögött bálvány-istenek hatalmát, démonikus erőket véltek. Benépesítette a képzelet az egész életet istenekkel. Volt olyan istenség, amelyik emberáldozatokat követelt. Olyan is volt, melyet hódolói az érzéki vágyak tomboló kielégítésével tiszteltek. Volt rengeteg apróbb-nagyobb bálványisten, melyeket milliók imádtak, és amelyek rengeteg áldozatot követeltek. Ma már tudjuk, hogy mindazok az istenképek, bálványalakok az emberi képzelet szüleményei, és mégis, a modern, felvilágosodott korban is tovább élnek, milliók fölött uralkodnak, szinte lelki rabszolgaságban tartják a világot. A háború-isten például ma is rettegett hatalom, ma is megmérhetetlen áldozatot követel pénzben és emberi életben. Az érzékiség-istene, amelyik széttört házasságokkal táplálkozik, nagyobb tömegek fölött uralkodik ma, mint valaha! Nem halt meg a pénz-istene sem, tömérdek verejtéket és könnyet követel egyre szaporodó hódolóitól. Az apró szenvedélyek kicsi bálványai is élnek és rengeteg embernek kötözik meg az akaratát. Péter apostolék idejében úgy hívták ezeket a kisebb-nagyobb bálvány-isteneket, hogy “angyalok, hatalmasságok, és erők”, ma pedig úgy: ital, szerelem, bosszúvágy, gyűlölet, idő, gép. Mindegy, minek hívjuk, a lényeg az, hogy ma is éppen úgy megkövetelik az áldozatokat, mint az antik korban. És azért a kis látszatélvezetért, amit adnak, kifosztják a szegény emberiség testét és lelkét!

Nos hát, a mennybemenetel napján újra meghirdeti Isten a nagy győzelmet: “Felméne mennyekbe; ül a mindenható Atya Istennek jobbján”. Azt jelenti ez, hogy aki Jézushoz tartozik, annak nem kell többé ezeknek az “angyaloknak, hatalmasságoknak és erőknek” szolgálni! Milyen nagyszerű, hogy nekünk olyan Istenünk van, Aki nem tőlünk követel áldozatot, hanem éppen megfordítva: Aki maga hozott áldozatot értünk és cserébe semmi mást nem kér, csak a bűneink beismerését! Micsoda kegyelem az, hogy nekünk csak egyetlen Urunk van! Mégpedig olyan Urunk, akiről a legutolsó kép, amit még láttak belőle az emberek, az volt, hogy “felemelvén az ő kezeit, megáldá őket!” (Lk 24,50b) És miközben így áldotta őket, ezzel láthatatlanodott bele az örökkévalóságba. Mintha csak ezzel is biztatna bennünket, hogy lám, nem csak egy isten-eszme az, amiben hiszünk, hanem az igazán élő valóságos Isten az, Akinek a kezei áldóan terjednek ki ma is a föld felett! Ne szolgáljatok hát más egyéb hatalmasságoknak, erőknek! Nem kell! Nem muszáj! Megszabadultatok minden bálvány-isten alól Az által, “a kinek alávettettek az angyalok, hatalmasságok és erők”! - mondja alapigénk.

Meg van írva, hogy: “Jézus nevére minden térd meghajoljon, menynyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,10-11) Hajoljon hát meg a mi térdünk már most, amíg nem késő, amíg az a láthatatlan kéz áldóan terjed ki fölöttünk, kegyelmet osztva a Néki meghódolóknak!

Ámen

Dátum: 1960. május 26. Áldozócsütörtök.

Jézus sokszor mondott olyan dolgokat, hogy az embernek a lélegzete elakad a megdöbbenéstől... Például amikor önmagát Isten Fiának mondta, vagy amikor egyszerűen kijelentette: “Én vagyok... az igazság...” (Jn 14,6) Máskor meg így szólt: “Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30); “A ki engem látott, látta az Atyát...” (Jn14,9b). De a sok hatalmas kijelentése közül is talán ez a most felolvasott mondása a leghatalmasabb, amiben legjobban lepleződik le isteni valóságának a titka előttünk.
Még a nagy húsvéti eseményt megelőzően hangzott el ez a kijelentése Urunknak, amikor vigasztalta Mártát Lázár halála alkalmával. El tudom képzelni, milyen keveset érthetett belőle Márta, hiszen ekkor még a legmerészebb képzelettel se álmodhatott senki arról a csodáról, ami húsvét reggelén történt. Mi azonban már a megnyílt sírtól visszatekintve hallhatjuk Jézusnak ezt az isteni öntudattal telt kijelentését: “Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz énbennem, ha meghal is él!” - mondja alapigénkben.
Ennek az Igének a megvilágításában szeretnék beszélni most arról a szent csodáról, amit a keresztyén egyház 2000 éve így vall és hirdet Jézusról: “... harmadnapon halottaiból feltámada!”

Nos tehát, azt mondja Jézus: “Én vagyok a feltámadás!” Hallatlan kijelentés! Ilyet ember se azelőtt, se azóta nem merészelt még mondani önmagáról. És valóban: ember szájában képtelenségnek, sőt őrültségnek hangzik! Ilyet komolyan csak az mondhatott, aki már akkor tudta, hogy olyan valami fog vele történni, ami még sohasem történt meg senkivel a világon: legyőzi a halált! Mert ez történt húsvétkor! Egy konkrét, nem ideális, hanem reális föltámadás a halálból! Az, hogy abból a halál-tengerből, amibe évezredek óta generációról-generációra milliók merültek és merülnek ma is mindig alá, és amelyikből még soha senki elő nem került: ez az egy valaki feljött és diadalmasan kiszállt belőle! Azt mondhatná most valaki: de hiszen Lázár is feltámadt a halálból, meg a naini ifjú, meg Jairus leánya. Hiszen akkor nem Jézus az első és egyedüli! - De igen! Mert Jézus nem úgy támadt föl halálából, mint Lázár, meg a többi! Azok mind ebbe a földi életbe támadtak vissza, mintegy visszajöttek a halálból ebbe az életbe, a halálon inneni létformába, a mulandóságba, Jézus pedig a halálon át, végig, a halál valóságán keresztül a túlsó oldalra, az örökkévalóságba hatolt át feltámadásával. A húsvét tehát nem a mulandó életbe való ideiglenes visszatérés, hanem nagy, merész, döntő, útnyitó előretörés az örök életbe! Húsvétkor Jézus nem e mulandó világ börtönébe tért vissza, amibe karácsonykor beleszületett, belezsugorodott, hanem éppen kitört a börtönből, az örök élet szabadságába.

Ha csak úgy támadt volna fel, mint Lázár, vagy Jairus leánykája, talán nagyon örvendetes, drága és áldott dolog lett volna az akkori tanítványok kis társaságának, de előbb-utóbb újra meg kellett volna halnia, mint Lázárnak. De - áldott legyen érte -, nem így támadott fel, hanem úgy, hogy győzelmet aratott a halál felett! Őrajta többé már nem úr a halál, hanem megvert ellenség, legyőzött hatalom! Ez történt húsvétkor: A halálnál is erősebb élet-energia diadala a halál fölött. Ilyen hallatlanul nagy dolgot jelent ez a hír, hogy feltámadott!

De nézzétek, Jézus kijelentésében még ennél is nagyobbról, többről van szó! Nem azt mondja, hogy: feltámadtam a halálból! Tehát Jézus itt nem egy történeti tényt ismertet, nem egy régmúlt eseményt közöl száraz tárgyilagossággal, hanem kijelenti: “Én vagyok a feltámadás!” És ezzel a szavával egyszerre megszünteti a múlt és jelen közötti távolságot, mintegy egyidejűvé lesz velem, énvelem! Élő valóságában áll elém és szólít meg: “Én vagyok a feltámadás!” Figyeljük csak meg, azt mondja: “Én vagyok a feltámadás”. Tehát a mi egész keresztyén hitünk egy élő valakire összpontosul, egy Én-re alapul. Nem egy múltbeli eseményre, nem egy történeti tényre csupán, ami valamikor régen, valahol messze innen megtörtént. Nem! Sokkal hatalmasabban, mélyebben, gazdagabban: annak a történeti ténynek a főszereplőjére, végrehajtójára, magára a feltámadott, élő személyre, Jézusra!

És tudjátok, hogy ez milyen nagyszerű? Hiszen az a történeti tény, az a múltbeli személy, akármilyen lélegzetelállító volt is, nem tud idejönni hozzánk, az ott marad a múltban, a majdnem 2000 esztendős távolságban tőlünk! Mint ahogyan Nagy Lajos, vagy Mátyás király hajdani dicsősége is megdobogtatja a magyar szívet, de az ember kicsit szomorkásan gondol rá, hogy sajnos: régen volt!

A húsvét, Jézus feltámadásának nagy eseménye hatalmas tény volt, de régen volt! Viszont az a Valaki, Aki akkor régen feltámadott, az élő Jézus: egyszerűen átlépi a közbül lévő évszázadokat, egészen a mai napig. Belép ide, elénk áll és megszólít: “Én vagyok a feltámadás!” És ezzel a feltámadás tényét mintegy kiragadja abból a régmúlt pillanatból és távoli helyről, és a ma realitásává teszi, mintha azt mondaná: A halálból való feltámadás ténye az én feltámadásommal nem fejeződik be, nem fejeződött be, dehogy! Sőt, éppen elkezdődött! Az én feltámadásommal az élet-erőm nem merült ki, sőt, az csak az első hatalmas lökés volt, ami áttörte a halál masszív falát, rést ütött rajta! Velem elindult egy folyamat: a halál legyőzése a feltámadás által, és most a te számodra is én vagyok a feltámadás erőmű-telepe! Tessék: prezentálom neked a feltámadást! Kell? Szükséged van rá? Nos: “Én vagyok a feltámadás!”

Hogyne kellene! Kell bizony, mindnyájunknak! Hiszen ha arra gondolunk, hogy a nagy kaszás most is ott áll rettentő szerszámával mindnyájunk mögött, hogy semmi sem bizonyosabb ebben a bizonytalan életben, mint a halál, hogy mindenki, aki csak él, egyszer kétségtelenül a halál álmát fogja majd aludni: akkor a feltámadás reménysége, sőt bizonyossága nélkül az egész élet értelmetlenné válnék! Tele van ez a földi élet olyan rémekkel, talányokkal, érthetetlen történésekkel, amikbe a feltámadás hite nélkül egészen bele lehetne zavarodni. A halálon inneni élet csupa zűrzavar a halálon túli élet bizonyossága nélkül. Aki elveszítette hitét a túlvilági életben, lassan elveszíti minden bizalmát az evilági életben is. Kell, óh, de kell a feltámadás! Kell, nagyon kell a feltámadás, de nemcsak akkor, amikor majd valamelyik temetőben nyugszik a holttestünk, hanem már előbb is, most is! Jézus szava épp erre utal, hiszen így mondja: “Én vagyok a feltámadás”. Nem én leszek, majd ha meghaltatok, hanem én vagyok, most, itt, már a földön, a jelenben! Mert akkor is lehet valaki halott, ha él - úgy is lehet valaki halott, hogy észre se veszi, hogy közben mozog, beszél, cselekszik, örül, dolgozik... Mégis halott! Óh, de sok meghalt boldogságnak, kihűlt szívnek, halott egyháznak, de rengeteg halottá vált családi életnek, halott hitnek, szeretetnek és reménységnek lenne szüksége a feltámadásra!

Óh, de borzasztó az a halál, ami olykor egy-egy fiatalnak a hideg, érzéketlen szemén át néz ki ránk! Óh, de fájdalmas az a halál, ami egy-egy csalódott embernek a blazírt, közömbös arcán tükröződik. Óh, de fájdalmas az a halál, ami olykor egyébként kedves férfiak vagy nők gyűlölködő, vagy parázna indulataiból árad széjjel... Micsoda halál lehet az az élet, amelybe valaki annyira belekeseredik, hogy fölsír: bár inkább meghalnék!
Az egész földi élet sír a feltámadás után. Nohát, éppen ezt hozza Jézus, a feltámadást. “Én vagyok a feltámadás és az élet!” - mondja nemcsak a sírban fekvő halottaknak - azok számára is, kétségtelenül, ők is Jézus által élnek majd -, hanem a földön élő “halottak”, a halott élők számára is ugyanezt mondja: “Én vagyok a feltámadás!” Nincs az a halál, se lelki, se fizikai, se erkölcsi, se érzelmi, de semmiféle halálos állapot, aminél ne volna még hatalmasabb erő a feltámadás!
És ha Jézus valakit a maga feltámadás-erejével megragad, akkor, mint a traktor az elakadt járművet, úgy kezdi kihúzni a lelket a halálból! Mindnyájunk élete megrekedt, valahol elakadt. Az egyik beleragadt a saját gőgjébe, vagy talán éppen a kisebbrendűségi érzésébe, a másik az anyagi gondoktól, a mammon hatalmától nem bír szabadulni, a harmadikat megbénítja egy halálos szenvedély, a negyediket fogva tartja egy félelem, megigéz egy szép arc, vagy egy titkos bűn, vagy valami szomorúság, vagy a másik tehetetlensége. Csupa pusztító erő... Halálos ölelésben dermed meg mindannyiunk élete!

Nos, Jézus minden ilyen kátyúból, a halálnak minden szorításából ki tudja vonni a lelkedet, az életedet, meg a családodat, meg az egyházadat - az egész világot! Hiszen Ő a feltámadás! Csak kössed oda magadat Őhozzá, mint az elakadt járművet a traktorhoz, jó erősen, és majd az Ő feltámadásának az ereje, ne félj, egészen bizonyosan kiemel a bűnnek, a halálnak a lehúzó valóságából egy tisztultabb, boldogabb, szabadabb életre!

Így mondta Ő is alapigénkben: “A ki hisz énbennem, ha meghal is, él!” Aki hisz Őbenne, aki hiszi, hogy Ő valóban a feltámadás és az élet! Aki hisz! Tehát: nem az, aki megérti, az sem, aki az értelmével tisztán látja a titkot, vagy aki esetleg megoldotta logikai úton a feltámadás csodáját! Nem! Hanem: aki hiszi! Hiszi azt, hogy Jézus a feltámadás és az élet! Hiszi! De nem úgy, mint ahogyan a gyermek elhiszi a mesét, ami az óriásokról, meg törpékről, meg a tündérekről szól, hanem úgy, ahogyan a menyasszony hiszi el a vőlegénye szerelmét, ahogyan a menyasszony hisz a vőlegényében, akihez egy életre köti hozzá az életét.

Igen: a keresztyén hit éppen nem hiszékenység - ne félj te attól, hogy tudománytalanná válsz, ha hiszel -, hanem összekapcsolódás egy személlyel, élő viszonyulás Valakihez, bizalomteljes magad-odaadása Valakinek! Ebben az üzenetben: “Én vagyok a feltámadás és az élet”, maga a Feltámadott áll eléd. Ha ezt hiszed, vagyis ha rá mered bízni magad, rá mered tenni erre a hitre az életedet, akkor egyszerre meg is ragad a feltámadott Jézus valóságosan, és te akkor kezdesz el igazán élni! Mert Jézus feltámadása a mi számunkra az ÉLETET jelenti, csupa nagybetűvel, az igazi, a teljes, a tartalmas, a nagyszerű, a boldog életet. Olyan életet, amire minden embernek vágyik a lelke, különösen, amíg fiatal. És ez az élet romolhatatlan élet, nem tudja megrontani semmi, se szomorúság, se csapás, sem a nagy rém: az öregedés, sőt, még a halál sem! Olyan élet ez, amely a legteljesebb kilátástalanságban is dalol, mint Pál és Silás a börtönben, amelyik a ráboruló halálban is a megnyílt eget szemléli, mint István vértanú a rázúduló kőzáporban.

Mert élni nem azt jelenti, hogy habzsolom az élvezeteket, amiket egy rövid földi tartózkodás nyújthat; megkaparintok magamnak mindent, ami a kényelmemet, hiúságomat, nagyravágyásomat kielégítheti, és közben rettegek mindentől, ami ebben megakadályozhat, ami az örömeimet lehervaszthatja... Hiszem a földi életet - de a földi élet nem az egész élet! A feltámadás éppen azt jelenti, hogy az igazi élet sokkal több ennél! A jéghegynek is csak az egy hetede látszik, hat hetede el van rejtve a szem elől. A világ az ember életének csak ezt a látható egy hetedét nevezi életnek, de aki hisz Jézusban, az látja a többit is, a nagyobbat, az örökkévalót! Sőt, az egyben látja a kettőt. Igazán élni csak az örökkévalóság távlatában lehet, mert hiszen ténylegesen egy is! Kitekintve a feltámadás résén át, a feltámadás fényében és erejében élni gyakorlatilag azt jelenti, hogy elkezdek úgy élni, ahogyan az a magam erejéből nem futná. Elkezdek megbocsátani ott, ahol harag és megbántás történt. Elkezdek türelmes lenni a legnagyobb idegesség közepette. Megpróbálok világítani a sötétségben, örömet vinni a szomorúságba, átvenni magamra az önző emberek terhét, tiszta szemmel nézni bele tisztátalan szívekbe, nem aggodalmaskodni a mindennapi élet gondjai között, derűs bizalommal nézni a jövő felé. - Ez a feltámadás, ez az élet! A feltámadás titkát nem megérteni kell, nem is lehet, hanem megélni, mert azt lehet! A Feltámadottban való hit által maga Jézus lesz életté az emberben!

Atyámfiai, a húsvét örömünnep, diadalünnep! Ne aggódjatok hát, ne szomorkodjatok, ne csüggedjetek, ne veszítsétek el a reményt soha: Jézus él, és aki hisz Benne, az is él! Örüljünk hát ezen a diadalünnepen!

Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott;
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Alleluja!
Ha Ő fel nem támad, Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét, Zengjük ő dicséretét, Alleluja!
Alleluja, Alleluja! Alleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja!

185. ének

Ámen

Dátum: 1960. április 17. Húsvét vasárnap.

Nem tartozik ide szorosan, de mégis szeretnék megemlíteni valamit. Örülök, hogy minden mesterkedés nélkül úgy jött ki a lépés, hogy a Krisztus megfeszítéséről és haláláról szóló hitvallási rész tárgyalása éppen a mai vasárnapra, az ún. farsang vasárnapjára esett. Mintegy figyelmeztetés legyen ez arra, hogy az ember életének a vidám, fölszabadult, gondtalan órái és Jézus Krisztus véres keresztje ne legyenek ellentétben egymással! Bár minden örömünkben lenne valami a menny komolyságából, és bár minden jókedvünket megszentelné a golgotai tragédia! Bár minden kikapcsolódásunkba bekapcsolódhatnék a megváltás szentsége! Bár minden keresztyén ifjú és leány, férfi és nő úgy tudna szórakozni, farsangolni, hogy közben ne kellene levennie tekintetét a töviskoronás drága főről! Érzitek, milyen aktuális farsang vasárnapján a keresztről beszélni?!

Bevezetésül még egy másik dolgot is szeretnék megemlíteni. Érdekes, hogy az egyébként szűkszavú, diszkréten rövid evangéliumi tudósítások Jézus Krisztus halálának a körülményei leírásában egyszerre milyen bőbeszédűvé válnak! Nagy részletességgel terjednek ki a keresztre feszítés történetének minden apró mozzanatára. És ugyanezt látjuk az Apostoli Hitvallásban is, amely másutt ugyancsak nem pazarolja a szavakat, itt viszont részletezve sorolja föl pár óra eseményeinek az egymásutánját: “megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szálla alá poklokra.” Bizonyosan nem véletlen ez, sem az evangéliumokban, sem a Hitvallásban, hanem annak a jele, hogy Jézus keresztje az egész keresztyén hit tulajdonképpeni központja. Itt, a keresztnél van a lelkek nagy vízválasztója, a hit és a hitetlenség nagy ütközőpontja, az üdvösség és a kárhozat határa, az élet és halál fordulója. És ma is bizony pontosan úgy van, ahogyan Pál tapasztalta és írta: “Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.” (1Kor 1,18)

1) Nézzük hát először, mi is az a “keresztről való beszéd”? - Nos: pontosan az, amit a Hitvallás röviden így részletez: “megfeszítteték, meghala és eltemetteték.” Ezek történeti tények. Sok más embert megfeszítettek már, sok más ember is meghalt már, sok más embert is eltemettek már: ez történt Jézussal is, ezt tették az emberek a Názáreti Jézus nevű emberrel is. Se különösen kegyetlenebbül, se különösen kíméletesebben, mint másokkal, hanem ahogyan annak idején a gonosztevőket szokták megbüntetni, úgy jártak el Jézussal is. Őt is előbb megcsúfolták, lelkileg meggyötörték, köpésekkel, pofonokkal, gúnyos szavakkal, gyáva durvaságokkal megalázták. Azután összeverték. Az a negyven korbácsütés, amivel Pilátus megostoroztatta, olyan rettentő büntetés volt a rómaiaknál, hogy római állampolgáron nem is volt szabad végrehajtani, csak a meghódított ország népein. Az ólomvégű, ötágú korbács ütései a szó szoros értelmében lenyúzták a bőrt a kikötözött áldozat testéről. Legtöbbször már ebbe belehalt a nyomorult ember. Jézus Krisztus kibírta.

De hogy milyen lehetett utána, amikor Pilátus, újra elővezettetve Jézust és odaállíttatva őt a kiáltozó nép elé, így szólt: “Ímhol az ember” (Jn 19,5), erről fogalmat alkothatunk Ézsaiás prófétának ezekből a reá vonatkozó szavaiból: “...néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia...” (Ézs 53,2-3) Nem csoda, ha a súlyos kereszt alatt, amit neki kellett a vállán a vesztőhelyre cipelnie, összeroskadt. Levették róla, és mással vitették tovább, de nem azért, hogy könnyítsenek a terhén, hanem hogy idő előtt meg ne haljon, mert így túl hamar vége lenne a kínlódásának. Azután kezén és lábán átvert szögekkel verték a keresztfára, hogy így lassan kínlódjék bele a halálba. Nem a vére folyt el, hanem egyre fokozódó görcs, izomláz és végül fulladás okozta halálát, mint általában minden keresztre feszített embernek.

Miután meghalt, eltemették. Ez az eltemetés ez a halál pecsétje. Íme, annyira igazán meghalt, hogy őt is eltemették, mint olyan valakit, aki feleslegessé vált, sőt zavaró lett az élők világában. Így történt! Emlékeztek reá, hiszen sokkal részletesebben írják le az evangéliumok, mint ahogyan én most megpróbáltam elmondani a jól ismert történetet. Ez a keresztről való beszéd! Tehát az, hogy: “megfeszítteték, meghala és eltemetteték”.

2) De hát mi abban a “bolondság”, ahogyan Pál mondja? Ebben az egyébként tragikus történeti tényben az a “bolondság”, amit Hitvallásunk e fölsoroláshoz még hozzáfűz, így: “Szálla alá poklokra”. Most ezzel a megjegyzéssel az egész keresztről való beszédet kiemeli a pusztán történelmi események keretéből, és az egészet az isteni megváltás aktusává teszi. Mert ez a megjegyzés, hogy: “szálla alá poklokra”, nem a megfeszítés, meghalás és eltemetés után soron következő lépcsőfoka a mélységnek. Nem azt jelenti, hogy miután megfeszítették, meghalt és eltemettetett, utána még valahova, a pokolra is le kellett szállnia valamit elvégezni ottan, hanem ez a “szálla alá poklokra” mintegy értelmezi az előtte lévő három szónak a jelentését. Tehát azt, hogy itt nem egy közönséges megfeszítés, halál és eltemetés történt, amilyen már nagyon sok volt ezen a földön, hanem itt valaki a poklot járta végig ebben a megfeszítésben, meghalásban és eltemetésben! És méghozzá az az ember, aki itt “megfeszítteték, meghala és eltemetteték”, az az ember: az Isten Fia, vagyis benne maga az Isten alázza meg és adja oda magát, Ő száll alá a poklokra!

Istennek egy emberi életben megtestesült szeretetével történt meg tehát az a szörnyűség, hogy “megfeszítteték, meghala és eltemetteték”. Isten itt egy rettentő ítéletet hajtott végre, mégpedig önmagán, de nyilván nem önmagáért - hanem valaki másért, más helyett! Valaki másról vette le ezzel az ítéletet, a büntetést, valakinek a helyébe lépett, valakit helyettesített akkor, amikor megfeszítették, meghalt és eltemették. Valakit a reá váró pokoltól, a kárhozattól mentett meg, váltott meg Isten ezzel a halállal.

És tudod, ki az a valaki, akiért Isten ilyen rettenetes áldozatot vállalt? Te vagy! Meg én! Isten Jézus Krisztusban magára vette azt, ami nekünk járna a mi bűneinkért, azért a sok-sok hitványságért, ami fölhalmozódott az életünkben. “Az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté!” (Ézs 53,6b) A tiedet is, az enyémet is. Ezért volt ez a megfeszítés, halál és eltemetés poklokra való alászállás: vagyis az Istentől való teljes elszakadás, az Isten haragjának a teljes terhe, az Isten bűnt büntető ítéletének a teljes érvényesülése, a hatalmas és szent Isten megsemmisítő átka a bűn fölött - maga a kárhozat! De hát, ha mindez helyettünk és érettünk történt, akkor itt megváltás történt! Akkor ez megváltás volt! Akkor ebben a pokolra alászálló meghalásban nem befejeződött, hanem elkezdődött valami, akkor itt nem elveszett egy jó ügy, hanem diadalra jutott a legjobb ügy, és akkor ebben a Jézust büntető ítéletben a mi számunkra felmentő ítélet van! Isten bűnbocsátó szeretete, új életet teremtő ereje sugárzik ránk! Akkor mi itt megtisztulhatunk, újjá születhetünk, egy egészen új életet kezdhetünk el! Akkor mi az Isten megváltott gyermekei vagyunk! Valaki érettünk áldozta föl az életét! Mi ezek után csak úgy élhetünk, mint akiket Isten saját magának megszerzett és így az Ő tulajdonaivá lettünk!

3) És látjátok: ez a bolondság! Ez a keresztről való beszéd bolondsága! Érthetetlensége, emberi logikával megfoghatatlan értelme. Hát nem balgaság ezt a régi-régi kivégzési jelenetet a világ középpontjának tartani, ahová összefut a föld kerekségén valaha élt, élő és majd még ezután születő emberek minden bűne, és ahonnan ugyanezekre az emberekre ugyanakkor kisugárzik az Isten megváltó szeretete? Az interkontinentális rakéták és atomerő világában nem túlságosan együgyű és eredménytelennek látszó próbálkozás-e az, hogy Isten a nagypénteki véres drámával akarja megváltani a világot? Nem állott volna Isten hatalmában valami más, valami erélyesebb eszköz a világ megmentésére, mint “csak” Jézus Krisztus kereszthalála, ami fölött a tudományhoz szokott elmék, a világlátott, tapasztalt koponyák fölényesen mosolyognak? Hát nem bolondság a keresztről való beszéd? De igen, az! Bolondság! Emberi logikánk számára mindig botránkoztató gondolat marad Jézus kereszthalálának a megváltó értelme. És ezt nem is lehet föloldani, modernizálni, megmagyarázni... Hitünk más tételeit, mint például a hat nap alatti teremtéstörténetet a modern tudományosság nyelvén is ki lehet fejteni, és így a mai ember gondolkozásához közel hozni, de a keresztről való beszéddel ezt nem lehet megtenni. Ezt akárhogy nézem, mindenképpen logikátlan, érthetetlen, abszurd valami! Botránkozás és bolondság!

De lám, éppen ez mutatja, hogy nem ember találta ki a megváltást. Az, hogy Jézus Krisztus haláláért nékünk üdvösségünk van: olyan gondolat, amire saját magunktól mi emberek sohase tudtunk volna rájönni, ami azért olyan idegen a mai logikánk számára, mert nem a mi gondolatunk, hanem Isten gondolata! És éppen ezért, aki lemond arról, hogy logikával ragadja meg a keresztről való beszédet, és el meri hinni, hogy Isten éppen az arról való beszéd révén ragadja meg őt, az egyszerre tapasztalni fogja, amit Pál mondott: hogy ez valóban Isten ereje! Tehát megtapasztalja - nem megérti, hanem megtapasztalja! -, hogy a keresztről való beszéd, az, hogy Jézus Krisztus “megfeszítteték, meghala és eltemetteték, szálla alá poklokra” - ez a “bolondság” ez az Isten ereje! Csodálatos, érthetetlen, de így van. Minél határozottabban hiszem, hogy Jézus Krisztus énértem is megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett és alászállott a poklokra, annál erőteljesebben kezd Ő maga élni, munkálkodni és uralkodni bennem! Valóban megmagyarázhatatlan, de úgy van igazán, hogy aki a lelki szemeivel hittel néz rá a megfeszített Jézusra, egyszerre úgy érzi, hogy átömlik belé is Isten ereje, és ennek az Erőnek a birtokában nincs többé kiszolgáltatva a saját bűnei uralmának. Vagyis jobbá válik, megváltozik, megszentelődik a keresztről való beszéd ereje által!

És végül még valamit: ugyanez az erő szabadít meg majd téged is, engem is az utolsó ítéleten az örök haláltól! Figyelmeztetlek benneteket, hogy soha mélyebben nem érzitek majd ennek a kereszthalálnak a nélkülözhetetlen voltát, mint a saját halálotok órájában! Amikor majd sem a technika fejlettsége, sem a pénz hatalma, sem a tudomány vívmánya nem tud segíteni, mert nincs ereje hozzá, akkor lesz majd a keresztről való beszéd hatalma a legerősebb, és nem hagyja cserben azokat, akik hisznek benne! Így olvastam: “A keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, a kik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje!” De vigyázzatok: aki a keresztről való beszédet elveti azért, mert az “bolondság”, az az örökkévalóságba szóló útlevelét tépi szét!

Valaki egyszer elmondta, mennyi lelki küzdelmet folytatott a keresztről való beszéd ellen. Először nem értette, sehogy sem értette. Azután bosszantotta, majd untatta. Néha megvigasztalta, végül az a gondolata támadt: “Ha mindaz igaz, hogy Jézus így feszíttetett meg, halt meg és temettetett el, szállott alá a poklokra, akkor én elveszett ember vagyok, ha továbbra sem hiszek benne.” - Ekkor nagy küzdelem indult meg benne, emberi értelme viaskodott az Isten gondolatával, míg végre megadta magát. Mert a keresztről való beszéd lett az egész megújult életének az alapja. Megtalálta a békességét.

Te is megteheted ugyanezt, még ma! Itt! Most! Könyörögjünk, hogy így lehessen:

Jézus, világ Megváltója,
Üdvösségem megadója,
Megfeszített Isten Fia,
Bűnömnek fán függődíja:
Jézus, engedd hozzád térnem,
Veled halnom, veled élnem.

(342. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1960. február 28.

Talán furcsa és szokatlan, hogy advent első vasárnapján, amikor a keresztyén egyház általában Krisztus eljövetelének a nagy reménységén örvendezik, én most mégis az Apostoli Hitvallásnak arról a tételéről szeretnék beszélni, hogy “szenvede Poncius Pilátus alatt”. Mégpedig nemcsak azért, mert igehirdetési rendünk szerint a hónap utolsó vasárnapján ez a tétel következik, hanem azért is, mert éppen az egyik leghatalmasabb adventi prófécia úgy szól az eljövendő Messiásról mint minden szenvedés emberéről, minden fájdalom férfiáról. Mint olyan valakiről, akinek testi-lelki kínjaiban utálatossá torzul az alakja, elveszett minden emberi méltósága és ékessége, aki elől elrejtjük orcánkat, mert nem lehet elviselni a látását, mert úgy néz ki a maga tenger nyomorúságában, mint aki "ostoroztatik, verettetik, kínoztatik Istentől". (Ézs 53,4) Igen: így beszél róla Ézsaiás próféta, így festi meg az Eljövendő alakját már 600 évvel az eljövetele előtt. Furcsa, de így van: annak a titokzatos Valakinek, Aki ott, abban a betlehemi istállóban született, Akinek a földön való megjelenésén angyalok ujjonganak, Akihez a pásztorok olyan ámuló örömmel elzarándokolnak, Aki előtt távolról érkezett bölcsek olyan hódolattal meghajolnak, Akit sok százan és ezren követtek és hallgattak: ennek a Názáreti Jézusnak szinte az egész életművét össze lehet foglalni ebben az egyetlen szóban: szenvedett!

Igen, jól mondtam: az egész életművét. Tudniillik az ember hajlandó lenne azt gondolni, hogy az Apostoli Hitvallásból itt kimaradt valami, mert az után, hogy “születék Szűz Máriától”, rögtön ez jön: “szenvede Poncius Pilátus alatt”. Mintha átugorná a hitvallás Jézusnak a születés és a Golgota között lévő élettörténetét. Hát közbül mi van? Nos, éppen közbül, ott a születés és a halál között van az, amit így mond a hitvallás: “szenvede”! Jézusnak az egész élete abból állt, hogy szenvedett! Hitvallásunk tehát nem ugorja át Jézus Krisztus megelőző élettörténetét, hanem ezzel a szóval, hogy “szenvede”, visszamutat földi életének nemcsak a végére, hanem az egész idejére és azt teljes egészében a szenvedés idejének mondja. Jézus egész élete benne van ebben a szóban: “szenvede”. Próbáljátok csak egyszer ebből a szempontból végignézni Jézus életét: meglátjátok, hogy nincs a világon még egy ember, akinek az egész élete, születésétől a haláláig, ennyire igazán a szenvedések tengerébe belemerült élet lett volna! Az alatt a harminc-egynéhány esztendő alatt, míg közöttünk élt, átélt minden szenvedést, testi-lelki fájdalmat, ami embert valaha érhet a földön!

Pedig sokféle szenvedés van a világon. Láttam már embert szenvedni például a hontalanság miatt: szép, boldog otthonát, egész élete művét egyik napról a másikra fújta el a háború vihara, semmije se maradt. Amikor találkoztunk, a nagy, erős férfinak elcsuklott a hangja és csak annyit tudott mondani: földönfutóvá lettem! Borzasztó érzés: sehová sem tartozni, sehol sem lenni otthon, földönfutóként járni idegen világban! Nos: Jézus Krisztus már így is született! Hiszen tudjátok: amikor megérkezett erre a földre, még egy vendégfogadóban sem volt hely a számára... Barmok között, istállóban látta meg a napvilágot. S attól kezdve élete végéig semmije sem volt, amit a magáénak mondhatott volna azon a kereszten kívül, amire fölfeszítették! Létezhet-e fájóbb hontalanság, mint az, hogy valakinek nincs a fejét hová lehajtania, holott az egész világ az Övé?! Jézus Krisztus végigélte azt, ami ma a világ egyik legnagyobb problémája: az otthontalanság szenvedését!

Láttam szenvedni szülőket a gyermekeik hálátlansága alatt. Egyszer egy megöregedett édesapa panaszolta, hogy mindent föláldozott a gyermekeiért, fiatalságát, erejét, élete egész szerzeményét, s most a gyermekei siettetnék a halálát, éreztetik vele, hogy milyen fölösleges már ebben az életben... Borzasztó lehet annak a szívnek a szenvedése, amelyikkel lassan szembefordul mindenki, akit szeretett! Ki ismerné ezt is jobban, mint éppen Jézus Krisztus! Soha senki még nem fordult annyi szeretettel az emberek felé, mint Ő, és soha senki felé nem fordultak az emberek annyi hálátlansággal, megvetéssel és gyűlölettel, mint Őfelé! Csupa áldozat, amit Ő tett másokért, csupa gyalázat, amit Ő kapott másoktól. Családja bolondnak tartja, népe vezetői istenkáromlónak, legszűkebb tanítványi köréből az egyik elárulja, a másik, akit Ő nevezett Kősziklának, megtagadja, a többi meg mind elhagyja... Népe, amelynek megváltására jött, kórusban üvölti: el vele! Feszítsd meg! Létezik-e fájóbb hálátlanság, mint az, hogy a szívét teszi ki valaki másokért, s azok durván belerúgnak?

És folytathatnám még tovább, de ki tudná szavakkal mind elmondani, mit érezhetett Jézus, amikor letartóztatták és két kezét - azt a két kezet! - összekötözték, amikor gonosz, sunyi, gyáva emberek törvényszéket ültek fölötte, az ártatlan fölött, amikor hamis vádak alapján kimondták reá a halálos ítéletet - az Élet urára! Amikor ököllel az arcába csaptak az Istennek, amikor az elszabadult emberi hitványság köpésekkel gyalázta meg a Szentet, amikor rászögezték a keresztre az egyetlen Jót, amikor görcsös haláltusájában fölzokogott: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mt 27,46) Egyszóval amikor elkövetkezett a rémségek rémsége az életében, az, amit előre megmondott, hogy “Az ember Fia emberek kezébe adatik; És megölik őt” - (Mt 17,22-23) -, vajon mit érezhetett a mi Urunk abban a rettenetes órában? Mert ez az "emberek kezébe adatás" rosszabb, mint ha a vadállatoknak vettetnék oda valaki! Olyan igazságtalanul, olyan megalázóan, olyan fájdalmasan csak az ember tudja bántani a másik embert. Szinte azt lehet érezni, hogy nem is elég ennyi gyötrelem kifejezésére az a szimpla szó, hogy "szenvedett"! Nincs az emberi beszédben olyan szó, ami a szenvedésnek azt a fogalmát és értékét kifejezni képes lenne, amit Jézus szenvedett!

Valóban: Jézus Krisztus egész élete elejétől fogva a kereszt egyre sötétedő árnyékában folyik le. Annyira, hogy szinte mintha egyenesen az lenne a célja, a rendeltetése, a feladata ennek az életnek, hogy szenvedjen! Mintha valami programszerűség, tervszerűség lenne ebben a fokozódó szenvedésben. Itt nem véletlenül alakultak úgy a körülmények, hogy ilyen tragikussá vált végül is ez az élet, hanem ennek így kellett lennie! Ő maga is így mondta: Az Ember Fiának Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a főpapok által, és meg kell öletnie... Tehát egy isteni KELL érvényesül ebben a szenvedésben. Akkor pedig ez a szenvedés nem passzív dolog, hanem aktív, más szóval: ez a szenvedés akció, cselekvés, szolgálat, isteni munka! Jézus legnagyobb tette ezen a földön: a szenvedés. Az, hogy szenvedett. Itt valami hallatlan nagy titokkal állunk szemben, mert ímé, Isten ezt a mérhetetlen szenvedést nemcsak megengedte, eltűrte - hanem így akarta, a gyalázatnak és a megaláztatásnak ezt az útját szándékosan választotta. Jézus Krisztus ezt a töméntelen szenvedést nem tehetetlenül tűrte, megadóan elviselte, hanem tudatos és szándékos engedelmességben magára vette, feladatként töltötte be, mint aki önként vállalt szolgálatot teljesít!

Van olyan szenvedés, amiből valami szép és jó származik. Mint például a kagyló szenvedéséből az igazgyöngy fénye; a költő szenvedéséből a műalkotás szépsége, az anya fájdalmából az új élet mosolya. Hát még, ha az Isten szenved, annak milyen produktív erőhatásai lehetnek?! Nos, valóban: mi célból történt ez a szenvedés? Ősi református káténk, a Heidelbergi Káté így válaszol erre a 37. kérdésre adott feleletben: “...Ő földi életének egész ideje alatt, különösen pedig annak végén, Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját testében-lelkében elhordozta, és pedig avégre, hogy e szenvedésével, mint egyetlenegy engesztelő-áldozattal a mi testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa és számunkra Istennek kegyelmét, az igazságot (megigazulást) és az örök életet megszerezze.”

Ez a szenvedés először is leleplezi annak a pici szónak a lényegét, amit úgy mondunk: bűn! Az a tény, hogy az Isten Fiának, a láthatatlan Isten látható képviselőjének csak szenvedni és meghalni lehetett ebben a világban, nagyon kétes jelleget ad ennek a világnak és lakóinak, meg az egész e világi életnek. Mi jót várhat ez a világ Istentől, ha Istennek csak szenvedés és megaláztatás jutott benne? Mi jót várhat Istentől az a világ, amelyben a főpapok és Poncius Pilátus, tehát egyházi és világi hatalom, utcai nép és tanítványok, tehát közel és távol valók, hívők és hitetlenek, vallásosság és vallástalanság nem tudtak mást tenni Istennel, mint elárulni, megtagadni, kigúnyolni, meghazudtolni, bántani, bántani, s megölni?!

Ez a mi bűnünk lényege! Bár meglátnád Jézus szenvedésében, hogy nem is érdemelsz mást - az egész világgal együtt -, mint Isten haragjának a súlyát! Mert Jézus Krisztus szenvedésében Isten bűnt büntető haragja is lelepleződik. Íme: ezt érdemli az Isten ellen lázadó ember, ezt a szenvedést, ezt a testi-lelki kínt, ezt a sorsot, amit Jézus életében és halálában látsz! Igen: a szenvedés Isten haragja! Az ideig tartó és örökkévaló szenvedés, a testi és lelki szenvedés valóban Isten büntetése, ahogyan az emberi lelkiismeret azt ösztönösen érzi is. De lám: ez a harag, ez a büntetés nem azt sújtja, aki megérdemelte, nem téged és engem, nem a világot, nem a főpapokat és Poncius Pilátust, hanem az egyetlen ártatlant: Jézus Krisztust! Az evangéliumnak a legmélyebb titka az, hogy az ember-Jézusban Isten maga lép a bűnös ember helyébe, hogy azzá legyen, ami az ember: lázadóvá, és hogy elszenvedje annak megérdemelt büntetését.

Jézus Krisztus odaállította magát, ahol az egész emberi nemzetség ténylegesen áll, tudniillik Isten haragja alá. Ő maga lesz az egyetemes bűnös és az egyetemes bűnhődés. Úgy bánt vele Isten, mintha mindnyájunk bűne Őbenne személyesült volna meg. Ezért szenvedett Jézus. Szenvedésével, mint egyetlen nagy bűnhődéssel Isten haragját elhordozta, a mi testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadította, és ezzel számunkra Istennek kegyelmét: az igazságot és örök életet megszerezte. - A te számodra is ezt tette! Teéretted is szenvedett, olyan reálisan, mint ahogyan a te számodra is itt vannak ezen az asztalon az Ő szenvedésének és halálának a jegyei. Hidd el, fogadd el olyan valóságosan, mint ahogyan te is idejöhetsz és kinyújthatod a kezedet az Ő szenvedésének és halálának a jegyeiért, és magadhoz veheted azokat.

És végül még egy nagy áldása van Jézus szenvedésének: fényt derít a mi testi-lelki szenvedéseink talányára is. Örök probléma az emberi szenvedés. Rengeteg fájó kérdés ég bennünk: “Mivel érdemeltem én ezt? Miért kell éppen nekem ide jutnom? Mit vétettem, hogy így büntet az Isten? Hogyan engedheti meg az Isten?!” - Ugye ismeritek az ilyen fájó kérdéseket? Nos, hát Isten Fia is szenvedett ebben a világban, és ez nagy segítség a szenvedő embernek. Erőt meríthet belőle magának, mégpedig nemcsak annak a végiggondolásával, hogy Jézus mennyivel többet szenvedett, hanem sokkal inkább azzal, hogy Jézus szenvedésében Isten mintegy belemegy az emberi szenvedésekbe. Eljön velem, eltűri, hogy a nékem szánt ütés az Ő szívét is érje, velem együtt szenved, testvéremmé, bajtársammá válik a bajban, jelenlétével segít, emel, vigasztal, erősít. Jézus szenvedése azt jelenti, hogy Isten a földi életnek éppen a legfájóbb sebén át, a szenvedés révén kapcsolódik össze a legszorosabban az emberiséggel!

Ezzel a szenvedést az értelmetlenség mélységéből kiemelte, és a maga megváltó céljai szolgálatába állította. Így az, ami a legrosszabb az életünkben, a leggazdagabb áldások forrásává válhat. A mi szenvedésünk immár nem a büntetés jegyét hordja magán többé, “békességünk büntetése rajta [Krisztuson] van”. (Ézs 53,5c) Sőt sokkal inkább azt jelenti, hogy Isten azt, aki szenved, a Megváltó követésében különleges feladatra szánta, és nagyon meg akarja áldani! Óh, bár ilyen erő lenne mindnyájunknak Hitvallásunknak ez a tétele: “szenvede”! A mi Megváltónk szenvedett! Idéztem az előbb a Heidelbergi Káté feleletét. Amikor ennek egyik szerzője, Olevianus Gáspár élete utolsó perceit élte, valamelyik barátja az Ézsaiás 53-at olvasta fel előtte. A Jézus Krisztus szenvedésére utaló Ige nagyon megvigasztalta a haldoklót. És amikor barátja megkérdezte tőle: “Testvérem, kétségtelenül bizonyos vagy-e a Krisztusban való üdvösségedről, amint azt másoknak mindig tanítottad?” - a legutolsó szó, amellyel lelkét kilehelte, ez volt. “Teljesen bizonyos!”

Teljesen bizonyos - bár ez lenne egyszer Isten kegyelméből mindnyájunknak az utolsó meggyőződése!

Ámen

Dátum: 1959. november 29.

Úgy vélem, hogy az Apostoli Hitvallás legnehezebb tételéhez érkeztünk el, amikor a II. Hitcikkelyről akarunk beszélni, tehát arról, hogy: Hiszek... “a Jézus Krisztusban, Ő egyszülött Fiában, mi Urunkban, ki fogantaték Szentlélektől, születék Szűz Máriától.” Miért volna ez a legnehezebb tétel? Jézus Krisztust nem magyarázni kell, hanem leborulva imádni. Azért, mert Jézus Krisztus személyét illetően olyan titokkal, olyan csodával állunk szemben, amit sehogyan sem lehet emberi értelmünk számára megfoghatóvá tenni, érthetően megmagyarázni. Jézus Krisztus személye az emberi gondolkodás számára mindig botránkoztató marad, sőt bolondság, ahogyan azt az Ige is mondja. Amikor most én mégis Őróla akarok beszélni, nem megmagyarázni akarom a titkot, a csodát. Sőt, előre hadd mondjam meg, hogy minden, amit el akarok mondani Róla az Ige nyomán, az mind nem egyéb, mint éppen mindenféle magyarázatról való lemondás, minden okoskodásnak az elutasítása és csak egy szerény, alázatos rámutatás magára a titokra, magára a csodára, amit Isten Jézus Krisztusban kijelentett és cselekszik a földön.

Mindazt, amit Jézus Krisztus személyéről el lehet mondani, Péter apostollal fogalmaztatta meg a legrövidebben Isten Lelke, amikor Jézus kérdésére, hogy “Ti pedig kinek mondotok engem?” - a többiek nevében is így válaszolt: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” #Mt16,16b
Nyilván ebből eredt a legősibb hitvallás legrövidebb formulázása, amelyik mindössze ennyi volt: Jézus a Krisztus! Ez mai nyelvre lefordítva úgy hangzanék, mintha azt mondanám: ez az ember az Isten! Mert valóban, ez a két név: Jézus és Krisztus, általánosságban azt jelenti, hogy ember és Isten! Jézus egy embernek a neve, azt az ember így hívják: Jézus! Krisztus pedig egy cím, az isteni Megváltó “hivatali” megjelölése, héberül: Messiás, magyarul: Felkent. Ebben a kettősségben, ennek a kettősségnek az oszthatatlanságában és elválaszthatatlanságában van Jézus személyének a titka.
Tehát Jézus a Krisztus! Ez a hír, ez a mondat azt jelenti, hogy abban a Valakiben, Aki 1959 (ill. 2002) évvel ezelőtt a júdeai Betlehemben született, Názáretben nevelkedett, Jeruzsálemben meghalt, abban a valóságos, történeti személyben Isten emberré lett! Így mondja János apostol a híres tudósítást erről a csodáról: “Az Ige testté lett” #Jn1,14a. Ragadjuk meg hát előbb ennek a csodának a hozzánk legközelebb álló, emberi oldalát, testi valóságát! Regényekben fordul elő az, hogy egy királyfi, meg akarván ismerni közelről a népét, amely fölött majd uralkodni fog, mondjuk bányamunkássá lesz. Ilyenkor a bánya igazgatója utasítást kap az udvari kancelláriától, hogy titokban tartsák szemmel, vigyázzanak rá, nehogy valami baja történjék. Az előkelő “bányász” nappal lent dolgozik a bányában, esténként azonban leveti a munkaruhát és visszavonul a szállodájába, ahol azután megint herceg! Hasonlít ez ahhoz, amit Isten tett Jézusban, amikor a Szentháromság Isten második személye emberré lett, amikor az Ige testté lett? Nem! Távolról sem. Az csak játék volt, érdekes szórakozás Istennek Jézusban való emberré válásához képest!

De képzeljük el most, hogy az a királyfi úgy lesz bányamunkássá, hogy csekkfüzetét otthon hagyja. És a bánya igazgatója még csak nem is sejti, hogy az ismeretlen új munkás királyi herceg. Talán mindenben vállalja a királyfi a többi munkás sorsát, ő is ugyanazt a fizetést kapja, mint amazok. Hasonlítana ez a vállalkozás akkor ahhoz, amit Jézus tett? Nem! Akkor sem! Annak a királyfinak még így sem lenne megpecsételt és elkerülhetetlen sorsa a bányászsors. Bármikor otthagyhatná, bármelyik reggelen azt mondhatná ő, hogy kilép, nem csinálja tovább. És ezzel vége a kalandnak.

De annak a Betlehemben megszületett gyermeknek az esetében ez nem kaland volt, hanem véres valóság! Azt jelenti ez, hogy Jézus személyében az Isten éppen olyan valóságos húsból és vérből való emberi lény lett, mint te vagy én, mint akármelyikőnk. Éppen úgy édesanyától születve került bele ebbe a földi világba, mint bármelyik ember, valóban egészen a “bűn testének hasonlatosságában” #Róm8,3. Védtelenül, kiszolgáltatva állott ide ebbe a kegyetlen világba, úgy, hogy minden önkényeskedő, fölfuvalkodott őrült belevághatott az arcába, és gúnyt űzhetett belőle. Meg is tették sokan. Ő valóban nemcsak úgy tett, mintha szegény lett volna, hanem ténylegesen szegény volt. Ő valóságosan megüresítette magát és igazán szolgai formát vett föl, ténylegesen fölcserélte a mennyei dicsőséget a földi gyalázattal. Annyira szolidárissá, annyira teljesen eggyé vált velünk, hogy a mi fáradtságunk, éhségünk, szomjúságunk neki is egészen sorsa lett, sőt a mi bűnünk, a világ bűnének az átka teljes megsemmisítő erejével is egészen az övé lett, egészen őreá koncentrálódott. Számára az emberi sors elkerülhetetlenné, levethetetlenné vált, mert Ő maga mondott le arról a jogáról, arról a lehetőségéről, hogy adott pillanatban itt hagyja azt, mint a mesebeli herceg a bányát.

Amikor az Isten emberré lett Jézusban, akkor itt nincs semmi játék, semmi kaland, semmi “mintha”, semmi látszat, hanem ez valami megrendítően komoly, végzetes, halálos, véres valóság! Jézus Krisztus végigszenvedte az emberi test minden gyötrelmét, egészen addig a pontig, ahol a szív megáll, a test kihűl és visszatér a porba, amelyből vétetett. A betlehemi jászol és a golgotai kereszt között egy egész emberi sors van, a Názáreti Jézus nevű embernek a földi, emberi sorsa. Teljesen igaz tehát, amikor azt mondjuk, hogy Jézus valóságos ember! Nemcsak hasonlít hozzánk, hanem egy velünk!

De ebben az emberben az Isten lett emberré! Itt az istenség egységéből maga az Isten lép ki elénk Jézus Krisztus alakjában! Péter ránéz erre a különös emberre, átremeg a lelkén a nagy fölismerés, és ámulva mondja: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” #Jn16.16b Ne tévesszen meg ez a kifejezés, nem úgy fia Istennek Jézus, mint nekem ifjabb Joó Sándor, hanem úgy, hogy látható képmása a láthatatlan Istennek, földi megjelenítője a mennyei Atyának. Nem egy Istentől különböző lény, hanem az élő Isten maga, Istennek emberi személyben megjelent mindenhatósága, kegyelme és igazsága.

Tehát még egyszer: Jézus nem azt jelenti, hogy egy Istentől különböző valósággal van dolgunk, nem a földi, vagy mennyei valóságok egyikével, hanem magával az élő Istennel, azzal a Teremtővel, Aki ugyanakkor teremtmény is. Jézus maga az Isten, Aki testben megjelenik a teremtmény világában.

Éppen azáltal, hogy Jézus Krisztus valóságos ember és valóságos Isten, pontosan ezen keresztül viszi bele a mi bukott emberi létünkbe a megváltó isteni erőt és értelmet. Éppen azért, mert olyan Istenben hihetünk, Aki Jézusban emberré lett közöttünk, azért lehetséges az is, hogy mi, te meg én, másképpen élhessünk. Keresztyénül, krisztusi módon, úgy, mint akik naponként tapasztalják önmagukon, hogy Istennek semmi sem lehetetlen.

Mivel az örök isteni Ige testté lett Jézusban, azért lehetséges az is, hogy Jézus mibennünk is testté és vérré váljék, mibennünk is megtestesüljön, általunk is kiábrázolt és megélt valósággá legyen. Ezért lehetséges az is, hogy Jézus most kijöjjön velünk és bennünk a gyakorlati életbe innen a templomból, a családunk körébe, a hétköznapokba, a gépek és az íróasztalok mellé, az utcákra és üzletekbe, mindenhová!

Sokszor elmondtuk már, hogy ez a mai világ csak azt hiszi el az evangéliumból, a hitünkből, amit lát is belőle. Nos hát: Jézus ma is kész arra, hogy láttassa magát, csak legyünk mi is készek arra, hogy befogadjuk Őt!

Hadd mondjam el még, hogy a Pasaréti Egyházközségünknek a pecsétjében ez az Ige van: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” Ezt választottuk annak idején az egyházközség jelmondatául, vezérigéjéül, azzal a céllal, hogy ezt a hitet valló egyház akarunk lenni. Nos, hát bár úgy lenne, hogy ne csak a hivatalos iratainkon, hanem a szívünkön is ott lenne pecsétként a boldog hitvallás: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” #Mt16.16b

Ámen

Dátum: 1959. november 1.

A felolvasott Igénkből is láthatjuk, hogy az Apostoli Hitvallás tanulmányozása során ahhoz a részhez érkeztünk, amely talán ma a legtöbb nehézséget okozza a hívő embereknek: az ég és a föld teremtéséről szóló hittételhez. Nemcsak a hitetlenek, de a hívők közül is sokan úgy érzik: itt ütközik össze leghevesebben a bibliai igazság a természettudományosan megismert igazsággal. Hiszen ma már a legkisebb iskolás is tudja: ez a világ nem hat nap alatt keletkezett, hanem évmilliárdokra nyúlik vissza az eredete; nem a Föld a középpont, amely körül kering a Nap és az egész csillagvilág, hanem a Föld csak az egyik legkisebb porszem a naprendszerek és a fényévezredek végtelen világában; hogy az ember nem készen lépett be egy boldog paradicsomkertbe, hanem évezredeken keresztül fokozatosan fejlődött emberi szintre... Ma már nem vitás, hogy Kopernikusznak van igaza és nem annak a primitív szemléletnek, amely a földközpontúsággal alkot magának világképet. Az evolúciós elmélet is, bár Darwin óta módosult, de általában elfogadásra talált a modern tudományban. Mindez nem vitás! De hát akkor a Bibliának nincs igaza? Mindaz, amit éppen most is felolvastam, tehát amit Isten az Ő Igéjében elmond a világ és az ember teremtéséről: az mind mese? Lehet-e hát akkor hinni a Bibliának? Hiszen itt a hit meg a tudás kérlelhetetlenül összeütköznek egymással! Egyik kizárja a másikat és fordítva...

Nos hát: nem! Egyáltalán nem! Egy hasonlattal hadd próbáljam megvilágítani: éppen úgy nincs ellentét a Biblia és a természettudomány között például a teremtésre, a világ keletkezésére nézve, mint ahogy nincs ellentét egy rádiótechnikai szakkönyv és egy rádióújság között. Mindkettő a rádióra vonatkozik, de egészen más szempontból tárgyalja ugyanazt a témát az egyik és a másik. Az egyikből megismerem a rádióm szerkezetét, konstrukcióját, alkatrészeit, kapcsolási rajzát, a másikból pedig azt tudom meg, hogy milyen adást, milyen műsort közvetít a rádióm, például ma este 8 és 9 óra között... Valahogy ilyenformán viszonylik a természettudomány és a Biblia egymáshoz. A természettudományból megismerem a teremtett világmindenség szerkezetét, konstrukcióját, alkatrészeit, a bibliai teremtéstörténetből pedig azt tudom meg, hogy milyen mennyei áldást, milyen mennyei műsort közvetít ez a világ a számomra, mit üzen, mit mond Isten nekem, gyermekének! És itt megint különbséget kell tenni a világkép és az általa kifejezett isteni igazság, isteni szó, üzenet között. Az a világkép, amely a földet látja az univerzum középpontjának, amely, mint úszó korong, a föld “fölött” képzeli a mennyet, mint egy kupolát és a föld “alatt” képzeli el az alvilágot: ez a világkép csak eszköz, csak betű, a hangzó, amivel Isten szava kifejezésre jut.

Ha például azt mondom: “ember”, ennek a szónak értelmén semmit sem változtat az, ha görögül, magyarul vagy finnül mondom, sem az, ha régies cikornyás betűkkel, vagy modern vonalú, sima, egyszerű betűkkel írom. Ugyanígy: az Isten szavának, Isten Igéjének az értelmén semmit sem változtat az, ha az antik, vagy modern tudományos világkép nyelvén formulázom is meg azt. Más a világkép és más az általa kifejezett isteni igazság, isteni szó. Nem szabad az antik, a bibliai világképet egyenértékűnek tekinteni az általa kifejezett örök igazsággal. A világkép változó, de amit Isten általa mondani akar, az örök érvényű igazság! (Itt vétette el az egyház a dolgot a középkorban: ld. G. Bruno, Kopernikus, később Darwin.)

Isten nem akar természettudományos magyarázatot adni arra nézve, hogy mi mikor és mi után lett: ez a biológiának, a kémiának, meg a csillagászatnak a feladata. Hanem a Biblia az évezredekkel ezelőtt élt emberek gondolkodása és értelme szerint, tehát az akkori világkép nyelvén Istenről beszél. A teremtéstörténetben nem az ég és a Föld teremtéséről, hanem Teremtőjéről van szó. Az Isten nagysága és dicsősége ragyog fel belőle, azt mutatja meg, kicsoda Isten és kik vagyunk mi, emberek. A bibliai teremtéstörténet tulajdonképpen egy hatalmas és döbbenetes igehirdetés, amely arról beszél: “Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében.”

Tehát még egyszer: a Bibliában nem arról van szó, hogy milyen e világ szerkezete - erről a tudomány beszél -, hanem arról, hogy milyen a világmindenség és benne az ember viszonyulása a Teremtő Istenhez. Nem az a Biblia mondanivalója, hogy miként teremtette Isten a világot, hanem az, hogy Isten a világ Teremtő Ura. Nem az érdekli a Bibliát, hogy mikor keletkezett a világ és rajta az állati meg az emberi lét, hanem az, hogy minden létnek van kezdete és vége, és hogy minden lét kezdetén és végén ott van Isten, és hogy az egész kozmosz minden pillanatban Őáltala van, és egyáltalán nem is létezhetne Őnélküle. Bármilyen világképben látjuk is a kozmoszt, nem az a lényege a bibliai teremtéstörténetnek, hogy mekkora ez a világ, hanem az, hogy akármekkora is, mindenütt Isten örökkévalósága határolja, Isten uralma tartja, Isten mindenütt jelenvalósága veszi körül. A bibliai teremtéstörténet tehát nem egy bizonyos vallásos szemlélete a természetnek, hanem egy nagy felhívás: emberek, vegyétek komolyan Istennek a teremtett világ fölött való uralmát!

Érzitek már, hogy a bibliai teremtéstörténetben nem a világ keletkezésének a mikéntjén és a hogyanján van a hangsúly, hanem ahhoz a Teremtőhöz való személyes viszonyuláson, Aki engem teremtett! Akinek tehát én hálával, dicséretmondással és engedelmességgel tartozom. És ilyenformán a világ teremtésének az egész kérdése az elméleti szemlélődés szférájából, a kozmosz őskora fejtegetésének tudományos magaslatáról a mindennapi életgyakorlat vonalára kerül. Tudniillik, igazán semmi értelme nincs annak, ha valaki például azt hangoztatja: Meg vagyok győződve róla, hogy e világ fölött egy teremtő akarat igazgat mindent, hogy van egy mindenható Isten, aki a népeket teremtette - de ő maga ugyanakkor olyan életet él, amely egyáltalán nem igazodik ennek a világ fölött uralkodó Istennek az akaratához.

Látjátok, ez a szörnyű inkonzekvenciája (következetlensége) az úgynevezett vallásos embernek, aki azt akarja, hogy Isten valahol rajta kívül, a kozmoszban és a népek világában fejtse ki uralmát, de neki személy szerint hagyjon békét! Mint ahogy annak sincs semmi értelme, hogy például valaki a börzsönyi Nagy Hideg-hegy tetejéről gyönyörködik a naplemente pazar színpompájában, és meghatva gondol Isten teremtő hatalmára, bölcsességére, jóságára, pár óra múlva azután ugyanaz a valaki egy tragikus újsághírt olvasva kétségbeesik, felháborodik, és szinte szemrehányón kérdi: Hogyan engedheti meg ezt az Isten?

Az Apostoli Hitvallás első tétele: “Hiszek egy Istenben mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében” - nem azt jelenti tehát, hogy meghajlok a hatnapos teremtéstörténet minden részlete előtt, hanem azt, hogy meghajlok a Teremtő Isten előtt, Aki maga mellé állít engem, teremtményét, gyermekét, Aki személyes viszonyulásba von engem önmagával, és egész életem alakulásában számolok azzal, hogy Istennek atyai akarata és ezért mindenféle parancsa van számomra. Hiszem, hogy az életem és népem nehéz sorsát ugyanúgy az Ő kezéből kapom, mint a Nagy Hideg-hegyi naplemente szépségét... Valóban Ő formált és tudja dolgaimat, lelkem ezzel biztatom. Tehát Isten sohasem egy személytelen első ok a világ keletkezésének folyamatában, hanem valóban az, Akinek a Hitvallásban mondjuk: Mindenható Istenem és Édesatyám! Igaza van Luthernek, amikor a világ teremtésének magyarázatát ebben a mondatban foglalta össze: “Hiszem, hogy engem Isten teremtett!”

Nézzük hát most közelebbről, mit mond a Biblia alapigénkben az ember teremtéséről? “És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” Ez sem akar természettudományos magyarázat lenni, hanem képes formába öltöztetett kijelentés az ember lényéről és rendeltetéséről. Ádám, akinek a teremtéséről itt szó van, nemcsak az emberi nemzetség kezdete, hanem az EMBER maga, az ő kicsinységében és nagyságában, az EMBER a maga méltóságával és bűneivel. Az az Ádám én vagyok, meg te vagy, mi vagyunk! Mármost azt mondja a Biblia: Ádám, az ember - te meg én - tulajdonképpen a föld porából való lény, ami azt jelenti, hogy szorosan összefügg a többi teremtménnyel, része a kozmosznak, hozzátartozik a természeti világhoz. Teste ugyanolyan anyagból tevődik össze, mint a növényeké és az állatoké. Idegrendszere és vérkeringése, anyagcseréje sokban hasonlít, sőt szinte azonos a magasabb rendű állatokéval. És mégsem csupán a legmagasabb rendű állat az ember, hanem lényegileg más, több, fölötte áll minden teremtménynek: a teremtés koronája. Sehol a világon nincs olyan nagyra értékelhető kijelentés az emberről, mint a Bibliában: “És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” - olvastuk. Egyedül az ember teremtetett Isten képére és hasonlatosságára. Egyedül ő tud Istenről és az örökkévalóságról. Egyedül ő felelős Istennek mindenért, amit tesz. Egyedül az ember hasonlít Istenhez abban, hogy ő éppúgy, mint Isten: személyiség. Az ember, te meg én, két világnak, a mennyei és a földi világnak a polgára. Vándor e két világ között.

És az embernek ezt a minden teremtmények fölött való magasabbrendűségét nem befolyásolja az sem, hogy közvetlenül Isten teremtette-e, gyúrta-e saját kezűleg néhány kilónyi sárból, agyagból, vagy pedig hosszú fejlődési fokozatokon át emelkedett idáig. Lehet, hogy állati előformákon át fejlődött ki a mai alakjára, de a fejlődésnek, az evolúciónak ebben a menetében éppen az emberré-létel csodája teljesedett be, pontosan Istennek az embert teremtő tette nyilatkozott meg ilyen nyilvánvalóan. Persze az emberré-létel így is mindig csoda marad, más szóval a teremtés, mint misztérium továbbra is fennáll és az átmenet az ember előtti stádiumból az emberi stádiumba örök titok. Éppen ez a teremtés megfoghatatlan rejtélye. Tudniillik az, hogy az ember az állattal való minden biológiai rokonsága ellenére is annyira teljesen más, mint az állat! Mi az, ami ilyen egészen mássá teszi az embert? Igénk ezt így mondja: “És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.”

Tehát ez az isteni lehelet: ez a specifikusan emberi az emberben! A biológiai fejlődés közepette történik az a csoda, hogy Isten az embert az állat nívójából kiemeli, és az önmagával való közösségbe hívja. És ez a csoda pontosabban kifejezve abban áll, hogy a saját leheletét leheli bele az emberbe: tehát, hogy olyan valami történik vele, amit semmiféle fejlődés nem adhatott az embernek. Ezért ez a lehelet éppen azt jelenti, hogy Isten részt adott magából az emberbe, hogy a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ha tehát tudni akarjuk, hogy micsoda az ember, mi vagy te magad: ne azt keressük, hogy fejlődéstörténeti szempontból honnét jött, honnét fejlődött fel, hanem azt, hogy mi végre, milyen rendeltetésre teremtette Isten az embert. Az ember igazi lényét nem a biológiai eredet határozza meg, hanem az isteni rendeltetése, az a cél, amire Isten teremtette, elhívta. Ez pedig nem egyéb, mint hogy igazán ember legyen, azaz valóban Isten képe és hasonlatossága legyen minden megnyilvánulásában!

Tehát, amikor azt mondom: “Hiszek egy Istenben mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében”, ezzel a hitvallással - ha igazat mondok -, arra kötelezem magam, hogy meg is akarom valósítani azt, amire Isten teremtett. Éppen ebben különbözünk az állatoktól. A sakál például nem kerül olyan döntés elé, hogy sakál akar-e lenni vagy sem, meg akarja-e élni a maga sakál mivoltát vagy nem, a sakál mindenképpen sakál! De az ember minden pillanatban az elé a döntés elé kerül, hogy meg akarja-e élni, valósítani a saját rendeltetését mint ember, mint Isten gyermeke vagy sem? És, hogy a bűn dacára is lehetséges legyen, hogy a méltatlanná vált ember újra ember lehessen, és te meg én igazán azzá válhassunk, olyan lénnyé, amilyennek Isten gondolta el és teremtette az embert. Ezért lett maga az Isten emberré Jézus Krisztusban. De ez már Hitvallásunk következő tétele, amiről majd legközelebb lesz szó.

Ámen

Dátum: 1959. szeptember 27.