A Jézusról vallott hitismeretünknek azt a részét, amelyre ez a mai ünnep emlékeztet bennünket, a keresztyén egyház ősidők óta így foglalta szavakba: “Felméne mennyekbe; ül a mindenható Atya Istennek jobbján”. Amikor az Apostoli Hitvallásnak ezt a most soron következő részét szeretném magyarázni, nem mondok semmi újat, inkább csak összefoglalom Jézus mennybemenetele tényének néhány olyan tanítását, amiről már máskor is volt szó itt közöttünk. Nézzük hát, micsoda áldásait vehetjük annak, hogy Jézus “A ki Istennek jobbján van, felmenvén a mennybe; a kinek alávettettek az angyalok, hatalmasságok és erők.”
Először is: minden, ami ezen az ünnepen történt, és ami ennek az ünnepnek az eseményeit elmondja, az a menny felé irányítja a tekintetünket. Tehát a gondolatainkat, a szívünket ebből a világból arra a másik világra tereli, a láthatókról a láthatatlanokra vonja, Isten láthatatlan mennyei világát helyezi az érdeklődés középpontjába. Tehát Jézus mennybemenetele nemcsak történeti tény, nemcsak arról beszél, hogy egyszer valamikor régen egy ilyen csoda is megtörtént, hogy valaki az emberek szeme láttára átment ebből a világból abba a másik, láthatatlan világba, hanem az a régi-régi csodálatos esemény egy nagy felfelé mutatás, nagy figyelmeztetés: emberek, oda tartoztok! El ne felejtsétek, hogy a ti végleges lakásotok a mennyben van, arrafelé haladtok! És erre a figyelmeztetésre ugyancsak szükségünk van mindnyájunknak! Mert áhítatos perceinkben beszélünk ugyan olyan dolgokról, hogy “nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” (Zsid 13,14), meg, hogy “idegenek és vándorok” (Zsid 11,13) vagyunk e földön, de valójában igen otthon érezzük magunkat ezen a földön, még ha az mindig csak tövist és bogáncskórót terem is a számunkra! Annyira, hogy kétségbeesünk, és végső tragédiának tartjuk, ha nekünk magunknak, vagy valamelyik hozzátartozónknak ebből a látható világból abba a láthatatlanba kell átmennie... Életünk sátorfáját olyan mélyen vertük bele ebbe a földi világba, mintha örökké itt akarnánk lakozni. Így azután a menny egészen kívül kerül a látókörünkön, az egész életszemléletünkön. Sőt, valljuk meg egészen őszintén: a menny, vagy a mennyország kicsit már régimódi fogalommá is vált a modern gondolkodás számára. A sokféle földi gond, rohanás, zaj között egészen meg is feledkezünk arról, hogy pedig mindnyájan a menny felé haladunk, hogy bizony minden múló perc és óra oda visz közelebb bennünket.
Tudom, hogy vannak még a templomba járók között is olyanok, akik nem is akarnak tudni semmiféle mennyről, túlvilágról, síron túli életről. Jó nekik itt - gondolják -, és ha meghalnak, akkor vége mindennek. Befejeződött az élet! Nos, Testvérek, meg vagyok győződve róla, hogy senki sem hal meg ilyen hitetlenségben. Mert, ha valaki egész életén át hitetlen volt is és nem hitt Istenben és az Ő láthatatlan világában, annak a láthatatlan isteni világnak a küszöbén meggyőződik róla, hogy tévedett! Ott, a küszöbön, ahol a látható és láthatatlan világ érintkezik, találkozik egymással, ott majd a hitetlen ember is kénytelen lesz megtudni, hogy Isten, Megváltó, örök élet, ítélet - tehát mindaz, amit tagadott - mégis létezik! Amikor majd testi szemei e világ látására becsukódnak, ugyanakkor a lelki szemei ama másik világ meglátására megnyílnak, akkor muszáj lesz - nem is hinni már, hanem látni, tudni mindazt, amit eddigi életében nem akart hinni! Említettem már, hadd mondjam el most is, hogy olvastam egyszer egy nagy tudású, de hitetlen egyetemi tanárról. Egész életét a tudománynak szentelte és a halálával is annak akart szolgálni. Tudósokat hívott az ágya köré, hogy figyeljék meg rajta a halál folyamatát. Egy ideig ő maga is beszámolt azokról a természeti folyamatokról, amelyeket önmagán észlelt, majd egyszerre elhallgatott. Hosszú hallgatás után hirtelen fölült az ágyában és felkiáltott: “Mégis van örökkévalóság!” ...és meghalt. Titokzatos pillanat lehet az, ott, a látható és a láthatatlan világ mezsgyéjén! Hogy mi történik abban a pillanatban az emberi lélek és az Isten Lelke között, az olyan titok, amit mindenki csak önmagánál él majd át. Én hiszem, hogy Isten Lelke képes még ebben a legutolsó pillanatban is hitre, üdvösségre vezetni egy eltévedt lelket. Van elkésett Isten-keresés is! De senki sem számíthat arra, hogy ha egész földi élete folyamán megvetette Isten kegyelmét, majd megtalálja még azt a halál pillanatában. Isten üdvözítő kegyelme megragadásának az ideje most van! “Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket” - hangzik a figyelmeztetés a Bibliában (Zsid 4,7b).
Látjátok? Ezért jó, hogy ez a mai ünnep fokozottan arra a láthatatlan világra, a mennyre irányítja a figyelmünket. Hiszen, ha nem is gondolunk rá sokat, egyszer mégis oda szeretnénk megérkezni mindnyájan, ugye? Nos hát, ne feledjük, ha valahova meg akarunk érkezni, akkor azon az úton kell járnunk, amelyik valóban oda is vezet! Ez az út pedig nem egyéb, mint maga Jézus! Ő mondta: “Én vagyok az út!” (Jn 14,6b) Nos, tehát azt olvassuk alapigénkben: Jézus az “Istennek jobbján van, felmenvén a mennybe”. Azt viszont az Ő saját szavaiból tudjuk, hogy miért van ott a mennyben. Éppen azért, hogy helyet készítsen számunkra, hogy előkészítse és fenntartsa a helyet azoknak, akik Őt Megváltójuknak ismerték meg, akik már itt a földön Őhozzá tartoznak. Isten iránt való igaz szeretet nélkül, Jézussal való közösség nélkül mit is tennél majd a mennyben, mit is keresnél ottan? Hiszen az a Vele való együttlét teljessége lesz majd! A Benne hívőknek már most meglehet az az öröme, hogy Urunk a mennyben készíti számukra a helyet! (Jn 14,2) Emlékeztek? Milyen jó volt gyermekkorunkban, mikor jól kijátszottuk magunkat, s utána kifáradva hazamentünk, ahol terített asztal, megvetett ágy várt ránk. Valaki előre elkészített mindent, mi már a készre érkeztünk. Még ennél is boldogabb kilátása, reménysége van Isten gyermekének. Mikor majd hazaér, talán fáradtan, éhesen, megsebesülve, a világ és a bűn fájó sebeivel a lelkén: készen várja egy boldog otthon. Berendezett öröklakás. Hiszen azért ment előre Jézus, hogy helyet készítsen ott a mennyben azoknak, akik hozzá tartoznak.
Az a tudat, hogy Jézus ott van és készíti a helyet nekünk is a mennyben, igen biztató fényt vetít a földi élet sokszor sötét útszakaszaira is. Hiszen ez azt jelenti, hogy az élet minden nehézségének, minden terhének és fájdalmának célja és értelme van. Mert minden, ami Isten gyermekeivel itt történik, arra való, hogy előkészítse, megérlelje, alkalmassá tegye őket az örök életre, a mennyei létre. Ha valaki ennek a boldog reménységnek a fényében jár, a legsötétebb, legkilátástalanabb életút is megvilágosodik számára. Elnémulnak a panaszok, felszáradnak a könnyek, új erőt, bátorságot kap az ember, hiszen nagy örömben van része: útban van hazafelé!
De itt hadd hangsúlyozzam ki nagyon, amit már olyan sokszor elmondtam, hogy nem két életünk van - egy ideiglenes itt a földön és egy örökkévaló a mennyben -, hanem egy. Tehát nem úgy van az, hogy van egy 40-60-80 évnyi földi életünk, és utána kezdődik az örök életünk. Nem úgy van ez, hogy van az idő, azután egy ponton végződik az idő, és ott kezdődik az örökkévalóság. Az örökkévalóság nem túl van az időn, hanem fölötte. - A menny nem valahol túl van a csillagokon, meg a Földön, hanem azok fölött. Olyanformán, hogy körülveszi az a láthatatlan világ ezt a láthatót. A föld minden pontjához egyformán közel van a menny, az idő minden másodpercét hordja az örökkévalóság.
Éppen ezért Jézus mennybemenetele nem jelent búcsúzást, elválást a földi élettől, ellenkezőleg: maradéktalan beteljesedését jelenti annak az ígéretnek, amit így mondott: “ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (Mt 28,20) Mert amikor Jézus a mennybe ment, akkor ez nem azt jelenti, hogy valahová messze távozott tőlünk, hanem azt, hogy a testi szemekkel látható létből a testi szemekkel már nem látható létezésbe ment át. Úgy szoktam mondani: beleláthatatlandott az örökkévalóságba, visszatért oda, ahonnét jött: Isten mennyei, szellemi világába! Tehát most is éppen olyan valóságosan, ténylegesen és igazán velünk van, mint akkor, amikor testileg is e földön járt. Két különbség van csupán az akkor és a most között: akkor látták is, most láthatatlan; akkor csak egy bizonyos helyen lehetett jelen a tér és idő korlátai között, most pedig mindenütt és mindenkor jelen van, mert nem korlátozza már a tér és az idő, mert a menny fölötte van a földnek. Ugyanez a Jézus szól hát hozzád ma is, néz a szemedbe, fogja meg a kezedet, gyógyítja meg a bajodat, tisztítja meg a szívedet, mint akit a Bibliából megismertél, de nem valahonnét a Genezáreti tó partjáról és nem 2000 esztendő múltjából szól és nyúl feléd, hanem belélegezhető közelségből: a mennyből... Számíthatsz rá, szólhatsz Hozzá, fölfoghatod a hatását, kérheted a tanácsát meg a segítségét, csak éppen egyet nem tehetsz: nem láthatod! Viszont a hiteddel megragadhatod és érzékelheted! Mert élő valóságában ott van most is melletted!
És ez a láthatatlan Valaki, aki ott van melletted, olyan hatalmas Valaki, “a kinek alávettettek az angyalok, hatalmasságok és erők” - mondja az Igénk. Ezt a kijelentést régen jobban tudták értékelni, mert az antik világban az élet minden jelensége mögött bálvány-istenek hatalmát, démonikus erőket véltek. Benépesítette a képzelet az egész életet istenekkel. Volt olyan istenség, amelyik emberáldozatokat követelt. Olyan is volt, melyet hódolói az érzéki vágyak tomboló kielégítésével tiszteltek. Volt rengeteg apróbb-nagyobb bálványisten, melyeket milliók imádtak, és amelyek rengeteg áldozatot követeltek. Ma már tudjuk, hogy mindazok az istenképek, bálványalakok az emberi képzelet szüleményei, és mégis, a modern, felvilágosodott korban is tovább élnek, milliók fölött uralkodnak, szinte lelki rabszolgaságban tartják a világot. A háború-isten például ma is rettegett hatalom, ma is megmérhetetlen áldozatot követel pénzben és emberi életben. Az érzékiség-istene, amelyik széttört házasságokkal táplálkozik, nagyobb tömegek fölött uralkodik ma, mint valaha! Nem halt meg a pénz-istene sem, tömérdek verejtéket és könnyet követel egyre szaporodó hódolóitól. Az apró szenvedélyek kicsi bálványai is élnek és rengeteg embernek kötözik meg az akaratát. Péter apostolék idejében úgy hívták ezeket a kisebb-nagyobb bálvány-isteneket, hogy “angyalok, hatalmasságok, és erők”, ma pedig úgy: ital, szerelem, bosszúvágy, gyűlölet, idő, gép. Mindegy, minek hívjuk, a lényeg az, hogy ma is éppen úgy megkövetelik az áldozatokat, mint az antik korban. És azért a kis látszatélvezetért, amit adnak, kifosztják a szegény emberiség testét és lelkét!
Nos hát, a mennybemenetel napján újra meghirdeti Isten a nagy győzelmet: “Felméne mennyekbe; ül a mindenható Atya Istennek jobbján”. Azt jelenti ez, hogy aki Jézushoz tartozik, annak nem kell többé ezeknek az “angyaloknak, hatalmasságoknak és erőknek” szolgálni! Milyen nagyszerű, hogy nekünk olyan Istenünk van, Aki nem tőlünk követel áldozatot, hanem éppen megfordítva: Aki maga hozott áldozatot értünk és cserébe semmi mást nem kér, csak a bűneink beismerését! Micsoda kegyelem az, hogy nekünk csak egyetlen Urunk van! Mégpedig olyan Urunk, akiről a legutolsó kép, amit még láttak belőle az emberek, az volt, hogy “felemelvén az ő kezeit, megáldá őket!” (Lk 24,50b) És miközben így áldotta őket, ezzel láthatatlanodott bele az örökkévalóságba. Mintha csak ezzel is biztatna bennünket, hogy lám, nem csak egy isten-eszme az, amiben hiszünk, hanem az igazán élő valóságos Isten az, Akinek a kezei áldóan terjednek ki ma is a föld felett! Ne szolgáljatok hát más egyéb hatalmasságoknak, erőknek! Nem kell! Nem muszáj! Megszabadultatok minden bálvány-isten alól Az által, “a kinek alávettettek az angyalok, hatalmasságok és erők”! - mondja alapigénk.
Meg van írva, hogy: “Jézus nevére minden térd meghajoljon, menynyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,10-11) Hajoljon hát meg a mi térdünk már most, amíg nem késő, amíg az a láthatatlan kéz áldóan terjed ki fölöttünk, kegyelmet osztva a Néki meghódolóknak!
Ámen
Dátum: 1960. május 26. Áldozócsütörtök.