Talán furcsa és szokatlan, hogy advent első vasárnapján, amikor a keresztyén egyház általában Krisztus eljövetelének a nagy reménységén örvendezik, én most mégis az Apostoli Hitvallásnak arról a tételéről szeretnék beszélni, hogy “szenvede Poncius Pilátus alatt”. Mégpedig nemcsak azért, mert igehirdetési rendünk szerint a hónap utolsó vasárnapján ez a tétel következik, hanem azért is, mert éppen az egyik leghatalmasabb adventi prófécia úgy szól az eljövendő Messiásról mint minden szenvedés emberéről, minden fájdalom férfiáról. Mint olyan valakiről, akinek testi-lelki kínjaiban utálatossá torzul az alakja, elveszett minden emberi méltósága és ékessége, aki elől elrejtjük orcánkat, mert nem lehet elviselni a látását, mert úgy néz ki a maga tenger nyomorúságában, mint aki "ostoroztatik, verettetik, kínoztatik Istentől". (Ézs 53,4) Igen: így beszél róla Ézsaiás próféta, így festi meg az Eljövendő alakját már 600 évvel az eljövetele előtt. Furcsa, de így van: annak a titokzatos Valakinek, Aki ott, abban a betlehemi istállóban született, Akinek a földön való megjelenésén angyalok ujjonganak, Akihez a pásztorok olyan ámuló örömmel elzarándokolnak, Aki előtt távolról érkezett bölcsek olyan hódolattal meghajolnak, Akit sok százan és ezren követtek és hallgattak: ennek a Názáreti Jézusnak szinte az egész életművét össze lehet foglalni ebben az egyetlen szóban: szenvedett!
Igen, jól mondtam: az egész életművét. Tudniillik az ember hajlandó lenne azt gondolni, hogy az Apostoli Hitvallásból itt kimaradt valami, mert az után, hogy “születék Szűz Máriától”, rögtön ez jön: “szenvede Poncius Pilátus alatt”. Mintha átugorná a hitvallás Jézusnak a születés és a Golgota között lévő élettörténetét. Hát közbül mi van? Nos, éppen közbül, ott a születés és a halál között van az, amit így mond a hitvallás: “szenvede”! Jézusnak az egész élete abból állt, hogy szenvedett! Hitvallásunk tehát nem ugorja át Jézus Krisztus megelőző élettörténetét, hanem ezzel a szóval, hogy “szenvede”, visszamutat földi életének nemcsak a végére, hanem az egész idejére és azt teljes egészében a szenvedés idejének mondja. Jézus egész élete benne van ebben a szóban: “szenvede”. Próbáljátok csak egyszer ebből a szempontból végignézni Jézus életét: meglátjátok, hogy nincs a világon még egy ember, akinek az egész élete, születésétől a haláláig, ennyire igazán a szenvedések tengerébe belemerült élet lett volna! Az alatt a harminc-egynéhány esztendő alatt, míg közöttünk élt, átélt minden szenvedést, testi-lelki fájdalmat, ami embert valaha érhet a földön!
Pedig sokféle szenvedés van a világon. Láttam már embert szenvedni például a hontalanság miatt: szép, boldog otthonát, egész élete művét egyik napról a másikra fújta el a háború vihara, semmije se maradt. Amikor találkoztunk, a nagy, erős férfinak elcsuklott a hangja és csak annyit tudott mondani: földönfutóvá lettem! Borzasztó érzés: sehová sem tartozni, sehol sem lenni otthon, földönfutóként járni idegen világban! Nos: Jézus Krisztus már így is született! Hiszen tudjátok: amikor megérkezett erre a földre, még egy vendégfogadóban sem volt hely a számára... Barmok között, istállóban látta meg a napvilágot. S attól kezdve élete végéig semmije sem volt, amit a magáénak mondhatott volna azon a kereszten kívül, amire fölfeszítették! Létezhet-e fájóbb hontalanság, mint az, hogy valakinek nincs a fejét hová lehajtania, holott az egész világ az Övé?! Jézus Krisztus végigélte azt, ami ma a világ egyik legnagyobb problémája: az otthontalanság szenvedését!
Láttam szenvedni szülőket a gyermekeik hálátlansága alatt. Egyszer egy megöregedett édesapa panaszolta, hogy mindent föláldozott a gyermekeiért, fiatalságát, erejét, élete egész szerzeményét, s most a gyermekei siettetnék a halálát, éreztetik vele, hogy milyen fölösleges már ebben az életben... Borzasztó lehet annak a szívnek a szenvedése, amelyikkel lassan szembefordul mindenki, akit szeretett! Ki ismerné ezt is jobban, mint éppen Jézus Krisztus! Soha senki még nem fordult annyi szeretettel az emberek felé, mint Ő, és soha senki felé nem fordultak az emberek annyi hálátlansággal, megvetéssel és gyűlölettel, mint Őfelé! Csupa áldozat, amit Ő tett másokért, csupa gyalázat, amit Ő kapott másoktól. Családja bolondnak tartja, népe vezetői istenkáromlónak, legszűkebb tanítványi köréből az egyik elárulja, a másik, akit Ő nevezett Kősziklának, megtagadja, a többi meg mind elhagyja... Népe, amelynek megváltására jött, kórusban üvölti: el vele! Feszítsd meg! Létezik-e fájóbb hálátlanság, mint az, hogy a szívét teszi ki valaki másokért, s azok durván belerúgnak?
És folytathatnám még tovább, de ki tudná szavakkal mind elmondani, mit érezhetett Jézus, amikor letartóztatták és két kezét - azt a két kezet! - összekötözték, amikor gonosz, sunyi, gyáva emberek törvényszéket ültek fölötte, az ártatlan fölött, amikor hamis vádak alapján kimondták reá a halálos ítéletet - az Élet urára! Amikor ököllel az arcába csaptak az Istennek, amikor az elszabadult emberi hitványság köpésekkel gyalázta meg a Szentet, amikor rászögezték a keresztre az egyetlen Jót, amikor görcsös haláltusájában fölzokogott: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mt 27,46) Egyszóval amikor elkövetkezett a rémségek rémsége az életében, az, amit előre megmondott, hogy “Az ember Fia emberek kezébe adatik; És megölik őt” - (Mt 17,22-23) -, vajon mit érezhetett a mi Urunk abban a rettenetes órában? Mert ez az "emberek kezébe adatás" rosszabb, mint ha a vadállatoknak vettetnék oda valaki! Olyan igazságtalanul, olyan megalázóan, olyan fájdalmasan csak az ember tudja bántani a másik embert. Szinte azt lehet érezni, hogy nem is elég ennyi gyötrelem kifejezésére az a szimpla szó, hogy "szenvedett"! Nincs az emberi beszédben olyan szó, ami a szenvedésnek azt a fogalmát és értékét kifejezni képes lenne, amit Jézus szenvedett!
Valóban: Jézus Krisztus egész élete elejétől fogva a kereszt egyre sötétedő árnyékában folyik le. Annyira, hogy szinte mintha egyenesen az lenne a célja, a rendeltetése, a feladata ennek az életnek, hogy szenvedjen! Mintha valami programszerűség, tervszerűség lenne ebben a fokozódó szenvedésben. Itt nem véletlenül alakultak úgy a körülmények, hogy ilyen tragikussá vált végül is ez az élet, hanem ennek így kellett lennie! Ő maga is így mondta: Az Ember Fiának Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a főpapok által, és meg kell öletnie... Tehát egy isteni KELL érvényesül ebben a szenvedésben. Akkor pedig ez a szenvedés nem passzív dolog, hanem aktív, más szóval: ez a szenvedés akció, cselekvés, szolgálat, isteni munka! Jézus legnagyobb tette ezen a földön: a szenvedés. Az, hogy szenvedett. Itt valami hallatlan nagy titokkal állunk szemben, mert ímé, Isten ezt a mérhetetlen szenvedést nemcsak megengedte, eltűrte - hanem így akarta, a gyalázatnak és a megaláztatásnak ezt az útját szándékosan választotta. Jézus Krisztus ezt a töméntelen szenvedést nem tehetetlenül tűrte, megadóan elviselte, hanem tudatos és szándékos engedelmességben magára vette, feladatként töltötte be, mint aki önként vállalt szolgálatot teljesít!
Van olyan szenvedés, amiből valami szép és jó származik. Mint például a kagyló szenvedéséből az igazgyöngy fénye; a költő szenvedéséből a műalkotás szépsége, az anya fájdalmából az új élet mosolya. Hát még, ha az Isten szenved, annak milyen produktív erőhatásai lehetnek?! Nos, valóban: mi célból történt ez a szenvedés? Ősi református káténk, a Heidelbergi Káté így válaszol erre a 37. kérdésre adott feleletben: “...Ő földi életének egész ideje alatt, különösen pedig annak végén, Istennek az egész emberi nemzetség bűne ellen való haragját testében-lelkében elhordozta, és pedig avégre, hogy e szenvedésével, mint egyetlenegy engesztelő-áldozattal a mi testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa és számunkra Istennek kegyelmét, az igazságot (megigazulást) és az örök életet megszerezze.”
Ez a szenvedés először is leleplezi annak a pici szónak a lényegét, amit úgy mondunk: bűn! Az a tény, hogy az Isten Fiának, a láthatatlan Isten látható képviselőjének csak szenvedni és meghalni lehetett ebben a világban, nagyon kétes jelleget ad ennek a világnak és lakóinak, meg az egész e világi életnek. Mi jót várhat ez a világ Istentől, ha Istennek csak szenvedés és megaláztatás jutott benne? Mi jót várhat Istentől az a világ, amelyben a főpapok és Poncius Pilátus, tehát egyházi és világi hatalom, utcai nép és tanítványok, tehát közel és távol valók, hívők és hitetlenek, vallásosság és vallástalanság nem tudtak mást tenni Istennel, mint elárulni, megtagadni, kigúnyolni, meghazudtolni, bántani, bántani, s megölni?!
Ez a mi bűnünk lényege! Bár meglátnád Jézus szenvedésében, hogy nem is érdemelsz mást - az egész világgal együtt -, mint Isten haragjának a súlyát! Mert Jézus Krisztus szenvedésében Isten bűnt büntető haragja is lelepleződik. Íme: ezt érdemli az Isten ellen lázadó ember, ezt a szenvedést, ezt a testi-lelki kínt, ezt a sorsot, amit Jézus életében és halálában látsz! Igen: a szenvedés Isten haragja! Az ideig tartó és örökkévaló szenvedés, a testi és lelki szenvedés valóban Isten büntetése, ahogyan az emberi lelkiismeret azt ösztönösen érzi is. De lám: ez a harag, ez a büntetés nem azt sújtja, aki megérdemelte, nem téged és engem, nem a világot, nem a főpapokat és Poncius Pilátust, hanem az egyetlen ártatlant: Jézus Krisztust! Az evangéliumnak a legmélyebb titka az, hogy az ember-Jézusban Isten maga lép a bűnös ember helyébe, hogy azzá legyen, ami az ember: lázadóvá, és hogy elszenvedje annak megérdemelt büntetését.
Jézus Krisztus odaállította magát, ahol az egész emberi nemzetség ténylegesen áll, tudniillik Isten haragja alá. Ő maga lesz az egyetemes bűnös és az egyetemes bűnhődés. Úgy bánt vele Isten, mintha mindnyájunk bűne Őbenne személyesült volna meg. Ezért szenvedett Jézus. Szenvedésével, mint egyetlen nagy bűnhődéssel Isten haragját elhordozta, a mi testünket és lelkünket az örök kárhozattól megszabadította, és ezzel számunkra Istennek kegyelmét: az igazságot és örök életet megszerezte. - A te számodra is ezt tette! Teéretted is szenvedett, olyan reálisan, mint ahogyan a te számodra is itt vannak ezen az asztalon az Ő szenvedésének és halálának a jegyei. Hidd el, fogadd el olyan valóságosan, mint ahogyan te is idejöhetsz és kinyújthatod a kezedet az Ő szenvedésének és halálának a jegyeiért, és magadhoz veheted azokat.
És végül még egy nagy áldása van Jézus szenvedésének: fényt derít a mi testi-lelki szenvedéseink talányára is. Örök probléma az emberi szenvedés. Rengeteg fájó kérdés ég bennünk: “Mivel érdemeltem én ezt? Miért kell éppen nekem ide jutnom? Mit vétettem, hogy így büntet az Isten? Hogyan engedheti meg az Isten?!” - Ugye ismeritek az ilyen fájó kérdéseket? Nos, hát Isten Fia is szenvedett ebben a világban, és ez nagy segítség a szenvedő embernek. Erőt meríthet belőle magának, mégpedig nemcsak annak a végiggondolásával, hogy Jézus mennyivel többet szenvedett, hanem sokkal inkább azzal, hogy Jézus szenvedésében Isten mintegy belemegy az emberi szenvedésekbe. Eljön velem, eltűri, hogy a nékem szánt ütés az Ő szívét is érje, velem együtt szenved, testvéremmé, bajtársammá válik a bajban, jelenlétével segít, emel, vigasztal, erősít. Jézus szenvedése azt jelenti, hogy Isten a földi életnek éppen a legfájóbb sebén át, a szenvedés révén kapcsolódik össze a legszorosabban az emberiséggel!
Ezzel a szenvedést az értelmetlenség mélységéből kiemelte, és a maga megváltó céljai szolgálatába állította. Így az, ami a legrosszabb az életünkben, a leggazdagabb áldások forrásává válhat. A mi szenvedésünk immár nem a büntetés jegyét hordja magán többé, “békességünk büntetése rajta [Krisztuson] van”. (Ézs 53,5c) Sőt sokkal inkább azt jelenti, hogy Isten azt, aki szenved, a Megváltó követésében különleges feladatra szánta, és nagyon meg akarja áldani! Óh, bár ilyen erő lenne mindnyájunknak Hitvallásunknak ez a tétele: “szenvede”! A mi Megváltónk szenvedett! Idéztem az előbb a Heidelbergi Káté feleletét. Amikor ennek egyik szerzője, Olevianus Gáspár élete utolsó perceit élte, valamelyik barátja az Ézsaiás 53-at olvasta fel előtte. A Jézus Krisztus szenvedésére utaló Ige nagyon megvigasztalta a haldoklót. És amikor barátja megkérdezte tőle: “Testvérem, kétségtelenül bizonyos vagy-e a Krisztusban való üdvösségedről, amint azt másoknak mindig tanítottad?” - a legutolsó szó, amellyel lelkét kilehelte, ez volt. “Teljesen bizonyos!”
Teljesen bizonyos - bár ez lenne egyszer Isten kegyelméből mindnyájunknak az utolsó meggyőződése!
Ámen
Dátum: 1959. november 29.