#01 Hiszek...
Az ilyen, maihoz hasonló hónapvégi úrvacsora-osztásos istentiszteleteken szeretnék egy új sorozatot elkezdeni. Olyan sokszor elmondjuk a Hiszekegyet, de vajon tudjuk-e igazán, hogy mi is az valójában, amit hiszünk? Nos hát, ha az Úr akarja és élünk, az Apostoli Hitvallást szeretném ebben a sorozatban végigmagyarázni. Magáról a hitvallásról most csak annyit, hogy a Krisztus egyháza egységének ez a legjobban épen maradt emléke és bizonysága. Tudniillik ahány keresztyén egyház, szekta, felekezet van a világon, az az Apostoli Hitvallást mind ugyanúgy mondja és vallja, mint mi, a magyar református egyház. Tehát, ha sok mindenféle különbség van is a protestáns és a nem protestáns egyházak között, ami a tanítást, liturgiát, kegyességi típust illeti, az Apostoli Hitvallásban mégis egyek vagyunk mindnyájan. Abban az Istenben és az Ő üdvözítő munkájában hiszünk, Aki Atya, Fiú, Szentlélek, és Aki háromszor is egy és ugyanaz. Ezért mondottam, hogy bár sok darabra töredezett szét a Krisztus egy egyháza, de hogy a különbözőségében mégis egy ez az egyház, annak éppen legvalóságosabb képe és bizonysága a Hiszekegy. És ez olyan pozitívum, ami a sok elválasztóvonal ellenére is összeköt bennünket egymással.
Most ennek a Hiszekegynek a legelső szaváról szeretnék beszélni, arról, hogy: “h i s z e k”. Ez az a láthatatlan fonal, amire - mint a gyöngyök a selyemszálra -, föl vannak fűzve hitvallásunk egymás után következő tételei: Hiszek Istenben, az Atyában, hiszek Jézus Krisztusban, hiszek Szentlélekben, hiszek egy egyházat, hiszem a bűnök bocsánatát és az örök életet... Mindig újra és újra hiszek. Mit jelent hát az, hogy hiszek? Erről szeretnék most beszélni. Már csak azért is jó erről külön is beszélni, mert sok hívő ember van manapság, aki egy kicsit úgy érzi, hogy a hit ma már nem elég modern dolog. Ma mindent kiszámítanak, végiggondolnak, megkonstruálnak, fölmérnek, letárgyalnak, megfizetnek - ez reális dolog, de hinni, az már nem elég reális, inkább nagyon is idejétmúlt dolog. Vannak, akik egy kicsit talán még szégyellik is magukat ebben a modern világban, hogy ők még mindig hisznek. Te még mindig hiszel? - kérdi valaki, és ekkor zavarban vannak, mintha valami olyasmit csinálnának, ami már kiment a divatból, ami ma már nem illik egy tanult emberhez.
Nos, ha a “hiszek” azt jelenti, hogy nem tudok valamit bizonyosan, csak úgy sejtem, mint ahogyan például mondani szoktuk: azt hiszem, holnap is szép idő lesz... talán. Ha ilyen bizonytalan sejtést fejez ki a “hiszek”, akkor valóban jobb nem hinni, mert az ilyen hit nem valóságos dolog. Vagy ha a hit egyfajta alacsonyabb rendű szellemi funkció csupán, amelynek folytán kikapcsolom az értelmemet és alávetem magam érthetetlen hittételeknek, elavult dogmáknak, amikor hiszem vakon, amit az egyházam hinnem rendel: akkor én is azt mondom, amit a világ, hogy valóban, az ilyen “hit” ma már elavult babonaság. Nincs reá a modern világnak semmi szüksége. Ha a hit csak afféle hiszékenység, a gondolkodni nem szerető, nem tudó, vagy nem merő ember szellemi enerváltsága, lelki pupáksága: akkor azt valóban szégyellheti, aki még mindig gyakorolja... De nem ezt jelenti az Apostolicumnak [Apostoli Hitvallásnak] ez a legelső szava: “hiszek”. Hanem valami egészen mást.
Közelebb jutunk a hit lényegéhez, ha meggondoljuk, hogy nem az teszi problematikussá a hitet, hogy valaki sokat tanult, hiszen a legnagyobb tudósok: Newton, Darwin, Max Planc hívő emberek voltak. Nem azért nehéz ma hinni, mert a tudományok olyan magas fokra emelkedtek, hanem azért, mert az emberek sokat csalódtak. Mert az az ember, aki már csalódott egy eszmében, vagy egy szeretett lényben, vagy önmagában, tehát aki csalódott abban, amiben, vagy akiben őszinte szívvel és lelkesedéssel hitt, az nem mer hinni többé, az nem meri kiszolgáltatni magát, nem meri rábízni magát többé semmire és senkire. Nem a tudás az akadálya a hitnek, hanem a félelem és a csalódás. Ezért sodródik ma a hitetlenség felé a világ, mert a mai ember nagyon sok mindenben csalódott és nagyon sok mindentől fél. Amikor tehát én azt mondom “hiszek”, akkor tulajdonképpen valami hallatlan merészséget követek el. Azt, hogy dacára mindenféle csalódásnak és félelemnek, mégis ráhagyatkozom Valakire, mégis rábízom az egzisztenciámat Valakire. Mint ahogyan a híd támaszkodik a pillérre, mint ahogyan a ház épül rá a fundamentumra: így épül rá az életem egy vakmerő bizonyosságra, egy láthatatlan valóságra, arra, hogy van Isten!
A hitben tehát nem arról van szó, hogy elhiszek egy múltbeli eseményt, igaznak tartom azokat a dolgokat, amelyek a Bibliában megírattak... Ez magában véve csak az ún. történeti hit. Így - a Szentírás szerint az ördögök is hisznek - és rettegnek. Hanem a mi hitünk éppen abban áll, hogy elhisszük és nem rettegünk! Sőt! Örülünk! Teljes bizalommal vagyunk Valaki iránt, akit a leghatalmasabb Valóságnak hiszünk az univerzum fölött. Megbízom benne, rábízom a múltamat, jelenemet és a jövőmet, mert elhiszem, hogy szeret, hiszem, hogy jót akar, hiszem, hogy meg is cselekedheti mindazt a jót, amit akar!
Valahogy olyanforma aktus a hit, mint amikor a menyasszony eldönti magában, hogy összeköti az életét egy férfivel. Megbízik benne, rá meri bízni magát teljesen arra a másikra, mert szereti, és hiszi, hogy az is szereti őt. Hisz benne! Persze, hogy ez merészség! Egy ilyen döntést merni kell megtenni, mert hiszen nincs semmi kézzelfogható, szemmel látható bizonyítékom, csak a hitem abban a másikban. De hát éppen ez a merészség: ez a hit! “A ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik...” (11,6b vers) Merjük-e így hinni, hogy Isten létezik? Merjük-e ilyen bizalommal kiszolgáltatni magunkat egy láthatatlan Valóságnak, örülni annak, hogy Valaki szeret, megbocsát, gondoskodik rólunk, irányítja az életünket, kezében tartja a sorsunkat itt a földön és az örökkévalóságban is?! Merjük-e ilyen értelemben mondani: “Hiszek egy Istenben”?
Tudom, a modern ember rögtön bizonyítékokat keres: honnan tudom, hogy valóban létezik az az Isten, akiben hiszek? Nemcsak arról van-e szó, hogy föltételezem, hogy van Isten, és erre a föltételezésre alapítom mindazt, amit hiszek? Vagy nem arról van-e szó, hogy magamból vetítem ki az Isten fogalmát, és így olyan valakiben hiszek csak, akit én magam alkottam magamnak? Vagy nem arról van-e szó, hogy Isten létezése olyan logikai követelmény, amivel sok mindent meg lehet magyarázni ebben a világban, amire szükség van, mert nélküle megoldatlanul maradnak a végső kérdések? Honnan tudhatom hát, hogy valóban létezik Isten?
Honnan? Nos: hit által! Igen: hit által meg lehet ismerni Isten létezésének a valóságát. Mint ahogyan az illatok sokféleségét az orrunkkal érzékeljük, a színek és formák világába a látásunk által kapcsolódunk be, a hangok megismerése a hallás útján történik: úgy Istent és az Ő világát a hitünkkel fogjuk föl. Ha valaki például süket: hiába szagol vagy néz egy Beethoven szimfóniát, annak csodálatos hangjai nem jutnak el a lelkébe, mert a zenét nem szagolni kell, hanem hallgatni. Nem mondhatja a süket ember, hogy nincs zene, nem létezik Örömóda, mert bizony létezik - az én szívemet föl is deríti -, csak az ő számára nem létezik, mert süket, nem hallja. Ugyanígy: azt se lehet mondani, hogy nincs Isten, mert nem látom, nem értem; nincs megváltás, nincs bűnbocsánat; nincs örök élet, mert az érzékszerveimmel nem tapasztalom, a műszereimmel nem tudom lemérni és kiszámítani...
Nos: Isten személyét és dolgait, Isten egész világát nem szagolni és megérteni kell, hanem - hinni! A hit az az érzékszervünk, ami Isten megismerésére képesít. Hogy mennyire így van, mutatja, hogy akik személyesen látták vagy hallották Jézust 2000 évvel ezelőtt, akik tanúi voltak csodáinak, akik végignézték a halálát, látták a nyitott sírt: azt gondolnánk, hogy azoknak nem kellett hinni. Dehogynem! Azok is Jézus csodálatos emberi személyében az Istent csak hit által ismerhették föl. Nekik is hinni kellett, épp úgy, mint nekünk, nem volt elég a látás, a közvetlen hallás és tapintás. Akik nem hittek is benne, azok éppen a látottak és hallottak alapján csalódtak: Isten ellen lázadónak tartották, és halálát követelték. A hit az emberi léleknek az antennája, amivel az Istenből, Jézusból, a mennyből sugárzó adást fölfogjuk. E nélkül az antenna nélkül legföljebb csak teremt magának az ember valamilyen istent, de az egy igaz Isten létezéséről nem vesz tudomást.
“Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni.” (Zsid 11,6a) Isten a maga létének a bebizonyítását Önmagának tartja fenn. Nem kell ezen nekünk fáradoznunk. Ő szólít meg, Ő szeret, és a mi hitünk már csak visszhang. A mi hitünk már csak meghajlás az előtt az Isten előtt, akit nem mi kerestünk és nem mi találtunk meg, hanem sokkal inkább Ő keresett és talált meg bennünket. Egy német festő, Rudolf Koch érzékeltette a hit lényegét jól, amikor egy felül nyitott edénnyel ábrázolta, mintegy jeléül annak, hogy semmit se várhatok magamtól - de mindent szabad Istentől várnom. És amit nekem tennem kell, az nem egyéb, mint magamat felfelé nyitva tartani és mindig késznek lenni, befogadni azt, amit Isten önmagából ad. “Hiszek”: ez annyi, mint egy üres lelki edénnyel odaállok Isten elé. És miközben így hiszek: élő valóságként érzékelem Istent, tapasztalom, hogy Valaki kézen fog, átölel, megvigasztal, erőt ad, megtisztít a bűntől, győzelemre vezet - éltet! Ez az, amit így mond Igénk: “...és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik.” (Zsid 11,6c) Az Istenben való merész hit jutalma az, hogy tényleg kapcsolatba is kerülök azzal az Istennel, tényleg érzékelem is azt az Istent, akiben az Ő szavára hinni merek.
De jó lenne, ha így tudnánk hinni, ugye?! Hadd mondjam el még befejezésül, hogy hinni nem tudni kell, hanem hinni szabad. - Higgy! Itt nem olyan cselekvésre szólíttatunk fel, nem olyasmivel terheltetünk meg, ami túlhaladja az erőinket. Senki ne mondja azt, hogy én nem tudok hinni! Hinni nem kell, nem tudni kell, hanem hinni: szabad!
Amikor Isten azt mondja: Higgy a Jézus Krisztusban, akkor ezzel mintegy engedélyt kapunk arra, hogy elfogadjuk magunk számára mindazt, amit Ő érettünk Jézus Krisztusban tett, amit ez a megterített asztal jelent, amit a kenyér és a bor ábrázol: az egész megváltást, a bűnbocsánatot, az örök életet! Szabad! - “Hiszek”: ez a legfelségesebb szabadság. A gyengéknek, a kételkedőknek, a hitetleneknek is: szabad! Sőt, éppen ezek értik meg leghamarább, hogy szabad. Néked is szabad! Hiszen éretted is jött Jézus! Neked is szabad ezt mondani: “Hiszek egy Istenben” - és az Ő teljes kegyelmében, amit közölt velem is Jézus Krisztus által!
Ámen
Dátum: 1959. augusztus 30.