Thesszalonikai első levél

Pál apostolnak a thesszalonikabeli gyülekezethez írott levele az Újtestamentumnak időrendben a legrégibb irata, Kr. u. az 50-51. évből való. Tehát alig két évtizeddel azután keletkezett, hogy a Golgotán elhangzott a legszentebb ajkakról az az új korszakot nyitó kijelentés, hogy: “Elvégeztetett” . Két évtized sem telt el azóta, hogy Krisztus Urunk földi, testi mivoltában eltávozott közülünk, és Európának a keleti peremén máris van egy gyülekezet, mégpedig egy fiatal, lelkes, buzgó serege a feltámadott Úrnak, akit az apostol ugyanúgy köszönt levele elején, mint azóta is mindig minden gyülekezetet ma is köszöntünk: “Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!” (1. v.) Egészen frissen hitre jutott gyülekezet ez, ahol még az első szeretet lángja lobog, egy reménységben élő fiatal egyház képe tárul elénk a levélből - és ezért szeretném most új sorozatként ennek a levélnek a magyarázatát elkezdeni, hogy Isten felhasználja majd számunkra segítségül arra, hogy a mi régi, megfáradt keresztyénségünkben is, itt, közöttünk is ifjú gyülekezet támadjon, a megavult gyülekezeti élet megújuljon és növekedjék.

A most felolvasott első résznek a központi gondolata, ami köré a többi mondanivaló csoportosul, ez: Az Úr követőivé lettetek! Lássuk meg, hogy egy ilyen fiatal gyülekezetben, ahol csak három hétig hangozhatott Krisztusról az élő örömhír, mit jelentett a gyakorlatban ez a régi, megszokott kifejezés: Az Úr követői. És mérjük hozzá a magunk Krisztus-követése gyakorlatát!

Álljunk meg rögtön ennél a szónál: követő. Az eredeti szövegben olyan szóval fejezi ezt ki az apostol, amivel az akkori színi játékok szereplőit, színészeit nevezték. Tehát azt az embert, aki a színjátékban egy másik személyt jelenített meg, akinek egészen bele kellett élnie magát annak a másik személynek az egyéniségébe, életébe, akit megjátszott. Mozdulatát, hangját, tartását, járását, kifejezésmódját, ruházatát alaposan tanulmányoznia kellett, hogy az illetőt lehetőleg minél hűebben kiábrázolhassa. Érezzük, hogyan színesedik ez a megkopott kifejezés: Az Úr követője?! Az tehát az igazi követője az Úrnak, aki egészen beleéli magát Jézus személyébe és létébe. Aki az igazi ember példáját, a tiszta humánus mintáját arról a valakiről veszi, akiről Pilátus így nyilatkozott: Ímé az ember! Az igazi ember, az Isten szerint való ember típusa. Aki ennek az igaz embernek a ruhájában jár, azaz az Ő érdemével, szentségével és tisztaságával fedezi be saját hitványságát, aki az Ő mozdulatait, magatartását, indulatait, hangját tanulmányozza, azért, hogy azt a világ előtt, mások előtt reprezentálja, megjelenítse, megszemélyesítse. Aki tudja, hogy ez a világ, a gyermeke, a barátja, az ismeretlen embertársa, mint a színházi publikum, nézi a keresztyén ember életét, figyeli a mozdulatait. Aki tudja, hogy egész magatartásával azt kell kiábrázolnia, hogy már többé nem önmagának él, hanem Annak, aki érte meghalt és feltámadott. Ilyen értelemben voltak az Úr követői annak a fiatal egyháznak a megtért tagjai.

És mi? - Csak egy kérdésre válaszoljunk magunkban: amikor fölbosszant, elkeserít a gyermekünk, vagy társbérlőnk viselkedése, amikor rosszul lyukasztja ki a jegyünket a villamoson a fáradt kalauznő, amikor titkos örömök élvezetére nyújt csábító alkalmat egy ránk mosolygó emberi arc, amikor reánk borul egy gyász fájdalma, tehát amikor a legszükségesebb lenne a mindennapi életben: megszemélyesíti-e, megjeleníti-e akkor a szavunk, indulatunk, mozdulatunk, arckifejezésünk Jézus személyét - vagy ilyenkor derül ki, hogy egyébkor is csak megjátszottuk az Úr követőinek a szerepét, letesszük az álarcot és most már a régi önmagunkat adjuk?! Az Úr igazi követése, akármennyire is a színjátékban szereplő embert jelölő szóval van is kifejezve, nem szerepjátszás, hanem az az új természet bennünk, ami a Krisztussal való hitbeli kapcsolat révén keletkezik és alakul ki. Krisztus személyébe, életébe, halálába és feltámadásába való beleélés, belemerülés által válik egyre valóságosabbá az életünkben.

De még további részleteket is megtudunk az apostol szavaiból a thesszalonikaiak Krisztust követő életéről. Így mondja: “Hálát adunk... emlegetve a ti hitetek munkáját.” (ApCsel 17,3) Ezzel a kifejezéssel szinte egészen kézzel foghatóan konkréttá teszi azt az egyébként bizonytalan, ködös, homályos fogalmat, amit hitnek szoktunk nevezni. Az apostol olvasóinak nemcsak a hitét emlegeti, hanem a hitük munkáját! Mintegy kifejezi ezzel, hogy a Krisztusban való hit ható tényező az ember életében, nemcsak egy bizonyos érzület, vagy gondolkodásmód, hanem olyan funkció, aminek hatása van, ami életre hoz, munkál valamit bennünk. Az olyan hit, aminek nincs hatása az egész életem folyására, nem is hit, vagy halott hit! Ez a hit, amiről itt szó van, nem csak a Jézussal kapcsolatos történeti tények igaznak tartása, hanem személyes kapcsolat, bizalmi viszonyulás az élő Istenhez. Tehát a hit nem egy valamihez való viszony, egy igazsághoz, egy dogmatikai tételhez, hanem egy személyhez való viszony. Földi vonatkozásban is, ha ezt mondom: hiszek neked, az több, mintha azt mondanám: elhiszem, hogy igaz, amit mondasz. És ha azt mondom, hogy hiszek benned, például mikor a menyasszony azt mondja a vőlegényének: én hiszek benned, ez ugye egészen más, mintha azt mondaná: Én elhiszem, hogy te létezel! Itt már a hit igazán a reménylett dolgoknak a valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés. A láthatókon túl a láthatatlanokba kapcsolódik bele valami feltétlen bizalommal és reménységgel. Itt a személyek találkozása, összekapcsolódása és egymás melletti döntése történik. A hit tehát olyan személyes kapcsolat, amin keresztül Isten az Ő teremtő Igéjének az erejét működtetheti bennünk. A hit tehát nem értelmi ügy, hanem életerő. Hinni azt jelenti, alkalmat adni Istennek, hogy az Ő hatásait kifejthesse bennem.

Hinni azt jelenti, hogy rábízom magam Istenre, hogy ugyanaz az isteni energia, amelyik elvégezte a világ teremtésének és Krisztus feltámasztásának a munkáját, munkálkodjék rajtam, kiformálja bennem a Krisztust! Átalakítsa a gondolkodásomat, érzésemet, külső és belső életemet. Ahol a hitnek ez a munkája, a Krisztus képére való átformálódás nem történik meg, ahol felismert bűnöket tovább őrizget valaki, ahelyett, hogy megutálná és megbánná azokat: ott valahol alapvető baj van a hittel. Ott megszakadt a kapcsolat. Vizsgáld meg a hitedet a munkáidból! Tapasztalható-e, hogy hited révén az Isten természet-átalakító ereje munkálkodik benned? Szokásaid, szenvedélyeid, érzületed, érzékenységed ugyanolyanok-e most is, mint akkor voltak, amikor még nem így hittél az Úrban? Hiszen az Úr követője vagy te is! Nem akarsz mássá lenni, megújulni, megváltozni? Ez persze a magad erejéből nem megy, de maga az Úr akarja megtisztítani és megszentelni kívülről és belülről az egész életedet, ha alkalmat adsz Néki a Benne való hit által!

Azután az Úr követésének egy további konkrétumát így írja le az apostol: “Emlegetve... a ti szeretetek fáradozását.” (ApCsel 17,3) Nem új dolog ez, sőt nagyon általános gyakorlat a Szentírásban, hogy a hit után rögtön a szeretetet említi egy megszokott fordulattal, de mégis szükséges ez a mindig megújuló figyelmeztetés. Hiszen egy hívő embernek a Krisztus-követése a szeretet gyakorlásában valósul meg láthatóan. Akinek a belsejében Isten a hite által munkálkodik, annak a szíve, a szája és a keze megtelik szeretettel. A hitünket a világ, az emberek a szeretetünkön át ismerik meg. Amikor Pál a thesszalonikaiak szeretetének a fáradozását emlegeti, talán arra a jelenetre gondolt, ami vele történt közöttük, amikor a fellázított néptömeg megostromolta vendéglátója házát, amikor a testvérek szinte a saját testükkel fedezték az apostolt és társait, amikor helyettük maga a vendéglátó gazda megy a törvényszék elé, és a legveszélyesebb fenyegetésre sem hajlandó elárulni az Úr követeit.

Ez a szeretet a megpróbáltatás és üldöztetés közepette is győzött a kísértés felett. Pálnak a szíve még most is megtelik boldog hálaadással, amikor erre gondol. Ezért mondja így: “emlegetve... a ti szeretetek fáradozását.” Az eredeti szó, amit Pál használ, nehéz, fárasztó, kimerítő munkát jelent. Szeretni nem könnyű, a szeretetet nem lehet csak úgy balkézről elintézni, szép szóval bizonygatni: igazán szeretni áldozatos, kockázatos vállalkozás, rámehet nemcsak a kényelmünk, hanem az erőnk, az épségünk, az életünk! De hiszen Urunknak is az egész élete ment rá arra, hogy szeretett bennünket! Ebben az isteni szeretetben részesülni csak másokat részesítve lehet.

A Krisztusi szeretet nem is jelenthet mást, mint azt, hogy az életemből adok egy darabot valakinek. És az a csodálatos, hogy mégis az az élet gazdagodik meg, amelyik így tudja szétosztani magát a szeretetben. Mert aki elveszti az ő életét Krisztusért, az megtalálja azt! Aki pedig meg akarja tartani magának az ő életét, az elveszti azt! Ki emlegetheti ilyen hálával a te szereteted fáradozását? Te is Krisztus követője, megjelenítője, megszemélyesítője vagy, de vajon lehet-e ezt tenni a szeretet fárasztó, emésztő és mégis éltető munkája nélkül? Persze parancsszóra nem lehet így szeretni, hiszen az a bennünk munkálkodó Isten Lelkének a gyümölcse. De az Úr igazi követőiben megterem ez a gyümölcs, tehát azokban, akik beleélik magukat Krisztus személyébe, belemerülnek az Ő életébe, halálának és feltámadásának a misztériumába.

És ez alkalommal még egy konkrétumát hadd említsük meg az Úr követésének - Pál így mondja: “emlegetve... a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységeteknek állhatatosságát.” Amit a hit bennünk munkál, amit a szeretet rajtunk keresztül munkál másokban, azt munkálja a reménység érettünk. Megtanít csendben és békességben tovább hordozni az élet terheit. Az Úr követőjének élő reménysége van, nem olyan, amilyent a világ ismer, nem egy bizonytalan szerencse-várás, nem egy kétséges talán, hanem bizonyos váradalom! Isteni ígéret beteljesülésének a bevárása. Olyan reménység, ami nem szégyenít meg, nem hagy cserben, annak a bekövetkezése bizonyos, ami minden okot és alapot megad az örvendezésre. Sasoknak is nevezi a Biblia a reménységet, aminek a védelmében bátran emelheti magasra a fejét az Úr követője a harcban, nem kell félnie azoktól az ütésektől, amelyek érhetik. Ez a reménység tanít meg hordozni, elviselni fájó eseményeket, szenvedéseket, csalódásokat, bántásokat, igazságtalanságokat, roskasztó terheket. Hiszen a fáradt vándor is új erőre és kedvre kap, amikor meglátja a várva várt város kapuját, utazása célját. A végcél látása erőt ad, föllelkesít, megvidámít! Hiszen az Úr követése nem céltalan csavargás, hanem állandó, tervszerűen irányított közeledés a legboldogabb cél felé. A Krisztussal való közvetlen találkozás reménysége megtanít arra, hogy az élet fáradalmait és gondjait, sőt a halál ijesztő sötétségét is örvendező szívvel tudjuk elviselni.

Hát nem nagyszerű dolog, hát nem felséges kiváltság az Úr követőjének lenni?! És mi mégis félünk tőle, nem merjük beleadni magunkat az Úr halálába és feltámadásába, beleélni magunkat az Ő személyébe és életébe. De hát mitől félünk? Krisztustól féltjük az életünket - a megszentelőnktől? Nézzétek, a thesszalonikaiak három hétig hallgathatták csak az evangéliumot, mégis rá merték szánni magukat Krisztus követésére.

Mi hányadszor halljuk most újra: Kövess engem! Nem tudhatjuk, megújul-e még valaha ez a hívás. Nem véletlen, hogy most itt vagyunk, hogy most ez az Ige hangzik: Isten készítette így az alkalmat, hogy újra elmondhassa Jézus a sürgető, a megújító hívást: Kövess engem!

Akik most igazán akarják követni az Urat, kérjék velem együtt:

Add Úr Jézus, halálodban,
Követnünk életedben,
Szentséges tudományodban.
Szelíd szenvedésedben.
Légyünk alázatosak.
Mindenhez irgalmasak.
Segélj erre Szentlelkeddel,
Oktass, vezérelj Igéddel!

(440. ének 14. vers)

Ámen

Dátum: 1953. november 15.