Ennek a szakasznak a címéül a bibliafordítók ezt írták föl: Az elmúlás felől való reménységünk. Pál apostol olyan dolgokról szól itt, amikről csak Isten saját kijelentésének a világánál lehet beszélni. Mintha széthúzódnék egy kissé az a függöny, amelyik különben eltakarja szemünk elől a túlvilágot, és mi csodálkozva és imádattal vethetünk egy pillantást annak az eljövendő világnak a titkaiba, amelynek mindnyájan elébe megyünk. Így kezdi az apostol: “Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, a kiknek nincsen reménységök.” (13. vers) És a végén ezt mondja: “Vigasztaljátok egymást e beszédekkel!” (1Thessz 4,18) Az apostol tehát nem kegyes kíváncsiságot akar kielégíteni és nem szenzációs leleplezéseket akar eszközölni, nem helyszíni közvetítést ad a túlvilágról, hanem csak egyet akar: vigasztalni! Mégpedig azzal a reménységgel, amire följogosít bennünket a Jézus Krisztusban való hitünk. Olyan reménységünk van, aminek a fényében a szomorúság is örömmé változik, ami a halál félelmei között is megbátorít, ami a sírok éjszakáján is átvilágít. Ezzel a reménységgel bátorítja és vigasztalja Pál thesszalonikai testvéreit. Azoknak a hívőknek a hite ugyanis a levélből láthatólag nagy válságba került. Annyira benne éltek Krisztus hamarosan bekövetkező újra eljövetelének, visszatérésének a hitében, hogy azt hitték, senki sem hal meg közülük addig, míg meglátják majd Urunkat az ég felhőiben jönni nagy hatalommal és dicsőséggel. És most mégis megtörtént - nyilván többször is -, hogy meghalt valaki a gyülekezetből, anélkül, hogy Jézus visszajövetelét megérte volna. Itt is, ott is gyászba borult egy-egy hívő család, és a gyásszal együtt kínzó kérdések merültek föl: mi történt, mi lett hát a halottainkból, hova mentek, hol vannak most, hát ezek most már kimaradnak az Úr visszajövetelének a dicsőségéből és öröméből?!
Mi lett ezekkel, akik meghaltak? Ez a kérdés ilyenformán előttünk is nagyon ismerős. Nincs olyan ember, akinek ne volna halottja. Állandóan közöttünk jár a halál, mennél tovább élünk, annál többször találkozunk vele. És egyszer egészen bizonyosan eljön értünk is. Földi jövőnkről ez az egyetlen dolog, amit tökéletes bizonyossággal tudhatunk. Hogy mikor jön, hogyan jön, azt nem tudjuk, de hogy jön, az bizonyos! És azért bennünket is megborzongat a kérdés: mi lesz akkor, ha nekem magamnak is mennem kell? Mi lesz belőlem? Hová vezet az utam? És itt azt mondja az apostol: Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak! Tehát ebben a borzongató kérdésben van valami, amit biztosan tudhatunk. Nem vagyunk ráutalva ködös sejtelmekre, fantasztikus spekulációkra, kitalált elméletekre. Nem kell e tekintetben bizonytalanságban és tudatlanságban rettegnünk, mert itt olyan tényekről van tudomásunk, amelyek biztos alapot adnak a halálon túli reménységeinknek.
Mik ezek a tények? Két hatalmas megtörtént esemény: az egyik az, hogy Krisztus meghalt, a másik az, hogy Krisztus feltámadott! Krisztus meghalt: Krisztus, az egyetlen ártatlan, bűn nélküli, szent - az egyetlen, aki semmivel sem tartozott a halálnak, mégis vállalta a halált, a kárhozat halálát, a bűnért való halálbüntetést: ezzel feloldott a halál adóssága alól bennünket, akik alája voltunk vetve. Az egyszer kifizetett adósságot nem lehet másodszor is megkövetelni. Az Ő halála helyettes elégtétel volt, éppen a haláltól megváltó halál! Ő a mi Fejünk, mi pedig tagjai vagyunk néki. Eggyé lett velünk, akik vétkeztünk, hogy eggyé legyünk Vele, aki eleget tett a bűnért! És ugyanez a Krisztus, aki így meghalt, feltámadott! A halálnak azt a sötét falát, amely minden oldalról körülveszi és elzárja a földi életet, áttörte, rést ütött rajta. Krisztus feltámadásával olyan rés nyílt a halálon, amely nyitva is marad. Sohasem fog újra bezárulni! Ezért ujjong Pál apostol Krisztusnak, mint aki az első a halottak közül, a zsenge. Mert ahol első van, ott van második és van harmadik, ott beláthatatlan sor van, amelyik Krisztussal, az első zsengével egybekapcsolva átvonulhat a résen, az áttörés helyén! Ez a két hatalmas isteni tény: Krisztus halála és feltámadása az alapja minden reménységünknek a halállal szemben. Ezért folytatja az apostol így: “Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott...”. (1Thessz 4,14a) Aki hiszi, hogy Jézus meghalt és feltámadott, annak is el kell szenvednie ugyan a meghalás fizikai folyamatát, de éppen reménységben halhat meg, abban a reménységben, hogy a meghalás igazi veszedelmét: a kárhozatot, a bűnei büntetését már elszenvedte számára és helyette Jézus Krisztus. Jézus nem a meghalás fizikai folyamatától váltott meg bennünket, hanem a halál ítéletétől, a halál mérges fullánkjától, a kárhozattól!
Aki hisz a meghalt és feltámadott Krisztusban, máris részesül a megváltó halál és feltámadás áldásában. - Valami olyan dolog történik vele, mintha már ő maga is meghalt volna Krisztussal és feltámadott volna Krisztussal! Tehát mintha már ő maga - ugyanúgy, mint Krisztus - túl lenne a halálon, poklon, síron. Túl: a halálon túli világban, ott, az örök élet világában, ahol Krisztus van, együtt Krisztussal. Igen, ha hisszük, hogy Krisztus meghalt és feltámadott, akkor nemcsak "mintha", hanem valóságosan is elkezdődött számunkra az örök élet! Ha hisszük, hogy a meghalt és feltámadott Krisztussal egybetartozunk, ha ebben a Krisztussal való együttlétben van a teljes életünk, akkor érvényes az, amit az apostol így mond tovább: “Az Isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, Jézus által Ő vele együtt.” (1Thessz 4,14b) Akkor az a szent "Ővele együtt" a halál határain túl is érvényes! Az élő Krisztussal való közösség, amit már itt a földön hit által megélhetünk, a meghalás után is tovább tart. Aki hisz Krisztusban, az az Ő saját szava szerint: ha meghal is, él! - tehát még a meghalás fizikai folyamata sem jelenti számára a halált, hanem a már hitben elkezdődött örök élet teljessé válását. A meghalás a hívő ember számára is egy bizonyos értelemben véve a véget jelenti: a mulandóság végét, a bűnben való élet végét, de nem az élet végét! Maga az élet, amit Krisztusban talált meg, megy tovább, sőt kiteljesedik! Azután jelenti a meghalás a hitnek a végét is, mert amit eddig hitt, az most látássá lesz. Jelenti a reménység végét is, mert az, amit eddig reménységben hordozott, most beteljesül.
Ugye, mennyire igaza van az apostolnak, amikor azt mondja, hogy nekünk, akiknek ilyen reménységünk van, valóban semmi okunk nincs úgy bánkódni, mint azoknak, akiknek nincsen reménységük?! Tehát a Krisztusban élő embernek közvetlenül az elalvás utáni állapota is már sokkal boldogabb és nagyszerűbb, mint az elalvás előtti volt! Hiszen otthon van, az Úrnál! De még valami hiányzik: még valamit várunk, még valaminek történnie kell. A földön élő hívők is ugyanabban a váradalomban élnek. Tehát a hívő gyülekezet itt lent, a földön és a halál túlsó oldalán lévő üdvözültek odafent - mindketten várnak. Mi testben várunk, ők lélekben várnak. Arra várunk mind, amit az apostol így ír le: “Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban, Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt felhőkön az Úr elébe a levegőbe: és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.” (16-17. vers) Jézusnak ez az utolsó, látható megjelenése még hátravan. Az apostol riadót hall, arkangyal szózatát és isteni harsonát. Ne szó szerint értsük ezeket: azt akarja érzékeltetni velünk az apostol, amit Jézus maga is megmondott, hogy Krisztus visszajövetele a földön reális, testi valóság. Az ember látni és hallani fog valamit, valamit megélni és megtapasztalni. Az apostol harci és győzelmi hangot hall. Az élő és visszatérő Krisztus végső leszámolására és győzelmére vonatkoznak ezek a kijelentések. Arra, hogy Jézus Krisztus az Ő isteni szeretetének és dicsőségének a fényében győzelmesen fog megjelenni.
Ezzel a hatalmas isteni ténnyel kapcsolatban az apostol három dolgot említ:
1) Akik Krisztusban aludtak el, azok feltámadnak.
2) Azok a Krisztusban élők, akik ezt a felséges pillanatot a földi testben érik meg, egy szempillantás alatt elváltoznak. Valahogy olyanformán, mint Krisztus a megdicsőülés hegyén elváltozott. Tehát: meghalás nélkül történik meg a mulandóságból a dicsőségbe való átmenetelük, a földi testnek dicsőséges mennyei testté való átformálódása.
3) Mind a feltámadott, mind az elváltozott sereg elragadtatik együtt a felhőkön át az Úr elébe, hogy az Ő gyülekezete ott legyen Vele örökké. Itt a hangsúly nem a részleteken, nem is az egymásutániságon van, nem azon, hogy mindez hogyan megy végbe, hanem az egészben az a dicsőséges bizonyosság a fontos, hogy: ekképpen mindenkor az Úrral leszünk! Tehát ahol az élő Krisztussal való kapcsolat valóban megvan, ott többé nincs elszakadás, sem ezen, sem a következendő világon. Aki itt, a földön az Úrnál van, az mindenkor az Úrral lesz, a halálban és a halál után is!
Ez a mi nagy boldog reménységünk. Vigasztaló reménység, éltető reménység, erőt adó reménység. Ennek a reménységnek a biztató fénye megvilágítja az élet legsötétebb útszakaszait is, hiszen bizonyos az útszakasz vége; erőt ad minden küzdelemben, hiszen bizonyos a győzelem; elűzi a félelmet, hiszen horgonyával a halálon túli életbe kapaszkodik. Fölszabadulttá, derültté teszi a földi életet, hiszen nem fenyegeti már a halál!
És minden azon múlik, hogy hisszük-e, hogy Krisztus meghalt és feltámadott?! Óh, de jó lenne ezt igazán hinni! Úgy hinni, ahogyan Jézus mondta: “Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.” (Jn 5,24) És ha valaki itt most hallotta az Úr szavát, és hisz annak az Istennek, aki Jézust az ő megváltására bocsátotta el: akkor most az is átment a halálból az életre! És ez egészen bizonyos. A bizony, bizony - az eredeti szövegben így hangzik: ámen, ámen. Tehát Jézus maga előlegezi az áment a mi beléje fogódzó hitünkre.
Zengj hát az Úrnak s járd az utat,
Mit éppen néked Ő adott;
A mennyből gazdag áldást juttat
S majd Jézus ád szép, új napot.
Ki Benne bízik és remél,
Az mindörökké Véle él.
(274. ének 4. vers)
Ámen
Dátum: 1954. február 7.