Elérkeztünk az első Thesszalonikai levél befejezéséhez. Végig az egész levélen, és különösen itt, a legvégén, egy eleven, fiatal, buzgó gyülekezet képe bontakozott ki előttünk. Olyan tükröt tart elénk az apostol, amelyben meglátható az a szomorú tény, hogy mennyire eltávolodtunk mi már, a mai gyülekezetek, az első gyülekezetek friss, örvendező keresztyénségétől, az első szeretetnek ettől a korszakától. Ilyenkor látjuk, milyen langyosakká, közönyösökké, fásultakká váltunk mi már Őhozzájuk képest! Most az apostol itt, a levele végén elvezet bennünket abba a műhelybe, ahonnét ez az egész lüktető, eleven élet kiindult. Megmutatja a titkát annak a gyülekezeti életnek. Ez a titok pedig az, hogy élő gyülekezetet nem lehet emberi buzgósággal, erőfeszítéssel csinálni, nem lehet ötletesen, körültekintően megszervezni. Az élet ajándék. Élő gyülekezet ott van, ahol az egyes emberek engedik, hogy Isten munkába vegye őket. A mi gyülekezetünk megelevenedése is attól függ, hogy mi, személy szerint, akik alkotjuk ezt a gyülekezetet, hajlandók vagyunk-e magunkat odaadni Istennek, hogy vegyen munkába bennünket, formáljon, alakítson? Meg vagyunk-e győződve arról, hogy még nagyon sok mindennek meg kell változnia életünkben?
Mit akar tenni velünk Isten? Így mondja az apostol: “Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől.” (1Thessz 5,23a) Tehát az a folyamat, ami az Isten csendes és rejtett műhelyében végbemegy egy emberben: a megszentelés. Ez nem egy hirtelen átalakulás, egyik napról a másikra való tökéletessé válás, hanem lassú, folyamatos megújulás, átformálás, hogy alkalmassá legyen az ember az Úr Isten számára. Azt mondja az apostol: az Isten “szenteljen meg titeket mindenestől”. Tehát az életünknek minden részletében, porcikájában, megnyilvánulásában, vonatkozásában, összefüggésében működni akar Isten az Ő megszentelő erejével. A testben és ösztöneiben, indulataiban éppen úgy, mint a lélekben és annak vágyaiban, érzéseiben, rejtelmeiben, valamint szellemi életünk megnyilvánulásaiban, tehát a gondolkodásban, akaratban is, ott akar lenni Isten az Ő megszentelő erejével, munkájával. Azt akarja, hogy valóban azzá legyünk a Krisztusban való hit által, amik vagyunk: a menny polgárai a földön, a világ világossága az emberek között, az Élet szava a mindennapi életben.
Rettentő nagy igénye van Istennek az Őt ismerő és benne hívő emberekkel szemben. De hozott is érte akkora áldozatot Jézus halálában, hogy támaszthat is akkora igényt azokkal szemben, akikért Jézus meghalt és feltámadott! Hajlandók vagyunk-e kiszolgáltatni magunkat Istennek, hogy szenteljen meg bennünket úgy, ahogyan Ő akar, tehát testi-lelki-szellemi valóságunkban, mindenestől, végezze csak rajtunk ezt a kegyelmesen átalakító munkáját?! Tudniillik itt éppen arról van szó, hogy nem magamnak kell megszentelnem önmagamat: A gyengeségeimmel, hibáimmal, bűneimmel nem magamnak kell elbánnom. Nem is volnék rá képes. Hiszen olyan sok keserű tapasztalatunk van már e tekintetben: hányszor elhatároztuk, hogy de most már ezután igazán másképpen lesz - és a nagy nekibuzdulás megint leverettetéssel végződött! Olyan elkedvetlenítő az, hogy az ember próbálkozik, mindig újra megpróbál megújulni és megint csak nem ér célt. Ebből a görcsös erőlködésből szabadít föl az apostol, amikor azt mondja: “Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől!” Ne ti magatok, mert az úgy sem megy, hanem az Isten: neki megy! Ne vegyétek ki ezt a munkát Isten kezéből!
A megszentelődés, a megújulás nem erőlködés, hanem könyörgés tárgya és eredménye, csak Isten tudja elvégezni rajtunk és bennünk! A nyersanyag nem tud önmagának új formát és rendeltetést adni - Mesterre van szüksége, aki kézbe veszi és megmunkálja. És erre ígéret is van: “Hű az, a ki elhívott titeket és ő meg is cselekszi azt.” (1Thessz 5,24) Csak hagyjuk cselekedni, csak adjuk a kezébe magunkat, csak bízzuk rá a testünket, lelkünket, szellemünket: Ő majd megcselekszi! Persze nem úgy cselekszi meg, hogy nekünk most már semmi közünk hozzá, minden az Ő dolga, mi nem tehetünk semmit! Nem így! Igen: Ő megcselekszi, Ő az, aki megszentel, átformál, de velünk való közös együttműködéssel. Mi is hozzájárulunk valamivel. Erről is szó van az Igében. Ezért mondja az apostol: “A Lelket meg ne oltsátok!” (1Thessz 5,19) Isten az Ő Szentlelkével végzi el bennünk ezt az átalakító, megszentelő munkát, úgy, hogy rávilágít életünkben valamire, amit titokban, sötétben akartunk tartani. Ráfordít a szívünkre valamit, amit rosszul tettünk, megmutat egy utat, amelyen el kellene indulni. Nos, nem mintha el tudnánk oltani a Szentlélek tüzét, de az a veszedelmes képességünk megvan, hogy a bennünk való hatását meg tudjuk oltani. Meg tudjuk oltani, hatálytalanítani tudjuk közönyösséggel és engedetlenséggel. Azzal, hogy nem hallgatunk Rá, nem veszünk tudomást Róla, hogy mit akar, mire figyelmeztet. Ezért int az apostol: “A Lelket meg ne oltsátok!” Lehet, hogy éget, ki akarja égetni az önzésünket, a hiúságunkat, de meg ne oltsuk a lángját, hadd égjen, aminek égnie kell, hadd fájjon, aminek fájnia kell! Hadd hatoljon csak be fényével azokba a legtitkosabb lelki zugokba, titkokba, amikről senki sem tud rajtunk kívül! “A Lelket meg ne oltsátok” - mert így munkálkodik az Úr!
A tüzet táplálni is kell, hogy ki ne aludjék. Fűtőanyag híján magától is kialszik. Hiába gyújtotta meg Isten a Szentlélek lángját valakiben, ha megvonja tőle az ember azután a fűtőanyagot: az Igét, az Isten beszédét. Ha valaki elhanyagolja az Isten Igéjének a rendszeres tanulmányozását és az igehirdetési alkalmakon való részvételt, hamarosan meglátja majd, hogy olyan útra tért, ami a Lélek kioltásához vezet. Ezért függ össze az előbbi figyelmeztetéssel az a rögtön utána következő: “A prófétálást meg ne vessétek!” (1Thessz 5,20) Isten a prófétálás által, az emberi szóval tolmácsolt isteni üzenettel, az Ő Igéje által végzi az Ő tisztító, bátorító, megerősítő, vigasztaló munkáját az életünkben. Aki nem él az Igével mint napi táplálékkal, kivonja magát Isten megszentelő, újjáteremtő munkája alól. Tekintsük úgy a Bibliát, mint olyan eszközt, amivel maga Isten dolgozik rajtunk, mint a szobrász a vésővel és kalapáccsal a kőtömbön. Hadd vágjon bele az elevenünkbe, hiszen csak attól tisztít meg, ami nem oda való! “A prófétálást meg ne vessétek.”
A harmadik eszköz, amit használhatunk abból a célból, hogy Isten az Ő megszentelő munkáját végezze rajtunk, Pál szerint ez: “Szüntelen imádkozzatok!” (1Thessz 5,17) A háborúból tudjuk, milyen fontos egy küzdő csapatnak a jó, biztos összekötővonal a hátvéddel, amely révén muníciókészletét kiegészítheti. Ilyen összekötővonal a hátvéddel számunkra az imádság. Arra kell ügyelni, hogy az ellenségnek ne sikerüljön ezt a vonalat áttörni, megszakítani. A mi muníciókészletünk a menny, földi küzdelmeinkhez onnét kapjuk mindazt, amire szükségünk van. “Szüntelen imádkozzatok” - de ez nem azt jelenti, hogy állandóan térdet hajtva, kezünket összekulcsolva, szemünket lezárva járjunk, éljünk - mert ez az imádságnak csak a külső oldala. Itt nem is annyira az imádkozás gyakorlatára, hanem az imádság állapotára figyelmeztet az apostol. Maradjatok meg az imádság állapotában akkor is, amikor szavakkal nem imádkoztok éppen. Tehát abban a tudatban, hogy Nála nélkül semmit sem tehetünk és nem is akarunk tenni nála nélkül semmit. Az imádság állapota azt az alázatot jelenti, amelyben az ember mindent az Úrtól vár, mindent tőle tesz függővé, kellemest és kellemetlent, derűt és borút az Ő kezéből fogad el. Ott tartja magát, gondolatait, akaratát az Isten keze ügyében, állandó készenlétben arra, amit Ura éppen akar. Tehát ilyen értelemben: “szüntelen imádkozzatok”!
Így adhatjuk bele életünket Isten kezébe, műhelyébe, hogy annak minden területét vegye munkába, alakítsa át, formálja ki az Ő kedve szerint valóra, tehát szentelje meg mindenestől. Ez a nagy munka még nincsen befejezve egyikőnk életén sem, de akik hagyják magukat így megdolgozni, azoknak az életén már most is elő-előtűnik valami abból az újból, megcsillan valami az isteni műremekből. Például az, amit az apostol így mond: “Mindenkor örüljetek!” (1Thessz 5,16) Valami felülről jövő tiszta derű fénye az, ami a megszentelődő életet körülveszi. Olyan derű, ami nem függ a külső körülményektől vagy a pillanatnyi érzésállapottól. Az igazi keresztyén ember olyan az emberek között, mint a csalogány a többi madarak között. Ha a sötétség beáll, a többi madár ajkán elnémul az ének. De a csalogányok akkor is tovább énekelnek. Ez az öröm az Istennel való megbékéltség és megigazultság következménye. Az Isten megbocsátó és megváltó szeretete felett érzett belső öröm. Ezért tud a hívő ember még a szenvedésben és a legméltatlanabb bánásmód közben is derűs lenni. Szemének könnyei sem tudják szívének örvendezését eloltani. Ismerjük-e ezt az örömöt? Ha engedjük, hogy Urunk jobban a kezébe vegyen, mélyebben nyúljon bele az életünkbe, több tapasztalatunk lesz a boldogságról!
Azután abban is a kialakuló új élet ragyogása csillan föl, amit így mond az apostol: “Mindenben hálákat adjatok!” (18a vers) Tudniillik Istennek. Hiszen akik Istent szeretik, tudják, hogy minden javukra van. Tudják, akkor is, ha nem látják pillanatnyilag. Mint ahogyan tudjuk, hogy a nap 12 órakor ott van magasan az égen, tudjuk akkor is, ha sűrű felhők takarják el, és nem látjuk miattuk. Így tudjuk - még ha nem látjuk is -, hogy Isten mindent javunkra tesz. És ez már elég ok arra, hogy mindenben hálákat adjunk Néki. Mindenkor, mindenben hálákat adni Istennek azt jelenti, hogy Isten édesatyai kezének munkáját ismerem föl az életemben. A megszentelődő élet alaphangja a hála. Eltűnt belőle a békétlenség, zúgolódás, elégedetlenség: a vesszőért is hálás!
Ilyen nagyszerű, új életek formálódnak a mi Urunk csendes műtermében. Rajtunk is hajlandó és képes ilyen csodát művelni, csak hagyjuk, engedjük! Ne akadályozzuk! Kérjük! Pál mireánk is kéri ezt az áldást, amikor így ír: “Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől, és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhívott titeket és ő meg is cselekszi azt.” (1Thessz 5,23-24)
Jertek, fohászkodjunk az énekszerző szavaival:
Szívemet töltse be
Kegyelmed ereje
Buzgósággal!
Meghaltál érettem;
Add: szívem s életem
Teérted éghessen
Forró lánggal!
(466. ének 2. vers)
Ámen
Dátum: 1954. március 14.