Thoma László

A kátémagyarázatos sorozatban a Szentlélek munkájáról esett legutóbb szó, ezen belül is az egyházról, amely Isten szeretetének közöttünk lévő jelenléte. Ez a testvéri közösség, az összetartozás, az egység- és még persze ennél sokkal több. A Szentlélek munkálja bennünk a hitet, a bűnbocsánatot, a kegyelem megértését és elfogadását is! Ma erről lesz szó közöttünk: mit jelent, hogy kegyelemből, hit által lehetünk Isten gyermekei, és mi köze ehhez a megváltozott életünknek és a jó cselekedeteknek?
A kegyelemből hit által történő megigazulás a reformátori gondolkodás egyik alapvető (ha nem a legalapvetőbb!) gondolata. Nagy kontrasztot jelentett ez a reformáció korában az általánosan elterjedt római katolikus állásponthoz képest, miszerint üdvszerző jó cselekedetekkel kell az embernek élnie, hogy bejuthasson a mennybe.
I. Az ajándék, melyre égető szükségünk volt (Káté 60.)
1. Na de ki akar ma a mennybe kerülni? Nem inkább a földön akarjuk kimondva vagy kimondatlanul keresni a boldogságunkat? Mi közünk a mennyhez? A káté kérdésfeltevése is eléggé érthetetlen. Egyáltalán nem korszerű: „Mimódon igazulsz meg Isten előtt?” – Melyik isten? Igazulsz…? Mi ez a szó? Miért is kellene…? Kulturálisan és egzisztenciális értelemben lehet, hogy roppant messze van tőlünk az egész téma. Vagy lehet, hogy közel van és ismered, de nem érdekel, mert azt gondolod: ezen már túl vagy és megismerted. Fontos megértenünk, hogy Isten Igéje szempontjából mindnyájan messziről jövünk, akármennyi időt is töltöttünk már el ezekkel a kérdésekkel, vagy magával Istennel. Emberlétünk jelen földi, természetes állapotában rendkívül távol van Istentől –s ha közel van, képes újra távol kerülni. Isten azonban itt van, jelen van. Ma is és itt is. És Ő aktuális (meg persze a kérdés is)!
2. Ha megpróbáljuk közel engedni mindazt, amiről a kátéban hallottunk, vagy az Igében olvastunk, akkor komolyan el kell gondolkodnunk: vajon tényleg így igaz ez? Az Igében van egy feloldhatatlannak látszó, kicsit leegyszerűsített kettősség: a rossz világ, rossz szellemi erők – és a mennyeiek világába ültetett hívők- első olvasatra. (ez állapotunkról, státuszunkról beszél!) – Tényleg ennyire rossz a helyzet?! És tényleg ennyire szép és jó, ha Krisztuséi vagyunk? Isten kivesz minket a világból és egészen feltesz a mennyig? No de ha itt még nem tartunk: ami még nehezebb: Ki mondja meg, mi a jó és a rossz? Hogy kell jól élni? Hogyan lehetek szabad úgy, hogy közben nem sértem mások szabadságát sem? Létünk talán legnehezebben elviselhető kettősségét leginkább én ma abban érzem, hogy látszólag a végtelen lehetőségek és a végtelen elveszettség állapotában élünk– és mindezt egyszerre!
3. A kettősség tehát, a végletes fogalmazás valahol lehet túlzó az Igében, hogy megértsük a lényeget: a megváltás súlyát. Valahol viszont nagyon is olyan, mint maga az életünk: végletesen reális- és olyan, mint a valóság, amiben élünk: élet és halál játéka a pillanatban és az örökkévalóságra vetítve is. Azt olvassuk az Igében, hogy a harag fiai voltunk. Illetve azok, akik Isten nélkül élnek. A harag fiai nem azt jelenti, hogy ők önmagukban rosszak, vagy hogy csak ők haragszanak (a keresztyének meg soha), hanem hogy rajtuk Isten haragja van. Isten ítélete a tőle elszakadt emberen: a bűn miatt. Ez mindenkire igaz, aki Isten nélkül él: bűnben élünk, mert elszakadtunk a teremtőnktől. Ez pedig nem valami mese vagy monda, hanem nagyon is valóságos hatással van az életünkre. „Halottak voltatok”- olvastuk. Ez a valóságos, jelen lévő halált jelenti, nem csak a veszélyét. Az ember a vesztébe rohan Isten nélkül, mert nem tudja az életét igazán jól élni, nem tud igazán szeretni és szerethetőnek lenni, és Isten mércéje szerint mindez nem elégséges. Sőt, az ember ebben a földi létben nem vákuumban él, hanem negatív szellemi erők hatásának, a gonoszságnak is ki van téve. Közvetlen veszélyben van. Ennyire rossz a helyzet. Nagy szükség van tehát a megoldásra.
4. Ebből a helyzetből érthetjük meg, mit jelentett az, amit Krisztus tett értünk! A legnagyobb ajándékot kaptuk tőle! A megváltás ajándék: erre volt szükségünk, hogy el ne vesszünk! Krisztus eleget tett Isten igazságának, és Ő nekünk adta igazságát, szentségét- ahogy a káté mondta. Jézus a legjobb barátunkká lett, aki mindent értünk tett. „Csak” el kell fogadni: a szükséget és ebben az ajándékot. Mind szükségben vagyunk, akár mi is a hátterünk! Akár mióta vagy keresztyén, egy a szükség azzal, aki most keresi Istent és egy az evangélium, a válasz az életünkre, a helyzetünkre: az ajándék.
II. Az ajándék, melyet megkaptunk (Káté 61.)
1. Na de mi fog változni, ha ezt az ajándékot elfogadjuk? Miben változtat ez az életünkön? Hiszen a kátéban is ott áll, hogy magunktól nem vagyunk képesek a jóra. Fontos elhinnünk, hogy Isten ajándéka, a megváltás, a kegyelem nagyobb nálunk és nagyobb hatással bír lenni az életünkre, mint azt mi el tudnánk képzelni! A másikéra is! Az Igében az áll, hogy életre keltett, életre hívott és újjáteremt. A megváltásban hasonló dolog történik velünk, mint a feltámadás: a halálból életre. Mint amikor valaki halálos betegségből gyógyul meg: potenciális esély az örök életre! Sőt, ennél sokkal több: Isteni garanciák az örök életre! És mind ez az Ige és a káté bizonysága szerint hit által válik életté! El kell hinni, csak így lehet valóság bennünk és így lehet hatással ránk.
2. Hinni kell? Hogyan lehet hinni? És miért parancs ez…? Ez olyan nehéz…! Mi van, ha egyszerűen nem megy? Megőrültem, hogy olyasvalamiben hiszek, amit nem is látok…? Igen- mindez irreálisnak tűnik. Hadd mondjak egy egyszerű, gyakorlati példát. Ez a hit leginkább ott ragadható számomra, hogy mi az a közeg, amiben élek. Isten kegyelme olyan, mint a levegő: a közeg, ami körülvesz. Nem látom, de ez éltet. Az Igében fontos a „ban-ben” jelentősége: azt olvassuk az előbb: a bűnben; később meg azt: Krisztusban. A közeg: előbb a bűn, itt pedig a kegyelem és Krisztus. A keresztyén ember az, akinek Krisztus a közege. Ember marad, de a kegyelemben él. Akármit is gondolnak róla mások és akármit is gondol néha magáról. A jó dolog, hogy a hitet lehet kérni és maga a hit is ajándék! A Szentlélek ajándéka! Bízz benne, hogy Isten adja, igazából nyitottnak kell lenni hozzá!
3. Tudnunk kell eközben azt is, hogy a hit nem opció – az egyetlen út. Hit nélkül nem lehet Istent megtalálni és kegyelemben élni. Pedig tudjuk, hogy nagy szeretettel szeret minket az Atya- elárasztó, túlcsorduló szeretettel. Ez az életünkre a gyógyír. Miénk a mennyei gazdagság, jövőnk van: a mennyiek világába vagyunk ültetve. Ez az utunk.
4. Persze lehet, hogy ez neked most azért nehéz, mert te is voltál már lelkes, átélted a megváltás csodáját és úgy gondolod, Krisztusban élsz, de most nagyon nehéz. Csalódtál vagy bántottak, úgy érzed, Isten nem védett meg, hanem olyan dolgok történtek veled, amik Isten gyermekével nem történhetnek meg! Akkor talán a hitemmel van baj- vagy félreérthettem Istent- teheted fel magadnak a kérdést.
Szeretném kifejezni feléd, hogy ha ebben vagy, mélyen együtt érzek veled és valószínűleg igazán fogalmam sincs, hogy mélyen mit élhetsz meg! Nem akarom azt mondani, hogy hát majd jó lesz minden és mindennek van értelme, majd megérted! Csak azt tudom, hogy az egyetlen út neked is és nekem is a hit útja: ezen van élet. Valahol itt lesz majd számodra is gyógyulás; valahol itt lesz majd számodra is elégtétel, megbékélés, megnyugvás. Nem tudok jobbat és más sem. Ezen az úton lehet hallgatni is, sírni is, bosszúsnak lenni Istenre. Lehet megfáradni is, mert bízhatunk abban, hogy Isten majd felemel és végül tovább lendít minket.
III. A megajándékozottság öröme- szeretnénk mi is másokat megajándékozni! (Káté 62. 64.)
1. Ajándék. Jó adni és jó kapni. Ha olyantól kapjuk, aki ismer, és tudja, minek is örülnénk! Ilyen a kegyelem: szükségünk van rá. Jó kis ajándék! Hit által a miénk. Nem tettekből- nem lehet vagy kell érte megdolgozni, kiérdemelni. Nem! Azért, mert isten ismer minket. Akkor ugyanis kérkednénk, dicsekednénk egy idő után: igen, ezt én tettem! Benne van a munkám, az erőm, a teljesítményem. Ezt nem akarja Isten. Nem köthető vallásos teljesítményhez, szándékhoz sem akarathoz. Mert ajándék. És ezt nagyon sok embernek nagyon nehéz elfogadni…
2. Nincsenek üdvszerző jócselekedetek- ahogy a reformáció korában ezt sokan gondolták. Nem lehet bedolgozni magad a mennyországba, mint valami jó kis zsíros állásba, vagy elit klubba. A káté világosan fogalmaz: a legjobban szándékolt jó cselekedeteink sem „elég jók” Isten előtt. Az üdvösség dolgában csak a tökéletes számít- azt meg megtette Krisztus.
3. Az Igében az áll, hogy a jó cselekedetek ugyanakkor fontosak! Jakab apostol is ír erről a levelében: a hitből következnek a jó cselekedetek. Eleve a hitben élve érthetem és tanulhatom meg, hogy mi az, ami jó (motiváció – eszköz – cél)? A hitem gyümölcse lehet minden jó cselekedet. Igazából a Szentlélek gyümölcse, aki a hitet is elvégzi bennem- tehát igazán ehhez sincs közöm, vagy ez sem az én érdemem.
4. Az Ige szerint el vannak készítve a jó cselekedetek! Szembejön a lehetőség! Csak nyitottnak kell lenni és élni a lehetőséggel! De ebben se kezdj el teljesíteni, csak légy nyitott és kész a cselekvésre! A jó cselekedetekben megtaláljuk teremtettségünk értelmét. Adni és kapni. Önzetlenül. A szeretetből, mint fő motivációból. Úgy tenni jót, hogy az ne csak szerintünk legyen jó, hanem a másik szerint is!
5. Gyümölcstermés, jó cselekedet, szolgálat. Gyülekezeti összefüggésben a szolgálat az, amiben testet ölthet a jó cselekvése. Ez egy örök téma a számunkra. A „szervezett” gyülekezeti munkában történő szolgálatoktól egészen a „láthatatlan” egyéni apróságokig, odafigyelésekig terjedhet mindez. Fontos kérdés újra és újra megállni és tisztázni a szolgálati motivációinkat és azt, mi az, amire tényleg Isten hív és mi az, amit magunk vagy mások elvárásainak a mentén végzünk? Mennyire érzed, hogy szolgálsz és hálából Isten dicsőségére jársz a jó cselekedetek (mint gyümölcstermés) útján? Hol tartasz most ebben? Milyen gyülekezeten kívüli szolgálati lehetőségeid adódnak? Mire hív most Isten ezen a téren (inkább megállásra, elengedésre vagy inkább aktivitásra, elindulásra)?
Ne légy könnyelmű, ahogy a káté fogalmaz. A jó cselekedeteknek súlya van. Teremj gyümölcsöt! És fedezd fel újra és újra azt az éltető közeget, ami a Krisztusban kapott megváltás- amiben ez a gyümölcstermés egyedül lehetséges! Tedd ki magad Isten kegyelmének! Hidd el, ebből csak jó dolog származhat!
Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
A múlt vasárnap a gyülekezet ünnepelt. A konfirmáció talán az év legszebb vasárnapja: kézzel foghatóan, világosan láthatjuk Isten munkáját embereknek az életében, akik elköteleződtek Jézus mellett. Láthatjuk, ahogy a Szentlélek munkálkodik köztünk, jelen van és hatással van embereknek az életére. És ezen keresztül természetesen megújulhat mindaz, aki már tagja a gyülekezetnek. Az is, aki régebb óta jár ezen az úton.
Isten kiárasztotta a Lelkét egykor a tanítványokra, és kiárasztja ránk ma is. A mindennapokban és az ünnepeken is. Körülvesz bennünket felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan módon. Hitet ad belénk, felemel a kegyelme által és átsegít a bajokon. Testvérekké tesz bennünket, közösséget ad közénk. Milyen egyszerű és szép ez. Jó a részesének lenni, jó dolog hinni és követni Jézust. Az első pünkösdkor kiáradt a Lélek és Péter bátran kiállt a tömeg elé, megszólította őket és létrejött az első gyülekezet. Nem volt egyházszervezetük, nem volt még talán saját tulajdonú épületük sem, mégis milyen közel voltak Istenhez, és milyen boldogok voltak. Minek hát akkor mindaz, amit ma egyháznak nevezünk? Nem lehetne-e egyszerűen csak keresnünk Istent mindenféle formák, rendszerek, szabályok, intézmények nélkül, és csak Vele lenni? Megtalálni egymást, mint testvért, és együtt keresni az Urat?
Igen, sokszor látjuk az első keresztyén gyülekezet életét is ilyen idillikusnak, egyszerűnek és tökéletesnek. Ami persze ott és akkor lehetett az és olyan. Azóta azonban sok minden történt. Nem felejthetjük el, hogy eltelt 2000 év, és az emberi történelem része lett a keresztyénség, ami üzenetében nem változott, de megjelenési formáiban sokat alakult. Az egyház, mint intézmény, mint forma része lett az emberi történelemnek, ezáltal mindannak, ami által e világ része, sokszor rossznak és becstelennek is. Az elmúlt kétezer év alatt az evangélium elterjedt az egész földön, az egyház pedig szép és sötét napokat egyaránt megélt. Üldözött kisebbségből államegyház lett az ókor alkonyán, majd a középkorban a totális hatalom eszköze. Háborúk indultak ki belőle, viszály és békétlenségek. Ideológiává is lett olykor az élő tanítás. A reformációval persze visszatértek sokan a tiszte forráshoz, és időről időre reformok nyitották fel az emberek szemét arra, mit jelent az igaz úton járni, amire Jézus hív. De tépázta a felvilágosodás, a racionalizmus, az ész mindenhatósága vagy épp a tudomány mindenhatóságába vetett hit. Világégések, botrányok és csalódások… és az egyház létezik. Szétszakadt, újra egyesült. Valaki rosszul van e szó hallatán, van, aki pedig rajong és az egyedüli biztos helynek érzi a világban.
A kátémagyarázatos sorozatban az egyházról szóló rész áll ma előttünk. Az egyház, mint Isten népe, a hívők közössége. Nem a látható intézményről szeretnék beszélni. Nem a gazdagréti református gyülekezetről. Ezek látható formák, amelyek magukba foglalják a láthatatlant, a hívők közösségét, azokat, akik Isten gyermekei, és akik nyitottak azokra, akik keresik Istent.
A hitvallásunk csodálatosan foglalja össze, hogy mit is jelent az egyház: Isten amióta ember létezik, kommunikál vele. Összegyűjti őket, mindegy, honnan származnak. Az Ige és a Lélek munkálkodik- akár le van írva, akár a szívben van- Isten kijelenti magát. Istennek gondja van a népére, ahová tartozhatunk mindnyájan. És mégis, miközben ez ilyen lelki módon történik, titokzatos, különös módon, mégis a látható valóság keretei között ölt testet. Összegyűlünk egy helyen, istentiszteletet tartunk, imádkozunk valahogyan, éneklünk bizonyos énekeket, van történetünk, ami összeköt minket.
Lehet, hogy nehéz megérteni, vagy elfogadni, hogy miközben pünkösdöt nevezzük a keresztyén egyház születésnapjának, Isten már előtte is munkálkodott, és jelen volt az Őt keresők között. Ebből az időből, az Ószövetség idejéből szólt a felolvasott Igénk. Egy olyan korból, amikor az Istennel való találkozás erőteljesen egy adott helyhez volt kötve. Az Ószövetség embere nyilván hitte, hogy Isten vele van, megszólítható az imádságban minden nap, de volt az évnek egy különös időszaka, mikor mindenki felment a jeruzsálemi templomba, áldozatot mutatott be Istennek, részt vett a templomi ünnepen. A zarándokok csoportjai együtt kerekedtek fel és érkeztek meg Jeruzsálembe, hogy hálát adjanak Istennek és megújítsák a vele kötött szövetségüket.
1.     84, 1-4: Isten háza/a gyülekezet: a hely, ahol mindenki otthonra talál.
A 84. zsoltár zarándokének. Tele túlfűtött érzelmekkel. Örömmel, vágyódással és beteljesedéssel. Sóvárgás, elepedés aztán pedig ujjongás. Terhek, nehéz út a siralom völgyén át, aztán megújulás és beteljesedés a templomba érkezéskor. Egy zarándok vallomása, aki teljes valójában megéli, mit jelent Isten házába menni? Mit jelent találkozni az élő Istennel? A bálványok világában, a természeti erőktől való kiszolgáltatott függés korában az egy, élő Istenhez tartozni… Testével-lelkével ujjongva kiált az élő Istenhez, aki örökké élő. A zarándok felismeri, hogy Ő egy nap már nem fog jönni az Úr udvaraiba, az örömujjongása is elhalkul majd egy nap, de az élő Isten örök, és aki benne hisz, az boldog- most és majd örökké is.
Ennek az ujjongásnak és örömnek a legmélyebb alapja az, hogy az Úr házában az ember igazán otthonra lelhet. A gyülekezet, a közösség, a hely, ahová a zarándok megérkezik: otthon. Biztonságos hely, ahol az ember önmaga lehet. Ahol örülhet, ujjonghat, sírhat is, ha kell, ahol addig maradhat, ameddig szeretne, ahol ismeri azokat, akik ott hasonlóan otthonra lelnek. Otthon, ahol más emberek, sőt más élőlények is otthonra lelnek. A veréb, a fecske is ott fészkel. A fiókáit ott költi ki, tehát biztonságosnak érzi a helyet. Az élet a legtermészetesebb módon van jelen azon a helyen. És ahogy a madár otthonra talál Isten házában, úgy az ember megfáradt lelke is hazatér, megnyugszik, megerősödik, megpihen Istennél.
Ez a hely a gyülekezet, az egyház, Isten népének közössége: lelki otthon. Ahol az élő Istenhez lehet kiáltani, ahol Ő jelen van és életadó forrássá válik mindenkinek, aki keresi Őt. És ehhez nem kellene templomépületek, nagy és különleges szent helyek, vagy hosszú kilométeres zarándoklatok. Jézus azt mondta: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük. És ez a kettő egyszerre igaz: a zsoltáríró öröme az ünnepi forgatagban, a szent helyen- és a két-három testvér egyszerű összejövetele.
Aki már lelki otthonra talált, az tudja, mennyire szükséges és fontos ez. Aki még nem tapasztalta, de vágyik utána, annak sem kell magyaráznom, mennyire jó megtalálni azt. Annak pedig, aki egyszer már megtalálta, de most éppen úgy érzi, elveszítette, nem érzi otthon magát, nem találja Istent sem a testvéreit- az is valószínűleg tudja, mi hiányzik neki. Azt az evangéliumot hirdetem most nektek, hogy Isten kegyelmes, és akármilyen háttérből is jössz, akármit is éltél, tapasztaltál eddig, Ő MOST ITT VAN. Ezen a helyen is, közöttünk. Testvérek vagyunk. Nyugodtan körülnézhetsz kicsit, megnézheted, kik a testvéreid itt. Mind bűnösök, akiken Isten könyörült, akiknek van reménye. Akikkel Isten kezdeni akar valamit. Lehet ez a közösség lelki otthonod, először, és újra is. Akkor is, ha nem érzed mindig azt, amit szeretnél, hiheted, hogy Isten itt van köztünk és megáld minket jelenlétével. „Itt van isten köztünk!” – ezen örvendezhetünk. Ezért nem kell magányosnak lenni, ezért áldhatjuk Őt!
A káté szerint az egyház örök és egyetemes (világ kezdetétől annak végéig… az egész emberi nemzetségből). Isten népe: nincs korlátok közé szorítva! Jó, hogy itt együtt lehetünk ebben a közösségben, de Ő bárhol, bármikor, bárkik között megteremtheti ezt az egységet és közösséget, akik a feltámadott Jézus Krisztusban hisznek és Őt keresik.
Tudjátok, azt tapasztalom, hogy az otthonunkat mi tesszük olyanná, amilyen. Csendben felteszem magunknak a kérdést: mit teszünk mi hozzá ehhez a helyhez, hogy igazán lelki otthon lehessen másoknak is? Azoknak, akik még nem konfirmáltak és még csak keresik Istent? Azoknak, akik még azt sem tudják, hogy Ők keresik Istent? Vagy azoknak, akik megfáradtak, elcsüggedtek? Gondolj bele, mitől érzi magát az ember otthon valahol- mivel élhetnénk meg még inkább ezt egymás között: mit készít el ezen a téren nekünk Isten…?
2.     84, 5-10: Boldog, aki szolgál (házadban lakik) – boldog, aki érkezik (megjelennek Istennél a Sionon)
A 84. zsoltár megfogja a lényegét annak, mit jelent talán a leginkább ez az otthon lét, otthonra találás. A folytatásban (5-10) boldogmondásokat találunk. Boldogok, akik házadban laknak, boldogok, akik érkeznek, akiknek Te vagy ereje, akiket Te vezetsz, Uram. Boldognak mondja a templomban szolgálót, élőt, és azt is, aki a Siralom-völgyén át érkezik a zarándoklatra, akit Isten vezet az útján. Ebben az egységben van valami, amit különösen is megtanulhatunk az egyházról, a gyülekezetről. Miközben a 84. zsoltár egy személyes élményen, tapasztalaton alapul, a személyesen megélt érzések gazdag tárházát látjuk itt, aközben megjelenik a közösség is, mindenki más is belefér ebbe a képbe. A zsoltárnak ezen a részén megtaláljuk az összes számot és személyt: én és te, ő és mi, ti és ők… Valahol ez a kulcsa a gyülekezet működésének és az Istennel való közösségben az ember kibontakozásának. Én átélek valamit, én tapasztalok, én hiszek, én bajban vagyok, én kételkedem, én ujjongok, vágyom és beteljesedek. De eközben a gyülekezetben, az élő Isten jelenlétében meglátom azt is, hogy van ő és vagyunk mi. Vagytok ti és vannak ők. És vagy Te, az élő Isten. Értitek ennek a lényegét és a súlyát? A gyülekezet nem én és az Isten dolga. Nem is csupán mi és akkor mindenki más nem számít. Egyszerre otthont adó de nyitott is. Figyelmes és érzékeny másokra. A 10. versben egy rövid imádság hangzik el a királyért, az ország vezetőjéért is. Egészen eddig tart ez a nyitottság és érzékenység. Benne vagyok én, én én maradhatok, nem kell feloldódnom másokban, de közben tartozom, kötődöm, elköteleződöm. Tudom ki vagyok és hová tartozom, hol élek, kik és milyen körülmények, emberek vesznek körül.
Milyen egyszerű lenne csak bezárkózni és élni a mi kis jó közösségünkben. Milyen jó lenne – gondolhatjuk sokszor – Simeonnak, vagy Annának lenni, akik az Úr házában voltak egész életükben és aztán életük végén meglátták a Messiást. Micsoda beteljesedés… És eközben lehet, hogy inkább zarándoknak, vándornak érzed magad, vagy teljesen egyszerű, hétköznapi embernek. Mindenképpen boldognak mond téged is a zsoltár: aki keres, aki kiált Istenhez, az boldog, mert meghallgatja Őt. Reménység, az esőnek, az áldásnak az ígérete. Ez az utunk.
3.     84, 11: A hely, ahol mindennél jobb lenni…: Isten jelenléte miatt jó…
A kátéban azt olvastuk, hogy Isten egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe. Jézus Krisztus személyében történt a kiválasztás: Ő az üdvösség szerzője, rajta keresztül van út az Atyához. Aki megtapasztalja ezt a szeretetet és kegyelmet, hogy Isten elfogadja és szereti, az nem akar máshol lenni. Azt olvastuk a zsoltárban, hogy jobb egy nap az Úr udvaraiban, mint máshol ezer. Még isten háza küszöbén is jobb állni, mint a bűnösök sátraiban. Az Úr házának küszöbén, ahová lehet, hogy tűzött a nap, ahol betegek és koldusok ültek rendszerint, akik nem mehettek be a szent helyre… ez is jobb hely, mint egy árnyákos sátor. Mert ez Isten házának a küszöbe.
Miközben mi térben és időben távol vagyunk ettől, fontos kérdés lehet számunkra is, hogy van-e szent tér, idő az életünkben, ahová vágyunk? Belépünk-e oda, engedünk-e teret neki az életünkben?
A gyülekezet az a hely, ahol az ember vágyik lenni. Lehet-e a mi közösségünk itt és most ilyen hely? A káté azt mondja: „Szentlelke és Igéje által” gyűjti Isten a népét. Ez a hely azért „jobb”, mint más, mert jelen van a Szentlélek és az Ige. A hirdetett Ige, és a sákramentumokban kiábrázolt Ige is. Miközben Isten jelenléte nem megidézhető, nem manipulálható, csak hívni tudjuk és könyörögni érte.
Bűnbánatra és megújulásra hívhat minket ez az Ige, mert az egyházat, Isten népét nagyon sokszor fenyegette az a veszély, hogy olyan hely lett, ahol nem jó lenni. Amikor eltávolodott az evangéliumi lényegtől. És bűnbánatra hív mindenkit, aki azt mondta: már nem érzem, nincs itt Isten jelenléte. Bűnbánatra hív minket Isten akkor is, ha saját magunk untuk meg az adott helyet, vagy a testvérek közösségét, és saját ízlésünk, kedvünk alapján kezeltük a közösséget, a gyülekezet közösségét. Ha nem figyeltünk egymásra, és nem tartottuk elég drágának a lehetőséget, amit Isten készített a találkozásra. Helye van a gyülekezetben ennek is: bűnbánat, megújulás, könyörület, őszinteség, egymás felé fordulás…
4.     84, 12-13: Nap és pajzs az Úr…
Miközben az egyházról van szó, a gyülekezet közösségéről, erőt vehet az emberen egy olyan érzés, hogy mivel ez egy fontos dolog, meg kell védeni, őrizni az egységét, épségét, nagyon vigyázni kell rá. És miközben ez érthető és fontos is, a hitvallás megtanít minket arra, hogy az Úr az, aki „oltalmazza és megőrzi” az Ő népét. Ő védi a gyülekezetet, Ő vigyáz ránk. Nap és pajzs az Úr- olvassuk a zsoltárban. A Nap az ókori vallásokban az elemi erő megtestesítője, ami elöl nincs rejtve semmi. Az élet forrása, nélküle nem lenne semmi. Az Úr a napunk, és pajzsunk is, aki véd és megőriz. Az életünk el van rejtve Istenben. Ő gondozza az egyházat: mi pedig eszközei lehetünk ebben.
Az Úr olyan, mint a Nap: semmi sincs rejtve előle. Tudja, ki a feddhetetlen ember, ismer minket. Jó, hogy bennünket Jézus áldozatáért lát tisztának, így reménykedhetünk áldásában, kegyelmében. A gyülekezet a szentek közössége- kik a megszenteltek. Akik Jézus érdeméért megtisztultak. Nem magukért azok, hanem Isten tette őket olyanná. Ez az ember boldog, mert Benne bízik.
Egy boldog ember vallomása a 84. zsoltár, amit olvastunk, amihez mi is tudtunk csatlakozni. Boldognak mondhatjuk magunkat mi is. Mi marad hát? Lehet, hogy kétségek vannak most benned, vagy több a kérdésed az egyházról most, mint az igehirdetés elején… A hitvallás azt mondja, hogy az egyedüli út a hit: „Hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok!” Nem arra hív minket Isten, hogy mi latolgassuk egymásról: ő vajon beletartozik-e, hisz-e igazán vagy sem? Nem is arra, hogy magunkat elemezzük és gyötörjük: vajon én beletartozom-e, van-e üdvösségem vagy még kívül vagyok? Hitre hív: hiszek, Jézus, hiszek benned, és hiszem, hogy tagja vagyok a hívők közösségének, hit által, akik Téged keresnek.
A gyülekezet, a hívők közössége tágabb, mint gondolnánk. Részei azok, akik már az Úrnál vannak. Mind egyek vagyunk Krisztusban. Isten tartja fent és őrzi ezt a közösséget. Jó a részének lenni.
A nagy kérdés ma számunkra, hogy készek vagyunk-e ezt megosztani másokkal? Fáj-e az, hogy valakinek erről még fogalma sincs, és egyedül hordozza életének terheit a világban? Akarunk-e az életünkkel élni hitelesen, sugárzó módon? Létünk, gyülekezetünk értelme ez. Hiszem, hogy csak akkor tölthetjük be küldetésünket, ha teljesen benne élünk a világban, a hívők közösségeként is- és nem szeparáljuk el magunkat, megteremtve a „kint-és bent” világát. Isten könyörüljön rajtunk, hogy azt a boldogságot, amit nekünk jelent Isten jelenléte készek legyünk megosztani másokkal és egyre többen mondhassák: „Hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és az is maradok!”

A példabeszédekről szóló sorozat sodrásában az előzetes jelzések szerint havonta egyszer kátémagyarázatos istentiszteleteken vehetünk részt- ilyen ez a mostani is. A Heidelbergi káté 450 éves, így ebben az évben különös apropója is van, hogy hitvallási iratunk látótérbe kerüljön akár az istentiszteleteinken is. Húsvét után vagyunk, pont körülbelül félúton pünkösd felé. A konfirmandusok már izgulnak, készülnek a közelgő konfirmációra lélekben és ismeretben is. Húsvét után 40 nappal ünnepeljük azt az eseményt, amit a Biblia mennybemenetelnek nevez. S bár időben még nem érkezett el ez az ünnep, ma lesz témánk ez a különleges esemény, és mindaz, amit erről az Ige és a káté tanít nekünk. Húsvét után az ember könnyen örvendezik azon, hogy Krisztus megváltotta őt. Szabadságot hozott. Isten megbocsát Jézusért, új életben járhatunk. Az is fontos ugyanakkor, hogy a feltámadt Krisztus olyan státuszba kerül, amit Istentől kap, és ami alapvetően hatással van a keresztyénekre, népére, és még ma is, ránk is! Jézus Krisztus hatalma és uralma sokszor és sokféleképpen nyilvánult meg még feltámadása előtt is. Utána azonban addig nem látott módon lehetünk tanúi és részesei is neki. Ma Krisztus királyságáról szeretnék beszélni közöttetek: királyságáról a mennyben, most köztünk és eljövendő királyságáról, uralkodásáról.
Bevezetés: Az efézusi levélből szóló Ige, amit felolvastam igehirdetési alapigének utal Krisztus mennybemenetelére. Mint már említettem, a feltámadt Mester még 40 napig tanítványaival, együtt eszik velük, tanítja őket, aztán egy nap a szemük láttára, fényes nappal az Olajfák-hegyén felemeltetik. Valami véget ér, de valami új is kezdődik ezzel! A tanítványok bizonyára szomorúak: végre visszakapták a Mesterüket, erre újra elmegy. Ugyanakkor angyalok tesznek bizonyságot az ámuló tanítványoknak arról, hogy Jézus, akit láttak felemeltetni, így fog visszajönni egy nap. A Király elmegy, a Király visszatér. Az Efézusi levél arról beszél nekünk, mikor bevezeti a Krisztus királyságáról tanító részt, hogy a kegyelem mindenkinek Krisztus ajándéka szerint adatott. Vagyis a kegyelem végtelen, a kegyelem túláradó. Krisztus ajándéka mindenkié, de el kell fogadni. Mert lehet elutasítani is, ki is lehet zárni az életünkből. De a kegyelem árad, az ajándék adott. Krisztus eljövetele, jelenléte köztünk és annak minden következménye kegyelem! A benne való részesülés hit által történhet és ajándék! Lehet keresni és vágyni rá, de semmiképp sem érdemelhető ki, vagy szerezhető meg bármilyen eszközzel.
1. Jézus Krisztusról azt olvassuk az Igében, hogy Ő az, aki eljött a földre, és felment a mennybe. „Feljebb minden égnél, hogy betöltse a mindenséget”- olvastuk. Ez a Bibliai képben a mennyországot, az embertől legtávolabb lévő, tökéletes világot jelenti. Betölteni a mindenséget? Hiszen az lehetetlen! Olyan távolságok, olyan méretek és arányok vannak a mindenségben. Fel sem foghatjuk! Hogy tudja ezt betölteni Krisztus? Pedig ha leíratott, akkor ez úgy van, még akkor is, ha ezt nem tudjuk megérteni. Érezhető már ezen a ponton, hogy sok részletet nem tudhatunk és nem érthetünk ebből a témából. Foglalkozzunk tehát azzal, amit Isten kijelentett, ami megragadható!
a.) Krisztus „királysága” a mennyben. Azt tudhatjuk, hogy Krisztus alászállt, megalázta magát. Így jött a földre a Filippi levél szerint. És miután meghalt, feltámadt és nagy diadalmenettel megy a mennybe! Micsoda ünneplés lehetett ott! Micsoda győzelem ez: Krisztus legyőzte a halált! Az efézusi levél a Zsolt 68, 19-et idézi és vonatkoztatja ide: foglyokat ejt, ellenségeit rabul ejti, ajándékot ad az embereknek. Ezt a zsoltárt messiási értelemben használja: Krisztus legyőzte az ellenséget (ugye az tud foglyokat ejteni) és mindezt az emberek javára teszi. Ajándékot ad az embereknek- olvastuk. Vajon mi lehet ez az ajándék? Talán ez a Szentlélek, aminek eljövetelére, kiáradására maga Jézus tesz ígéretet a mennybemenetelkor. Győzelem és ajándék. Krisztus győztes hadvezérként hagyja el a csatamezőt és tér vissza a mennybe.
b.) Az Atya jobbjára ült (8-10) – olvashatjuk és valljuk az Apostoli Hitvallás szavaival is. Az Atya jobbján ülni a legnagyobb kiváltság és méltóság. Egység, hiszen Ő és az Atya egyek- ahogy megmondta.– Erő, hatalom, uralom: ez van az Atya jobbján! ÚR Jézus Krisztus –mondjuk, és ez a fenti Ige fényében is igaz. A különleges, hogy Krisztus az Atya jobbján feltámadott Isten-emberként van jelen. Titok ez, de érezzük különlegességét, súlyát! Ráadásul kiteljesíti hármas tisztét, amiről a Zsidókhoz írt levélben olvasunk: az Atya jobbján továbbra is király, pap és próféta. Király, aki uralkodik, és irányítja, vezeti a földi népét (a Szentlélek által); pap, aki a bemutatott áldozatra emlékezteti az Atyát, és próféta, aki szüntelenül közbenjár a népéért, értünk. Krisztus tehát nem pihenni tért a mennybe, vagy angyalokkal dicsőíteni, hanem szolgál. Ő a szolga-király. Egyszerre uralkodik és szolgál. Megmaradt királyként is az alázata.
c.) Különös epizód és akár bizonyíték is, hogy ISTVÁN vértanú látja Őt az Atya jobbján ülni! (ApCsel 7, 55) Nem mintha bármilyen konkrét bizonyítékra lenne szükségünk, de mégis különleges utalás ez: a halála előtti pillanatban látja István a megnyíló eget és Jézust az Atya jobbján ülni. Mennyire valóság volt ez neki. És bár Krisztus „feljebb ment minden égnél”, mégis láthatóvá válik egy haldokló keresztyén vértanú számára, hogy erősítse, vigasztalja Őt!
d.) A Hitvallás is megerősíti:
2. Az efézusi levél beszél arról is, hogy hogyan van jelen és mit jelent Krisztus királysága köztünk. Érdemes erre is figyelnünk, mert Krisztus mennybemenetelének a jelenünkre kiható komoly következményei is vannak. Krisztus a mi Fejünk. Ő a fej, az irányító. Sokszor elfelejtjük ezt, vagy nem eszerint élünk. Ő kell, hogy meghatározza azt, ami történik köztünk. Ő a legfőbb autoritás, az abszolút irányító, akinek engedelmeskednünk kell. Ezt elfelejtjük akár a gyülekezetben is: ez komoly dolog. Nem embereknek kell megfelelnünk és elsősorban nem embereknek tartozunk számadással, hanem Krisztusnak, aki a fejünk. Ő adta, Ő adja Krisztus királyságát, uralmát köztünk. Ő adhatja meg azt a rendet és egyensúlyt, amire mindannyiunknak szüksége van. Ő határozza meg a célt is: szolgálatra való felkészítés, Krisztus testének építése. Krisztus királysága köztünk láthatatlan, de láthatóvá lesz a szolgálatainkon keresztül. Azáltal, hogy egymásra figyelünk, ahogy szeretjük egymást, ahogy szolgálunk és ahogy bevonunk másokat a szolgálatba. Mindehhez feladatokat ad és ajándékokat. Vezetőket ad, akik vállalják a vezetés súlyát az emberek felé és a vezetettség felelősségét Isten felé.
A feltámadt és mennybe ment Krisztus a Szentlélek által jelen van közöttünk, és az Ő királyságába, uralmába von be bennünket. Az az uralom kapcsolat. A vele való kapcsolatban teljesedhet ki. És ebben a kapcsolatban Ő Megmutatja, merre tartunk. Ez az irány pedig a felnőttkor, ami a hit és megismerés egysége. Az irány: a kiskorúságból a felnőttkorba… de ki akar felnőni? Az ember nagy veszélye, hogy lelkileg kiskorú akar maradni. A kiskorúság kényelmes, a másra utaltság, az önállótlanság, az egy szinten megmaradás egyszerűnek tűnik. Az Igében a kiskorúság: hányódás az emberek csalásától, ravaszságától; sodródás: kapkodás, szétesettség, hiszékenység, labilitás. Ebben az olvasatban talán már kevésbé vonzó. Mindannyiunknak van instabilitása, ami akkor is megmaradhat, ha elvileg nagykorúnak érezzük magunkat a hitben. Ez még kiskorú oldalunk, talán nem nőttünk fel mindenben teljesen. Az instabilitás az, ami Istenhez visz, amiben kérhetjük tőle a segítséget! A felismert vagy megérzett hiány. A nagykorúság: az, amire törekednünk kell, aminek engednünk kell, hogy beköszöntsön az életünkbe! Az igazsághoz ragaszkodunk, növekedünk szeretetben Őhozzá- ez áll az Igében. RUGALMASSÁG (ez kell a növekedéshez!) – STABILITÁS: ez a két kulcsszó. Mindehhez persze idő kell. Krisztus királyságában köztünk pedig meg kell adni az időt a másiknak és magunknak is a változásra. A nagykorú ember gondoskodik magáról, ugyanúgy a nagykorú közösség „gondoskodik önmaga növekedéséről”. A nagykorúság rész végül a szeretetben való épülés / szeretetben növekedés is. Figyeljünk oda saját változásunkra, és a lelkileg kiskorúak támogatására szeretetben.
3. Krisztus eljövendő Királyságáról talán még kevesebbet tudunk, mint a jelenlegi mennyeiről. Azt tudjuk, hogy a Király visszatér. Krisztus uralmáról tudunk, hogy egy nap nyilvánvalóvá válik majd mindenki előtt. Szeretünk beszélni róla, akár álmodozni róla, akár kicsit szentimentálisan tekinteni rá. Különösen szomorúság, szenvedés közt jön jól egy kis ilyen jellegű vigasztalódás. Miközben fontos tudnunk, hogy ez a királyság és uralom elsősorban világosságot jelent. Mikor nem lehet majd takargatni dolgokat. Krisztus visszajövetele után lesz az utolsó ítélet, ami nagyon fájdalmas és nehéz lesz a Krisztus nélkül élők számára a Biblia szerint. Az eljövendő királyság tehát egyszerre különleges, győzedelmes és félelmetes is. A teljes világosság, a lelepleződés ijesztő lehet. Krisztus eljövendő királyságára úgy tekinthetünk ma, mint amit azért várhatunk, mert ezt a Jézust várjuk vissza, aki értünk halt meg, támadt fel. Aki értünk van fent most a mennyben.
Krisztus eljövendő királysága idő feletti, meg van írva, hogy meg fog történni, ezért már valóságos lehet a számunkra. Nem azért vigasztaló ez nekünk, mert olyan szép és idilli lesz, hanem mert valóságos! És valóságosságában lesz szépsége és harmóniája! Ebben a királyságban pedig a legjobb az lesz, hogy folyton Krisztussal lehetünk majd. Nem fog elválasztani semmilyen távolság minket Tőle. Sem belső falak, sem a bűn, sem fizikai vagy bármilyen térbeli távolság. Ezt várjuk, efelé tart az életünk.
Befejezés: egy verssel szeretném befejezni az igehirdetést. Ez a vers az első vacsoráról szól. A vacsoráról, amiben összemosódnak a bibliai tékozló fiú történetének elemei és a mennyei nagy vacsorának, Krisztus királyságának képei. A hazatérés öröméről, a megtaláltság békességéről és a közösségről van benne szó.
 
Fabinyi Tamás: Az első vacsora
Az apa ujjongó szava betöltötte az udvart:Együnk és vigadjunk, mert az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott!A szélesre tárt ajtón csak félve lépett be a fia.Kimerülten körbenézett a termen, és meglepődve tapasztalta, hogy sokan már asztalhoz telepedtek.Csupa olyan ember, akikkel soha nem találkozott, csak hírből ismerte őket."Engedd meg, hogy bemutatkozzam: lázár a nevem – szólt az egyik vendég -, most már nem csak az asztalról lehullt morzsákkal próbálok jóllakni!""Remélem, nem lepődsz meg – szólt egy másik -, hogy én, egy smaritánus is veletek eszem! Egy vendégfogadóban akartam megszállni, ahol már törzsvendégnek számítok, de atyád ragaszkodott hozzá, hogy nálatok maradjak.""Még a magamfajta vénasszonyt is meghívták ide - szólt egy özvegyi fátylat viselő nő-, pedig ennél a háznál igazán nem kilincseltem, mint egykor a bírónál.""Nemcsak adósságomat engedték el – lelkendezett a következő -, hanem még fényűző módon el is látnak. Nem is tudom felfogni!""Vámszedőkkel eszik együtt – gondolkodott hangosan egy fiatalember -, ilyet eddig csak egyvalakiről hallottam!"A hazatért fiú elképedve nézte a sült szárnyasokat ropogtató magvetőket és háziasszonyokat a boroskupákat emelgető kereskedőket és szolgákat, majd elfoglalta helyét a gondos házigazda mellett.Aztán apját egy szolga váratlanul kihívta a vacsoráról. A vendégek feszülten várakoztak, félretolták az ételt és az italt, egyikük-másikuk mintha imádkozott volna.Aztán ismét szélsere tárult az ajtó. A sugárzó arcú apa mellett a mezőről hazatért nagyfia jött be.Az apa így szólt: ez a fiam is elveszett de megtaláltatott!Mögöttük egy kissé zavarban lévő pap és lévita.Aztán egy férfi érkezett, és belépés előtt ledobta bíbor és patyolat öltözékét, s boldogan vette át a szolgáktól a daróc ruhát.És még mindig volt hely! Egy belépő farizeus zavartan nézett az asztalnál ülő vámszedőre, majd jöttek a hamisabbnál hamisabb sáfárok és a bolondnál bolondabb gazdagok.A vacsoravendégek teljes természetességgel készítettek helyet az újonnan érkezőknek.Azok még mindig tartó zavarát látva így szólt a házigazda: No, mire vártok? Üljetek már le!
 
Nekünk is helyünk van ezen a vacsorán. Krisztus királyságában itt a gyülekezet közösségében és majd az eljövendő királyságban is! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvéreim!
A világ nagy részén ismerik ezt a nevet: Jézus Krisztus. Különböző kultúrák és vallások emberei is tudnak róla. Mást-mást gondolnak róla persze sokan, és másként is képzelik el őt. Van, aki szeretettel gondol rá, van, aki imádkozik is hozzá, más pedig csak arról a háborúról tud, amit mondjuk az ő nevében folytatnak egymás ellen a nagyhatalmak.
Jézus Krisztusról sokféle vélemény akad a világon- de ez nem újdonság. Így volt ez abban a korban is, amikor Ő élt. Meg is kérdezte a saját tanítványait (Mt 16) arról, kinek mondják Őt az emberek. Már akkor is sok válasz létezett erre. Volt, aki felismert Benne Isten fiát, és volt, aki nem. Volt, aki egyenesen azt állította, hogy az ördögtől való, amit Ő csinál. Jézus Krisztus személyére nézve azonban- sőt egész életében, szolgálatában nem az számított, amit az emberek éppen aktuálisan gondoltak róla, hanem az, amit az Atya kijelentett vele kapcsolatban. Megkeresztelésekor hang hallatszott az égből: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” A kijelentés erről tesz bizonyságot, hogy Ő Isten fia volt, akit Ő küldött el a világba.
A név- a minden névnél nagyobb név
Azt olvastuk az Igében, hogy Jézusnak Isten adta a nevét. Bár Ő egylényegű az Atyával, mégis az ő Fia. Isten adta neki a nevet, miután mindenek fölé helyezte, felmagasztalta Őt- Milyen nevet adhat az Isten ilyenkor, milyen nevet ad az Ő fiának, a megváltónak? A minden név fölött való név ennyi: Jézus Krisztus.
A minden névnél nagyobb név első tagja ez: Jézus. Annyit jelent, hogy szabadító. Ő szabadít meg- olvastuk a kátéban is. Istennek kezdettől fogva gondja volt az emberre, és szabadítót adott népe mellé; gondja volt mindig az emberre, hogy a mélységből, a nyomorúságból legyen kiút, legyen vezető a számára. Sokféle istenséget tartottak számon a népek az ókorban. Sok volt köztük az úr, akinek volt valamilyen vélt ereje, hatása. Olyannal, aki úr volt és szabadító, egzisztenciális értelemben, nem nagyon találkozunk.
De ő nem csak magáról állította, hogy szabadító… Jézusnak, mint szabadítónak sok előképe van az Ószövetségben is: Néhányat említek most itt: Mózes kivezette a népet Egyiptomból, megmutatva a szabadulás útját és módját is. Józsué (akinek a neve ugyanabból a gyökérből ered, mint a Jézus szó) az ígéret földjére vezeti a népet. Dávid olyan király volt, aki Isten szíve szerint vezette a népet, és így Jézus előképévé vált. De gondoljunk mindazokra a prófétákra, vezetőkre Izrael történetében, akik jó irányba, életre vezették a népet, megmutatták számukra az élet útját, a szabadulás útját. A szabadító olyan, mint a jó pásztor. Életre vezet, jó irányba vezet, és ha baj van, akkor megment. Gondja van az egész nyájra, de az egyénre, a személyre, az egyre is a közösségben.
Sok szabadítója volt Izraelnek, de megjelenik már az Ószövetség első lapjain az, hogy kellene valaki, aki valami elemi erővel, az élet minden területére kiterjedő módon szabadítja meg az embert. Ennek az ember felőli igénye és az Isten felőli ígérete egyidejűleg jelenik meg. Isten megígéri már a bűnesetkor, hogy szabadítót küld, az asszony utódai közül valaki majd a kígyó fejére tapos, azaz megsemmisíti a bűn erejét és hatalmát. Ennek a szabadítónak mind az ígérete, mind a várása egyre erősebb az Ószövetségben az Újszövetség felé haladva. A próféták sok részletét megjövendölték annak, milyennek kell lennie a szabadítónak. És aztán egyszer csak, mikor eljött az idő, az emberi történelem közepén eljött a Szabadító a világba. Jézus Krisztus, aki sokkal több mindannál, aki előtte szabadítóként szolgálta Izraelt. Jézus ugyanis olyan dologból jött szabadítani és megváltani, ami a legalapvetőbb és legnagyobb csapda az ember számára: a bűnből. A bűnből, ami elválasztja őt az Istentől. Jézus azért jött, hogy örök életre váltson meg, és megoldást adjon az ember életére. És ez az örömhír nem csak a választott népé, hanem mindenkié, minden emberé a világon, aki csak hisz.
Szól ma is, nekünk is az evangélium a mi saját életünkben, nyomorúságunkban, nehézségünkben is: szabadítónk van! Isten elküldte a megígért szabadítót, és nekünk közünk lehet hozzá! Szabadítóm van! Jézus értem is jött, és amellett, hogy az örök haláltól, a kárhozattól megszabadított, az aktuális élethelyzetemben is nyújt segítséget, tud s akar segíteni, felemel, kiemel, megment. Van segítő kéz. Van valaki, aki nem mond le rólad, és pontosan abban az élethelyzetben, amiben vagy, van segítsége a számodra! Nem vágy az Ő szabadítása, hanem tény! Valóság! Hiszel-e ebben a szabadítóban?
Ne félj, mert, olyan szabadítónk van, Jézus, akinek Isten adta a nevét, Ő igazolja őt és mondja róla, hogy szabadító, akiben bízhatunk, akire számíthatunk, akiben nem kell csalatkoznunk.
A szabadításnak van egy nagyon fontos eleme. A kátéval együtt ki kell mondani, hogy nem lehet Jézusban is bízni és még másban is! Jézus kizárólagos szabadító, teljes igénye van az életünkre. Jézus nem látható, ezért látható dolgokhoz szoktuk kötni néha hitünket, annak bizonyos elemeit. Pedig ezekre nincs szükség! Nem lehet igazán egyszerre Jézusban is bízni meg más dolgokban- az életünk lényegére nézve! Ha mást is beveszünk a pakliba, azzal igazából Jézust zárjuk ki.
Teljes bizalom Benne. Mert Ő tényleg szabadító. Erre hív. És ez nagyon nehéz! Elköteleződésre hívó.
Meghajló térdek világszerte- előbb vagy utóbb
Beszél arról is a felolvasott Igénk, hogy Jézus nevére meghajol minden térd, azaz mindenki elismeri az Ő hatalmát, az Ő mindenek felett való voltát. Jézusnak tekintélye van, hatalma, amit mindenki ért, aki ismeri, ami világos és egyértelmű. Jézus Krisztus nevének második tagja ugyanis: Krisztus. Ez azt jelenti: felkent. (31.kérd-fel.) Az ókori Izraelben királyokat, prófétákat és papokat kentek fel, ami azt jelentette, hogy a felkenés után elláthatja azt a tisztet, mert Isten elpecsételte Őt a Szentlélek által, és alkalmassá tette Őt a feladatra. Isten az, aki Jézust felkentnek, Krisztusnak nevezi, mert Ő hatalmat adott neki. Olyan hatalmat, ami alkalmassá teszi Krisztust arra, hogy a szabadítást, amiről az előbb beszéltem, elvégezze. Krisztus, a felkent, akinek hatalma van, valódi, tapasztalható hatalma! Az Ő hatalmának pedig több dimenziója is van.
Tudjuk a kátéból, hogy Krisztus személyében ötvöződik a királyi, a papi és a prófétai tiszt. (Zsidókhoz írt levél)
Ő király, hiszen uralkodik, uralma van a világ felett. Ez az uralom majd a végidőkben lesz teljesen világos mindenki számára, de ettől függetlenül Ő már uralkodik! Ő a királyoknak a királya, a leghatalmasabb és a legjobb király. Olyan király, aki oltalmaz és megtart. Valós segítséget nyújt, lehet rá számítani, és benne bízni úgy, ahogy más földi uralkodóban sohasem.
Krisztus a felkent próféta is, aki közbenjár a népért, aki kijelentette Isten akaratát tökéletes módon. Ő megmutatta nekünk az Atyát, megélte azt, hogy milyen az Atya, hogy hogyan szeret az Isten!
Krisztus pap, felkent pap az ószövetségi értelemben, hiszen bemutatta az egyszer és mindenkorra elég, tökéletes áldozatot a bűnért: önmagát áldozta fel, és tett eleget az ember bűnéért.
Tudjátok, Testvéreim, jó benne lenne Isten szeretetében, érezni és élni ezt: Jézus a Krisztus, aki az én szabadítóm, felkent király, aki uralkodik az életem felett. Ez nem leigázó uralom ugyanis, nem nyomás, amely szorít, hanem felszabadító, biztonságot nyújtó, örömteli dolog. Hódolhatunk Neki ezért. A minden térd meghajolása az Igében ezt a hódolatot jelenti: Jézus Krisztusnak hódolni fog mindenki: előbb vagy utóbb elismeri, meglátja mindenki, hogy Ő úr! Jó dolog időben felismerni, megismerni Jézust és hódolni neki! Az életben is jobb minél előbb felismerni és elfogadni őt. Nem kell megvárni az időskort vele, nem kell megvárni a tragédiát, a bajt, ami térdre kényszerít! Jobb önszántunkból, szabadon, hálából hódolni Jézus Krisztusnak! Mert a Vele való kapcsolatban biztonságban lehetünk (Káté 1. kérdés-felelet).
Mit jelent számunkra a hódolat? Nagyon sok minden lehet, de talán első sorban három dolog:
-         annak elismerése, hogy szükségem van Rá
-         annak elismerése, hogy nem a magamé vagyok (ahogy a káté 1. kérdés-felelete is fogalmaz) és Jézusért szeretnék élni az életemmel
-         feladom saját akaratomat, mert nem az tesz boldoggá, ha az lesz, amit én leginkább akarok!
-         a hódolat kifejezése mellett igazi, szívbeli hódolat: mert a térdeink hajlonghatnak, a szavaink is lehetnek kedvesek, de a lényeg vajon változik-e?
Hódoljunk hát mi, most is a felkent király előtt, és tegyük meg ezt életünk minden napján úgy, hogy Őt dicsőítjük életünkkel, szavainkkal és tetteinkkel egyaránt!
Azt olvastuk az Igében, hogy nem csak a térdek hajolnak meg Jézus előtt, hanem minden nyelv megvallja, hogy Jézus Krisztus úr az Atya Isten dicsőségére. Ennek a kijelentésnek is van a mára, az emberi idő kereteire vonatkozó része és örök távlata. Az utóbbiról ejtenék először pár szót. Jézus Krisztus az Övéivel részese lesz az új teremtésben az örök boldogságnak. Nem tudjuk részletesen, mit fogunk ott csinálni, mivel töltjük az örök létet, de az biztos, hogy fogjuk dicsérni Istent, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Fogjuk imádni a megöletett bárányt, aki meghalt de feltámadt; Jézust, aki úr és király, mindenek felett való az Ő neve! Egyedül általa juthatunk az Atyához, azt olvastuk a kátéban, hogy nincsen üdvösség senki másban! Megrendítő szavak ezek: Ő az egyetlen út. Nagyon sok kérdést vet ez fel az üdvösség dolgában, amelyekre nem is tudunk válaszolni. Mi lesz a pogányokkal, akik egyébként erkölcsösen éltek? Mi lesz más vallások híveivel? Mi lesz a Krisztus előtt élőkkel? Az biztos, hogy Istennek mindenkire gondja van, és mindenkit igazságosan fog megvizsgálni az Ő kegyelmében, de mi erről tudunk, és erről szól a kijelentés: Jézus az egyetlen út. Ő az egyedüli úr, az üdvösség ura! Aki Őt megtalálta, az megtalálta az egyetlent! A legfontosabbat, a leglényegesebbet az életben!
Hála legyen az Istennek, hogy mi a gyülekezet közösségében vallhatjuk: Jézus Krisztus úr. Ez a hitvallás az örökkévalóságig elkísér majd minket. És már most a miénk lehet! Valljuk hát úrnak Jézust a szavainkban, életünkben, legyen ő a saját életünkben is úr!
Az az ember a keresztyén, azaz krisztusi ember, akinek tényleg életében Úr a Jézus Krisztus. A káté 32. kérdés felelet így fogalmaz erről: (…)
Értjük. Hisszük. Érezzük is. Valójában mégis mennyire határozza meg mindez a dolgainkat, döntéseinket? Csak néhány egyszerű kérdést engedjetek most meg:
-         Mit jelent most nekem saját keresztyén identitásom?
-         Krisztus felkenetésének része vagyok…
-         A méltóság, az erő, a lehetőség, ami ezzel jár
-         A szolgálat, alázat, akár a szenvedés, ami ezzel jár?
-         Vállalom? Ő vállalta! Őt követve éljünk!
-         Jöjjünk bűnbánattal, ha hűtlenek voltunk e névhez…! Mit jelent ez?
Legyen valóban úr, ne csak nevében! Legyen ura családunknak, közösségeinknek is valóságosan. Egy úr beleszólhat abba, ami történik az által uralt területen, meghatározza azt teljes mértékben. Így legyen úr Jézus Krisztus bennünk és közöttünk: nem csak névleg hanem valóságosan!
Igen, amiről a káté itt beszél, az a jövő. A reménységünk. Hogy ha hűségesek vagyunk Krisztushoz, akkor részesei vagyunk neki, az Ő jövőjének, hozzá tartozunk, az Övéi vagyunk. Most harcok és küzdelmek terhelik a földi létet, de Krisztussal örök boldogság vár. Ő uralkodni fog az öröklétben, mint győztes, felkent király, mi pedig részesei leszünk az Ő országának, királyságának. Ilyen reménységei és örömei vannak a keresztyén embernek.
Ma magához hív minket a mi Urunk, hogy legyünk mindnyájan az Ő gyermekei! Egyszerűen és világosan. Először vagy újra. Most és ma ezen a helyen megszólítható, segítségül hívható a mi Urunk! El lehet fogadni, be lehet fogadni Őt a szívünkbe! Elindulhatunk ezen az úton, vagy megújulhatunk az Ő követésében. Keresztyén akarok lenni! Mert Vele élni jó, mert Ő az igazi úr! Hódolhatunk Jézus Krisztus előtt, és megvallhatjuk a belé vetett hitünket! Éljünk a lehetőséggel, és ragadjuk meg lélekben Isten felénk nyújtott karját!
Ámen!

A Zsidókhoz írt levél végéhez értünk. A levél írója összefoglalja a legfontosabb tanításait, és gyakorlati következményekkel bátorítja olvasóit a kitartásra Jézus mellett, az odaszánt, Róla bizonyságtevő életre. A fő kérdésében, hogy visszatérjenek-e a zsidó vallás formáihoz, végső érveket fogalmaz meg a szerző. A záró akkordokban olyan gondolatok hangoznak el, amelyek talán leginkább megmaradnak az olvasókban, hallgatókban: hallgassatok vezetőitekre, legyetek jó vezetők, ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, dicsőítsétek Istent Jézus által, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! Van oltárunk- olvastuk a mai Igében! Jézus áldozata elég! Általa dicsőíthetjük Istent! Tegyünk vallást nevéről! Körülbelül ennyiben összefoglalható mindaz, amit olvastunk, amit az ember befogad, megért, és azt mondhatja: akkor ezt értem, ez összeállt, nem is kell ehhez semmit hozzátenni.
A mai prédikációban a dicsőítés fókuszából szeretném, ha rá tudnánk nézni erre az igeszakaszra. Hadd mondjam már itt az elején, hogy ez a szó, hogy dicsőítés és ez a téma különböző érzelmeket és elképzeléseket válthat ki a legtöbbünkből. Van, aki idegenkedik magától a szótól. Mások azonosítják egy zenei irányzattal, viselkedésformával. Ismét mások csak a zenével kötik össze. Míg igazából ez egy olyan alapvető hozzáállás az élethez, annak minden eleméhez, ami a megváltozott középpontú ember sajátja.
Hadd idézzem a Sófár alapelveiből az ide vonatkozó részt:
„Valljuk, hogy Isten dicsőítése a református keresztyén ember életének alapvető célja, mely az ő dicsőségére élt, a Neki szent áldozatul felajánlott életben teljesedik ki. Valljuk, hogy a Jézus Krisztus érdeméért mennyei Atyánktól bűnbocsánatot nyert ember számára a legjobb, amit tehet: a mi Urunk akaratának eszközeként élni a világban. Valljuk, hogy minden ajándékunk és lehetőségünk Tőle van, és szeretnénk élni mindazzal, amit nekünk adott.”
Ebben az értelemben tehát a dicsőítésről ma, mint az egész életünket átható attitűdről, hozzáállásról, szemléletről szeretnék beszélni. Ez pedig mindanyiunkra hathat, mindenkinek az életében jelen kell, hogy legyen, ha keresztyénnek vallja magát. És valójában mindenki erre vágyik, aki szomjazik Isten után, aki keresi élete értelmét, kérdéseire a válaszokat.
 1.     A dicsőítés alapja:
Mielőtt belemennénk bármilyen részletbe, érdemes tisztázni, mi is a dicsőítés alapja. Honnan ered az, hogy mi az életünkkel, életformánkkal, akármilyen formánkkal dicsőítjük Istent?
a.     Jézus áldozatot mutatott be értünk: ez volt a tökéletes áldozat. A Zsidókhoz írt levél sokszor és sokféleképpen beszél Jézusról és az Ő áldozatáról. Ez az az ár, amit Ő megfizetett helyettünk. Az adósságunk ki van fizetve Istennél, mehetünk szabadon Hozzá! Megszólíthatjuk Őt, mint mennyei Atyánkat! Jézus áldozata tökéletes, nem kell hozzátenni, vagy bármivel valaha is kiegészíteni. Nincsen csillagozás és apró betűs megjegyzés. Ez az alap a számunkra is adott. Ebben meggyökerezve élhetünk, és ezért dicsőíthetjük Őt. Ez az igaz valóság, ami életünket meghatározhatja.
b.     Azt olvastuk, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Talán ez a Zsidókhoz írt levél legismertebb része. Bobby is utalt már erre az Igére, mikor a vezetőkkel kapcsolatban tanított. Sokunknak ez az Ige annyit jelent, hogy mindig velünk van Jézus. Ezt mondta a missziói parancsban is a tanítványoknak. És ez igaz is, de ennél tágabb ennek az Igének az üzenete. Eszerint ugyanis Jézus ugyanúgy jelen volt egykor, mint ma is, és jelen lesz ezután is népe életében, az emberke között, az istenfélők közösségében, életében. Ezzel az Igével tulajdonképpen kiterjeszti Jézus munkáját és áldozatát a szerző: Ő áldoztatott fel értünk, Ő a tökéletes áldozat, és mindig is Ő volt az. Ez az igazság idő feletti. Krisztus egyetemes – áll a MEKDSZ jelmondatában- hát ez itt most ebben az értelemben is igaz. Ő ugyanúgy jelen van, munkálkodik most is, mint egykor. Ezt a kijelentést több irányból is lehet nézni- mindenképpen reményteli és bíztató. Másrészt nagyon fontos látni tágabb bibliai összefüggésben, hogy Isten országának jelenvalósága Jézusban lett nyilvánvalóvá, és Őbenne teljesedik ki. Ebben az értelemben Isten országa egy egyre inkább jelen való valóság! Az evangélium egyre inkább terjed, egyre több mindent ismerhetünk meg Őbelőle, és egyre inkább jelen lesz közöttünk. Jézus jelenléte tehát nem statikus, hanem dinamikus valóság lehet a számunkra! Ez tehát a dicsőítésünk alapja: Isten jelenléte Jézusban közöttünk. Vajon mennyire engedjük, hogy Isten jelenléte áthassa az életünket, mindennapjainkat…?
2.     A dicsőítés célja:
a.     Másodszor arról szeretnék beszélni, hogy mi a dicsőítés célja? Sokan, főleg a nem keresztyének közül nem értik, miért dicsőítjük Istent akár az életünkkel, akár az énekeinkkel? Miért adjuk oda magunka valakinek, akit nem látunk, és akinek a létezésében csak hinni lehet? Miért éneklünk valakiről látszólag szerelmes dalokat, aki nincs is itt, nem lehet látni? A dicsőítés nagyon komolyan összefügg a hittel! Aki hisz, az tud csak dicsőíteni. A dicsőítés célja ugyanis, hogy elmélyítse és megerősítse bennünk az evangélium üzenetét. A dicsőítés célja: megerősödni a kegyelemben! És ez vonatkozik a dalainkra és az egész életünkre is. Ezt kell kifejezze minden, erre kell mutasson: elég a kegyelem! Nem kell hozzá más. Elegek vagyunk Isten előtt a kegyelem miatt. Mutasd fel az életeddel, a hozzáállásoddal a kegyelmet! Hassa át a „mindenre elég” kegyelem a környezetedet, kapcsolataidat is!
b.     „Van oltárunk!”- olvastuk az Igében! Nem kell más! Van oltárunk- a szövegösszefüggésből kiderül, hogy ez a golgotai kereszt; Jézus, aki a városon (táboron) kívül szenvedett. Ez erősít meg, ez tart meg. Az oltár az a hely, ahol konkrétan az áldozat bemutatása történt. Vallástörténeti szempontból azért fontos ez a hely, mert ez a bűnbocsánat helye is. Az embernek fontos látnia, hogy ami itt történt (áldozatbemutatás), az elégtétel a bűneimért. Az embernek nagyon fontos a kiábrázolás, a vizualizáció, hogy lehessen konkrét helyhez, látható formákhoz kötni lelki tartalmakat. Ilyen hely az oltár. Az nem is vallás, ahol nincs oltár, mint az istenekkel való megbékélés helye. A mi oltárunk különleges: semmilyen oltár formája nincs. Mint már említettem, a kereszt, Jézus keresztje. A Zsidókhoz írt levél keletkezésének idején egyrészt a „van oltárunk” kifejezés attól védte a keresztyéneket, hogy azt higgyék: bármilyen ószövetségi eredetű szokást, szertartást, étel elfogyasztását, vagy bármit be kell tartaniuk ahhoz, hogy kedvesek lehessenek Isten előtt. Másrészt már éltek a keresztyének körében is tévtanítások arról, hogy Istennek bizonyos szertartások, formák kedvesek, amihez ragaszkodnunk kell. Ettől óv az Ige: mindez nem kell. A formák szükségesek, de a formák kiszolgálása, teljesítése sosem lehet cél! A dicsőítésünk célja tehát szüntelen rámutatni erre: ez a mi oltárunk. Jézus pedig ezen a tökéletes oltáron egy tökéletes áldozat volt. Ha pedig ez megtörtént, akkor nincs szükség többé más oltárra és áldozatra. Jézus megtette a tökéletes teljesítményt: a tökéletes áldozatot- nekünk nem kell már- senki másnak nem kell.
c.      Sokan esnek abba a hibába, hogy a dicsőítés céljául azt teszik, hogy ehhez a tökéletes áldozathoz hozzátegyenek valamit. Az előbbiek fényében ez nagy kísértés lehet a számunkra is. Onnan lehet ezt felismerni, hogy az ember azt, hogy Istenért él, hogy Őt dicsőíti tetteiben, áldozatként éli meg és odaszánását, tetteit, jó cselekedeteit, szolgálatait áldozatként szeretné feltüntetni Isten előtt. Vagy akár válhat maga a zenés dicsőítés, az éneklés is ilyenné: mintegy teljesítménnyé. Lehet akár bálvánnyá is: akkor jó, kedves Isten előtt, ha megvan az élmény…
3.     A dicsőítés a Jézussal való közösségünk megélése, válasz a „menjünk ki hozzá a táboron kívülre” felszólításra.
a.     Jézus a táboron kívül szenvedett, ahogy az előbb már eljutottunk a gondolatmenetnek erre a pontjára. Ez volt az áldozati sors. Magában hordozza ez elvetettséget, azt, hogy a tökéletesen tiszta értünk tisztátalan lett és száműzetve, megvetve halt meg. Mit jelent ennek fényében sorsközösséget vállalni Jézussal? Kimenni hozzá a táboron kívülre? Talán sok mindenre gondolnánk a Jézussal való közösségben kapásból, csak nem azt, hogy részesülni kell az ő sorsából, akár a szenvedésből, elvetettségből. Vajon feltesszük-e magunknak ezt a kérdést őszintén: Jézussal lenni jelent valamit abból is, hogy sorsában osztozunk? Félre tétel, lenézettség- valamiből kimaradunk, akár mellőzöttek leszünk?
b.     Persze tágabb értelemben a táboron kívülre menni Jézussal ennél többet is jelenthet.
I.      el a megszokott keretektől
II.      meg nem értettség
III.      magány?
c.      A Zsidókhoz írt levél szerzője rögtön érvel is a táboron kívülre mozdulás képéhez: Mert „nincsen itt maradandó városunk”, igazán csak Nála lehetünk otthon. Ezt a gondolatot érdemes tudatosítani minél inkább magunkban, miközben az egyensúlyt keressük, az otthonunkat e világban is. Családban igyekszünk élni, otthont teremteni a felnövekvő gyermekeknek. A templomot is igyekszünk otthonossá varázsolni, úgy, mint életünk legbensőbb részleteit is. Ezek mellett is igaz ez a bíztatás. (4 üzenet)
I.      A dicsőítés az elvágyódás kifejezése is, ami nem egy romantikus fantázia, hanem abszolút reális és biblikus hozzáállás az élethez.
 II.      Fil 3, 20-21: 20Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, 21aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.
III.      A táboron kívül = vissza a világba, vagy ki a komfortzónából… - ez ma a nagyobb kihívás.
IV.      A dicsőítésünk ne váljon egy zárt csoport kultúrájává!
4.     A dicsőítés a Jézusról való vallástételt jelenti, a megértett üzenet megélését. Ez az a pont, ahol a dicsőítés a szivárvány összes színére bomlik. Dicsőíted Istent azzal, ha felvállalod emberléted küzdelmeit, és átadva magadat neki megéled, mit jelent embernek, keresztyén embernek lenni.
a.     Vallástétel akár a szenvedések árán is (első keresztyének).
b.     Vallástétel akár ellenséges közegben is.
c.      Vallástétel=magasztalás, megvallása annak, amit Jézus értünk tett!
d.     Ennek része az éneklés is, de ez az egész életünkre kiterjedő igénye is Istennek.
e.      A vallástétel tettekben:  Mt 25: 31 "Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára.  32Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. 33A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja."  34"Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. 35Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok,  36mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. 37Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? 38Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? 39Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? 40A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg."  41"Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre.  42Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom,  43jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. 44Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? 45Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. 46És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre."
Befejezés: a gyülekezetben dicsérjük egy szívvel és egy szájjal Őt! A dicsőítés (mind énekben, mind életben) nem opcionális! Ragadd meg a lehetőséget, tedd félre a fenntartásaidat, jöjj és maradj Isten jelenlétében az életedben! Amíg tart utunk hazafelé, hiszen nincsen itt maradandó városunk… de az eljövendő világban van!

Jézus Jeruzsálemben van, és immár harmadszor megy be a templomba. Az imádság háza az, amit felkeres, ahol áldozatokat mutattak be a mindenség Urának. Itt imádták és tisztelték Izrael Istenét, aki kihozta népét Egyiptomból, aki mindenekfelett hűséges a szövetségéhez. Az Úr temploma van itt, ami szent hely minden zsidó ember számára.
Ez az a hely, amit nemrég Jézus megtisztított, amit kereskedők és árusok leptek el a nagyobb haszon érdekében. Ez a hely, az imádás háza, ami talán már rég nem arról szól, aminek Isten szánta… Gyümölcstelen vallásosság- olyan, mint a terméketlen fügefa, kiszáradásra, pusztulásra méltó.
És mégis, a Mester újra visszajön erre helyre, ahol emberileg nézve nem sok jóra számíthat. Lehet, hogy rárontanak az árusok, vagy a templom vezetői, amiért felforgatta a jól megszokott életet… de ő visszatér. Milyen drámai helyzet ez: azon a helyen, ahol Istent hívják segítségül és bár Ő láthatatlan, de vele kommunikálnak, egyszer csak megjelenik Isten maga, emberi testben- a maga teljes hatalmával, szeretetével, irgalmával. Nyilván nem ismerhető fel istensége- mindenkinek biztosan nem!
Jézus a templomban szembe találja magát az írástudókkal. Neki szegeznek egy kérdést, amire nem válaszol. Visszakérdez. S mikor nem kap választ, ő sem válaszol. Nem egyszerű kérdés volt ez, olyan, melyet az egyik tanító kérdez a másiktól; hanem egy nagyon komoly kihívás, az első a főpapok Jézushoz intézett kihívásainak utolsó sorozatából (11,27-12,44). Márk evangéliumában egy különleges sorozat indul ezen a ponton: öt vita-beszélgetésben mutatja be a szerző Jézus jeruzsálemi igehirdetését, szemléletesen ábrázolva azt is, hogyan válik Jézus körül a légkör egyre fojtogatóbbá, és hogyan rajzolódnak ki egyre élesebben a golgotai kereszt körvonalai.
Miért olyan különleges ez a történet? Jézustól kérdeznek valamit, amire ő nem válaszol. Talán nincs kedve vagy fáradt- esetleg idegesítik őt a kérdezők…
Ha jobban belegondolunk azonban, nem kevesebb történik itt, mint hogy Jézus elküld valakit, valakiket. Nem tesz bizonyságot, nem mutatja meg hatalmát, amit oly sokszor és sokféleképpen megtett már korábban. Nem titkolta el magát sem vámszedőktől, bűnösöktől, betegektől, méltatlan emberektől. És most azoktól, akik talán a leginkább méltók lettek volna kerek és szép teológiai feleletre, elzárkózik. A Mester hallgat… ez megrázó. Érthetetlen, és persze sok kérdést is vet fel…
1. A szituáció: miről szól, mi is történik itt?
Próbáljuk először is megérteni, miről is szól konkrétan ez a rövid kis találkozás Jézus és az írástudók között?
a)      Istentől kapott hatalom ütközése a hivatalos hatalom gyakorlóival…
Nem kisebb dolog ütközik itt a történetben, mint a hivatalos szervek és a valódi hatalommal bíró személy. Két teljesen eltérő forma, két teljesen eltérő felhatalmazás, eltérő működés. Nyilván sokat hallottak Jézusról és nyilván tartanak tőle, mint aki veszélyes lehet saját hatalmukra, befolyásukra illetve a fennálló rendre nézve is. A hivatalos rendszerek, intézmények, megcsontosodott vallási formák vezetői nem viselik el az újat, a forradalmit, az elevent. Mert ők csak ennyit látnak Jézusból. Felteszik hát a kérdést: kinek a hatalmával teszed ezeket…? Vajon mire gondolhattak itt? Korábbi csodákra? A templom megtisztítására? Gyógyításra? Vagy tanítványok gyűjtésére, esetleg magára a tanítására, ami szintén szembe állhatott a hivatalos értelmezésekkel? Nem tudjuk, de az biztos, hogy itt két rendszer, két működés is ütközik a főpapok Jézushoz intézett kérdésében.
b)      A vallási élet hatalmasai találkoznak Jézussal – akiknek emberileg tényleg nagy hatalma volt
Ne felejtsük el bizony azt a részletet sem, hogy nem mások kérdeznek itt, mint főpapok és írástudók. Nem holmi farizeusok, hanem hatalmasok. Hatalommal rendelkezők. Pozícióban lévők. Teológiailag képzettek, akik tudják, milyen az Isten és mit vár az embertől. Ők ismerik az írásokat, ismerik az embereket, ismerik a politikát, és mindazt, ami a világból megismerhető. Hatalmasok ők, valódi, emberek által kapott felhatalmazásuk van a hivatásukhoz, az irányításhoz. Lehetne velük Jézus kedvesebb esetleg tisztelettudóbb s, nem? Hiszen bizonyára nála jóval idősebb emberekről van itt szó. De ehelyett Ő visszakérdez nekik, pimaszul kivágja magát a helyzetből, elrejti magát a szemük elől.
c)         De miről is szól itt a vita és mi itt a kérdés? Kinek a hatalmával cselekszel… A fő kérdés: kié ez a hatalom? De vajon tényleg a valódi hatalom érdekelte Jézus kérdezőit? Valami több is lehet e kérdés mögött. Ha ugyanis azt mondja, Ő isten hatalmával teszi, amit tesz, akkor istenkáromlást kiáltanak és megkövezik. Ha nem, akkor forradalmárnak, felforgatónak, önjelölt prófétának kiáltják ki, és úgy szint üldözni kezdik, mint aki árt a törvényes rendnek. Az a szó, ami itt a kérdés fő tárgya, a hatalom. A görög „exúszia” szó teljhatalmat jelöl: hatalmat a döntésre, hatalmat a teljesen szabad cselekvésre.
2. Rossz a kérdés…
Jézus válaszából talán már érezzük, hogy rossz a kérdés, amit feltettek neki. Azaz ez a helyzet nem az elhangzó kérdésről szól. Biztos ti is voltatok már úgy, hogy valaki kérdezett tőletek valamit és éreztétek, hogy igazából nem arról van szó, amit kérdez az illető, hanem mögöttes szándéka van, amit nem árul el, de lehet sejteni.
Jézus válaszából kiderül, miért rossz és hiábavaló a főpapok és írástudók kérdése.
1. Jézus látja, világosan látja az indítékot kérdezői szívében. Már korábban eldöntötték, hogy megölik (le is van jegyezve az evangéliumokban), csak a módját keresték annak, hogy miként tegyék. Már korábban kimondták róla, hogy Belzebub segítségével tesz csodákat, azaz ő az ördög cimborája, nem Istentől való a hatalma. Jézus a szívek mélyére lát és pontosan tudja, mit gondolnak róla azok az emberek. Mégsem vágja az arcukba ezt a tudást, ezt a látást nem osztja meg, hanem mást tesz.
Bölcsen kitér a kérdés elől, mert még nincs itt az ideje a nyílt válasznak. Egyébként sem nyitottak rá, de nincs is itt még ennek az ideje. Még pár nap, és eljön az idő, mikor beteljesedik mindaz, ami a Messiással meg kell, hogy történjen, de még nem most és nem itt.
Másrészt azért rossz a kérdés, mert Jézus már sokszor és sokféleképpen bizonyította, kinek a hatalmából is cselekszik. Valójában már sokszor válaszolt erre a kérdésre. Persze oly módon, ahogy a főpapok és írástudók megbotránkoztak benne. Beszélt a mennyei Atyáról, aki az Ő Atyja. Tanított Isten irgalmas, lehajoló szeretetéről és élte is azt. Mit tett Jézus, miközben a földön járt? Kiábrázolta Isten megmentő szeretetét. Lehet ezután még kérdés valakinek, hogy de kinek a hatalmával is történik mindez…?
3. A félelem uralta élet nyomorúsága
Miközben rájöhetünk, miért is volt rossz a főpapok és írástudók kérdése, egy másik fontos dolgot is felfed előttünk a Mester. A szívek vizsgálója látja kérdezőinek múltját, annak sok rendezetlenségét és azt a félelmet, ami irányítja őket döntéseikben. A hatalomhoz ily módon ragaszkodó ember rendkívül fél. Félelem az eszköze az alatta lévő emberek irányítására miközben maga is folyamatosan retteg az ő hatalmára törőktől. A főpapok féltek… - Keresztelő Jánostól-Jézustól is: a hatalom emberei, akiktől mindenki fél, lám maguk is félnek. Keresztelő János direkt módon beszélt a vallási vezetőkről, ítéletet hirdetett felettük, miközben hirdette a megtérés evangéliumát is. Keresztelő János félelmetes volt. Mert radikális volt, mert igaza volt, mert népszerű volt az emberek körében… Jézus visszafordított kérdésében rátapint ellenfeleinek gyenge pontjára: mit gondoltok Keresztelő Jánosról? Patt helyzet. Nem helyeselhetik, hogy Istentől volt, de nem is tagadhatják. Ezért mondják, hogy „nem tudjuk”. Ami Jézus hatalmának fenyegetéseként indult, végül azt fedte fel, hogy milyen kevés hatalma (és bátorsága) volt Jézus ellenfeleinek.
Aki ugyanis nem jutott el Keresztelő Jánosig, az nem érthette Jézust sem. Aki nem értette a megtérés evangéliumát, aki nem vágyott a lényegi változásra, az nem értette Jézus szavát sem. A főpapoknak és írástudóknak be kellett volna látni akkori tévedésüket, rossz irányukat és így juthattak volna el Jézusig…
A félelem motivált ember élete rendkívül nyomorult. Persze mindannyiunk életében vannak félelmek, de azoknak kell uralkodnia rajtunk. Aki félelemből cselekszik, az roppant magányos, nem tud bízni senkiben sem. A félelem megvakítja az embert és folyamatos védekezésre kényszeríti őt. Görcsösen védi azt, amit magáénak vél, miközben folyamatosan ott lappang az az alap félelme, hogy élete véges, ő maga halandó így végső soron semmit nem tud megtartani magának, amit úgy gondolt, mégis az övé.
Azt kell, hogy mondjam, hogy igazából vagy a félelem hatalmában éled az életedet, vagy ehelyett Jézus hatalmában élsz! – Az Ő erejében, rábízva mindent élhető félelmek nélkül az élet. Hiszen Ő győzte le a halált, a legnagyobb ellenséget, az ember félelmeinek legfőbb okát.
4. Jézus hatalmának eredete – megnyilvánulásai
Fordítsuk figyelmünket végül Jézus hatalmára. Arra a kérdésre, amit a főpapok és írástudók sosem érthettek meg igazán, mert elborította őket saját hatalmuk féltése, saját rettegésük és gyötrelmeik.
Lehet, hogy számodra is kérdés olykor: valóban az volt Jézus, akinek mondta magát? Vagy az a kérdésed: van hatalma az én életemben is? Vagy ha el is hiszed, úgy tudsz-e élni, mint akinek az Istene tényleg olyan, aki mindent megtehet, és akinek a számára nincs semmilyen lehetetlen?
Persze ezen a ponton félelmeinkbe és kétségeinkbe ütközünk. Meg abba, hogy nem mindig tesz meg mindent, ami lehetséges lenne neki.
A kérdés végső soron számunkra nem az, megtesz-e Istent mindent, amire képes, és amit várunk Tőle, hanem hogy elhisszük-e tényleg, igazán, hogy ez neki lehetséges? Tudunk-e feltétel nélkül, gyermeki módon bízni? Ez szabadíthat ugyanis meg egyedül a félelmeinkből. Kirkegaard így ír a hitről:
„A hit ugrás az ismeretlenbe, a botránkozás legyőzése, személyes bizalom. A hit nem a megértéssel kezdődik, hanem a befogadással. Kierkegaard szerint ez a helyzet. „Közel van hozzád az Ige, a te szádban es a te szívedben, mégpedig a hit Igéje, amelyet mi hirdetünk.” (Roma 10,8) Az objektív távolságtartással a gyermeki hit bensőségessége áll szemben.”
Ez a végső kérdés a mi számunkra is. Isten áldjon meg bennünket őszinte kérdésekkel, félelmeinkkel való szembenézéssel és a félelmeinket legyőző, Istenbe vetett hittel! Ámen!
Thoma László

„Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. A Miatyánknak talán ez az a kérése, amit az ember úgy imádkozik, legalábbis én sokszor úgy imádkozom, hogy szeretnék rajta minél gyorsabban túl lenni. Egy kicsit félelmetes, egy kicsit rossz érzéseket kelt. Kísértések, gonosz, ezeken olyan jó gyorsan túl lenni, és utána diadalmasan és örömmel imádkozni, „mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség”. Mégis ma egy egész prédikáció fog erről szólni, úgyhogy nem mehetünk át rajta ilyen gyorsan. A Károli fordításnak az eredeti verziójában ez úgy szerepel, hogy „ne vígy minket a kísértetbe”. Nyilván akkor ez a szó mást jelentett, ma még ijesztőbb, hogyha ezt valaki meghallja. Kísértés, próba, a gonosz munkája: nem feltétlenül örömmel hallunk ezekről.
A másik oldala azonban, ami felidéződött bennem mialatt készültem, hogy azt a szót, hogy kísértés az ember egy picit átalakította és a mindennapokban néha kedves, kicsit vicces formában használja olyan dolgokra, amikor valaki próbál valamire rávenni mást, amit az esetleg nem szeretne. Mondjuk megkínálja csokoládéval, vagy még egy plusz itallal, vagy valami olyan dologgal, ami igazából ártalmatlan, és akkor a másik azt mondja: Ó, ne kísérts! Például ha valaki fogyókúrázik és megpróbálják rávenni, hogy szegje meg az elhatározását, akkor is ezt a szót használják. Van ennek egy kicsit vicces felhangja, mikor bizonyos vágyak vagy szükségletek kielégítéséről beszélünk a mindennapi életben. Azért sejthetjük, hogy a dolog nem ennyire vicces és nem ennyire könnyed, mint ahogy sokszor használjuk a mindennapi életben.
Nekem erről a szóról egy filmrészlet jut eszembe. Volt egy ember, aki egy fogadalmat tett Istennek, hogy meg fog tartani bizonyos dolgokat a mindennapi életében. Ebben elszenvedi a kísértést olyan módon, hogy éli a mindennapi életét és a filmben egy nagyon kedves hölgy néha odapenderül mellé és mond neki egy-két olyan mondatot, ami megpróbálja eltéríteni őt a szándékától, majd a hölgy el is tűnik. Mindez teljesen ártalmatlannak tűnik, pedig ő az, aki képviseli a kísértőnek a hangját és aki megpróbálja eltéríteni ezt az embert erről az útról.
Szóval a kísértés meglehetősen sokféle formában jelentkezhet az ember életében. Mi tehát a kísértés, mennyire kell ezt komolyan venni, mennyire lehet súlyos ez a dolog?
Azt gondolom, hogy aki átélte, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian átéltük valamilyen formában, hogy milyen is valóban kísértésbe esni, próbában lenni és küzdeni ezzel, az egyetért abban, hogy ez egyáltalán nem könnyű és ez nem egy könnyű téma. Pontosan erre utal a görög szó, amivel a kísértést a Biblia megnevezi. Ez azt jelenti, hogy valaki valamivel újra és újra próbálkozik, nem hagy békén, újra odamegy, újra megpróbálja, újra felajánlja, gyötör. Megpróbálja a hitünket, az érzéseinket, az akaratunkat, a kapcsolatainkat és végső soron elszakít Istentől. Ugyanakkor találkozom olyan emberekkel is, vannak az ismerőseim között olyan keresztények, akik állandóan kísértés alatt vannak és állandóan arról számolnak be, hogy éppen hogyan harcolnak a gonosszal és milyen próbáik vannak. Van egy lelkész kollegánk, akinek ha írunk e-mailt vagy beszélünk vele telefonon, a „hogy vagy” kérdésre mindig így válaszol, hogy „ó, megint harcok vannak”. Mindig erre fókuszál, hogy éppen milyen kísértésnek vagy próbának van kitéve. Látnunk kell, hogy ez is egy szélsőség, amikor valaki mindenben kísértést lát és a mindennapi életét sem tudja szabadon élni, mert mindenhol azt nézi, hogy éppen mi az, amivel ő most próbatételnek lesz kitéve. Az ilyen ember elfelejt gyönyörködni az Úrban és az Ő hatalmas erejében és nem marad ideje igazából élni és nem marad ideje a másik emberre sem. Hol van tehát az egyensúly? Egy kicsit erre fogjuk keresni a választ a mai Istentiszteleten.
Másrészt: kísértés és próba. Nagyon sok eltérés van a szóhasználatban. Szerintem sokan azért értik félre ezt, mert nem jól használják a szavakat. Mikor kisifin pénteken beszélgettünk erről az igéről, hogy „ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”, akkor megkérdeztem a fiatalokat, hogy mit gondolnak, Isten viszi-e kísértésbe az embert. Nagyon hevesen tiltakoztak: nem, nem, az nem lehet, Isten biztosan nem kísérti az embert. Az ember számára sokszor ez így van, ez összeegyeztethetetlen. A jó Isten, akinek a kezéből jó dolgok származnak, Ő biztos, hogy nem kísértheti az embert. Erről tanít Jakab levele is, így olvassuk az 1. fejezetben: „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet”. „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és Ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.”
A helyzetünk egyre nehezebb, hiszen most már bejön a képbe az is, hogy a kísértéshez kapcsolódik az ember saját kívánsága. Így lehet, hogy nem is Isten az, aki kísért, nem is feltétlenül a Gonoszra kell fogni a kísértést, hanem talán mi magunk vagyunk ennek a forrásai? Bennünk van, az ember romlott természetében a kísértésnek a gyökere? A Heidelbergi Káté így fogalmaz erről a 127. kérdés-feleletben: „ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól – azaz: mivel mi magunkban oly erőtlenek vagyunk, hogy egy pillanatig sem állhatunk meg, a mi esküdt ellenségeink pedig, az ördög, a világ és tulajdon testünk szüntelenül ostromolnak bennünket, Te tarts meg és erősíts minket Szentlelkednek erejével, hogy ellenségeinknek szilárdan ellenállhassunk és ebben a lelki harcban el ne bukjunk, míg végül el nem nyerjük a teljes diadalt.” A Káté azt mondja, hogy a kísértés gyökere a mi halálos ellenségeink – és itt három dolgot sorol fel – az ördög, a világ és mi saját magunk.
A 21. századi emberben itt valami vészjelző bekapcsol, kikérjük magunknak, hogy mi saját magunk a mi saját ellenségeink legyünk. Ne felejtsük el, hogy a Káté a középkori ember gondolkodásán fogant. De bizonyára benne van az Ige igazságából valami, hogy a kísértésnek a gyökere és a forrása sokszor szerteágazó és nagyon nehéz megtalálni, hogy pontosan honnan is származik. Egy kicsit orientál még minket a kérdésben Kálvinnak a gondolata, aki így fogalmaz: "Másként kísért az Isten és másként a Sátán- ez, hogy szerencsétlenné tegyen, kárhozatba vigyen, megzavarjon és tönkretegyen; Isten pedig, hogy övéit próbára téve, azok őszinteségéről bizonyságot nyerjen és gyakorlással az erőt megszilárdítsa." A kísértés tehát alapjában véve a Gonosz munkája és onnan ismerhető fel, hogy meg akar sebezni, el akar veszteni, el akar választani Istentől, bűnre csábít, a rosszba visz. Ilyenkor biztosak lehetünk abban, hogy ez a Gonosznak a munkája. Ugyanakkor a kérdés sokkal árnyaltabb, és látnunk kell, hogy e felett mindig ott van Isten hatalma, aki a legkeményebb kísértést is felhasználhatja az Ő kezében, és megteheti azt, hogy ez a mi hitünket megerősítse. Persze akkor, hogyha megállunk benne.
Még egy kicsit időznék ennél a pontnál és szeretnék beszélni a kísértés és a próba, e két szó közötti különbségről, melyeket lehet, hogy az ember rokon értelmű szóként használ. Az előbb már olvastuk és hallottuk Kálvintól, hogy a kísértés bűnre csábító dolog. A próba ellenben az, amivé Isten teheti akár még a legnagyobb kísértést is, mely így az embert jobbá teszi és kipróbáltabbá teszi, ahogy Jakab is fogalmazott. A próba kifejezés, ahogy a Biblia használja, egy olyan szó, ami a fémfeldolgozási folyamatokból származik. Arra utal, amikor a fémműves olvasztó-próbával megvizsgálja azt, hogy egy fém mennyire tiszta és hogy egyáltalán az-e, aminek kinéz. Míg világossá válik az, hogy ez tényleg egy olyan nemesfém-e, mint amiről szó van, aközben tényleg kiég belőle a salakanyag. Isten tehát megengedi, hogy a legnagyobb kísértések is próbává legyenek az ember életében, ami által tisztulhat. Lehet, hogy nem értjük meg, hogy mi a kísértés gyökere és sokszor az a legnagyobb kísértés, hogy elkezdjük boncolgatni, hogy egy helyzet, amiben megpróbáltatik a hitünk, az honnan is származik. Ehelyett inkább azonosuljunk azzal, amire Jézus tanít bennünket, hogy imádkozzunk. Elsősorban ebben a kérdésben és ezen a ponton is imádságra hív bennünket Isten: Uram, ne vígy minket a kísértésbe! Ne vígy a kísértésbe és mindeközben emelj fel és szabadíts meg ezekben a helyzetekben!
Vannak írásmagyarázók, akik azt mondják, hogy leginkább abban ragadható meg ennek az Igének a megértése, hogy Jézus ezt a kísértést azokra az üldöztetésekre érti első renden, amik a keresztényekre vártak nem sokkal azután, hogy létrejöttek az első keresztény gyülekezetek. Kísértés volt ugyanis az, hogy valaki, miután megismerte Isten kegyelmét, az üldöztetések idején azt mondja, én nem ismerem Őt. Ja, ha ennek ára van, akkor én nem vagyok keresztény. Jézus az ebben való megmaradásra buzdít a Miatyánkban.
A kísértés természetében érthető meg és ragadható meg még inkább, hogy hogyan lehetünk veszélyeztetettek és hogyan állhatunk ellene a Gonosznak. Szeretnék erről beszélni most. Az igehirdetés elején említettem, hogy van, aki nagyon könnyedén lesöpri az asztalról a kísértés témáját, más pedig állandóan, mindenben kísértést lát. Az én tapasztalatom az, hogy a kísértés az embert mindenhol utolérheti és nagy általánosságban minden lehet kísértéssé az ember számára. Nagy különbségek lehetnek ebben, hiszen előfordulhat, hogy valakinek valami abszolút nem probléma, mást pedig ugyanez teljesen elválaszt Istentől. Fontos megértenünk a kísértés természetére nézve azt az alapigazságot, hogy nagyon sokszor a kísértés nem a külvilágból jön és nem kívülről kell az embernek várnia. Ezért nem az a megoldás, hogy úgy élünk, hogy nem élünk benne a világban. Talán ez Isten népének a legnagyobb kísértése, hogy a világ rossz, tehát ne éljünk benne a világban. Ne éljünk az emberek között, ne éljünk úgymond normális életet, ne kerüljünk kapcsolatba, mert akkor baj lehet.
Egyik kedvenc egyháztörténeti példám a szerzetesrendek kialakulása. A 4. században az első szerzetesrendek olyan formában alakulnak ki, hogy egyes emberek remetekén kimennek a pusztába, el a világtól és ott élték az ő belső elmélkedő életüket. Majd egy idő után csoportokká szerveződtek és azt remélték és várták, hogy így lehet igazán Istennek tetsző életet élni. Azaz ha kivonulunk a világból, akkor minden rendben lesz. Aztán eltelik egy pár évszázad és a 8. század végére egy komplett szerzetes reformot kellett végrehajtani, mert elvilágiasodtak a szerzetesrendek úgy, hogy közben a világgal továbbra sem igen állt fenn kapcsolatuk. Ez azért történt, mert a bűn és a kísértés sokszor belülről jön. Én így szoktam fogalmazni: a világ nem kívül van, hanem belül. Szóval a kísértés természete sokszor az, hogy belülről, az ember Istentől elszakadt bűnös szívéből indulnak el a rossz dolgok. Ezért valahol a szívünkben kell, hogy rend és tisztaság legyen, hogy egyensúly és harmónia legyen.
Szeretnék négy területet felsorolni a mindennapi életből, hogy gyakorlati példákon keresztül ragadhassuk meg a kísértésnek a természetét, hogy hogyan jelenhet meg az ember életében és hogyan érinthet bennünket.
Meglehet például a különböző életkoroknak a kísértése. Akár fiatalon, akár idősebben is ott van az, amin az ember elcsúszhat és amiben elszakadhat Istentől. A fiataloknál ez lehet a fiatalosságnak az a lendülete, elbizakodottsága és sokszor önhittsége, ami tipikus táptalaja a kísértésnek: Nekem aztán minden sikerül, ide nekem az egész világot! Ami önmagában jó, mert ez ad fejlődést és ez viszi tovább az életet. Ez a dinamizmus önmagában jó, de amikor az ember emiatt egy ponton elszakad Istentől és elhiszi, hogy ő tényleg mindenre képes, akkor az már gond lesz. Eközben természetesen úgy tekint az idősebb generációra, hogy azok nem tudnak semmit, talán sose voltak fiatalok, így születtek, ahogyan most vannak és ők biztos, hogy nem értenek meg bennünket és ők rosszul csináltak mindent. Ugyanígy az idősebb generációnak megvan a kísértése, hogy úgy tekintsen a fiatalokra, hogy ők nem tudnak semmit, ezek nem éltek még akkor, amikor..! És mondhatnánk a szavakat. A fiatalok puhányok, a fiatalok mindig a könnyebb végét fogják meg a dolgoknak, nem harcolnak. Ugyancsak az idős kor kísértése lehet az, hogy az idős emberek elhiszik, hogy ők már – szemben a fiatalokkal – nem igazán tehetnek semmit, leszűkültek a lehetőségeik és csak a megkeseredés és a lemondás az osztályrészük. Ez a fajta beszűkülés és befordulás nagy kísértés lehet, hogy az ember elforduljon nemcsak a másiktól, hanem Istentől is.
A kísértésnek a lehetősége ugyanígy ott van a férfi és női szerepben is. Ez a másik terület, amit szeretnék felvillantani. A férfinek az alapvető hozzáállása a dolgokhoz az, hogy irányítani és uralkodni szeretne. Jól tudjuk, hogy ebből az uralkodásból hogyan lehet sokszor önkényuralom és a vezetés helyett terror. A nő oldaláról pedig talán természetileg ott van az, hogy kiszolgálja a férfit és alárendeli magát. Az Istentől rendelt szerepek a kísértés miatt nagyon sokszor válhatnak tragikussá. Tragikus az, amikor egy férj uralkodik és amikor egy nő mindenben kiszolgálja őt és teljesen kiszolgáltatja magát a férfi akaratának. Vigyázz, mert mindez ugyanígy elvihet Istentől. Másik példa, hogy egy házasságban leosztott szerep lehet az, hogy a férfi biztosítja a körülményeket és teljesít, teljesít, teljesít. A jó feleség sokszor észre sem veszi és adja a férje alá a lovat és megerősíti ezt a teljesítést. Aztán látunk összetört kapcsolatokat és megromlott házasságokat, amiben a férfi a munkájába menekül és teljesen elfelejt apaként funkcionálni és a feleség nem érti, hogy mi volt a baj, miközben egymást erősítették meg ebben. Házaspárok vigyázzatok, mert nagyon nagy kísértés lehet az, hogy ezekben a szerepekben rosszul éljük meg magunkat és egymást erősítsük abban, amit Isten egyáltalán nem vár el tőlünk.
Harmadik terület: keresztény és nem keresztény ember. Nem tudom, hogy ti, akik keresztények vagytok, nem gondoltatok-e úgy a nem keresztényekre, hogy valójában nekik van nagyobb szükségük Istenre és milyen szörnyű, ha valaki Isten nélkül él. Nem gondoltatok-e egy kicsit megvetéssel azokra, akik még nem keresztények: hát hogy lehet így élni? Aki pedig nem keresztény, az lehet, hogy ugyanígy gondolt a keresztényekre, hogy nekik van csak igazán szükségük Istenre, hogyha annyit járnak a templomba, mert ők gyengék és nem tudom, hogy lehet az embernek így kiszolgáltatnia magát akár Istennek. Szóval kísértés leselkedik ránk akkor is, ha hívők vagyunk, keresztények, és akkor is, ha nem, miközben azt gondoljuk, hogy nekünk erre nincsen szükségünk. Lenézéssel és megvetéssel tekinthetünk a másik oldalra.
Végül, ami a kísértés természetének a megértéséhez talán a legfontosabb lehet számunkra, hogy kísértés lehet az is, hogyha erős vagy, rendelkezel erővel és érzed az erőd, és az is, hogyha erőtlen vagy. Mind a két dologban ott lehet és jelentkezhet a kísértés. Az erőnek a kísértése az, hogy azt gondolom, hogy képes vagyok nagyobb lenni és több lenni. Az, aki erős, szeretne még erősebbnek mutatkozni. Az erőnek a kísértése tipikusan az, amikor az ember többnek, nagyobbnak szeretne látszani, mint amennyi valójában. Többet szeretne mutatni magából, mint amennyire valójában képes, nagyobbakat mond magáról, miközben szeretne több lenni, mint mások. Az az ember, aki érzi az erejét, egy idő után elkezd rivalizálni és elkezd versenyezni a többi emberrel, elsősorban a környezetével, majd másokkal is. Szeret lenyomni, legyőzni másokat. Ha az ember tényleg rendelkezik erővel, akkor nagy kísértés számára, hogy ezt az erőt másokkal szemben használja fel és nem másokért. Emellett az erővel bíró ember természetében ott van a kísértés, hogy átvegye az irányítást, a hatalmat és végső soron azt gondolja, hogy nagyobb, mint Isten. „Olyanok lesztek, mint az Isten” - hangzott el a Paradicsomban a kísértésben. Annak az embernek, aki érzi az erejét az a kísértése, hogy azt hiszi, irányíthatja a dolgokat. Micsoda nagy tévedés és micsoda nagy bukások lehetnek és lesznek ebből, mert az emberi erő véges és az ember beleütközik a saját erejének a határaiba, abba, hogy igazából képtelen mindent irányítani és ott lesz majd a kudarc. A kísértés jellemzője az, hogy amikor az ember rádöbben, hogy rossz úton volt, akkor hirtelen magára marad. De nem elég, hogy magára marad, mert akkor jön a vádlás. Erről majd egy kicsit később. Mi az erőtlenségnek a kísértése? Lehet, hogy a keresztényekben inkább ez jelentkezik: ó Uram, nekem nincsen semmihez erőm és tényleg mindent elengedek és Te vagy az, akinek átadom magam. Ezek nagyon nemes dolgok és nagyon jó az átadás Istennek. De sokszor annyira elengedjük magunkat, hogy az élet alapvető dolgaiban nem hozunk döntéseket. Az erőtlenség kísértése, hogy az ember elhiszi, hogy neki nincs ereje, és szépen lassan elkezd sodródni arra, amerre a környezete sodorja őt. Az erőtlenség kísértése, hogy elvesztem a saját cselekvőképességemet és nem használom azokat az ajándékokat, melyeket Istentől kapok, és nem élek azokkal a lehetőségekkel, amiket Isten elém hoz, mert teljesen átfordulok egyfajta tehetetlenségbe. Ugyanígy az erőtlenségnek a kísértése az, amikor annyira Istentől várom csak a dolgoknak a megoldását és annyira elengedtem az erőt, hogy már segítséget sem tudok kérni, hogy nem hiszem el, igazából bármi is változhat körülöttem. Ismered magadat és biztos, hogy tudod, melyik oldal az, amelyik számodra inkább kísértés. Vigyázz! Mert akár erőtlen vagy, akár erős nem vagy biztosítva a gonosszal szemben.
A kísértés természetével kapcsolatban tehát kimondhatjuk, hogy igazából az ember tehetetlen és nem tudunk ellenállni saját magunktól ezeknek a dolgoknak. Ezért szeretnék beszélni egy kicsit az alázatról.
Az elmúlt héten sokszor hallgattam egy dalt, ahol a refrénben van egy sor, ami nagyon megfogott, és amikor ehhez a ponthoz értem az igehirdetésben, akkor mindig ez tért vissza. Angolul van a dal és valami ilyesmi a fordítása ennek a sornak, hogy magamat igazából a térdeimen találhatom meg. Amikor térdre roskadok, akkor elismerem azt, hogy mennyire képtelen vagyok arra, amit szeretnék. Amikor alázatba kerülök, akkor találom meg igazából magamat. Nemcsak Istennel találkozhatom akkor, hanem abban tudom magamat is megtalálni. Itt lehet kicsit megragadni a Miatyánk kérésének a mélységét és a komolyságát, mikor rádöbbenek arra, hogy igazából mindegy, hogy erős vagyok vagy erőtlen, idős vagy fiatal, férfi vagy nő, védelemre van szükségem. Védelemre van szükségem azért, mert önmagamtól nem tudok megállni. Nem ismerem a te kísértéseidet és nem ismerem azt, hogy milyen életszakaszban vagy. Lehet, hogy egy olyan életszakaszban vagy, hogy most nem is nagyon érint ez a kérdés és csak úgy történnek a dolgok és az is lehet, hogy éppen nagyon intenzív próbáknak vagy kitéve.
Az az egy biztos, hogy utolérhet a kísértés és az előbb említettem azt, hogy a kísértés után pedig jön a vádlás. Ez az, amiért nagyon nagy szükségünk van az alázatra Isten előtt. Ugyanis a kísértés természetéhez hozzátartozik az, hogy miközben ki vagyunk téve kísértésnek és elbukunk vagy elesünk, rögtön utána jön a vádlás. A Gonosz nagyon jól ismeri a Bibliát és nagyon jól elő tud hozni akár olyan Igéket vagy olyan gondolatokat, amik azt bizonyítják, hogy mennyire rosszul tettük, amit tettünk. A kísértéshez tehát hozzátartozik a vádlás, ami részben sokszor igaz, de teljességében soha nem lehet igaz, teljességében mindig hazugság. Isten ugyanis sohasem vádol ezen a ponton. Ha a Miatyánknak erre a kérésére gondolok és imádkozom a saját életemre nézve, akkor megfogalmazódik bennem három dolog az alázat kérdésénél.
Ha őszintén odaállok Isten elé és a saját kísértéseimre és a saját próbáimra nézek, akkor azt mondom: Uram, igazából én nem szeretnék ezekkel foglalkozni, hanem szeretnék szabad lenni. Szeretném úgy élni a mindennapjaimat, hogy nem kell állandóan ezekkel törődni, mert ez nagyon fárasztó és nem marad időm más dolgokra. Tudom, hogy rászorulok a Te kegyelmedre és csak az alázatban találom meg a saját helyemet, tudom, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok a saját természetemnek, meg mindannak, ahonnan jön a kísértés. Ebben az alázatban meg tudom vallani Isten előtt, hogy én tényleg Vele szeretném élni az életemet és tényleg arra van szükségem, hogy Őt tudjam követni, mert tudom, hogy ott vagyok a helyemen és beismerem és belátom azt, hogy mennyire rászorulok Isten irgalmára és kegyelmére.
Mindannyiunknak erre az alázatra van szüksége. Nem tudom, hogy te hol jársz ezen az úton, lehet, hogy te sokkal tapasztaltabb vagy nálam az alázatban, lehet, hogy az évek alatt sokkal több mindenben tanított téged Isten az alázatra és nekem is nagyon sok mindenben kell még tanulni az alázatot. De ez az a pont, ahol ebben egyek lehetünk és felismerhetjük a Miatyánknak ennél a kérésénél, hogy a Miatyánk igazából a térdeinken elmondott imádság. Nem szó szerint értve. Ez az a pont, ahol szembesülünk azzal, hogy nagyon nagy szükség van Isten irgalmára és kegyelmére. Alázat kell ahhoz, hogy igazán őszintén kimondjuk ezt a kérést. Mert aki őszintén ki tudja mondani a Miatyánknak ezt a sorát, az elismeri, hogy teljesen és totálisan rászorul Isten kegyelmére. Talán itt érthetjük meg, hogy mért szerepel a Miatyánkban és mért Istennek mondjuk azt, hogy ne vigyen a kísértésbe. Azért, mert Ő az, aki megőrizhet bennünket a kísértéstől. Nagyon jól tesszük, hogyha a kísértésekben és a próbákban Neki szolgáltatjuk ki magunkat, Feléje tárjuk ki magunkat, Neki ismerjük be, hogy tehetetlenek vagyunk. Feléje kötelezzük el magunkat és Tőle kérjük azt, hogy Ő tartson meg és Ő őrizzen meg bennünket.
Szeretnék végül beszélni a szabadítás fedezetéről és arról, hogy miért lehet mégis reménységünk, mikor a Miatyánknak ezt a sorát imádkozzunk, „ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. Szándékosan nem beszéltem és nem beszélek most sokat a Gonoszról. Olvastam igehirdetéseket ebben a témában. Némelyik nagyon sokat beszél a Gonoszról és kicsit ijesztő, meg kicsit elvonja az ember figyelmét a lényegről. Szeretnék tehát végül beszélni a szabadításról és a szabadításnak a fedezetéről. Mert nem véletlen, hogy itt az utolsó kérés után a Miatyánkban már az jön, hogy „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség”.  Arról szeretnék beszélni, hogy a mi szabadítónk, Jézus milyen hatalommal rendelkezik és hogyan adja nekünk az Ő szabadítását.
Először is hallottuk a lekcióban azt, hogy Jézus Krisztus maga is kísértést szenvedett. Azért tudja meghallgatni az imádságainkat és megérteni a mi kéréseinket, amikor kísértéseinkben imádkozunk Hozzá, mert Ő maga is megkísértetett. Közvetlenül megkeresztelése után, miután Isten felkeni a szolgálatra, rögtön megpróbáltatik az Ő szolgálata és az Ő odaszántsága. Elhangzik a mennyei szózat: „Ez az én szertett Fiam, akiben gyönyörködöm” és rögtön megtörténik a kísértés. Igen? Ő a Te szeretett Fiad? Akkor lássuk! Három területen kísértetik meg Jézus: testiség, hiúság és hatalomvágy. A három legnehezebb terület. Biztos vagyok benne, hogy mindegyikben elesnénk. De Jézus megáll és rögtön a szolgálata elején bizonyítja, hogy Ő tényleg az Isten fia, Ő tényleg képes ezekre a dolgokra Isten erejével. Amikor erről hallunk, akkor ez nagy bíztatás lehet nekünk és bátorítás, hogy igen, a mi megváltónk, Jézus Krisztus pontosan tudja, hogy min megyünk át. Nem kell előtte finomkodni, amikor imádkozunk vagy könyörgünk hozzá, mert részleteiben ismeri, hogy milyen a kísértés. Megkísértetett a szolgálatában később is és kitartónak bizonyult ebben. Másik példa, mikor beszél a haláláról és feltámadásáról, Péter azt mondja neki, hogy „Uram, ez nem történhet meg veled” hát nem lehet, hogy Te meghalsz. Akkor így válaszol neki „Távozz tőlem, Sátán”. Megkísértetett ezzel a féltéssel, ezzel az aggódással is. Megkísértetett a kereszten is, „mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről”.  Ő ezekben végig hűnek bizonyult. Ezért tud segíteni nekünk és ezért tud bennünket megérteni.
Másrészt a mi szabadításunknak a fedezete Jézus Krisztusban azért is igaz, mert Ő teljesen megszabadított bennünket. A Krisztus áldozata tökéletes áldozat, Ő teljesen eleget tett a mi bűneinkért, nincsen semmi fogyatkozás, hiba vagy hiányosság benne. Így gyakorlatilag erre az imádságra, hogy „ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” Isten válasza az, hogy megszabadítalak. Szabadíts meg a gonosztól! Hát megszabadítalak téged! Olyan, mintha egy segítséget kérő kezet nyújtanánk Isten felé ebben az imádságban és az Ő válasza az, hogy lenyúl és megragad bennünket és felemel minket az Ő kezével. Ez az örömhír, ez az evangélium, hogy Isten válasza felénk az, hogy Ő tényleg megszabadít. Azt mondja János evangéliuma a 8. fejezetben „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” A 2Kor 9. ezt mondja: „Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.” A szabadítás teljes és Isten biztosít mindent, ami a szabadításunkhoz szükséges.
A szabadításunk fedezete tehát Jézus áldozata, ami egyszeri volt és tökéletes volt és biztos, hogy sokszor hallottuk és tudjuk ezt. Újuljunk meg ebben az örömhírben. Szeretném végül szintén a Kátét idézni, mint már az igehirdetés elején. A Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelete nagyon mélyen megragadja ennek az igének a lényegét és üzenetét. Arról beszél, hogy mi az a bizonyosság és mi az a hit, amiben most az Úrvacsorában megújulhatunk. Mi az a reménység, amire nézve kimondhatjuk azt, hogy igen, Jézus Krisztusért nekem is megbocsátattak a bűneim. Mi az a bizonyosság, ami ott lehet bennünk, mikor vesszük a kenyeret és a bort és elhisszük azt, hogy Jézus Krisztus teste megtört értünk és Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől. Így fogalmazza meg a Káté:
„Kérdés: Mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?
Felelet: Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább minden az én üdvösségemre kell hogy szolgáljon. Ezért Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.”
Mert hogyha Jézus Krisztus az Úr az életed felett, akkor érhet bármilyen kísértés vagy próba, azt kell, hogy mondjam, hogy akár elesel a próbában, akár kiállod, ha a végén megtalálod Jézus Krisztust és a megbocsátásnak az útját, akkor jó helyen vagy. Hiszem, hogy ez nem fog könnyelművé tenni téged, hanem inkább felszabadít arra, hogy mindegy, hogy kívülről vagy belülről milyen hatások érnek, Jézus Krisztus az Úr, Övé a győzelem, Övé a szabadítás. Ezért örvendezhetünk.

Sok mindentől függ az, hogyan érzékeljük az idő múlását. A lineárisan előre haladó időben az ember helyzettől, saját állapotától, az események intenzitásától függően teljesen eltérő módon érezheti azt, hogy mennyire múlik az idő. Gondoljunk csak olyan helyzetekre, mikor ólomlábakon jár az idő: egy várakozás, egy dolgozat, a fogorvosi kezelés vagy egy kellemetlen szituáció, aminek úgy tűnik, sosem lesz vége. Aztán ott vannak azok a gyönyörű pillanatok, amelyek alig, hogy elkezdődnek, már véget is érnek. Egy régen várt találkozás, egy jó koncert, egy kitűnő vacsora családi körben, egy meghitt ünnep. Az életkortól, habitustól is függhet az, hogyan érzékeljük az időt.
A gyülekezetünkben az utóbbi egy év vagy pár hónap történéseit is bizonyára sokféleképpen éltük meg. Számomra a szeptember eleje óta eltelt 3 hónap annyira eseménydús volt, hogy felért egy egész év történésével! Most indult az esti istentisztelet, az építkezés intenzív szakaszban van, változatos programokban lehet részünk. És eközben vasárnapról-vasárnapra a „nagy kép”-ről beszélünk. A teremtéstől kiindulva a bűneseten át követjük nyomon, hogyan tör be a világba és terjed el a bűn, az ember Istentől elszakadt állapota és lázadása- hogyan hívja szövetségre Isten az embert, milyen következményei vannak a bálványimádásnak vagy akár a kiüresedett vallásosságnak. És bár minden vasárnap szó volt Jézus Krisztusról, a megváltásról is, maga a megváltás, Isten megigazító munkája, kegyelme a mai történetben tör be világosan és egyértelműen. Erre vezet az egész „nagy kép” igehirdetés sorozat, és erre akar rámutatna maga Pál apostol is a Római levélben.
Szép az, hogy ez a világos és egyértelmű üzenet és hívás advent első vasárnapján szólalhat meg, mikor elkezdődik várakozásunk és készülésünk arra az ünnepre, amelyen a megváltó testet öltését ünnepeljük. Kettős az öröm, mivel úrvacsorai közösségben is vagyunk, és a látható jegyek által erősödhetünk hit által a megváltás és bűnbocsánat bizonyosságában.
A megigazulás kérdése a protestáns teológia szíve és karakteres jellemzője. Megkülönbözteti ez a többitől, hiszen az Ige alapján kiemeli és hangsúlyozza azt, hogy a megigazulás, azaz a bűnből való szabadulás Krisztus áldozatáért lehetséges, aki megváltotta az embert. Mindez pedig hit által fogadható el, nem érdemelhető ki, nem szerezhető meg semmilyen jó cselekedettel, vagy más érdemmel.
4 kérdést szeretnék ma körüljárni, és erre hívlak Benneteket is, hogy együtt keressük a választ az Igéből a következő kérdésekre:
1.
Több oldalról körüljártuk már az előző hetek igehirdetéseiben, de a mai felolvasott Ige is felveti ezt a kérdést:
„Mi tehát az igazság, különbek vagyunk másoknál?” (más fordítás szerint: mentegetőzhetünk…?)- kérdezi Pál.  Különb az, aki hisz- vagy az a több, aki nem hisz? Erősebb az, aki hit nélkül is állja a sarat, és szembenéz őszintén a félelmeivel és küzdelmeivel? Vagy az az erősebb, aki beismeri gyengeségét, esendőségét és azt, hogy szüksége van az Istenre? Különb-e az, aki nem tett nagy, látványos bűnöket, mint az, aki nyilvánvaló módon lop, csal, hazudik, gyilkol?
Pál szavai szerint ez a „különbség” egyik oldalról sem mondható ki. És ezek nagyon kemény szavak. Senki sem különb a másiknál. Mindenki híjával a van Isten dicsőségének. És ez még csak-csak elfogadható és érthető abban az összefüggésben, hogy a pogányok és a zsidók egyaránt nincsenek előnyben egymással szemben- de hogy hívő és nem hívő emberre nézve is ez ma igaz lenne, az elsőre kicsit meredek. Hiszen ha semmi különbség nincs, miért érdemes hinni? Lehet, hogy ez csak a hit előtti alaphelyzetre igaz, hogy mindegy, hogy milyen háttérből van az, aki nem hisz. De ha már valaki hitben jár és keresztyén, akkor sem különb?
Ebbe a kérdésbe az is erősen belejátszik, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol nagyon keményen különbséget tévő és különbségeket hangsúlyozó közeg vesz bennünket körül. Az ember oly fontos önmeghatározásában pontosan a különbségek segítik és jelölik ki saját határait. Más vagyok - egyedi vagyok – különb vagyok- ez része lehet minden ember belső monológjának.
És miközben a társadalmi és családi beidegződéseinkkel küzdünk, ott lehet főleg keresztyénként az is, hogy hát én már nem vagyok ugyanaz, mint aki régen voltam, hiszen már Krisztusban vagyok és hiszek- az életem nem hasonlítható ahhoz, ami azelőtt volt! Krisztus az Úr az életemben. És ez igaz is- hit által- elméletben és bizonyára gyakorlatban is. És lehet, hogy már más módon mint korábban, de a bűn ellen való harc és az emberi esendőség ugyanúgy ott van mindenkinek az életében. Egyszerre lehetsz mennyei állampolgár és a földi valóságban élő ember is.
Különbek vagyunk-e tehát egymásnál? Azt gondolom, lényegileg nem. Mert a bűn hatalma akár milyen módon is, de ott van az életünkben. Maga Pál beszél arról, hogy a bűn törvénye és az élet Lelkének törvénye egyszerre van ott benne. Még akkor is, ha az élet Lelkének törvénye végül megszabadítja őt.
A felolvasott Igében az áll, hogy az ember egész lénye rossz- a testrészek metaforikusan hordozzák az emberi hibás működés dimenzióit. Az írásmagyarázók úgy gondolják, hogy ezt a szövegláncolatot Pál már készen találta, valószínűleg már korábban összeállították. A szöveg nyilvánvaló célja az, hogy az embert teljesen, minden szempontból igaztalannak írja le. A kezdő mondat (11. vers) kijelenti, hogy kivétel nélkül mindenkire - zsidókra, nem-zsidókra egyaránt - egyformán érvényes a leírás.
Lehet, hogy más-más a hátterünk, a hitbeli állapotunk, az Istennel való kapcsolatunk, más az utunk, de egy bizonyosan egyformává tesz bennünket: mindannyian önmagunkban menthetetlenek vagyunk és rászorulunk Isten kegyelmére.
2.
Hadd tegyek most egy kis kitérőt egy olyan kérdés felé, amit feltesz ezen a ponton az Ige: ha nem vagyunk különbek, minek a törvény? Van-e haszna, vagy haszontalan, mint a bálványimádás? A törvény haszna: Krisztusig vezérlő mester
Van-e valami haszna mégis a törvénynek- az Isten írott-, az Ószövetségben testet öltött törvénynek, aminek betöltésére amúgy képtelen az ember? Minek terhelni az embert azzal, amit úgysem képes megcsinálni? Nem lett-e volna jobb, ha Isten nem is jelenti ki a törvényt, és nem terheli ránk ezt az egészet? Miért nem hagyja békén az embert, miért van szükség erre az egészre? Fontos látnunk, hogy a törvénynek, Isten kijelentett törvényének nagy haszna van, amit Pál is méltat. A törvény Isten igazságát hordozza, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy lássuk, mi Isten terve a világgal? Mi lenne az az út, amire Isten hívja az embert; mik a keretek, amik hozzá segíthetnék az embert egy értelmes, rendezett élethez.
Mindemellett a törvény haszna, ahogy a Galata levélben olvashatjuk, hogy „A törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg.” A Károli fordítás szerint a törvény Krisztusra vezérlő mester- az eredeti szöveg alapján inkább Krisztusig vezérlő mester. Azaz az Isten törvénye kiválóan alkalmas arra, hogy az embert (ha másból nem ismerné fel) eljuttassa hiányai felismerésére, és arra, mennyire szüksége van Krisztusra.
Bűnök és hiányok. Mennyire nehéz erről hallanunk! Már megint a régi lemez. Sajnos sokszor sok helyen addig terjedt a keresztény üzenet, hogy az emberbe megpróbálták belesulykolni, hogy ő akár hiszi, akár nem, bűnös, és nagy szüksége van a kegyelemre. Ez egy elég rossz marketing: az egyik kezemmel lenyomom az illetőt, a másikkal meg fel is emelem és megoldást kínálok számára. A még rosszabb az, ha az ember annyira vallásos és annyira benne van a rendszerben, hogy automatikusan skandálja, hogy igen, én vétkes vagyok, és szükségem van megoldásra. Automatikusan elismeri a bűnt és aztán fogadja a kegyelmet. Azt hiszem, nem erre utal az apostol, nem erről szól az Ige. Az Isten törvényén keresztül a Szentlélek segíthet minket arra a felismerésre, hogy a hiány valós, hogy a bűn igaz és valóban életünk legnagyobb problémája. Arra vezet minket az evangélium, hogy felismerjük, hogy a hiány belülről fakad, és a bűn miatti elveszettség miatt menthetetlenek vagyunk önmagunkban. És erre a felismerésre eljutni roppant nehéz dolog. Az ember gyakran érez magában hiányt, amit rosszul definiál. Azt hiszi, hogy a szabadság hiányzik neki, vagy egy igazán jól működő párkapcsolat, igazi feltétel nélküli elfogadás a környezetétől, vagy teljes anyagi biztonság. Pedig a legnagyobb hiány az elveszettségünk, az, hogy nem tudjuk és sokszor nem is akarjuk a jót cselekedni, hanem szabad döntési helyzetekben is a rosszat választjuk. Menthetetlenül önzőek és magunkba fordultak vagyunk. A posztmodern embert saját elmagányosító, véget nem érő belső monológjai választják el a másik embertől, és végső soron Istentől is.
Az a szívem vágya, hogy ma, itt egy pillanatra hagyd abba ezt a belső monológot, add fel a reflexből való reagálást, és csak figyelj. Légy csendben és figyelj. Hiszem, hogy azért vagy ma itt, hogy Isten Lelke rámutasson a valódi hiányokra az életedben és betöltse azokat. A törvény haszna, hogy meghallhatod, megértheted a hiányt, és megélheted azt, hogy Isten be tudja tölteni azt, és helyre tudja állítani az életedet.
3.
Mi lesz a hiánnyal?
Ez egy igazán égető kérdés. Mi lesz a felismert hiánnyal, a bűnnel, a gyengeséggel, amit felismerhetünk, mikor tükröt tart elénk Isten törvénye? A pszichológia sokszor eljut oda, hogy valóban feltárja a hiányokat és segít megérteni a működést, és utána az embernek magának kell valamit kezdenie ezzel. És ebben mérhetetlenül egyedül marad.
Hadd idézzem fel az adós szolga (gonosz szolga) történetét, amelyben láthatunk egy tipikus példát arra, mi lehet a hiánnyal: Mt 18
Az adósság elengedése tehát a megoldás, Isten így tesz pontot a mondat végére. De mindez nem úgy történik, hogy egyszerűen csak hirtelen elfelejti azt, hanem kifizeti az árat is. (Más irányba visz, de érdekes az, hogy hogyan nem képes a gonosz szolga ezután megbocsátani szolgatársának.)
Ma az adósság – hiány szavak hallatán az ember gyomra összerándul. De gondoljunk csak bele, milyen lenne, ha arról hallanánk, hogy valaki kifizeti helyettünk az adósságainkat (egyéni, családi, közösségi, nemzeti, világszinten…)? De hogy ne csak a pénzügyi eladósodottságról legyen szó, gondoljuk el, mi lenne, ha valaki biztosítana afelől, hogy meg nem történtté tehetsz dolgokat az életedben, amik nagy bajt okoztak, nagy hiányokat eredményeztek benned?
Nos jó híreim vannak, Krisztust azért küldte el Isten, hogy az adósságot eltörölje, és az ember hiányit betöltse. Isten igaz, és Krisztus áldozatában igazzá teszi mindazokat is, akik benne hisznek. A megigazulás Krisztus által van! – mindenki számára- hit által. (káté felolvasása)
Spurgeon: "Keresztény ember! A kereszt volt lelki születésed helye, és ez kell legyen az a hely is, ahol lelki egészséged mindig visszanyered. A kereszt minden bűntől beteg lélek kórháza. Krisztus vére az igazi gileádi balzsam, a gyógyszer, amely az összes lelki kórságot meggyógyítja. Gyere bűntől beteg lélek! Lélegezd be ezt a levegőt, melyet megtisztított Jézus szíve sebéből a földre hullott vére. Semmilyen lelki kórság nem maradhat Jézus gyógyító vérének jelenlétében. Siessetek ti, akik gyengék vagytok! Siessetek a Golgotára és szerezzetek magatoknak Istentől jövő erőt és megújulást. A Golgotáról fogjátok látni, ahogy az igazság napja felkel és szárnyai alatt gyógyulás van. A szeretett orvos betegeit a kereszt lábánál fogadja és ott gyógyítja meg őket minden bűnbetegségükből. A világon legjobb helyen akkor vagyunk, ha alázatosan Jézusban nyugszunk meg."
4.
Ki emelhet fel - hogyan?
Sokfélék vagyunk és sokféle hiánnyal küzdünk ma itt ezen az istentiszteleten. Van, amit meg tudunk határozni, és van, amit nem. Van, aki igazán érti és látja azt az ívet, ami alapján ma ide jutottunk a „nagy kép” sorozatban; látja bűnösségét és alkalmatlanságát és Krisztus kegyelmét is. És bizonyára vannak kétkedők és olyanok is, akik értetlenül állnak e felett a tény felett.
Advent első vasárnapján összeköt bennünket annak az Istennek a szeretete, aki megoldást kínált és adott Krisztusban a hiányainkra és megkeresett bennünket, elveszetteket. Úgy emel fel, hogy lehajol értünk. Úgy nyitotta meg az eget számunkra, hogy felülről szétszakított azt. Adventban Krisztus első eljövetelére emlékezünk, arra, hogy Isten elküldte a Fiát erre a földre értünk. Nem egy kis körutazásra küldte el, hanem ledobta a mélységbe, bele a legvalósabb földi helyzetbe. Ember lett és átélte az emberlét minden valóságát, hogy aztán tökéletes áldozatként odaadja magát minden ember bűnéért.
Akár hiszel már (akár régóta is), akár még nem, egyedül ő emelhet fel és általa van megbékélés és megoldás a számodra. Az úrvacsorai közösségben megélhetjük az Ő szeretetét és a megbocsátás valóságosságát. Lehetőséged van levetkőzni akár a kétkedésedet, akár a vallásos gyakorlatodat, megszokásaidat, a fásultságodat, mindent. Abban, hogy kijössz és élsz az úrvacsorával, megélheted a kegyelem szövetségét. Megélheted, hogy milyen ára volt annak, hogy hiányaim betöltessenek. Megélheted a megigazulás állapotát, hogy Isten téged Jézus érdeméért igaznak lát és elfogad.
És mindeközben jöhetsz azzal a bizonyossággal is, hogy ha mindezek után maradnak is hiányok benned és körülötted és nem fogsz mindent rögtön érteni, akkor is rá tudod magadat bízni szerető mennyei Atyádra.
Jézusnál a múltunk, és az ő kezében a jövőnk is. Ő jön majd vissza dicsőséges királyként az ég felhőin, hogy megítélje a világot. Ez is benne van az adventi perspektívában.
Most találkozhatsz hit által az úrvacsorában ezzel a szolga-királlyal, aki arra hív, hogy a benne való szabadságban élj. Hogy lehess Isten megigazított, megigazult gyermeke, aki az Ő erejével élhet és fedezheti fel az emberlét minden gyönyörűségét, harcait és örömeit. Erre a fiúságra és biztonságba hív, miközben újra és újra az ő kegyelmére kell bíznod magadat. Ámen!

Nem tudom, hallottatok-e róla, de a napokban fontos dolognak lehetünk részesei az emberiség történetében! Én is az internetről értesültem róla: a számítások szerint kb. október 31-én éri el a föld népessége a 7 milliárdot! Még sosem élt egyszerre ennyi ember a földön- sőt tudjuk, hogy ez a szám valószínűleg csak egyre emelkedni fog. Egy honlapon a születési dátumod megadásával még azt is megtudhatod, hányadik vagy születési rendben a ma élő 7 milliárd emberből. 7 milliárd ember! Szinte felfoghatatlan. A reformációra készülve, október 31. előtt egy nappal aktuális a kérdés: vajon mi foglalkoztatja leginkább ezt a 7 milliárd embert? Mi az a kérdés, amit feltesznek saját létük értelmére nézve; egyáltalán foglalkoznak-e ilyen kérdésekkel? A reformáció korának emberében ez volt a legerősebb kérdés: hogyan kerülhetek a mennybe; hogyan kerülhetem el a poklot és Isten büntetését… Mi lehet a mai ember nagy létkérdése? Megfogalmazható-e egyáltalán ilyen egységes létkérdés? A válasz nyilván nagyban függ attól, melyik kontinensen, melyik országban élsz… maradjunk most Európánál, a mi szűkebb kulturális környezetünknél. És persze ne veszítsük szem elől az időt sem, hogy mikor is tesszük fel ezt a kérdést: reformáció, halottak napja környékén; mikor élet és halál fontos kérdései óhatatlanul előtérbe kerülnek. Ha egy alapvető kérdést kellene megfogalmaznom, az ez lenne:
Ki vagyok én? (…és hogyan lehetek boldog?)
A mai európai ember szabad, szekularizált világban él, ami a történelem során korábban nem látott szabadságba és lehetőség közé engedi. És ezzel együtt megjelenik az ember identitásának válsága; az önmeghatározás szükségessége és igénye. A fenti kérdés tehát nem divatos csupán, hanem időszerű, feszítő és nagyon aktuális is.
Ha hozzá tehetnék a fenti kérdéshez valamit, ami fontos kérdése kellene, hogy legyen a mai embernek, csak nem feltétlenül teszi fel, az ez lenne:
Mi értelme az életnek (van-e folytatás a halál után)?
Az Istennel és túlvilággal kapcsolatos kérdések önmagukban ritkán találhatók meg, de persze ott vannak az ember lelkének legmélyén. Minden identitáskeresésben, minden önmeghatározásban benne rejtőznek.
Miközben feltesszük ezeket a kérdéseket általában, feltehetjük magunkra vonatkozóan is. Mennyire foglalkoztat most ez engem? Vajon mi a saját kérdésem, ami a legaktuálisabb most számomra…? Nagyon fontos, hogy minden a jó kérdés feltételével kezdődik. Ezután lehet reménységünk arra, hogy kaphatunk jó válaszokat is.
A vasárnapi igehirdetésekben az elmúlt hetekben a nagy kép sorozatban próbáljuk megérteni azt a nagy történetet, aminek részei lehetünk, amibe beleilleszkedik a mi történetünk is. A teremtéstől indultunk, és múlt vasárnap a bűn elterjedéséig jutottunk el. Édentől keletre letelepednek Káin utódai, városokat építenek, és a bűn nemzedékről-nemzedékre terjed és sokszorozódik. Áthat mindent, mérgezi az emberi lét legapróbb részleteit is. És eközben mégis ott van, hogy vannak, akik segítségül hívják az Úr nevét, és keresik a megmenekülés útját.
A nagy kép, amely Isten kibontakozó munkáját mutatja be, ma fontos állomásához érkezett. Olyan részletre fókuszálhatunk ma ezen a képen belül, ami nagyon fontos az Isten – ember kapcsolatban: Isten kezdeményező, megújító szeretetével találkozhatunk. Isten újat kezd az emberrel: megszólítja, elhívja Ábrahámot, nagy nép atyjává teszi, és olyan ígéretet tesz neki, hogy általa nyer áldást a föld minden nemzetsége. Ez az újrakezdés, ez a kezdeményezés Isten részéről az Ő kegyelmének győzelme az ember minden gonoszsága és a bűn felett.
Szeretném először a mai Igénket nagyobb távlatokban elhelyezni a nagy képben, aztán két dologra ráközelíteni ezen a képen belül: először egyre jobban körvonalazódó identitások felé vesszük az irányt, utána pedig szeretném, ha velem tartanátok egy rövid képzeletbeli utazásra egy különleges fának a tövébe.
I.                  
Fontos, hogy érezzük Ábrahám történetének a jelentőségét a bibliai összefüggésben. Az előző fejezetekben azt látjuk, hogy a világot elborítja a káosz: annyira elhatalmasodik a bűn a földön, hogy Isten özönvízzel pusztít el minden élőt, kivéve Noét, és mindazokat, akik a bárkában voltak. De ezután sem fordul egyértelműen minden jóra: a 11. fejezetben Bábel tornyának építéséről olvasunk, ahol az ember nagy nevet akar szerezni magának, ezért megostromolja az eget. Az emberiség nyelvei összezavarodnak Bábelnél, éj újra csak széttartanak a dolgok. És ekkor Isten nagyon határozottan és világosan lép bele a történetbe, és hívja el Ábrahámot. Kiválaszt valakit, kiemel egy embert, és rajta keresztül egy népet, hogy megmutassa az ő kegyelmét és szeretetét az egész világnak; és része lehessen minden embernek ebben a szeretetben és kegyelemben. Isten megmutatja, hogy terve van az emberrel, és az egész világgal is. Nagy általánosságban ez a terv ennyi: áldott vagy, áldás leszel. Áldott vagy, mert Isten szövetségre lép veled, kijelenti magát neked és oltalmaz téged; és áldás leszel, mert a te helyreállított életed által mások is gyógyulni fognak, és megértik és elfogadják az Isten kegyelmét, az evangéliumot.
Ábrahámmal egy nép története kezdődik; egy népé, aminek hit által mi is a részesei vagyunk. Isten választottaié, akik nem tökéletesebbek vagy jobbak másnál, de Isten az ő életükön, történetükön keresztül különösen is megmutatta hatalmát és kegyelmét. Nagy távlatokat tekintve tehát Ábrahám története csomópont, ahol Isten konkrétan megmutatja és az emberi történelemben teljesen kézzel foghatóvá teszi terveit, helyreállító munkáját, ígéreteit.
II.
Szeretném ha (miután nagy távlatokban tekintettünk Ábrahám történetére) fókuszálnánk most két fontos részletre a felolvasott történet alapján. Először a történetben körvonalazódó identitásokra szeretnék ráközelíteni. Világosan kirajzolódik előttünk, hogy kicsoda is Ábrahám? Valaki, aki bizonyára fontos és különleges is, hiszen Isten megszólítja őt. Úgy tűnik, nagy ember, fontos ember, hiszen ősatyja lesz egy nagy népnek. Alakja már-már legendás. A különböző zsidó szerzők sok legendát fel is jegyeztek Ábrahámmal kapcsolatban, olyan történeteket, amelyek nincsenek benne a Szentírásban, de Ábrahám rendkívüliségét, különlegességét bizonyítják. Az Újszövetség a hit példaképének nevezi őt, tudjuk, hogy Isten barátja volt. Ez utóbbi jelző is kivételességéről beszél. De kicsoda is Ábrahám valójában? A történetben egy idős emberrel találkozunk, aki elhagyja biztosnak tűnő otthonát, egy civilizált várost. Már az apja is vándor volt, ő indult el először a családjával, Ábrahám pedig folytatja ezt. Már nagyon idős ekkor, miért megy ki a pusztába hát- hiszen nem is olyan fiatal- biztosan tudja Ábrahám, mit is csinál? Ki az az ember, aki felad mindent, ha meg van győződve arról, hogy valamit meg kell tennie; ha biztosan tudja, hogy ez a helyes út? Ez az ember erős, ez az ember makacs? Azt hiszem, ennél több. Ez az ember képes mindent feladni. A kényelmét, a biztonságát. Ez az ember engedelmes. Képes kérdések nélkül menni arra, amelyre Isten hívja. Ez az ember hisz. Hogy Isten tudja, mit csinál, és miért kéri tőle azt, amit kér.
De ami talán még fontosabb és lényegesebb identitás ebben a történetben az az, hogy ki az az Isten, akiért Ábrahám mindezt megteszi? Ki az, aki kijelenti magát Ábrahámnak, és aki kezébe veszi a sorsát? A megszólító, elhívó Isten az, akié minden hatalom az égen és a földön. Aki képes rendet tenni, aki egy szavával teremt, és csodálatosan fenntartja a teremtett világot. Az Isten, aki rejtőzködő Isten, mert az ember nem ismerheti meg őt; csak annyit, amit magából megmutat. Ez az isten, aki a bábeli zűrzavar után, miután az emberek nagy nevet akartak szerezni maguknak, azt mondja egy gyermektelen öregembernek és a feleségének: naggyá teszlek. Naggyá teszem neved. Téged teszlek naggyá. Ez az Isten a csodák Istene kell, hogy legyen. Nagyon szép a történetben, hogy Isten léte, lényege, identitása az, ami meghatározza Ábrahám identitását. Azaz, hogy kicsoda Ábrahám, az attól függ végsősoron, hogy kicsoda az Őt elhívó Isten. Isten cselekvésétől függ Ábrahám léte. Isten nevét nem tudjuk még ebben a történetből (ez később, Mózes történetében derül ki), de Ábrahám életében fontos lesz a név. A történetben még Abrám a neve, és később kapja az Ábrahám nevet. A név változása az identitás változását is jelenti. És mindezt Istentől kapja. Mert Ő formálja és alakítja őt. Ábrahám azért nagy, mert Isten naggyá teszi, azért példakép, mert azzá teszi az Úr.
Emlékeztek a bevezető kérdésekre: mi a mai ember kérdése? Mi a te alapvető kérdésed és mi az enyém? A szabad és felvilágosult ember állandóan identitásválságban szenved: keresi azt, hogy ki is ő valójában. A „Ki vagyok én?” kérdésre persze nagyon sok válasz adható. Most arról szeretnék csak beszélni ennek kapcsán, hogy bármennyire is felnőttek vagyunk, bármennyire is talán önállóak, mennyire hatnak ránk mégis azok a dolgok, amiket mások mondanak rólunk. Amit mások gondolnak felőlünk- és közvetítenek is felénk. Nagy harca az életünknek, hogy megkülönböztessük a fontost és a lényegtelent ezek közül a hangok közül. Emellett persze mélyen ott van mindaz, amit mondtak, vagy gondoltak rólunk szüleink, és gyermekkorunkban azok a személyek, akik formálták a fejlődésünket. Sok embernek megy rá sok energiája, akár az egész élete, hogy nyílt vagy burkolt módon keresse a választ erre a kérdésre: ki vagyok én, mennyit érek? Melyik „hangnak” van igaza – kinek a véleményére adjak? Mi az életem célja, merre tartok, mire használjam az életemet? Hiszem, hogy ezekre a nagyon égető kérdésekre, amelyek nagyon mélyről fakadnak, van válasz. Az evangélium számunkra, hogy mindez leginkább az Istennel való kapcsolatban érthető meg; a vele való találkozásban és személyes elköteleződésben kerülhet e helyére.
III.
Egy ilyen különleges találkozás helyszínére szeretnélek most hívni titeket. Egy ilyen elkötelező, meghatározó helyre a történet alapján.
Ábrahám a vándorlása során eljut Sikem városához. Ennek a városnak a határában volt egy liget, egy tölgyfacsoport, ami a kutatások szerint nagyon régi időktől fogva szent helynek számított. Úgy is hívták ezt a helyet, hogy a sikemi orákulum fa. A Mamré tölgyesének nevezett helyen különleges tölgyfák álltak. Sikem lakói úgy vélték, hogy ha valaki figyelmesen hallgatja a nagy tölgyek leveleinek susogását, meghallhatja az istenek hangját, és megkaphatja a kérdéseire a választ. A fa az emberiség nagyon ősi vallási szimbóluma. Gyökerei a föld alá nyúlnak, törzse e világban létezik, de az ég felé törekszik lombjával. Összeköti a föld alatti, a földi és a föld feletti régiókat egymással. És Isten, az önmagát kijelentő Isten elvezeti Ábrahámot ide, a Mamré tölgyesébe, ahol a tanító tölgyfák álltak. És itt újra kijelenti magát neki. Micsoda szimbólum ez, micsoda felkiáltójel: egy pogány szent helyen, ahol úgy vélték, az istenek szólalnak meg az embernek, megszólal az élő Isten! Megszólal, és Ábrahámban megszólítja az egész emberiséget, minden embert, akik Ábrahámon keresztül részei lesznek az áldásnak. Nem kell megfejteni, amit mond; nem kell kitalálni, hanem világosan szól. Mit mond az Isten itt Ábrahámnak? Azt, hogy Ő az Úr! Ő az élő Úr! Ő vezette Ábrahámot ide, Ő tartja a kezében a sorsát. Ő az, aki ismerte már a múltban is, aki itt a jelenben képes megjelenni, megszólalni, és aki a jövőjét is a kezében tartja. Tervei vannak vele. Csodálatos tervei. Az Ő utódaié lesz ez a föld. Van öröksége. Van jövője.
Micsoda kijelentés! Micsoda jelenet! Mi közünk lehet nekünk ehhez? Azt mondtam, hogy különleges találkozásra hívlak titeket. Nem megyünk sehová, hanem az jön ide, akivel találkozni szeretnénk. Sőt, már itt van. A Szentlélek által itt van köztünk, és megszólít minket. Ha gondolod, becsukhatod a szemedet is, elképzelheted azt a fát, a tölgyest, ahol Ábrahámnak kijelentette magát az Isten. Odatelepedhetsz az alá a fa alá. Imádkozhatsz, hogy itt vagyok Uram, szólíts meg engem! Nem biztos, hogy könnyű ez az imádság. Lehet, hogy még életedben nem imádkoztál! Lehet, hogy már sokszor tetted, de mégis szükséged lenne, hogy úgy tedd, mintha először imádkoznál: olyan egyszerűen.
A lényeg, hogy Isten az életünk történetének része akar lenni. Megszólít, ahogy itt ülsz most, ahogy lélekben a tölgyfánál vagy.
Mit mond neked Isten? Lehet, hogy így szólít meg:
 
Jó lenne sokáig itt maradni, de most nem tudunk időzni itt. Hisszük, hogy Isten velünk van, velünk jön, és nem egy-egy konkrét helyen kell őt keresni, hanem bárhol meg lehet őt szólítani ő pedig bárhol tud beszélni velünk.
Egy találkozás átformálhatja az ember egész életét. Ábrahámmal is így történt. Veled is velem is megtörténhet, veled és velem is megtörtént.
Ki vagyok én, és mit akar velem az Isten? Krisztusban mutatta meg ezt a legteljesebben: szeret, és meg is akarja velem értetni, mennyire szeret.
Talán a legjobb válasz erre a kérdésre, hogy ki vagyok én, ez: Istenem, a tiéd vagyok. Ebben találunk megbékélést újra és újra; békességet és reménységet is. Ez szabadít meg a félelmektől, de ez óv meg a büszkeségtől is. Maradj kapcsolatban a téged szerető Istennel! Meglátod, hogy nem hagy el és megtartja ígéreteit!

Augusztus 20-a, az új kenyér ünnepe, Szent István ünnepe, az államalapítás ünnepe. Sokszor, sok korban szolgált apropóként arra, hogy újraértelmezzék. Az aratás, a kenyér az élet megmaradásának szimbólumai; ősi szükségleteink betöltésének elemei. Minden időben minden rendszer szerette volna hangsúlyozni: mi adjuk meg a feltételeket, hogy legyen kenyér, élet, jobb élet; egyre jobb élet- jövő a gyermekeink, unokáink számára is. A keresztyén ember pedig valamilyen módon hálaadással tekint minden rendszerben és időben az élet Urára, akinek a kezéből száll alá minden jó adomány és tökéletes ajándék. Tudjuk és hisszük, hogy Ő az élet forrása, és az Ő gondviselő kegyelméből élhetünk, Ő adja meg életfeltételeinket mindenkor. Persze ez a kép sokkal árnyaltabb, és a gondviselő Isten valamilyen módon megengedi, hogy akár igen súlyos küzdelmeket vívjuk mindennapi megmaradásunkért. Nem avatkozik közbe direkt módon akkor sem, amikor az ember rossz döntései, kizsákmányolása miatt bizonyos emberek dőzsölnek, más földrészeken pedig éhen halnak ezrek és tízezrek. Mert bizony miközben az evangélium eljut minél több emberhez a világon, az ember bűneinek, kapzsiságának és kizsákmányolásának eredményeként pusztul a teremtett világ, és alapvető folyamatok borultak fel talán végérvényesen a természet rendjében.
Mi azonban, itt, ma, a kényelmes és civilizált Európában távol vagyunk napi szinten a harmadik világ éhezőitől. Nem látjuk a súlyos olajszennyezéseket a tengereken, sem a pusztuló esőerdőket vagy az olvadó sarkvidékeket. Ugyanúgy távol van tőlünk, mint az a világ, mikor a földművelő elvetette a búzát, gondozta, aztán learatta a termést, és hálás és elégedett volt mindazért, amit Isten kegyelméből a föld adott neki. A mi világunk ennél bonyolultabb. Mert egyrészt hihetetlen biztonság és jólét vesz minket körül akkor, amikor bőség van élelemben, tiszta vízben, jó esetben dolgozunk, fizetést kapunk, és eldönthetjük, mire fordítjuk megszerzett javainkat. Szabadok lehetünk- olyan szabadok, amilyenek az emberi történelem során nagyon kevesek lehettek! Másrészt olyan bizonytalanságban kell élnünk a mindennapjainkat, amit hosszú távon nagyon-nagyon nehéz elviselni! A munkahelyeket egyik napról a másikra el lehet veszíteni. Tele van a média pánikoló tőzsdékkel, már-már uzsorásként viselkedő bankokkal, hitelválsággal, ugráló árfolyamokkal, és egy csomó olyan dologgal, aminek a felét sem értjük. A lényeg, hogy a szabadságunk, a viszonylagos jólétünk nem a mi kezünkben van, hanem láthatatlan erők, pénzügyi folyamatok, hatalmasok kezében, akik ki tudja, mit akarnak, illetve ki tudja, foglalkoznak-e a mi érdekeinkkel? Olyan szintű a bizonytalanság ez, amibe lehet, hogy jobb is nem belegondolni! Mit mondhatunk akkor; hogy tekinthetünk az új kenyér ünnepén a kenyérre, az életre, a létbiztonságunkra, a jövőnkre? Ha őszintén magunkba nézünk, vagy a környezetünkre, testvéreinkre a gyülekezetben, akkor nagy, mély és megterhelt sóhaj hagyhatja el a szánkat. És ez a sóhaj sok mindenről beszél. Terhekről, nyomorúságokról, kilátástalanságról, csüggedésről és még kit tudja mi mindenről. És nem most hangzik el először a világtörténelemben. Elhangzott Ézsaiás korában annak a népnek az ajkáról is, akikhez Isten a prófétát küldte. Lehet, hogy részleteiben más problémák kapcsán, de ugyanaz a megállapítás fogalmazódott meg Izrael népében: elhagyott minket Isten. Rejtve van sorsunk Isten előtt. Így fogalmaz az Ézsaiás korában keletkezett babiloni foglyok panaszéneke, amely jól kifejezi az életérzésüket: Zsolt. 137,1-4: Amikor Babilon folyói mellett laktunk, sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. Az ott levő fűzfákra akasztottuk hárfáinkat. Mert akik elhurcoltak minket, énekszót követeltek tőlünk, és akik sanyargattak, öröméneket: Énekeljetek nekünk a Sion-énekekből! Hogyan énekelhetnénk éneket az ÚRról idegen földön? Elhagyatottság és teljes reménytelenség. Hol van hát az Isten szabadítása? Mintha Isten egy olyan hatalmas Úr lenne, akit hihetetlen angyali bürokrácia vesz körül, és egyszerűen az én ügyem sosem kerül Isten elé. Vagy elé került, de egyszerűen elvetett, mert valamiért nem vagyok elég jó neki? Nekem miért pont ilyen nehéz, és másnak hogy lehet könnyebb… Sóhaj. A tehetetlenség sóhaja, a kiszolgáltatottság és reménytelenség sóhaja. És ez rosszabb, mint a hitetleneké, hiszen ők harcolnak magukért, és igyekeznek irányítani az életüket, ahogy tudják. De aki elengedett mindent, és odaadott mindent a Mennyei Atya kezébe, annak sokkal nehezebb átélni mindezt. Erre a sóhajra, erre az élethelyzetre nincs más válasz, és nincs más visszhang, mint Isten szabadítása, ami sokszor és sokféleképpen megnyilvánult már Isten népe életében. Ennek a szabadításának három dimenziójáról szeretnék most beszélni nektek, amin keresztül megragadható; amin keresztül bennünket is el akar érni és formálni akar.
1.     Isten szabadítása: a szívünkben, elménkben. Olvastam egyszer egy példát arról, mennyire beszűkülhet az ember; mennyire szükség van az elménk megújulására, a gondolkozásmódunk változására. Az eltompult, homályos gondolkodás, a beszűkültség hogyan válhat abszolút akadállyá egy helyzetben. Egy ember jegyet foglalt egy hajóútra át az Atlanti-óceánon. Csak annyi pénze volt, amennyi éppen elég volt a jegyre, ezen kívül egy kis kekszre és egy darab sajtra. Az utazás első néhány napján még finom volt a keksz és a sajt, de aztán állott és unalmas lett. Mindig nagyon megéhezett, amikor nézte, hogy a felszolgálók nagy sült húsokat, rákokat, csirkéket és egyéb finom ételeket vittek a hajó vendégeinek. Egyszer már olyan éhes lett, hogy megragadta az egyik felszolgálót: „Bármit megteszek, ha kaphatok egy olyan sült húst.” - mondta - „mosogatok, szobát takarítok, még a fedélzetet is felmosom!” A felszolgáló így válaszolt: „Ugye Ön vett jegyet? Az étkezés benne van a jegy árában.--- A történetben az előzetes tudás hiányáról volt szó. Nos, az Ige tanulsága szerint Izrael népének volt egy előzetes tudása, ismerete Istenről, amiben sok igazság volt Istenről. És ezekre az igazságokra mintha Izrael népe nem emlékezett volna. Pedig biztosan nem szenvedtek amnéziában. Egyszerűen nagyon fájt emlékezni és tudni dolgokat, amik látszólag nem működtek. Egyszerűbb volt elfelejteni, mert túl sok feszültséget okoztak a mindennapokban. Egyszerűbb volt elhagyatottnak és szerencsétlennek tekinteni magukat, mint emlékezni, milyen Istenük is van- annak ellenére, hogy épp most nem ezt tapasztalják. Az ígéretekre és a szövetségre való emlékezés nagyon fájdalmas lehet akkor, amikor azok nem láthatóak, mikor a valós történések nem igazolják azokat. „Miért mondod ezt… nem tudod, nem hallottad…?”- kérdezi a próféta. Ha tényleg nem tudod, vagy nem hallottad, kicsoda az Úr, akkor megszólít téged az evangélium: van egy szabadító, szerető Isten, akinek fontos vagy, és aki Jézus Krisztusért elfogad és szeret Téged és megbocsátja a bűneidet. Az Ő kezében van az életed. Ha pedig hallottad, sokszor hallottad ezt az igazságot, akkor szabadulnod kell az elmédet, gondolataidat, szívedet megkötő félelmektől, a hitetlenségtől, a bénító fájdalomtól, hogy ez az egész nem igaz rád, vagy legalább is nem teljesen! Azt mondja Pál, hogy „változzatok meg a ti értelmetek megújulásával…”. Erről van itt is szó. És hogy ne válasszuk szét az ember belső működésének részeit, nyilván a szívünk keménységéről, a hitetlenségről is szó van, ami úgy tűnik természetes, hogy támad a nehéz időkben. De az Ige itt leginkább az értelmi funkciókra apellál. Mert bár az érzelmek fontos jelzőrendszer, és Isten használja az életünkben őket, de a nyomás idején, a próbákban a hit marad, és a hit fontos talaja az, amit tudunk, amit hallottunk Istenről, az ismeret, az Isten igazsága, az ígéretei, a tények, amik Istenre mutatnak. Ne engedd ezeket feledésbe merülni, éleszd fel az elmédet, kérdd Isten Szentlelkét az áldott emlékezésre, mert ebben rejlik a szabadítás egyik dimenziója! Meg kell szabadulni az elménk tompultságából, kérnünk kell Istenünktől az Ő szabadítását, hogy ha megbillenünk is, ha kétségbe is esünk, tudjunk helyreállni és megerősödni abban, amit tudhatunk és hihetünk gondviselő, szabadító mennyei Atyánkról. Az az ember, aki engedi, hogy a kétségek győzzenek, és elfelejti Isten cselekvését, szabadító tetteit, alapvetően kétféle hitetlenségbe eshet: vagy azt mondja, hogy neki semmi sem fog sikerülni, és végképp lemond az életéről; vagy azt mondja, hogy úgyis lesz majd valahogy, és igazából Isten beavatkozása nélkül is lesznek majd valahogy a dolgok. Őrizzen meg minket Atyánk mindkettőtől, és vezessen el minket a szabadulás világosságába, hogy tudjuk és higgyük, Ő hordoz minket, akármi is vegyen körül!
2.     Isten szabadítása: Őbenne vagyunk! Tudom, hogy mennyire nehéz harc ez, de ha mégis el tudunk mozdulni saját magunktól, az aktuális helyzetünktől vagy nehézségeinktől, és nem engedjük elhomályosulni elménket, akkor eljuthatunk Isten szabadításának egy fontos dimenziójához, a következő lépéshez: Megérthetjük, és elhihetjük, hogy bár erők, akciók és reakciók, emberi ok-okozat hatnak a világban, mi AKKOR IS a mindenható, erős, örök Isten kezében vagyunk, aki a teremtő, aki a titkok Istene. „… örökkévaló Isten az Úr. Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen.” Egyszer egy egyetemi előadáson egy professzor beszélt az ember pszichés működéséről, félelmeiről, és az ezzel kapcsolatos elméleteiről. Az érdekfeszítő előadást állandóan megzavarta egy lelkes ám meggondolatlan fiatal hívő, aki újra és újra feltette a kérdést: professzor úr, de hol van az Ön rendszerében és elméleteiben Isten? Egy idő után egy társa jelentkezett, és csak annyit tett hozzá: tudod, az a jó, hogy nem Istent kell keresni a rendszerben, hanem az egész rendszer van Istenben. Így van ez a világban, az életünkkel, mindennel: az egész Istenben van. Tőle, általa és érte van minden, mondja Pál, övé a dicsőség örökké. Benne vagyunk, kezében tart mindent. Így beszél Pál erről az athénieknek (ApCsel 17, 24-28):
Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek: Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.
Ha ezt az igazságot megragadjuk hittel, és elfogadjuk, egy nagyon fontos dolgot tettünk: elhittük, hogy nem csak az egyes emberek élete van Isten kezében és nem csak bizonyos dolgok felett úr, hanem minden felett úr! És így minden az én javamat szolgálja, ha az Ő gyermeke vagyok! Nincs nagyobb életbiztosítás vagy bármi több, amit tehetnék, mint az örökkévaló, erős Isten kezébe simulni, és elfogadni Őt. Jézusért így szólíthatom Őt: Atyám! Tudom, hogy a kezedben vagyok, és mindent a kezedben tartasz. Úgy veszel körbe, mint ahogy az anyaméh védi a növekvő magzatot. Ez adja a biztonságot nekem, ez tart meg akkor, mikor minden összeomlani látszik körülöttem. Hiszen Te az vagy, akinek mondod magad! És Te tartod kezedben az egész rendszert, és neked terveid, kifürkészhetetlen terveid vannak az életemre, az életünkre nézve! Hatalmasabb vagy a pénzügyi hatalmasoknál, a betegségeknél, mindenféle ellenségeknél, a szenvedésnél is!
3.     Isten szabadítása: az erőtlenség-erő dinamikájában. És ha Isten szabadításaként a szívünk és világlátásunk a helyére került, és látjuk, tudjuk és hisszük, hogy a Kezében vagyunk, akkor harmadik lépésben meg kell értenünk valamit a szabadítás dinamikájáról. Mégpedig azt, hogy Isten szabadítása az erő és erőtlenség dinamikájában történik. Elfogy az erő és aztán adatik az erő. Mindenkinek elfogy az ereje. Mindenki ellankad, még a legkiválóbbak is. Legfeljebb később. Mindenki kerül krízisbe. Legfeljebb nem látszik. Mindenki eljut az ereje végéhez, a tűrőképessége határaihoz, mindenkinek kifogy a szeretettankja egyszer és elfogynak a belső tartalékai. Ez világos. És az is, hogy Isten nélkül ennek a folyamatnak nincs folytatása! Legalább is értelmes folytatása nincs. Olyan, amiért hosszú távon érdemes lenne élni. És itt jön az Igében a fordulat, a változás, a szabadítás: de akik az Úrban bíznak…! Akik az Úrban bíznak, azok erőt kapnak, azok szárnyra kelnek. Akik az Úrban bíznak, jövőt kapnak, akik az Úrban bíznak, nyitott ajtót kapnak. Akik az Úrban bíznak, testvéreket kapnak, akik hordozzák őket a nyomorúság idején. Akik az Úrban bíznak, reménységet kapnak a teljes reménytelenség idején is. Akik az Úrban bíznak, erőt kapnak megváltoztatni korábbi berögzült gondolkodásukat. Erőt kapnak elengedni azokat a földi kincseket és körülményeket, amiket úgysem tarthatnak meg. Erőt kapnak őszintének lenni egymáshoz és Istenhez. Erőt kapnak dönteni, amikor kell; erőt kapnak beismerni és megbánni a múlt hibáit és bűneit… és erőt kapnak szeretni. Abban a képben, amit az Ige használ, valószínűtlen, irreális erőről olvasunk: futnak, és nem lankadnak meg; járnak, és nem fáradnak el. Ilyen nincs a földön…! Ebből látszik, hogy nem evilági erőt kapunk csupán, hanem természetfeletti erőt, segítséget Istentől! Olyan erőt, aminek nem mi vagyunk a forrásai. Isten megelevenítő Szentlelke, az erő és szeretet, józanság Lelke töltse el a szívünket mennyei erővel, ami szárnyakat adhat nekünk! Ő a forrásunk, és általa lehet igazi élet bennünk és körülöttünk is!
A csodálatos, hogy a szabadítás ereje olyan nagy, hogy átvisz bennünket nem csak ezen az életen, de tovább, az örök életbe. Jézus Krisztus szerezte meg az üdvösséget, örök életet nekünk, az Ő szabadításával lehet miénk ez az örökség. Az a boldog öröklét, ahol majd tényleg sosem fogunk elfáradni, sem nem fogunk elgyengülni vagy elcsüggedni.
Tudjátok, minden a bizalommal kezdődik. Ott fordul meg minden. És valójában ez egy roppant egyszerű dolog. Egyszerűen el kell kezdeni. Mondani értelemmel, mondani hittel, reménységgel: bízom benned, Uram! Bízom, mert tudom, hogy Te vagy a szabadító Isten! Egyszerűen rád bízom magam és várom az erőt. Nekem elfogy, de Te megerősítesz! Akkor is Rád bízom magam, ha sokszor megtettem már és nem mindig alakultak jól a dolgok! Mert tudom, hogy Te vagy az örökkévaló szabadító Isten, az én Istenem! A bizalom: repülés, a bizalom szárnyalás. Elengedem magam. Rá bízom magam arra, aki megtart…
Kedves Testvérek, a babiloni foglyok panaszénekét is átváltoztatta Isten. Hiszem, hogy a te életedben is eljön a szabadulás, kapsz erőt és kiutat Istentől. És ahogy sóhajtásod-, úgy hálaadásod is összecseng a babiloni foglyok énekével:
Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR! Hatalmas dolgot tett velünk az ÚR, ezért örvendezünk. Fordítsd jóra sorsunkat, URam, a délvidéki kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan! Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak! Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza!
Ámen!
Thoma László