Márk evangéliuma

Sohasem felejtem el a sokak által többször hallott történetet. Még mielőtt a templomunk felépült volna, de a telek már a miénk volt, meglátogatta gyülekezetünket egy amerikai lelkipásztor barátom Yorkból. Ahogy körbesétáltuk a telket, odalépett az egyik cseresznyefához, amely éppen gyümölcsöt hozott, szakított belőle, és azt mondta: egy fa sem a maga számára termi a gyümölcsöt. A templom, amit építeni szeretnénk sem önmagáért lesz, hanem hogy gyümölcsöt teremjen. Ez alatt pedig a lakótelepen élő sok sok emberre gondolt, azzal a reménységgel, hogy közülük sokan meg fogják ismerni Isten szeretetét. Ez a kép velünk maradt, és újra és újra emlékeztet, hogy mint gyülekezet, nem önmagunkért vagyunk. Arra hívattunk, hogy gyümölcsöt teremjünk, amelyet mások szakíthatnak…
A ma olvasott bibliai szakaszban Jézus egy olyan vallásossággal konfrontálódik, amely nem terem gyümölcsöt. Értéktelen, haszontalan, hiábavaló. Ismerjük el bátran, hogy mindig fenyegette ez a kereszténységet (is), valamint hogy nem kevés olyan kritika éri a keresztény gyülekezeteket és embereket, hogy valójában haszontalanok, feleslegesek, önzők és képmutatók. Ha nem is így fogalmaznák, de gyümölcstelenek. Miért kell ezekkel a kritikákkal foglalkoznunk, kérdezhetné valaki. Egyrészt azért, mert igen gyakran nem megalapozatlanok. Másrészt éppen azért, hogy különbséget tudjunk tenni az igaz és hamis vallás, hit között, akár benne élünk már, mint Jézus követői, akár keresőknek mondanánk magunkat. Legfőképpen meg azért, mert Isten igéje ezt újra és újra elénk tárja. A próféták feddőzik emiatt Izrael népét éppen úgy, ahogy Jézus is teszi a ma olvasott részben. Lássuk hát, hogy 1. Mi a gyümölcstelen vallásosság? 2. Hogyan jelentkezik ez ma? 3. Hogyan viszonyul a Jézus a gyümölcstelen vallásossághoz, és hogyan viszonyul ez utóbbi Jézushoz?
I. A gyümölcstelen vallásosság Jézus korában
Három esemény áll előttünk négy részben: Jézus messiás királyként bevonul Jeruzsálembe; másnap reggel Jézus megátkoz egy fügefát; Jézus nem kis felfordulást okozva kiűzi a templomból (a templom udvarából) a kereskedőket és a tőlük vásárlókat; majd a következő nap reggelén újra a fügefa: a tanítványok megállapítják, hogy a fügefa elszáradt. Ebből a három történetből kettőben közös az, hogy Jézus, akit nemzeti hősként és szabadítóként fogadtak a páska ünnepre Jeruzsálembe érkező zarándokok, meglepő módon viselkedik. A király mintha először egy apróságon, ráadásul értelmetlen apróságon húzná fel magát (megátkozni egy fügefát, mert nincs rajta gyümölcs, különösen, hogy nem volt szezonja?), majd pedig váratlan kitörésével felforgatja Izrael vallásos-lelki életének központját. Ugyanakkor elhamarkodott lenne úgy ítélni, hogy Jézus hirtelen felindulásból cselekszik ezen a napon. Az előző este (a bevonulás napján) bement Jeruzsálemben a templomba, és mindent megnézett, azaz szemügyre vett (v.11). Másnap reggel, amikor megátkozza a fügefát, világos, hogy nem úgy viselkedik, mint egy éretlen felnőtt, aki dühöng azért, mert valami nem úgy van, ahogy ő akarja, különösen, hogy ez a helyzet a természet rendje szerint való. Azt, hogy e két eseményt párhuzamba állítva kell látnunk, megerősíti a Márk evangélista által kedvelt ún. szendvics jellegű szerkesztés is. Fügefa megátkozása – templomi kultusz ítélete – fügefa elszáradása. Az elszáradó gyümölcstelen fügefa, mint kerettörténet, szimbolikus illusztrációja a hiábavaló, gyümölcstelen vallási életnek. A templomi istentisztelet felett mondott kritika pedig értelmezi a fügefa megátkozásának történetét. Itt van egy zöldellő fa, amely olyan ígéretet hordoz, amit nem teljesít be (még egyszer: Jézus tette prófétikus-szimbolikus). Itt van az élő, „zöldellő”, látványos templomi istentiszteleti élet, de ha valaki közel megy, nem találja a gyümölcsöt, terméketlen ágakat lát. Isten népének vallása, hitélete, lelki élete, ami Izrael egész nemzeti, politikai, lelki életének a szívdobbanása, csak látszólag élő. Valójában üres és hiábavaló. Miért?
 Jézus szavai egészen világosan lerántják a leplet a jeruzsálemi vallásos élet látszatvalóságáról, elhibázott- és céltévesztett-voltáról: „Nincs-e megírva: Az én házam imádság háza lesz minden nép számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” A két mondatrész két ószövetségi prófétai szakaszból származik. Ha meg akarjuk érteni, mit értett Jézus gyümölcstelen vallásosság alatt, ezeknek a mondatoknak ill eredeti szakaszoknak alapján érthetjük meg.
Ézsaiás próféta arról beszél, hogy Isten nyitott minden ember előtt: „nem mondjon ilyet az idegen, aki az Úrhoz csatlakozott: Bizonyára elkülönít engem népétől az Úr. Ne mondja a herélt sem: én már kiszáradt fa vagyok” (Ézs. 56.3) A herélt Mózes törvénye szerint nem tartozhatott Isten népéhez, amint idegenek (nem zsidók) sem (5Móz. 23.2-4). De eljön az a kor, amikor Isten háza „imádság háza lesz minden népnek,” amikor mindazok, akik korábban kizárattak, megismerik az Urat és imádják őt. Ez Izrael hitének, vallásának a perspektívája. Ez a templom végső rendeltetése. Hogy eljöhessenek a népek, és dicsőítsék az Urat. Ez a hiteles, igaz, gyümölcsöt termő istentisztelet és élet. De valami egészen más született helyette: „ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Ennek megértéséhez egy másik prófétához, Jeremiáshoz kell visszamennünk: „Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt! Mert csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazságosan ítéltek ember és embertársa között, ha a jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására: akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké. Ti hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én nevemről neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el. Vajon rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el? Majd én is annak nézem! - így szól az Úr.” (Jer. 7.4-11) Képmutatás és elnyomás. Szívet melengető imádság a templomban, másokat elnyomó és kifosztó, Istent semmibe vevő élet a mindennapokban. Folyik a kereskedelem, a biznisz, mennek a mindennapok a szent helyen, de mi köze ennek ahhoz, amit Isten vár, amit Isten keres a népe életében? Amikor valaki közelről látja a nép vezetői, a főpapok és a papok életét, egymással való súlyos konfliktusait (erről beszámol Josephus Flavius), a vallásos bizniszből jól élő kereskedőket, akkor nem hogy nem imádság házában találja magát, amelynek szentséges és szerető légköre őt is Isten felé fordítja, hanem rablók barlangjában, ami megbotránkoztatja és kiábrándítja. Hogyan jelentkezik ez ma? Mi fenyeget bennünket?
II. A gyümölcstelen vallásosság néhány megjelenési formája ma
Láttuk, hogy a gyümölcstelen vallásosság két legfőbb jellemzője a képmutatás és a kirekesztés. A képmutatás, amely Isten előtt mond valamit, és valójában egész más életet él, és a – részben ebből is fakadó – kirekesztés, amely kiszorítja, távol tartja mindazokat, akik az Urat keresik, hozzá folyamodnának. A hiteles Isten-keresés és vele járás vonzó, a hiteltelen, a hamis pedig taszító. Nézzük ennek néhány megjelenési formáját.
A terméketlen és öncélú vallásosság akkor fenyeget egy egyént vagy közösséget, amikor fontosabbá kezd lenni a megszokott fennálló rend, vagy a tradíció, esetleg maga az intézmény, a szervezet, mint maga Jézus Krisztus. Amikor Jézus helyébe, a kegyelem evangéliumának helyébe lép mindaz a „járulékos elem”, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy egy közösség kövesse Jézust. Ha nem Jézus imádása, követése, a neki való engedelmesség van a középpontban, azonnal elfoglalja helyét valami más. Ez a más pedig versengővé, kirekesztővé teszi mind az egyént, mind a közösséget. Miért? Mert ha Jézus körül szerveződünk, akkor az határoz meg bennünket, és egymással valamint a még nem hívőkkel való kapcsolatunkat, hogy mindannyian ugyanolyan elveszettek vagyunk, és mégis mindannyian ugyanazt a kegyelmet és bocsánatot kaptuk attól a Jézustól, aki mindannyiunkért ugyanolyan mértékben meghalt. Ez pedig egy alapra helyez mindannyiunkat, alázatban tart, és nyitottá tesz mindenki iránt. Ha nem Jézus a középpont, a mindent meghatározó Úr, akkor valami más körül szerveződünk, ami a vallásos tradíció vagy a vallásos teljesítmény lesz. És akkor mindjárt lehet keresni a különbségeket. Akkor az számít, hogy kinek vannak „jobb felmenői”, ki tartozik régebb ideje a közösséghez, ki végez több szolgálatot, kinek „nagyobb a hite”, ki adakozik többet, ki hív meg több vendéget az istentiszteletre, ki vállal több gyermeket, ki imádkozik hangosan szebben… és a végtelenségig folytathatjuk a sort. Akkor azonnal lesznek bennfentesek, még bennfentesebbek, és kívül valók, perifériára szorultak. Lesznek, akik „bent” érzik magukat, egyfajta otromba otthonossággal mozognak, és egyre jobban átjárja szívüket, hogy ez nekik jár. És lesznek kijjebb lévők, akik nem annyira Jézus iránt fognak vágyódni, mint azok pozíciójára, akik bent vannak. Az idegenek pedig, amikor igaz szeretetközösség és Isten iránti alázat, valamint az ő jelenlétéből fakadó öröm és hála helyett ezt érzékelik, megfosztatnak attól, hogy megismerjék közöttünk az Urat. Mindeközben hangsúlyozni szeretném, hogy a bent- és kintlévők ilyen típusú kirekesztő viselkedése semmiképpen nem a kereszténységhez kötött, hiszen tudjuk jól, hogy lényegében minden emberi közösségben, sajnos, ez a minta. Munkahelyen, iskolában, közösségekben kevés az az önzetlen ember, aki tényleg segíti a kívülről érkezők, az idegenek, a gyengék útját befelé.
A fenti hozzáállásnak egy alfaja, amikor valaki úgy csatlakozik Isten népéhez, hogy a külső változásra kerül a hangsúly a szív megváltozása helyett. Amikor a változás az életében lényegében csak a külső vallásosságot érinti, és nincs is tudatában annak, hogy a lényeg hiányzik. Eddig nem járt istentiszteletre, mostantól pedig jár; eddig nem volt református, nem tartozott egy közösséghez, mostantól annak örül, hogy ezt elérte, mert fontos neki, hogy gyökeret eresszen; eddig nem végzett önkéntes szolgálatot, mostantól az esik jól neki, hogy már ezt is elmondhatja magáról, hiszen hasznára lehet másoknak. Amikor az ilyen típusú változásokhoz büszkeség és önelégültség kapcsolódik, nyilvánvalóvá lesz, hogy nem történt meg a szív igazi változása, a bűnbánat és a Jézus Krisztusban való bocsánat és új élet elfogadása. Nem vallásosból vallásos élet született, de ez a Jézus Krisztus által történő mély változás, bibliai kifejezéssel újjászületés hiányában terméketlen vallásos élet. Rablók, fosztogatók vagyunk Isten házában, hiszen mindebben csak az vezérel, hogy magunknak gyűjtünk.
Egy harmadik mai megjelenési formája a gyümölcstelen vallásosságnak az, amit – Dietrich Bonhoeffer után - „olcsó kegyelemnek” nevezhetünk. Jeremiás azzal szembesíti a népet, hogy miközben abban bíznak, hogy Isten szinte „automatikusan”, „kötelességszerűen” jelen van közöttük - hiszen jelenlétét ígérte a jeruzsálemi templomban -, valamint eljátsszák a vele való találkozás drámáját („megszabadultunk!”), valójában a gyengéket kisemmiző, elnyomó, Isten törvényét megvető és bálványimádó életet élnek. Elszaladnak tehát a templomba, ahol bemutatják az áldozatokat a „kötelezően ott tartózkodó Istennek”, aki „kötelezően megbocsát nekik”, majd folytatják istentelen életüket. Nagy átéléseink vannak, élményeink arról, hogy Isten jelen volt, megszólított, de jó volt érezni a szeretetét, átélni egy közös dicsőítést, lelkesülni és lelkesedni, de amikor szóba kerül, hogy „loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, … más isteneket követtek”, akkor felháborodunk. Amikor elválik bennünk az, hogy Isten Jézus Krisztusért, az ő egyetlen áldozatáért minden bűnünket tökéletesen megbocsátotta és eltörölte attól, hogy bennünket pedig ez Jézus Krisztus iránti feltétlen követésre és engedelmességre, általa átformálódó és megszentelődött életre hív, akkor a terméketlen vallásosság útjára léptünk – miközben aktív gyülekezeti életünk és lelki élményeink lehetnek. Természetesen a kegyelem evangéliuma mindig azt fogja hirdetni nekünk, hogy akármiben is elesünk, vétkezünk, van bocsánat. És ezért akik ezt nem ismerik, nem kóstolták, mindig feltehetik a kérdést: akkor ez csak annyi, hogy vétkezel, megbánod, vétkezel, megbánod… A válasz: igen is, meg nem is. Igen, amennyiben igenis megszomorodott szívvel, és a megjobbulás útját keresve bánod meg. Igen, hiszen akinek szívét elérte a kegyelem, az nem kívánja azt megcsúfolni, olcsóvá tenni. De nem, amennyiben azt gondolnád, hogy a bocsánat Isten kötelessége. Nem, amennyiben igaz megtérés nélkül Istent automatának tartva élnél vele.
III. Hogyan viszonyul a Jézus a gyümölcstelen vallásossághoz, és hogyan viszonyul ez utóbbi Jézushoz?
Amint láttuk, Jézus Jeruzsálemben messiás királyként, Istentől jött prófétaként hatalommal lép fel. Radikálisan szembemegy a vallásos hatalommal. A templomban véghezvitt drasztikus cselekedetei nem reformot jelentettek, hiszen már másnap minden ugyanúgy folytatódott, mint Jézus megjelenése előtt. Jézus tette sokkal inkább annak meghirdetése, hogy a templomi kultusz megítéltetett. Már csak kérdés, hogy mikor lesz ez láthatóvá, mint a másnapra elszáradó fügefával történt (Kr. u. 70-ben a rómaiak lerombolták a jeruzsálemi templomot). Jézus tehát radikálisan konfrontálja és megítéli a képmutató, az Istent még nem ismerőket kizáró gyümölcstelen vallásosságot. A megtérés cselekedeteit nem termő és a népeket Isten keresésére és imádására nem vonzó vallás terméketlen, és semmire sem jó. Isten nevében elnyom és kirekeszt; Isten nevét megvetés és gúny tárgyává teszi. Jézus viszont az Úrért él és ég, és ez magyarázza kemény fellépését. Konfrontálja a hamisságot.
A gyümölcstelen vallásosság, ill. annak képviselői azonban szintén kemények és makacsok, nem hagyják magukat: „Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és keresték a módját, hogyan veszítsék el.” A terméketlen vallásosság támadást indít Jézus ellen. Ragaszkodik pozícióihoz, elvakult, és azt hiszi, Istent szolgálja. Valójában Isten ellensége. Jézus, az igazi élet, isteni akarat emberi testben konfrontálja a látszatéletet, a látszatélet azonban nem kész behódolni az igazi életnek. Egymással szemben állnak Jézus, az Isten, és a bálvány, az álisten. Jézus ítéletet hirdet szívünk bálványa felett; szívünk bálványa pedig rátámad Jézusra. Az énközpontú vallásosság megtérés nélküli szíve, és Jézus, az Istenért égő élet állnak szemtől szembe egymással.
Egyiküknek meg kell halnia. És ez, ott és akkor, nem más, mint Jézus lesz. A terméketlen vallásosság képviselői győzelmet vesznek felette. Ahogy azóta is, újra és újra felsorakoznak erői. És Jézus pár nap múlva halott.
Majd újra él. Feltámad, és elénk áll. Ő már nem halhat meg. De a mi bálványimádó szívünk általa újat kezdhet. Meghalhat a vallásos felsőbbrendűségnek, amely másokat szükségszerűen lenéz és kirekeszt. Meghalhat annak, hogy vallásos teljesítményből értékeljük magunkat és másokat. A megfeszített és feltámadt Jézus jelenlétében meghallhat annak, hogy olcsóvá tegyük a kegyelmet. Meghalhat annak, hogy másokat megvessen, miközben saját maga rakva hamissággal és bűnökkel. Jézussal együtt, itt és most meghalhat, hogy Jézussal együtt, innentől és mostantól éljen. Hogy ne csak messziről nézve legyen zöldellő fügefa, hanem közelébe menve meglássanak a jó gyümölcsök. Mert új és jó gyümölcsöket csak újjá lett szív terem. ÁMEN!

Jézus Jeruzsálemben van, és immár harmadszor megy be a templomba. Az imádság háza az, amit felkeres, ahol áldozatokat mutattak be a mindenség Urának. Itt imádták és tisztelték Izrael Istenét, aki kihozta népét Egyiptomból, aki mindenekfelett hűséges a szövetségéhez. Az Úr temploma van itt, ami szent hely minden zsidó ember számára.
Ez az a hely, amit nemrég Jézus megtisztított, amit kereskedők és árusok leptek el a nagyobb haszon érdekében. Ez a hely, az imádás háza, ami talán már rég nem arról szól, aminek Isten szánta… Gyümölcstelen vallásosság- olyan, mint a terméketlen fügefa, kiszáradásra, pusztulásra méltó.
És mégis, a Mester újra visszajön erre helyre, ahol emberileg nézve nem sok jóra számíthat. Lehet, hogy rárontanak az árusok, vagy a templom vezetői, amiért felforgatta a jól megszokott életet… de ő visszatér. Milyen drámai helyzet ez: azon a helyen, ahol Istent hívják segítségül és bár Ő láthatatlan, de vele kommunikálnak, egyszer csak megjelenik Isten maga, emberi testben- a maga teljes hatalmával, szeretetével, irgalmával. Nyilván nem ismerhető fel istensége- mindenkinek biztosan nem!
Jézus a templomban szembe találja magát az írástudókkal. Neki szegeznek egy kérdést, amire nem válaszol. Visszakérdez. S mikor nem kap választ, ő sem válaszol. Nem egyszerű kérdés volt ez, olyan, melyet az egyik tanító kérdez a másiktól; hanem egy nagyon komoly kihívás, az első a főpapok Jézushoz intézett kihívásainak utolsó sorozatából (11,27-12,44). Márk evangéliumában egy különleges sorozat indul ezen a ponton: öt vita-beszélgetésben mutatja be a szerző Jézus jeruzsálemi igehirdetését, szemléletesen ábrázolva azt is, hogyan válik Jézus körül a légkör egyre fojtogatóbbá, és hogyan rajzolódnak ki egyre élesebben a golgotai kereszt körvonalai.
Miért olyan különleges ez a történet? Jézustól kérdeznek valamit, amire ő nem válaszol. Talán nincs kedve vagy fáradt- esetleg idegesítik őt a kérdezők…
Ha jobban belegondolunk azonban, nem kevesebb történik itt, mint hogy Jézus elküld valakit, valakiket. Nem tesz bizonyságot, nem mutatja meg hatalmát, amit oly sokszor és sokféleképpen megtett már korábban. Nem titkolta el magát sem vámszedőktől, bűnösöktől, betegektől, méltatlan emberektől. És most azoktól, akik talán a leginkább méltók lettek volna kerek és szép teológiai feleletre, elzárkózik. A Mester hallgat… ez megrázó. Érthetetlen, és persze sok kérdést is vet fel…
1. A szituáció: miről szól, mi is történik itt?
Próbáljuk először is megérteni, miről is szól konkrétan ez a rövid kis találkozás Jézus és az írástudók között?
a)      Istentől kapott hatalom ütközése a hivatalos hatalom gyakorlóival…
Nem kisebb dolog ütközik itt a történetben, mint a hivatalos szervek és a valódi hatalommal bíró személy. Két teljesen eltérő forma, két teljesen eltérő felhatalmazás, eltérő működés. Nyilván sokat hallottak Jézusról és nyilván tartanak tőle, mint aki veszélyes lehet saját hatalmukra, befolyásukra illetve a fennálló rendre nézve is. A hivatalos rendszerek, intézmények, megcsontosodott vallási formák vezetői nem viselik el az újat, a forradalmit, az elevent. Mert ők csak ennyit látnak Jézusból. Felteszik hát a kérdést: kinek a hatalmával teszed ezeket…? Vajon mire gondolhattak itt? Korábbi csodákra? A templom megtisztítására? Gyógyításra? Vagy tanítványok gyűjtésére, esetleg magára a tanítására, ami szintén szembe állhatott a hivatalos értelmezésekkel? Nem tudjuk, de az biztos, hogy itt két rendszer, két működés is ütközik a főpapok Jézushoz intézett kérdésében.
b)      A vallási élet hatalmasai találkoznak Jézussal – akiknek emberileg tényleg nagy hatalma volt
Ne felejtsük el bizony azt a részletet sem, hogy nem mások kérdeznek itt, mint főpapok és írástudók. Nem holmi farizeusok, hanem hatalmasok. Hatalommal rendelkezők. Pozícióban lévők. Teológiailag képzettek, akik tudják, milyen az Isten és mit vár az embertől. Ők ismerik az írásokat, ismerik az embereket, ismerik a politikát, és mindazt, ami a világból megismerhető. Hatalmasok ők, valódi, emberek által kapott felhatalmazásuk van a hivatásukhoz, az irányításhoz. Lehetne velük Jézus kedvesebb esetleg tisztelettudóbb s, nem? Hiszen bizonyára nála jóval idősebb emberekről van itt szó. De ehelyett Ő visszakérdez nekik, pimaszul kivágja magát a helyzetből, elrejti magát a szemük elől.
c)         De miről is szól itt a vita és mi itt a kérdés? Kinek a hatalmával cselekszel… A fő kérdés: kié ez a hatalom? De vajon tényleg a valódi hatalom érdekelte Jézus kérdezőit? Valami több is lehet e kérdés mögött. Ha ugyanis azt mondja, Ő isten hatalmával teszi, amit tesz, akkor istenkáromlást kiáltanak és megkövezik. Ha nem, akkor forradalmárnak, felforgatónak, önjelölt prófétának kiáltják ki, és úgy szint üldözni kezdik, mint aki árt a törvényes rendnek. Az a szó, ami itt a kérdés fő tárgya, a hatalom. A görög „exúszia” szó teljhatalmat jelöl: hatalmat a döntésre, hatalmat a teljesen szabad cselekvésre.
2. Rossz a kérdés…
Jézus válaszából talán már érezzük, hogy rossz a kérdés, amit feltettek neki. Azaz ez a helyzet nem az elhangzó kérdésről szól. Biztos ti is voltatok már úgy, hogy valaki kérdezett tőletek valamit és éreztétek, hogy igazából nem arról van szó, amit kérdez az illető, hanem mögöttes szándéka van, amit nem árul el, de lehet sejteni.
Jézus válaszából kiderül, miért rossz és hiábavaló a főpapok és írástudók kérdése.
1. Jézus látja, világosan látja az indítékot kérdezői szívében. Már korábban eldöntötték, hogy megölik (le is van jegyezve az evangéliumokban), csak a módját keresték annak, hogy miként tegyék. Már korábban kimondták róla, hogy Belzebub segítségével tesz csodákat, azaz ő az ördög cimborája, nem Istentől való a hatalma. Jézus a szívek mélyére lát és pontosan tudja, mit gondolnak róla azok az emberek. Mégsem vágja az arcukba ezt a tudást, ezt a látást nem osztja meg, hanem mást tesz.
Bölcsen kitér a kérdés elől, mert még nincs itt az ideje a nyílt válasznak. Egyébként sem nyitottak rá, de nincs is itt még ennek az ideje. Még pár nap, és eljön az idő, mikor beteljesedik mindaz, ami a Messiással meg kell, hogy történjen, de még nem most és nem itt.
Másrészt azért rossz a kérdés, mert Jézus már sokszor és sokféleképpen bizonyította, kinek a hatalmából is cselekszik. Valójában már sokszor válaszolt erre a kérdésre. Persze oly módon, ahogy a főpapok és írástudók megbotránkoztak benne. Beszélt a mennyei Atyáról, aki az Ő Atyja. Tanított Isten irgalmas, lehajoló szeretetéről és élte is azt. Mit tett Jézus, miközben a földön járt? Kiábrázolta Isten megmentő szeretetét. Lehet ezután még kérdés valakinek, hogy de kinek a hatalmával is történik mindez…?
3. A félelem uralta élet nyomorúsága
Miközben rájöhetünk, miért is volt rossz a főpapok és írástudók kérdése, egy másik fontos dolgot is felfed előttünk a Mester. A szívek vizsgálója látja kérdezőinek múltját, annak sok rendezetlenségét és azt a félelmet, ami irányítja őket döntéseikben. A hatalomhoz ily módon ragaszkodó ember rendkívül fél. Félelem az eszköze az alatta lévő emberek irányítására miközben maga is folyamatosan retteg az ő hatalmára törőktől. A főpapok féltek… - Keresztelő Jánostól-Jézustól is: a hatalom emberei, akiktől mindenki fél, lám maguk is félnek. Keresztelő János direkt módon beszélt a vallási vezetőkről, ítéletet hirdetett felettük, miközben hirdette a megtérés evangéliumát is. Keresztelő János félelmetes volt. Mert radikális volt, mert igaza volt, mert népszerű volt az emberek körében… Jézus visszafordított kérdésében rátapint ellenfeleinek gyenge pontjára: mit gondoltok Keresztelő Jánosról? Patt helyzet. Nem helyeselhetik, hogy Istentől volt, de nem is tagadhatják. Ezért mondják, hogy „nem tudjuk”. Ami Jézus hatalmának fenyegetéseként indult, végül azt fedte fel, hogy milyen kevés hatalma (és bátorsága) volt Jézus ellenfeleinek.
Aki ugyanis nem jutott el Keresztelő Jánosig, az nem érthette Jézust sem. Aki nem értette a megtérés evangéliumát, aki nem vágyott a lényegi változásra, az nem értette Jézus szavát sem. A főpapoknak és írástudóknak be kellett volna látni akkori tévedésüket, rossz irányukat és így juthattak volna el Jézusig…
A félelem motivált ember élete rendkívül nyomorult. Persze mindannyiunk életében vannak félelmek, de azoknak kell uralkodnia rajtunk. Aki félelemből cselekszik, az roppant magányos, nem tud bízni senkiben sem. A félelem megvakítja az embert és folyamatos védekezésre kényszeríti őt. Görcsösen védi azt, amit magáénak vél, miközben folyamatosan ott lappang az az alap félelme, hogy élete véges, ő maga halandó így végső soron semmit nem tud megtartani magának, amit úgy gondolt, mégis az övé.
Azt kell, hogy mondjam, hogy igazából vagy a félelem hatalmában éled az életedet, vagy ehelyett Jézus hatalmában élsz! – Az Ő erejében, rábízva mindent élhető félelmek nélkül az élet. Hiszen Ő győzte le a halált, a legnagyobb ellenséget, az ember félelmeinek legfőbb okát.
4. Jézus hatalmának eredete – megnyilvánulásai
Fordítsuk figyelmünket végül Jézus hatalmára. Arra a kérdésre, amit a főpapok és írástudók sosem érthettek meg igazán, mert elborította őket saját hatalmuk féltése, saját rettegésük és gyötrelmeik.
Lehet, hogy számodra is kérdés olykor: valóban az volt Jézus, akinek mondta magát? Vagy az a kérdésed: van hatalma az én életemben is? Vagy ha el is hiszed, úgy tudsz-e élni, mint akinek az Istene tényleg olyan, aki mindent megtehet, és akinek a számára nincs semmilyen lehetetlen?
Persze ezen a ponton félelmeinkbe és kétségeinkbe ütközünk. Meg abba, hogy nem mindig tesz meg mindent, ami lehetséges lenne neki.
A kérdés végső soron számunkra nem az, megtesz-e Istent mindent, amire képes, és amit várunk Tőle, hanem hogy elhisszük-e tényleg, igazán, hogy ez neki lehetséges? Tudunk-e feltétel nélkül, gyermeki módon bízni? Ez szabadíthat ugyanis meg egyedül a félelmeinkből. Kirkegaard így ír a hitről:
„A hit ugrás az ismeretlenbe, a botránkozás legyőzése, személyes bizalom. A hit nem a megértéssel kezdődik, hanem a befogadással. Kierkegaard szerint ez a helyzet. „Közel van hozzád az Ige, a te szádban es a te szívedben, mégpedig a hit Igéje, amelyet mi hirdetünk.” (Roma 10,8) Az objektív távolságtartással a gyermeki hit bensőségessége áll szemben.”
Ez a végső kérdés a mi számunkra is. Isten áldjon meg bennünket őszinte kérdésekkel, félelmeinkkel való szembenézéssel és a félelmeinket legyőző, Istenbe vetett hittel! Ámen!
Thoma László

A gyermekek megáldásának története egy olyan sor második eleme Márk evangéliumában, ahol Jézus arról tanítja az Övéit, miben kell különbözni a tanítványoknak a világtól; miben kell szívükben, gondolkodásukban gyökeresen megváltozniuk. És mindez a tanítás egy egyszerű, gyakorlati helyzetből adódik, egy látszólag lényegtelen kis csekélységből.
I. A történés, szereplők…
1. A szülő, aki érzi a szükséget…
Jézushoz gyermekeket próbálnak vinni, hogy megérintse őket. A korabeli zsidó hagyomány és meggyőződés szerint egy szent embernek, egy gyógyítónak már az érintése is gyógyulást, áldást jelentett. Ne felejtsük el, hogy ez egy olyan korban történik, amikor a mai egészségügyi körülményeknek még csak az árnyékával sem találkozhatunk. A csecsemő és gyermekhalandóság bizonnyal magas volt, és minden szülő szükséget, hatalmas szükségét érezhette annak, hogy a gyermekét megóvhassa, megvédhesse. Bizonyára hallottak Jézusról, a nagy tanítóról, aki csodát tesz, és a betegek és megszállottak mellett a kisgyermekes szülők is megjelentek Jézus körül, és hozzák az Ő szükségeiket, az Ő féltett kincseiket, gyermekeiket Jézushoz, hogy valamilyen módon áldást, épséget, egészséget, védelmet biztosíthassanak nekik. Ez a szándék, ez a motiváció nagyon tisztelhető és nagyon megérthető, és bizonyára igen erős is lehetett. Hiszen bizonyára a szülők maguk is ismerték a kor szokásait és a gyermek jelentőségét- illetve jelentéktelenségét. A gyermek nem volt abban a korban olyan jelentős a társadalom szemében, mondhatni, lenézett volt gondolkodásának fejletlensége, önállótlansága, kiszolgáltatottsága miatt. Nem nagyon szaladgálhattak természetesen egy híres és tiszteletre méltó rabbi lábainál, elvonva a tanulni vágyók figyelmét. A szülőkben mégis nagyobb lehet a szükség és a vágy, mert viszik Jézushoz a gyermekeket, és nem törődnek azzal, milyen akadályokba fognak ütközni…
2. A tanítvány, aki akadály…
Mert bizony jön az akadály, és a gyermekek azokkal együtt, akik őket hozzák, fennakadnak a tanítványi körön. A tanítványok rájuk szólnak, a tanítványok összezárnak, és egy pillanat alatt akadállyá válnak. Akadályává az áldásnak, széttörőjévé a szülői álmoknak és reményeknek; áthatolhatatlan fallá a gyermekeknek. Milyen megrendítő és félelmetes is egyben, ahogy a tanítványok védik Jézust. Reflexszerűen utasítják el és parancsolják rendre azokat, akik az általuk vélt rendet megzavarták. Az nem lehet, hogy ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozzon Jézus, mint a kisgyermekek?! Nem lehet, hogy egy magasztos tanítás, vagy egy gyönyörű képi világban játszódó példázat átadása közben elkezdjen itt bíbelődni a gyerekekkel? Nem ezért jött Jézus, nem ezért van itt, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon…
A kizáró, exkluzív tanítványság kirekeszt másokat az áldásból… Isten elér mindenkit, de ettől még ezen a viselkedésen ítélet van…
3. A Mester, aki nyitott és feje tetejére állít mindent
Mennyire máshogy látták ezt a helyzetet a tanítványok, mint Jézus maga! Ő egy pillanat alatt felismerte a szükséget, és azt, hogy itt cselekedni kell. Megérezte azt is, hogy miközben megáldja a gyermekeket, taníthatja az Övéit arról, hogy ne zárkózzanak el a lenézettektől és ne zárják el maguk az utat azok felől, akik Hozzá akarnak jönni!
Jézus szinte felkiált: engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket! Azokat, akiket a közgondolkodás, a szokás nem enged! Engedjétek és ne tiltsátok el tőlem őket! Mert szükségük van az áldásra! Mert ilyeneké az Isten országa! Mert szükségük van rám, nagy szükségük! És rögtön tanítássá fordítja Jézus azt, ami élethelyzet, ami kellemetlen szituáció, ami megrökönyödés és szokatlanság volt mindenkinek, aki körülvette Őt.
4. A gyermek, aki totálisan kiszolgáltatott
De vajon mit élhetett át és érthetett meg ebből az egészből az a kisgyermek, azok, akiket Jézushoz vittek? A görög szó, amelyet itt használ a Szentírás, ténylegesen kis gyermekre, karon ülő, de mindenképpen 7-8 éves vagy fiatalabb gyermekre vonatkozik. A gyermek, azt gondolom, akármelyik korban is élt, ugyanarra vágyik: szeretetre, befogadásra, biztonságra. Sok mindent nem ért még a világból, de az biztosan nyilvánvalóvá válik benne, hogy rászorul szülei segítségére, gondoskodására. Sok gyermekkori félelem táplálkozik ennek a gondoskodásnak a megszűnéséből, vagy megbízhatatlanságából. A gyermek totálisan kiszolgáltatott, és ezzel többé-kevésbé tisztában is van. Jézus közelében valami olyat élhet át, ami betölti a hiányt, betölti az űrt, legyőzi a félelmet, és felemel: a befogadó, átölelő szeretetet, amely nagyobb és hatalmasabb minden földi atyai szeretetnél. Átélhetik a közelséget, a biztonságot, azt, amire leginkább vágyik a gyermek…
És mi történik mindeközben, hogy Jézus közel engedi a gyermekeket magához és megáldja őket? Eközben Jézus tanít. Mindannyiunkat. Tanít az életről és arról, mennyire nem e világi az Ő országa, és annak törvényszerűségeinek megértéséhez és befogadásához mennyire meg változnunk, meg kell térnünk mindnyájunknak!
II. A tanítás
Három dolgot szeretnék kiemelni abból, amire Jézus ezen a helyzeten keresztül tanította a tanítványokat, és tanít minket is:
a) „Ilyeneké az Isten országa”
Azt mondja Jézus, hogy ilyeneké az Isten országa, mármint olyanoké, mint a gyermekek. Akik nem méltók egy ilyen nagy dologhoz. Olyanoké, akik látszólag nem érnek fel ilyen dolgokhoz! Olyanoké, mint a lelki szegények, vagy mint akiket az igazságért üldöznek. Ők a kegyelem örökösei, azok, akiknek nincsen semmijük, és ezért hihetetlenül gazdaggá tudja tenni őket az Isten!
Feje tetejére állítja ezzel a korabeli logikát és értékrendet Jézus- teszi ezt azzal a szabadsággal, ahogyan csak Isten Fia tehette azt! Azé az Isten országa, aki emberileg esélytelen, aki nem érdemli meg, akinek nincs mivel megszereznie vagy kiérdemelnie a jogot hozzá…
A kisgyermek aztán igazán az, aki nem rendelkezik semmivel. Mindent kap. Tanít ez minket a kegyelemről, és arról, mennyire nem számít semmi Isten országa szempontjából érdemként mindabból, amit cselekszünk- akár a legjobb szándékból is!
b) „… aki nem úgy fogadja, mint…”
Jézus bővíti a tanítását, és egészen követendő példaként állítja a kisgyermekeket a tanítványok elé. Éles és kemény szavak ezek: aki nem úgy fogadja, semmiképpen nem megy be abba… Talán a legégetőbb kérdés ez számunkra: miben példa itt a kisgyermek Jézus szerint? Talán abban az ártatlanságban, amit gyermeki ártatlanságnak, tiszta szívűségnek nevezünk? Esetleg az egyszerűségben, szinte együgyűségben rejlik a lényeg? A történet összefüggéseinek fényében azt gondolom, hogy egyrészt arról a totális függésről van szó, ahogyan a kisgyermek függ szüleitől. Azé az Isten országa, aki felismeri ezt a függést mennyei édes Atyjától, aki beismeri és bevallja, mennyire szüksége van az Atyára! Mennyire szüksége van Isten országára, mennyire szükséges a részévé lenni és kapcsolódni hozzá! Másrészt a kisgyermek elhiszi azt, amit a felnőttek mondanak neki. Elhiszi, elfogadja, és befogadja igazságként azt, amit a bizalmas személy mond. Ebben az „úgy fogadja, mint”-ben benne rejlik ez a totális elfogadás, rácsodálkozás, és az, hogy ez tényleg úgy van, ha Ő, Jézus mondja! A gyermek teljes bizalommal él a feléje áramló szeretettel, és elfogadja azt. A gyermek természetesnek találja a felé irányuló szeretetet, és így tudja el is fogadni azt.
c) ölelés, kézrátétel, áldás
És végül még egy fontos elem: az „úgy fogadja, mint…”-ben benne van az is, hogy Jézus ölelésébe kerülnek ezek a kisgyermekek, és Ő megáldja őket! Isten országába Jézus ölelésén keresztül lehet jutni! Nélküle, az Ő közelsége, a belé vetett bizalom és hit nélkül nincs út Isten országába, rajta keresztül viszont van. És ez az örömhír.
Egy kisgyermeknek különösen nagy szüksége van az érintésre, a simogatásra, az ölelésre. És Jézus így is kifejezi feléjük a szeretetét. Azt adja nekik, amire leginkább szükségük van. Ez Isten országa: ahol azt kapjuk, amire leginkább szükségünk van! Ahol betöltetnek hiányaink, és ahol azt érezhetjük, az életünk értelmet nyer, célba találtunk. Isten országának tagjaként lehet teljes az Istennel való kapcsolatunk, és állhatnak helyre az emberi kapcsolatok is.
Jézus ölébe veszi a gyermekeket, kezét fejükre teszi, megáldja őket, és ezzel kifejezi az Atya szerelmét, amely (ahogy Ravasz László fogalmaz) birtokba veszi és a szeretet kibeszélhetetlen gazdagságában részesíti azt az embert, akit a maga számára teremtett.
III. Tanulságként…
Gyönyörű kép áll előttünk, nagy tanulság, amelyet elfogadhatunk, befogadhatunk mindnyájan. Szeretném végül megosztani veletek azt az öt területet, ahol útmutatás kaphatunk, életünkre; azokat a konkrét útmutatásokat, amiket velem tanított Isten ezen az Igén keresztül:
Ámen!
Thoma László

Befejezetlen a történet, amit felolvastam. A váratlan, szinte félbeszakított befejezés hiányérzetet kelt. A feltámadás története egy új kezdet története, de mindannyian érezzük, hogy mintha ez az új kezdet itt nem tudna kibontakozni. Elhangzik az örömhír ("Feltámadt, nincsen itt."), de mintha nem hozna átütő sikert: az asszonyok "senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek." A feltámadt Jézus nem jelenik meg.  Ez Márk evangéliumának a vége, mert a következő versek (9-20), amint Bibliánk lábjegyzetben közli is, a legrégebbi kéziratokban nem találhatók. Éppen az idecsatolásuk magyarázata, hogy a korabeli olvasók is érezték, mintha valami hiányozna. Két magyarázat létezik erre a bibliatudósok között. Az egyik tábor szerint vagy elveszett az eredeti befejezés, vagy esetleg valami ok miatt (betegség, halál, stb.) Márk nem tudta megírni ezt a részt. De az egész mű logikus következménye az lett volna, hogy Márk - a többi evangélistához hasonlóan - elbeszéli Jézus megjelenését, hiszen Jézus ígéretet tett a tanítványoknak arra, hogy találkozni fog velük Galileában. A magyarázók egy másik csoportja szerint azonban Márk tudatosan hagyta befejezetlenül a Jézus Krisztusról, Isten Fiáról szóló evangéliumot. Azért hagyja az asszonyok kudarcát az utolsó szónak - és ezzel bizonytalannak mutatja az evangélium ügyének jövőjét -, hogy az olvasóra helyezze annak a felelősségét, hogy továbbmondja az örömhírt. Meghív minket a történetbe, hogy legyünk annak folytatói, hordozói, továbbadói; a feltámadás, egy egészen új kezdet hírvivői. Beszéljük el, adjuk tovább, hogy a názáreti Jézus, aki meghalt a kereszten, Isten Fia, szabadító és megváltó. Ő feltámadt, él, uralkodik, előttünk jár, és kész velünk találkozni, és újat kezdeni.
Akár ez volt Márk közvetlen szándéka a váratlan befejezéssel, akár nem (mert elveszett, vagy nem készült el a befejezés), az evangélista célja egyértelmű: Jézus Krisztus feltámadása új kezdetet jelent. A következő módon szeretném ezt közel hozni ma: 1. Az új kezdet körülményei, 2. Az új kezdet tartalma, 3. Az új kezdet horizontja és jelentősége, 4. Hogyan lesz a miénk, és hogyan hat ránk az új kezdet?
I. Az új kezdet körülményei
Ha azt tartjuk szem előtt, hogy Márk evangélista hite szerint az egész világtörténelem legcsodálatosabb történetét beszéli el, ami meggyőződése szerint az az esemény, ami mindent megfordít és új fénybe állít, a leírás hétköznapisága bámulatra méltó. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy magát az eseményt, a csodát, a feltámadást nem is írja le (amint egyik evangélista sem, hiszen senki sem volt jelen szemtanúként), csak annak következményeiről, körülményeiről tud beszámolni. Mindenesetre fontos hangsúlyoznunk, hogy ha valaki tendenciózusan azért ír, hogy - fogalmazzunk így - egy új vallási mozgalmat alapozzon meg, egészen biztosan nem úgy tesz, mint Márk (vagy a többi evangélista). Akkor csodás, legendás elemek, bátor, hősies kiállások, az első követők a majd nyomukba lépőket örökké lelkesítő tettei rajzolják meg a képet. Itt azonban valami egészen mással találkozunk. Az asszonyok a kötelesség (megkenés) elvégzésére készülnek; beszélgetnek a kő elhengerítésének problémájáról; találkoznak egy ifjúval, aki bejelenti, hogy Jézus feltámadt; majd félve elfutnak. Semmi hősiesség, semmi legenda-szerű. Valójában - bár Jézus háromszor is beszélt arról, hogy keresztre fogják feszíteni, majd fel fog támadni - ezen a reggelen semmi sem mutat arra, hogy bárki számolt ezzel. Az asszonyok egyedül mennek, hogy elvégezzék a holttest elmaradt megkenését, és tanítványnak - férfinak, aki segíthetne talán kinyitni a barlangsírt - nyoma sincs. Ebben a mindennapiban, gyászosban, sőt, ha Jézus korábbi szavaira tekintünk, abszolút hitetlen kontextusban születik meg az új kezdet, amire a követ szava mutat: "Feltámadt, nincsen itt."
Foglaljuk röviden össze, hogy mi a kettős jelentősége ennek! Először, amint már említettem, ha Márk kitalál egy történetet Jézus feltámadásáról, annak befogadásáról és továbbadásáról, egy új mozgalom kezdetéről, az biztos, hogy nem így hangzik. A valószínűtlenség így a történeti hitelesség felé mutat. Így kellett lennie - mert ilyet senki ki nem talált volna. Másodszor azt látjuk, hogy Istennek nincs szüksége emberi kiszínezésre. Az ő evangéliuma, az új kezdet nagy csodája önmagában megáll. Továbbá a hétköznapokban, a mindennaposban ragyog fel. Hasonlóan ehhez - a gyászban. A betegágy mellett.  Szerelmi, párkapcsolati vagy éppen szakmai kudarcban. Az elvarratlan, értetlen, "befejezetlen" helyzetben. Mindez nem hogy nem ellensége az új kezdetnek, hanem éppen lehetősége. Mert lehetőség ott adatik, ahol emberileg nem adatik és nem várt. Egyszer csak a szívben felfakad a bizonyosság: "Feltámadt, nincsen itt." Azaz Jézus él, és most valami egészen más készül, mint amit eddig láttam, értettem. Mély belső bizonyosság árad szét a szívben. Olyan egyszerűen, közvetlenül, mint az ifjú szavai…
II. Az új kezdet tartalma
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mk 15,34) - kiáltott fel Jézus a kereszten. Majd kilehelte a lelkét, és ezzel együtt elhangzott a római százados hitvallása: "Bizony, ez az ember Isten Fia volt!"  (v.39) Ugyanakkor, még ha láttuk is múlt héten ennek jelentőségét és gazdag áldását, a kérdés mindvégig velünk marad: mi történt Jézussal? És vajon vége lehet-e itt a Márk által elbeszélt történetnek, az Isten Fia evangéliumának? És mit higgyünk Jézus azon kijelentéseiről, amiben azt mondta, hogy feltámad? Még ha hisszük is, hogy Jézus kereszthalála helyettes áldozat a mi bűneinkért, a halott Jézus mégis vereséget jelent, hiszen a halál hatalma erősebbnek bizonyult nála, valamint az a hite, hogy feltámad, hiábavalónak bizonyul. Hogy ezt mennyire így gondolták Jézus követői is, az egyértelmű Pál apostol szavaiban: "Ha … Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is." Éppen ezért a feltámadás, az új kezdet először is azt mutatja meg, hogy Jézus valóban az Isten Fia, hogy szenvedése és halála valóban nem értelmetlen és véletlen, valamint mindaz, amit mondott igaz. Másképpen mondva a feltámasztásban az Atya igazolta a Fiát, Jézust, és mindaz, amit ő tett és mondott éppen ennek az új kezdetnek a fényében lett valósággá. A feltámasztás ugyanolyan elsöprő erővel igazolja Jézus életét, tanítását, halálát, mint amilyen elsöprő erővel mindezt megsemmisítené, ha nem támadt volna fel. Ez tehát a sarokkő; ezen áll vagy bukik minden. A feltámadás visszafelé mindent érvényesít, amit Jézus mondott vagy tett.
A fentiekből fakad az új kezdet a tanítványokra vonatkozó tartalma is, hiszen Jézus feltámadása az, ami az ő életükre, tetteikre és szavaikra is vonatkozik - visszamenőleg. Mert figyeljétek, mit üzen Jézus - az angyalon keresztül - a tanítványoknak: "menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyek Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek." Luther Márton rámutat, hogy Jézus valójában hitehagyóknak, árulóknak, semmirekellőknek kellett volna hogy nevezze őket. Ha valamit Jézusnak üzennie kellett volna, ha egyáltalán szóba áll velük, az az, hogy gyászosan leszerepeltek, mélyen csalódott bennük, és semmi esélyét sem látja annak, hogy ez változik; jobban teszik, ha soha többé nem kerülnek a szeme elé. Ehelyett: előttetek megyek Galileába, és ott újra találkozunk. Luther Márton mondja, hogy "az az üzenet, amit az asszonyok által küld nekik Jézus a tiszta kegyelem és irgalom szava, amint azt később az apostolok mélyen át is élték, és amit mi is átélünk, amikor bemocskolnak bennünket bűneink, valamint kísértések és kárhoztatás vesz körül." (Luther: A Sermon on Christ's Resurrection, Mark 16:1-8. http://www.lectionarycentral.com/easter/LutherGospel2.html) A feltámadás tehát visszamenőleg igazolta Jézust, valamint lehetővé teszi, hogy ezáltal visszamenőleg minden kudarcot, árulást, nyomorúságot eltörölve új kezdődjön a tanítványok életében - akkor is, ma is. Az új kezdet lehetősége tiszta kegyelem és irgalom, ami a megnyomorodott, lelkiismeret furdalástól terhelt, szégyenkező és rettegő ember szívébe hihetetlen felszabadulást és szabadságot hoz. Amikor a tanítványok a legmélyebben vannak, Jézus gyógyító találkozásra hívja őket. A feltámadás, az új kezdet erői a megbocsátáson keresztül átformálják a jelent és a jövőt. Milyen mértékben?
III. Az új kezdet horizontja és jelentősége
Mi a fent említett átformálódása a jelennek, és milyen perspektívát jelent a feltámadásból fakadó új kezdet a jövőre nézve? Mi a jelentősége annak, ha életünk kapcsolódik a feltámadt Jézus Krisztushoz, azaz ha a feltámadás erői elérnek Jézusban bennünket?
A hét első napja, amelyen Jézus feltámadt, a keresztények számára nem pusztán egy különleges vasárnap (vasárnap, hiszen a hetedik nap a szombat volt). Az a nap nemcsak annak a hétnek az első napja, de az első napja, az előíze, a kezdete annak, amit a Biblia úgy nevez, hogy új ég és új föld. Jézus feltámadása nem csak annyi, hogy Isten igazolta az ő Fiát, és ezzel a történetnek vége. Sőt, Isten szabadító és megváltó történetének ez bizonyos értelemben kezdete; ahogyan Pál apostol írja, ő "az elhunytak zsengéje". A zsenge a földből először kibújó hajtás, amit követ a többi, követ a szárba szökkenés, a virágzás, a termésadás. Ilyen a feltámadt Jézus Krisztusban az új kezdet. Egyénileg is, és az egész világ tekintetében is igaz, hogy amire az egyszerű mondat mutat - "feltámadt, nincsen itt"  - az minden megújulásának, minden meggyógyulásának, minden átváltozásának a kezdete. Ha valaki eggyé lett Jézus Krisztussal, övé mindez, ígéret szerint részese lett ennek az új és tökéletes világnak. Az új kezdet horizontja tehát az egész világ újjáteremtése - aminek magja, lelki valósága Jézus és a Szentlélek által benned él!
A jelentősége pedig, először a negatív oldalról, a következő: "Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk" - olvastuk Pálnál. Azaz ránk vetítve is igaz, hogy ha Krisztus nem támadt fel, ha számunkra nem valami egészen új kezdete, ha semmit nem ragadunk meg abból, ami a feltámadás horizontja, akkor teljesen felesleges, nyomorúságos a hitünk. Másképpen fogalmazva, ha neked a Jézusban való hit csak a jelenre, ez életre vonatkozik, ha a legfontosabb kérdéseid, hogy itt milyen áldás ér, milyen segítséget kapsz, hogyan gyógyul a lelked, miben lesz könnyebb a gyermeknevelés, hogyan lesz párod vagy rendeződik a párkapcsolatod - akkor az nyomorúságos hit. Mégpedig azért, mert csalódni fogsz, hiszen a Krisztussal való új kezdetben benne van sok-sok áldás itt, de nincs benne az, hogy minden úgy lesz, ahogyan te szeretnéd vagy álmodod. Ennek az új kezdetnek az a jelentősége, az egyik legszebb jelentősége, hogy felismered, hogy nem csak ez az életed van. Sőt, éppen azért, mert tudod, hogy egy egészen új és tökéletes élet vár rád, valamint Isten az egész világot újjá teszi egy nap, ebből nyersz vigasztalást számos dologban, amelyben itt nem látsz változást. Minden nehézség, fájdalom, tehetetlenség, veszteség egy ponttá válik egy olyan hatalmas történetben, amelyben már most tudod, hogy egy nap megoldódik. Sőt, úgy oldódik meg, hogy ami most veszteség és fájdalom, az azon a napon, titokzatos módon, gazdagság forrásává lesz.
Joni Eareckson Tada nevét többen ismerik könyveiből. Joni 17 éves volt, amikor egy végzetes fejesugrás következtében mind a négy végtagjára lebénult. Elbeszéli küzdelmeit, harcát, megbékélését és Istentől kapott küldetését. Egy alkalommal egy konferencián vett részt, ahol az igehirdető arra hívta a résztvevőket, hogy térdeljenek le és imádkozzanak. Mindenki így tett, kivéve Jonit, aki kerekesszékben ült. Amikor ezt látta, sírni kezdett. De nem az önsajnálat és a szomorúság könnyei voltak ezek, hanem annak az örömnek a könnyei, ami elé jött, amikor látta, hogy több száz ember térdre borul Isten előtt. Gyönyörűnek látta ezt, mennyei képnek. Majd így folytatja: "Amint ott ültem, az jutott az eszembe, hogy a mennyben én is szabad leszek ugrálni, táncolni, rugdosni, aerobikozni. És … még mielőtt a vendégeket behívják a Bárány Menyegzőjének ünnepi asztalához, az első, amit megteszek a feltámadt lábaimmal az lesz, hogy hálából térdeimre borulok. Szótlanul fogok térdelni Jézus lábainál." (In: Keller, King's Cross, 223) Ez az új kezdet horizontja és jelentősége!
IV. Az új kezdet belépése és hatása életünkre
Az új kezdet valósága, hangsúlyozom valósága, megszületik bennünk, amikor Jézus Krisztust életünk Urának, megváltójának fogadjuk be. A Szentlélek által Krisztus feltámadásának erejében részesedünk, ez az új élet, a keresztény élet.
Ugyanakkor az új kezdet bizonyossága egyre jobban át kell hogy járjon bennünket. Ennek módjáról - ismét - Luther Márton gondolatait szeretném ismertetni. Luther figyelmeztet arra, hogy a hit nem azonos sem az érzéseinkkel, sem az értelmünkkel, és ezt különösen fontos magunk előtt tartani, amikor az új kezdet valóságát kívánjuk magunkhoz ragadni, amikor azt szeretnénk, hogy a feltámadás nagy dicsősége átformálja azt, ahogy a jelenben gondolkozunk, cselekszünk. Az érzéseink nem segítenek abban, hogy az eljövendő új kezdet fényében hordozzuk azt, ami nehéz és fájdalmas; de az értelmünk sem lesz szövetségesünk ebben, hiszen milyen racionalitás tudna meggyőzni az új világról. Ha nem az érzéseinkbe és nem az értelmünkbe kapaszkodik, akkor mit tesz a hit? A hit feladata, hogy Isten Igéjéhez ragaszkodjon, és teljesen alárendelje magát az Igének, azaz Jézus kijelentésének. Kapaszkodjon bele a Bibliába, írja be azt a szívébe.  Miközben érzem, tapasztalom, hogy még mindig a bűn és halál hatalmának vagyok alárendelve, a hit arra vezet, hogy elfogadjam az Igét, és egyre inkább egyesítsem a szívem Krisztussal. "Nos"  - mondja Luther - "ha a szív ragaszkodik az Igéhez, az értelem követni fogja; és ha az értelem követi, akkor minden más is követni fogja, a vágy, a szeretet és minden, ami az emberben van." (Luther: A Sermon on Christ's Resurrection, Mark 16:1-8. http://www.lectionarycentral.com/easter/LutherGospel2.html) Először tehát gyakorolnunk kell magunkat abban, hogy mind az érzéseink, mind az értelmünk által keltett kételyekkel szemben újra és újra visszatérjünk az Igéhez, és hitben magunkhoz öleljük. Ez nyilvánvalóan nem más, mint az imádság harca. Azért beszélek harcról, mert a feltámadott Jézusba és az örök életbe belekapaszkodni a küzdelmek idején egyáltalán nem megy könnyen, magától értetődően. Ezen a ponton említem Luther Márton másik eligazító gondolatát, amelyet úgy summázok, hogy légy türelmes magadhoz. Az új kezdet e valósága úgy járja át az embert, mondja, amint Jézus példázatában a kovász megkeleszti a lisztet (Mt 13,3). "Bár a dagasztás már elkezdődött, a tészta még nem kelt meg egészen. Így van ez itt is. Bár a szív ragaszkodik a hithez, hogy a halál és pokol legyőzetett, a kovász még nem dolgozta át egészen. Mert  ez a hit át kell hogy járja, át kell hogy itassa a test minden részét, ameddig minden megkel, azaz tisztává lesz, és semmi más nem marad, csak a tiszta hit. (Luther: A Sermon on Christ's Resurrection, Mark 16:1-8. http://www.lectionarycentral.com/easter/LutherGospel2.html) Szítsa hát ez fel bennünk a vágyat, hogy az az új kezdet, amit Jézus Krisztusban öleltünk magunkhoz, egyre erősebben, egyre hatalmasabban átjárjon bennünket! Vágyjunk így Igéjére, éljünk ezzel a gyülekezet közösségében, hordozzuk egymás terheit, és erősödjünk az úrvacsorai közösség által! ÁMEN!

"Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig." Vajon milyen lehetett? Fényes nappal elsötétedik. De nem néhány percre, mint napfogyatkozáskor, hanem három órán keresztül tartott a sötétség. Megmagyarázhatatlan jelenség. Jézus haldoklik a kereszten. Vajon mit éreztek az emberek? Féltek, borzongtak? Megijedtek, menekültek? Teljes sötétség kívül… és közben teljes sötétség, lelki értelemben, Jézus körül: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Semmit nem lát, nem él meg az Atya szeretetéből, vezetéséből, közelségéből - azaz világosságából. Sűrű, áthatolhatatlan sötétség ül meg Jézus Krisztus kereszthalálának történetén. Vajon mit hordoz? Mi a jelentősége? Mit takar? Mi a sötétség titka?
Jézus halálának leírása az evangélium csúcspontja. Itt ragyog fel, itt lesz világossá mindaz, amiért Márk ír, sőt, amiért Jézus eljött. A félelmetes, áthatolhatatlan sötétség az isteni világosságot és ragyogást rejti. Aki előtt lelepleződik a sötétség titka, arra felragyog az isteni világosság. Úgy, mint a római századosra, aki kimondja a felfoghatatlant: "Bizony, ez az ember Isten Fia volt!" Lássuk hát először, hogy mi a sötétség értelme és jelentése. Másodszor, tekintsünk bele a Jézust körülvevő sötétség gazdag következményébe. Harmadszor, vizsgáljuk meg, hogyan ragyoghat ránk a világosság, amit a sötétség rejt.
I. A sötétség értelme és jelentése
Ami számunkra egy - hihető, vagy kevésbé hihető - természeti jelenség, az a korabeli zsidó emberek számára sokkal több. Jól ismerik azt az eseményt, és azokat a prófétai kijelentéseket, amelyek alapján a nappali sötétség Isten ítéletének a jele. Izrael Egyiptomból való szabadulását, a kivonulás éjszakáját és az elsőszülöttek elpusztítását megelőző utolsó csapás Egyiptom földjére három napos sötétséget borított. Száz évekkel később Ézsaiás így szól Babilon ellen az Úr nevében: "Jön már az Úr napja kegyetlenül, féktelen, izzó haraggal. Pusztává teszi a földet, kipusztítja róla a vétkeseket. Az ég csillagai és csillagzatai nem ragyogtatják világosságukat. Sötét lesz a fölkelő nap, nem fénylik a hold világossága. Megbüntetem a világ gonoszságát, a bűnösök bűnét." (Ézs 13, 9-11) Ámos próféta pedig így ír a napról, amikor Isten megítéli mindazokat, akik kíméletlenül elnyomják népük, Izrael szegényeit: "Azon a napon - így szól az én Uram, az Úr - naplementét idézek elő délben, és sötétségbe borítom a földet fényes nappal." (Ám 8, 9; vö. még: 5Móz 28,29; Jer 15,9) Az ítélet súlya irányvesztést, elerőtlenedést, széthullást okoz. Aki teljes sötétségben van, az támolyog, bolyong, tapogatódzik; egy idő után elveszti realitás- és időérzékét. Fizikai kép beszél a lelki valóságról: aki elveszti Isten világosságát, saját sötétségébe zuhan. Ez mind-mind benne van az ítéletben, és ezek a gondolatok erősen élnek a korabeli zsidó emberekben akkor, amikor Jézus halálakor sötétség borult a földre.
De vajon milyen ítélet zajlik? Kire haragszik Isten? Ézsaiás szavait használva milyen vétkeseket büntet, kiknek az ítélete történik, kiket pusztít ki a földről? Kétszeres választ kell adnunk a kérdésre. Egyrészt, az ég elsötétedése és mindaz, ami ezzel jár, a nép, a nagyobb közösség, akár az emberiség ítéletét jelzik. A kozmikus jelek arról beszélnek, hogy Isten alapvetően megrendíti a fennállót, megítéli a régit, és valami egészen újat kezd. Igen, amikor elsötétedik az ég Jézus keresztje körül, az egész emberiség ítélete zajlik. És ugyanakkor mégis csak egy ember szenved, egy ember pusztul el, egy ember múlik ki a világból (ill. vele együtt három). A fizikai sötétség Isten ítéletét jelzi a világ felett, és mindeközben egy valakire mondhatjuk csak, hogy Isten ítélete alatt van: Jézus a Krisztus. És hogy mi ez az ítélet, mi ennek sötétsége, abba Jézus kiáltása által tekinthetünk bele mélyebben.
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  Az Isten-nélküliség benső sötétsége a külső elsötétedés párhuzama. Jézus, a 22. zsoltár szavaival, én Istenemnek szólítja az Atyát. Emlékeztet ez a szövetséges kapcsolatra, amelyben Isten azt mondja, hogy ti az én népem, én pedig a ti Istenetek leszek. De most az, aki azt ígérte, hogy "én Istenem" lesz, nincs sehol. Jézus kiáltásában benne van az elhagyottság fájdalma, iszonyata. Próbáljunk egy kicsit beleérezni az elhagyatottságba. Van, amikor azért érezzük magunkat elhagyottnak, mert valaki magunkra hagyott: akár a halál ragadta el, akár hűtlensége szakította el tőlünk. Az is lehet, hogy - már látjuk - saját hibánkból eredő konfliktus miatt maradtunk magunkra. Ugyanakkor van, hogy nem megfogható az elhagyatottság érzése. Van, hogy egyszerűen csak "ránk száll," ránk telepszik, elborít. Azt is tudjuk, hogy minél közelebb volt hozzánk valaki, annál erősebben sújt, ha elhagy bennünket. Szinte elképzelhetetlen a fájdalom, a veszteség, ha valaki, akit a legjobban szeretünk, egyszer csak azt mondja, hogy nem akarlak látni többet, nincs közöm hozzád, kiléptem az életedből. Jézust elhagyták a tanítványai, kitaszította népe, de amit ebben a kiáltásban megfogalmaz sokkal súlyosabb ennél. A legfájdalmasabb számára annak eltávozása, akivel a legmélyebb szeretetkapcsolatban volt, és az az Atya. Nehéz ebbe beleéreznünk, vajon mit is jelentett Jézus tapasztalatában az Atyával való folyamatos közösség. De ebben élte meg, hogy szeretve volt, biztonságban volt, engedelmes volt, célja volt, tudta, hogy kicsoda… és ezt mind beborította a sötétség, ami elválasztotta őt az Atyától.
De tovább kell mennünk a sötétség titkának megértésében, megsejtésében, mert éppen ezen a ponton fenyeget minket a teljes céltévesztés. Amikor valaki elkezdi megsejteni, hogy min ment keresztül Jézus az ítéletben, a sötétségben, elindulhat a világosság felé, vagy végleg beleragadhat egy másféle sötétségbe. Mi ez? A romantikus borzongás, nevezzük így, a Jézus feletti sajnálkozás, a Jézus iránti megindulás. Ennél rosszabb nem is történhet velünk. Miért? Mert ha meghatódunk Jézuson, akit az Atyától elválaszt a sötétség, ha a szánalom érzései támadnak fel bennünk, sőt, ha még - persze csak titokban - örülünk is annak, vagy akár büszkék is vagyunk arra, hogy micsoda vallásos indulataink támadtak, éppen a lényeget veszítjük el. Éppen azt nem halljuk, értjük, látjuk meg, amit az Atya nekünk válaszol, amikor Jézus felkiált: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  - És az Atya válasza: érted hagytam el. Miért? Érted. Miért? Helyetted. Helyetted, érted, miattad van rajta ítéletem; miattad haragszom, és helyetted őt ítélem, hogy érted legyen mindaz, amit ő testében-lelkében, a teljes sötétség idején elhordoz. Ez a sötétség értelme és jelentése.
II. A sötétség gazdag és áldott következménye
Másodszor tekintsünk bele a Jézust körülvevő sötétség gazdag következményébe. Hogyan, miben ragyog fel a világosság abban, hogy az Atya őt ítéli el, őt hagyja el, őrá mond nemet értünk és miattunk? Ezt a következő, a sötétség beálltához hasonlóan szintén Isten által előidézett jel mondja el. Amikor Jézus kilehelte a lelkét, "a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt."  Ez az isteni tett mondja el, mi az eredménye, a következménye, az áldása annak, hogy Jézus elhordozta az ítélet sötétségét.
A templom legbelső, legszentebb részén - az ún. Szentek Szentjében - volt a szövetség ládája, amely tetején kifaragott kérubok voltak Isten dicsőségének a trónusa. Isten azt ígérte, hogy ezen a helyen fog népe között lakozni - miközben soha semmi kézzel épített ház be nem fogadhatja, magába nem zárhatja. Mégis, az ószövetségi hitvallás szerint ott lakott Isten dicsősége, a szent és tökéletes Isten jelenléte. Ugyanakkor Istennek ebbe a közvetlen jelenlétébe nem volt bejárása a népnek; sőt, csak egyetlen egy ember, a főpap, egy évben egyetlen egy napon, a bűnért való nagy engesztelés napján léphetett be oda. És akkor is mindig kérdés volt - és valóban kérdés volt, ameddig Isten népe ismerte Isten szentségét! -, hogy amikor a főpap belép a Szentek Szentjébe bemutatni a nagy engesztelő áldozatot, vajon ki is fog-e jönni onnan - élve. Mert Isten szentsége és dicsősége, Isten világossága és ragyogása nem játék; hiszen, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk, "a mi Istenünk emésztő tűz." (Zsid 12,29) Ezt a legszentebb helyet választotta el a kárpit a templom másik részétől. A kárpit, a vastag függöny tehát mindig arra emlékeztetett, hogy nincs szabad út, nincs magától értetődő út a szent Isten jelenlétébe. Mindig emlékeztetett arra, hogy a bűnök elválasztanak tőle; az áldozati rendszer is mindig ezt szemléltette, ezt hirdette, hogy egyedül csak Isten kegyelméből élhet népe békességben, de ez nem magától értetődő.
És amikor Jézus kileheli a lelkét, amikor a sötétség teljessé lesz, amikor az ítélet totálisan lesújt az ártatlan Jézusra, abban a pillanatban Isten széttépi a kárpitot. Leleplezi magát? Megmutatja magát? Félreteszi az akadályt? Szentségét, dicsőségét nem félti már? Igen. Illetve eddig sem magáért volt féltékeny, hanem miattunk, hiszen tudta, hogy ember nem állhat meg előtte. De mi történt most? Mi történt a sötétségben, a fizikaiban, a Jézus által megéltben? Valami végleg megváltozott. Valami végleg lelepleződött. Valami napfényre került. Igen, az isteni dicsőség, az isteni jelenlét,  felnyílt számunkra.  A ragyogó szentség, a szerető Isten Fiát áldozza, hogy szívét megnyissa. Mostantól az isteni dicsőség nyitott, vár minket, és mi szabadok vagyunk oda belépni. Micsoda lehetőség, micsoda meghívás, micsoda ajándék! Nincs már templom, nincs áldozat, nincs közvetítő, nincs papság. A Zsidókhoz írt levél szerzője így vonja le a következtetést: "Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által , azon az új és élő úton, amit ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által … járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel."
Mi tehát az ajándék, a következmény? Annak a bizonyossága, hogy szabad utunk van Isten jelenlétébe, Isten közelségébe. Ez azt a bizonyosságot jelenti, hogy nincs olyan helyzet, amikor azt mondhatnám, hogy "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"  Természetesen körbevehetnek roskasztó körülmények, érthetetlen fájdalmak; természetesen megélhetjük, átélhetjük, hogy magunkra maradtunk, és a lelkünk is súghatja, hogy még Isten is elhagyott. De ez nincs így. Igen, érezhetjük, hogy így van, de ő arról biztosít, hogy nem így van; az érzéseid becsapnak. Az egyik alapvető leckéje a keresztény embernek, hogy megtanulja, az evangélium igazsága nagyobb, mint a pillanatnyi lelkiállapota. Az evangélium igazsága, a neked, érted megnyílt isteni szeretet és ragyogás mindig valóságosabb, mint hogy a lelkedben éppen napfény ragyog, homály dereng, vagy éppen sötétség uralkodik.  Hiszen hogyan és miért hagyna el, fordulna el tőlünk az, aki annyira szeret, akinek annyira fontos a velünk-lét, hogy saját Fiát áldozza ezért? Éppen ezért akármilyen bűnök által megtépázva és szégyenkezve, akármilyen roskasztó terhek alatt, akármilyen helyzetben is mindig szabad utunk van az Atyához Jézus Krisztuson keresztül. Ahogyan a közelmúltban megfogalmazta valaki, van egy olyan otthonod, ahol mindig várnak. Van egy olyan kitárt ajtó, amely mindig nyitva van számodra. Van valaki, aki mindig és mindennél jobban vár, és ez nem más, mint a világ teremtője, a mindenható Úr, aki irántunk való irgalommal, szeretettel megnyitotta magát előttünk, számunkra. A borzalmas sötétség volt az ára, hogy nekünk mindig elérhető legyen szerető világossága
III. Hogyan ragyoghat fel ránk a világosság, amit a sötétség rejt?
Márk evangélista meglepő választ ad erre a kérdésre, amikor elbeszéli a Jézust kivégző katonák századosának a reakcióját: "Amikor a százados, aki vele szemben állt, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: 'Bizony, ez az ember Isten Fia volt!'" Ez a mondat a teljes világosság látása, az Isten világosságában való fürdőzés bizonyítéka. Az egész evangélium erre a hitvallásra mutatott, minden ide irányult, minden itt fut össze és itt nyeri el az értelmét, amikor valaki megvallja: a názáreti Jézus, a kereszten kivégzett, a sötétség által elborított - Isten Fia! Miért mondom ezt?
Márk evangéliumában a római százados az első ember, aki megfogalmazza, hogy kicsoda valójában Jézus.  Eddig csak az Atya mondta ki, hogy "te vagy az én szeretett fiam" (1,11), valamint a démoni erők ismerték fel, hogy ő Isten Fia, azaz maga is Isten (1,34; 3,11). De ember még nem mondta ki ezt az állítást, pedig Márk azért írja az evangéliumot, hogy mindenki megismerje Jézust, az Isten Fiát (1,1). Péter megvallotta, hogy ő a Krisztus, a Messiás, az utolsó idők királya, de ez nem járt együtt azzal a felismeréssel, hogy ő Isten Fia. A római százados mondja ki a hitvallást.
A legvalószínűtlenebb ember, a legvalószínűtlenebb helyen. Nem a tanítványok, akik semmit sem értenek, akik vakok. Nem, akik közel állnak hozzá. Nem valaki Izraelből, Isten népéből. Hanem egy katona, egy pogány ember, akit Jeruzsálembe rendeltek szolgálatra, és megbíztak a kivégzés végrehajtásával. Ami persze nem volt különösebben nagy ügy egy római katonának. És ez az ember végignézi Jézus halálát. És amikor vége Jézus agóniájának, amikor hangos kiáltással kileheli a lelkét - meglátja az Isten Fiát. Hogyan lehetséges ez?
Ez az ember számos ember kimúlását végig nézte már. Sőt, számos ember halálában volt részes. Brutális, kemény, a vér látványához szokott. Mit láthatott? Megrendítette, hogy elsötétült az ég? Biztosan. Megérzett valamit Jézus kiáltásából? Igen. De ez még nem magyarázat. És Márk nem is mond el többet. Egy utolsó nagy kiáltás, Jézus kileheli a lelkét - és a százados szívében felragyog a világosság. Így nem halnak meg az emberek. Itt van valami különleges, valami megfoghatatlan. Ebben az emberben valami vonz. Ez sokkal több, mint bárki más. De hogy miért? Nem kell találgatnunk, nem kell magyarázatot keresnünk. Elég, ha levonjuk a következtetéseket.
Nincs olyan ember, aki túlzottan távol lenne Jézustól ahhoz, hogy felismerje benne Isten Fiát. Ha valaki meg akarja ismerni őt, bele kell tekinteni a sötétségbe. Az ítélet sötétségébe, ami Jézuson van - de ami a miénk. Ott ragyog fel a fény. Ott születik meg az élet. És ez annyira így van, hogy ha már százszor és ezerszer is beletekintettünk a sötétség titkába, az még mindig tartogat számunkra meglepetéseket, gyönyörű meglátásokat, az isteni szeretet és kegyelem világosságát. Járja hát át a szívünket az evangélium ragyogása, ami nem más, mint a sötétség titka. És legyen ez számunkra világossággá minden helyzetben, ahol a sötétség tűnik győzni. ÁMEN

Árulás. Az egyik leggyűlöletesebb, legmegvetettebb dolog. Árulók mindig vannak… az árulókat mindig felhasználják. És az árulókat utána mindig eldobják, megvetik, lenézik… Ma Jézus és az árulás történetébe tekintünk bele. Júdás története egyrészt lerágott csont: "árulkodó Júdás…". Túl sok mondanivaló nincs a kérdésről. Másrészt azonban Júdás egy nagy talány. Sokak számára kérdések, értetlenségek kapcsolódnak hozzá. Ezért először az árulás és Júdás személye, amivel foglalkozunk. Másodszor azonban túllépünk Júdáson, hiszen a történetben minden tanítvány érintett (kérdezgetik: "Talán én?"). Tegyük fel azt a nehéz kérdést, hogy vajon lehetünk-e mi árulók. Harmadszor Jézusra tekintünk az árulás fényében. Hol és hogyan áll Jézus mindezen alattomos események közepette? Tehát: 1. Az árulás és Júdás; 2. Az árulás és mi; 3. Az árulás és Jézus.
I. Az árulás és Júdás
Júdás és árulása a gondolkodó embernek gyakran vet fel kérdéseket. Egyrészt értetlenség van bennünk, másrészt valami szeretné az emberben újra és újra felmenteni Júdást. Van abban valami nehezen befogadható, hogy egy ember neve azonossá lett az „áruló” szóval. Júdás és az árulás három olyan megközelítését mutatom be, amelyek egyrészt ősrégiek, másrészt rendszeresen felbukkannak, amikor Jézus elárulásáról, haláláról, a megváltás nagy tettéről esik szó.
Az első így hangzik: ha Júdás nem árulja el Jézust, hogyan történt volna meg halála, amely – az evangéliumok szerint – Isten akarata volt? Ha Jézusnak meg kellett halnia, valakinek el kellett árulnia. Ez esetben hogyan értsük az áruló felelősségét, hiszen általa valósulhatott meg a megváltás nagy terve? A probléma, amellyel itt találkozunk, Isten mindenhatóságának és az ember felelősségének a nagy kérdése. Így jelenik meg: ha Isten akarata valósul meg mindenben, ami a világban történik, az ember nem felelős semmiért sem; lényegében csak bábu. Ha pedig az ember döntései meghatározzák a világ életét, menetét, hogyan érthetjük, hogy Isten mindenható szuverén Isten, és minden által az ő akarata valósul meg? Júdás csak bábu, és Isten eleve őt választotta a rosszra? Vagy Jézus elbukott, mert egy ember árulása megváltoztatta a dolgok menetét? Lássuk meg, hogy éppen Jézus szavai mutatnak rá arra, hogy ez a dilemma hamis: „Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” Igen, Jézusnak meg kellett halnia, de ez Júdást nem menti fel, felelősségét nem csökkenti. Visszafordulhatott volna Júdás, dönthetett volna másként, mint hogy elárulja Jézust? Igen! János evangélista leírja, hogy Jézus egy falatot ad Júdásnak, akiről tudja, hogy mire készül (Jn 13,26). Ez a barátság és szeretet gesztusa, ami – több kommentár szerint - utolsó lehetőség felkínálása Júdásnak arra, hogy forduljon vissza az árulás útjáról. Júdás azonban a sötétséget választja…
A második megközelítésben Júdást motivációi alapján kívánják jobban megérteni, esetleg felmenteni. Mi az árulás motivációja? Miért teszi ezt Júdás? A klasszikus magyarázat a pénz. János Jézus megkenetésének történetében azt is megjegyzi, hogy Júdás tolvaj volt (Jn 12,6). Vannak azonban, akik szerint ez nem elégséges magyarázat, és fennköltebb indítékot keresnek. Az evangéliumokból nyilvánvaló, hogy a tanítványok (is) arra számítottak, hogy Jézus, a Messiás, az utolsó idők királya, azzal, hogy meghirdette Isten országát, hamarosan felállítja Isten földi királyságát. Számítottak is arra, hogy ebben pozíciókat szereznek (Mk 10,35-45), és várják, hogy Jézus - az őt Jeruzsálemben Messiás-királyként fogadó tömeg élén - kirobbantja a felkelést Róma ellen. Júdás tehát csak "ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból," azaz az árulással olyan helyzetbe kívánta hozni Jézust, amikor már nem halogatható a harc. Ha pedig Jézus mégsem ezt teszi, akkor fény derül az igazságra: Jézus elárulta őket, nem igazi Messiás, és Júdás csalódott benne. Ez esetben Júdás még jót is tesz azzal, hogy a hamis Messiást kiiktatja. Júdás motivációja tehát ez elképzelés szerint az, hogy Jézus nem az általa elképzelt Jézus… és ez vezeti őt a tragédiába. Mindez azonban spekuláció… ami arra mutat, hogy Júdás személye mindig is foglalkoztatta és foglakoztatja az emberiséget. Itt kell megemlíteni egy szélsőséges, de az elmúlt években nagy szenzációt keltett, és újra népszerűsített ókori elképzelést, ami Júdást nem csak, hogy felmenti, hanem igazi hősként próbálja láttatni.
A National Geographic 2006-ban sugározta a „Júdás evangéliuma” c. adását. (A műsor ismertetését és keresztény kritikáját az Apológia Kutatóközpont által publikált előadás felhasználásával ismertetem: http://www.apologia.hu/teahaz/judas_evangeliuma_eloadasjegyzet.pdf. Minden idézet innen származik.) A dokumentumfilm a következőképpen vezeti be a témát: „Egy ősi evangélium került elő közel kétezer év után Egyiptom homoksivatagából. A történet, amelyet elmesél, alapjaiban rendítheti meg hitünket. Megrázó lehet majd sok ember számára. Egyfajta válságot okozhat: hitbeli válságot. Ez az elbeszélés feje tetejére állítja Krisztus elárulásának a történetét: az áruló itt hőssé válik, és Jézus Krisztus szervezi meg a saját kivégzését.” A Júdás evangéliumának tartalmát és jelentőségét a film alapján így foglalhatjuk össze:
„Júdás evangéliuma olyan beszélgetések feljegyzése, amelyek Jézus és Júdás között történt az utolsó vacsora előtti napokban, titokban, négyszemközt. Hiteles történet, amely sajnos csak a hivatalos egyházon kívül maradhatott fenn, mert a korai egyház egyes vezetői a sok evangélium közül csak négyet tartottak meg, és ezt a többivel együtt kidobták.” Tehát megjelenik az állandó vád arról, hogyan hallgatta el és hamisította meg az egyház a Szentírást.
„Júdás most előkerült evangéliuma azonban rehabilitálja az árulónak tartott Júdás apostolt. Valójában Júdás volt az egyetlen tanítvány, aki megértette Jézus igazi céljait. Maga Jézus kérte meg arra, hogy feljelentse, így amikor megölték, szelleme kiszabadulhatott a fizikai test rabságából. Júdás ezt vállalta, így ő lett Jézus legnagyobb tanítványa, igazi hős, aki nélkül Jézus nem végezhette volna el az üdvözítés feladatát. Júdás megítélése csak fokozatosan vált egyre negatívabbá, ami így az újszövetségi és történelmi antiszemitizmus gyökerévé vált.”
„A mai keresztényeknek nyitottnak kellene lenniük az ilyen iratok elfogadására, hiszen a korai kereszténység sem volt egységes, hanem sokféle hagyomány és sokféle evangélium is megfért benne, így a gnoszticizmus és Júdás evangéliuma is.”
Az Apológia Kutatóközpont előadása részletesen bemutatja a gnoszticizmust, annak a kereszténységgel való kapcsolatát, beszél az ún. gnosztikus evangéliumok születéséről, és arról, hogy miben térnek el a négy bibliai evangéliumtól. Most csak néhány alapvető kritikus pontot szeretnék ismertetni mindezzel kapcsolatosan:
„A NG kezdetben a szenzációs tálalás közben sok tényt elhallgatott, például hogy melyik gnosztikus csoporté volt Júdás evangéliuma (az ún. káinitáké). Pedig róluk a korai egyházatyák és a történészek sokat tudnak, és ez a háttérismeret meghatározta volna a szöveg értékelését is. Tipikus káinita tanítások például a test és lélek szembeállítása, az anyag megvetése, a Teremtő ellen lázadó bibliai alakok felmagasztalása (pl. Káin, Júdás), szexuális kicsapongások, a Krisztus pedig nem más, mint Széth, a káosz angyala...”
„A NG szakértői tárgyi tévedések sorát követték el. Például a gnosztikus csoportokat úgy állították be, mintha az egyházhoz tartoztak volna, írásaik pedig az Újszövetség részei lettek volna. A gnoszticizmus azonban már a kereszténység előtt is létezett, Krisztus megjelenésekor csak néhány csoportjuk öltött keresztény színezetet. … Az egyház már az Újszövetség lapjain küzdött ellenük (lásd Jn, 1Jn, 2Jn, Kol, 1-2Tim, Júd).”
“Júdás evangéliumának ’Jézusa’ mindenben az Újszövetség Jézusának az ellenkezője. Ami Jézus és apostolai viszonyát illeti: Jézus szerint nem tudják, kicsoda ő, viszont előre megmondja, hogy a nevével vissza fognak élni, másokat félrevezetnek és vétkeket fognak elkövetni. Ami Jézus és az apostolok istenét illeti, az apostolok istene nem az ő istene, és ő annak nem fia; az apostolok istenét kineveti, amikor hálát adnak neki az ételért, a neki szánt áldozatot megveti, és szerinte ez az isten, amely apostolaiban benne van, ingerli haragra őket ellene. Ami Jézus lényét illeti, ő túlvilági lény: Széth, a káoszt uraló angyal, aki nem lett valóságos emberré, hanem hol felnőtt, hol gyermek testruhájában jelenik meg. Ami Jézus művét illeti, nem mindenkiért jön, hanem csak azokért jött, akik mint anyagba lesüllyedt lények, visszavágynak a mennyei szférába, illetve nem bűnbocsánatot ad, hanem gnosztikus ismeretet.”
Hogy ez a korai kereszténység egyik színezete lett volt, amit a később kibontakozó egyházi hierarchia hatalmai szóval elnyomott, nehezen tartható. Júdás nem hős, hanem gyenge és tragikus ember, aki Jézus ellen fordult és ennek szörnyű következményei lettek. Amikor felismerte, hogy ártatlan vért árult el, öngyilkosságba menekült… (Mt 26,4-5)
II. Az árulás és mi
Mindezek után hangsúlyoznunk kell, hogy Márk evangélista nem kizárólag Júdásra koncentrál, sőt, mai textusunkban nem is hangzik el Júdás neve. Azt olvassuk, hogy az árulás kérdése az egész tanítványi közösséget megrendíti. A tanítványok Jézussal együtt asztalnál ülnek, azaz a barátok és bizalmasok közösségében vannak. Sőt, nem is akármilyen asztal ez, hiszen az Egyiptomból való szabadulás nagy ünnepének a vacsoráját, a páskavacsorát ünneplik. Az Isten legnagyobb szabadító tettére való emlékezés, a hálaadás és magasztalás alkalma ez az este. Ebben az összefüggésben még súlyosabb, amit Jézus váratlanul előhoz: "Bizony, mondom nektek, közületek egy, aki együtt eszik velem, el fog árulni engem." Jézus nem nevezi néven, hogy ki lesz az. Az egész társaság megrendül, és egymást kérdezgetik: "Talán én?" Nem lehet túlhangsúlyozni a helyzet drámai voltát. Mindannyian érzik, tudják, hogy Jézust ellenségesség veszi körül, és a vallási vezetők támadást intéznek ellene. Mindannyian hallották, amikor az asszony megkente Jézust a drága kenettel, Jézus egyértelműen beszélt a haláláról és temetéséről. Mindannyian nyomás alatt vannak, mindannyiukra rátelepszik a félelem és az értetlenség. Nem tudják hová tenni Jézus ismételt kijelentéseit a haláláról. És most szinte lesújt a még hihetetlenebb, rémisztőbb kijelentés: közülük lesz, aki elárulja.
Meglepő, hogy nem egymásra kezdenek mutogatni, hanem önmaguk felől bizonytalanodnak el. A kérdésben - talán én? - benne van az is, hogy szeretnék hallani a megnyugtató választ: nem, te nem. Akik Jézus követői vagyunk, érezzük a helyzet súlyát: talán én? Talán én? Talán én? … Ki fogja közülük Jézust elárulni?
Ki fogja közülünk Jézust elárulni? Ha a tizenkettes tanítványi körben ott van a gyengeség (és valójában nemcsak Júdás árulta el, hanem Péter is letagadta, hogy bármi köze lenne hozzá, ahogy hasonlóan a többi tanítvány is csak menekült és szétfutott Jézus elfogása után), akkor mi, Jézus követői hogyan találkozunk az árulás kérdésével? Két lehetőség tűnik első látásra: vagy abban élünk, hogy "talán én?" Talán én is elárulom, megtagadom egy napon? - és ennek a súlya, félelme rám nehezedik. Vagy azzal a kijelentéssel élek, hogy én soha el nem árulom. Vagy a bizonytalanságunk hatalmasodik el - de akkor hogyan lehetnénk békességben, és hogyan követhetnénk Krisztust? Vagy a magabiztosságunk, de ez esetben erősen kérdéses az önismeretünk és az alázatunk. Az egyik esetben tehát nem bízunk magunkban, és ez örökös aggodalmat jelent; a másik esetben meg túlontúl bízunk magunkban, és ez büszkeséggel, valamint mások megvetésével jár együtt. Az ilyen ember meg van arról győződve, hogy ő erős és igazi hívő.
Hamarosan együtt fogunk enni az úrvacsorai közösségben. Asztalközösségben leszünk - egymással és Jézussal. Próbáld egy pillanatra becsukni a szemedet, és magad elé képzelni a helyzetet. Úrvacsorázunk. Jézus megszólal: egy közületek elárul engem. Mi dobban a szívedben? Félelemmel összeszorul a szíved: Uram, biztos én! Vagy eltölt az öntudat: Uram, én biztos nem! Melyik a jobb? Melyik az igazabb? Melyik a jézusibb? Egyik sem! Miért? Mert mindkettő hozzáállás célt téveszt, mégpedig ugyanott: mindegyik az emberben, bennünk keresi a választ. Az egyik túl gyengének ítéli magát - és nem Jézusra és hatalmára tekint. A másik eléggé erősnek tartja magát - és szintén nem Jézusra tekint. Mert mit mond az, aki Jézusra néz, aki bizalmát belé vetette, aki bizonyos abban, hogy Jézus Krisztus őt kiválasztotta, elhívta a vele való életre, újat kezdett az életében? Én így fogalmaznám meg: nem tudom, mi vár rám az életben. Nem tudhatom, hogy mi történik a hitemmel, ha súlyos csapások érnek. Nem tudom, mit tennék, ha kínoznának vagy a családom épségével zsarolnának, hogy áruljam el Isten ügyét (amint azt számosan átélték a kommunizmus alatt, és ma is, a világ sok részén keresztény testvéreink). Nem tudom. De egyet tudok: Jézus, akinek kezében és hatalmában van az egész életem, meg tud tartani az igaz hitben. És bízom benne, hogy elégséges erőt ad ahhoz, hogy soha meg nem tagadjam, soha el ne áruljam őt. Benne bízom - nem magamban bízom; de nem is azzal vagyok elfoglalva, hogy magamban kételkedjek. Nem félek és rettegek, hogy ma azt mondjam teljes szívvel, az övé vagyok - miközben nem tudhatom, mit hoz a holnap.
Ezt fontos érteni azoknak is, akik még nem kötelezték el magukat Jézus mellett. Újra és újra találkozom azzal, amikor valaki már nagyon közel áll ahhoz, hogy életét rábízza Jézusra, Isten kezébe tegye, de visszatérő félelme, hogy nem bízik magában. Lehet, hogy most úgy érzi, igen, tényleg szeretné egész életét maradéktalanul Jézus kezébe tenni, de közben attól fél, hogy mi van, ha holnap nem így fogja érezni. Ő nem elég erős ahhoz, hogy megmaradjon Jézus mellett. Nem akar valamit megtenni, amit lehet, hogy egy nap már nem gondol komolyan. Úgy gondolkodik, hogy amikor majd megteszi, akkor százszázalékosan biztos akar abban lenni, hogy képes lesz rá. Értitek, mennyire őszinte és komoly az, aki így gondolkodik? Ismeri gyengeségét, számol vele, és annyira szent neki Jézus ügye, hogy nem akar játszadozni vele. És ugyanakkor látjátok, mennyire céltévesztett? Hiszen éppen azért van szükségem Jézusra, értem való kereszthalálára, mert magamtól örökre csak gyenge, álhatatlan és erőtlen vagyok. Mert ha rajtam múlik abban az órában, biztos, hogy elárulom. Éppen ezért teszem az életem a kezébe – nemcsak ma, hanem egyszer és mindenkorra!
Hogyan állhat meg bizonyosságunk Jézuson? Mi az alapja annak, hogy rábízhatjuk magunkat teljesen? Tekintsünk bele ugyanebbe a történetbe Jézus oldaláról!
III. Jézus és az árulás
Ha Jézuson áll bizonyosságunk, ha benne van elrejtve békességünk, benne van nyugalmunk, akkor ez azáltal születik meg és azáltal mélyül el, hogy őt egyre jobban megismerjük, és hozzá egyre erősebben kapcsolódunk. A ma olvasott bibliai szakasz két dolgot mond el Jézusról: ő az, aki minden eseményt a kezében tart, valamint ő az, akinek teste megtöretett és vére kiontatott értünk.
Márk evangélista semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ki tartja kézben az eseményeket. A páskavacsorára való felkészülésben minden úgy történik, ahogy Jézus előre megmondta. Ő az események ura. Még nyilvánvalóbb lesz ez abban, hogy Jézus előre megmondja, hogy a tanítványai közül egy el fogja árulni. Minden árulás lényege, hogy titokban zajlik. A sikeres árulás meglepetésszerűen pusztítja el az elárultat, ill. amennyiben egy árulás lelepleződik, sikertelenné lesz. De Jézus, akit elárulnak, nem lesz az árulás áldozata. Nem az utolsó és végzetes pillanatban jön rá, hogy milyen ármányt szőttek ellene. Végig tudja, hogy mi történik. Előre bejelenti a tanítványainak az árulást, hogy majd tudják, ami történik, az nem véletlen. Jézus halála az Atya tervét valósítja meg, szabad és önként vállalt engedelmességből. Hogy mi ez a terv, ezt mondja el ezen a különleges páskavacsorán.
Jézus és a tanítványok azt elevenítik fel, ahogyan Isten szabadulást szerzett az ő népének Egyiptomból, a halálos rabszolgaságból. A tízedik csapás Isten ítélete minden elsőszülött fiún. A pusztító angyal megöli az elsőszülötteket azon az éjszakán – kivéve azokat az otthonokat, amelyek bejárati ajtaját bekenték az Isten parancsa szerint leölt bárány vérével. Isten ítélete elkerülte azokat a házakat, ahol feláldozták a bárányt. Minden házban halott volt: vagy az elsőszülött fiú, vagy a helyette feláldozott bárány, amelynek vére az ajtófélfán volt. Másnap pedig megtörtént a szabadulás, a kivonulás a rabszolgaságból, és Isten népének új élete kezdődött. A páskavacsorán ezt elevenítették fel Izrael gyermekei évszázadokon keresztül, minden évben. A kenyér, amelyet hálaadással megtörtek, emlékeztette őket a nyomorgattatás kenyerére; a kehely, amit kiittak, beszélt nekik Isten ígéreteiről, amelyeket még Egyiptomban tett nekik; a bárány szólt a helyettes áldozatról; a keserű füvek és ételek a sok nyomorúságról, könnyekről. Mindenki gyermek kora óra jól ismerte, hogyan zajlik a vacsora, mikor mit mond a családfő, és minek mi a jelentése. Jézus azonban megváltoztatja a páskavacsorát, amit senki sem változtathatna meg: „vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, odaadta nekik, és ezt mondta: ’Vegyétek, ez az én testem.’ Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, ittak belőle mindnyájan, és ezt mondta nekik: ’Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.’” A tanítványok pedig megdöbbennek. Jézus teste a nyomorúság kenyere? Jézus vére lesz az áldozati állat vére, amelynek helyettesítő volta által Isten egészen új közösségbe lép azokkal, akik hozzá fordulnak? Igen, minden korábbi szabadulás, minden korábbi áldozat, minden eddig megült páska őrá mutatott. "Ahogy az első páskát azon az éjjelen tartották meg, amelynek másnapján Isten megváltotta Izraelt a rabszolgaságból a leölt bárányok vére által, hasonlóan ezt a páskavacsorát azon az éjjel fogyasztották el, ami megelőzte Isten megváltó munkáját, amikor Jézus vére által szabadulást szerzett a világnak a bűnből és a halálból." (Keller, King’s Cross, 167.)
Hogyan lesz ebből bizonyosság? Hogyan lesz ebből nekem és neked szabadság? Hogyan árad ránk ebből Isten irántunk való szeretete, amelynek oltárán Fiát áldozta bűneinkért? Hogyan formál ez át, és tart folyamatosan formálódás alatt? Nézzétek Jézus egyetlen szavát: „Vegyétek”. Vedd, edd és idd. Hiába a gyönyörűen terített asztal, ha csak nézed. Hiába a gondosan, legnagyobb odaadással és szeretettel készített lakoma, ha csak látod. Hiába, a mindezt feléd nyújtó atyai kéz, ha csak elmélkedsz… Isten Krisztusban mindent elkészített, mindent megtett, mindent odaadott. Vegyétek! Ahhoz, hogy tápláljon, ahhoz, hogy mássá tegyen, magadhoz kell venned. Annyira, amennyire magunkhoz vesszük az ételt, hogy megrágjuk, lenyeljük, megemésszük és éljünk általa. Ezt a titkot ünnepeljük és éljük át az úrvacsorában. De félre ne értsd: a kenyér, amit megeszünk és a bor, amit megiszunk, nem részeltet automatikusan Jézus életében. Nincs itt semmi mágia. Csak amint hittel veszed magadhoz, engeded szívedbe, lényedbe Jézust, lesz számodra pecsét és áldás az úrvacsora. És aki ma még nem úrvacsorázik, annak számára hasonlóan adatik Jézus Krisztus ebben a személyes, lelki közösségben. Az a Jézus, akit elárultak – de aki mégsem lett az árulás áldozata. Aki azt mondta, ismerve minket, hogy eláruljuk – és aki mégis meghalt értünk, hogy megváltson. Aki megment a rettegéstől, hogy majd egy nap gyengék leszünk… és aki megszabadít az önelégültségtől, hogy mi nagyon erősek vagyunk. Aki így lesz békességünkké, szabadságunkká, örömünkké. ÁMEN!

Egy újabb ún. Márk-szendvicset olvastunk; egy olyan egységet, amelynek tartalma szerint a mintázata „a-b-a.” Először olvasunk azokról, akik Jézust gyűlölik és el akarják veszíteni („a”), majd egy asszonyról, aki Jézus iránti rendkívüli szeretetét és imádatát fejezi ki („b”), majd visszatér a szerző a Jézus iránti gyűlölethez: Júdás felajánlja a főpapoknak, hogy elárulja őt („a”). A Jézus iránti ellenségesség, gyűlölet öleli körbe az iránta való hódolatot és hálát. Márk szerkesztése sokat mondó ma is: aki Jézust teljes szívvel, rendkívüli módon, sőt, extravagáns módon imádja és szereti, ezt az értetlen közömbösök és az ellenérdekelt gyűlölködők között fogja megélni. Jézus személye, ill. személyének imádása ma is megosztó. Lássuk hát, hogy 1. Mi a Jézus iránti radikális imádat és szeretet? 2. Mi ennek a szeretetnek a magyarázata, azaz hogyan születik? 3. Milyen gyakorlati következményei vannak ennek életünkre nézve?
I. Mi a Jézus iránti radikális szeretet?
Az asszony cselekedete extravagáns. Mielőtt belemennénk a részletekbe, fel kell tennünk a kérdést, hogy egy kétezer évvel ezelőtt élt, Márk által meg nem nevezett asszonynak a különleges tette lehet-e iránymutatássá, sőt, mércévé abban, ahogy egy 21. századi nagyvárosi ember viszonyul Jézushoz. Van-e bármiféle alapja annak, hogy úgy tekintsük ezt az asszonyt, mint a Jézus iránti szeretet és hódolat követendő példáját? A válasz éppen abban rejlik, amit Jézus az esemény végén mond: „Bizony, mondom néktek, hogy az egész világon bárhol hirdetik majd az evangéliumot; amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére.” Ez annyira így van, hogy a mai napon éppen az történik, amit Jézus kijelentett. Meglepő belegondolni, hogy Jézus, halála előtt, ezt a kijelentést tette. Sehol nem volt még Újszövetség, és ő szinte megígéri, hogy ez a történet nem fog elveszni. Halálára készül, és tudja, hogy az mégis evangélium – jó hír! – lesz majd az egész világon. Miért volt számára fontos, hogy ennek az asszonynak az emlékezete megmaradjon? Egyetlen egy választ tudok erre adni: azért, mert a cselekedete az evangélium mércéje szerint való volt. Azért, mert úgy szerette és úgy imádta Jézust, még halála előtt, ahogyan mindenki imádni és szeretni fogja Jézust, aki megismeri lényét és értünk való tettét. Hogyan szerette hát ez az asszony Jézust?
Jézus a leprás Simon házában többekkel együtt étkezik, amikor váratlanul megjelenik az asszony, „akinél valódi és drága nárduskenet volt egy alabástrom tartóban: ezt az alabástrom tartót feltörte, és ráöntötte a kenetet Jézus fejére.” Kiderül a későbbi szóváltásból, hogy az asszony egyévi átlagbér értékű parfümöt önt Jézus fejére. (Az éves budapesti bruttó átlagbér valamivel több, mint 3 millió Ft.) Három millió Ft-ot tehát úgy önt Jézusra, ahogy annak semmi értelme sincs, hiszen az ilyen drága parfümöt cseppenként használják el. Mit fejez ki ez a tett, miért lett a rendkívüli, túlcsorduló szeretet példája? Három dolgot említek.
Először is, amikor ez az asszony, fogalmazzunk így, ajándékot hoz Jézusnak, nem kalkulál, nem számolja a költségeket. Amikor Jézushoz jön, hogy kifejezze iránta szeretetét és odaadását, a számára legdrágábbat hozza. Nem tudom bizonyítani, de érezzük, nem arról van szó, hogy egy rendkívül gazdag asszony ő, akinek az otthonában a polcokon sorjáznak a nárduskenettel teli alabástrom edények, és egyet leemelt, hogy azzal magára hívja a figyelmet ebben a társaságban. Sokkal inkább azért csak ennyit hoz, mert ennyije van. Az igazi imádat, dicsőítés nem méricskél. Nem befektet, hogy amennyiben ezt itt beleadom, beleáldozom, majd valamit a másik oldalon megnyerek. Ez nem szeretet, ez nem odaadás, ez nem imádás lenne – ez üzlet. De ennek az asszonynak nincs más célja, mint szeretni Jézust, és ezt a legméltóbb módon kifejezni. Nem a parfümöt ajándékozza Jézusnak, akár milyen sokat is ér az – ez esetben átnyújtotta volna neki díszdobozban. De ő nem ezt teszi. Mit tesz? Kiönti Jézusra a kincsét, a vagyonát. Önmagát adja oda Jézusnak, önmagát hozza Jézus elé, és ezt fejezi ki az extravagáns, pazarló, értelmetlen cselekedet.
Másodszor, Jézus imádatában nem csak a vagyonnal, a költséggel nem számol, de önnön méltóságával, ill. a jelenlévők megvetésével sem. Bolondnak nézik, túlzásnak tartják, amit tesz, összesúgnak a háta mögött, hogy ez fanatikus. Túlbuzgó szentfazék, vallásos rajongó, aki elveszítette józan eszét. Szerintem ezt ő előre nagyon jól tudta, de megfeledkezik magáról, megfeledkezik a kívülállók kritikáiról, mert csak Jézust látja. Az igazi imádás nem a másik emberre néz, hanem egyedül az Úrra. És ez nehéz, hiszen a társadalomban betöltött helyünkről, státuszunkról van szó. Végre eljutottál valahova, végre értékelnek a munkád, az eredményeid miatt, és most mindezt nullázd le egy olyan cselekedettel vagy mondattal, ami Jézust magasztalja - és ami egyértelműen bolondság a többiek szemében?
Harmadszor, az asszony cselekedete, az igazi odaadás és imádás túlmutat önmagán. Ez kétszeresen is igaz. Az egyik időben és térben, erre utaltam a bevezetőben: „Bizony, mondom néktek, hogy az egész világon bárhol hirdetik majd az evangéliumot; amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére.” A másik dimenziója ennek a dicsőítés prófétai vetülete: „Megtette, ami tőle telt: előre megkente testemet a temetésre.” Szögezzük le, hogy egyik sem volt az asszony célja, ill. tudatos tette. Ő „csak” kifejezte Jézus iránt szíve hódolatát és imádatát. Rajta kívül való mindaz, ahogyan tette túlmutat az ő szándékain. Nem akart prófétai lenni, és mégis az lett, mert Jézus a megkenetést saját temetésével köti össze (a halottakat megkenték, de Jézusnál ez a péntek este beálló nyugalom napja miatt elmaradt, ezért indulnak az asszonyok vasárnap kora hajnalban a sírhoz). Amikor ez az asszony elfeledte önmagát, és teljesen Jézus imádásra szánta magát, Istennek titkos munkájába kapcsolódott be: hirdette Jézus halálát, és örökkévaló példája lett annak, hogy mit jelent Jézust szeretni.
II. Mi a magyarázata ennek a túlcsorduló imádatnak és szeretetnek?
A válasz egyszerű és egyértelmű: Jézus irántunk való túlcsorduló szeretetének a megtapasztalása és befogadása. Próbáljuk meg ezt először ennek az asszonynak az életében rekonstruálni.
János evangélista beszámol ugyanerről az eseményről, amely alkalommal az asszony nevét is közli: Mária, Lázár és Márta testvére (Jn 12,1-8). Mária az, aki egy alkalommal, amikor testvére, Márta a vendégek kiszolgálásában foglalatoskodik, inkább azt választja, hogy Jézust hallgatja és tőle tanul. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy János evangélista Jézus megkenetésének történetét Mária testvére, Lázár feltámasztása után beszéli el. Lázár feltámasztása után határozzák el az írástudók és farizeusok, hogy Jézusnak meg kell halnia. Mária azonban látja benne azt, aki a feltámadás és az élet, aki visszaadta testvérét a halálból, aki az ő összetört, csalódott és gyásszal sújtott szívét örömmel töltötte be. Hogy ne fejezné ki teljes hódolatát és imádatát Jézusnak – válaszul mindarra, amit átélt.
Lukács evangélista hasonló történetet ad elénk, amelyben Jézus még világosabban rámutat arra, hogyan születik az extravagáns szeretet (Lk 7,36-50). Szintén egy vacsorán vagyunk, egy előkelő ember házában, amikor bejön egy mindenki által ismert „bűnös nő”, aki sírva kente meg könnyeivel és kenettel Jézus lábát, miközben csókolgatta és hajával törölte meg. A vezető ember felháborodik magában, mondván, ha Jézus igazán próféta volna, tudná, hogy ez egy bűnös nő, és nem engedné ezt. Jézus viszont rámutat arra, hogy vendéglátója nem mosta meg az ő lábát (a kor alapvető szokásai szerint), az asszony azonban könnyeivel tette ezt; vendéglátója nem köszöntötte őt csókkal, az asszony azonban folyamatosan csókolja a lábait; vendéglátója nem kente meg a fejét olajjal, az asszony pedig a lábát is megkente. Majd így szól: „Ezért mondom neked, neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” (Lk 7,47) Miből fakad hát az extravagáns szeretet, hódolat, dicsőítés? Jézus szeretete és szabadítása átélése felett érzett hálából.
És most azt mondod, rendben, de mi van, ha te azok közül való vagy, akiknek „kevés bocsáttatott meg” – összehasonlítva magad másokkal, vagy csak egyszerűen azért, mert így érzed? Baj van, nagy baj van, hiszen ez éppen arra mutat rá, hogy nem érted és nem élted mélyen át Jézus irántad való szeretetét, az evangélium nagy titkát. Miért? Emlékeztek, mit mondott Pál (a lekcióban olvastuk)? A bűnösök közül első vagyok én. Hogyan értsük ezt? Mérhetően ő a legrosszabb? - Nem, morálisan ez a kijelentés értelmezhetetlen. Hogyan tudnánk kimérni, hogy kinek van a legnagyobb, legtöbb bűne? Talán akkor arra gondol, hogy az ő bűne, mivel Jézus követőit üldözte, mindennél rosszabb? Ez sem magyarázat. Sokkal inkább arról van szó, amit az evangélium tesz velünk. Amikor a szent Isten, az értünk önmagát szeretetből odaáldozó Isten jelenlétébe kerülünk, akkor nincsen már más, akkor csak mi vagyunk, csak én vagyok. Akkor én vagyok egyedül és teljesen az, akinek el kellett volna vesznie az ítélet súlya alatt, és akkor, egzisztenciális értelemben, én vagyok egyedül az, akiért Jézus Krisztus meghalt. Akkor nem lehet „teríteni” sem a felelősségem, sem a kegyelmi ajándékot, ami tőle száll rám. Miért születik meg ez a hitvallás minden esetben az igazi megtérésben? Azért, mert ha van nálunk rosszabb, akkor még mindig van önigazságunk; ha van önigazságunk, amibe belekapaszkodunk, nem függünk egyedül és kizárólag Jézus Krisztus áldozatán és kegyelmén… s ezért nem is vagyunk olyan hálásak, és nem is szeretünk olyan nagyon. Nagyon csak az szeret, akinek sok bűne bocsáttatott meg, de ha az evangélium szívünkig hatol, tudjuk, hogy éppen mi, kizárólag csak mi vagyunk azok, akiknek a legtöbb bocsáttatott meg.
Tehát hogyan születik az extravagáns szeretet? Jézus halála előtt vagyunk néhány nappal. Az asszony pazarló szeretete rámutat Isten és Jézus pazarló szeretetére. Mi az a 300 dénár – 3 millió forint - Jézus áldozatához? A Fiú életéhez? Mi az asszony "gyalázata" a Fiú gyalázatához? A Mindenható Isten mai napig tartó gyalázatához, amellyel gyalázzák a kereszt evangéliumát? Értjük-e, hogy minden dicsőítést meg kell előzzön annak átélése, elfogadása, szívünkbe zárása, amit Jézus tett értünk? Különben a dicsőítés csak "éneklés" és jó érzés. Először ő önti rád pazarló szeretetét - elmosva foltjaid, szennyed, hűtlenséged -, mielőtt te önthetnéd őrá dicsőítésed, imádásod, szereteted. Először szükséges a megrendülés, hogy Isten így szeret engem, hogy sokkal nagyobb pazarlást hajt vége, sokkal őrültebb, értelmetlenebb dolgot tesz, mint az asszony, aki összetöri az alabástrom edényt és kiönti a kenetet. Isten összetöri Fiát, Jézust, akiből kiömlik vére… és ahogy a kenet csodálatos illattal tölti be a házat, úgy tölti be a felfoghatatlan isteni kegyelem illata az egész világot. Először a kegyelem nagy ajándéka, amely átjárja a szíved, hogy azután felfakadjon abból a hála és az el nem múló szeretet. Először annak felismerése, hogy nem hogy nem szerettük és imádtuk őt Istenként, hanem éppen ellenségei voltunk, és ő helyettünk töretik össze. Hiszen azt fogjuk a legjobban szeretni, aki a legtöbbet teszi értünk szeretetből - és akinek a szeretetét legmélyebben megtapasztaljuk. Fontos ezt értenünk: a legtöbbet Jézus tette, aki életét adta értünk. Hiszen nincs senkiben sem nagyobb szeretet, mint aki életét adja a barátaiért (Jn 15,13). Nincs több, nincs más. És ugyanakkor fontos ezt átélnünk: amikor a Szentlélek által az evangélium megelevenedik és átjárja a szívünk. Meglágyít és új emberré tesz. Így születik az extravagáns szeretet.
III. Gyakorlati következmények
Jézus imádásának három gyakorlati vonatkozására kívánok rámutatni. Az első a keresők szempontjából, a második a gyülekezeti istentisztelet, a harmadik a szegényekhez való viszonyulás oldaláról ragadja meg a témát.
Az elsőt röviden fogalmazom meg, egy kérdés formájában. Reflektálj arra, hogy vajon mibe öntöd bele az életed, mi vagy ki elé viszed a „kincseid?” Az asszony a kenetet vitte és áldozta oda Jézusra, mi az időnket, az energiánkat, a fiatalságunkat, a képességeinket, öntjük, fektetjük valamibe, amit mindennél fontosabbnak tartunk. Bibliai nyelven valamit vagy valakit az életünkkel szolgálunk, imádunk. Valaminek az oltárán feláldozzuk magunkat – még akkor is, ha azt mondjuk, hogy csak magunkért élünk, és mindent az énünk kiteljesedéséért teszünk. Végeredményben vagy Jézusra „pazaroljuk” az életünk, vagy valami másra, ami nem örök… Vajon mi ez?
A második gondolat azzal kapcsolatos, hogyan mutat túl önmagán a keresztény gyülekezet dicsőítése, magasztalása, Isten-imádata. Lesslie Newbigin hangsúlyozza, hogy a keresztény gyülekezet legfőbb sajátossága, hogy a dicséret és a hálaadás közössége. (Evangélium a pluralista társadalomban, 266). Hogyne lenne az, ha egyedül abból fakad, abból születik, amit Jézust tett és tesz a tagjaival, velünk. A középpontjában nem a közös érdeklődésünk, nem a hobbink, nem valami közös cél elvégzésére való szövetség áll, hanem az evangélium, az örömhír. Hogyan lesz prófétai Isten magasztalása?
Newbigin rámutat, hogy miben jelenít meg a magasztalás, a hódolat valami egészen mást, mint amit a mai kultúra feltételez: "A sajátosan 'modern' szemléletmód különös súlyt helyez a szkepticizmusra, a kételkedésre. A 'gyanú hermeneutikája' csupán legújabb keletű megnyilvánulása annak a hiedelemnek, miszerint a kételkedés által megóvhatjuk magunkat a tévedéstől. … E társadalomban a tiszteletadást, amely elismeréssel és szeretettel néz fel a nagyobbra és különbre, a 'nagykorúsághoz' méltatlannak tartja, s azt gondolja, hogy egyenlőség nélkül nincs emberi méltóság. Persze ilyen előfeltevés mellett eleve kizárt Istenről beszélni. A keresztény gyülekezet viszont olyan hely, ahol az emberek a minden tiszteletet megillető Isten dicsőítésében és magasztalásában lelik meg a valódi emberi szabadságot, méltóságot és egyenlőséget." (266-67)
Egy másik vonatkozása a dicsőítésnek a hálaadás. Erről Newbigin így ír: "A keresztény gyülekezet olyan közösség, amely életét a végtelen szeretet csodálatraméltó kegyelmének tulajdonítja. A mai társadalom viszont jobbára 'az emberi jogokat’ emlegeti. … A keresztény istentiszteletben nincs helye a jogok emlegetésének, hacsak nem mások jogaira emlékeztetnek. Ami bennünket illet, saját jogainkról nem beszélhetünk, mert mindent megkaptunk, mindenre bocsánatot nyertünk, és mindenre ígéretünk van… Elismerjük, ha igazságot kaptunk volna kegyelem helyett, akkor kárhozat lenne az osztályrészünk." (267)
Tehát miközben a mai világ gyanakodva néz bármi olyan jelenségre, amikor valami nálunk nagyobbat tisztelünk, sőt, imádunk; valamint sokkal inkább akar tudni jogokról, semmint kegyelemről, az Isten népe Istent magasztalja és neki hálás. Éppen ez által lesz prófétai, hiszen lerántja a leplet a világ elvárásairól, és felmutatja Isten uralma végtelen hatalmát. Konkrétan hogyan?
A dicsőítés, a magasztalás a végtelen hálából és az alázatos szívből fakad. Aki Jézust magasztalja, az nem lesz öntelt, kioktató, ítélkező - hiszen csak abból az alapállásból tud újra és újra szerelmes éneket énekelni Jézusnak, hogy semmi voltam, a porban voltam, halott voltam, és te megmentettél, megszabadítottál, felemeltél… Miért lesz prófétai az ilyen dicsőítés? - Mert leleplezi Jézust a világnak. Az összetörtségből, nyomorúságból, gyengeségből Jézus Krisztus által helyreállított gyülekezet imádata olyan jelenség, ami hatással van az emberekre. A Szentlélek jelen van benne, kiárad, és ez lehetőséget ad arra, hogy kijelentse Jézust mások szívébe. Valamit megéreznek, megsejtenek. Amikor ebben a légkörben hirdetik a Jézus haláláról szóló evangéliumot, akkor az ember szíve könnyebben befogadóvá válik.
Végezetül kell egy szót ejtenünk a keresztény gyülekezet és a szegények kapcsolatáról. Mi lesz hát a szegények kérdésével az Istent dicsőítő gyülekezetben? Az asszony bírálói (jobbára tanítványok) a magyar politikai közéletben jól ismert „lélegeztetőgép érveléssel” állnak elő: „Mire való a kenetnek ez a pazarlása? Hiszen el lehetett volna ezt adni több, mint háromszáz dénárért, és a pénzt a szegényeknek szétosztani.” Igaz? – Igaz! És Jézus mégis elutasítja ezt. Miért? Nem vezet ez veszélyesen éppen ahhoz az egyházhoz, amely irdatlan kincsek felett bír hatalommal, ahelyett, hogy a vagyont a szegényekre fordítaná? Nem éppen itt alapozza meg Jézus a későbbi egyházi gazdagságot, uralmat, elnyomást…? Nem éltek vissza ezzel oly sokan a történelem folyamán? (És – tegyük hozzá - nem volt mindig éppen az egyházon belül olyan prófétai hang, amely ezt számon is kérte?)
Jézus tudja, hogy nem az az igazi oka a kritikusok haragjának, amit a szegényekről és a pazarlásról mondanak. Ismeri az emberi szív mélyét. Nem a szegények iránti együttérzésük, hanem szűkmarkúságuk jön felszínre, valamint az, hogy megvetik az asszonyt. Jézus nem azt tanítja, hogy milliókból csicsás, aranyos templomokat építsünk a szegények megsegítése helyett - hanem felismeri az asszony igaz imádatát és hódolatát. Ezt nem hagyja üres képmutatással semmissé tenni. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a dicséret közössége az irgalom és együttérzés közösségévé is lesz: Hiszen „a keresztény gyülekezet a bővelkedő hálaadásban vállalja a felebaráti gondoskodás felelősségét.” (Newbigin, 267). A Jézus iránti extravagáns szeretet és túlcsorduló hála nem kisebbíti annak lehetőségét, hogy a szegények, nehéz helyzetben lévők felé forduljunk, sőt. Az igaz imádat és szeretet szükségszerűen a szeretet cselekedeteibe vezet. Az, aki felismeri, hogy Isten határtalan szeretetéből, kegyelméből, irgalmából él, megnyílik a mások iránti szeretetre, irgalomra, könyörületre.
Legyen számunkra bátorítássá, áldássá Pál apostol szava: „a kegyelem legyen mindazokkal, akik el nem múló szeretettel szeretik a mi urunkat, Jézus Krisztust.” Ámen!

Jézus egy konkrét napot nevez néven. Egy napot, amely úgy jön el egyszer a világtörténelem folyamán, mint ahogyan az összes többi. Egy nap, ami mindent megváltoztat – és ebben különbözik a többitől. Mindannyiunk egyéni életében is vannak ilyen napok. Lehet, hogy készültünk rá, vártuk örömmel, lehet, hogy egyszer csak váratlanul sújtott le ránk – de az a nap mindent meghatározott. Egy nap, amely olyan, mint a többi, mégis más. A történelem folyamán is vannak mindent átformáló napok. Ilyen volt a nap, amikor Isten emberré lett a földön, megszületett Jézus. Ugyanúgy kelt fel a nap, mint máskor… és mégis más volt az a nap. Ilyen volt, amikor Jézus meghalt… vagy amikor feltámadt. Egy nap. Felébredsz, és talán nem is gondolod, hogy minden megváltozhat. És megtörténik. Mindannyian tudjuk, érezzük ennek igazságát: vannak különleges napok. „Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki sem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya.” Van egy nap, de nem tudjuk, hogy mikor jön el. Csak azt, hogy közeledik… vagy mi közeledünk felé. Igen, vannak jelei, háborúk, járványok, földrengések, éhínségek, hamis krisztusok és megváltók, de az még nem az a nap. Csak a vajúdás kínjainak a kezdete, a régi elmúlásának és egy új rend születésének a jele. De azon napon Jézus visszajön dicsőségben és hatalomban, és újjátesz mindent.
A világ egy része – mindig is, de 2012-ben különösen is (hasonlóan az 1999-2000 évfordulóhoz) – világvége várásban leledzik. Rossz hírek, bizonytalanságok, gazdasági válság, és közben erősödik sokakban, lehet, hogy tényleg valami nagy világégés, nagy megrendülés. átrendeződés veszi a kezdetét hamarosan (2012. 12.12-én többek szerint…). A világ másik része meg úgy tartja mindezt teljesen értelmetlen és ostoba dolognak, hogy alapvetően bízik a töretlen fejlődésben, és nem gondolja, hogy a világ, ahogy mi ismerjük, egyszer alapvetően megrendülhet, legalábbis nem a belátható jövőben. „A világvége messze van.” A keresztyén reménység abban áll, hogy bár „az a nap” közeledik, a krízissel együtt az a Jézus érkezik, akié egyrészt minden hatalom, másrészt aki úgy szeret, hogy életét adta értünk és akivel a Szentlélek által közösségünk, kapcsolatunk van. Az egyik oldalon kiváncsisággal, spekulációkkal vegyített félelem, a másik oldalon pedig közömbös hárítás található. A kettő között húzódik meg Jézus felhívása, amely az ő követőit kell hogy jellemezze: „vigyázzatok, legyetek ébren!” Ennek alapján lássuk, 1. Mit jelent ébren lenni? 2. Miért fenyeget az elalvás? 3. Hogyan ébreszt Jézus?
I. Mit jelent ébren lenni?
Jézus óvatosságra int: „vigyázzatok, legyetek ébren, mert nem tudjátok, mikor jön el az idő!” majd elmond egy példázatot az idegen országba távozó emberről, aki házát, vagyonát a szolgáira bízza, és az ajtóőrre különösen is rábízza, hogy vigyázzon, azaz ne engedjen be idegent. A példázat lényege, hogy senki sem tudja, mikor érkezik vissza a ház ura, ezért mindig készen kell lenni a fogadására. Végül Jézus egyértelműen az őt hallgatókra és az olvasókra vonatkoztatja a példázatot, és újra mondja, vigyázzatok. De mit jelent Jézus követőjeként vigyázni, ébren lenni, készen lenni? Erre ez a szakasz konkrétan nem válaszol.
Áttekintve az Újszövetség ide kapcsolható buzdításait, az ébrenlét, a készenlét három dimenzióját tárom elétek. Három kérdés köré csoportosítom ezeket: a. Mire használjuk az életünk? Milyen értékek szerint élünk? b. Egy szinttel beljebb: mi irányít, mi vagy ki határoz meg? Kinek a hangja vezet? c. Még beljebb lépve: Kihez tartozom? Kivel vagyok közösségben?
Mire használjuk az életünk? Milyen értékek szerint élünk? Ébren lenni azt jelenti, hogy Istennek kedves életet élünk. Az ébrenlétnek, a készenlétnek az Újszövetségben egyértelműen morális vonatkozása is van. (Hiszen a bibliai spiritualitás sohasem független attól, ahogy az életünket vezetjük. A ma embere által keresett spiritualitások – mivel alapvetően az én kiteljesedését várják tőlük – nem állíthatnak erkölcsi korlátot az ember elé.) Ezért olvastuk a lekcióban Pál apostol szavait, aki - miután felsorolta a világosság gyümölcseit (jóság, igazság, egyenesség…), szemben a sötétség cselekedeteivel (nyerészkedés, destruktív beszéd, keserűség, harag… stb) - először felébredésre hív, majd így int: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt … ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” (vö. 1Thessz 5,5-6) Ébren lenni azt jelenti, hogy a világosságban járunk, nincsenek elrejtett, elhazudott dolgaink, és nem tartunk attól, hogy egyszer valaki ránk nyitja az ajtót, egyszer valaki rajtakap. Az Istennek kedves élet azonban belülről fakad. Ezért, bár készen lenni azt jelenti, hogy újra és újra Isten akaratát keressük és hozzá igyekszünk igazítani az értékeinket és a cselekedeteinket, egy szinttel mélyebbre is kell tekintenünk.
Mi irányít, mi vagy ki határoz meg? Kinek vagy minek a hangjára hallgatunk? Mi az, ami formál belülről? Amikor az Újszövetségben a „vigyázzatok” kifejezést keressük, számos helyen találkozunk azzal az intéssel, hogy ne zárjuk be a fülünk és a szívünk Isten szava előtt. A Zsid 3,12 így szólít meg: „Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől.” A kemény, meghidegült szívet írja körül a szerző. Még direktebben így szól: „Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól!” (Zsid 12,25) Az egész Biblián végig vonul az Istenre nyitott, szavát meghalló és befogadó, neki engedelmeskedő „lágy szív”, valamint az ő szavát nem befogadó, nem értő, megkeményedett szív ellentéte. Az éber, készen lévő ember az, aki Isten szavára hangolt; aki Istenhez fordítja a szívét, aki hallgat rá. Ezt az embert egyre erősebben formálja Isten szava szemben minden más szóval vagy képpel, amelyek áradata folyamatosan zúdul ránk. Aki éber, él Isten Igéjével. De még itt is egy szinttel tovább vezet minket a Szentírás.
Kihez tartozom? Kivel vagyok közösségben? Az éberség, a vigyázás alapvető jellemzője az imádságosság, az imádságos lélek. Azért nem egyszerűen imádságot mondok, mert azt hajlamosak vagyunk leszűkíteni a nap egy részében elvégzendő gyakorlatra. Az imádságos lélek alatt azonban Isten jelenlétének gyakorlását, állandó tudatosítását értem. Pál apostol így ír: "Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által. Éppen ezért legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az össze szentekért…" (Ef 6,18) Vigyázás, éberség, azaz mindenkori imádság (vö. 1Thessz 5,17: szüntelen imádkozzatok). Hiszen azzal vagyunk közösségben, ahhoz tartozunk, akire gondolunk, akiből merítünk, akinek vagy aminek a jelenlétébe újra és újra tudatosan belehelyezzük magunkat, hogy megújuljunk, hogy inspirációt nyerjünk, hogy megnyugodjunk. Az éberség, a készenlét azt jelenti, hogy ez a valami vagy valaki Jézus, akinek jelenlétét imádságos szívvel gyakoroljuk.
Mit jelent hát késznek lenni? Istennek kedves életet, amely elengedhetetlen attól, hogy szavát, üzenetét nyitott szívvel fogadjuk, amely nyitott, lágy szív az imádságos jézusi jelenlét gyakorlásának a következménye.
II. Miért fenyeget az (el)alvás?
Aki ébren van, tudja, hogy egyszer elfárad és elalszik. Aki elaludt (pl. amikor nem kellett volna), tudja milyen, amikor arra ébred, hogy rajtakapták: ébresztő! Miért? Mert az ember természete, hogy elnehezedik a szeme és elalszik. Hogy ez mit jelent lelki értelemben, azt elénk adja Márk evangélista a következő fejezetben, amikor Jézust a Gecsemáné kertben találjuk a tanítványokkal (nem véletlen, hogy ebben a szakaszban a vigyázzatok, imádkozzatok, legyetek éberek/virrasszatok kifejezések lesznek újra a meghatározók). Jézus rettegve és gyötrődve imádkozik, tusakodik az Atyával, szembenézve a kereszthalállal. A tanítványait kéri, hogy legyenek vele ezekben az órákban, amelyek nemcsak azért a sötétség órái, mert éjszaka van, hanem azért is, mert a gyűlölet uralmat venni látszik Isten Fia felett. „Maradjatok itt, és virrasszatok.” (A „virrasszatok” ige a görögben ugyanaz, mint textusunkban a „legyetek éberek” kifejezés). A tanítványok viszont elalszanak, nem képesek Jézussal ébren lenni, imádkozni, virrasztani. Ezért Jézus kimondja a nagy igazságot: „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Mk 14,38) Ez a történet messzemenőkig illusztrálja, hogyan alszunk el.
A folyamatos ébrenlét fizikai értelemben lehetetlen, lelki értelemben pedig annyira nehéz, hogy majdnem lehetetlen. A példázat is ezt hangsúlyozza, amikor Jézus azt mondja, hogy lehet, hogy este, éjfélkor, kakasszókor vagy reggel érkezik a ház ura. Mivel abban a világban éjjel nem utaztak, életszerűtlen, hogy a gazda a nagy éjszakai őrváltás egyikén érkezne. Amint a példázat abban is életszerűtlen, hogy nincs olyan szolga, aki folyamatosan ébren tudna maradni minden éjjel. Ugyanakkor éppen ez lesz a példázat üzenetévé (mint gyakran más esetben is): ahogyan az éjszakai alvásban meglepetés éri a szolgákat a váratlanul visszatérő úr érkezésén, úgy találja magát a keresztény tanítvány is – ha nem éber, ha nincs készen, ha elaludt. Ami fizikai értelemben életszerűtlen, az éppen arra hívja fel a figyelmet, ami lelki értelemben nagyon is életszerű…
Mi a tét? Miért fontos ébren lenni mindig, minden körülmények között? Mindannyiunk számára valós kísértés az, hogy „úgysem most fog eljönni” (biztosan többen gondoltunk erre már ma is, amióta erről beszélek). Miért veszélyes ez? Nézzük, hogyan működik. A mai nap normális, most nem jön el Jézus. Holnap ugyanezt fogom mondani, holnapután ugyanígy fogok gondolkodni, de egy év múlva és két év múlva is, hiszen úgysem most van itt az a nap. Értitek? Ha nem várjuk (és ha nem vágyjuk), nem is leszünk készen – hiszen váratlanul „toppan be.” És hadd mutassak rá még egy rejtett oldalára a nagy veszélynek. Mi, református keresztények – valljuk be – gyakran megmosolyogjuk azokat a keresztényeket, akik annak a lázában élnek, hogy ezek már az utolsó idők, Jézus eljövetele közel van. Amikor pedig valakik időpontokat mondanak, biztos bibliai tudással mondjuk, hogy miért kutakodtok, hiszen még a Fiú sem tudja azt a napot – mondja az Ige. Mindeközben pedig nem vesszük észre, hogy a magabiztos „most úgysem jön el” gondolkodásmódunk ugyanabba a tévelygése ránt: ha nem tudjuk azt a napot, honnan tudjuk, hogy nem vagy holnap van? Az alvásunk mögött végzetes magabiztosság rejlik: mi tudjuk a napot (hiszen tudjuk, hogy nem ma). Kicsit sem vagyunk „lelkibbek”, bölcsebbek, alázatosabbak, mint a „szektások”, akiket gyakran kigúnyolunk…
Mi lehet a motiváció az ébrenlétre? Mi segíthet az elalvással szemben? Ha csak arra gondolunk, hogy lesz majd egy nap a világtörténelemben valamikor, és majd akkor kell készen lenni, félreértjük Jézust, aki arra hív, hogy szüntelenül legyünk készen. Ezért ne csak egy napra gondoljunk, hanem arra, hogy a világ, és benne a mi életünk megállíthatatlanul ama nap felé tart, és ama nap folyamatosan felénk tart. Egy nagy megrendülés, összeomlás, majd Jézus eljövetelével egy új rend kialakulása közeledik. És ha ez elkerülhetetlen, sőt, ha Jézus követői vagyunk, még vágyott is, akkor miért ne ez határozna meg minket? Akkor miért is ne akarnánk ébren lenni, Istennek kedves életet élni, ha minden más úgyis hiábavalóságnak bizonyul? Akkor hogyne akarnánk annak szavára figyelni, és azzal imádságos közösségben lenni, aki érkezik, aki közeledik, aki eljövendő? Ha bennünk van, hogy Jézus érkezik, hogy Jézus nem csak majd egy napon – a távoli jövőben – jön vissza, hanem ez az egész világ felé tart, a nagy összeomláson keresztül is, és ő pedig felénk tart, hogyne akarnánk készen lenni, felébredni? Hiszen minden más perspektívába kerül!
III. Hogyan ébreszt Jézus?
Ha ébren kellene lennünk, de elaludtunk, Jézus felébreszt minket. Ez már önmagában jó hír, evangélium: nem hagy az alvásban, amit – hiszen valójában az is – halálnak is nevez Pál. Aki azt mondja, legyetek éberek, arra is kész, hogy felébresszen. Hogyan?
Először is magunkra ismerhetünk, mint akik alszunk – akár Jézus követőivé lettünk, akár nem. Először a második csoporthoz szólok. Felismerheted, hogy bár ébren vagy, azaz élsz, a ma elhangzottak fényében valójában alszol, azaz halott vagy. Miért? Mert az Istennek kedves élet, az Istenre hangolt szív, az imádságos közösség nem valóság számodra. A másik oldalról megfogalmazva: felismered, hogy életmódod, értékeid hiábavalók és pusztítóak, a szíved kemény és elutasító, és sok mindenhova „jársz”, sok minden jelenlétét gyakorlod, hogy szíved megelégedjen, hogy erőt meríts, hogy békét találj… de mindezek csak tehetetlen bálványok egy élő és szerető Isten mellett. Rád szakadhat annak tudata, hogy célt tévesztettél. Közben érzed, sejted, tudod – vagy éppen csak tartasz attól -, hogy valami közeleg, az összeomlás, a vég közeleg, és nem tudsz mit kezdeni ezzel az érzéssel. Érzed a nyomást, és tudod, hogy elveszett vagy. A vajúdás kínjai… lehetnek mindezek, amint felismered, hogy alszol, sőt, halott vagy, de van valaki, aki szólít: Ébredj! Támadj fel a halálból!
Hasonlóan kell újra és újra ezt az evangéliumot hallanunk és befogadnunk nekünk, Jézus követőinek is. Mert életre keltünk – de elaludtunk. Igen, szétfolyik az időnk, elvesztegetjük óráink, napjaink, heteink. Nem éltünk bölcsen, az alkalmas időt kihasználva, és nem kerestük az Úr akaratát. Megkeményedett a szívünk, és az örömteli, hálás, imádságos lelkületet felváltotta a mogorvaság, a zúgolódás, a panaszkodás, az aggodalom, a tisztátalan kívánság… És ha ma lenne az a nap, mit találna? Fáj a szívünk emiatt… Szomorúak vagyunk, mert tudjuk, igaza van.
Itt van most előttünk Jézus. Jézus, aki teljes készenlétben, lelki éberségben élt. És ez nem jelentette azt, hogy nem volt teljesen emberi, igaz, egyszerű és őszinte. Nem volt „szuper spirituális”, sokkal inkább volt Istenre és a másik emberre figyelő, érzékeny, szeretetteljes személy. Az a Jézus, aki Istennek kedves életet élt, minden időt megragadva, minden időben az Atya szavára hangolva, mindenkor imádkozva. Istennek engedelmes volt a halálig; az Atya szavának engedelmeskedett élete odaáldozásában is. Imádkozott, még a kereszten is közbenjárt. Most ránk tekint és hozzánk szól: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus.” És amikor a Szentlélek erejében szól, akkor a Szentlélek erejében cselekszik. Amikor szól, akkor nem azt mondja: na, szedd össze magad, támadj fel - hanem kihív az életre, az ébrenlétre, felébreszt. Mert szavában önmagát adja, igéjében szavát és tettét együtt ölelheted magadhoz. És így plántálja belénk életét, hogy mi is Istennek kedves életet éljünk; szívét, indulatát, hogy mibennünk is az Atyára figyelő, őt kereső lelkület éljen; és imádságát, hogy általa, a Lélek által mindenkor imádkozzunk. Ámen!

Jézus a harmadik ellenséges indíttatású kérdést kapja a halála előtti napokban. A kérdés teológiai jellegű, a feltámadásra vonatkozik, de természetesen vannak politikai áthallásai, hiszen a tét nem kevesebb, mint „fogást találni rajta”, hogy el lehessen ítélni, valamint valamilyen módon elidegeníteni az iránta még rajongó tömegtől. A szadduceusok pártja erős befolyással bírt a főpapok, valamint a zsidó nagytanács tagjai között. Világos, hogy nem „ártatlan” teologizálásra jöttek Jézushoz.
A szadduceusokról annyit kell tudnunk elöljáróban, hogy nem hittek a feltámadásban, az örök életben és az angyalokban szemben a másik meghatározó vallási párt tagjaival, a fariezusokkal. A szadduceusok csak Mózes 5 könyvét, a Tórát fogadták el érvényes tekintélynek, az Ószövetség többi részét, a prófétákat, a történeti könyveket és a bölcsességi írásokat nem.
Van egy jókora irónia abban, hogy annak a Jézusnak teszik fel a kérdést a feltámadásról, aki maga többször kijelentette, hogy hamarosan keresztre feszítik, de a harmadik napon feltámad. Ami nekik egy elvont, sőt, az abszurditás határáig kiélezett elméleti kérdés, az a halálra készülő Jézus számára életbevágó valóság. Ebben a helyzetben Jézus azt vallja meg, hogy Isten az élők Istene. Ez a szakasz központi állítása, és ennek alapján szeretném az üzenetét megfogalmazni ma közöttünk. Ha Isten az élők Istene, mit jelent ez 1. A Bibliával való viszonyunkra nézve; 2. A házassághoz való hozzáállásunkra nézve; valamint 3. Az elmúlás, a halál kérdésének összefüggésében.
I. Az élők Istene és viszonyunk Isten Igéjével
A Biblia egy könyv, látható, megfogható, olvasható. Sokak számára egy régi, valamint zavarba ejtően érthetetlen könyv – ráadásul egy olyan világban, amelyben egyre kevésbé olvasnak az emberek könyveket, különösen, ha azok vastagok. Ugyanakkor azt halljuk, hogy ez a könyv a keresztények számára Isten szava, Isten Igéje, Isten üzenete, amihez ragaszkodunk. Ezzel egy időben számos keresztény ember, miközben hiszi, hogy a Biblia Isten Igéje, küszködik annak olvasásával, tanulmányozásával, és sokkal inkább vágyik istenélményekre, mint Isten kijelentett igazságára. Miért központi és milyen értelemben központi a Biblia számunkra, akár keresők, akár Jézus követői vagyunk? Mit válaszolna erre a kérdésre Jézus?
A szadduceusok látszólag a Biblia emberei. Tudják, hogy Mózes törvénye azt parancsolta az izraeli férfiaknak, hogy ha meghal fiútestvérük, aki házas, és nem volt gyermeke, akkor vegyék feleségül az özvegyet (5Móz 25,5-10). E rendelkezés mögött egyrészt az állt, hogy ne vesszen ki a fiútestvér neve a népből, másrészt az, hogy az özvegy ne maradjon támasz nélkül. A szadduceusok ebből a bibliai szakaszból érvelnek a feltámadás ellen, amikor elmondják az abszurd történetet arról a nőről, akit hét testvér vesz feleségül, és hétszer lesz özveggyé. „A feltámadáskor, amikor majd ezek feltámadnak, melyiké lesz az asszony?” Úgy érzik, ezzel bizonyították, hogy nincs feltámadás, hiszen ha lenne, az értelmezhetetlenné tenné Mózes törvényét, ami Isten törvénye, tehát meg kell hogy álljon minden körülmények között. Jézus azonban keményen válaszol: „Vajon nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát?” – Mit mond Jézus? Ott van kezükben az írás, a tóra, az Ige, és kívülről-belülről ismerik azt. De Jézus szerint mégsem ismerik… és ez nem arra vonatkozik, hogy mennyit tudnak felmondani belőle. Nem ismerik az Igét, és nem ismerik Isten hatalmát. Mert a kettő együtt jár, a Biblia ismerete és Isten hatalmának, valóságának az ismerete összetartozik. Lássuk közelebbről!
Miért nem ismerik, amikor látszólag ismerik? Mit nem ismernek, mi hiányzik? Ott van előttük, sőt, a fejükben a betű; de nincs meg bennük, a szívükben, Isten jelenléte. Olvashatja valaki a betűt, de amíg nem társul ahhoz Isten megelevenítő, megvilágosító, megújító Szentlelke, vakok és értetlenek maradunk. A Szentlélek újjászülő hatalma nélkül az Szentírás ismerete csak gőgössé vagy éppen kétségbeesetté tesz. Lehet, hogy bizonyos dolgokat megtanulunk, megértünk, amit korábban nem láttunk, de ez kevés. Mégpedig azért, mert csak amikor megismerjük Isten hatalmát, újjászülő és bensőnket megváltoztató erejét, fakad fel bennünk az az alázat, hála és szeretet, amelyek hiányában Isten Igéjével a kezünkben is csak tévelygünk.
Ott vannak a szadduceusok, a farizeusok, az írástudók Jézus körül, kezükben az Igével. És Jézus mégis egészen máshogyan beszél az Igéről: „Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.” (Mk 1,22). Miért tanított Jézus másképpen? Mert Isten szeretetének hatalma teljesen, maradéktalanul átjárta lényét. Aki ismeri Isten hatalmát, annak szívében másképpen szólal meg Isten Igéje, hiszen Isten ismerete nem azonos azzal, ha valaki megtanulja a Szentírást. Ennek pedig komoly jelentősége van mind a keresők, mind Jézus követői számára. Egyrészt arra hív mindenkit, hogy a Szentírást azzal az alázattal, vággyal és imádsággal olvassuk, hogy Uram, küldd el rám Lelkedet, hogy értsem, lássam akaratod, sőt, megelevenedjek beszéded által. Másrészt arra figyelmeztet, hogy ha a Szentírást arra használjuk, hogy magunkat igazoljuk és másokat kritizáljunk, ha az ismeret arra jó, hogy másokat minősítsünk, kizárjunk, elnyomjunk, akkor megtagadjuk az élők Istene hatalmát, és – Jézus szavaival – nagyon tévelygünk.
Van azonban ennek egy másik oldala is, hiszen amennyiben igaz, hogy a Szentlélek megelevenítő, újjáteremtő munkája nélkül az Ige holt betű marad, annyira igaz az is, hogy Isten Igéjének figyelembevétele nélkül veszélyes Isten hatalmáról, a Szentlélek jelenlétének átéléséről tudni. A száraz és halott ortodoxia ugyanúgy torz, mint az Ige nélküli élménykeresés. Akár keresőként, akár már Jézus követőjeként számosan istenélményt keresnek, istenélményre várnak, és azt tartják igazinak, valóságosnak, igazán szükségesnek. Sőt, miközben megveti a Bibliát, a szót, az Igét, az igazságot és az értelmet, egyfajta élménykeresésben vesztegel az ezoterikus világ is. Az átélésed, a benyomásod számít, az „ami neked működik”, és ebbe nem fér bele Isten szava és kijelentése, mint Isten akarata és igazsága. Az a Jézus, aki arról tesz bizonyságot az elvakult szadduceusoknak, hogy Isten az élők Istene, egyértelműen összekapcsolja Isten Igéjét és Isten hatalmát: „Vajon nem azért tévelyegtek-e, mert nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát?” Látod a hatalmas lehetőséget, Isten csodálatos ajándékát: adta nekünk Igéjét, kijelentését, hogy azt a Szentlélek által megelevenítse bennünk, hogy erő, hatalom, tűz legyen szívünkben az Úr ismerete. Azt akarja, hogy ne tévelyegjünk az érzések, benyomások, szubjektív átélések végetlen őserdőiben, ahogy attól is óv, hogy elvesszünk az önigazolás, a száraz racionalitás, a szőrszálhasogató magyarázkodás halott világában. Ő az élők Istene!
II. Az élők Istene és viszonyunk a házassághoz
Isten az élők Istene – és Jézusnak ez a kijelentése messzemenő következményekkel bír a párkapcsolatra ill. a házasságra nézve. A férfi és a nő kapcsolata – aminek a Biblia szerint a monogám házasság az Istentől formált kerete – az egyik személyiségünket, életünket legmélyebben érintő kérdés. Álmok, remények, csodálatos élmények és örömök éppen úgy kötődnek ehhez, mint kudarcok, fájdalmak, szégyen és bűn. Sokak szemében a legfőbb jó, vagy éppen éppen a legtöbb gyötrelem forrása, és ezért vagy így, vagy úgy élete irányítója. A szadduceusok által felvetett kérdésre Jézus azt a választ adja, hogy a feltámadás után az emberek nem házasodnak, nem mennek férjhez, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok (azaz nem angyalok lesznek, hanem abban fognak rájuk hasonlítani, hogy nem házasodnak, hiszen az örök életben az élet reprodukálása már nem releváns kérdés…). A házasság tehát ideiglenes, hiszen ehhez a világhoz tartozik, ami elmúlik. Vannak, akiknek ez jó, másoknak pedig rossz hír… De éppen itt rejlik Jézus kijelentésének a lényege.
Jézus ugyanis mind a házasságban meglévő örömöt, mind annak hiányát, sőt, a párkapcsolatból fakadó fájdalmat relativizálja. Igen, férfi és nő egymásnak teremtetett Isten képére; a házasság jó, egészséges és szép rendje Istennek, és ezért kívánatos és áldott. De amikor az örökkévalóság perspektívájába állítja az élők Istene, akkor világos lesz, hogy a házasság nem abszolút. Ez pedig mindannyiunkat érint, akik az élők Istenét keressük.
Akik számára ma a legmélyebb öröm, szeretet, bensőségesség és boldogság alapja a párjuk; akár az, hogy adhatnak neki, akár az, hogy kapnak tőle, nehezen veszik ezt az üzenetet. Hiszen az élők Istene azt mondja, hogy nem élhetsz elsősorban sem a párodért, sem a párodból. A szeretet, az értékesség, a bensőségesség, a szabadság átélése, bármennyire is adassék egy jó házasságban – mert adatik! –, nem kerülhet az életünkben Isten elé, hiszen az előzőek elmúlnak, az utóbbi kapcsolat pedig megmarad. És ahogyan mindezen ajándékok, áldások megléte nem lehet bálvánnyá, úgy a hiányuk sem. Egy özvegy életében ezen a ponton dől el, hogy a súlyos veszteség és gyász közepette is Istenhez tud fordulni, benne vigasztalást, szeretetet, törődést nyer, vagy pedig a gyász véglegesen bezárja őt abba, hogy innentől minden értelmetlen és hiábavaló. Aki válás után, vagy párkapcsolatra várva, vagy akár újraházasodni készülő özvegyként él, és naponta szembesül a szeretet megélésének hiányával, szintén el kell hogy gondolkodjon Jézus szavain. Ha az életedet legmélyebben meghatározó vágy, hogy párt találj magadnak, akkor valami olyan mozgat, ami egy nap elmúlik… Persze a hiány által szorítva erre könnyen mondjuk, hogy bánom is én. De vajon látod-e, hogyan von ki ez a „bánom is én” az élők Istene jelenlétéből, szeretete és kegyelme átéléséből, a biztonságból, amely abból fakad, hogy engedelmes szívvel követjük őt? Fokozódó nehézség, hiány és fájdalom ez sokaknak, akik egyetlen párral szeretnék leélni életüket, hiszen a világ, amelyben élünk, egészen mássá formálja az embereket. Egyre többen vannak, akik nem képesek és nem készek elkötelezni magukat egyetlen ember mellett a házasság szövetségében. És ezért egyre nehezebb azoknak párt találni, akik Isten törvénye szerint a házasság szövetségében, és kizárólag a házasság szövetségében szeretnének együtt élni párjukkal. Megpróbáltatik hűségünk, állhatatosságunk ezen a ponton, hiszen olyan könnyű belezuhanni a reménytelenségbe, a magányba, vagy éppen feladni Jézushoz való hűségünk. De Isten az élők Istene, és ez messze túlmutat mindazon, amivel most küszködünk.
Van még egy pásztori dimenziója Jézus szavainak. Miközben a keresztény reménység nagy vigasztalása, hogy szeretteinket (és így házastársunkat is) viszont láthatjuk a feltámadás után (NB: nem szeretet nem lesz, hanem házasság; de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz csodálatos elvesztett párunkkal találkozni), vannak keresztény emberek, akik számára ez nehéz kérdéseket vet fel. Egy olyan világban, ahol a válás és az újraházasodás, vagy akár az évekig történő együttélés majd szétválás mindennapos, a feltámadásban hívő ember nem tudja kikerülni a kérdést: ki lesz majd ott a párom? Kire hogyan fogok tekinteni? Elvált párom, aki újraházasodott, ott kihez fog tartozni? És ha már itt igazságtalannak tartom, hogy ha elhagyott, új kapcsolatba léphet, majd még ez is tovább él a feltámadásban? Ott is látnom kell, akiért elhagyott? Vagy ha megözvegyültem, újraházasodtam, és megadatott, hogy mindkét házasságom szeretetben ment végbe, mit kezdek azzal, hogy ott majd kit fogok jobban szeretni, vagy kihez fogok inkább tartozni? Mindezen kérdések fényében vagy azt mondjuk a szadduceusokkal, hogy na éppen ezért bolondság az örök életben hinni, vagy azt mondjuk Jézussal, hogy ott minden másképpen lesz, és ha nem is értjük most hogyan, mindezek a kérdések érvényüket vesztik: „Mert az emberek, akik amikor már feltámadtak a halálból, nem nősülnek, férjhez sem mennek…” De honnan a bizonyosság, hogy feltámadnak a halálból?
III. Az élők Istene és a halálhoz való hozzáállásunk
Hogyan érvel Jézus a szadduceusok tévelygésével szemben, ami abból fakad, hogy ismeri az Írásokat és ismeri Isten hatalmát? Jézus arra utal, amikor Isten az égő csipkebokorban megjelent Mózesnek, és elhívta, hogy általa szabadítsa ki Izraelt az egyiptomi fogságból. Isten úgy azonosította magát a vonakodó Mózesnek, mint aki a már rég elhunyt atyák, azaz Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Majd így folytatja Jézus: „Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.” Isten úgy jelentette ki magát Mózesnek, hogy „Vagyok, aki vagyok”. A „Vagyok”, a lét és élet maga az, aki szövetséget kötött Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal, és ígéretet tett nekik. Lehetséges, hogy halálukkor elvesztek Isten számára? Lehetséges, hogy az élők Istene szövetséget köt, elhív, szabadulást szerez az életben, vezeti az övéit, majd amikor azok meghalnak, tehetetlenül, vagy éppen közömbösen elfelejti őket? Jézus Isten alapvető természetére utal: ha valakit magához ölelt az élet, ha Isten úgy mutatkozik be, mint ezek Istene, lehet, hogy a végén mégis az elmúlás győzzön? Nincs feltámadás?
Gondoljuk végig ennek a jelentőségét! Istennek definíció szerint le kell győznie számunkra a halált. Ha nem teszi, akkor a halál felett nem Úr, hiszen akkor az utolsó szót felettünk a halál mondja ki. De ha a legnagyobb ellenségünk felett nem uralkodik, akkor mit jelent, hogy ő Isten? Akkor tiszteljük és féljük a gyűlöletes halált, mint végső hatalmat és e szörnyű valóság árnyékában segítségül hívhatjuk a mindennapjainkhoz azt a kisebb valakit, akit Istennek hívunk? Egy a halálnál kisebb Istent, ha a halálé az utolsó szó, a legnagyobb hatalom. Mert halál uraság ezt megengedi, hiszen lényegében nem sok vizet zavar – ő a holtak istene. És talán ez is jobb nekünk mint a semmi? Nem ez az a helyzet, amelyről Pál apostol azt mondta: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”? (1Kor 15.19) Ha Isten Isten, akkor ő az élők Istene, és nem a holtaké; ha pedig az élőké, akkor van feltámadás és örök élet – mondja Jézus.
Jézus, aki maga az élők Istene. Aki nem „a levegőbe beszél”, aki nem elméletileg teologizál. Aki ismeri az írásokat és ismeri Isten hatalmát. Aki úgy is teljes életet élt, sőt, a legteljesebb életet élte, hogy soha nem volt párkapcsolatban. Aki mindenben az élők Istenét, az ő mennyei Atyját kereste. Aki néhány nappal ezen kijelentése után a legsúlyosabb kivégzést szenvedi el. Az élők Istene – aki kileheli a lelkét a kereszten. Gondolod, hogy csak úgy mondott valamit? Gondolod, hogy próba-szerencse tett kijelentéseket, hátha bejön? Gondolod, hogy eszébe sem jutott, hogy mindezekre a szavaira emlékezni fognak, és azok igazsága napokon belül lelepleződik? Gondolod, hogy nem érezte szavai súlyát, amikor ő maga készült a halálba, és az ő élete a tétje annak, hogy Isten vajon az élők Istene, vagy holtaké? Élő Isten vagy halott Isten?
Jézus halott volt, és íme mégis él. És életre hív mindenkit, aki hallja és befogadja őt. ÁMEN!

Nő a feszültség és záporoznak a kérdések Jézus körül: „Milyen hatalommal cselekszed ezeket?” (12,28) „Szabad-e adót fizetni a császárnak?” Mi lesz a feltámadás után? (12,23) A jeruzsálemi templom felett mondott ítélet óta már csak napok, órák kérdése, hogy mikor sikerül Jézust elfogni. A főpapok és az írástudók csapdában érzik magukat. Minél hamarabb el kellene takarítaniuk azt a Jézust, akinek szavára tömegek lesnek. A helyzet kénye, hiszen Jézus Messiás-királyként bevonult Jeruzsálembe, éppen az Egyiptomból való szabadulás ünnepe előtt pár nappal. A helybeliek és a több tízezer zarándok arra készül, hogy felidézze, hogyan szabadította meg Isten népüket a fáraó elnyomó hatalmától. A jelen kor elnyomói, a rómaiak nem véletlenül idegesek; könnyen lázadás törhet ki. A vallásos vezetők pedig attól félnek, hogy ha elfogják Jézust, szembekerülnek a tömegekkel, és ez felkorbácsolja az indulatokat. Ha pedig nem fogják el és nem némítják el, ki tudja, mi lesz mindennek a vége. Csapdába kerültek.
Ezért úgy döntenek, hogy éppen abból fognak előnyt kovácsolni, ami látszólag hátrányukra van: csapdát állítanak Jézusnak. A csapda kísértés, próba, amely megvizsgál. Világosságra kerül, ami a felszínen láthatatlan. meglátszik, hogy kik vagyunk valójában. Lássuk hát az olvasott szakasz alapján: mi Jézus csapdája és hogyan viselkedik, amikor tőrt vetnek neki; melyek a mi csapdáink; és milyen kiútra vezet Jézus.
I. Jézus csapdája
A vallásos vezetők tökéletes csapdát eszeltek ki, amelynek felállítását néhány farizeus és ún. Heródes-párti emberükre bízták. Alattomos és veszélyes tőrt állítottak, aminek része volt a pszichológiai hadviselés, valamint a politikai ellehetetlenítés. Ha felidézzük magunkban, hogy Jézus milyen óriási nyomásnak van kitéve ezekben a napokban, érezzük, hogy milyen alattomos a kísértő hízelkedő, simulékony közelítése: „Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és nem tartasz senkitől, mert nem veszed figyelembe az emberek tekintélyét, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját.” Minden egyes szó igaz, és annál veszélyesebb és álnokabb a támadás, amit Jézus ellen intéznek. Ironikus, hogy a főpapok és írástudók azzal küldik embereiket, hogy „tudjuk, hogy igaz vagy”, miközben amikor Jézus visszautalja nekik a felhatalmazására vonatkozó kérdést Keresztelő Jánosra utalva, azt mondták, „nem tudjuk.” Igen, olyanok ők is, mint sokan, amikor az tűnik célravezetőnek tudnak, máskor meg mindent letagadnak.
A behízelkedő beszéd persze csak arra való, hogy elaltassa az éberséget és az áldozat gyanútlanul besétáljon a csapdába. Az igazi csapda politikai (valamint teológiai is): „Szabad-e adót fizetnünk a császárnak, vagy nem? Fizessünk-e, vagy ne fizessünk?” Halálos méreg! Miért?
Az adófizetés – és itt az ún. fejadóról esik szó a római megszálló hatalom részére - kétszeresen is fájdalmas a hithű zsidóságnak. Egyrészt emlékezteti őket arra, hogy nemzeti függetlenségüket elveszítették és Júdea római provincia lett. Annyira érzékeny ez a kérdés, hogy amikor Kr. u. 6-ban bevezették ezt az adót, azonnal lázadás tört ki a rómaiak ellen. A lázadást hamar leverték, de a nemzeti érzelmek azóta is összekapcsolódtak azzal, hogy a gyűlölt adót nem kellene fizetni. Másrészt azonban a hithű vallásos zsidóság bálványimádást is látott az adófizetésben. A pénzérme nem pusztán a császár (Tibériusz) arcképét hordozta, ami a „ne csinálj magadnak faragott képet” parancsolat megsértésének számított, de vérlázító feliratot is olvastak rajta: „Tiberius Caesar Augustus, az Isteni Augustus Fia”. Ha tehát valaki igaz hívő zsidó, elkötelezett hazafi, hisz Isten királyságában, elképzelhetetlennek tartja, hogy lehet Istent úgy imádni, hogy közben fizeti az adót. Látjuk már, miért életveszélyes a csapda. Jézus csak rosszul válaszolhat. Ha azt mondja, hogy szabad fizetni az adót, nyomban elveszíti a tömegek támogatását, akik az előbb elmondottak fényében tekintenek rá, mint Messiásra. Azt várják tőle, hogy mondjon nemet az adóra, a kiszolgáltatottságra. Ez esetben pedig már könnyen eltehetik láb alól az ellenségei, hiszen senki sem fog már lelkesedni érte. Magára hagyják, és ezzel a vallásos vezetők dilemmája megoldódik. Amennyiben pedig azt mondja, hogy nem kell adót fizetni, azon nyomban kész ellene a vád, amellyel a rómaiak elé citálják: felforgató, lázító. Tökéletes csapda.
 Mit tesz Jézus? Először is, átlátja a képmutató és alattomos hízelkedés mögött megbúvó ellenséges szándékot: „Mit kísértetek engem?” Tényleg nem embereknek akar tetszeni és megfelelni, és ezért nem tudják lépre csalni. Nem hajladozik erre majd arra, felülvén a simabeszédűeknek. Nincs szüksége erre – szabad és erős ember. Majd kétszeres választ ad a küldötteknek. „Hozzatok nekem egy dénárt, hogy megnézzem. Hoztak egyet…” Ez pedig lebukás. Tudniillik éppen a zsidók érzékenysége miatt a mindennapi használatra olyan pénzérme is forgalomban volt, amelyen nem volt látható a császár arcképe és a sértő felirat. Jézus azonban leleplezi a képmutatást: nektek ott lapul a zsebetekben a császár érméje; akkor miről beszélünk? A válasz másik része a sokat idézett, híres kijelentés: „Kié ez a kép és ez a felirat? – A császáré. – Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.”
Jézus válasza nem egyértelmű, és azokkal az írásmagyarázókkal tudok egyetérteni, akik szerint szándékosan nem az. Jézus nem tanítást kíván adni ezen a helyen az adóról, politikai és isteni hatalomról, hanem egyrészt isteni bölcsességgel és eleganciával „kisétál” a halálos csapdából, másrészt rámutat arra, hogy az ellenségei által felvetett dilemma hamis. Az egész alapvetés téves, tudniillik nem abban fog eldőlni, hogy valaki hűséges-e Istenhez, vagy nem, hogy fizet-e adót a császárnak, vagy nem. Nem jól kérdeznek, nem jól gondolkoznak, mert nem ezen múlik, hogy hűségesek-e Istenhez. Akár fizettek adót, akár nem – ezzel nincs lerendezve az, amivel Istennek tartoztok: „Adjátok meg … Istennek, ami az Istené.” Jézus tehát visszautalja a kérdést, amely szerint mindenki maga kell, hogy megbirkózzon azzal, hogy mivel tartozik a császárnak, és mivel tartozik Istennek.
II. A mi csapdánk
A Jézusnak állított csapda története rámutatott a korabeli istenkeresés zsákutcájára: ott vélték megtalálni Isten szolgálatát és dicséretét, ahol az nem dőlhet el végérvényesen. Végletesen leegyszerűsítve kapcsolták össze az adófizetést Isten szeretetével: ha fizetsz adót, hűtlen vagy, ha nem fizetsz, rendben vagy. Innen jön a kérdés: szabad-e adót fizetni a császárnak? Jézus pedig válaszában megkülönbözteti e kettőt (adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené). Mindjárt látni fogjuk, hogyan születik ebből a mi csapdánk.
A modern ember olvasata gyakran az, hogy természetes, hogy Jézus elválasztja ezeket, hiszen mi köze van Istennek adóhoz, politikához, nemzethez, közélethez, gazdasághoz… Igazolva láthatja magát Jézus szavaiban, aki mintha két külön világnak tartaná a „császár” és az Isten világát. A császár világa az állam, az adó, a vállalkozás, az oktatás, az egészségügy, a törvényhozás, a politika, a pénz, a karrier, a hatalom – azaz „realitások világa”; míg Isten világa a benső, a személyes, a lelki, a szívbeli, a vallásos, a spirituális – azaz az „idealizmus világa”. És lám, Jézus is szétválasztja ezeket. Ezzel pedig megérkeztünk a mai kereszténység csapdájához, amelyben e két rossz olvasat egyszerre jelenik meg. Hogyan?
Az egyik tábor azonosítja egy-egy ügy képviseletét Isten szeretetével, az iránta való hűséggel, miközben a másik tábor teljesen elválasztja ezeket egymástól. Az egyik oldal azt mondja, hogy csak az az igaz keresztény, aki pontosan megfizeti az adóját. A másik oldal meg néz, hiszen mi köze Istennek az én adómhoz? Az egyik oldal csak egy bizonyos politikai párt oldalán tudja elképzelni a hiteles keresztényeket; a másik oldal szerint Istennek semmi köze a politikához. Az egyik oldalon azok vannak, akik szerint ha valaki külföldre megy dolgozni, hűtlen népéhez, és így Istenhez is, aki őt elhelyezte a világ népei között, a másik oldalon még a kérdés felvetést sem értik, hiszen mi köze Istennek ahhoz, hogy hogyan boldogulok. Az egyik oldalon hűséges kereszténynek tartják azt, aki nem támogatja a házasság előtti szexet, a másik oldalon azzal érvelnének, hogy Istent egyáltalán nem érdekli a szexuális életünk. Az egyik oldal rosszul teszi fel a kérdéseket: szabad-e politikai párt tagjának lenni, szabad-e az adófizetésben kiskapukat keresni, szabad-e külföldre menni munkát vállalni, szabad-e alkoholt fogyasztani, ha valaki Istennek kedves életet akar élni. Azaz egyetlen dologban történő állásfoglalást azonosítanak az Isten iránti hűséggel, szinte bezárják Istent ebbe az ügybe. A másik oldalon meg egyáltalán nem teszik fel a kérdést, mert úgy vélik, Istenre a dolgoknak csak egy másik része tartozik; ők kizárják Istent az élet számos területéről. Mindkét út céltévesztés, hiszen mindkettő kikerüli azt, amit Jézus középpontba állít: „Adjátok meg … Istennek, ami az Istené.” És ezért mindkettő elmegy az egyetlen igaz és fontos kérdés mellett: Mivel tartozom Istennek - és ennek fényében mivel tartozom a „császárnak”? Ez a mi csapdánk. Hogyan értsük tehát Jézust, aki megkülönbezteti, de nem választja szét Isten és a császár világát?
III. A jézusi kiút
„Adjátok meg … Istennek, ami az Istené.” De mi az övé? Lépjünk egy lépéssel vissza, és lássuk meg Jézus érvelését: „Kié ez a kép és ez a felirat? – A császáré. – Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” A római dénáron a császár képe van – az tehát az övé. Azzal neki tartoztok. De mi az Istené? Nyilvánvalóan minden az övé. Jézus nem gondolhatott kevesebbre, mint hogy magunkat, szívünket, szeretetünket adjuk neki.
Ha annál a gondolatnál maradunk, hogy minden és mindenki azé, akinek vagy aminek a képe, pecsétje van rajta, akkor érdemes azt a kérdést feltennünk, hogy az ember vajon kié, kinek tartozunk magunkkal? A bibliai válasz itt is az, hogy annak, akinek képét hordozzuk. Igen, az ember, minden ember teremtésénél fogva Istené, mert Isten képét hordozza. A Biblia szerint az ember ember-volta abban van, hogy Isten képét hordozzuk, Isten képére formáltattunk. Mivel tartozunk hát neki? Hogy ránézzünk, hogy ránézve, azaz vele közösségben éljünk, hogy valamit lényéből visszatükrözzünk, bibliai kifejezéssel dicsőségét kisugározzuk. „Adjátok meg … az Istennek, ami az Istené.”
De mi éppen ezt nem tudjuk és akarjuk tenni. Mindig reá nézve járni, mindig benne élni a közösségben, mindig őt keresni? Inkább bezárjuk egy ügybe, vagy kizárjuk más dolgokból… Igen, nem ragyogunk, dicsőségének híjával vagyunk, istenképűségünk megromlott, megfakult. Ez éppen abban nyilvánul meg, amiben Jézus egészen más: ragaszkodik Isten igazságához, és nem keresi az emberek tetszését, az emberek dicsőségét, a saját dicsőségét. Tökéletesen elég neki, hogy az Atya dicsőségét keresi, és megad neki mindent, ami az övé.
Igen, mert ő Isten tökéletes képe. És amikor beletekintünk ebbe a képbe, Isten tökéletes képébe Jézus emberi arcán, tiszta, igaz és ragyogó lényében, mintegy tükörben meglátjuk a saját eltorzult képünk. Amikor belenézünk a tisztába, megérezzük szennyes voltunk. Amikor beletekintünk az igazba és szeretőbe, lelepleződik hamis és önző mivoltunk. Ezért kell Jézusnak meghalnia. És mit tesznek vele? Bemocskolják, kigúnyolják, összetörik az arcát, a lényét, isten képét. Köpdösik, véresre verik, töviskoszorút nyomnak fejébe. Olyanná teszik, tesszük Jézust, Isten tökéletes képét kívülről, amilyen a lelkünk belülről. Legyen olyan, sőt, még gyalázatosabb, mint mi! Akkor majd rá tudunk nézni úgy, hogy nem kell félnünk tőle. Sőt, akkor van miért elfordítani a fejünket, és megvetni őt.
Azután egyszer mégiscsak rá kell nézned – és meglátod magadat. Saját összetörtségedet az ő összetörtségében, saját istentelenséged az ő Istentől elhagyott voltában, saját ítéletedet az ő bűnhődésében. És ami eddig taszított, az vonzani kezd, ami eddig utált volt, az drágává lesz. Látod és nézed őt… és már gyönyörködsz benne. És amint gyönyörködsz benne, mint megváltódban és szabadítódban, elkezd helyreállni rajtad, benned is az Isten képe. A nagy titok kibontakozik: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18) Jézus rajtad, Jézus képe benned. És amint ez elmélyül, kiszabadulsz a csapdából. Mert tudod, hogy semmi sincs, amihez neki ne lenne köze, de azt is tudod, hogy a vele való kapcsolat sokkal nagyobb, mélyebb, szélesebb, átfogóbb, mint egy-egy ügy. Nem kell már őt sem bezárnod, sem kizárnod. Újra és újra fel tudod tenni a kérdést: mivel tartozom neked, és mivel tartozom másoknak?
Lépjünk ki a csapdából: Adjuk meg Istennek, ami az Istené, és akkor meg fogjuk tudni adni a császárnak, ami a császáré! Ámen!