A heidelbergi káté az ige fényében

Kedves Testvérek!
A Heidelbergi káté keletkezésének 450 évfordulója alkalmából egész évben hallhattunk kátémagyarázatos istentiszteleteket. Különböző témákban tanulhattunk az Igéből és a kátéból (úrvacsora, keresztség, egyház…). A mai az utolsó kátémagyarázatos istentisztelet. Témájában is olyasvalamit hordoz, ami előre mutat, ami a folytatásról, a keresztyén életben járásról szól.
Az elhangzott kátékérdések az ó ember/új ember témáját és az új életben járás gyümölcsét, a jó cselekedeteket említik. Az Igében is ezt olvastuk: le kell vetnünk a régit, meg kell változni, nem élhetünk úgy, mint eddig- nem lehet, hogy a hitbeli változásaink ne érintsék az életünket, magatartásunkat is.
1.   „Többé nem!”
Pál apostol, a tanú, aki magát így határozza meg, Isten eszközeként jelen volt az efézusi gyülekezet születésénél, akiknek szól a levél. Ismeri a gyülekezetet, és Efézust, a várost. Közel 200.000 ember lakja, az akkori civilizált nyugati világ 5. legnagyobb városa. A Kelet kapuja, kereskedelmi csomópont, ami vallási központ is. Itt található Artemisz temploma, ami az ókori világ hét csodája közül az egyik. Pál a 3. missziói útján töltött itt évet, szolgált, tanított Istenről és megismerte a várost és a benne élőket. Ismerte azt a gondolkodást, azt a lelkületet, ami itt élt az emberekben. Ismerte a bizonyos módon vallásos, de lényegét tekintve pogány életformát. És ismerte azt a folyamatot, azt az utat, amin Isten vezette a gyülekezetet. Ők már nem azok, akik korábban, megtértek, átadták az életüket Krisztusnak és megszabadultak. Tanultátok/tapasztaltátok a Krisztust- többek között Pál igehirdetésén keresztül is. És változtak, változott az életük, a mindennapjaik, a kapcsolataik is. „Ne éljetek pogány módon!” – szólítja fel őket az apostol! Ne éljetek úgy, ahogy sokan élnek (akár vallásos emberként, akár keresztyénként is!). Milyen az az élet, amire azt mondja Pál: ezt már ne? A jellemzői a
Ez egy lavina. Az ember, aki pogányságban él, nem tud másként élni. Elsodorják a hatások, és egyik jön a másik után. Elmosódnak a határok az egyéni felelősség és mások felelőssége között, és így a kiút is nehezebben található. Reménytelen és értelmetlen így az élet. Hiábavaló, ahogy az apostol mondja. Találhat az ember értelmet adó célokat, de mélyen megvizsgálva azok is hiábavalók.
Fontos felismernünk nekünk is, hogy pogányság ma is van- a keresztény Európában, és itt hazánkban, városunkban- akár közöttünk is. Pogányság ott van, ahol a hit, a vallás ideológia lesz. Olyan keret, ami ad az életnek egy alapot, tartást, valahová tartozást, de tartalmilag semmi sem változik. Az ember alapvető indítékai, szándékai, céljai ugyanazok maradnak- és így a végeredmény is ugyanaz. Csak az ideológia ad egy magyarázatot hozzá, igazolja az ember tetteit. Az ideológia megjelenik manapság is sokféle területén az életünknek: ott van a politikában, mikor oldaltól és pártállástól függetlenül valaki csak a saját igazát fogadja el és értelmes párbeszéd helyett alapból rossznak és inkompetensnek tartja a másikat. Ott lehet nemzeti szinten is, mikor jobbnak, különbnek – vagy épp rosszabbnak gondoljuk magunkat másoknál. Az ideológia jelenléte a pogányság legnyilvánvalóbb jele. És a tartalma az életnek ez: hiábavaló gondolkodás, sötétség, elidegenedés, kemény szív, gátlástalanság, tisztátalanság, erkölcsi tompultság…
2.   Ó/új:
…ezt állította meg az Isten! Ezt jelenti ki az Igében, ezért vagyunk most itt, mert van üzenetünk: Isten célja nem a vallási – politikai – vagy nemzeti ideológia, hanem valami egészen más. Isten elküldte a világba Jézust, az Ő fiát, aki elvégezte a megváltást. Aki hisz benne, örök élete van, aki hisz benne, azt betölti a Szentlélek, aki hisz benne, annak lehet más az élete. Aki átadja az életét, aki hisz Jézusban, az nem lát többé halált. Aki megtér, annak az életében maradandó változások történhetnek. Újjászülethet Isten szeretetében, és ráléphet a megszentelődés útjára.
Egy fontos dolgot értettem meg ezzel kapcsolatban a közelmúltban, amit egy példával szeretnék illusztrálni. Az ember születése pillanatától kezdve öregszik. A növekvő gyermek is. A kiskamasz sokat tesz ezért az öregedésért (hogy idősebbnek lássák), aztán egy ponton túl nagyon sokat tesz ellene az ember. Iparágak épültek erre, hogy valaki 50 évesen is 30-nak tűnjön. Megállíthatatlan és szomorú: nem leszünk fiatalabbak, erősebbek- a bőrünk sem lesz már olyan, a gondolkodásunk sem feltétlen lesz frissebb. A világot is egyre nehezebben értjük meg, minden mintha egyre komplexebb és átláthatatlanabb lenne. Öregszünk, folyamatosan leépülünk. Az ember, mikor Krisztusban újjászületik, megtér, akkor nem kezd el öregedni lelkileg! Az útja az, hogy folyamatosan megújulhat, friss maradhat. Sőt, egyre inkább olyanná válhat, amilyen Isten terve szerint eredetileg az ember volt.
Ebben a képben is megragadhatjuk mindazt, amit az ó- és újemberről való különbségről tanít a Biblia és a káté. Az óember: a Krisztus nélküli élet, a csalárd, a gonosz, a romlott. Az újember: akivé Krisztusban lettél, aki a jelen valósága számodra. Érdekes megfigyelni itt az Igében az igeidőket! Az eredeti szövegben az óember levetése megtörtént annak a számára, aki Krisztusban van. Lényegileg már a múlté. Nem azt jelenti persze, hogy nincsenek harcaim, vagy ne ismerném fel magamban azt, ami voltam, de ez már a múlt. Bánkódunk miatta, mert rossz/rossz volt, és a bűnt bűnnek látjuk, nem felejtjük el, mi a bűn – ahogy áll a kátéban. Az óember levetése, ha Krisztusban vagy, megtörtént, az új felöltözése pedig, a megszentelődés életprogram. Szeretném kihangsúlyozni ezt számodra: megválttattál, és ha ezt elfogadod, elfogadtad megtértél – jó vagy Isten szemében. Elég jó, mert Krisztuson keresztül lát téged. Ahogy vagy, úgy vagy jó, nem kell teljesíteni! A kegyelem elég, és felszabadulhatsz! Lehet elengedni magad! Lehet felszabadulni. Nem arról van szó, hogy minden nap: ó ember le, új ember fel! Nem jó és rossz folyamatos harca van, egy meghasonlott énben. Új identitás van, aminek alapja Isten elfogadó szeretete! És ezt az újat megtöltheted tartalommal: ez a növekedés! Lehetőség, irány, amibe jó menni! Öröm, vágyódás a teljes élet után- ahogy a káté fogalmazott! Felfedezésre váró út, melyen sok áldás van elrejtve! Az, amire Isten hív!
Erre emlékeztet az apostol!
Öltsétek fel az új embert! Járjatok az új életben! Nem fog menni egyik napról a másikra, de a mai napi lépést ma kell megtenni! Az újban ezek vannak: megbocsátás, szeretet, valódi változás. És ez nem egy idea, amit sosem érhetsz el: ez a jelened! Az óember a múltad Krisztusban, az új pedig a jelen valósága. Még akkor is, ha a lényegi változás sokáig tart.
3.   El vagytok pecsételve
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom ennek az Igének és a káténak az üzenetét, akkor az ez lenne: szabad lehetsz a hiábavalóságtól! Szabad attól az életmódtól, szemlélettől, hozzáállástól, ami az emberi létet hiábavalóvá teszi. Szabad lehetsz az Istentől jövő jó cselekedetre! Aminek a motivációi nem saját magunkban, vagy csupán a másik segítésében vannak, hanem az Isten által elkészítettek.
Ezt a szabadságot a Szentlélek adhatja nekünk! Efézusban különleges módon áradt ki Isten Lelke a gyülekezet alakulásának hajnalán- erre emlékezteti őket az apostol. És kiárad ma is közöttünk, és adja a biztos alapot, a zálogot, a biztosítékot arra, hogy lehetséges az új életben járás! Ő az útitársunk, Ő az „öltöztetőnk”. Ő van velünk az úton és visz végig ebben. A Szentlélek újít meg ma is, hív, erősít minket és győz meg a szabadságunkról és az új életben járás lehetőségéről. Ő által tudjuk teremni a jó cselekedetek gyümölcseit.
Ha még nem vagy Krisztus gyermeke, ez az az út, amire Ő hív ma téged. Egy új élet, amiben értelmet nyerhet minden. Aki pedig Krisztussal jársz: tedd fel a kérdést: hol tartasz most? Mennyire szeretsz öltözködni? Mennyire éled ezt meg kényszernek, fárasztó dolognak? Az ó az rajtad volt, nem kellett felvenni- az újat kell. Aktivitás, odafigyelés és olykor fáradtság is lehet benne.
Az úrvacsorai közösségre készülve különösen is előttem van az, hogy beszéljek a harag elengedéséről. Keresztyénként is küzdünk ezzel: a bennünk ért sérelmek, bántások kapcsán. Még bűntudatunk is lehet emiatt. Harag van bennünk, ami megvéd minket a fájdalomtól, amit a másik okozott nekünk. A harag el nem engedése, a bosszú és a gyűlölet- ezek mozgatják a világot, ezek hatnak vissza mindenkire - ebből lehetsz ma szabad! Akkor is, ha nem érted, ha nem akarod elfelejteni - elengedheted ma. Leteheted a haragot, a bosszút, a gyűlöletet, a lenézést, a felsőbbrendűségedet, a megvetést. Odamehetsz istentisztelet után, ha itt van az illető, vagy utána elintézheted vele, ha nincs itt. Elengedheted a magad felé érzett haragot is, sőt az Isten felé érzettet is! Jöhetünk együtt a kereszthez! Tehetünk egy lépést a szeretet kiáradása felé az életünkben, környezetünkben!

Kedves Testvérek!
Egy kívülállónak talán egy érthetetlen rítus, egy a szokások közül. Egy keresztyén embernek a legbensőségesebb közösség. Egység, elfogadás, feloldódás és szabadság. Másnak egy a vallásos ceremóniák elemei között, míg van, akinek komoly tépelődés színtere: méltó vagyok-e rá, vagy sem? Van, aki örömmel és mosolyogva éli meg a bűnbocsánat valóságát, más pedig sír, mint aki tükörbe néz és nyilvánvaló életkorának jeleit siratja. Lehet rajta vitatkozni is- mi történik benne, de egy biztos: sákramentum, jel pecsét, amit Jézus szerzett. Ja, és persze titok. Misztérium. A lelki valóság kiábrázolódása.
Mindez az úrvacsora, amivel rendszeresen élünk, vagy amivel látjuk, hogy mások rendszeresen élnek. A felolvasott Ige ismerős, fejből tudjuk. Még a mozdulatokat is, melyek hozzá kapcsolódnak. Talán sokat tudunk is róla, esetleg tapasztaltunk belőle már.
1. Mi számít igazán e tekintetben? Mi alapján állíthatom, hogy tudom, a helyén van az úrvacsora kérdése az életemben? Az a legfontosabb, amit tudok róla? A bibliaismeret, a káté? Fontos, de önmagában kevés… Vagy inkább amit hiszek? Mert hát hit által ragadhatom meg a kegyelmet? Vagy inkább amit érzek? – de hiszen sokszor nem érzek semmit közben… Az a meghatározó hát, amit tapasztalok, vagy amiről más is megerősít, hogy úgy van?
2. Nem érdemes talán szétválasztani ezeket, mert az úrvacsorában ezek a részek bennünk egyszerre hatnak, egyszerre vannak jelen. Mert fontos tudnunk az úrvacsoráról, ismernünk a bibliai hátterét- érdemes tisztában lenni azzal, amit hiszünk róla és az sem baj, ha érzünk, tapasztalunk az egészből valamit.
Mindazonáltal azt tapasztalom, hogy sok félreértés van az úrvacsorai tanítás körül. Nem minden keresztyén felekezet ért egyet abban, mi miért és hogyan történik benne. Van, akik a lelki történések leírásán- más felekezetek gyakorlati dolgokon különböznek össze. Csak röviden említem, hogy míg a katolikus tanítás szerint a jegyek átlényegülnek különleges módon és Krisztus valóságos teste és vére lesznek belső lényegük szerint, addig a reformáció legradikálisabb irányzatai szerint kizárólag emlékvacsora az úrvacsorai közösség. (Református keresztyénként pedig a Szentlélek munkájára helyezzük a hangsúlyt az úrvacsorában - ahogy azt a kátéban is hallhattuk.)
De fordítsuk a figyelmünket arra, ami az Igében előttünk van az úrvacsorával kapcsolatban. Bizonyára ebből/ennek mentén érthetünk meg többet az úrvacsora lényegéről.
I. Érdemes figyelnünk arra először is, hogy Jézus mit tesz ebben a helyzetben. A tanítványokkal van együtt a páska vacsorán. Nem véletlen az egybeesés: Krisztus, mint ártatlan bárány lép a páskabárány helyére a megújított szövetségben. Ő lesz az, aki meghal, hogy másnak/másoknak ne kelljen bűneik miatt. Ő maga, aki nemsokára leteszi akaratát, teljhatalmát, az Atya kezébe teszi le lelkét, most aktív.
Mit cselekszik?
Jézus példát ad. A legjobb módszer ez arra, ha valakivel szeretnék megtanítani valamit. Megmutatom, eléje élem, cselekszem a mintát. Példát adott egész szolgálata során- az utolsó vacsorán megmosta a tanítványok lábát is- példát adva alázatban, szolgálatban- és most különös módon ad példát. Rítust ad: megmutatja, hogy mi legyen az a forma, amiben a közösség létrejöhet- amiben kiábrázolódhat a megváltás. persze nem a formai részleteken van a lényeg, hanem azon, hogy Ő maga adja, mutatja meg, éli át a tanítványokkal együtt azt, ami az evangélium szíve. Nagyon mély ennek minden rétege: az étellel, az itallal köti össze a megváltás üzenetét: a megtört testet, a kifolyt vért. Valamivel, amit az ember sosem tud elfelejteni. A kenyér és a bor Jézus korában a két alap élelmiszer voltak. Az, amit Jézus tett, rutinszerű cselekvések voltak. Egy nap egy ember sokszor elvégezhette. Nem a tett a rendkívüli, hanem az üzenet, amit hordoz! Egyszerű, természetes, és mégis nincs hozzá fogható!
Jézus példát ad az utolsó vacsorán úgy, hogy mindenekelőtt hálát ad. A hálaadás közegében hangzik el és történik minden az utolsó vacsorán- ez önmagában példa! Az úrvacsorai közösségünk fő mozgatórugója, közege a hálaadás. Azért, amit Isten tett, amit Jézusban megmutatott magából!
Minden, amit Jézus tesz az utolsó vacsorán egyfelé mutat: arra, amiért jött, ami legfontosabb tette, hogy feláldozza önmagát. Erről beszél itt Jézus, ezt tárja tanítványai elé. Cselekedetben mutatja meg, és cselekvésre buzdít ennek mentén.
II. Figyeljünk egy kicsit most arra, hogy mit mond Jézus, miközben az úrvacsoráról tanítja az Övéit!
Igazából három fontos dolgot: vegyétek, egyétek, cselekedjétek!
Ízlelgessük ezeket a szavakat! Mi jut ezekről eszünkbe? Milyen irányba hívnak bennünket, mire bátorítanak? Mindegyikben nagyfokú aktivitás van. Kilépés, tettek, konkrétan megfogható lépések. Érdekes ez, mert általában az úrvacsora kapcsán Isten aktivitása, tette, munkája áll a középpontban. És ez így is van, mégis a saját aktivitásunknak ez nem ellentéte. Más szinten mozog! Isten aktivitása a legfontosabb, a meghatározó- anélkül esélyünk sem lenne megállni előtte- nem tudnánk elérni a kegyelmet. Mégis, mindennek az elfogadásában, megragadásában szükségünk van az aktivitás bíztatására: vegyétek, egyétek, cselekedjétek! Ragadjátok meg a kegyelmet, éljetek a nektek adott lehetőséggel! Jöjjetek, mert szükségetek van rá! Erre van szükségetek, itt van a kegyelem asztala, ez a megoldás, a válasz! Jöjjetek énhozzám mindnyájan- mondja Jézus! Mert az úrvacsora nem elmélet, vagy dogmatikai fejtegetések témája csupán, hanem gyakorlat, kilépés, tettek a részünkről! Jézus szavainak a mentén, rá hallgatva tehetjük ezt: jövök, Uram, veszem! Eszem, belsőmmé teszem! A testem részévé lesz! Elfogadom! Elfogadlak! A tetteim- a megváltozott tetteim fakadnak ezeknek a tetteknek a mentén. És persze hisszük, hogy ezeket is Isten Lelke végzi bennünk, mert hogy Ő a fő mozgatója az úrvacsorának! Erről beszél a káté: ez a nagy titok: a Lélek által Krisztus részesei leszünk. Egy test vele. Ugyanaz a Lélek munkálkodik bennünk! És ez a legnagyobb kiváltság, ami érhet minket. Ő elevenít meg minket, és legbensőségesebb közösségünket adhatja Krisztussal- és egymással is.
III. Mit bíz Jézus a tanítványaira?
És miközben arra tekintünk, és megpróbáljuk megmagyarázni az elmagyarázhatatlant és megérteni a titkot, eközben fontos szem előtt tartanunk, hogy Jézus valamit tanítványaira bíz az utolsó vacsorán, amivel dolguk van. Valamit át kell adniuk, cselekedniük kell, hirdetni. Jézus tanítványaira bízza a megbocsátás, az elengedés üzenetének továbbadását. Ennek ereje kell, hogy áthassa az ő életüket is és kell, hogy kiábrázolódjon az úrvacsorai közösségükben is! Mert Isten megbékült velünk emberekkel Krisztusban. Ezért megbékülhetünk egymással és magunkkal is! Ez Jézus tanítványainak szolgálata, és aki valamit megértett az úrvacsora lényegéből, az ezt adja tovább. Hirdetnünk kell az Úr halálát és feltámadását, mindazt, amit értünk tett, ahogy kiáradt a kegyelme és ma is kiárad közöttünk. Mert az úrvacsora nem egy kiválasztott elit zárt közösségi alkalma. Nem valamilyen elit klub szertartása, hanem az az asztal, ahová mindenki hivatalos. Persze a felolvasott Ige is folytatódik, hogy az ember ne váljon könnyelművé, mikor ezzel a kegyelemmel és szabadsággal szembesül. De az Úr vár magához- változást akar az életünkben, és ennek a továbbadását mások felé.
Jó, mondhatjátok néhányan, de merre menjek tovább, ha megszokott már számomra mindez és sokszor éltem át, sok minden túl vagyok már? Mitől mélyül, mitől élhetem meg- érthetem meg a lényegét? Normális, hogy mindez természetessé válik? Megszokottá válik, mint minden az életben? Vagy arra vezet az út, hogy a bűn mélységét kellene jobban szem előtt tartanom, a bűnbánatban mélyülnöm, sanyargatnom magam, szomorkodnom a bűneim és tökéletlenségem miatt? Nem hiszem. Az igazi bűnbánatnak meg van a helye az életünkben, de nem ebben kell mélyülni és nem erre kell fókuszálnunk. Amire Isten hív bennünket, hogy legyünk képesek: elmerülni a szeretet mélységében, gyönyörködni benne! Érezzétek és lássátok, hogy mit tett értünk az Atya! Hadd járjon át és hasson az életünkben a minden értelmet túlhaladó szeretet- Isten szeretete, elfogadása, amit megmutatott Krisztusban. Ennyire szeret Ő minket! És ez a szeretet valós- és most is itt van!
Egy kört alkotunk. Testvérek vagyunk. Egy Lélekkel itattattunk meg. Ő kapcsol minket össze. Egyformán elveszettek vagyunk. Egyformán elfogadottak vagyunk. Egyformán kételkedünk és kiáltjuk: hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben! Egyformán érezhetjük: hazaérkeztünk és azt is: még van, akit hazavárunk! Még vannak helyek ebben a körben! Ez a kör: egy ölelés. És még sokan vannak, akik elférnek ebben az ölelésben!
Ha még nem tartasz ott, hogy ezt a sajátodnak valld, imádkozhatsz, fordulhatsz egyszerűen Isten felé úgy, ahogy vagy: Ő meghallgat és elfogad téged. Ha úton vagy- egy konfirmációs folyamatban például, akkor is benne lehetsz Lélek szerint ebben a körben: Isten téged is ugyanúgy szeret és elfogad. Tegyük, amire Jézus hív minket! Higgyünk benne, legyünk hálásak, lépjünk felé, éljünk az elkészített lehetőséggel! Mert mindannyiunkhoz közelít az Úr!                   
Ámen!
(Thoma László)

Meg, mert ők is Isten szövetségéhez és az anyaszentegyházhoz tartoznak, akár a felnőttek. Isten nekik is megígérte a Krisztus vére által nyert bűnbocsánatot és a hitet ébresztő Szentlelket. Ezért a keresztség által, mint a szövetség jegye által őket is be kell fogadni a keresztyén anyaszentegyházba, és így megkülönböztetni őket a hitetlenek gyermekeitől. Ez az Ószövetségben a körülmetélés által történt. Ehelyett rendelte Krisztus az Újszövetségben a keresztséget.
Kedves Testvérek!
Akár rendszerető, és rendszerben élő embernek tartjuk magunkat, akár nem, az életünkben mindenképpen vannak szokások, rendek, ismétlődő rítusok. Hogyan szoktál kávézni? Mi a reggeli rutinod ébredés után? Hogyan étkezel? Milyen ünnepekhez kapcsolódó szokásaid vannak, amiből semmiképp nem engednél…?
Rítusok. Az ember természetes igénye. A csecsemő élete kezdetétől rítusokkal, rendszeresen ismétlődő cselekvésekkel van körülvéve. Megszokjuk és benne élünk. Természetes és biztonságot, egyensúlyt ad. Nem tudni, hogy az emberben „genetikailag” van jelen a rítus igény, vagy a kora gyermekkori hatások mentén alakul ez ki. A természethez közelebb élő embert mindenesetre segítik a természet ritmusából adódó rítusok. Míg a városban, túlságosan civilizált módon élő ember életéből ez hiányozhat. Sokszor terápiás javaslat a rítusok kialakítása, megtartása. Vannak olyan missziós irányzatok is a világon, amelyek legfontosabb eszköze a vallási rítusok vissza hozatala és meggyökereztetése a posztmodern városi közegben.
Rítusok. A mindennapokhoz is kapcsolódnak, de különleges módon, nagyon gazdagon töltik be az ember vallásosságát. A legkülönbözőbb formákkal találkozunk a legtöbb vallásban. Az egyik ilyen forma, amiről ma beszélni szeretnék köztetek: a keresztég. Beavatás. Az „előtte” és „utána” élmény közti lépés. Az elköteleződés eszköze. A víz, mint szimbólum használata rituális megtisztulási szertartásoknál. Keresztelés, bemerítés, újrakeresztelés… Azért tartom fontosnak ezt elmondani bevezetésként, hogy lássuk: nem a formában van a lényeg illetve a különlegesség, amikor a keresztség bibliai tanítását szeretnénk megérteni, hiszen a forma (mint rítus) szinte mindegyik vallásban megtalálható.
Bevezető gondolatok a keresztségről
A református keresztyén tanítás szerint a keresztség sákramentum. A szó jelentése: jel, pecsét. Olyan látható jegy és pecsét, ami által Isten az ember hitét szeretné megerősíteni. Két sákramentumunk van, úgy, mint keresztség és úrvacsora. Az előbbi egyszeri, utóbbi rendszeres. A sákramentum látható pecsét, ahogy a káté is fogalmaz, hogy amilyen biztosan láthatom, hogy a víz megmos, lemossa a test szennyét, olyan biztos, hogy Krisztus vére, Lelke által megtisztít engem a bűntől (69). Persze ez nem jelenti, hogy a keresztvíz maga eltörölne bármiféle bűnt, ugye értjük (72)?! A víz jelez valamit. Jel és jelzett dolog: ez ábrázolódik ki a keresztségben.
A református keresztyén tanítás szerint ugyanakkor a sákramentum (sem a keresztség, sem az úrvacsora) nem önmagában hat, hanem csakis a hit által. A Szentlélek jelen van az ember szívében és hat, miközben a sákramentum kiábrázol egy igazságot. Önmagában tehát nincs „értelme”, csak azzal a hittel együtt, amit a Szentlélek az ember szívében ébreszt. Aki tehát nem hiszi, hogy mindez (a sákramentum által kiábrázolt hittartalom) igaz, annak nincs értelme élni a sákramentummal. Aki viszont igen, annak a hitét megerősíti az.
Érdekes, hogy Jézus maga nem keresztelt, de tanítványainak megparancsolta, hogy ezt megtegyék. A tanítványok pedig végezték is ezt a szolgálatot, így a keresztség része lett az induló keresztyén egyház gyakorlatának. Először ez a folyóvizeknél, természetes vizeknél történt. Akit hitt, az megkeresztelkedett. A keresztség szimbólumrendszerében ez vált fontossá: ahogy alámerül az ember, úgy merül alá (hal meg) az óember, a régi élet. Ahogy feljön a víz alól az ember, úgy „támad fel” az újember. A régi elmúlt és íme új jött létre. Megkereszteltek ugyanakkor egész háznépeket is (pl. Kornéliusz házanépét), aminek tagjai közt voltak bizonyára gyerekek is. Őket a szülők hitre nézve keresztelték meg azzal a reménységgel, hogy egy nap maguk is megértik az evangéliumot. Az apostoli kort követően fontos előkészítés, katekizmus társult a keresztséghez, aminek során megbizonyosodtak a keresztelendő hitéről.
A keresztyénség államvallássá válása után aztán tömegesen kezdtek keresztelni mindenkit, akár különösebb előképzettség, felkészítés nélkül is. A középkorban létfontosságú volt a keresztelés, hiszen a meg nem keresztelt gyermek biztosan elkárhozott az egyházi tanítás szerint (ezért pl. vészhelyzet esetén a szülésnél segédkező bábák is keresztelhettek). A keresztelésnek eredendő bűn törlő szerepet tulajdonítottak. Ezt a gondolkodást szakította meg a reformáció, visszahozva, megújítva a keresztség bibliai értelmét.
Be kell látnunk, hogy a keresztség kérdése sokszor vízválasztó jelentőségű. A reformációval sem értek véget a keresztséget érintő viták. Felekezetek sokszor „csak” ebben különböznek egymástól: mikor és milyen formában történjen a keresztelés? Ki keresztelhet, kit, hol és hogyan? Esetleg lehet-e újra keresztelkedni? Meg kell-e keresztelni a gyermekeket (ami mellett a 74. káté kérdés-felelet egyértelműen állást foglal) vagy csak felnőttkorban, tudatos döntés után szabad? Ölre tudnak menni ilyen kérdésekben az emberek, és lehet, hogy a mi gyülekezeti keresztelési gyakorlatunk mellett is vannak olyanok, akikben feszülnek kérdések a keresztséggel kapcsolatban. Ezért forduljunk most együtt ahhoz a szakaszhoz, amit a Bibliából olvastunk, és keressük az Ige üzenetét a formák helyett a keresztség tartalmáról.
1. A megmentő keresztség I.: a keresztség titka
A Péter leveléből olvasott Ige a keresztséget „megmentő keresztségként” definiálja, ami annyit tesz, hogy az embernek menthetetlenül szüksége van rá. Az elmúlt vasárnap a kegyelemből hit által történő megigazulásról esett szó, ahol részletesen kitértem arra, miért van oly nagy szükségünk Isten kegyelmére. Az ember menthetetlenül elveszett, és egyedül Jézus Krisztus érdeméért, az Ő váltsághalála és feltámadása által van reménye az örök életre. A megváltás az egyetlen esélyünk. Ezt szögezi le Péter is a levelében, emlékeztetve olvasóit (akik talán már régóta keresztyének), hogy Krisztus meghalt és feltámadt. Megjárta értünk a halált, elkárhozott helyettünk, de az Atya feltámasztotta Őt a halálból. Ez volt a megmenekülésünk ára. Krisztus halálra adatott, de megeleveníttetett. Ez a mi utunk is: a halálból az életre juthatunk a Jézus Krisztusba vetett hit által. Ez a kegyelem lényege: Isten ingyen kegyelemből üdvözít, és ezt hit által érthetem meg és fogadhatom el.
A bűnöktől csak Jézus vére tisztít meg, a Szentlélek által (72). A Lélek győz meg erről és adja a hitet. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez az a hit, ez az a tartalom, ami kiábrázolódik a keresztségben, mint formában. Ha pedig ez nincs meg, akkor az egész keresztség nem ér semmit. Ha pedig megvan, akkor a forma megerősíti a tartalmat, a hitet: mindazt, amit Krisztus tett értünk.
Két gyakorlati vonatkozásra szeretném itt felhívni a figyelmet. Egyrészt a Szentlélek ott és úgy hat, ahol és ahogyan csak akar. „A szél fúj, ahová akar…”- mondja maga Jézus a Lélek munkájáról. Legyünk reménységgel és imádsággal, hogy a Szentlélek ott, ahol csak akarja, elvégzi ezt a munkát: meggyőzi az embert a megváltás igazságáról és személyes szükségéről. Mi is lehetünk eszközök ebben, de végső soron a Lélek győz meg. És ez felszabadít arra, hogy reménységgel tekintsünk azokra, akik nem- vagy nem úgy hisznek szerintünk, ahogy kellene a Biblia szerint. Isten elvégezheti bennük az Ő munkáját! Másrészt fontos magunknak feltenni a kérdést: mi, akik bizonyára hitben járunk és meg vagyunk keresztelve, mennyire élünk keresztségünk tartalma szerint? Mennyire öröm számunkra a megváltás és mennyire van mindez hatással az életünkre, a beszédünkre, a gondolatainkra, a döntéseinkre? Ha nem mondanánk magunkról, vajon kiderülne-e rólunk, hogy Krisztus gyermekei vagyunk?
 2. A megmentő keresztség II.: a keresztség ajándéka
Az Ige használ egy gyönyörű képet arra, hogy jobban megérthessük a megmentő keresztség lényegét. A kép pedig egy hasonlat: ahogyan Noé bárkája által megmenekültek emberek (összesen 8- Noé és családja), ugyanígy ment meg a keresztség most minket. A helyzet nem kevésbé drámai, mint Noé idejében: Isten ítélete van az emberen, a harag fiai vagyunk Isten nélkül. Ráadásul a képben van még egy rejtett szimbólum is: az özönvízben meghalt minden bűnös és csak pár igaz ember menekült meg- ebben a „vízben” (a keresztségben) pedig megmenekül minden bűnös, és csak egyvalaki hal meg: az egyetlenegy igaz.
A keresztség: menedék. Elrejtettség. Védelem. Nyilván nem maga a sákramentum, hanem mindaz az üzenet és hit, amit ezáltal is megerősít Isten. A bárka, mint kép is az anyaméhet szimbolizálja: az életet védelmező hely, ahonnan az élet származik. Az ember tehát így tekinthet a keresztségre: olyan dolog ez, aminek hatása van az életünkre, ami fontos a védettségünk, Krisztusban való elrejtettségünk szempontjából.
Luther, a reformátor maga is, mikor nagy kísértések és próbák között volt, ezt ismételte magában (talán ki is írta szobájának falára): Meg vagyok keresztelve! Újra és újra ez adott neki erőt belső gyötrődései és harcai idején. Azt tapasztalta ugyanis, hogy Isten megmenti őt a végső elveszettségtől, de a próbáktól, bajoktól nem kíméli meg. Ilyenkor erősítette őt: el vagyok rejtve Krisztusban, hozzá tartozom, akármi is érjen engem. és ennek külső jegye is rajtam van: meg vagyok keresztelve.
Ugyanakkor a keresztségben az ember nem egy folyamatosan állandó paradicsomi állapotban lebeg, hanem aktív: az Ige szerint például könyörög. A keresztség: könyörgés a jó lelkiismeretért. Mert szükségünk van arra, hogy ebben a védelemben megálljunk és megmaradjunk. Szükségünk van arra, hogy könyörögjünk önmagunkért és könyörögjünk másokért is. A keresztség tudata figyelmezteti az embert arra, mennyire fontos megmaradni a kegyelemben, hűségesnek lenni Krisztushoz, vele járni, engedelmesnek lenni hozzá. Visszatérni, ha eltértünk vagy eltávolodtunk tőle.
 3. A megmentő keresztség III.: a keresztség elköteleződésre hív
A keresztség ugyanis elköteleződésre hív! Nem egy egyszeri rítus, szokás, amit teljesítünk, hanem pecsét, ami elkötelez egész életünkre. A szövetség jele- hasonlóan ahhoz, ahogyan az Ószövetségben a körülmetélés volt ez a jel a választott nép számára. A szövetségbe fogadás és a kölcsönös hűség jele. Isten szövetségi hűsége felől nem lehet kérdés- az ember pedig a bűnbocsánatban újíthatja meg ezt a szövetséget.
Az elköteleződés jele a fogadalom, ami a keresztséghez kötődik. Gyermekkeresztség esetén a szülők- felnőtt keresztség esetén maga a megkeresztelt személy teszi ezt a fogadalmat. Utóbbinál egyértelműen a Krisztusban felismert megváltás mellett való elköteleződést, odaszánást, hűséges követést jelenti. Előbbinél pedig amellett a nevelés mellett való elköteleződést, hogy a gyermek ezt az igazságot a családi nevelés keretében is megismerhesse. Szülőként nagy felelősség ez a vállunkon, hiszen ez nem alkalmankénti „bibliaóra” tartását jelenti a gyermekeink számára, hanem olyan hiteles életet, amin átszűrődik a hit, a Krisztus igazsága és kegyelme. A legnehezebb küldetés a földön: hiteles szülőnek lenni és hitelesen képviselni az evangéliumot gyermekeink felé. Csak akkor sikerülhet, ha Isten könyörül rajtunk. Vállaljuk ugyanakkor ezt a harcot, mert gyermekeinkre nézve nagy hatása, áldása lehet ennek. Jó, hogy nem tökéletesnek, hanem hitelesnek kell lenni (és ebbe belefér a tévedés, a belátás és a bocsánatkérés is…).
De mi van, ha valakinek nincsen gyermeke, egyedülálló vagy éppen nem hitben nevelte fel gyermekét, mert felnőtt korában jutott hitre? A keresztség tartalma, a Krisztussal való elköteleződés üzenetének továbbadása mindenképpen szolgálatunk és feladatunk családunk, környezetünk számára. Erre pedig lehetőségünk van akkor is, ha nem kerülünk nevelési helyzetbe, vagy úgy érezzük, túl vagyunk már ezen. A mi saját elköteleződésünk áldássá lehet környezetünk számára akkor is, ha ők maguk nem részei a hitnek, a keresztségnek.
Még szeretném a gyülekezet felelősségét is megemlíteni- hiszen a gyermekkeresztség alkalmával fogadalmat teszünk, hogy segítjük a szülőket, keresztszülőket a gyermek keresztyén nevelésében. Ez bennünket is kötelez. Nem mindenkit ismerünk személyesen, de mindenkiért imádkozhatunk. Másrészt megszólíthatjuk a megkeresztelt gyermekek családjait, törekedhetünk megismerni őket és a gyakorlatban is kifejezni támogatásunkat, segítségünket. Segíthetjük őket nevelési kérdésekben, és biztosíthatjuk őket, hogy hozzánk tényleg bármikor fordulhatnak. Ha igazán lelki otthon tud lenni a gyülekezet közössége és igazán befogadóak tudunk lenni, akkor tudjuk mind a szülőket, mind a gyermekeket segíteni Isten megismerésének útján ott, ahol ők éppen tartanak.
A keresztségben Jézus Krisztus nevébe keresztelkedünk: mint közegbe. Ő az Úr- áll az Igében is. Ő van mindenekfelett. Ő képes megmenteni, megőrizni minket. Ma hívhatod őt és fordulhatsz felé: Jézus, ments meg, Jézus, áldj meg! Hívhatod a Szentlélek, aki adja a hitet és megérteti veled a keresztség titkát: tölts be, Szentlélek! És hiszem, hogy az életed változik, és megtalálod a helyedet, magadat, életed értelmét és boldogságodat az élő Istennel való kapcsolatban!
Ámen!
(Thoma László)

A kátémagyarázatos sorozatban a Szentlélek munkájáról esett legutóbb szó, ezen belül is az egyházról, amely Isten szeretetének közöttünk lévő jelenléte. Ez a testvéri közösség, az összetartozás, az egység- és még persze ennél sokkal több. A Szentlélek munkálja bennünk a hitet, a bűnbocsánatot, a kegyelem megértését és elfogadását is! Ma erről lesz szó közöttünk: mit jelent, hogy kegyelemből, hit által lehetünk Isten gyermekei, és mi köze ehhez a megváltozott életünknek és a jó cselekedeteknek?
A kegyelemből hit által történő megigazulás a reformátori gondolkodás egyik alapvető (ha nem a legalapvetőbb!) gondolata. Nagy kontrasztot jelentett ez a reformáció korában az általánosan elterjedt római katolikus állásponthoz képest, miszerint üdvszerző jó cselekedetekkel kell az embernek élnie, hogy bejuthasson a mennybe.
I. Az ajándék, melyre égető szükségünk volt (Káté 60.)
1. Na de ki akar ma a mennybe kerülni? Nem inkább a földön akarjuk kimondva vagy kimondatlanul keresni a boldogságunkat? Mi közünk a mennyhez? A káté kérdésfeltevése is eléggé érthetetlen. Egyáltalán nem korszerű: „Mimódon igazulsz meg Isten előtt?” – Melyik isten? Igazulsz…? Mi ez a szó? Miért is kellene…? Kulturálisan és egzisztenciális értelemben lehet, hogy roppant messze van tőlünk az egész téma. Vagy lehet, hogy közel van és ismered, de nem érdekel, mert azt gondolod: ezen már túl vagy és megismerted. Fontos megértenünk, hogy Isten Igéje szempontjából mindnyájan messziről jövünk, akármennyi időt is töltöttünk már el ezekkel a kérdésekkel, vagy magával Istennel. Emberlétünk jelen földi, természetes állapotában rendkívül távol van Istentől –s ha közel van, képes újra távol kerülni. Isten azonban itt van, jelen van. Ma is és itt is. És Ő aktuális (meg persze a kérdés is)!
2. Ha megpróbáljuk közel engedni mindazt, amiről a kátéban hallottunk, vagy az Igében olvastunk, akkor komolyan el kell gondolkodnunk: vajon tényleg így igaz ez? Az Igében van egy feloldhatatlannak látszó, kicsit leegyszerűsített kettősség: a rossz világ, rossz szellemi erők – és a mennyeiek világába ültetett hívők- első olvasatra. (ez állapotunkról, státuszunkról beszél!) – Tényleg ennyire rossz a helyzet?! És tényleg ennyire szép és jó, ha Krisztuséi vagyunk? Isten kivesz minket a világból és egészen feltesz a mennyig? No de ha itt még nem tartunk: ami még nehezebb: Ki mondja meg, mi a jó és a rossz? Hogy kell jól élni? Hogyan lehetek szabad úgy, hogy közben nem sértem mások szabadságát sem? Létünk talán legnehezebben elviselhető kettősségét leginkább én ma abban érzem, hogy látszólag a végtelen lehetőségek és a végtelen elveszettség állapotában élünk– és mindezt egyszerre!
3. A kettősség tehát, a végletes fogalmazás valahol lehet túlzó az Igében, hogy megértsük a lényeget: a megváltás súlyát. Valahol viszont nagyon is olyan, mint maga az életünk: végletesen reális- és olyan, mint a valóság, amiben élünk: élet és halál játéka a pillanatban és az örökkévalóságra vetítve is. Azt olvassuk az Igében, hogy a harag fiai voltunk. Illetve azok, akik Isten nélkül élnek. A harag fiai nem azt jelenti, hogy ők önmagukban rosszak, vagy hogy csak ők haragszanak (a keresztyének meg soha), hanem hogy rajtuk Isten haragja van. Isten ítélete a tőle elszakadt emberen: a bűn miatt. Ez mindenkire igaz, aki Isten nélkül él: bűnben élünk, mert elszakadtunk a teremtőnktől. Ez pedig nem valami mese vagy monda, hanem nagyon is valóságos hatással van az életünkre. „Halottak voltatok”- olvastuk. Ez a valóságos, jelen lévő halált jelenti, nem csak a veszélyét. Az ember a vesztébe rohan Isten nélkül, mert nem tudja az életét igazán jól élni, nem tud igazán szeretni és szerethetőnek lenni, és Isten mércéje szerint mindez nem elégséges. Sőt, az ember ebben a földi létben nem vákuumban él, hanem negatív szellemi erők hatásának, a gonoszságnak is ki van téve. Közvetlen veszélyben van. Ennyire rossz a helyzet. Nagy szükség van tehát a megoldásra.
4. Ebből a helyzetből érthetjük meg, mit jelentett az, amit Krisztus tett értünk! A legnagyobb ajándékot kaptuk tőle! A megváltás ajándék: erre volt szükségünk, hogy el ne vesszünk! Krisztus eleget tett Isten igazságának, és Ő nekünk adta igazságát, szentségét- ahogy a káté mondta. Jézus a legjobb barátunkká lett, aki mindent értünk tett. „Csak” el kell fogadni: a szükséget és ebben az ajándékot. Mind szükségben vagyunk, akár mi is a hátterünk! Akár mióta vagy keresztyén, egy a szükség azzal, aki most keresi Istent és egy az evangélium, a válasz az életünkre, a helyzetünkre: az ajándék.
II. Az ajándék, melyet megkaptunk (Káté 61.)
1. Na de mi fog változni, ha ezt az ajándékot elfogadjuk? Miben változtat ez az életünkön? Hiszen a kátéban is ott áll, hogy magunktól nem vagyunk képesek a jóra. Fontos elhinnünk, hogy Isten ajándéka, a megváltás, a kegyelem nagyobb nálunk és nagyobb hatással bír lenni az életünkre, mint azt mi el tudnánk képzelni! A másikéra is! Az Igében az áll, hogy életre keltett, életre hívott és újjáteremt. A megváltásban hasonló dolog történik velünk, mint a feltámadás: a halálból életre. Mint amikor valaki halálos betegségből gyógyul meg: potenciális esély az örök életre! Sőt, ennél sokkal több: Isteni garanciák az örök életre! És mind ez az Ige és a káté bizonysága szerint hit által válik életté! El kell hinni, csak így lehet valóság bennünk és így lehet hatással ránk.
2. Hinni kell? Hogyan lehet hinni? És miért parancs ez…? Ez olyan nehéz…! Mi van, ha egyszerűen nem megy? Megőrültem, hogy olyasvalamiben hiszek, amit nem is látok…? Igen- mindez irreálisnak tűnik. Hadd mondjak egy egyszerű, gyakorlati példát. Ez a hit leginkább ott ragadható számomra, hogy mi az a közeg, amiben élek. Isten kegyelme olyan, mint a levegő: a közeg, ami körülvesz. Nem látom, de ez éltet. Az Igében fontos a „ban-ben” jelentősége: azt olvassuk az előbb: a bűnben; később meg azt: Krisztusban. A közeg: előbb a bűn, itt pedig a kegyelem és Krisztus. A keresztyén ember az, akinek Krisztus a közege. Ember marad, de a kegyelemben él. Akármit is gondolnak róla mások és akármit is gondol néha magáról. A jó dolog, hogy a hitet lehet kérni és maga a hit is ajándék! A Szentlélek ajándéka! Bízz benne, hogy Isten adja, igazából nyitottnak kell lenni hozzá!
3. Tudnunk kell eközben azt is, hogy a hit nem opció – az egyetlen út. Hit nélkül nem lehet Istent megtalálni és kegyelemben élni. Pedig tudjuk, hogy nagy szeretettel szeret minket az Atya- elárasztó, túlcsorduló szeretettel. Ez az életünkre a gyógyír. Miénk a mennyei gazdagság, jövőnk van: a mennyiek világába vagyunk ültetve. Ez az utunk.
4. Persze lehet, hogy ez neked most azért nehéz, mert te is voltál már lelkes, átélted a megváltás csodáját és úgy gondolod, Krisztusban élsz, de most nagyon nehéz. Csalódtál vagy bántottak, úgy érzed, Isten nem védett meg, hanem olyan dolgok történtek veled, amik Isten gyermekével nem történhetnek meg! Akkor talán a hitemmel van baj- vagy félreérthettem Istent- teheted fel magadnak a kérdést.
Szeretném kifejezni feléd, hogy ha ebben vagy, mélyen együtt érzek veled és valószínűleg igazán fogalmam sincs, hogy mélyen mit élhetsz meg! Nem akarom azt mondani, hogy hát majd jó lesz minden és mindennek van értelme, majd megérted! Csak azt tudom, hogy az egyetlen út neked is és nekem is a hit útja: ezen van élet. Valahol itt lesz majd számodra is gyógyulás; valahol itt lesz majd számodra is elégtétel, megbékélés, megnyugvás. Nem tudok jobbat és más sem. Ezen az úton lehet hallgatni is, sírni is, bosszúsnak lenni Istenre. Lehet megfáradni is, mert bízhatunk abban, hogy Isten majd felemel és végül tovább lendít minket.
III. A megajándékozottság öröme- szeretnénk mi is másokat megajándékozni! (Káté 62. 64.)
1. Ajándék. Jó adni és jó kapni. Ha olyantól kapjuk, aki ismer, és tudja, minek is örülnénk! Ilyen a kegyelem: szükségünk van rá. Jó kis ajándék! Hit által a miénk. Nem tettekből- nem lehet vagy kell érte megdolgozni, kiérdemelni. Nem! Azért, mert isten ismer minket. Akkor ugyanis kérkednénk, dicsekednénk egy idő után: igen, ezt én tettem! Benne van a munkám, az erőm, a teljesítményem. Ezt nem akarja Isten. Nem köthető vallásos teljesítményhez, szándékhoz sem akarathoz. Mert ajándék. És ezt nagyon sok embernek nagyon nehéz elfogadni…
2. Nincsenek üdvszerző jócselekedetek- ahogy a reformáció korában ezt sokan gondolták. Nem lehet bedolgozni magad a mennyországba, mint valami jó kis zsíros állásba, vagy elit klubba. A káté világosan fogalmaz: a legjobban szándékolt jó cselekedeteink sem „elég jók” Isten előtt. Az üdvösség dolgában csak a tökéletes számít- azt meg megtette Krisztus.
3. Az Igében az áll, hogy a jó cselekedetek ugyanakkor fontosak! Jakab apostol is ír erről a levelében: a hitből következnek a jó cselekedetek. Eleve a hitben élve érthetem és tanulhatom meg, hogy mi az, ami jó (motiváció – eszköz – cél)? A hitem gyümölcse lehet minden jó cselekedet. Igazából a Szentlélek gyümölcse, aki a hitet is elvégzi bennem- tehát igazán ehhez sincs közöm, vagy ez sem az én érdemem.
4. Az Ige szerint el vannak készítve a jó cselekedetek! Szembejön a lehetőség! Csak nyitottnak kell lenni és élni a lehetőséggel! De ebben se kezdj el teljesíteni, csak légy nyitott és kész a cselekvésre! A jó cselekedetekben megtaláljuk teremtettségünk értelmét. Adni és kapni. Önzetlenül. A szeretetből, mint fő motivációból. Úgy tenni jót, hogy az ne csak szerintünk legyen jó, hanem a másik szerint is!
5. Gyümölcstermés, jó cselekedet, szolgálat. Gyülekezeti összefüggésben a szolgálat az, amiben testet ölthet a jó cselekvése. Ez egy örök téma a számunkra. A „szervezett” gyülekezeti munkában történő szolgálatoktól egészen a „láthatatlan” egyéni apróságokig, odafigyelésekig terjedhet mindez. Fontos kérdés újra és újra megállni és tisztázni a szolgálati motivációinkat és azt, mi az, amire tényleg Isten hív és mi az, amit magunk vagy mások elvárásainak a mentén végzünk? Mennyire érzed, hogy szolgálsz és hálából Isten dicsőségére jársz a jó cselekedetek (mint gyümölcstermés) útján? Hol tartasz most ebben? Milyen gyülekezeten kívüli szolgálati lehetőségeid adódnak? Mire hív most Isten ezen a téren (inkább megállásra, elengedésre vagy inkább aktivitásra, elindulásra)?
Ne légy könnyelmű, ahogy a káté fogalmaz. A jó cselekedeteknek súlya van. Teremj gyümölcsöt! És fedezd fel újra és újra azt az éltető közeget, ami a Krisztusban kapott megváltás- amiben ez a gyümölcstermés egyedül lehetséges! Tedd ki magad Isten kegyelmének! Hidd el, ebből csak jó dolog származhat!
Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
A múlt vasárnap a gyülekezet ünnepelt. A konfirmáció talán az év legszebb vasárnapja: kézzel foghatóan, világosan láthatjuk Isten munkáját embereknek az életében, akik elköteleződtek Jézus mellett. Láthatjuk, ahogy a Szentlélek munkálkodik köztünk, jelen van és hatással van embereknek az életére. És ezen keresztül természetesen megújulhat mindaz, aki már tagja a gyülekezetnek. Az is, aki régebb óta jár ezen az úton.
Isten kiárasztotta a Lelkét egykor a tanítványokra, és kiárasztja ránk ma is. A mindennapokban és az ünnepeken is. Körülvesz bennünket felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan módon. Hitet ad belénk, felemel a kegyelme által és átsegít a bajokon. Testvérekké tesz bennünket, közösséget ad közénk. Milyen egyszerű és szép ez. Jó a részesének lenni, jó dolog hinni és követni Jézust. Az első pünkösdkor kiáradt a Lélek és Péter bátran kiállt a tömeg elé, megszólította őket és létrejött az első gyülekezet. Nem volt egyházszervezetük, nem volt még talán saját tulajdonú épületük sem, mégis milyen közel voltak Istenhez, és milyen boldogok voltak. Minek hát akkor mindaz, amit ma egyháznak nevezünk? Nem lehetne-e egyszerűen csak keresnünk Istent mindenféle formák, rendszerek, szabályok, intézmények nélkül, és csak Vele lenni? Megtalálni egymást, mint testvért, és együtt keresni az Urat?
Igen, sokszor látjuk az első keresztyén gyülekezet életét is ilyen idillikusnak, egyszerűnek és tökéletesnek. Ami persze ott és akkor lehetett az és olyan. Azóta azonban sok minden történt. Nem felejthetjük el, hogy eltelt 2000 év, és az emberi történelem része lett a keresztyénség, ami üzenetében nem változott, de megjelenési formáiban sokat alakult. Az egyház, mint intézmény, mint forma része lett az emberi történelemnek, ezáltal mindannak, ami által e világ része, sokszor rossznak és becstelennek is. Az elmúlt kétezer év alatt az evangélium elterjedt az egész földön, az egyház pedig szép és sötét napokat egyaránt megélt. Üldözött kisebbségből államegyház lett az ókor alkonyán, majd a középkorban a totális hatalom eszköze. Háborúk indultak ki belőle, viszály és békétlenségek. Ideológiává is lett olykor az élő tanítás. A reformációval persze visszatértek sokan a tiszte forráshoz, és időről időre reformok nyitották fel az emberek szemét arra, mit jelent az igaz úton járni, amire Jézus hív. De tépázta a felvilágosodás, a racionalizmus, az ész mindenhatósága vagy épp a tudomány mindenhatóságába vetett hit. Világégések, botrányok és csalódások… és az egyház létezik. Szétszakadt, újra egyesült. Valaki rosszul van e szó hallatán, van, aki pedig rajong és az egyedüli biztos helynek érzi a világban.
A kátémagyarázatos sorozatban az egyházról szóló rész áll ma előttünk. Az egyház, mint Isten népe, a hívők közössége. Nem a látható intézményről szeretnék beszélni. Nem a gazdagréti református gyülekezetről. Ezek látható formák, amelyek magukba foglalják a láthatatlant, a hívők közösségét, azokat, akik Isten gyermekei, és akik nyitottak azokra, akik keresik Istent.
A hitvallásunk csodálatosan foglalja össze, hogy mit is jelent az egyház: Isten amióta ember létezik, kommunikál vele. Összegyűjti őket, mindegy, honnan származnak. Az Ige és a Lélek munkálkodik- akár le van írva, akár a szívben van- Isten kijelenti magát. Istennek gondja van a népére, ahová tartozhatunk mindnyájan. És mégis, miközben ez ilyen lelki módon történik, titokzatos, különös módon, mégis a látható valóság keretei között ölt testet. Összegyűlünk egy helyen, istentiszteletet tartunk, imádkozunk valahogyan, éneklünk bizonyos énekeket, van történetünk, ami összeköt minket.
Lehet, hogy nehéz megérteni, vagy elfogadni, hogy miközben pünkösdöt nevezzük a keresztyén egyház születésnapjának, Isten már előtte is munkálkodott, és jelen volt az Őt keresők között. Ebből az időből, az Ószövetség idejéből szólt a felolvasott Igénk. Egy olyan korból, amikor az Istennel való találkozás erőteljesen egy adott helyhez volt kötve. Az Ószövetség embere nyilván hitte, hogy Isten vele van, megszólítható az imádságban minden nap, de volt az évnek egy különös időszaka, mikor mindenki felment a jeruzsálemi templomba, áldozatot mutatott be Istennek, részt vett a templomi ünnepen. A zarándokok csoportjai együtt kerekedtek fel és érkeztek meg Jeruzsálembe, hogy hálát adjanak Istennek és megújítsák a vele kötött szövetségüket.
1.     84, 1-4: Isten háza/a gyülekezet: a hely, ahol mindenki otthonra talál.
A 84. zsoltár zarándokének. Tele túlfűtött érzelmekkel. Örömmel, vágyódással és beteljesedéssel. Sóvárgás, elepedés aztán pedig ujjongás. Terhek, nehéz út a siralom völgyén át, aztán megújulás és beteljesedés a templomba érkezéskor. Egy zarándok vallomása, aki teljes valójában megéli, mit jelent Isten házába menni? Mit jelent találkozni az élő Istennel? A bálványok világában, a természeti erőktől való kiszolgáltatott függés korában az egy, élő Istenhez tartozni… Testével-lelkével ujjongva kiált az élő Istenhez, aki örökké élő. A zarándok felismeri, hogy Ő egy nap már nem fog jönni az Úr udvaraiba, az örömujjongása is elhalkul majd egy nap, de az élő Isten örök, és aki benne hisz, az boldog- most és majd örökké is.
Ennek az ujjongásnak és örömnek a legmélyebb alapja az, hogy az Úr házában az ember igazán otthonra lelhet. A gyülekezet, a közösség, a hely, ahová a zarándok megérkezik: otthon. Biztonságos hely, ahol az ember önmaga lehet. Ahol örülhet, ujjonghat, sírhat is, ha kell, ahol addig maradhat, ameddig szeretne, ahol ismeri azokat, akik ott hasonlóan otthonra lelnek. Otthon, ahol más emberek, sőt más élőlények is otthonra lelnek. A veréb, a fecske is ott fészkel. A fiókáit ott költi ki, tehát biztonságosnak érzi a helyet. Az élet a legtermészetesebb módon van jelen azon a helyen. És ahogy a madár otthonra talál Isten házában, úgy az ember megfáradt lelke is hazatér, megnyugszik, megerősödik, megpihen Istennél.
Ez a hely a gyülekezet, az egyház, Isten népének közössége: lelki otthon. Ahol az élő Istenhez lehet kiáltani, ahol Ő jelen van és életadó forrássá válik mindenkinek, aki keresi Őt. És ehhez nem kellene templomépületek, nagy és különleges szent helyek, vagy hosszú kilométeres zarándoklatok. Jézus azt mondta: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük. És ez a kettő egyszerre igaz: a zsoltáríró öröme az ünnepi forgatagban, a szent helyen- és a két-három testvér egyszerű összejövetele.
Aki már lelki otthonra talált, az tudja, mennyire szükséges és fontos ez. Aki még nem tapasztalta, de vágyik utána, annak sem kell magyaráznom, mennyire jó megtalálni azt. Annak pedig, aki egyszer már megtalálta, de most éppen úgy érzi, elveszítette, nem érzi otthon magát, nem találja Istent sem a testvéreit- az is valószínűleg tudja, mi hiányzik neki. Azt az evangéliumot hirdetem most nektek, hogy Isten kegyelmes, és akármilyen háttérből is jössz, akármit is éltél, tapasztaltál eddig, Ő MOST ITT VAN. Ezen a helyen is, közöttünk. Testvérek vagyunk. Nyugodtan körülnézhetsz kicsit, megnézheted, kik a testvéreid itt. Mind bűnösök, akiken Isten könyörült, akiknek van reménye. Akikkel Isten kezdeni akar valamit. Lehet ez a közösség lelki otthonod, először, és újra is. Akkor is, ha nem érzed mindig azt, amit szeretnél, hiheted, hogy Isten itt van köztünk és megáld minket jelenlétével. „Itt van isten köztünk!” – ezen örvendezhetünk. Ezért nem kell magányosnak lenni, ezért áldhatjuk Őt!
A káté szerint az egyház örök és egyetemes (világ kezdetétől annak végéig… az egész emberi nemzetségből). Isten népe: nincs korlátok közé szorítva! Jó, hogy itt együtt lehetünk ebben a közösségben, de Ő bárhol, bármikor, bárkik között megteremtheti ezt az egységet és közösséget, akik a feltámadott Jézus Krisztusban hisznek és Őt keresik.
Tudjátok, azt tapasztalom, hogy az otthonunkat mi tesszük olyanná, amilyen. Csendben felteszem magunknak a kérdést: mit teszünk mi hozzá ehhez a helyhez, hogy igazán lelki otthon lehessen másoknak is? Azoknak, akik még nem konfirmáltak és még csak keresik Istent? Azoknak, akik még azt sem tudják, hogy Ők keresik Istent? Vagy azoknak, akik megfáradtak, elcsüggedtek? Gondolj bele, mitől érzi magát az ember otthon valahol- mivel élhetnénk meg még inkább ezt egymás között: mit készít el ezen a téren nekünk Isten…?
2.     84, 5-10: Boldog, aki szolgál (házadban lakik) – boldog, aki érkezik (megjelennek Istennél a Sionon)
A 84. zsoltár megfogja a lényegét annak, mit jelent talán a leginkább ez az otthon lét, otthonra találás. A folytatásban (5-10) boldogmondásokat találunk. Boldogok, akik házadban laknak, boldogok, akik érkeznek, akiknek Te vagy ereje, akiket Te vezetsz, Uram. Boldognak mondja a templomban szolgálót, élőt, és azt is, aki a Siralom-völgyén át érkezik a zarándoklatra, akit Isten vezet az útján. Ebben az egységben van valami, amit különösen is megtanulhatunk az egyházról, a gyülekezetről. Miközben a 84. zsoltár egy személyes élményen, tapasztalaton alapul, a személyesen megélt érzések gazdag tárházát látjuk itt, aközben megjelenik a közösség is, mindenki más is belefér ebbe a képbe. A zsoltárnak ezen a részén megtaláljuk az összes számot és személyt: én és te, ő és mi, ti és ők… Valahol ez a kulcsa a gyülekezet működésének és az Istennel való közösségben az ember kibontakozásának. Én átélek valamit, én tapasztalok, én hiszek, én bajban vagyok, én kételkedem, én ujjongok, vágyom és beteljesedek. De eközben a gyülekezetben, az élő Isten jelenlétében meglátom azt is, hogy van ő és vagyunk mi. Vagytok ti és vannak ők. És vagy Te, az élő Isten. Értitek ennek a lényegét és a súlyát? A gyülekezet nem én és az Isten dolga. Nem is csupán mi és akkor mindenki más nem számít. Egyszerre otthont adó de nyitott is. Figyelmes és érzékeny másokra. A 10. versben egy rövid imádság hangzik el a királyért, az ország vezetőjéért is. Egészen eddig tart ez a nyitottság és érzékenység. Benne vagyok én, én én maradhatok, nem kell feloldódnom másokban, de közben tartozom, kötődöm, elköteleződöm. Tudom ki vagyok és hová tartozom, hol élek, kik és milyen körülmények, emberek vesznek körül.
Milyen egyszerű lenne csak bezárkózni és élni a mi kis jó közösségünkben. Milyen jó lenne – gondolhatjuk sokszor – Simeonnak, vagy Annának lenni, akik az Úr házában voltak egész életükben és aztán életük végén meglátták a Messiást. Micsoda beteljesedés… És eközben lehet, hogy inkább zarándoknak, vándornak érzed magad, vagy teljesen egyszerű, hétköznapi embernek. Mindenképpen boldognak mond téged is a zsoltár: aki keres, aki kiált Istenhez, az boldog, mert meghallgatja Őt. Reménység, az esőnek, az áldásnak az ígérete. Ez az utunk.
3.     84, 11: A hely, ahol mindennél jobb lenni…: Isten jelenléte miatt jó…
A kátéban azt olvastuk, hogy Isten egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe. Jézus Krisztus személyében történt a kiválasztás: Ő az üdvösség szerzője, rajta keresztül van út az Atyához. Aki megtapasztalja ezt a szeretetet és kegyelmet, hogy Isten elfogadja és szereti, az nem akar máshol lenni. Azt olvastuk a zsoltárban, hogy jobb egy nap az Úr udvaraiban, mint máshol ezer. Még isten háza küszöbén is jobb állni, mint a bűnösök sátraiban. Az Úr házának küszöbén, ahová lehet, hogy tűzött a nap, ahol betegek és koldusok ültek rendszerint, akik nem mehettek be a szent helyre… ez is jobb hely, mint egy árnyákos sátor. Mert ez Isten házának a küszöbe.
Miközben mi térben és időben távol vagyunk ettől, fontos kérdés lehet számunkra is, hogy van-e szent tér, idő az életünkben, ahová vágyunk? Belépünk-e oda, engedünk-e teret neki az életünkben?
A gyülekezet az a hely, ahol az ember vágyik lenni. Lehet-e a mi közösségünk itt és most ilyen hely? A káté azt mondja: „Szentlelke és Igéje által” gyűjti Isten a népét. Ez a hely azért „jobb”, mint más, mert jelen van a Szentlélek és az Ige. A hirdetett Ige, és a sákramentumokban kiábrázolt Ige is. Miközben Isten jelenléte nem megidézhető, nem manipulálható, csak hívni tudjuk és könyörögni érte.
Bűnbánatra és megújulásra hívhat minket ez az Ige, mert az egyházat, Isten népét nagyon sokszor fenyegette az a veszély, hogy olyan hely lett, ahol nem jó lenni. Amikor eltávolodott az evangéliumi lényegtől. És bűnbánatra hív mindenkit, aki azt mondta: már nem érzem, nincs itt Isten jelenléte. Bűnbánatra hív minket Isten akkor is, ha saját magunk untuk meg az adott helyet, vagy a testvérek közösségét, és saját ízlésünk, kedvünk alapján kezeltük a közösséget, a gyülekezet közösségét. Ha nem figyeltünk egymásra, és nem tartottuk elég drágának a lehetőséget, amit Isten készített a találkozásra. Helye van a gyülekezetben ennek is: bűnbánat, megújulás, könyörület, őszinteség, egymás felé fordulás…
4.     84, 12-13: Nap és pajzs az Úr…
Miközben az egyházról van szó, a gyülekezet közösségéről, erőt vehet az emberen egy olyan érzés, hogy mivel ez egy fontos dolog, meg kell védeni, őrizni az egységét, épségét, nagyon vigyázni kell rá. És miközben ez érthető és fontos is, a hitvallás megtanít minket arra, hogy az Úr az, aki „oltalmazza és megőrzi” az Ő népét. Ő védi a gyülekezetet, Ő vigyáz ránk. Nap és pajzs az Úr- olvassuk a zsoltárban. A Nap az ókori vallásokban az elemi erő megtestesítője, ami elöl nincs rejtve semmi. Az élet forrása, nélküle nem lenne semmi. Az Úr a napunk, és pajzsunk is, aki véd és megőriz. Az életünk el van rejtve Istenben. Ő gondozza az egyházat: mi pedig eszközei lehetünk ebben.
Az Úr olyan, mint a Nap: semmi sincs rejtve előle. Tudja, ki a feddhetetlen ember, ismer minket. Jó, hogy bennünket Jézus áldozatáért lát tisztának, így reménykedhetünk áldásában, kegyelmében. A gyülekezet a szentek közössége- kik a megszenteltek. Akik Jézus érdeméért megtisztultak. Nem magukért azok, hanem Isten tette őket olyanná. Ez az ember boldog, mert Benne bízik.
Egy boldog ember vallomása a 84. zsoltár, amit olvastunk, amihez mi is tudtunk csatlakozni. Boldognak mondhatjuk magunkat mi is. Mi marad hát? Lehet, hogy kétségek vannak most benned, vagy több a kérdésed az egyházról most, mint az igehirdetés elején… A hitvallás azt mondja, hogy az egyedüli út a hit: „Hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok!” Nem arra hív minket Isten, hogy mi latolgassuk egymásról: ő vajon beletartozik-e, hisz-e igazán vagy sem? Nem is arra, hogy magunkat elemezzük és gyötörjük: vajon én beletartozom-e, van-e üdvösségem vagy még kívül vagyok? Hitre hív: hiszek, Jézus, hiszek benned, és hiszem, hogy tagja vagyok a hívők közösségének, hit által, akik Téged keresnek.
A gyülekezet, a hívők közössége tágabb, mint gondolnánk. Részei azok, akik már az Úrnál vannak. Mind egyek vagyunk Krisztusban. Isten tartja fent és őrzi ezt a közösséget. Jó a részének lenni.
A nagy kérdés ma számunkra, hogy készek vagyunk-e ezt megosztani másokkal? Fáj-e az, hogy valakinek erről még fogalma sincs, és egyedül hordozza életének terheit a világban? Akarunk-e az életünkkel élni hitelesen, sugárzó módon? Létünk, gyülekezetünk értelme ez. Hiszem, hogy csak akkor tölthetjük be küldetésünket, ha teljesen benne élünk a világban, a hívők közösségeként is- és nem szeparáljuk el magunkat, megteremtve a „kint-és bent” világát. Isten könyörüljön rajtunk, hogy azt a boldogságot, amit nekünk jelent Isten jelenléte készek legyünk megosztani másokkal és egyre többen mondhassák: „Hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és az is maradok!”

A példabeszédekről szóló sorozat sodrásában az előzetes jelzések szerint havonta egyszer kátémagyarázatos istentiszteleteken vehetünk részt- ilyen ez a mostani is. A Heidelbergi káté 450 éves, így ebben az évben különös apropója is van, hogy hitvallási iratunk látótérbe kerüljön akár az istentiszteleteinken is. Húsvét után vagyunk, pont körülbelül félúton pünkösd felé. A konfirmandusok már izgulnak, készülnek a közelgő konfirmációra lélekben és ismeretben is. Húsvét után 40 nappal ünnepeljük azt az eseményt, amit a Biblia mennybemenetelnek nevez. S bár időben még nem érkezett el ez az ünnep, ma lesz témánk ez a különleges esemény, és mindaz, amit erről az Ige és a káté tanít nekünk. Húsvét után az ember könnyen örvendezik azon, hogy Krisztus megváltotta őt. Szabadságot hozott. Isten megbocsát Jézusért, új életben járhatunk. Az is fontos ugyanakkor, hogy a feltámadt Krisztus olyan státuszba kerül, amit Istentől kap, és ami alapvetően hatással van a keresztyénekre, népére, és még ma is, ránk is! Jézus Krisztus hatalma és uralma sokszor és sokféleképpen nyilvánult meg még feltámadása előtt is. Utána azonban addig nem látott módon lehetünk tanúi és részesei is neki. Ma Krisztus királyságáról szeretnék beszélni közöttetek: királyságáról a mennyben, most köztünk és eljövendő királyságáról, uralkodásáról.
Bevezetés: Az efézusi levélből szóló Ige, amit felolvastam igehirdetési alapigének utal Krisztus mennybemenetelére. Mint már említettem, a feltámadt Mester még 40 napig tanítványaival, együtt eszik velük, tanítja őket, aztán egy nap a szemük láttára, fényes nappal az Olajfák-hegyén felemeltetik. Valami véget ér, de valami új is kezdődik ezzel! A tanítványok bizonyára szomorúak: végre visszakapták a Mesterüket, erre újra elmegy. Ugyanakkor angyalok tesznek bizonyságot az ámuló tanítványoknak arról, hogy Jézus, akit láttak felemeltetni, így fog visszajönni egy nap. A Király elmegy, a Király visszatér. Az Efézusi levél arról beszél nekünk, mikor bevezeti a Krisztus királyságáról tanító részt, hogy a kegyelem mindenkinek Krisztus ajándéka szerint adatott. Vagyis a kegyelem végtelen, a kegyelem túláradó. Krisztus ajándéka mindenkié, de el kell fogadni. Mert lehet elutasítani is, ki is lehet zárni az életünkből. De a kegyelem árad, az ajándék adott. Krisztus eljövetele, jelenléte köztünk és annak minden következménye kegyelem! A benne való részesülés hit által történhet és ajándék! Lehet keresni és vágyni rá, de semmiképp sem érdemelhető ki, vagy szerezhető meg bármilyen eszközzel.
1. Jézus Krisztusról azt olvassuk az Igében, hogy Ő az, aki eljött a földre, és felment a mennybe. „Feljebb minden égnél, hogy betöltse a mindenséget”- olvastuk. Ez a Bibliai képben a mennyországot, az embertől legtávolabb lévő, tökéletes világot jelenti. Betölteni a mindenséget? Hiszen az lehetetlen! Olyan távolságok, olyan méretek és arányok vannak a mindenségben. Fel sem foghatjuk! Hogy tudja ezt betölteni Krisztus? Pedig ha leíratott, akkor ez úgy van, még akkor is, ha ezt nem tudjuk megérteni. Érezhető már ezen a ponton, hogy sok részletet nem tudhatunk és nem érthetünk ebből a témából. Foglalkozzunk tehát azzal, amit Isten kijelentett, ami megragadható!
a.) Krisztus „királysága” a mennyben. Azt tudhatjuk, hogy Krisztus alászállt, megalázta magát. Így jött a földre a Filippi levél szerint. És miután meghalt, feltámadt és nagy diadalmenettel megy a mennybe! Micsoda ünneplés lehetett ott! Micsoda győzelem ez: Krisztus legyőzte a halált! Az efézusi levél a Zsolt 68, 19-et idézi és vonatkoztatja ide: foglyokat ejt, ellenségeit rabul ejti, ajándékot ad az embereknek. Ezt a zsoltárt messiási értelemben használja: Krisztus legyőzte az ellenséget (ugye az tud foglyokat ejteni) és mindezt az emberek javára teszi. Ajándékot ad az embereknek- olvastuk. Vajon mi lehet ez az ajándék? Talán ez a Szentlélek, aminek eljövetelére, kiáradására maga Jézus tesz ígéretet a mennybemenetelkor. Győzelem és ajándék. Krisztus győztes hadvezérként hagyja el a csatamezőt és tér vissza a mennybe.
b.) Az Atya jobbjára ült (8-10) – olvashatjuk és valljuk az Apostoli Hitvallás szavaival is. Az Atya jobbján ülni a legnagyobb kiváltság és méltóság. Egység, hiszen Ő és az Atya egyek- ahogy megmondta.– Erő, hatalom, uralom: ez van az Atya jobbján! ÚR Jézus Krisztus –mondjuk, és ez a fenti Ige fényében is igaz. A különleges, hogy Krisztus az Atya jobbján feltámadott Isten-emberként van jelen. Titok ez, de érezzük különlegességét, súlyát! Ráadásul kiteljesíti hármas tisztét, amiről a Zsidókhoz írt levélben olvasunk: az Atya jobbján továbbra is király, pap és próféta. Király, aki uralkodik, és irányítja, vezeti a földi népét (a Szentlélek által); pap, aki a bemutatott áldozatra emlékezteti az Atyát, és próféta, aki szüntelenül közbenjár a népéért, értünk. Krisztus tehát nem pihenni tért a mennybe, vagy angyalokkal dicsőíteni, hanem szolgál. Ő a szolga-király. Egyszerre uralkodik és szolgál. Megmaradt királyként is az alázata.
c.) Különös epizód és akár bizonyíték is, hogy ISTVÁN vértanú látja Őt az Atya jobbján ülni! (ApCsel 7, 55) Nem mintha bármilyen konkrét bizonyítékra lenne szükségünk, de mégis különleges utalás ez: a halála előtti pillanatban látja István a megnyíló eget és Jézust az Atya jobbján ülni. Mennyire valóság volt ez neki. És bár Krisztus „feljebb ment minden égnél”, mégis láthatóvá válik egy haldokló keresztyén vértanú számára, hogy erősítse, vigasztalja Őt!
d.) A Hitvallás is megerősíti:
2. Az efézusi levél beszél arról is, hogy hogyan van jelen és mit jelent Krisztus királysága köztünk. Érdemes erre is figyelnünk, mert Krisztus mennybemenetelének a jelenünkre kiható komoly következményei is vannak. Krisztus a mi Fejünk. Ő a fej, az irányító. Sokszor elfelejtjük ezt, vagy nem eszerint élünk. Ő kell, hogy meghatározza azt, ami történik köztünk. Ő a legfőbb autoritás, az abszolút irányító, akinek engedelmeskednünk kell. Ezt elfelejtjük akár a gyülekezetben is: ez komoly dolog. Nem embereknek kell megfelelnünk és elsősorban nem embereknek tartozunk számadással, hanem Krisztusnak, aki a fejünk. Ő adta, Ő adja Krisztus királyságát, uralmát köztünk. Ő adhatja meg azt a rendet és egyensúlyt, amire mindannyiunknak szüksége van. Ő határozza meg a célt is: szolgálatra való felkészítés, Krisztus testének építése. Krisztus királysága köztünk láthatatlan, de láthatóvá lesz a szolgálatainkon keresztül. Azáltal, hogy egymásra figyelünk, ahogy szeretjük egymást, ahogy szolgálunk és ahogy bevonunk másokat a szolgálatba. Mindehhez feladatokat ad és ajándékokat. Vezetőket ad, akik vállalják a vezetés súlyát az emberek felé és a vezetettség felelősségét Isten felé.
A feltámadt és mennybe ment Krisztus a Szentlélek által jelen van közöttünk, és az Ő királyságába, uralmába von be bennünket. Az az uralom kapcsolat. A vele való kapcsolatban teljesedhet ki. És ebben a kapcsolatban Ő Megmutatja, merre tartunk. Ez az irány pedig a felnőttkor, ami a hit és megismerés egysége. Az irány: a kiskorúságból a felnőttkorba… de ki akar felnőni? Az ember nagy veszélye, hogy lelkileg kiskorú akar maradni. A kiskorúság kényelmes, a másra utaltság, az önállótlanság, az egy szinten megmaradás egyszerűnek tűnik. Az Igében a kiskorúság: hányódás az emberek csalásától, ravaszságától; sodródás: kapkodás, szétesettség, hiszékenység, labilitás. Ebben az olvasatban talán már kevésbé vonzó. Mindannyiunknak van instabilitása, ami akkor is megmaradhat, ha elvileg nagykorúnak érezzük magunkat a hitben. Ez még kiskorú oldalunk, talán nem nőttünk fel mindenben teljesen. Az instabilitás az, ami Istenhez visz, amiben kérhetjük tőle a segítséget! A felismert vagy megérzett hiány. A nagykorúság: az, amire törekednünk kell, aminek engednünk kell, hogy beköszöntsön az életünkbe! Az igazsághoz ragaszkodunk, növekedünk szeretetben Őhozzá- ez áll az Igében. RUGALMASSÁG (ez kell a növekedéshez!) – STABILITÁS: ez a két kulcsszó. Mindehhez persze idő kell. Krisztus királyságában köztünk pedig meg kell adni az időt a másiknak és magunknak is a változásra. A nagykorú ember gondoskodik magáról, ugyanúgy a nagykorú közösség „gondoskodik önmaga növekedéséről”. A nagykorúság rész végül a szeretetben való épülés / szeretetben növekedés is. Figyeljünk oda saját változásunkra, és a lelkileg kiskorúak támogatására szeretetben.
3. Krisztus eljövendő Királyságáról talán még kevesebbet tudunk, mint a jelenlegi mennyeiről. Azt tudjuk, hogy a Király visszatér. Krisztus uralmáról tudunk, hogy egy nap nyilvánvalóvá válik majd mindenki előtt. Szeretünk beszélni róla, akár álmodozni róla, akár kicsit szentimentálisan tekinteni rá. Különösen szomorúság, szenvedés közt jön jól egy kis ilyen jellegű vigasztalódás. Miközben fontos tudnunk, hogy ez a királyság és uralom elsősorban világosságot jelent. Mikor nem lehet majd takargatni dolgokat. Krisztus visszajövetele után lesz az utolsó ítélet, ami nagyon fájdalmas és nehéz lesz a Krisztus nélkül élők számára a Biblia szerint. Az eljövendő királyság tehát egyszerre különleges, győzedelmes és félelmetes is. A teljes világosság, a lelepleződés ijesztő lehet. Krisztus eljövendő királyságára úgy tekinthetünk ma, mint amit azért várhatunk, mert ezt a Jézust várjuk vissza, aki értünk halt meg, támadt fel. Aki értünk van fent most a mennyben.
Krisztus eljövendő királysága idő feletti, meg van írva, hogy meg fog történni, ezért már valóságos lehet a számunkra. Nem azért vigasztaló ez nekünk, mert olyan szép és idilli lesz, hanem mert valóságos! És valóságosságában lesz szépsége és harmóniája! Ebben a királyságban pedig a legjobb az lesz, hogy folyton Krisztussal lehetünk majd. Nem fog elválasztani semmilyen távolság minket Tőle. Sem belső falak, sem a bűn, sem fizikai vagy bármilyen térbeli távolság. Ezt várjuk, efelé tart az életünk.
Befejezés: egy verssel szeretném befejezni az igehirdetést. Ez a vers az első vacsoráról szól. A vacsoráról, amiben összemosódnak a bibliai tékozló fiú történetének elemei és a mennyei nagy vacsorának, Krisztus királyságának képei. A hazatérés öröméről, a megtaláltság békességéről és a közösségről van benne szó.
 
Fabinyi Tamás: Az első vacsora
Az apa ujjongó szava betöltötte az udvart:Együnk és vigadjunk, mert az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott!A szélesre tárt ajtón csak félve lépett be a fia.Kimerülten körbenézett a termen, és meglepődve tapasztalta, hogy sokan már asztalhoz telepedtek.Csupa olyan ember, akikkel soha nem találkozott, csak hírből ismerte őket."Engedd meg, hogy bemutatkozzam: lázár a nevem – szólt az egyik vendég -, most már nem csak az asztalról lehullt morzsákkal próbálok jóllakni!""Remélem, nem lepődsz meg – szólt egy másik -, hogy én, egy smaritánus is veletek eszem! Egy vendégfogadóban akartam megszállni, ahol már törzsvendégnek számítok, de atyád ragaszkodott hozzá, hogy nálatok maradjak.""Még a magamfajta vénasszonyt is meghívták ide - szólt egy özvegyi fátylat viselő nő-, pedig ennél a háznál igazán nem kilincseltem, mint egykor a bírónál.""Nemcsak adósságomat engedték el – lelkendezett a következő -, hanem még fényűző módon el is látnak. Nem is tudom felfogni!""Vámszedőkkel eszik együtt – gondolkodott hangosan egy fiatalember -, ilyet eddig csak egyvalakiről hallottam!"A hazatért fiú elképedve nézte a sült szárnyasokat ropogtató magvetőket és háziasszonyokat a boroskupákat emelgető kereskedőket és szolgákat, majd elfoglalta helyét a gondos házigazda mellett.Aztán apját egy szolga váratlanul kihívta a vacsoráról. A vendégek feszülten várakoztak, félretolták az ételt és az italt, egyikük-másikuk mintha imádkozott volna.Aztán ismét szélsere tárult az ajtó. A sugárzó arcú apa mellett a mezőről hazatért nagyfia jött be.Az apa így szólt: ez a fiam is elveszett de megtaláltatott!Mögöttük egy kissé zavarban lévő pap és lévita.Aztán egy férfi érkezett, és belépés előtt ledobta bíbor és patyolat öltözékét, s boldogan vette át a szolgáktól a daróc ruhát.És még mindig volt hely! Egy belépő farizeus zavartan nézett az asztalnál ülő vámszedőre, majd jöttek a hamisabbnál hamisabb sáfárok és a bolondnál bolondabb gazdagok.A vacsoravendégek teljes természetességgel készítettek helyet az újonnan érkezőknek.Azok még mindig tartó zavarát látva így szólt a házigazda: No, mire vártok? Üljetek már le!
 
Nekünk is helyünk van ezen a vacsorán. Krisztus királyságában itt a gyülekezet közösségében és majd az eljövendő királyságban is! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvéreim!
A világ nagy részén ismerik ezt a nevet: Jézus Krisztus. Különböző kultúrák és vallások emberei is tudnak róla. Mást-mást gondolnak róla persze sokan, és másként is képzelik el őt. Van, aki szeretettel gondol rá, van, aki imádkozik is hozzá, más pedig csak arról a háborúról tud, amit mondjuk az ő nevében folytatnak egymás ellen a nagyhatalmak.
Jézus Krisztusról sokféle vélemény akad a világon- de ez nem újdonság. Így volt ez abban a korban is, amikor Ő élt. Meg is kérdezte a saját tanítványait (Mt 16) arról, kinek mondják Őt az emberek. Már akkor is sok válasz létezett erre. Volt, aki felismert Benne Isten fiát, és volt, aki nem. Volt, aki egyenesen azt állította, hogy az ördögtől való, amit Ő csinál. Jézus Krisztus személyére nézve azonban- sőt egész életében, szolgálatában nem az számított, amit az emberek éppen aktuálisan gondoltak róla, hanem az, amit az Atya kijelentett vele kapcsolatban. Megkeresztelésekor hang hallatszott az égből: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” A kijelentés erről tesz bizonyságot, hogy Ő Isten fia volt, akit Ő küldött el a világba.
A név- a minden névnél nagyobb név
Azt olvastuk az Igében, hogy Jézusnak Isten adta a nevét. Bár Ő egylényegű az Atyával, mégis az ő Fia. Isten adta neki a nevet, miután mindenek fölé helyezte, felmagasztalta Őt- Milyen nevet adhat az Isten ilyenkor, milyen nevet ad az Ő fiának, a megváltónak? A minden név fölött való név ennyi: Jézus Krisztus.
A minden névnél nagyobb név első tagja ez: Jézus. Annyit jelent, hogy szabadító. Ő szabadít meg- olvastuk a kátéban is. Istennek kezdettől fogva gondja volt az emberre, és szabadítót adott népe mellé; gondja volt mindig az emberre, hogy a mélységből, a nyomorúságból legyen kiút, legyen vezető a számára. Sokféle istenséget tartottak számon a népek az ókorban. Sok volt köztük az úr, akinek volt valamilyen vélt ereje, hatása. Olyannal, aki úr volt és szabadító, egzisztenciális értelemben, nem nagyon találkozunk.
De ő nem csak magáról állította, hogy szabadító… Jézusnak, mint szabadítónak sok előképe van az Ószövetségben is: Néhányat említek most itt: Mózes kivezette a népet Egyiptomból, megmutatva a szabadulás útját és módját is. Józsué (akinek a neve ugyanabból a gyökérből ered, mint a Jézus szó) az ígéret földjére vezeti a népet. Dávid olyan király volt, aki Isten szíve szerint vezette a népet, és így Jézus előképévé vált. De gondoljunk mindazokra a prófétákra, vezetőkre Izrael történetében, akik jó irányba, életre vezették a népet, megmutatták számukra az élet útját, a szabadulás útját. A szabadító olyan, mint a jó pásztor. Életre vezet, jó irányba vezet, és ha baj van, akkor megment. Gondja van az egész nyájra, de az egyénre, a személyre, az egyre is a közösségben.
Sok szabadítója volt Izraelnek, de megjelenik már az Ószövetség első lapjain az, hogy kellene valaki, aki valami elemi erővel, az élet minden területére kiterjedő módon szabadítja meg az embert. Ennek az ember felőli igénye és az Isten felőli ígérete egyidejűleg jelenik meg. Isten megígéri már a bűnesetkor, hogy szabadítót küld, az asszony utódai közül valaki majd a kígyó fejére tapos, azaz megsemmisíti a bűn erejét és hatalmát. Ennek a szabadítónak mind az ígérete, mind a várása egyre erősebb az Ószövetségben az Újszövetség felé haladva. A próféták sok részletét megjövendölték annak, milyennek kell lennie a szabadítónak. És aztán egyszer csak, mikor eljött az idő, az emberi történelem közepén eljött a Szabadító a világba. Jézus Krisztus, aki sokkal több mindannál, aki előtte szabadítóként szolgálta Izraelt. Jézus ugyanis olyan dologból jött szabadítani és megváltani, ami a legalapvetőbb és legnagyobb csapda az ember számára: a bűnből. A bűnből, ami elválasztja őt az Istentől. Jézus azért jött, hogy örök életre váltson meg, és megoldást adjon az ember életére. És ez az örömhír nem csak a választott népé, hanem mindenkié, minden emberé a világon, aki csak hisz.
Szól ma is, nekünk is az evangélium a mi saját életünkben, nyomorúságunkban, nehézségünkben is: szabadítónk van! Isten elküldte a megígért szabadítót, és nekünk közünk lehet hozzá! Szabadítóm van! Jézus értem is jött, és amellett, hogy az örök haláltól, a kárhozattól megszabadított, az aktuális élethelyzetemben is nyújt segítséget, tud s akar segíteni, felemel, kiemel, megment. Van segítő kéz. Van valaki, aki nem mond le rólad, és pontosan abban az élethelyzetben, amiben vagy, van segítsége a számodra! Nem vágy az Ő szabadítása, hanem tény! Valóság! Hiszel-e ebben a szabadítóban?
Ne félj, mert, olyan szabadítónk van, Jézus, akinek Isten adta a nevét, Ő igazolja őt és mondja róla, hogy szabadító, akiben bízhatunk, akire számíthatunk, akiben nem kell csalatkoznunk.
A szabadításnak van egy nagyon fontos eleme. A kátéval együtt ki kell mondani, hogy nem lehet Jézusban is bízni és még másban is! Jézus kizárólagos szabadító, teljes igénye van az életünkre. Jézus nem látható, ezért látható dolgokhoz szoktuk kötni néha hitünket, annak bizonyos elemeit. Pedig ezekre nincs szükség! Nem lehet igazán egyszerre Jézusban is bízni meg más dolgokban- az életünk lényegére nézve! Ha mást is beveszünk a pakliba, azzal igazából Jézust zárjuk ki.
Teljes bizalom Benne. Mert Ő tényleg szabadító. Erre hív. És ez nagyon nehéz! Elköteleződésre hívó.
Meghajló térdek világszerte- előbb vagy utóbb
Beszél arról is a felolvasott Igénk, hogy Jézus nevére meghajol minden térd, azaz mindenki elismeri az Ő hatalmát, az Ő mindenek felett való voltát. Jézusnak tekintélye van, hatalma, amit mindenki ért, aki ismeri, ami világos és egyértelmű. Jézus Krisztus nevének második tagja ugyanis: Krisztus. Ez azt jelenti: felkent. (31.kérd-fel.) Az ókori Izraelben királyokat, prófétákat és papokat kentek fel, ami azt jelentette, hogy a felkenés után elláthatja azt a tisztet, mert Isten elpecsételte Őt a Szentlélek által, és alkalmassá tette Őt a feladatra. Isten az, aki Jézust felkentnek, Krisztusnak nevezi, mert Ő hatalmat adott neki. Olyan hatalmat, ami alkalmassá teszi Krisztust arra, hogy a szabadítást, amiről az előbb beszéltem, elvégezze. Krisztus, a felkent, akinek hatalma van, valódi, tapasztalható hatalma! Az Ő hatalmának pedig több dimenziója is van.
Tudjuk a kátéból, hogy Krisztus személyében ötvöződik a királyi, a papi és a prófétai tiszt. (Zsidókhoz írt levél)
Ő király, hiszen uralkodik, uralma van a világ felett. Ez az uralom majd a végidőkben lesz teljesen világos mindenki számára, de ettől függetlenül Ő már uralkodik! Ő a királyoknak a királya, a leghatalmasabb és a legjobb király. Olyan király, aki oltalmaz és megtart. Valós segítséget nyújt, lehet rá számítani, és benne bízni úgy, ahogy más földi uralkodóban sohasem.
Krisztus a felkent próféta is, aki közbenjár a népért, aki kijelentette Isten akaratát tökéletes módon. Ő megmutatta nekünk az Atyát, megélte azt, hogy milyen az Atya, hogy hogyan szeret az Isten!
Krisztus pap, felkent pap az ószövetségi értelemben, hiszen bemutatta az egyszer és mindenkorra elég, tökéletes áldozatot a bűnért: önmagát áldozta fel, és tett eleget az ember bűnéért.
Tudjátok, Testvéreim, jó benne lenne Isten szeretetében, érezni és élni ezt: Jézus a Krisztus, aki az én szabadítóm, felkent király, aki uralkodik az életem felett. Ez nem leigázó uralom ugyanis, nem nyomás, amely szorít, hanem felszabadító, biztonságot nyújtó, örömteli dolog. Hódolhatunk Neki ezért. A minden térd meghajolása az Igében ezt a hódolatot jelenti: Jézus Krisztusnak hódolni fog mindenki: előbb vagy utóbb elismeri, meglátja mindenki, hogy Ő úr! Jó dolog időben felismerni, megismerni Jézust és hódolni neki! Az életben is jobb minél előbb felismerni és elfogadni őt. Nem kell megvárni az időskort vele, nem kell megvárni a tragédiát, a bajt, ami térdre kényszerít! Jobb önszántunkból, szabadon, hálából hódolni Jézus Krisztusnak! Mert a Vele való kapcsolatban biztonságban lehetünk (Káté 1. kérdés-felelet).
Mit jelent számunkra a hódolat? Nagyon sok minden lehet, de talán első sorban három dolog:
-         annak elismerése, hogy szükségem van Rá
-         annak elismerése, hogy nem a magamé vagyok (ahogy a káté 1. kérdés-felelete is fogalmaz) és Jézusért szeretnék élni az életemmel
-         feladom saját akaratomat, mert nem az tesz boldoggá, ha az lesz, amit én leginkább akarok!
-         a hódolat kifejezése mellett igazi, szívbeli hódolat: mert a térdeink hajlonghatnak, a szavaink is lehetnek kedvesek, de a lényeg vajon változik-e?
Hódoljunk hát mi, most is a felkent király előtt, és tegyük meg ezt életünk minden napján úgy, hogy Őt dicsőítjük életünkkel, szavainkkal és tetteinkkel egyaránt!
Azt olvastuk az Igében, hogy nem csak a térdek hajolnak meg Jézus előtt, hanem minden nyelv megvallja, hogy Jézus Krisztus úr az Atya Isten dicsőségére. Ennek a kijelentésnek is van a mára, az emberi idő kereteire vonatkozó része és örök távlata. Az utóbbiról ejtenék először pár szót. Jézus Krisztus az Övéivel részese lesz az új teremtésben az örök boldogságnak. Nem tudjuk részletesen, mit fogunk ott csinálni, mivel töltjük az örök létet, de az biztos, hogy fogjuk dicsérni Istent, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Fogjuk imádni a megöletett bárányt, aki meghalt de feltámadt; Jézust, aki úr és király, mindenek felett való az Ő neve! Egyedül általa juthatunk az Atyához, azt olvastuk a kátéban, hogy nincsen üdvösség senki másban! Megrendítő szavak ezek: Ő az egyetlen út. Nagyon sok kérdést vet ez fel az üdvösség dolgában, amelyekre nem is tudunk válaszolni. Mi lesz a pogányokkal, akik egyébként erkölcsösen éltek? Mi lesz más vallások híveivel? Mi lesz a Krisztus előtt élőkkel? Az biztos, hogy Istennek mindenkire gondja van, és mindenkit igazságosan fog megvizsgálni az Ő kegyelmében, de mi erről tudunk, és erről szól a kijelentés: Jézus az egyetlen út. Ő az egyedüli úr, az üdvösség ura! Aki Őt megtalálta, az megtalálta az egyetlent! A legfontosabbat, a leglényegesebbet az életben!
Hála legyen az Istennek, hogy mi a gyülekezet közösségében vallhatjuk: Jézus Krisztus úr. Ez a hitvallás az örökkévalóságig elkísér majd minket. És már most a miénk lehet! Valljuk hát úrnak Jézust a szavainkban, életünkben, legyen ő a saját életünkben is úr!
Az az ember a keresztyén, azaz krisztusi ember, akinek tényleg életében Úr a Jézus Krisztus. A káté 32. kérdés felelet így fogalmaz erről: (…)
Értjük. Hisszük. Érezzük is. Valójában mégis mennyire határozza meg mindez a dolgainkat, döntéseinket? Csak néhány egyszerű kérdést engedjetek most meg:
-         Mit jelent most nekem saját keresztyén identitásom?
-         Krisztus felkenetésének része vagyok…
-         A méltóság, az erő, a lehetőség, ami ezzel jár
-         A szolgálat, alázat, akár a szenvedés, ami ezzel jár?
-         Vállalom? Ő vállalta! Őt követve éljünk!
-         Jöjjünk bűnbánattal, ha hűtlenek voltunk e névhez…! Mit jelent ez?
Legyen valóban úr, ne csak nevében! Legyen ura családunknak, közösségeinknek is valóságosan. Egy úr beleszólhat abba, ami történik az által uralt területen, meghatározza azt teljes mértékben. Így legyen úr Jézus Krisztus bennünk és közöttünk: nem csak névleg hanem valóságosan!
Igen, amiről a káté itt beszél, az a jövő. A reménységünk. Hogy ha hűségesek vagyunk Krisztushoz, akkor részesei vagyunk neki, az Ő jövőjének, hozzá tartozunk, az Övéi vagyunk. Most harcok és küzdelmek terhelik a földi létet, de Krisztussal örök boldogság vár. Ő uralkodni fog az öröklétben, mint győztes, felkent király, mi pedig részesei leszünk az Ő országának, királyságának. Ilyen reménységei és örömei vannak a keresztyén embernek.
Ma magához hív minket a mi Urunk, hogy legyünk mindnyájan az Ő gyermekei! Egyszerűen és világosan. Először vagy újra. Most és ma ezen a helyen megszólítható, segítségül hívható a mi Urunk! El lehet fogadni, be lehet fogadni Őt a szívünkbe! Elindulhatunk ezen az úton, vagy megújulhatunk az Ő követésében. Keresztyén akarok lenni! Mert Vele élni jó, mert Ő az igazi úr! Hódolhatunk Jézus Krisztus előtt, és megvallhatjuk a belé vetett hitünket! Éljünk a lehetőséggel, és ragadjuk meg lélekben Isten felénk nyújtott karját!
Ámen!