Imádság Jézussal

Ez a sorozat az Úri imáról, a Miatyánkról szól. Ma arról lesz szó, hogy „szenteltesség meg a Te neved”. Azt a címet adtam ennek a sorozatnak, hogy Tanuljunk Jézussal imádkozni. Ennek két jelentősége van, ami összefoglalja, hogy mi a fő megközelítésünk. Az egyik, hogy nem azért beszélünk az imádságról, hogy sokat megtudjunk róla, hanem azért, hogy megtörténjen a csoda, és megváltozzon az életünkben az imádság helye: akarjunk többet, jobban, átadottabban és jézusibban imádkozni. Azért beszélünk erről, hogy változzon az imádságban az életünk, a gyakorlatunk, a tapasztalatunk és nem azért, hogy sok dolgot megtanuljunk Jézustól, hogy mi mindent lehet elmondani az imádságról. Szintén ezért mondtam egy feladatot múlt vasárnap, hogy ha a belépés az imádságba az a sor, hogy „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, akkor ezt gyakoroljuk minden nap, akár egy rövid időre, és mint Isten gyermekei, imádságban lépjünk be az Ő jelenlétébe. Azt mondtam, hogy ha valaki ezt naponta meg fogja tenni, akkor másképpen lesz itt egy hét után. Erre már ti tudjátok a választ. Megtettétek-e, másképpen vagytok-e itt?
Szintén szempont ezen felül, hogy imádkozzunk, mint gyülekezet is. Ez nekem is sokat jelent, Istennek az ajándéka. Én azt éltem meg, ahogy gondolkodtam ezen, ahogy készültem a mai napra, hogy én is többet imádkozom, jobban imádkozom és ez egy nagy kincs, ez egy nagy ajándék, úgyhogy bátorítok mindenkit. Higgyük el, hogy ezekben a hetekben Isten tényleg meg akarja újítani az imádságos életünket.
A másik gondolat pedig az, hogy ezt az imádságot, az Úri imát csak Jézussal imádkozhatjuk, mert egészen biztos, hogy ez nem egy olyan imádság, amit Jézus odaadott a tanítványoknak, miközben Ő maga egészen máshogy imádkozott. Olyan imádságot adott a szánkba, amilyen imádság az Ő ajkain is volt, és azt akarja, hogy mi is olyan szívvel és lelkülettel imádkozzuk ezt, ahogyan Ő tette.
A Miatyánk, mint imádság nagyon könnyű, nem? A legtöbben ismerjük. Akik megtanulták gyerekkorukban, azóta szinte automatikusan bármikor el tudják mondani. Ha fáradt vagy és nincs erőd összeszedni a gondolataidat, a Miatyánkot még akkor is el tudod mondani. Ez teljesen helyén is van sokszor. Vagy vannak, akik soha nem imádkoztak még magukban sem a saját szavaikkal vagy a saját gondolataikkal és amikor valamiért imádkozni akarnak, akkor odanyúlnak ehhez az imádsághoz és elmondanak egy Miatyánkot. Ilyen szempontból nagyon-nagyon könnyű, mert ha valaki nem ismeri, könnyen megtanulhatja, hiszen minden istentiszteleten elmondják, minden felekezetben. Miután mindenki tudja, könnyű ezt az imádságot imádkozni. A másik oldalról azonban mégis nehéz, mert ha azt mondjuk, hogy Jézus azért adta ezt az imádságot, hogy az Ő szívével és az Ő lelkületével mondjuk, úgy éljük ezt az imádságot, ahogy Ő éli és ahogy Ő mondja, akkor mindjárt nehéz. Könnyű elmondani ezeket a szavakat „szenteltessék meg a Te neved”, de vajon tudjuk-e úgy mondani, ahogy Jézus mondta? Tehát másodszor nagyon nehéz ez az imádság, ha minden részét Jézussal szeretnénk együtt imádkozni. Harmadszor pedig mégis könnyű, mert nem magunkat kell felpumpálni valamilyen szintre, hanem Jézus jön el, hogy a szívünkbe adja úgy, ahogy Ő imádkozta. Ez az evangélium, ez az örömhír, hogy Ő változtat meg minket belülről. Nemcsak a szánkba, hanem a szívünkbe is adja az imádságot.
Ezután a bevezető után a ma esti téma a Miatyánknak az első kérése: „szenteltessék meg a Te neved”. Ez nem más, mint az Atya magasztalása, Isten dicsőítésének szerepe az imádságban. Nézzük először, hogyan imádkozza ezt Jézus, mi van Jézusban, amikor ezt mondja. Másodszor mi a jelentősége ennek a kérésnek a mi számunkra, miért ez az első kérés, amit Jézus a tanítványoknak, az Őt követőknek ad. Végül pedig néhány gyakorlati szempont, hogyan léphetünk előre, hogyan növekedhetünk, ha tényleg imádkozni szeretnénk és nemcsak gondolkodni az imádságról.
I.    Hogyan imádkozza ezt a kérést Jézus?
Teljesen nyilvánvaló mindannyiunk előtt, hogy az imádságunk csak akkor lehet hiteles és Isten előtt is kedves, hogyha következetesen összhangban van az életünkkel, hogyha az életünkből fakad az imádságunk. Ha meg akarjuk érteni, mit jelenthet az a sor Jézus ajkán, hogy „szenteltessék meg a Te neved”, akkor nézzünk meg egy eseményt, hogy mit tesz Jézus. Mi az az élethelyzet, ahol megértjük, hogy mit jelent számára ez a mondat. Ezután pedig nézzük meg Jézusnak egy imádságát, néhány mondatot, amit az Atyának mond.
Az eseményt János evangéliumának 2. részből olvasom. „Közel volt a zsidók húsvétja, Jézus is felment Jeruzsálembe. A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat. Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” Ekkor tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: „A Te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.”” Ez egy ritka kép Jézusról és nem ritkán zavarba ejtő az olvasók számára, mert egy olyan Jézust látunk magunk előtt, aki, mondjuk ki bátran, hihetetlenül indulatos, dühös. De nem úgy dühös és indulatos, hogy visszafogja a dühét, hanem a templom udvarán lévő kötélből, egy korbácsot fon, és elkezdi onnan kiűzni, kihajtani, kiverni a pénzváltókat meg az állatárusokat. Próbáljátok magatok elé képzelni, ahogy borulnak föl az asztalok, csörög és gurul a pénz, ahogy az állatok elindulnak bőgve, bégetve, ahogy az emberek lehet, hogy néma csöndben néznek, vagy egy részük kiáltozik, hogy mi is történik itt. Ez a kép sokszor zavarba ejtő Jézussal kapcsolatban. Tegyük fel a kérdést, hogy mi történik itt. Mi van Jézus szívében? Mi mozgatja, mi indítja Őt erre a cselekedetre?
Ha valakinek bármilyen helyzetben ennyire elemi erővel törnek fel az indulatai – gondoljunk magunkra – az mindig arról beszél, hogy valami számunkra fenyegető dolog olyan réteget ért el az életünkben, amire mindenképpen nagyon erősen kell reagálnunk. Ha valaki így kirobban, akkor valami olyan fenyegeti őt, ami az életének egy nagyon-nagyon fontos részét éri el, azt, ami mindennél fontosabb. Ez lehet egy fájdalom valakinek az életében. Valami megérinti és hihetetlenül keményen tiltakozik vagy elkezd zokogni, sírni. Ez arról beszél, hogy egy olyat érintenek meg az életében, ami neki nagyon-nagyon fájdalmas és ezért jön egy nagyon erős indulat. Ez lehet valakinek az életében egy titok. Ha egyszer egy olyan helyzet közelít, hogy úgy tűnik, felfedik ezt a titkot, az ember elkezd menekülni, rohanni, vagy védekezni, vagy ellene támadni, mert valamit nagyon erősen el akar rejteni. De ez lehet egy olyan dolog is, ami teljesen jó, ami érték, ami annyira fontos, hogy azt érezzük: na ezt nem adjuk! Ezt semmi nem érheti, ezt semmi nem bánthatja, ezt semmi nem veheti el tőlünk, mert ez a mindenünk. Például ha valakinek a családját éri valamilyen fenyegetés és elkezdi megvédeni, talán olyan jön ki belőle, amiről nem is gondolnánk, hogy képes rá. Amikor valami nagyon értékeset érint a fenyegetés, akkor nagyon-nagy indulat robban ki az emberből.
Ezt azért mondtam el, mert így értjük meg, hogy mi váltja ki Jézusból ezt az indulatot. Mi az, ami csorbul? Mi fáj Jézusnak? Mit lát Jézus veszélyeztetve? Mi az, amiről Jézus úgy érzi, hogy elvész itt, ha Ő nem cselekszik ennyire radikálisan és ennyire keményen? Jézus szavaiból kiderül a válasz, azt mondja „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” Ne tegyétek biznisszé azt a templomot, ahol Isten lakozik, ahol Őt imádják, ahol Vele találkoznak. János evangélista tesz egy megjegyzést, hogy a tanítványoknak eszükbe jut egy zsoltár idézet: „A Te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” Mi történik Jézussal? Mi az, amit ő félt? Mi az, ami sérül, ami elvész? A válasz: Isten dicsősége. Az Atya szentsége. Hogyan, milyen értelemben?
Amikor valaki felmegy a templomba, azért megy, hogy ott Istennel találkozzon. Képzeljétek el ezeket az embereket, akik sokan zarándokok, messziről, akár több hete jönnek egy nagy ünnepre, énekelnek az úton, imádkoznak és készülnek az Istennel való találkozásra. Megérkeznek a szent helyre és azt látják ott, hogy megkopasztják őket. Kifosztják őket. Miért? Pénzváltóknak lenni kell a templom mellett, mert a templomadót, amit be kell fizetni, csak egy bizonyos pénzben lehet befizetni és aki messziről jön, más országból jön zsidó létére, annak be kell váltania a pénzt, hogy be tudja fizetni a templomadót. Állatnak is kell lennie a templomudvarban, mert messziről nem fognak állatokat hozni, amin be akarják mutatni az áldozatot. Viszont tudjuk jól abból a korból, hogy ez – hadd mondjam így – egy maffia kezében volt és mind a pénzváltáson, mind az állat eladáson keresztül a monopol helyzettel visszaélve kifosztják a zarándokokat. Mi történik? Jönnek azért, hogy Istent imádják és találkoznak a helyi vallásos maffiával. Mi fáj Jézusnak? Jönnek azért, hogy dicsőítsék az ő Mennyei Atyját és utána kifordul a gyomruk és undorral, haraggal vagy dühvel mennek el, mert kifosztják őket az Isten házában. Ezt jelenti, mikor a tanítványok azt mondják Jézusról, hogy „A Te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” Isten jelenléte iránt érzett féltő szeretet, mint egy lobogó tűz, megemészt engem. Mert annyira fáj az Isten ügyének a meggyalázása, az, ami itt zajlik, hogy igenis korbácsot fog, igenis véget vet ennek és egy prófétai tettel bemutatja, hogy ez nem állhat meg. Jézusban ég, lángol, lobog az Atya dicsősége iránti féltés és ami a szívén van, az van a száján. „Szenteltessék meg a Te neved”. Dicsérjenek Téged a népek és a nemzetek, tartsanak Téged mindenkinél különbnek, mert nincs más név, nincs más személy, mert nincs még valaki, aki olyan, mint Te, Atyám, szenteltessék meg a Te neved!
Nézzünk meg egy másik példát, ahol egy másik alkalommal Jézus imádkozik. Ez a főpapi imája, melyet a halála előtt mond el. Ezt is János evangélista írja le. Ebben az imádságban ezt mondja Jézus: „Én megdicsőítettelek Téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem”. Dicsőíti, magasztalja az Atyát először a szavaival és utána azt mondja, hogy hogyan dicsőítettelek meg? Csak azzal, hogy mondtam? Nem! Elvégeztem a földön azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Az Atya dicsősége az, hogy a szájával magasztalja Istent, és hogy az életével elvégzi, amit Isten rábízott. Hogy betölti a küldetést, amiért erre a világra jött. Isten dicsőségéért lobogó élet, mert a tettei Istenről beszélnek, és Istent magasztaló lángoló imádság, mert a száján ott van az Istent magasztaló ima: „szenteltessék meg a Te neved”. Ezt jelenti Jézus szívében, Jézus ajkán.
II. Mi ennek a jelentősége számunkra?
Hogyan lehet így imádkozni, mit jelent így imádkozni? Miért ez az első imádság, amikor Jézus imádkozni tanítja az őt követőket? Azért, mert amikor ezt az imádságot valaki elmondja úgy, hogy nemcsak automatikusan mondja, hanem átgondolja, hogy mit jelent, akkor mindig szembesül azzal és emlékezteti magát arra, ami az életünknek az egyetlen, igaz és helyes irányultsága, az egyetlen és igaz központja, az egyetlen és igaz fókusza. Mégpedig Isten. Az Atya. Jézus ezt akarja. Az első mondat: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, belépünk Urunk a Te jelenlétedbe, elkezdünk imádkozni. A második, az egyetlenegy igaz és legfőbb fókusz és irányultság, hogy Érted van mindez. Érted van minden. Lehet, hogy ez most valakinek nagyon radikális, annak, aki szkeptikus, gondolkodó, kereső, hogy az egész életünk arról szól, hogy érte van, valakiért, aki sokszor megfoghatatlan, távoli, annyira nehéz összekötni ezzel a világgal, ezzel az élettel. Tényleg Ő legyen mindennek a központja, Őrá irányuljon az életünk? Lehetséges ez? Nem túl radikális? Mások számára pedig, akik keresztények: annyiszor hallottam már, elcsépelt, hát mindig ezt hallom, nem? Persze, épp azért van ez az imádságban az első helyen, mert hiába halljuk mindig, más magunkat ebbe belegyakorolni.
Nézzük meg, hogy mit jelent ez az Isten-központúság, Istenre irányultság az imádság oldaláról. Az imádságban van két látszólag egymással szembenálló hozzáállás mind hívők, mind szkeptikusok között. Vannak, akik kérnek és vannak, akik nem kérnek. Ez látszólag ellentétes. Vannak, akik kérnek az imádságban és vannak, akik nem kérnek. Nem is imádkoznak, vagy csak nem kérnek, ha imádkoznak. Ha az imádságom alapvetően csak kérés, akkor teljesen egyértelmű, hogy az imádság értem van. Én vagyok a középpont. Isten értem van. Sokan vannak, akik küszködnek ezzel, hogy azt mondják, kérek Istentől, mindig csak kérek dolgokat és tudom, hogy nem így kellene lennie. De hát mégis mindig csak kérek, és néha megpróbálok megköszönni dolgokat vagy esetleg dicsőíteni Őt, de ez nehezebb, vagy nem megy énnekem annyira. Sokkal jobban át tudod élni, hogy amikor bajban vagy, amikor szükség van, akkor kérsz. És vannak, akik küzdenek ezzel, hogy jó lenne más is, de amikor meg nincs baj, nem kérek, akkor el is felejtek imádkozni. Akkor elmarad. Az egész imádság ide szűkül le, hogy kérés, és ez teljesen nyilvánvaló, hogy arról szól, hogy én vagyok a középpontban. Isten legyen értem.
Vannak azok, akik viszont nem kérnek, akik nem szólítják meg Istent és soha nem kérnek. Van ezek között, aki magát méltatlannak tartja ahhoz, hogy kérjen Tőle. Ismeritek ezt? Aki azt érzi, hogy nem vagyok elég méltó, hogy Isten elé jöjjek. Én túl rossz vagyok ahhoz, hogy Istentől bármit kérjek. Én nem érdemlem meg, hogy a jelenlétébe jöjjek és segítségül hívjam. Énnekem annyi minden egészen más, mint kellene, én nem mehetek Isten közelébe, hogy kérjek Tőle. Méltatlannak tartja magát arra, hogy kérjen. Ki a középpont? Ő maga.
Azután vannak azok, akik nem méltatlannak tartják magukat, hogy Istentől kérjenek, hanem méltatlan dolognak tartják magukra nézve, hogy bárkitől bármit, akár Istentől is kérjenek. Ezért nem kérnek. Ez pedig büszkeség. Nehogy már én kérjek! Keresztények között is van, aki nem kér, aminek igazából egyetlenegy oka van: büszke! Ki van az élete középpontjában? Saját maga. Aki állandóan csak magáért kér, az önmaga középpontja, aki nem érzi magát elég méltónak, elég jónak, mindig el van foglalva magával, az önmaga középpontja, aki meg elég büszke ahhoz, hogy ne kérjen, az is önmagának a középpontja.
Ezzel szemben „szenteltessék meg a Te neved” megnyitja az ajtót, az irányt, hogy Isten legyen az életünk középpontja és fő irányultsága. Ez a jézusi imának a fókusza. Ha egy pillanatra szeretnéd esetleg – hogy így mondjam – kipróbálni, hogy mi van a szívedben, és ez most azoknak szól, akik találkoztak már Jézussal, próbáld egy kicsit átélni azt, hogy te mit tettél volna ott a templomban. Amikor belépsz a templomudvarra, oda, ahova Jézus belépett, és tegyük föl, ugyanazt tudod, amit Ő tudott, hogy itt folyik a biznisz, hogy embereket kirabolnak, kifosztanak, hogy emberek ezért nem találkoznak Istennel, hanem csalódnak az Istennel való kapcsolatra nézve, mit tennél? Te mit tennél ebben a helyzetben, ha magadra nézel? Azt hiszem, hogy vannak közöttünk, akik közömbösek vagyunk: ha így van, így van. Mindig is így volt. Észre se vesszük, hát ez így van. Vannak az okoskodók, akik nagyon világosan látnák, hogy mi a probléma. Semmit nem csinálnának, csak a barátaiknak nagyon világosan elmondanák és teológiailag megmagyaráznák, hogy miért nem jó ez, ami itt zajlik. Nem tennének semmit, csak nagyon okosan elmondanák, hogy ez rossz. Vannak az ügyesek, akik azt mondják: hát ennyi pénzt lehet keresni, állítsunk föl mi is egy asztalt, ragadjuk meg a lehetőséget. Ha itt ez megy, az Úr adta a lehetőséget, hogy meggazdagodjunk. Vannak a gyávák, amikor ugyan érzékeny a szíved és bánt, ami itt történik, de megmagyaráznád magadnak – én azt hiszem ez lennék –, hogy mégiscsak illetlen lenne itt asztalokat borogatni és kinyitni a számat. Milyen kellemetlen lenne, és mi jönne utána. Miért? Mert még mindig fontosabb az Én, mint az Atya dicsősége. „szenteltessék meg a Te neved”.
III. Hogyan történik változás?
Nyilvánvaló, hogy nem a szóval, nem azzal, hogy csak beszélünk, imádkozunk, és nem is csak azzal, hogy cselekszünk. Mert mind a szónak, az imádságnak, mind a cselekedetnek, a tettnek mi a gyökere? A szívünk, a bensőnk. A bensőnk kell, hogy változzon. Így fogalmaz Leanne Payne: „Lényünk maga Istent magasztaló templommá legyen”. (Listening Prayer) Ezt jelenti ez az imádság, hogy „szenteltessék meg a Te neved”, hogy a lényünk maga válik Istent dicsőítő templommá. Amikor Jézus ott van a templomudvaron, ég a tűz, zajlik az áldozat, viszik az állatokat, akkor hol lobog az igazi tűz, az igazi áldozat, ami Istennek igazán kedves? A zsoltáros azt mondja „A Te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem”.  Bent lobog a tűz, Jézus az igazi templom. Utána erről beszél a következő versekben. Jézus lénye imádság, magasztalás, amely lángol, lobog az Atyáért és az Ő dicsőségéért. A mi lényünk természet szerint nem ez, hanem önző, ami megjelenik a félelmeinkben, hogy állandóan félünk valamitől, rettegünk, vagy abban, hogy nagyzolunk, vagy abban, hogy menekülünk, bujkálunk, rejtegetünk, magyarázkodunk, hogy magunkért élünk. Hogyan imádkozhatjuk ezt az imádságot? Egyetlen egy módon, úgy, hogy az, ami Jézusé, belép az életünkbe és legyőzi bennünk az alapvető én-központúságunkat és önzésünket. Hogyan?
Az első lépés ezen az úton a szembesülés önmagunkkal. Ami nehéz és fájdalmas. De ezáltal a szívedben igazat adsz Istennek és igaznak tartod, hogy: igen Uram, alapvetően önző vagyok, alapvetően én-központú vagyok, alapvetően önmagamba zárt az életem és most már azt is látom, hogy nem ez az életem rendeltetése. Nem az, hogy minden körülöttem forogjon. Sőt, ez Isten ítéletét hozza rám. Az tud talán szembesülni ezzel igazán mélyen, aki egyből utána meg tudja látni azt is, hogy Jézus Krisztus elhordozta ezt az ítéletet a halálában. Hogy Jézus viszont teljesen a másikért volt, teljesen az Atyáért volt és teljesen értünk volt, amikor odaadta az ő tökéletes életét engesztelő áldozatul a kereszten és feltámadt a halálból. Ha ezt a kettőt ismered, ha elismered, hogy valóban önző vagyok, én-központú vagyok és elismered, hogy Jézus tényleg valamit tett értem, helyettem, ha csak annyit tudsz mondani, hogy köszönöm, Uram, akkor érzed, hogy a szívedben valami megmozdult. Elindul a hála. Elindul a magasztalás. Elindul pici lépésben az Istenre irányultság. Hálás leszel, hogy Ő megszabadított. Hálás leszel, hogy Ő megváltott. Hálás leszel, hogy Vele élhetsz, hogy elindulhatsz egy új életben. És onnantól elkezdheted jézusi lelkülettel mondani: „szenteltessék meg a Te neved”.
Végezetül, akik Jézussal jártok, akik elfogadtuk őt, akik tudjuk, hogy milyen, amikor lobog a láng, de azt is tudjuk, hogy ez olyan a szívünkben, amilyen a tűznek a természete: van, amikor lobog és szinte szétveti a kandallót, van, amikor lángol, van, amikor csak úgy pislákol, parázslik és van, amikor már csak a szürke hamu látszik. Valami még van alatta, és ha nagyon sötét van, akkor valami még látszik, de a szürke hamu van a felszínen. Hogy hogyan éljük és hogyan imádkozzuk, hogy „szenteltessék meg a Te neved” az sokféle módon tud az életünkben alakulni és formálódni. Két dolgot szeretnék mondani, hogy hogyan imádkozzunk, hogy mire figyeljünk, mit tegyünk, ha szeretnénk megújulni az imádságban. Két dolog: imádkozz és cselekedj. Mert végig erről volt szó. Jézus imádkozott, Jézus cselekedett. Imádkozz, hogy a Szentlélek lobbantsa lángra a tüzet, mert Ő az, aki ezt teszi. Elkezded az imádságot, belépsz megint: Édesatyám, itt vagyok, mint a Te gyermeked, jövök Tehozzád. Mondod a következő imádságot, „szenteltessék meg a Te neved”. Uram, Jézus élete lángolt Érted és értem. Az én életem most nem lángol. Jöjj, Szentlélek, add tüzedet, jöjj, Szentlélek, szállj le rám. De sokkal könnyebb és sokkal jobb ezt nem egyedül tenni. Akik házaspárok vagytok, vagy ha csak párod van és találkoztok, tegyétek együtt. Imádkozzatok együtt. Hívjátok Isten Szentlelkét, hogy lobbantsa lángra a tüzet együtt. Sokkal nagyobb erő van benne. Sokkal könnyebb. Egymáson kérjük számon, hogy megtesszük, vagy nem tesszük. Akik házicsoportba tartoznak, ezen a héten a házi csoportban ne csak beszélgessetek az igéről és a végén imádkozzatok, hanem töltsetek több időt imádságban, együtt álljatok oda Isten elé: jöjj Szentlélek, lobbantsd lángra újra a tüzet. Vasárnap reggel 9 órakor az imaközösségben, bármilyen módon, amikor beléptek az imádságba, kérjétek Isten Szentlelkét. Imádkozzatok!
A másik pedig, hogy cselekedj. Akinek cselekednie kellene és imádkozni akar helyette, az nem jó úton jár. Mit jelent ez? A cselekedet azt jelenti, hogy Isten dicsőségére élünk. Elvégezzük azt, amit Ő ránk bízott. Ennek két oldala van. Az egyik az a cselekedet, amiben teljesen világosan tudjuk, hogy nem Isten akarata szerint élünk, engedetlenek vagyunk. Bűnben élünk. Imádkozhatunk a lángért, de amíg ott maradunk abban, az nem fog menni. Itt a cselekedettel indul. Fordulj meg, hagyd abba, változtasd meg, tarts bűnbánatot, kezdj újat. És utána majd meglátod, hogy ha az életeddel is tudod mondani, hogy „szenteltessék meg a Te neved”, akkor az imádsággal is fogod tudni. A másik, amikor nem az a cselekedet, hogy valami rosszat kell abbahagyni, hanem valami jót kell elkezdeni. Mire hív Isten? Volt egy tapasztalatom a héten, hát nevetséges, hogy milyen önző az ember, milyen kényelmes. Most magamról beszélek. Elterveztem estére valamit, egész nap készültem, dolgoztam és azt mondtam, este még elmegyek, úszom egyet. És ekkor elér egy hír, hogy valaki nagyon súlyos helyzetben van. Ugyanakkor késő van, lehet, hogy már be sem engednek a kórházba. Olyan jól beterveztem ezt az egész napos munka után, hogy a végén majd milyen jó lesz, úszom, felfrissülök. be kellene menni a kórházba – de azt mondták, valószínűleg úgysem engednek be. Mit tegyek? Isten nem hagyja ilyenkor az embert, végül hát fogtam magam és elmentem, bementem, és imádkoztam valakivel, aki nem is volt magánál. Tudjátok, olyan öröm volt bennem utána, olyan hála, olyan dicsőítés Isten felé. Mert amikor megtesszük, amit Ő akar, az sokkal inkább a helyére teszi az életünket, mint amikor megtesszük, amit beterveztünk és olyan kényelmes lenne és olyan jó lenne és olyan jól esne. Sokkal nagyobb örömet hoz az egyik, mint a másik. Imádkozz és cselekedj. De mindezek előtt és mindezek középpontjában fogadd el azt a Jézust, aki érted élt és érted halt meg és érted támadt fel, mert minden más ebből fakad. Ámen!
Lovas András
(Hangfelvételről lejegyezte Papp Noémi)

„Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. A Miatyánknak talán ez az a kérése, amit az ember úgy imádkozik, legalábbis én sokszor úgy imádkozom, hogy szeretnék rajta minél gyorsabban túl lenni. Egy kicsit félelmetes, egy kicsit rossz érzéseket kelt. Kísértések, gonosz, ezeken olyan jó gyorsan túl lenni, és utána diadalmasan és örömmel imádkozni, „mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség”. Mégis ma egy egész prédikáció fog erről szólni, úgyhogy nem mehetünk át rajta ilyen gyorsan. A Károli fordításnak az eredeti verziójában ez úgy szerepel, hogy „ne vígy minket a kísértetbe”. Nyilván akkor ez a szó mást jelentett, ma még ijesztőbb, hogyha ezt valaki meghallja. Kísértés, próba, a gonosz munkája: nem feltétlenül örömmel hallunk ezekről.
A másik oldala azonban, ami felidéződött bennem mialatt készültem, hogy azt a szót, hogy kísértés az ember egy picit átalakította és a mindennapokban néha kedves, kicsit vicces formában használja olyan dolgokra, amikor valaki próbál valamire rávenni mást, amit az esetleg nem szeretne. Mondjuk megkínálja csokoládéval, vagy még egy plusz itallal, vagy valami olyan dologgal, ami igazából ártalmatlan, és akkor a másik azt mondja: Ó, ne kísérts! Például ha valaki fogyókúrázik és megpróbálják rávenni, hogy szegje meg az elhatározását, akkor is ezt a szót használják. Van ennek egy kicsit vicces felhangja, mikor bizonyos vágyak vagy szükségletek kielégítéséről beszélünk a mindennapi életben. Azért sejthetjük, hogy a dolog nem ennyire vicces és nem ennyire könnyed, mint ahogy sokszor használjuk a mindennapi életben.
Nekem erről a szóról egy filmrészlet jut eszembe. Volt egy ember, aki egy fogadalmat tett Istennek, hogy meg fog tartani bizonyos dolgokat a mindennapi életében. Ebben elszenvedi a kísértést olyan módon, hogy éli a mindennapi életét és a filmben egy nagyon kedves hölgy néha odapenderül mellé és mond neki egy-két olyan mondatot, ami megpróbálja eltéríteni őt a szándékától, majd a hölgy el is tűnik. Mindez teljesen ártalmatlannak tűnik, pedig ő az, aki képviseli a kísértőnek a hangját és aki megpróbálja eltéríteni ezt az embert erről az útról.
Szóval a kísértés meglehetősen sokféle formában jelentkezhet az ember életében. Mi tehát a kísértés, mennyire kell ezt komolyan venni, mennyire lehet súlyos ez a dolog?
Azt gondolom, hogy aki átélte, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian átéltük valamilyen formában, hogy milyen is valóban kísértésbe esni, próbában lenni és küzdeni ezzel, az egyetért abban, hogy ez egyáltalán nem könnyű és ez nem egy könnyű téma. Pontosan erre utal a görög szó, amivel a kísértést a Biblia megnevezi. Ez azt jelenti, hogy valaki valamivel újra és újra próbálkozik, nem hagy békén, újra odamegy, újra megpróbálja, újra felajánlja, gyötör. Megpróbálja a hitünket, az érzéseinket, az akaratunkat, a kapcsolatainkat és végső soron elszakít Istentől. Ugyanakkor találkozom olyan emberekkel is, vannak az ismerőseim között olyan keresztények, akik állandóan kísértés alatt vannak és állandóan arról számolnak be, hogy éppen hogyan harcolnak a gonosszal és milyen próbáik vannak. Van egy lelkész kollegánk, akinek ha írunk e-mailt vagy beszélünk vele telefonon, a „hogy vagy” kérdésre mindig így válaszol, hogy „ó, megint harcok vannak”. Mindig erre fókuszál, hogy éppen milyen kísértésnek vagy próbának van kitéve. Látnunk kell, hogy ez is egy szélsőség, amikor valaki mindenben kísértést lát és a mindennapi életét sem tudja szabadon élni, mert mindenhol azt nézi, hogy éppen mi az, amivel ő most próbatételnek lesz kitéve. Az ilyen ember elfelejt gyönyörködni az Úrban és az Ő hatalmas erejében és nem marad ideje igazából élni és nem marad ideje a másik emberre sem. Hol van tehát az egyensúly? Egy kicsit erre fogjuk keresni a választ a mai Istentiszteleten.
Másrészt: kísértés és próba. Nagyon sok eltérés van a szóhasználatban. Szerintem sokan azért értik félre ezt, mert nem jól használják a szavakat. Mikor kisifin pénteken beszélgettünk erről az igéről, hogy „ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”, akkor megkérdeztem a fiatalokat, hogy mit gondolnak, Isten viszi-e kísértésbe az embert. Nagyon hevesen tiltakoztak: nem, nem, az nem lehet, Isten biztosan nem kísérti az embert. Az ember számára sokszor ez így van, ez összeegyeztethetetlen. A jó Isten, akinek a kezéből jó dolgok származnak, Ő biztos, hogy nem kísértheti az embert. Erről tanít Jakab levele is, így olvassuk az 1. fejezetben: „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet”. „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és Ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.”
A helyzetünk egyre nehezebb, hiszen most már bejön a képbe az is, hogy a kísértéshez kapcsolódik az ember saját kívánsága. Így lehet, hogy nem is Isten az, aki kísért, nem is feltétlenül a Gonoszra kell fogni a kísértést, hanem talán mi magunk vagyunk ennek a forrásai? Bennünk van, az ember romlott természetében a kísértésnek a gyökere? A Heidelbergi Káté így fogalmaz erről a 127. kérdés-feleletben: „ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól – azaz: mivel mi magunkban oly erőtlenek vagyunk, hogy egy pillanatig sem állhatunk meg, a mi esküdt ellenségeink pedig, az ördög, a világ és tulajdon testünk szüntelenül ostromolnak bennünket, Te tarts meg és erősíts minket Szentlelkednek erejével, hogy ellenségeinknek szilárdan ellenállhassunk és ebben a lelki harcban el ne bukjunk, míg végül el nem nyerjük a teljes diadalt.” A Káté azt mondja, hogy a kísértés gyökere a mi halálos ellenségeink – és itt három dolgot sorol fel – az ördög, a világ és mi saját magunk.
A 21. századi emberben itt valami vészjelző bekapcsol, kikérjük magunknak, hogy mi saját magunk a mi saját ellenségeink legyünk. Ne felejtsük el, hogy a Káté a középkori ember gondolkodásán fogant. De bizonyára benne van az Ige igazságából valami, hogy a kísértésnek a gyökere és a forrása sokszor szerteágazó és nagyon nehéz megtalálni, hogy pontosan honnan is származik. Egy kicsit orientál még minket a kérdésben Kálvinnak a gondolata, aki így fogalmaz: "Másként kísért az Isten és másként a Sátán- ez, hogy szerencsétlenné tegyen, kárhozatba vigyen, megzavarjon és tönkretegyen; Isten pedig, hogy övéit próbára téve, azok őszinteségéről bizonyságot nyerjen és gyakorlással az erőt megszilárdítsa." A kísértés tehát alapjában véve a Gonosz munkája és onnan ismerhető fel, hogy meg akar sebezni, el akar veszteni, el akar választani Istentől, bűnre csábít, a rosszba visz. Ilyenkor biztosak lehetünk abban, hogy ez a Gonosznak a munkája. Ugyanakkor a kérdés sokkal árnyaltabb, és látnunk kell, hogy e felett mindig ott van Isten hatalma, aki a legkeményebb kísértést is felhasználhatja az Ő kezében, és megteheti azt, hogy ez a mi hitünket megerősítse. Persze akkor, hogyha megállunk benne.
Még egy kicsit időznék ennél a pontnál és szeretnék beszélni a kísértés és a próba, e két szó közötti különbségről, melyeket lehet, hogy az ember rokon értelmű szóként használ. Az előbb már olvastuk és hallottuk Kálvintól, hogy a kísértés bűnre csábító dolog. A próba ellenben az, amivé Isten teheti akár még a legnagyobb kísértést is, mely így az embert jobbá teszi és kipróbáltabbá teszi, ahogy Jakab is fogalmazott. A próba kifejezés, ahogy a Biblia használja, egy olyan szó, ami a fémfeldolgozási folyamatokból származik. Arra utal, amikor a fémműves olvasztó-próbával megvizsgálja azt, hogy egy fém mennyire tiszta és hogy egyáltalán az-e, aminek kinéz. Míg világossá válik az, hogy ez tényleg egy olyan nemesfém-e, mint amiről szó van, aközben tényleg kiég belőle a salakanyag. Isten tehát megengedi, hogy a legnagyobb kísértések is próbává legyenek az ember életében, ami által tisztulhat. Lehet, hogy nem értjük meg, hogy mi a kísértés gyökere és sokszor az a legnagyobb kísértés, hogy elkezdjük boncolgatni, hogy egy helyzet, amiben megpróbáltatik a hitünk, az honnan is származik. Ehelyett inkább azonosuljunk azzal, amire Jézus tanít bennünket, hogy imádkozzunk. Elsősorban ebben a kérdésben és ezen a ponton is imádságra hív bennünket Isten: Uram, ne vígy minket a kísértésbe! Ne vígy a kísértésbe és mindeközben emelj fel és szabadíts meg ezekben a helyzetekben!
Vannak írásmagyarázók, akik azt mondják, hogy leginkább abban ragadható meg ennek az Igének a megértése, hogy Jézus ezt a kísértést azokra az üldöztetésekre érti első renden, amik a keresztényekre vártak nem sokkal azután, hogy létrejöttek az első keresztény gyülekezetek. Kísértés volt ugyanis az, hogy valaki, miután megismerte Isten kegyelmét, az üldöztetések idején azt mondja, én nem ismerem Őt. Ja, ha ennek ára van, akkor én nem vagyok keresztény. Jézus az ebben való megmaradásra buzdít a Miatyánkban.
A kísértés természetében érthető meg és ragadható meg még inkább, hogy hogyan lehetünk veszélyeztetettek és hogyan állhatunk ellene a Gonosznak. Szeretnék erről beszélni most. Az igehirdetés elején említettem, hogy van, aki nagyon könnyedén lesöpri az asztalról a kísértés témáját, más pedig állandóan, mindenben kísértést lát. Az én tapasztalatom az, hogy a kísértés az embert mindenhol utolérheti és nagy általánosságban minden lehet kísértéssé az ember számára. Nagy különbségek lehetnek ebben, hiszen előfordulhat, hogy valakinek valami abszolút nem probléma, mást pedig ugyanez teljesen elválaszt Istentől. Fontos megértenünk a kísértés természetére nézve azt az alapigazságot, hogy nagyon sokszor a kísértés nem a külvilágból jön és nem kívülről kell az embernek várnia. Ezért nem az a megoldás, hogy úgy élünk, hogy nem élünk benne a világban. Talán ez Isten népének a legnagyobb kísértése, hogy a világ rossz, tehát ne éljünk benne a világban. Ne éljünk az emberek között, ne éljünk úgymond normális életet, ne kerüljünk kapcsolatba, mert akkor baj lehet.
Egyik kedvenc egyháztörténeti példám a szerzetesrendek kialakulása. A 4. században az első szerzetesrendek olyan formában alakulnak ki, hogy egyes emberek remetekén kimennek a pusztába, el a világtól és ott élték az ő belső elmélkedő életüket. Majd egy idő után csoportokká szerveződtek és azt remélték és várták, hogy így lehet igazán Istennek tetsző életet élni. Azaz ha kivonulunk a világból, akkor minden rendben lesz. Aztán eltelik egy pár évszázad és a 8. század végére egy komplett szerzetes reformot kellett végrehajtani, mert elvilágiasodtak a szerzetesrendek úgy, hogy közben a világgal továbbra sem igen állt fenn kapcsolatuk. Ez azért történt, mert a bűn és a kísértés sokszor belülről jön. Én így szoktam fogalmazni: a világ nem kívül van, hanem belül. Szóval a kísértés természete sokszor az, hogy belülről, az ember Istentől elszakadt bűnös szívéből indulnak el a rossz dolgok. Ezért valahol a szívünkben kell, hogy rend és tisztaság legyen, hogy egyensúly és harmónia legyen.
Szeretnék négy területet felsorolni a mindennapi életből, hogy gyakorlati példákon keresztül ragadhassuk meg a kísértésnek a természetét, hogy hogyan jelenhet meg az ember életében és hogyan érinthet bennünket.
Meglehet például a különböző életkoroknak a kísértése. Akár fiatalon, akár idősebben is ott van az, amin az ember elcsúszhat és amiben elszakadhat Istentől. A fiataloknál ez lehet a fiatalosságnak az a lendülete, elbizakodottsága és sokszor önhittsége, ami tipikus táptalaja a kísértésnek: Nekem aztán minden sikerül, ide nekem az egész világot! Ami önmagában jó, mert ez ad fejlődést és ez viszi tovább az életet. Ez a dinamizmus önmagában jó, de amikor az ember emiatt egy ponton elszakad Istentől és elhiszi, hogy ő tényleg mindenre képes, akkor az már gond lesz. Eközben természetesen úgy tekint az idősebb generációra, hogy azok nem tudnak semmit, talán sose voltak fiatalok, így születtek, ahogyan most vannak és ők biztos, hogy nem értenek meg bennünket és ők rosszul csináltak mindent. Ugyanígy az idősebb generációnak megvan a kísértése, hogy úgy tekintsen a fiatalokra, hogy ők nem tudnak semmit, ezek nem éltek még akkor, amikor..! És mondhatnánk a szavakat. A fiatalok puhányok, a fiatalok mindig a könnyebb végét fogják meg a dolgoknak, nem harcolnak. Ugyancsak az idős kor kísértése lehet az, hogy az idős emberek elhiszik, hogy ők már – szemben a fiatalokkal – nem igazán tehetnek semmit, leszűkültek a lehetőségeik és csak a megkeseredés és a lemondás az osztályrészük. Ez a fajta beszűkülés és befordulás nagy kísértés lehet, hogy az ember elforduljon nemcsak a másiktól, hanem Istentől is.
A kísértésnek a lehetősége ugyanígy ott van a férfi és női szerepben is. Ez a másik terület, amit szeretnék felvillantani. A férfinek az alapvető hozzáállása a dolgokhoz az, hogy irányítani és uralkodni szeretne. Jól tudjuk, hogy ebből az uralkodásból hogyan lehet sokszor önkényuralom és a vezetés helyett terror. A nő oldaláról pedig talán természetileg ott van az, hogy kiszolgálja a férfit és alárendeli magát. Az Istentől rendelt szerepek a kísértés miatt nagyon sokszor válhatnak tragikussá. Tragikus az, amikor egy férj uralkodik és amikor egy nő mindenben kiszolgálja őt és teljesen kiszolgáltatja magát a férfi akaratának. Vigyázz, mert mindez ugyanígy elvihet Istentől. Másik példa, hogy egy házasságban leosztott szerep lehet az, hogy a férfi biztosítja a körülményeket és teljesít, teljesít, teljesít. A jó feleség sokszor észre sem veszi és adja a férje alá a lovat és megerősíti ezt a teljesítést. Aztán látunk összetört kapcsolatokat és megromlott házasságokat, amiben a férfi a munkájába menekül és teljesen elfelejt apaként funkcionálni és a feleség nem érti, hogy mi volt a baj, miközben egymást erősítették meg ebben. Házaspárok vigyázzatok, mert nagyon nagy kísértés lehet az, hogy ezekben a szerepekben rosszul éljük meg magunkat és egymást erősítsük abban, amit Isten egyáltalán nem vár el tőlünk.
Harmadik terület: keresztény és nem keresztény ember. Nem tudom, hogy ti, akik keresztények vagytok, nem gondoltatok-e úgy a nem keresztényekre, hogy valójában nekik van nagyobb szükségük Istenre és milyen szörnyű, ha valaki Isten nélkül él. Nem gondoltatok-e egy kicsit megvetéssel azokra, akik még nem keresztények: hát hogy lehet így élni? Aki pedig nem keresztény, az lehet, hogy ugyanígy gondolt a keresztényekre, hogy nekik van csak igazán szükségük Istenre, hogyha annyit járnak a templomba, mert ők gyengék és nem tudom, hogy lehet az embernek így kiszolgáltatnia magát akár Istennek. Szóval kísértés leselkedik ránk akkor is, ha hívők vagyunk, keresztények, és akkor is, ha nem, miközben azt gondoljuk, hogy nekünk erre nincsen szükségünk. Lenézéssel és megvetéssel tekinthetünk a másik oldalra.
Végül, ami a kísértés természetének a megértéséhez talán a legfontosabb lehet számunkra, hogy kísértés lehet az is, hogyha erős vagy, rendelkezel erővel és érzed az erőd, és az is, hogyha erőtlen vagy. Mind a két dologban ott lehet és jelentkezhet a kísértés. Az erőnek a kísértése az, hogy azt gondolom, hogy képes vagyok nagyobb lenni és több lenni. Az, aki erős, szeretne még erősebbnek mutatkozni. Az erőnek a kísértése tipikusan az, amikor az ember többnek, nagyobbnak szeretne látszani, mint amennyi valójában. Többet szeretne mutatni magából, mint amennyire valójában képes, nagyobbakat mond magáról, miközben szeretne több lenni, mint mások. Az az ember, aki érzi az erejét, egy idő után elkezd rivalizálni és elkezd versenyezni a többi emberrel, elsősorban a környezetével, majd másokkal is. Szeret lenyomni, legyőzni másokat. Ha az ember tényleg rendelkezik erővel, akkor nagy kísértés számára, hogy ezt az erőt másokkal szemben használja fel és nem másokért. Emellett az erővel bíró ember természetében ott van a kísértés, hogy átvegye az irányítást, a hatalmat és végső soron azt gondolja, hogy nagyobb, mint Isten. „Olyanok lesztek, mint az Isten” - hangzott el a Paradicsomban a kísértésben. Annak az embernek, aki érzi az erejét az a kísértése, hogy azt hiszi, irányíthatja a dolgokat. Micsoda nagy tévedés és micsoda nagy bukások lehetnek és lesznek ebből, mert az emberi erő véges és az ember beleütközik a saját erejének a határaiba, abba, hogy igazából képtelen mindent irányítani és ott lesz majd a kudarc. A kísértés jellemzője az, hogy amikor az ember rádöbben, hogy rossz úton volt, akkor hirtelen magára marad. De nem elég, hogy magára marad, mert akkor jön a vádlás. Erről majd egy kicsit később. Mi az erőtlenségnek a kísértése? Lehet, hogy a keresztényekben inkább ez jelentkezik: ó Uram, nekem nincsen semmihez erőm és tényleg mindent elengedek és Te vagy az, akinek átadom magam. Ezek nagyon nemes dolgok és nagyon jó az átadás Istennek. De sokszor annyira elengedjük magunkat, hogy az élet alapvető dolgaiban nem hozunk döntéseket. Az erőtlenség kísértése, hogy az ember elhiszi, hogy neki nincs ereje, és szépen lassan elkezd sodródni arra, amerre a környezete sodorja őt. Az erőtlenség kísértése, hogy elvesztem a saját cselekvőképességemet és nem használom azokat az ajándékokat, melyeket Istentől kapok, és nem élek azokkal a lehetőségekkel, amiket Isten elém hoz, mert teljesen átfordulok egyfajta tehetetlenségbe. Ugyanígy az erőtlenségnek a kísértése az, amikor annyira Istentől várom csak a dolgoknak a megoldását és annyira elengedtem az erőt, hogy már segítséget sem tudok kérni, hogy nem hiszem el, igazából bármi is változhat körülöttem. Ismered magadat és biztos, hogy tudod, melyik oldal az, amelyik számodra inkább kísértés. Vigyázz! Mert akár erőtlen vagy, akár erős nem vagy biztosítva a gonosszal szemben.
A kísértés természetével kapcsolatban tehát kimondhatjuk, hogy igazából az ember tehetetlen és nem tudunk ellenállni saját magunktól ezeknek a dolgoknak. Ezért szeretnék beszélni egy kicsit az alázatról.
Az elmúlt héten sokszor hallgattam egy dalt, ahol a refrénben van egy sor, ami nagyon megfogott, és amikor ehhez a ponthoz értem az igehirdetésben, akkor mindig ez tért vissza. Angolul van a dal és valami ilyesmi a fordítása ennek a sornak, hogy magamat igazából a térdeimen találhatom meg. Amikor térdre roskadok, akkor elismerem azt, hogy mennyire képtelen vagyok arra, amit szeretnék. Amikor alázatba kerülök, akkor találom meg igazából magamat. Nemcsak Istennel találkozhatom akkor, hanem abban tudom magamat is megtalálni. Itt lehet kicsit megragadni a Miatyánk kérésének a mélységét és a komolyságát, mikor rádöbbenek arra, hogy igazából mindegy, hogy erős vagyok vagy erőtlen, idős vagy fiatal, férfi vagy nő, védelemre van szükségem. Védelemre van szükségem azért, mert önmagamtól nem tudok megállni. Nem ismerem a te kísértéseidet és nem ismerem azt, hogy milyen életszakaszban vagy. Lehet, hogy egy olyan életszakaszban vagy, hogy most nem is nagyon érint ez a kérdés és csak úgy történnek a dolgok és az is lehet, hogy éppen nagyon intenzív próbáknak vagy kitéve.
Az az egy biztos, hogy utolérhet a kísértés és az előbb említettem azt, hogy a kísértés után pedig jön a vádlás. Ez az, amiért nagyon nagy szükségünk van az alázatra Isten előtt. Ugyanis a kísértés természetéhez hozzátartozik az, hogy miközben ki vagyunk téve kísértésnek és elbukunk vagy elesünk, rögtön utána jön a vádlás. A Gonosz nagyon jól ismeri a Bibliát és nagyon jól elő tud hozni akár olyan Igéket vagy olyan gondolatokat, amik azt bizonyítják, hogy mennyire rosszul tettük, amit tettünk. A kísértéshez tehát hozzátartozik a vádlás, ami részben sokszor igaz, de teljességében soha nem lehet igaz, teljességében mindig hazugság. Isten ugyanis sohasem vádol ezen a ponton. Ha a Miatyánknak erre a kérésére gondolok és imádkozom a saját életemre nézve, akkor megfogalmazódik bennem három dolog az alázat kérdésénél.
Ha őszintén odaállok Isten elé és a saját kísértéseimre és a saját próbáimra nézek, akkor azt mondom: Uram, igazából én nem szeretnék ezekkel foglalkozni, hanem szeretnék szabad lenni. Szeretném úgy élni a mindennapjaimat, hogy nem kell állandóan ezekkel törődni, mert ez nagyon fárasztó és nem marad időm más dolgokra. Tudom, hogy rászorulok a Te kegyelmedre és csak az alázatban találom meg a saját helyemet, tudom, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok a saját természetemnek, meg mindannak, ahonnan jön a kísértés. Ebben az alázatban meg tudom vallani Isten előtt, hogy én tényleg Vele szeretném élni az életemet és tényleg arra van szükségem, hogy Őt tudjam követni, mert tudom, hogy ott vagyok a helyemen és beismerem és belátom azt, hogy mennyire rászorulok Isten irgalmára és kegyelmére.
Mindannyiunknak erre az alázatra van szüksége. Nem tudom, hogy te hol jársz ezen az úton, lehet, hogy te sokkal tapasztaltabb vagy nálam az alázatban, lehet, hogy az évek alatt sokkal több mindenben tanított téged Isten az alázatra és nekem is nagyon sok mindenben kell még tanulni az alázatot. De ez az a pont, ahol ebben egyek lehetünk és felismerhetjük a Miatyánknak ennél a kérésénél, hogy a Miatyánk igazából a térdeinken elmondott imádság. Nem szó szerint értve. Ez az a pont, ahol szembesülünk azzal, hogy nagyon nagy szükség van Isten irgalmára és kegyelmére. Alázat kell ahhoz, hogy igazán őszintén kimondjuk ezt a kérést. Mert aki őszintén ki tudja mondani a Miatyánknak ezt a sorát, az elismeri, hogy teljesen és totálisan rászorul Isten kegyelmére. Talán itt érthetjük meg, hogy mért szerepel a Miatyánkban és mért Istennek mondjuk azt, hogy ne vigyen a kísértésbe. Azért, mert Ő az, aki megőrizhet bennünket a kísértéstől. Nagyon jól tesszük, hogyha a kísértésekben és a próbákban Neki szolgáltatjuk ki magunkat, Feléje tárjuk ki magunkat, Neki ismerjük be, hogy tehetetlenek vagyunk. Feléje kötelezzük el magunkat és Tőle kérjük azt, hogy Ő tartson meg és Ő őrizzen meg bennünket.
Szeretnék végül beszélni a szabadítás fedezetéről és arról, hogy miért lehet mégis reménységünk, mikor a Miatyánknak ezt a sorát imádkozzunk, „ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. Szándékosan nem beszéltem és nem beszélek most sokat a Gonoszról. Olvastam igehirdetéseket ebben a témában. Némelyik nagyon sokat beszél a Gonoszról és kicsit ijesztő, meg kicsit elvonja az ember figyelmét a lényegről. Szeretnék tehát végül beszélni a szabadításról és a szabadításnak a fedezetéről. Mert nem véletlen, hogy itt az utolsó kérés után a Miatyánkban már az jön, hogy „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség”.  Arról szeretnék beszélni, hogy a mi szabadítónk, Jézus milyen hatalommal rendelkezik és hogyan adja nekünk az Ő szabadítását.
Először is hallottuk a lekcióban azt, hogy Jézus Krisztus maga is kísértést szenvedett. Azért tudja meghallgatni az imádságainkat és megérteni a mi kéréseinket, amikor kísértéseinkben imádkozunk Hozzá, mert Ő maga is megkísértetett. Közvetlenül megkeresztelése után, miután Isten felkeni a szolgálatra, rögtön megpróbáltatik az Ő szolgálata és az Ő odaszántsága. Elhangzik a mennyei szózat: „Ez az én szertett Fiam, akiben gyönyörködöm” és rögtön megtörténik a kísértés. Igen? Ő a Te szeretett Fiad? Akkor lássuk! Három területen kísértetik meg Jézus: testiség, hiúság és hatalomvágy. A három legnehezebb terület. Biztos vagyok benne, hogy mindegyikben elesnénk. De Jézus megáll és rögtön a szolgálata elején bizonyítja, hogy Ő tényleg az Isten fia, Ő tényleg képes ezekre a dolgokra Isten erejével. Amikor erről hallunk, akkor ez nagy bíztatás lehet nekünk és bátorítás, hogy igen, a mi megváltónk, Jézus Krisztus pontosan tudja, hogy min megyünk át. Nem kell előtte finomkodni, amikor imádkozunk vagy könyörgünk hozzá, mert részleteiben ismeri, hogy milyen a kísértés. Megkísértetett a szolgálatában később is és kitartónak bizonyult ebben. Másik példa, mikor beszél a haláláról és feltámadásáról, Péter azt mondja neki, hogy „Uram, ez nem történhet meg veled” hát nem lehet, hogy Te meghalsz. Akkor így válaszol neki „Távozz tőlem, Sátán”. Megkísértetett ezzel a féltéssel, ezzel az aggódással is. Megkísértetett a kereszten is, „mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről”.  Ő ezekben végig hűnek bizonyult. Ezért tud segíteni nekünk és ezért tud bennünket megérteni.
Másrészt a mi szabadításunknak a fedezete Jézus Krisztusban azért is igaz, mert Ő teljesen megszabadított bennünket. A Krisztus áldozata tökéletes áldozat, Ő teljesen eleget tett a mi bűneinkért, nincsen semmi fogyatkozás, hiba vagy hiányosság benne. Így gyakorlatilag erre az imádságra, hogy „ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól” Isten válasza az, hogy megszabadítalak. Szabadíts meg a gonosztól! Hát megszabadítalak téged! Olyan, mintha egy segítséget kérő kezet nyújtanánk Isten felé ebben az imádságban és az Ő válasza az, hogy lenyúl és megragad bennünket és felemel minket az Ő kezével. Ez az örömhír, ez az evangélium, hogy Isten válasza felénk az, hogy Ő tényleg megszabadít. Azt mondja János evangéliuma a 8. fejezetben „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” A 2Kor 9. ezt mondja: „Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.” A szabadítás teljes és Isten biztosít mindent, ami a szabadításunkhoz szükséges.
A szabadításunk fedezete tehát Jézus áldozata, ami egyszeri volt és tökéletes volt és biztos, hogy sokszor hallottuk és tudjuk ezt. Újuljunk meg ebben az örömhírben. Szeretném végül szintén a Kátét idézni, mint már az igehirdetés elején. A Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelete nagyon mélyen megragadja ennek az igének a lényegét és üzenetét. Arról beszél, hogy mi az a bizonyosság és mi az a hit, amiben most az Úrvacsorában megújulhatunk. Mi az a reménység, amire nézve kimondhatjuk azt, hogy igen, Jézus Krisztusért nekem is megbocsátattak a bűneim. Mi az a bizonyosság, ami ott lehet bennünk, mikor vesszük a kenyeret és a bort és elhisszük azt, hogy Jézus Krisztus teste megtört értünk és Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől. Így fogalmazza meg a Káté:
„Kérdés: Mi néked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?
Felelet: Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább minden az én üdvösségemre kell hogy szolgáljon. Ezért Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.”
Mert hogyha Jézus Krisztus az Úr az életed felett, akkor érhet bármilyen kísértés vagy próba, azt kell, hogy mondjam, hogy akár elesel a próbában, akár kiállod, ha a végén megtalálod Jézus Krisztust és a megbocsátásnak az útját, akkor jó helyen vagy. Hiszem, hogy ez nem fog könnyelművé tenni téged, hanem inkább felszabadít arra, hogy mindegy, hogy kívülről vagy belülről milyen hatások érnek, Jézus Krisztus az Úr, Övé a győzelem, Övé a szabadítás. Ezért örvendezhetünk.

Az Úr imádságának soron következő kérése: „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. Ennek a sorozatnak az a címe, hogy tanuljunk Jézussal imádkozni. Ez két dolgot jelent számunkra, amit ezekben a hetekben újra és újra elmondok, mert fontos, hogy tudjuk. Az egyik, hogy ez az imádság Jézus imádsága. Ez nem egy olyan imádság Jézus ajkán, amit odaad a tanítványoknak, hogy így imádkozzatok, Ő pedig valahogy máshogy imádkozik. Hanem amit nekünk ad, az az Övé. Ezért csak Jézussal együtt, csak Jézus által imádkozhatjuk ezt az imádságot megfelelő módon, azzal a lelkülettel, azzal a szívvel, ahogy Ő imádkozta. Persze bármikor el tudjuk mondani, de csak Jézus által lesz az, aminek Ő szánta.
A másik hangsúlyunk pedig az, hogy nem az a célunk, hogy többet tudjunk az imádságról, vagy arról, hogy Jézus hogyan imádkozott és mit tanított, hanem az a célunk ezekben a hetekben, hogy jobban imádkozzunk. Ez jelentheti azt, hogy többet imádkozunk, mert feltámad bennünk az imádság lelke, de nem feltétlenül ez a cél. Lehet, hogy valaki nagyon-nagyon sokat imádkozik, ez esetben neki ez inkább azt jelenti, hogy jézusibb módon kezdjen el imádkozni. Tehát azért beszélünk erről, hogy imádkozzunk, a mindennapjainkban az imádság egy új helyet kapjon és megújuljunk az imádságban. Éppen ezért a mai igehirdetésben egy hosszabb összefoglalót szeretnék adni egyáltalán az imádságról, arról, hogy hol vagyunk most ebben az imádságban, és hogyan segíthet minket a Miatyánk abban, hogy változzon az imaéletünk. Ezek után fogok majd a most felolvasott kérésről beszélni.
Ahogy ezekben a hetekben én magam is többet foglalkozom a Miatyánkkal, ahogy többet imádkozom, ahogy olvasok, ahogy visszatekintek az életemre, a megvalósult dolgokra, az elmulasztott dolgaimra, a következő mondat kristályosodik ki bennem egyre inkább: az életed az, ami az imádságod. Az életed az lesz, ami az imádságod. Tulajdonképpen ezzel kezdtük, csak akkor még nem fogalmaztam meg így. A mottója ennek a sorozatnak egy Szabó Imrétől való idézet, amit 1926-ban írt, mikor belevágott a Fasori gyülekezetben a Miatyánk tíz estén keresztül tartó magyarázatába. Azt mondta, „Tizenöt éve vagyok rendszeres imádkozó életet folytató ember, s itt, ez áhítatsorozat elején megvallom, hogy az életem legnagyobb kincsének a Krisztus bírása után azt tartom, hogy imádkozhatom. Mindent, amivel bírok, ezzel az ásóval ástam ki. Amivé lettem, az imádkozás által lettem. Ha nem tudtam volna imádkozni, úgy érzem, elsatnyult és elveszett volna az életem.” (Mi Atyánk – Tíz meditáció, 9) Az életed az lesz, ami az imádságod.
Hadd olvassak föl egy másik idézetet is egy angol szerzőtől, ami szintén az elmúlt hetekben jött elém, ami a másik oldalát fogalmazza meg ugyanennek az igazságnak. Azt mondja, és ez legyen bátorítás számunkra, hogy „Minden előrehaladás az imádságban imádságra adott válasz, akár a sajátunkra, akár máséra. Minden igaz imádság elősegíti saját fejlődését és növeli bennünk az imádság erejét.” Ha elkezdesz egy kicsivel többet, egy kicsivel komolyabban imádkozni, az visszahat, és egyre inkább elmélyülő folyamattá válik, mondja ő. Minden imádság, minden fejlődés az imádságra adott válasz. Éppen ezért viszont így folytatja,”a legrosszabb bűn az imádságtalanság – a keresztényekhez beszél. Ennek következménye vagy büntetése a nyilvánvaló bűn, vagy gonosztett, valamint az az égbekiáltó következetlenség, amely gyakran megdöbbent bennünket keresztények életében. Elhagyott minket Isten, mert nem kerestük Őt.”(Forsyth in: Leanne Payne. Listening Prayer, 29-30)  Tehát a bűn mögötti bűn, hogy nem akarunk imádkozni. Amikor szétesik egy keresztény ember élete, amikor széthullik az életünk, sokszor az van mögötte, hogy mi már rég elhagytuk az Atyát, már rég nem imádkozunk és ebből fakad mindaz, ami utána jön. Miért? Mert az életed az, ami az imádságod.
Egy másik oldalról is hadd világítsam meg, ha esetleg valaki azt gondolja, hogy ez nem egy megalapozott kijelentés. Gondoljuk meg ennek az igazságát: az életünk azzá lesz, ahová a belső iránytűnk vezet. Amit magunk előtt látunk, mint vágy, mint cél, ahova el akarunk jutni, ahol elképzeljük önmagunkat, hogy milyenek vagyunk, hogy kik vagyunk, ez határozza meg azt, hogy merre haladunk, mit teszünk, mit nem teszünk, mibe fektetünk be időt, energiát, pénzt, mibe nem, mert meg akarjuk valósítani azt, amit magunk előtt látunk. Ezért tehát ami magunk előtt van, azzá lesz az életünk. Ugyanakkor az is igaz, hogy lehet egy nagyon jó célunk, de ha gyakran kontrollálatlan érzések és indulatok uralkodnak el rajtunk és széthullik az életünk, akkor nem fogunk oda eljutni. Ezt sokan elmondhatják, hogy volt jó célom, a munkával, a családdal, a tanulással, bármivel, egy jó érték volt, egy jó cél volt előttem, de aztán olyan indulatokat, érzelmeket találtam magamban belül, amik elsodortak ettől és nem jutottam el oda.
Az imádságban mind a célunkat, hogy kik vagyunk, hogy miért vagyunk itt, hogy hova akarunk eljutni, mind az egész belső struktúránkat, az indulatainkat, az érzelmeinket, a múltunkat, a jövőnket, mindezt Isten jelenlétében tartjuk. Mindez Isten jelenlétében formálódik, amikor újra és újra kilépünk magunkból és belépünk annak a jelenlétébe, akit szerető Mennyei Atyánknak ismertünk meg. Ezáltal formálódik a vágyunk, formálódik a célunk, az, hogy hogyan látjuk magunkat, hova akarunk eljutni. Azok az erők pedig, amelyek esetleg szétvetnék az életünket, szintén az Atya jelenlétében helyükre kerülnek. Legyőzettetnek. Vagy éppen az elnyomott dolgok, amiknek meg kellene bátorodni, azok megbátorodnak. Az életed az lesz, ami az imádságod. Mert minden ott dől el.
Éppen ezért ebben a bevezetésben arra szeretném buzdítani mindannyiunkat, magamat is beleértve, akár úgy érezzük, hogy nagyon nem tudunk imádkozni, soha nem imádkoztunk jól, vagy csak mostanában van, hogy nem nagyon tudunk imádkozni, akár úgy érezzük, hogy nagyon megy az imádság az életünkben, hogy tanuljunk meg a Miatyánk struktúrájában imádkozni. Mert ha nem imádkozunk, akkor ez egy óriási segítséget jelent, hogy elkezdjünk imádkozni úgy, ahogy Jézus tanította. Ha pedig úgy látjuk, hogy állandóan imádkozunk, akkor ez egy óriási korrekciót lehet, hogy mit is jelent jézusi módon imádkozni.
Ezért hadd vegyem végig azt, amire eddig eljutottunk. Gondold át, hogy hogyan formája az életünket, vagy akárkinek az életét, ha naponta végiggondolja, nemcsak végigmondja gyorsan, hanem át is gondolja, amit ebben az imádságban mond. Hogyan határozza meg az életét és miért igaz, hogy az lesz az élete, ami az imádsága. Így imádkozunk, hogy először Jézussal együtt belépünk Isten jelenlétébe, „mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”. Isten tőlem különböző. A mennyekben van, ami azt jelenti, hogy nem egy erő, energia, valami kozmikus sugárzás, vagy nem valaki, aki bennem lakik. Ő tőlünk különálló. Ugyanakkor Jézus Krisztus által az én Mennyei Atyám, bensőséges bizalmi kapcsolat van közte és közöttem Jézus halála és feltámadása által. Ebbe a bensőséges kapcsolatba lépünk be, amikor imádkozunk, a többiekkel együtt, akik velem együtt imádkoznak, akár ha együtt imádkozunk, akár ha nem egy helyen vagyunk, közösen egy egész nép imádkozik. Ha így lépsz be, akkor naponta átéled, hogy Isten gyermekeként jössz az Atyád színe elé.
Másodszor azt mondod, hogy „szenteltesség meg a Te neved”. Arról beszéltünk, hogy az életünknek egy irányultságot ad, az én-központúság helyett Isten gyermekeinek az élete Isten-központú. Téged akarlak megdicsőíteni. Te eljöttél, megváltottál, hogy én a Tiéd legyek és én Teérted akarok élni, a Te neved szenteltessék meg, az én szívem azért dobban, amiért a Te szíved dobban, az én bensőm azért ég, amiért a Te bensőd ég. Ha pedig nem, akkor arról beszéltünk, jöjj Szentlélek a Te tüzeddel és legyen az életem valóban Istent dicsőítő templom. Mert ha csak naponta egy kicsit elgondolkodok ezen, hogy hova irányul az életem, akkor más ember leszek.
Harmadszor „jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod”, ezt a kettőt együtt vettük. Először arról beszéltünk, hogy az Isten országa sokszor láthatatlan, kicsi, mint egy mustármag, de hatalmassá lesz. Amikor azt imádkozza a keresztény ember akár naponta, hogy „jöjjön el a Te országod”, akkor előre tekint. Azt mondja, hogy a teljesség nem itt, ebben a világban jön el, hanem ott és akkor, amikor Isten uralma beteljesedik Jézus Krisztusban. Azaz nem itt kell tökéletessé és kényelmessé lennie az életemnek, nem itt fog minden meggyógyulni, hanem ott van előttem a perspektíva, hogy egy nap, amikor az Ő országa beköszönt, Isten újjáteremt mindent, vége lesz a hiánynak, vége lesz a bűnnek, a gyásznak, az erőszaknak. Amikor a keresztény ember ezt a mondatot imádkozza és érti, akkor végig előtte van egy perspektíva.
A következő mondatban azt mondja, „legyen meg a Te akaratod”. Itt, most, ma, bennem. Nem úgy imádkozunk, hogy jöjjön el a Te országod, utána felállunk és csináljuk a saját országunkat és uralmunkat. Nem! Jöjjön el a Te országod, utána úgy folytatjuk, legyen meg a Te akaratod általam, legyen az akaratom eggyé a Tiéddel. Legyen ez a mai nap is egy olyan nap, amikor a Te akaratodban járok. Amikor azt akarom, hogy a Te akaratod legyen bennem hatalmas, nagy, és mindenek felett való. Látjátok, hogyan formál? Értitek, mi ez, hogy az életed az lesz, ami az imádságod? Amivel betöltöd az életed, a gondolataidat, a képzeletedet, az formálja az életed.
Így fogunk végigmenni ezen az imádságon. Ma elérkeztünk e hosszú bevezető után a következőhöz, „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. Tegyük fel a szokásos kérdést ebben a sorozatban: Mit jelentett ez a mondat Jézus ajkán? Mit jelentett ez a mondat Jézus számára? Azután pedig, hogyan formál ez az imádság bennünket, hogyan formája a mi életünket, a mi mindennapjainkat, ha mi ezt az imádságot tudjuk imádkozni?
I. Mit jelentett ez a mondat Jézus számára?
Amikor Jézusra tekintünk, vagy Jézusról gondolkodunk soha ne feledjük el azt, hogy Jézus szívében, gondolataiban, életében, mint ahogy Jézus népe, egész Izrael életében az Ószövetség élő, valóságos történet Istennek élő, és valóságos tetteiről szólt. Ebben éltek. Abban az értelemben, hogy ezt tanulták, ezt fogadták magukba, ez határozta meg a gondolataikat, a szívüket, ez volt a Bibliájuk. Ezért olvastuk fel a lekcióban azt, hogy Isten, miután Egyiptomból kiszabadítja az Ő népét, hogyan gondoskodik róluk, hogy adja a kenyeret, a mannát a pusztában, a sivatagban. Tudjuk, hogy a sivatagban nincs étel, ez nem egy letelepedett élet, ott vagy az Isten ad eledelt, vagy nincs semmi. Nagyon érdekes, hogy minden nap, pontosan egy adagot kapnak. És akik spájzolni próbálnak, azoknak rá kell jönni, hogy ez nem megy. Ez a teljes kiszolgáltatottság. Aki ebben a kiszolgáltatottságban azt gondolja, hogy azért én a holnapot bebiztosítom, annak rá kell jönnie, hogy ezt nem lehet, mert a manna másnapra megbüdösödik és megkukacosodik. Aki sokat akar, annak is csak annyi lesz, mint akinek kevesebb volt. (Kivéve egy nap, Sabbat szombat napján, akkor két adagot tudtak megőrizni, hogy ne dolgozzanak.)
Ott van Jézus életében, ott van Isten népe életében az, hogy az egész múltunk ezen áll. Azért élhetünk mi most, ma, mert volt egy időszak, amikor Isten napról napra táplált bennünket a sivatagban. Napról napra tartott meg minket és nem láttuk soha a következő napot, csak hittük. Csak hihettük, hogy lesz. Nem is tudtunk mást csinálni, mert ha be akartunk spájzolni, akkor kiderült, hogy nem működik. Istenen függtek teljesen. Ez Izraelnek a szerelmes korszaka Istennel, teljesen Rajta függ. Persze közben azért zúgolódik és keménykedik.
Azt kell látnunk, hogy amikor Jézus a kenyérről beszél, akkor ezt mindig az Atya iránti bizalommal éli meg. Jézus mindig az Atya iránti bizalomban éli meg, hogy nem fogunk éhen halni. Jézus tudja, hogy a kenyér nem mindennél fontosabb. Sőt! Szintén olvastuk a lekcióban, hogy az Isten akaratának való engedelmesség megelőzi ezt, azt mondja: „keressétek először az Isten országát”. A Miatyánkban most jutottunk csak el ehhez a kéréshez és előtte az Ő országáért imádkoztunk. Keressétek először Isten országát és igazságát és ez mind, étel és ruházat, amiről beszél, megadatik nektek. Azután a tanítványait úgy küldi ki hirdetni az evangéliumot, hogy bízzanak az Atyában az élelmük vonatkozásában és semmit ne vigyenek az útra, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt. Azt egyétek és igyátok, amit ott adnak. Ha befogadnak egy házba, amit ott adnak, azt edd. Félreértés ne essék, ez nem arról szól, hogy Jézus követői mostantól ne dolgozzanak, hanem menjenek házakba, aztán ha kapunk valamit enni, kapunk, ha nem, nem. De amikor Jézus kiküldi őket a szolgálatra, azt mondja, hogy ne akarjátok bebiztosítani magatokat, hanem bízzatok. És Ő maga valószínűleg ugyanezt gyakorolja, amikor éppen egy ilyen úton van. Jézusban egy nagyon mély bizalom van, a ráhagyatkozásnak a szabadsága van Benne. Annyira, hogy egy példázatban, egy tanításban bolondnak nevezi azt a gazdag embert, aki miután telepakolta gabonával a csűrjeit, azt mondja, hogy én lelkem, sok javad van, sok évre félretéve, pihenj, egyél-igyál, vigadozzál. Meg van oldva a jövő. Jézus azt mondja, hogy bolond! Hát nem tudod, hogy még az éjjel Isten elkérheti az életedet? Még az éjjel vége lehet mindennek? Bebiztosítottad magad? Minek? Kié lesz ez?
Ugyanakkor még egy dolgot hadd mondjak Jézussal kapcsolatban – és most egy kicsit a napi kenyértől már eltérünk –, hogy az evés milyen szerepet játszott Jézus életében. Jézust számos alkalommal közös vacsorákon, közös lakomákon találjuk a társadalomnak azokkal az elemeivel, akikkel egy Jézushoz hasonló rabbi nem vállalt volna asztalközösséget. Olyanokkal evett együtt, akivel abban a társadalomban az Ővele mondjuk így egy szinten lévő emberek soha nem ültek volna le együtt enni. Vámszedők, bűnösök, mindenféle népség. De Jézus ezt azért teszi, hadd idézzek megint valakit, hogy „Jézus szolgálatának az egyik megkülönböztető jellemzője, ez az asztalközösség, radikálisan befogadó és nem hierarchikus gyakorlat”.(Dictionary of Jesus and the Gospels, 796) Nem csak azokkal ülök le, akikkel egy szinten vagyok. Mindenkit befogad és azt mondja, hogy Jézus ezzel jeleníti meg, hogy mi az Isten országának a lényege, mi az Isten uralmának a lényege, hogy mindenkinek helye van az Isten országánál és az Isten asztalánál. „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” mondja Jézus nekünk mindezek után. Tudja, hogy szükségünk van ételre. Tudja, hogy azáltal élünk.
II. Hogyan formál ez az imádság minket?
Mit jelent számunkra ezt az imádságot imádkozni? Hogyan tudjuk mi ezt az imádságot imádkozni? Mit jelent a kenyérért imádkozni? Hát erre a legkönnyebb lenne rávágni azt, hogy ez az imádság képmutatás és butaság. Képmutatás, mert tudjuk jól, hogy van kenyér, nem? Bármikor bemész a boltba és kapsz kenyeret. És közöttünk nincs olyan, akinek ne futná kenyérre itt és most. Kenyérért imádkozni, amit bármikor megvásárolhatunk, még a legszegényebbek is, ez egy képmutató imádság, nem? Ez ájtatoskodás, mondhatnánk, ez önbecsapás. Meg lehet tenni, persze, van aki megteszi, hogy azért imádkozik, ami úgyis van, ezt könnyű átélni. Mért imádkozzuk ezt? Tudjuk-e ezt imádkozni? Mert bennünk ugyanezek a kérdések ott vannak. Ha nem is így konkrétan, de a probléma ott van. Hogyan imádkozunk azért, ami mindig van bőven? A másik pedig, hogy ez butaságnak tűnik, mert világos, hogy Jézus korában viszont volt kenyér kérdés. De ma, a nyugati világban, ahol mi élünk, a többség számára nincs. Nem ez a tipikus példája annak, hogy egy modern, felvilágosult és technikailag fejlődő emberiség kinövi az imádságot? Ezt az imádságot már kinőttük. Ez már nem a miénk. Ahol pedig éheznek, ott vajon segít-e?
Ezekkel a kérdésekkel és fenntartásokkal együtt, legyenek ezek ott a háttérben, a gondolatainkban, szeretnék több dologban rámutatni arra, hogy hogyan formál ez az imádság minket, ha naponta elmondjuk, átéljük. Ha úgy mondjuk el, hogy reflektálunk arra, mit is mondunk, mit is jelent, mit is kérünk. Ránézünk az életünkre, mit is kaptunk, ha így imádkozzuk.
Először is emlékeztet arra, hogy egyedül az Atyából, egyedül az Atya által élünk. Amikor a kenyeret, ami nekünk bőségesen adatik – bár naponta látjuk azokat, akiknek nem – az Atyától kérjük el, mint gyermekei és ezt őszinte és tiszta szívvel tesszük, akkor az azt jelenti, hogy mindent átadtunk Neki. Ez azt jelenti, hogy mindent a kezébe tettünk. Ha elkérjük Tőle a kenyeret és elfogadjuk Tőle a kenyeret, miközben tudjuk, hogy dolgozunk, satöbbi, ez azt jelenti, hogy mindent a kezébe tettünk, mindent átadtunk Neki. Akkor elismerjük azt, hogy Ő ad erőt, egészséget, értelmet dolgozni, hogy Általa van pénzünk, hogy nem magától értetődő, hogy egy olyan helyen élünk, egy olyan társadalomban, ahol a többségnek ez nem kérdés. Akkor az történik, hogy az ételt, ami táplál, ami naponta energiát ad a sejtjeinknek, a testünknek, ami által élünk, Tőle kérjük el és Tőle is fogadjuk el. Akkor átéljük, hogy ez nem automatikus, átéljük egészen fizikai értelemben is, hogy élünk, mozgunk, energiánk van. Ez Tőle van, ez Belőle van, Általa van. Azt mondod, hogy nem így van? Nem lehetséges, hogy valaki mellett ott van akármennyi étel felhalmozva és ő közben éhen hal betegségében, mert nem tudja befogadni? Láthatunk ilyet. Lehetséges az, hogy bőségben élünk, mert nem kérdés, hogy lesz-e holnap kenyér az asztalunkon és mégis Istentől kérjük el és Istentől fogadjuk el? Lehetséges. Ha átéljük, hogy Isten táplál, hogy Ő adott életet és Ő tart fenn, ha ezt imádkozzuk, ez formálódik ki bennünk.
Másodszor, ha ezt imádkozzuk, akkor emlékezünk arra, hogy mi az, ami igazán szükséges, és ez egy elégedettebb és egyszerűbb életre vezet bennünket. Ha naponta elkérjük az Atyától az alapvető élelmet, a kenyeret, mert így tanította Jézus, ezt adta a szánkba Jézus, és erre tudatosan reflektálunk, akkor elkezdünk leegyszerűsödni. Például ez határt szab mértéktelen vágyainknak, ami lehet akár az étellel kapcsolatos, de akár az ételen túlmutatóan bármi más, amit mi annyira-annyira szeretnénk, annyira vágyjuk és annyira elképzelhetetlennek tartjuk az életet nélküle. Határt szab ennek. Elkezdünk gondolkodni, hogy mit kérünk, mit adott Jézus a szánkba? Mire van igazán szükségünk? Amikor azt látjuk, hogy ez bőven megvan, akkor ez hálássá és megelégedetté tesz minket annak élvezésében, ami adatik. Megtanít elengedni bizonyos hiábavaló dolgokat. Szembefordít azzal az alapvető „mindig többet” lelkülettel, amire az egész kultúránk épül, hogy mindig többet, mindig többet. Ezt a lelkületet kezdi el legyűrni bennünk. Hogyha csak ezt kérjük és csak ezt mondjuk, amit Te a szánkba adtál, hogy kérjünk, látni fogjuk, hogy mennyivel többet adtál, mennyivel több van nekünk, mint szükséges, milyen gazdagok vagyunk. Akkor arra is elkezdünk rájönni, hogy milyen pazarlóak vagyunk és itt jön a következő lépés.
Megtanít azokra figyelni, akiknek nincs. Mert amikor rájövök, hogy milyen gazdag vagyok, meg hogy milyen pazarló vagyok, akkor elkezdem meglátni azokat, akiknek nincs. Azt mondjuk, a mi mindennapi kenyerünket, nem az én mindennapi kenyeremet. A mi mindennapi kenyerünket, amikor a világ fele éhezik, de nem a világ felét kell látnunk. Átjár minket az, hogy mennyivel több van nekem, mint amit kérek és tudom, hogy ami van, az Istentől van és nem azért, mert én annyira jól megszereztem ezt a sokat és szerezze meg mindenki más magának ezt a sokat. Nem! Ez egy más lelkület, ez a jézusi lelkület. Igen, dolgoztam, igen, pénzt kerestem, igen keményen dolgozom és mégis Tőled van és sokkal több van, mint kell, milyen gazdag vagyok, milyen hálával és örömmel adhatok annak, akinek nincs. Az imádság átformál. Az leszel, ami az imádságod. Az életed az lesz, ami az imádságod. Egyre szabadabbá tesz, egyre bőkezűbbé, számos konkrét cselekedetet munkál ki. Kit támogathatok pénzzel? Kinek vegyek ételt? Mikor és hogyan juttatom el neki? Kit hívok meg az asztalközösségembe? Ez az imádság annyira valóságos, hogy vannak emberek, akik erre olyan szinten föltették az életüket és a szolgálatukat, hogy nem a saját kenyerüket kérték el naponta, hanem sok-sok embernek a kenyerét. Az egyik ilyen példa a 19. században Angliában Müller György, aki Bristolban öt árvaházat tartott fenn és 2000 árva gyerekről gondoskodott úgy, hogy soha nem kért adományt, csak imádkozott. Hitből éltek és naponta kérték el az ételt, nem volt meg előre, több hónapra. Az egyik leghíresebb történet az ő hitéről, hogy egyik reggel leültek a gyerekek és elmondták az asztali imádságot és még nem volt meg az aznapi étel. De ő hitt. És közben megérkezett az az ember, aki hozta az ételt. Váratlanul, nem lehetett előre tudni, hogy jön. Mindennapi kenyerünk. 2000 árva gyereket tartott életben ezzel az imádsággal.
Negyedszer, ha azt tudjuk egészen mélyen és egészen személyesen imádkozni, hogy a mi „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”, akkor ez elindíthat többeket a gyógyulás felé. Mert egy olyan világban élünk, ahol az evéshez kapcsolódóan számos rendellenesség létezik. Számos súlyos lélekbeli probléma, betegség. Mikor elkezdjük ezt imádkozni, ha ilyen rendellenességgel, problémákkal küszködünk, akkor elkezdjük azt más fényben látni. A mértéktelenség, aki azzal küzd, hogy nem bírja abbahagyni, ha belegyakorolja magát ebbe az imádságba, másképpen fogja látni magát, meg a vágyait. A „túl kövér vagyok”, ami különösen nőknél kóros koplaláshoz vezet. El tudod kérni az Atyától a kenyeret? El tudod Tőle fogadni az ételt? Meg tudod úgy enni, hogy ez Isten kezéből jön? Mennyire más helyre kerülhet az evés! Vannak, akik kényszeresen törekszenek a nagyon egészséges ételek fogyasztására, szinte betegek már, hogy mi az, amit nem esznek meg, mi az, amit megehetnek és ez lehet, hogy anyagilag is egy olyan helyzetet hoz, amit már nem bírnak fenntartani. Egy ponton túl ez egyfajta betegség. El tudod fogadni az egyszerűbbet? A kevesebbet? Érted, hogy hogyan formál át? Hogy Ő táplál? Amikor valaki depressziós és már nincs kedve enni, az a legmélyebb pont, ahogy a zsoltáros is mondja „könnyhullatásom kenyerem éjjel és nappal”, (Zsolt. 42) nem eszem. A depressziósnak harc naponta elmondani, add meg nekem a kenyeret és én elfogadom a kezedből és megeszem, mert Te adod. Nem akarom, semmim nem kívánja, de megeszem. Értitek, hogy tárja fel a gyógyulás perspektíváit, amit csak az imádság hoz, ha az Atya színe előtt jelen vagyunk. Egyszerű imádság jézusi lelkülettel és más emberré leszünk. Amikor azt mondod akár az előző helyzetekben, hogy „jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk” megszenteled az ételt és az Atya kezéből fogadod el, ez gyógyító.
Arról ma nem tudok beszélni, amit Luther Márton mond, hogy ez az imádság nemcsak a kenyérről szól, hanem benne van étel, ital, háztartás, egészség, pénz, vagyon, hívő házastárs, jó kormányzás, békesség, becsület, barátok, minden személyes szükség ide tartozik. Folytathatnánk: devizahitel, árfolyam, végtörlesztés, minden személyes szükségért imádkozhatunk. Mindenért. Miután végigléptük az imádságot idáig, Rád nyitott az életem, Téged dicsőítelek, a Te országod van előttem, a szükségeim ott fognak betelni, a Te akaratod legyen meg ma általam, bennem is, gyermekként tárjuk elé az összes személyes szükségeink. Kérni viszont azért nehéz, mert a kéréshez bizalom kell. Merek-e Hozzá fordulni, bízom-e Benne, hogy nem utasít el? A kéréshez alázat is kell, ami a büszkeségünk ellentéte. Szabad vagyok kicsinek lenni, gyengének lenni, és elismerni, hogy szükség van valakire, aki nagyobb, mint én. Ez az alázat. A kéréshez hit kell, hogy Isten meg tudja adni, meg akarja adni nekem, amit kérek. Bizalom, alázat, hit. Ez pedig nincs máshol, mint a gyermek szívében.
Itt kezdődött az imádsága annak, aki tudja, hogy az Atya szereti, aki tudja, hogy az Atya hatalmas és aki tud az Atya gyermeke lenni. Ez tehát Jézus imádsága, ebbe hív meg. Nem felejthetjük el, hogy erre a meghívásra azáltal lesz lehetőség, hogy Jézus egy alkalommal azt mondja „ez a kenyér az én testem, amely értetek megtöretik”. Ahhoz, hogy a kenyeret megegyük, meg kell törni, szét kell osztani. Jézus teste megtöretik a kereszten. Szétoszttatik, hogy mi együnk belőle, hogy tápláltassunk, hogy éljünk általa, hogy Isten gyermekeivé lehessünk halála és feltámadása által. Ha elfogadtad ezt a Jézus Krisztust és Isten gyermekévé lettél, akkor szabadon imádkozhatsz még a kenyérért is. És meglátod, hogy közben csodák történnek az életedben. Ámen!
Lovas András
(Hangfelvételről lejegyezte Papp Noémi)

Tanuljunk Jézussal Imádkozni! Ez a címe ennek a hét alkalomból álló sorozatnak, melyben a Miatyánkról, a Jézustól tanult imádságról fogunk beszélni. Egy kicsit furcsa textusként felolvasni egy imádságot, melyet mindig imádkozunk az Istentiszteleten, hiszen az imádságot nem magyarázni kell, hanem imádkozni. Ez egy nagy kihívás, mert a cél nyilvánvalóan az, hogy imádkozzunk, újuljunk meg az imádságban. Mi mással jó kezdeni egy évet, egy új év reggelét, minthogy tanuljunk Jézussal együtt imádkozni? Mi mással érdemes nekimenni egy évnek, mint azzal, hogy tanuljuk meg azt, ahogy Jézus imádkozott? Mert Jézus imádkozott. A felolvasott szakaszban, a lekcióban azt olvassuk, hogy Jézus elvonult egyedül imádkozni. És Jézus újra és újra megteszi ezt. Az evangéliumokban azt olvassuk, hogy Jézus újra és újra keresi a csendnek, a magánynak, az imádságnak a helyét. Lukács evangélista pedig azt jegyzi le, hogy a tanítványok egy alkalommal látják Jézust imádkozni és utána odamennek hozzá, hogy „Uram, taníts minket imádkozni!” és Jézus akkor mondja el a Miatyánkot.
A Miatyánkra úgy tekintünk, hogy az a Jézus mondja ezt az imádságot, aki imádkozott, aki életének fontos része az imádság, az Atyával való kapcsolat, közösség, beszélgetés, kommunikáció. Nyilvánvalóan nem úgy mondja, hogy az független lenne az Ő életétől, az Ő imaéletétől. Ezért szeretnénk végig úgy nézni a Miatyánkot, hogy az a Jézus, aki ezt élte és imádkozta, mit akar ezen keresztül nekünk tanítani.
Máté evangéliumában, ahol a Hegyi Beszédben olvassuk az imádságot, előzményként ott van két kijelentés az imádságról: hogyan ne imádkozzatok. Az egyikben Jézus azt mondja, ne legyetek szószaporítók vagy sokbeszédűek, mint a pogányok. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet hosszan imádkozni, még csak azt sem jelenti, hogy egy imádságban nem lehet helye az ismétlésnek. Amitől Jézus itt óv, az az, hogy ne formális szövegek mechanikus kántálása legyen az imádság. Hiszen abból pont a személyesség hiányzik. A másik dolog, amitől óv, hogy ne úgy imádkozzatok, hogy az emberek lássák, hogy ti hogyan imádkoztok. Mert ez a képmutatás veszélyét hordozza magában. Azt mondja, „ … menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.” Senki nem látja közülünk, hogy mi történik és mi nem történik az imádságainkban. Egyikünk sem tudja, hogy mi történik a másikunk imádságában, vagy mi nem történik. Nincs ránk írva, hogy imádkozunk vagy nem imádkozunk. Hogy van-e egy ilyen közösségünk az Atyával, vagy nincs. Mert Jézus ezt a belső szobába helyezi. És egyikünk sem lát bele a másik belső szobájába. Lehet, hogy valami visszasugárzik belőlünk, ami beszél erről, de igazából ez egy elrejtett dolog. Ki látja? Az Atya. Egyedül Ő látja, egyedül Ő tudja és mi tudjuk. És azt is tudjuk, hogy az imádságban dőlnek el a dolgok. Az imádságban dől el sok-sok minden. Talán igaz, hogy az imádságban dől el az életünk iránya.
Ezután a bevezető után a Miatyánk első sora alapján arról szeretnék beszélni, hogyan tanít Jézus az imádságba belépni. Ez egy megszólítás, belépés az imádságba. Sőt, nemcsak egy lehetőség, hanem Jézus ezzel az imádsággal meghív bennünket annak gyakorlására. Jézus a saját imádságát adja nekünk. Amikor azt mondja, „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, akkor azt akarja a szívünkbe adni, ami az Ő szívében van, azt akarja a szánkba adni, ami az Ő ajkain van. A következő három pontban szeretném összefoglalni ezt az üzenetet. Az első, hogy kihez imádkozunk, kit szólítunk meg. A második, hogy hogyan szólítjuk meg, milyen lelkiségben, milyen lelkületben történik ez az imádság. A harmadik pedig, hogy hogyan léphetünk be, hogyan gyakorolhatjuk ezt, hogyan lehet a miénk és hogyan növekedhetünk ebben, ha komolyan vesszük, amit Jézus elénk ad.
I. Kit szólítunk meg, amikor belépünk az imádságba?
Mit tartott Jézus fontosnak, hogyan forduljanak a vele imádkozók Istenhez? Két dolgot mond. Hadd kezdjem a végén: „aki a mennyekben vagy”. A zsidó ember számára magától értetődő ez a kijelentés. A zsidó ember számára teljesen magától értetődő, hogy amikor az Úr elé járul, akkor az elé járul, aki teremtette a mennyet és a földet. A láthatatlanokat és a láthatókat. Akkor az elé járul, aki így szól Ézsaiás próféta által „A menny az én trónusom, a föld pedig lábamnak zsámolya. Milyen házat akartok építeni nekem és milyen helyen kellene tartózkodnom?” (Ézs. 66.1) Azaz, amikor azt mondja, hogy „aki a mennyekben vagy”, akkor nem azt mondja, hogy Isten be van zárva valahova a mennybe, ami valahol van, hanem amikor azt mondja, „a mennyekben van”, az a zsidó ember számára azt jelenti, hogy minden hatalom az Övé. Hogy Ő a teremtő. Azt jelenti, hogy Ő túl van mindazon, ami ebben a világban van. Őt sehova nem lehet bezárni. Sehol nem lehet megtalálni abban a formában, hogy itt kellene lennie vagy ott kellene lennie. Mi ennek a jelentősége a mai ember számára? Két dolog.
Az egyik – lehet, hogy magától értetődő, de lehet, hogy mégsem -, hogy amikor belépsz az imádságba, akkor a rajtad túl lévő, tőled különböző, minden hatalmat kézben tartó Isten elé lépsz, azaz az imádságban nem önmagaddal vagy. A jézusi imádság nem a saját lelkeddel való kommunikáció, beszélgetés. A jézusi imádság nem egy olyan emberi eszköz, technika vagy módszer, amivel karban tartod magad. Sokan így tekintenek ma az imádságra, a meditációra. Az imádság nem egy mentálhigiénés módszer, amelyben pusztán ventilálsz, kiadod a különböző problémákat valahova a semmibe vagy magadnak, hogy utána jobban légy. Hasznos ez a dolog is, de az imádság ahhoz szól, aki a mennyekben van, nem az az imádság, hogy az önmagad lelkével történik valami. Ez ebben az értelemben nem kizárólag benned zajlik. Hadd mondjam így, az imádság nem közted és közted zajlik. Az imádság nem egy módszer, hogy valahogy a lelkedet lerendezd. Hogy a gondolataidat, az érzéseidet, a szívedet, a dolgokat a helyére tedd. Még egyszer, ezeket helyretenni nagyon fontos és egészséges dolog. Ez is megtörténik az imádságban, de az imádságnak nem ez a lényege, nem ez a célja. Ha az imádság valaki olyanhoz szól, aki a mennyekben van, akkor egy olyan konkrét személyről van szó, aki túl van rajtunk. Amikor belépünk az imádságba, nem magunkba lépünk, nem magunkhoz jövünk, hanem valakihez, aki tőlünk különbözik.
Másik fontos dolog, hogy az imádságban még csak nem is azzal találkozol, aki ennek a világnak vagy a természetnek a része. A jézusi imádság nem bekapcsolódás, sőt, rákapcsolódás a világlélekre, mint sokan beszélnek ma erről, a kozmikus energiára, a mindenhol áradó életerőre. Ez esetben az imádság újra csak egy módszer lenne. Annak a technikája, hogy hogyan csapolom meg a magam érdekében a spirituális erőt vagy a kozmikus tudatot. Direkt használok sokféle kifejezést, mert mindez előfordul a mai világban. Nagyon sok ember azt hiszi, hogy ez az imádság. Hogy utána jó lesz. Hogy utána valamit átérzek, hogy valami erő jött belém. Azért imádkozom, hogy valamit kinyerjek abból, ami úgyis itt van ebben a világban, valami lelki, szellemi erőt. Nem! Ha Ő a mennyekben van, akkor pontosan nem az, aki csak úgy árad és itt van ebben a világban ezen a módon.
Amikor azt szólítjuk meg, aki a mennyekben van, akkor az e világon túl lévő elé járulunk. Ő nem része ennek a világnak, nem kozmikus erő, nem világlélek, Ő nem energia, nem tudat. Hiszen Ő hozta létre ezt az egész világot. Ez abban a korban világos volt, nem kellett elmagyarázni a zsidó embernek, de a mai embernek igen. „Aki a mennyekben vagy” azt jelenti, hogy nem magunkkal beszélünk, nem ennek a világnak valamilyen erejével, hanem valakivel, aki mindent kézben tart, aki mindent létrehozott, aki mindentől függetlenül van.
A másik kifejezés Jézus ajkáról gyönyörűen illeszkedik ehhez és gyönyörűen kiegészíti ezt, „Mi Atyánk”. Aki túl van mindenen, aki túl van rajtunk, aki túl van ezen a világon, a természeten, a kozmoszon, az Jézus ajkán Atyám. Édesatyám. Atyánk. Apa. Édesapa. A Mennyei Atya kifejezés sokak számára egy üres és vallásos formula lett. Sokak számára egy templomi kifejezés, egy megszokott fordulat, egy begyakorolt formális szólam. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy amikor eléd jön az, hogy Mennyei Atyám, Mennyei Édesatyám, akkor ez csak valami, mert így szokás imádkozni, vagy ez valami olyan, ami megmelengeti szívedet, ami lenyűgöz és ami felszabadít. Mi, akiknek talán már annyira magától értetődő és kiüresedett szófordulat lett, próbáljuk megízlelni, hogy hogyan hangzott ez a kifejezés Jézus szívén és Jézus ajkán. Ha végigolvassuk az evangéliumokat, legtöbbször azt találjuk, hogy Jézus úgy beszél Istenről, mint az ő Atyjáról. És nemcsak úgy beszél róla, hanem úgy is beszél hozzá, úgy imádkozik, mint aki az ő Atyjához imádkozik.
Négy példát szeretnék elétek tárni, hogy ízlelgessük, hogy kóstoljuk, mit is jelent Jézusnak, hogy Isten az Ő Atyja, és mit jelent közben nekünk. Az elsőben Jézus a kapcsolatról beszél. Azt mondja János evangéliumában „Bizony bizony mondom nektek, a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya. Mert amit Ő tesz, azt teszi a Fiú is. Mert az Atya szereti a Fiút és mindent megmutat neki, amit Ő tesz.” (Jn. 5.19) Mit hallasz ebből? Milyen Jézus és az Atya kapcsolata? Mit mond el ez a kapcsolatukról? Mit mond el arról, hogy mit jelent az Atyával közösségben lenni? A másik, egy példa, amikor Jézus örül. „Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: Magasztallak, Atyám, a menny és föld ura, azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak.” (Lk. 10.20-21) Mit hallasz ebből? Harmadszor, amikor gyötrődik halála előtt a Gecsemáné kertben tudjuk, hogy imádkozik, szembenéz a kereszttel, szembenéz azzal, hogy fel kell áldoznia az életét, jól ismerjük ezt az imádságot: „Atyám, ha lehetséges, távozzon el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint Te”. (Mt. 26.39) Atyám, vedd el! De Atyám, legyen meg, amit Te akarsz! Negyedszer, amikor Jézus meghal, ezt mondja: „Atyám, a Te kezedbe teszem le a lelkemet”.(Lk. 23.46)
Ez Jézus kapcsolata az Atyával, aki a mennyekben van. Aki különböző, mindenható, ég és föld ura, és aki ennek ellenére, vagy éppen ezért Jézus számára az, aki előtt Ő határtalan bizalommal tárja föl az életét. Aki előtt határtalan bizalommal éli az életét és halja a halálát. Ezt jelenti az imádság. Ezt jelenti az imádságba való belépés Jézus ajkán és Jézus szívén. „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.”
II. Milyen lelkülettel lépünk be az imádságba?
Ezzel eljutottunk a második gondolatig, hogy hogyan szólítjuk meg Őt, milyen lelkületben történik ez, hogyan lépünk be az imádságba. Itt két dologról esik szó. Az egyik a gyermek bizalma. Kálvin János azt írja: „Isten tehát Atyánknak is nevezi magát és azt akarja, mi is így hívjuk Őt és ezzel a drága névvel minden bizalmatlanságtól megszabadít bennünket, mert nem találhatunk sehol sem nagyobb szeretetre, mint az Atyában.” (Institutio II. 180)
Nem elég tudni, hogy Ő a mindenható Isten a mennyekben és nem elég kimondani, hogy ő Atya, mert az igazi jézusi imádságba való belépés és az abban való bennmaradás, azaz az imádság folyamata a gyermeki bizalom légkörében, erőterében és szabadságában történik. Csak ez az imádság. Hogy mi ennek a jelentősége? Hadd fogalmazzam meg így: ennek alapján a jézusi imádság nem próba-szerencse. Mit értek ez alatt? Ha jézusi módon, jézusi lelkületben lépünk be az imádságba, akkor ez azt jelenti, hogy teljes mértékben a Mennyei Atyára bízzuk magunkat és az ügyünket. Abban a mély meggyőződésben, hogy az egyetlen és legjobb helyre fordultunk. Abban a mély bizalomban és meggyőződésben, hogy nincs jobb, nincs más. Mert ő az Atyánk és mi gyermekek vagyunk. Ami azt jelenti, hogy az igazi imádságban, amikor Isten elé jövünk, nem tartogatunk B tervet valahol a gondolataink vagy szívünk hátterében. Nem tartogatunk egy menekülési útvonalat. Egy menekülési stratégiát, amely majd akkor is megoldás lesz, ha az Atya „nem jön be”. Nem! Mi van akkor, amikor Isten elé járulunk egy üggyel? Mi van, amikor imádkozunk? Hogyan tárjuk elé magunkat, az életünket, az ügyünket? Nincs ott egy halvány gondolat, hogy „ha pedig ez nem jön be, akkor már tudom, hogy milyen más utat fogok választani”? Mert ha ezzel járulunk Isten elé, mondjuk ki bátran, mit teszünk: megvetjük Őt. Megvetjük őt, mint Atyát. Már el is döntöttük, hogy ha jól cselekszik, akkor rendben, ha pedig nem jól cselekszik, akkor van más megoldásunk. Már kifejeztük neki, hogy nem Őbenne van a legfőbb bizalmunk, hogy nem Őt tartjuk annak, aki a legjobbat tudja és akarja adni nekünk, gyermekeinek, hanem megpróbáljuk Őt. Ha megy, megy, ha nem, akkor tudjuk, hogy mit fogunk csinálni. Használni akarjuk. A gyermeki bizalom pontosan ennek az ellentéte. És ezért hihetetlenül radikális, hogy Jézus ezzel kezdi az imádságot, a megszólítást. Ez az imádságba való belépés: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”. Mert ez azt jelenti, hogyha nem így jövünk, nem ezzel a bizalommal jövünk, akkor hogy nevezhetjük azt imádságnak? Nevezhetjük, de Jézus nem ezt akarta adni az övéinek. Félelmetes, mert teljes bizalmat kíván. És ugyanakkor felemelő és felszabadító. Mert amikor egyszer valamit tényleg letettünk, amikor tényleg a kezébe tettük az életünket, az hihetetlen szabadsággal jár. Amikor tényleg rábízzuk magunkat, akkor lehullanak rólunk a félelem, az aggodalom és a harag béklyói.
A második dolog arról, hogy milyen lelkülettel, hogyan szólítjuk meg az Atyát, az az imádságnak a közösségi oldala. „Mi Atyánk”. Jézus számtalan alkalommal egyes számban imádkozik és az Atyához, az Ő Atyjához beszél, egyes szám első személyben. És mi, Jézus követői is számtalan alkalommal, ha egyedül, egyénileg imádkozunk, akkor egyes szám első személyben beszélünk. Mégis feltűnő, hogy amikor Jézus imádkozni tanítja a tanítványokat, és amikor ránk hagyja az imádságnak a normatív példáját, akkor többes számot használ. Pedig használhatott volna egyes számot is. „Ti pedig így imádkozzatok egyenként: Atyám, aki a mennyekben vagy”. És végigmondhatnánk az egész imádságot egyes szám első személyben, de nem. Miért van ez így? Talán éppen azért, amiért ebben az imádságban később azt mondjuk, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Azaz a keresztény imádság, a keresztény élet, Jézus evangéliuma nemcsak arról szól, hogy mi hogyan jövünk rendbe Istennel, hanem arra hív, hogy az Atyával való új életet éljük meg mindazokkal, akiknek Ő az Atyjává lett, a testvéreinkkel. Azért mondja így, mert az egész kereszténység szívében ott van, hogy nincsen kapcsolat Istennel rendezve úgy, hogy nem hiszünk abban, hogy ez más emberekre is ki kell, hogy terjedjen. Nem lehet elválasztani a kettőt egymástól. Ez különben óriási bátorítás. Mert amikor egyedül mondjuk, hogy Atyám, akkor is ott van benne, hogy a mi Atyánk. Miért? Mert amikor a Mennyei Atyád elé borulsz nehéz terhek által nyomasztva, vagy amikor ujjongsz a jelenlétében, akkor tudod, hogy nem vagy ebben egyedül. Hiszen elé borultak és előtte ujjongtak milliók, akik már talán nem is élnek ezen a földön. Amikor kimondod azt, hogy Atyám, akkor bekapcsolódsz azoknak a seregébe, akik ugyanezt mondták ki Jézussal az ajkukon kétezer éve. És bekapcsolódsz azoknak a seregébe, akik ma ugyanígy imádkoznak, akiknek sokkal nagyobb a terhük, mint amit te elé viszel. Akiknek sokkal nagyobb az ujjongásuk és az örömük, mint amiket te elé viszel. Hogy nem vagy benne egyedül. Micsoda bátorítás ez. Amikor elé borulsz és azt mondod, hogy Mennyei Atyám, akkor tudod, hogy annyian tették, annyian teszik. És ez mind-mind összeköt titeket.
A másik oldalról meg persze hatalmas figyelmeztetés. Túllátok-e magamon, amikor az én Mennyei Atyám elé jövök? Túllátok-e azon, felnőttem-e már ilyen értelemben, hogy az Atya minden ajándéka engem kell, hogy illessen? Veszekedhetek Vele arról, hogy kapok-e tortát és közben egyáltalán nem érdekel, hogy a testvéremnek még kenyere sincs. Túllátok-e azon, hogy az egész világ értem kell, hogy legyen? És amikor én a Mennyei Atyám elé borulok, akkor ott minden rólam szól. Ez figyelmeztetés, hogy megtanulok-e imádkozni másokért. Jön majd később az imádságban mindez a gondolat. Tehát hogyan lépj be? Gyermeki bizalommal, teljes ráhagyatkozással és azzal a tudattal, hogy nemcsak mi hívjuk segítségül, hanem sok testvérünk van. Amikor imádkozunk, nem vagyunk egyedül.
II. Hogyan lépünk be az imádságba?
Hogyan juthatunk ide el? Hogyan gyakorolhatjuk? Hogyan születik meg ez az imádság? Mert nem azért beszélünk az imádságról, hogy okoskodjunk róla, hanem azért, hogy imádkozzunk. Többet, jobban, nagyobb örömmel, nagyobb vággyal, nagyobb szomjúsággal. Hogyan? Az első az, hogy meg kell értenünk, hogy milyen alapon történik a belépés. Hogy mi annak az alapja, hogy mi gyermekként jöhetünk az Atya jelenlétébe. Hadd idézzem újra Kálvin Jánost, aki olyan világosan megfogalmazza ezt. Azt mondja, „Micsoda bizodalommal merné ugyanis bárki is Atyjának nevezni Istent, ki lenne oly vakmerő, hogy az Isten Fiának járó tiszteletet bitorolni merészelné, ha Krisztusban a kegyelem fiaivá nem fogadtattunk volna.” (uo. 180) Nézzünk bele ennek a lehetetlenségébe! Hogy kerülhet az ajkunkra az Úr Jézus Krisztus által adott Atya megszólítás? Hogyan lehet a miénk az, ahogy Ő beszél az Atyával? Hogyan történhet ez úgy meg, hogyan mondjuk ki úgy ezt a szót, hogy ott legyen a szívünkben Jézusnak, az Isten Fiának az Atya iránti teljes és tökéletes bizalma? És mit érünk az Atya szóval, ha nem miénk a Fiú szíve? És különben is hogyan merészelnénk magunknak – mondja Kálvin – fiúi jogokat igényelni és fiúként, gyermekként megjelenni Isten előtt, ha nem vagyunk fiak?
Akinek van gyermeke, gondoljatok a gyermeketekre, amikor gyermeketek odamehet hozzátok és kérhet valamit azon a jogon, hogy ő a gyermeketek. Próbáljátok ezt a szituációt egy kicsit összehasonlítani azzal, amikor az utcán valaki odamegy hozzátok és azt mondja: „Édesapám, Édesanyám, hadd aludjak ma a házatokban, a gyermeketek vagyok.” „ De hát idegen vagy, hogy kerülsz ide?” Értitek a furcsaságot. Azt mondja Kálvin, hogyan mehetnénk mi Isten elé, hogy megszólítsuk őt Atyaként, mint akik gyermekek vagyunk, hogyan mernénk ezt elbitorolni Jézustól, amikor ez nem a miénk? Itt jön a kérdés, milyen alapon történhet ez meg? Milyen alapon léphetünk be az imádságba? Hogy lehet, hogy ne csak a szánkon legyen, hogy Atya, hanem a státuszban is ott legyünk és a szívünkben is ott legyen, hogy Atya.
Ennek két oldala van. Az egyik egy objektív oldal, az evangélium: csak úgy tehetjük meg, hogy Jézus a fiúságot, a gyermekséget, hogy Isten gyermekei lehetünk, halálával és feltámadásával megszerezte nekünk. Úgy, hogy ő, a Fiú, akiről beszéltünk, ilyen kapcsolatban volt az Atyával és az utolsó pillanatig bizalommal volt iránta. Hogy ő, a Fiú mégis elutasíttatik, kivettetik a családi házból, megtagadja őt az Atya. Ez történik a kereszten, kitagadja őt. Mikor Jézus felkiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”, akkor az történik, hogy kitagadja az Atya. Csak így tudom fogalmazni, hogy kitagadja az Atya a Fiút. Meghal a kereszten, alászáll a poklokra. Mi ez, ha nem kitagadás? Kirekesztés az Isten jelenlétéből. Kirekesztés az életből, az üdvösségből, az Isten szeretetéből. Kitagadás. Ez az alapja az imádságba való belépésnek. Jézus azért hal meg és támad föl, hogy mi, akik bizalmatlanságunk, engedetlenségünk, istentelenségünk által Istentől elválasztva vagyunk, általa gyermeki jogot, gyermeki státuszt kapjunk az Isten családjában. Hogy örökbe fogadtassunk, visszafogadtassunk. De ennek ára van. Amíg ezt nem érted, addig nem tudsz belépni az imádságba gyermekként. Addig mondhatjuk, hogy „Mi Atyánk”, de nem lesz a szívünkben az, ami Jézus szívén volt.
Megvan a szubjektív oldala is annak, hogy ezt Jézus megtette, ez megtörtént, ez elkészíttetett. Hogyan fogadjuk ezt magunkhoz? Hogyan ragadjuk meg hittel? Hogyan éljük meg, hogy a Szentlélek ezt kiárasztja a szívünkbe? Hogyan növekedjünk a bizalomban? Hogyan növekedhetünk Benne? Hogyan kezdhetünk el igazán imádkozni?
Néhány konkrét dolog: Lehet, hogy eddig úgy szólítottad Istent, mint aki tudsz róla valamit, keresed Őt, elindultál felé, megpróbálod megismerni Őt. Sokan vannak, akik ha elkezdenek Isten felé, Jézus felé közeledni, ki sem mondják a nevét, nem merik kimondani, inkább gondolataik vannak, érzéseik vannak, egy-egy gondolatot már felé fordítanak és ez valamilyen értelemben imádság. Vagy ha számodra egy-egy sóhaj vagy gondolatfoszlány erejéig tartott egy imádság, ha érzéseket, hangulatokat próbáltál felé fordulva imádságnak vélni, akkor azt mondom, ez hiteles volt, igaz volt, jó volt. De lásd meg, hogy micsoda ajándék, micsoda kincs nyílik itt meg neked! Hogy az imádságba való belépés sokkal nagyobb kiváltság, sokkal nagyobb lehetőség, sokkal nagyobb kincs, mint eddig bármikor gondoltad. Az nemcsak az ember kósza gondolata, szíve indulata Isten felé, ami vagy eléri vagy nem, nem tudod, hanem az Krisztus által a gyermek joga és szabadsága az Atya jelenlétében.
Ha keresztény háttérből való vagy, ha ebben nőttél fel, ha gyerekkorod óta tudod, hogy Mennyei Atyám, hogy Mi Atyánk, de ezt a közelséget, Istennek ezt az atyai szeretetét soha nem élted még meg, ugyanezt kell látnod, hogy milyen kincs, milyen ajándék nyílik ki neked ezen a ponton. Ha ti valóban imádkozni akartok, akkor nem módszerre van szükség, vagy technikára, hogy hogyan imádkozzunk, nem imádságokra, nem szövegekre, nem segítségre, több zenére, több természeti sétára, ki tudja, kinek mi jön be. Ez mind jó, de első sorban nem erre van szükséged, hanem arra hogy magadhoz öleld a Fiút, Jézus Krisztust. Hogy Őbenne és Őáltala jöjj az Atya jelenlétébe. Hogy megköszönd, hogy elfogadd, hogy az egész státuszod más lett. Mert ebben a más státuszban, az Isten-gyermekség státuszban nyílik ki az igazi imádság és csak itt jön az, hogy „Uram, én úgy bízom Rád magamat, hogy nincs B terv. Nem csak próbálgatlak. Nemcsak úgy van, hogy vagy bejön vagy nem. Hanem teljesen Rád bízom magamat.” Gyermekként imádkozni áttörés az ima életben, ha korábban nem így imádkoztál.
A másik gondolat azoknak szól, akik tudjátok, hogy Isten gyermekei vagytok és mégsem imádkoztok. Amikor mindent tudsz Isten gyermekségéről, de ha őszinte vagy, látod, hogy nem imádkozol. Valami van benn, a belső szobában, de nincs élet. Ha ebben a helyzetben találod magadat, érdemes átgondolnod, milyen menekülési útvonalakat dédelgetsz a szívedben. Valószínűleg azért nem imádkozol, mert megromlott a kapcsolat. Mi az, amire azt mondod, hogy ezt én elé viszem, de nincs bizalmam, majd én megoldom. Miben nem fogadtad el az Atya akaratát, döntését és tervét? Sokszor ebből fakad az, hogy abbahagyjuk az imádságot. Nem úgy történt, ahogy mi akartuk. Mondjuk ki! És ezért befejeztük. Lehet, hogy még felszínesen imádkozgatunk, mert kötelező és mert jó keresztények vagyunk, de a bizalom, a mélység, a közösség nincs meg. Miben nem fogadtad el? Miben lettél haragos vagy keserű? Mi van a szívedben? Mi homályosította el előtted, mi takarta el előled az Atya hatalmas ajándékát, hogy gyermekként jöhetsz hozzá? Mi lett fontosabb, mint Ő? Mert ez ezt jelenti. Mi lett fontosabb, mint Ő, hogy már nem imádkozol?
Ha ebben találod magad, hadd hívjalak arra egészen komolyan és egészen konkrétan, hogy a következő héten minden nap tudatosan lépj be az Atya jelenlétébe, mint gyermek. Minden nap. „Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy.” Gondold át! Minden nap, amikor elkezdesz imádkozni, gondold át, hogy te gyermekként jössz. Minden nap imádkozz, hogy növekedj! Házaspárok, lépjetek be az Atya jelenlétébe minden nap együtt, hogy meglássátok, mikor az a kincs kibomlik előttetek. Hogy meglássátok, hogy az imádság hogyan lesz áldássá, gyümölcsöző forrássá, gazdagsággá az életetekben. Ne hidd el azt, hogy vannak olyan nagy imádkozók! Ne gondolj arra, hogy ki mennyit imádkozik, meg hogyan imádkozik! Mikor leszek én olyan?! Hát, ha majd olyan leszek, akkor majd elkezdek imádkozni. Nincs ilyen! Egy percet se imádkozol? Imádkozz öt percet egy nap! Bőven elég. Öt percet imádkozol? Imádkozz tízet! De értitek, nem az idő a lényeg. Pici, kitartó, szorgalmas lépésekkel, minden nap egy hétig. Minden nap lépj be Isten jelenlétébe, mint gyermek! Teljes bizalommal. Teljes szabadsággal. Légy ott! Beszélj Vele! Hallgasd Őt! És hidd el, hogy más leszel jövő vasárnap! És más leszel ebben az évben. És más leszel ennek az évnek a végén. És más irányt vesz az életed.
Befejezésül bátorítson ebben minket Szabó Imrének a vallomása. Szabó Imre a két háború között volt a Fasori gyülekezet lelkipásztora, a budapesti egyházmegye esperese, akit a háború után kitelepítettek. 1926-ban mondott el a gyülekezetben tíz meditációt a Miatyánkról és a következő módon kezdte: „Tizenöt éve vagyok rendszeres imádkozó életet folytató ember, s itt, ez áhítatsorozat elején megvallom, hogy az életem legnagyobb kincsének a Krisztus bírása után azt tartom, hogy imádkozhatom. Mindent, amivel bírok, ezzel az ásóval ástam ki. Amivé lettem, az imádkozás által lettem. Ha nem tudtam volna imádkozni, úgy érzem, elsatnyult és elveszett volna az életem.” (Szabó Imre: mi Atyánk – Tíz meditáció, 9.) ÁMEN!
(Hangfelvételről lejegyezte Papp Noémi)