Thoma László

Kedves Testvérek!
Egyszer egy elég nehéz élethelyzetben imádkoztam több testvérrel. Elég nehezemre esett koncentrálnom az imádságra, Istenre, mert leginkább saját problémám, félelmeim kötöttek le. Gondolataim cikáztak a fejemben, kicsit forgott velem az egész világ. Aztán az egyik testvér, akivel imádkoztunk, azt mondta, hogy imádságban kezdjem el megvallani azokat az ígéreteket, amelyeket Isten tett az életemre nézve- megtérésemtől fogva. Elsőre azt mondtam: hát ez jó, ígéreteim vannak, de ebben a helyzetben, a nehézségben, a bajban nem ígéretekre, hanem konkrét, kézzel fogható segítségre lenne szükségem! Ígéreteim vannak, de hol a segítség?
A bírák korából felolvasott igerész pontosan egy olyan helyzetbe vezet minket, ahol ez a legégetőbb kérdés: hol a segítség? Izrael bajban van. Külső támadások érik, környező népek törnek be izraeli területekre és veszélyeztetik a nép életét, megmaradását. Egyébként a nép önhibájából került ebbe a helyzetbe, hiszen bár az ígéret földjén él, mégis bálványokhoz fordult az élő Isten helyett. Maga a föld, ahol él; a nép egész léte egy nagy ígéret beteljesülése, mégis, valahogy elfeledkeznek a háláról, az Istennel való szövetségi kapcsolatról, és ennek meg lesz a következménye.
A bírák korában nem volt még olyan erős Izrael, nem volt központi hatalma, királya; a népet a kor karizmatikus, felkent vezetői a bírák irányították. Általában személyükben érkezett a segítség az idegen, elnyomó hatalom ellen való harcra. A most felolvasott Igénk pontosan egy ilyen helyzetbe vezet bennünket: baj van, és jön a segítség! Isten egy új bírát, egy új vezetőt támaszt a nép köréből, aki meg fogja szabadítani a népet az elnyomóktól. Sámson Isten felkent szolgája lesz, akin keresztül nagy csodákat hajthat majd végre az Úr. Isten szabadító ereje mutatkozik meg életén keresztül, ami előképe Jézus Krisztusnak, a nagy szabadítónak, aki a legnagyobb harcot vívta meg értünk az ellenséggel!
Sámson születésének ígérete egyébként nem egyedül álló a Bibliában. Hasonló, mint Izsáké, Sámuelé, Keresztelő Jánosé. Csodás módon a lehető legkilátástalanabb körülmények közé hozza Isten az ígéretet, az örömhírt: a meddő asszony méhét nyitja meg. Sámson édesanyja meddő volt, ami egy olyan megváltoztathatatlan állapotot jelentett abban a korban, amit csak elfogadni lehetett. De Istennek semmi sem lehetetlen, sőt, így mutatja meg még inkább hatalmát, erejét és dicsőségét!
Szeretnék beszélni az Ige alapján először is Isten ígéreteinek természetéről. Akik olvassák a Bibliát, gyakran találkozhatnak Isten ígéreteivel, de emberi ígéretekkel is. A bibliaolvasó kalauz szerint olvastuk pár napja Jefte ígéretét, amelyet egy csata előtt tett. A Biblia embere gyakran tett ígéretet Istennek az Ő segítségét, támogatását várva. Ezeket az ígéreteket aztán többnyire betartotta, de előfordult az is, hogy elfelejtkezett az ember az ígéreteiről, amit a bajban tett. Azt gondolom, az emberi természetnek ezt az oldalát mindannyian ismerjük… Világos az is a Szentírásból, hogy nem olyan az Isten, mint az ember; hiszen ha ígér valamit, akkor azt be is teljesíti. Nem tesz könnyelmű ígéreteke, nem csapja be a benne bízókat, hanem megtartja a szavát, mert hűséges. Izrael népének egész léte egy ígéret, ami Isten szövetségi hűségéről szól. Az ígéret természetéhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a meghirdetése és beteljesülése között akár hosszú idő is eltelhet. A másik dolog, ami nehezítheti az ígéretek elfogadását, hogy sokszor nem teljesen világos az ember számára, hogyan is fog az megtörténni. Végül pedig az ígéretek elfogadásához hit kell- el kell hinni, hogy Isten hűséges Úr a világ felett, az életem felett is. Pontosan ezt látjuk a felolvasott Igében is. Isten döntött, hogy megszabadítja a népet, és elküldi az ő követét, angyalát, hogy ezt hírül adja azoknak, akiket felhasznál ebben. Abban a korban, írott Szentírás nem lévén így szólt Isten az emberekhez, közvetlenül jelentette ki magát nekik. Ma is szólhat természetesen akármilyen módon, de megszólít minket a Szentlélek által az Igéből, egymáson keresztül is. A lényeg, hogy Istennek gondja volt- és ma is gondja van arra, hogy az embert elérje ígéreteivel! Az üzenet világosan és félreérthetetlenül jut el a címzettekhez.
Megfigyelhetjük eközben azt is, hogy Isten megszólításának lehetnek furcsaságai is. Nem feltétlenül logikus, nem feltétlenül fér az emberi gondolkodás keretei közé. Világos, hogy az ígéret nem függ a körülményektől. A körülmények alapján ugyanis lehetetlen, szinte sértő egy meddő asszonynak azt mondani, hogy gyermeke fog születni. Mennyire lehetetlen és lezárt téma ez egy ilyen család életében, és mégis, Isten őket választotta ki, és a körülményeik, az ellehetetlenült helyzetük ellenére is csodát tesz velük. Mert Istennél nem számítanak a körülmények, ha az Ő munkájáról van szó. És ebben a munkában az az asszony, az a család, aki értéktelennek érezhette magát a meddőség miatt, most csodás helyreállítást tapasztal meg. Isten munkájának része lesz, és a megalázottságból nagy felemeltetés jön.
Kicsit megvizsgálva az angyal kijelentését érdekes az, mennyire részletesen elmondja, mit kell tennie Mánóahnak és a feleségének. Hogyan kell nevelni majd a gyermeket, mi lesz a küldetése, feladata. Különleges, názír életmódot kell majd folytatnia Sámsonnak. A názír Istennek szentelt ember, aki különleges szolgálatra van elhívva. Édesanyjának pedig terhessége alatt ugyanezt az életmódot kell folytatnia jelezve azt, hogy a születendő gyermek Isten názírja, Isten különleges szolgája lesz. Minden szükséges információt megkapnak tehát, ami csak kell ahhoz, hogy Isten tervének eszközei lehessenek. Lehet, hogy a nagy részét nem értik, de megkapják, és a maga idején majd megértenek mindent. Isten olyan kegyelmes, hogy nem csak az asszony, de Mánóah is megkapja a kijelentést, az ígéretet. Mindkettőjük részesül a kijelentésben, megkapják a szükséges megerősítést, amely által sajátjuk lehet Isten ígérete, mint házaspár, mint család és így fogadhatják majd a gyermek érkezését.
Az ígéretek Isten munkájába vezetnek bennünket. Ebben pedig sokszor nem az emberi törvényszerűségek uralkodnak.
Meg kell tanulnunk például várni. Mennyire nehezen megy ez nekünk, embereknek, mikor siettetnénk valaminek a megtörténtét vagy épp a lezárulását...
Meg kell tanulnunk lépni és cselekedni is, amikor annak van az ideje. Mikor az ígéret valóra válik, mikor történnek a dolgok, nem maradhatunk tétlenek! És a várakozás és cselekvés érzékeny egyensúlyát csak akkor tudjuk megtalálni, ha Istenre figyelünk, nem szűnünk meg imádkozni és előtte állni, kapcsolatban lenni vele.
Szeretnék beszélni arról is, hogy van, amikor Isten megígér valamit, de az nem teljesedik be azon az emberen / azokon az embereken, akiknek megígérte. És ez nem Isten gyengeségét vagy megbízhatatlanságát jelenti, hanem egyszerűen a hitetlenségről beszél. Az ember hitetlensége akadálya lehet az Isten ígéretei beteljesedésének. Isten akkor is természetesen elvégzi a munkáját, és ha ellenállást tapasztal, akkor is elvégzi, amit akar. Jó példa erre, hogy voltak generációk Izraelben, akik elfordultak Istentől, semmibe vették a szövetség ígéretét, és valóban, nem volt áldás az életükön, de ettől függetlenül az áldást ment tovább a következő generáció életére. Ki lehet maradni az ígéretekből, ha az ember szándékosan, tudatosan ellenáll, lázad. Figyelmeztető jel ez nekünk, hogy vigyázzunk, mert nem lehet játszani az Isten ígéreteivel, kegyelmes felénk fordulásával! Komolyan kell venni, el kell hinni és meg kell ragadni azt!
Nagyon fontosnak tartom végül beszélni arról, hogy nekünk magunknak is ígéreteink vannak. Isten az Ő szeretetével közelít felénk itt és most is, először is a legfontosabbal: az üdvösség ígéretével! Ő kegyelmes Atya, és ma is szól az evangélium: mindegy, miért vagy, hogyan jöttél ide, milyen szívvel, mindegy, mit tettél, ki vagy: ő megbocsát neked, és befogad Téged! Jézus Krisztus áldozatáért örök életet ad neked, bűnbocsánatot, üdvösséget. Ez is egy ígéret, amely hit által ragadható meg! Azt mondja Péter a pünkösdi prédikációja végén, hogy tiétek ez az ígéret, és fiaitoké, sőt mindenkié, akit csak elhív magának Istenünk, az Úr! Ez tehát a legfontosabb és legalapvetőbb ígéret, mire mindannyiunknak szüksége van ahhoz, hogy el ne vesszünk!
Aztán biztos vagyok abban, hogy vannak és voltak az életedben olyan Igék, amelyeket kaptál, amelyeket megértettél már Istentől, amelyek ígéretek az életedre nézve (konfirmáció, imádságok, Igeolvasás...). Ne feledd el ezeket, idézd fel...!
A prédikáció elején említett példát szeretném végül folytatni. Az első ellenállás után elkezdtem imádkozni, és szépen sorjában elkezdtem megvallani azokat az ígéreteket, amiket Isten tett az életemre nézve. Hogy velem lesz, hogy szolgálatra hívott, hogy békességet és nem romlást tervez, hogy reményteljes jövőt ad, hogy fiaim az Úr tanítványai lesznek, hogy a megerősít és megtart... Aztán eszembe jutott az az Ige, amellyel a házasságkötésünkkor áldottak meg minket: „Az Úr vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz. Felépítik fiaid az ősi romokat, falakat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá.” (Ézs 58, 11-12). Ez az Ige már az üknagymamám Bibliájában is be volt karikázva, meg volt jelölve. Pár éve találtuk meg ezt a Bibliát, és megrendítő volt látni, ezt az ígéretet már ő is kapta és bizonyára elhitte. És Isten generációkon át nem felejtette ígéreteit! Jó megvallani ezeket az ígéreteket. Mert eközben Ő adta a pecsétet, a Lelket, a hitet, hogy Ő hűséges, és megtartja, amit ígért. Mert minden változhat, a hegyek és a halmok megrendülhetnek, de Istenünk ugyanaz marad. A hit megmarad! Ő hűséges marad. Bízzunk hát benne. Mert megtartja ígéreteit kegyelmesen!

Mit jelent Krisztus tanítványának lenni? Mit jelentett őt követni akkor, mikor a földön járt, és mit jelent ez ma? Mik a tanítványság buktatói, és hogyan tanítja Jézus az övéit arra, hogy hűségesek és engedelmesek legyenek? Ilyen kérdéseket járunk körül vasárnapról-vasárnapra az igehirdetésekben Márk evangéliuma alapján. Múlt vasárnap a tanítványok döbbenetes kérdéséről esett szó, hogy melyikük ülhet majd Jézus jobb illetve bal keze felől uralkodásában. Eljutottunk az imádsághoz, mennyire fontos az, hogy ismerjük magunkat és merjünk imádkozni, kérni Istentől. Ahogy a mai igehirdetésre készülve imádkoztam, újra és újra elém jött Jézusnak az a válasza a tanítványoknak, hogy bizony azt a poharat, amelyet én kiiszom, ti is kiisszátok, és azzal a keresztséggel, amellyel én-, ti is megkeresztelkedtek. A szenvedés, a mártírhalál minden tanítványnak osztályrésze lesz, és bizony követni fogják mesterüket ebben is, mert nem lehet különb a tanítvány a mesterénél. A házi csoportban is beszélgettünk erről még múlt héten, hogy vajon a tanítványság mennyire kapcsolódik össze a szenvedéssel, mennyire szükséges, hogy üldöztetések legyenek egy keresztyén ember számára?
Ebben az összefüggésben talált meg engem az az Ige, amit most felolvastam a testvérek között arról, ami az út végéről szól. Mert úgy érzem, fontos a tanítványság, Jézus követésének gyakorlati oldalával tisztában lennünk, figyelnünk a buktatókra, tanulni korábban élt tanítványok hibájából; fontos az is, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a szenvedés valamilyen formában hozzátartozik a keresztyén léthez… De legalább ilyen fontos tisztában lennünk azzal, hogy merre is követjük Jézust? Mi a végcél? Mi az út vége? Persze a földön az, hogy minél többen megismerjék Őt, az evangéliumot és keresztyénné legyenek, hogy hűségesek legyünk életünkben, hivatásunkban; de mi a végcél, mi az, ahol minden szál összefut, ami felé minden korok tanítványai tartottak, amiért képesek voltak megváltoztatni addigi életcéljukat, amiért akár mindent feladtak, és amire feltettek mindent?
A választ az Igében kapjuk meg, a felolvasott történetünk a Jelenések könyvéből különleges bepillantást enged a mennyei világba
Különleges, képekkel, szimbólumokkal teli világ a Jelenések könyve, amelyet sokan érthetetlennek, mások hihetetlennek tartanak, mindenesetre nem tartozik a legkedveltebb bibliai könyvek közé. Számomra lenyűgöző, ahogy János visszaad olyan dolgokat, amelyeket látott, és amelyek egy részére nincs is emberi szó, csak hasonlítani lehet valamihez. A Jelenések könyve ezért sokszor a „mintha” világába visz el bennünket. Ezek mögött a képek mögött sokszor nagyon erőteljes bátorítások vagy épp ítéletek húzódnak meg, amelyeket Isten kijelentett az apostol által. Kik hát azok, akikről az Igében olvastam, hol vagyunk, amikor mindezek történnek? A helyszín a menny, Isten trónterménél találjuk magunkat, és a vértanúk serege az, akiket egyszer csak megpillant János. Végtelen sok ember áll ott Isten trónja előtt, megszámlálni sem lehet őket, milliónyian, milliárdnyian vannak ott minden népből és nemzetből Isten előtt. A megérkezettek serege ez, akik az Istennél vannak, akik tanítványok voltak, akik élték az életüket Krisztussal ott, azon a helyen, abban az országban / nemzetben, ahová születtek. Milyen nagy reménység, hogy sokan vannak, és megszámlálni sem lehet őket. Nem egy szűk kisebbség, valami kis elszigetelt csoport örvendezik a mennyben, hanem sokan értették meg Krisztus útját, sokakhoz elért az evangélium. Öröm ez mindannak, akinek szívügye, hogy Isten szeretete eljusson minél több emberhez! A nagy nyomorúságból jöttek, ami a végidők, az utolsó idők része. A földön szörnyű csapások történnek a Jelenések beszámolója szerint. Az elhatalmasodott bűn és gonoszság büntetéseként jön az ítélet, az Isten haragja, mely az egész földön nyilvánvalóvá lesz. És eközben, a nagy nyomorúság közben a mennyben ott vannak az Úrnál, akik az övéi. Az utolsó idők tulajdonképpen már azok az idők, amelyben élünk, még akkor is, ha még nem látszik teljes mértékben Isten ítélete e világon. Még tart a kegyelmi idő, még hívja az embereket Isten megtérésre, változásra. Ez evangélium számunkra és minden ember számára is. Hogy mikor történik mindez a mennyei jelenet, annak a kérdésnek részben nincs is értelme, hiszen a mennyben nem a földi idő és tér keretei között történnek az események, hiszen abból kilép az, aki oda kerül. A lényeg az az állapot, ahová jut az, aki Krisztusé volt e földön.
A megérkezettek serege tehát ott van a mennyben, és azt olvassuk, hogy három dolgot csinál ott. Egyrészt azt, hogy megfehérítették ruhájukat a Bárány vérében. Ez egy kép, amely arra utal, hogy Jézus érdeméért lehetnek csak itt, a Bárány vére, Krisztus áldozata, váltsághalála volt az ára annak, hogy itt lehessenek. Nem a saját érdemeik, jó cselekedeteik juttatták őket ide. Meg kellett, hogy tisztuljanak. Különös kép, hogy a Bárány vére megtisztít. Az itt használt görög szó nem csupán fehéret jelent, hanem fényest, vakítót is. A fény, a vakító fényesség, a világosság, ha mondhatjuk így, Isten színe. Mennyei szín, ami az ember által elérhetetlen, csak áhítható és kérhető. És ott valóságos lesz mindenki számára- Krisztusért. Ebben a megtisztított állapotban, tisztán, szabadon, mikor bármit megtehetnek, azt olvassuk, hogy szolgálnak a Báránynak és a trónuson ülőnek, és szüntelenül dicsőítik őt. Szolgálat és dicsőítés- ez az, amiben mondhatom, igencsak el lehet fáradni a földi körülmények között, még akkor is, ha nagyon jó és sok örömet adó is egyben! De ott ez az egész máshogy zajlik. Ebben teljesség van, ez a dicsőítés és szolgálat már tökéletes. A dicsőítésük szíve ez a mondat: „Az üdvösség a mi Istenünké, és a Bárányé!” Ez a lényeg, ez a minden, övé a legfontosabb dolog, és ezt megosztotta velünk. Övé az üdvösség, tőle jön, és részesített minket mindebben. Erre a mennyei lények és angyalok is csak visszhangozni tudnak: az áldás, dicsőség és bölcsesség, a hálaadás, tisztesség, hatalom és erő Istenünké…” Pont hét dolgot sorolnak fel, a teljességet, a tökéletességet. Micsoda harmóniák szólalhatnak itt meg…! Sokan kérdezik, hogy nem lehet megunni ezt egy idő után: naphosszat csak ismételgetni, milyen jó is az Isten… nos, sok minden kitűnik ebből az Igéből, csak az nem, hogy unatkoznának ezek az emberek vagy az angyalok…
Szeretnék még beszélni arról közöttetek ma, hogy miben van részük ezeknek a tanítványoknak, hová érkeztek meg útjuk végén? Egy mennyei lény, egy vén árulja ezt el Jánosnak. Szintén hét dolgot mond róluk, amely jellemzi azt az állapotot, amelyben részük lehet. Ezek a képek részben ószövetségi alapon állnak, bibliai Igékre rímelnek rá Ézsaiás könyvéből és a Zsoltárokból. Először is olyan közelségben vannak Istennel, ami korábban elképzelhetetlen volt számukra. Olyan közelségben, amire valószínűleg mindig is vágytak földi életük során. Az Isten trónusa előtt lehetnek, közvetlenül az Atyánál, immár semmi sem választja el őket Őtőle. Itt már nem kérdés, ki üljön jobb vagy balkéz felől, mert biztosan kipróbálhatja mindenki bármelyik széket, hiszen ennek már nincs jelentősége, mivel teljes a közelség… Másodszor azt tudjuk meg, hogy szolgálják az Urat ebben a közelségben, amiről az előbb ejtettem már pár szót. Harmadszor, olyan közösségben lesznek Istennel, ami korábban csak rész szerint volt megtapasztalható számukra: a trónuson ülő velük lakik. Ez több, mint a közelség, mert ez egy olyan kapcsolatot feltételez, amelyben az Atya megosztja magát az övéivel, és korábban nem tapasztalható közösségbe kerül velük.
Negyedszer azt olvassuk, hogy a megérkezettek megelégíttetnek, azaz nem éheznek, nem szomjaznak. Ez már nem ez a föld. Itt már nincs éhség és szomjúság, mégis van élet! Ez csodálatos! Egy más létformában lehet részük, amelyben nincsenek alapvető szükségletek sem. Ötödször arról olvasunk, hogy biztonságot találtak Istennél, mert itt már sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi más tikkasztó hőség. Itt már nincs a szenvedésnek tüze, itt már nincs éheztetés, börtön, gyötrelmek, tűző nap, kínzó körülmények, amik a nagy nyomorúságban lehettek. Hatodszor azt olvassuk, hogy olyan vezetésben lehet részük, amely korábban nem volt: maga a Bárány terelgeti őket. Teljes vezetés, amelyért sokat imádkozunk talán mi is nap mint nap; biztos iránymutatás, vezetés, amelyben jó követni azt, akit szeretünk és akiben teljesen megbízhatunk, és akit igazán érdemes követni. A Bárány az élet vizének forrásaihoz terelgeti az üdvözülteket. És hetedszer ebben az állapotban öröm van. Nincs fájdalom. És ha van is könny, Isten letöröl minden könnyet a szemükről. Ez a teljes vigasztalás. Amire ember nem képes.
Benne van ebben a felsorolásban a tanítványok élete és sorsa. Mert nyilván az adatik a mennyben, ami itt a földön hiány volt sokszor. Béke, biztonság, vezetés, közelség, közösség, vigasztalás, beteljesedés, védelem.
Fontos kérdés feltenni magunknak a kérdést végül, hogy szép-szép, de hol érint mindez bennünket? Nem vagyunk vértanúk (még), nem vagyunk a nagy nyomorúság részesei, hogy vonatkozhat mindez ránk? (botladozó tanítványként…?) Nos, azt gondolom, ez a rész a Jelenésekből nem csak a vértanúkról szól. Számtalan más helyen is olvasunk hasonlókat az üdvözültek seregéről, akik hűséggel éltek Krisztus tanítványaként a földön. Ebben tehát mindannyian benne vagyunk, akik Krisztuséi vagyunk, és mindazok számára nyitott ez a lehetőség, akik Őt akarják követni. Ez mindannyiunk osztályrészéről, örökségéről szól, akik Krisztuséi. Ez a bibliai szakasz rólunk szól, a mi küzdelmeinkről, körülményeinkről, könnyeinkről és kérdéseinkről, és azokról a testvéreinkről is, akik éppen most konkrét fizikai üldöztetéseket szenvednek az evangéliumért. Arra hív minket az Ige, hogy Krisztus tanítványaként legyünk hűségesek és engedelmesek Mesterünk iránt! Keressük Őt, legyünk vele közösségben már most a földön is, amennyire ez lehetséges. És ne felejtkezzünk meg egymásról sem, legyünk figyelemmel, hordozzuk imádságban egymást is, és azokat a testvéreinket, akiket üldöznek, akiknek már most része van a vértanúságban. Vajon ránk is vár a szenvedés Krisztus tanítványaként? Vajon ki tudnánk bírni, ha durva üldöztetéseket és hátratételeket kellene elszenvedi az evangéliumért a saját bőrünkön tapasztalva? Nem tudom. Elképzelhető. De azt tudom, hogy hű az, aki elhívott minket, akié az üdvösség. Akármi is vesz körül bennünket, az evangélium embereiként a reménység tanúi lehetünk: érdemes Krisztust követni, érdemes hinni, mert ez az út vége: teljes közelség azzal, akire mindig is vágytál. Több, mint amit ember meg tudott valaha álmodni, vagy el tudott valaha képzelni! Ez a tanítványságunk ereje, és ez az, amit sosem szabad szem elől tévesztenünk, amivel bíztathatjuk egymást és magunkat is: nem kétséges a cél. Nem kétséges, mi az út vége. És hogy mi vár ránk az úton? Hogyan kell küzdenünk saját magunkkal, a bűnnel, mások bűneinek következményeivel vagy épp az ellenséges erőkkel? Ne erre tekints most. Mert akármilyen nehézségek vagy szenvedések útján is megyünk be Isten országába, az biztos, hogy az árat nem nekünk kell megfizetnünk, mert az árat megfizette a Bárány. „A Bárány vére volt az ár, Őnála többé nincs halál, Krisztusban üdvöm készen vár ott fenn az Isten trónjánál, ott fenn az Isten trónjánál.”
„Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az Igékkel!” (1Thessz 4, 18)
Ámen!
Thoma László

A gyermekek megáldásának története egy olyan sor második eleme Márk evangéliumában, ahol Jézus arról tanítja az Övéit, miben kell különbözni a tanítványoknak a világtól; miben kell szívükben, gondolkodásukban gyökeresen megváltozniuk. És mindez a tanítás egy egyszerű, gyakorlati helyzetből adódik, egy látszólag lényegtelen kis csekélységből.
I. A történés, szereplők…
1. A szülő, aki érzi a szükséget…
Jézushoz gyermekeket próbálnak vinni, hogy megérintse őket. A korabeli zsidó hagyomány és meggyőződés szerint egy szent embernek, egy gyógyítónak már az érintése is gyógyulást, áldást jelentett. Ne felejtsük el, hogy ez egy olyan korban történik, amikor a mai egészségügyi körülményeknek még csak az árnyékával sem találkozhatunk. A csecsemő és gyermekhalandóság bizonnyal magas volt, és minden szülő szükséget, hatalmas szükségét érezhette annak, hogy a gyermekét megóvhassa, megvédhesse. Bizonyára hallottak Jézusról, a nagy tanítóról, aki csodát tesz, és a betegek és megszállottak mellett a kisgyermekes szülők is megjelentek Jézus körül, és hozzák az Ő szükségeiket, az Ő féltett kincseiket, gyermekeiket Jézushoz, hogy valamilyen módon áldást, épséget, egészséget, védelmet biztosíthassanak nekik. Ez a szándék, ez a motiváció nagyon tisztelhető és nagyon megérthető, és bizonyára igen erős is lehetett. Hiszen bizonyára a szülők maguk is ismerték a kor szokásait és a gyermek jelentőségét- illetve jelentéktelenségét. A gyermek nem volt abban a korban olyan jelentős a társadalom szemében, mondhatni, lenézett volt gondolkodásának fejletlensége, önállótlansága, kiszolgáltatottsága miatt. Nem nagyon szaladgálhattak természetesen egy híres és tiszteletre méltó rabbi lábainál, elvonva a tanulni vágyók figyelmét. A szülőkben mégis nagyobb lehet a szükség és a vágy, mert viszik Jézushoz a gyermekeket, és nem törődnek azzal, milyen akadályokba fognak ütközni…
2. A tanítvány, aki akadály…
Mert bizony jön az akadály, és a gyermekek azokkal együtt, akik őket hozzák, fennakadnak a tanítványi körön. A tanítványok rájuk szólnak, a tanítványok összezárnak, és egy pillanat alatt akadállyá válnak. Akadályává az áldásnak, széttörőjévé a szülői álmoknak és reményeknek; áthatolhatatlan fallá a gyermekeknek. Milyen megrendítő és félelmetes is egyben, ahogy a tanítványok védik Jézust. Reflexszerűen utasítják el és parancsolják rendre azokat, akik az általuk vélt rendet megzavarták. Az nem lehet, hogy ilyen jelentéktelen dolgokkal foglalkozzon Jézus, mint a kisgyermekek?! Nem lehet, hogy egy magasztos tanítás, vagy egy gyönyörű képi világban játszódó példázat átadása közben elkezdjen itt bíbelődni a gyerekekkel? Nem ezért jött Jézus, nem ezért van itt, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon…
A kizáró, exkluzív tanítványság kirekeszt másokat az áldásból… Isten elér mindenkit, de ettől még ezen a viselkedésen ítélet van…
3. A Mester, aki nyitott és feje tetejére állít mindent
Mennyire máshogy látták ezt a helyzetet a tanítványok, mint Jézus maga! Ő egy pillanat alatt felismerte a szükséget, és azt, hogy itt cselekedni kell. Megérezte azt is, hogy miközben megáldja a gyermekeket, taníthatja az Övéit arról, hogy ne zárkózzanak el a lenézettektől és ne zárják el maguk az utat azok felől, akik Hozzá akarnak jönni!
Jézus szinte felkiált: engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket! Azokat, akiket a közgondolkodás, a szokás nem enged! Engedjétek és ne tiltsátok el tőlem őket! Mert szükségük van az áldásra! Mert ilyeneké az Isten országa! Mert szükségük van rám, nagy szükségük! És rögtön tanítássá fordítja Jézus azt, ami élethelyzet, ami kellemetlen szituáció, ami megrökönyödés és szokatlanság volt mindenkinek, aki körülvette Őt.
4. A gyermek, aki totálisan kiszolgáltatott
De vajon mit élhetett át és érthetett meg ebből az egészből az a kisgyermek, azok, akiket Jézushoz vittek? A görög szó, amelyet itt használ a Szentírás, ténylegesen kis gyermekre, karon ülő, de mindenképpen 7-8 éves vagy fiatalabb gyermekre vonatkozik. A gyermek, azt gondolom, akármelyik korban is élt, ugyanarra vágyik: szeretetre, befogadásra, biztonságra. Sok mindent nem ért még a világból, de az biztosan nyilvánvalóvá válik benne, hogy rászorul szülei segítségére, gondoskodására. Sok gyermekkori félelem táplálkozik ennek a gondoskodásnak a megszűnéséből, vagy megbízhatatlanságából. A gyermek totálisan kiszolgáltatott, és ezzel többé-kevésbé tisztában is van. Jézus közelében valami olyat élhet át, ami betölti a hiányt, betölti az űrt, legyőzi a félelmet, és felemel: a befogadó, átölelő szeretetet, amely nagyobb és hatalmasabb minden földi atyai szeretetnél. Átélhetik a közelséget, a biztonságot, azt, amire leginkább vágyik a gyermek…
És mi történik mindeközben, hogy Jézus közel engedi a gyermekeket magához és megáldja őket? Eközben Jézus tanít. Mindannyiunkat. Tanít az életről és arról, mennyire nem e világi az Ő országa, és annak törvényszerűségeinek megértéséhez és befogadásához mennyire meg változnunk, meg kell térnünk mindnyájunknak!
II. A tanítás
Három dolgot szeretnék kiemelni abból, amire Jézus ezen a helyzeten keresztül tanította a tanítványokat, és tanít minket is:
a) „Ilyeneké az Isten országa”
Azt mondja Jézus, hogy ilyeneké az Isten országa, mármint olyanoké, mint a gyermekek. Akik nem méltók egy ilyen nagy dologhoz. Olyanoké, akik látszólag nem érnek fel ilyen dolgokhoz! Olyanoké, mint a lelki szegények, vagy mint akiket az igazságért üldöznek. Ők a kegyelem örökösei, azok, akiknek nincsen semmijük, és ezért hihetetlenül gazdaggá tudja tenni őket az Isten!
Feje tetejére állítja ezzel a korabeli logikát és értékrendet Jézus- teszi ezt azzal a szabadsággal, ahogyan csak Isten Fia tehette azt! Azé az Isten országa, aki emberileg esélytelen, aki nem érdemli meg, akinek nincs mivel megszereznie vagy kiérdemelnie a jogot hozzá…
A kisgyermek aztán igazán az, aki nem rendelkezik semmivel. Mindent kap. Tanít ez minket a kegyelemről, és arról, mennyire nem számít semmi Isten országa szempontjából érdemként mindabból, amit cselekszünk- akár a legjobb szándékból is!
b) „… aki nem úgy fogadja, mint…”
Jézus bővíti a tanítását, és egészen követendő példaként állítja a kisgyermekeket a tanítványok elé. Éles és kemény szavak ezek: aki nem úgy fogadja, semmiképpen nem megy be abba… Talán a legégetőbb kérdés ez számunkra: miben példa itt a kisgyermek Jézus szerint? Talán abban az ártatlanságban, amit gyermeki ártatlanságnak, tiszta szívűségnek nevezünk? Esetleg az egyszerűségben, szinte együgyűségben rejlik a lényeg? A történet összefüggéseinek fényében azt gondolom, hogy egyrészt arról a totális függésről van szó, ahogyan a kisgyermek függ szüleitől. Azé az Isten országa, aki felismeri ezt a függést mennyei édes Atyjától, aki beismeri és bevallja, mennyire szüksége van az Atyára! Mennyire szüksége van Isten országára, mennyire szükséges a részévé lenni és kapcsolódni hozzá! Másrészt a kisgyermek elhiszi azt, amit a felnőttek mondanak neki. Elhiszi, elfogadja, és befogadja igazságként azt, amit a bizalmas személy mond. Ebben az „úgy fogadja, mint”-ben benne rejlik ez a totális elfogadás, rácsodálkozás, és az, hogy ez tényleg úgy van, ha Ő, Jézus mondja! A gyermek teljes bizalommal él a feléje áramló szeretettel, és elfogadja azt. A gyermek természetesnek találja a felé irányuló szeretetet, és így tudja el is fogadni azt.
c) ölelés, kézrátétel, áldás
És végül még egy fontos elem: az „úgy fogadja, mint…”-ben benne van az is, hogy Jézus ölelésébe kerülnek ezek a kisgyermekek, és Ő megáldja őket! Isten országába Jézus ölelésén keresztül lehet jutni! Nélküle, az Ő közelsége, a belé vetett bizalom és hit nélkül nincs út Isten országába, rajta keresztül viszont van. És ez az örömhír.
Egy kisgyermeknek különösen nagy szüksége van az érintésre, a simogatásra, az ölelésre. És Jézus így is kifejezi feléjük a szeretetét. Azt adja nekik, amire leginkább szükségük van. Ez Isten országa: ahol azt kapjuk, amire leginkább szükségünk van! Ahol betöltetnek hiányaink, és ahol azt érezhetjük, az életünk értelmet nyer, célba találtunk. Isten országának tagjaként lehet teljes az Istennel való kapcsolatunk, és állhatnak helyre az emberi kapcsolatok is.
Jézus ölébe veszi a gyermekeket, kezét fejükre teszi, megáldja őket, és ezzel kifejezi az Atya szerelmét, amely (ahogy Ravasz László fogalmaz) birtokba veszi és a szeretet kibeszélhetetlen gazdagságában részesíti azt az embert, akit a maga számára teremtett.
III. Tanulságként…
Gyönyörű kép áll előttünk, nagy tanulság, amelyet elfogadhatunk, befogadhatunk mindnyájan. Szeretném végül megosztani veletek azt az öt területet, ahol útmutatás kaphatunk, életünkre; azokat a konkrét útmutatásokat, amiket velem tanított Isten ezen az Igén keresztül:
Ámen!
Thoma László

Kedves Testvéreim!
Ebben az évben nem csak a tavasz akar nehezen beköszönteni, de a húsvét is várat magára. A későn kezdődő húsvéti időszak értelem szerűen késői böjtöt is hoz magával. Máskor már februárban elkezdődik a böjt, most pedig március idusán lépünk a böjti időszakba.
Mikor legelőször a böjtre gondolok, mindig hasonló érzéseim támadnak először, mint adventben: de jó, hogy az ünnep előtt van felkészülési lehetőség. Nem kell csak úgy belezuhanni, van lehetőség ráhangolódni, elcsendesedni, készülődni. Milyen érdekes, hogy karácsony előtt, az adventi időszaknak ugyancsak az első vasárnapján volt lehetőségem szolgálni itt a gyülekezet közösségében az istentiszteleten. Biztosan emlékszünk, hogy akkor vendégeink voltak, óriási darus kamera, rohangáló kézi kamerás, gyártásvezető, aki még az utolsó pillanatban újra vasaltatta az úrasztali terítőt, stb. Akkor arról beszéltem, tárjuk fel a kapukat, nyissunk Isten felé, ne legyünk zártak, engedjünk Isten munkájának!
Alapvetően, egyszerűen, a lényeget tekintve legszívesebben most is erről beszélnék böjt első vasárnapján, azonban ez az időszak ennél mégis egy kicsit több.
Böjtben az ember az ünnepre készülését az elcsendesedésben, a leegyszerűsödésben, befelé fordulásban, imádságban éli meg. Elkezdünk teret engedni még inkább Isten munkájának, miközben magunk is teszünk valamit: megválunk talán számunkra fontos dolgoktól, lelkiekben és fizikailag is, tisztulunk, megvonjuk magunktól esetleg azt, ami természetes, kényelmes életünk része. Lemondást tanulunk; odafigyelést és odafordulást az Istenre az imádságban. Készülünk a nagy katarzisra, a nagyhétre, a feltámadás ünnepére, amit úgy érzem, nem lehet máshogy ünnepelni, mint átélve, érzékelve, hogy ez érint minket, értünk történt, és mi is részesei lehetünk.
Érdekes, hogy hogyan is készített erre az időszakra az elmúlt hetek igehirdetéseinek sora. A döntés, megtérés, a bűn elleni harc, a tisztulás témája előttünk van, és reménység szerint történtek is erre nézve már változások bennünk, az életünkben. Ebbe a sorba illeszkedik a felolvasott igeszakasz Ézsaiás könyvéből. Leleplező, helyre igazító szavak ezek, melyek felfedik az ember igazi természetét, a vallásosság fonákságait, és azt az utat, amire Isten hív minket a böjtben.
I.     1-3a: „Hát nem veszed észre, Uram, mennyire kegyes vagyok?”
Erőteljes és konkrét szólásra szólítja fel Isten a prófétát: kiáltani kell, szólni és leleplezni valamit, ami nem jól működik. A fogságból hazatért népet szólítja meg Isten, akik bizonyára mások voltak, mint őseik, bizonyára változtak és akartak jobbak, hűségesebbek, mások lenni. A fogság nagy lecke volt arról, hogy nem érdemes bálványokat imádni az élő Isten helyett. Mégis, a próféta szól: valami nincs rendjén. Nem úgy, mint az elődöknél, de valami elcsúszott… Üzen az Úr: baj van, nem jó irányba haladnak a dolgok!
Teljesen el tudom képzelni a nép reakcióját: mi van már megint? Mi mindent megteszünk, vallásosak vagyunk, tartjuk az atyák hagyományait, imádkozunk, nem kíméljük magunkat. Mi a baja már megint ennek a prófétának? Mi a baja Istennek? Mi kell neki még? Azt érzem, hogy a hitben élő ember alapérzése lehet ez és eljuthatunk akár mindannyian erre a pontra: mit akarsz még Uram? Nem elég, hogy szolgállak, élem a hívő életemet, gyakorlom a hitemet, imádkozom, Igét olvasok, meg mindent, amit kell… nem látod ezt? Nem elég ez? És lehet, hogy eközben még nem is történnek úgy a dolgok az életünkben, ahogyan szeretnénk, vagy ahogy mondjuk elvárnánk Istentől… Kicsit néha az az érzése is lehet az embernek, mintha Isten tényleg nem is venne róla tudomást, nem? Persze azt fel sem merem tételezni, hogy eljuthatunk odáig, hogy azt érezzük, Isten mintha egyáltalán nem hallgat ránk, mintha nem is lenne igazán… de eddig is eljuthat még a leghívőbb ember is; különösen, ha az életének eseményei nem az elvártak szerint alakulnak… miközben mi mindent megpróbálunk, igyekszünk megtenni a tőlünk telhetőt.
Lehet ennek persze másik oldala is, nem biztos, hogy ugyanott járunk a hitben, és az a kérdés merül inkább fel bennünk: miért kell változni? Szükséges-e egyáltalán megváltoznom? Ha Isten elfogad és szeret úgy, ahogy vagyok, miért kell változnom egyáltalán?
Minek kell megváltozni, ha az életem így is jól működik, ahogy van? Milyen változásra, megújulásra hív az Isten?
Sok kérdést vet fel az Igének ez a bevezető szakasza, és több ponton meg is érinthet ez bennünket. Bizonyára megérintette azokat a kegyes, hívő zsidókat is, akiknek elsősorban akkor szólt a prófétai szó. Úgy gondolom, hogy ezek az Igében szereplő kegyes hívő emberek nagyon nemes szándékkal voltak szívükben, és könnyen tudunk kapcsolódni hozzájuk; hiszen ezt olvassuk róluk: szeretnének közel lenni Istenhez, szeretnék megismerni az Ő útjait. Mi tehát a baj? Hol csúsznak el a dolgok? Azt hiszem, valahol ott, amikor az ember hite, vallásgyakorlata, Istennel való kapcsolata valahol, talán nehezen megfogható, hogy hol, de egyoldalúvá válik. Erre vezet minket az Igeszakaszunk folytatása.
II.     3b-7: hamis böjt helyett igazi…
Azt olvassuk a kegyes, Istent kereső emberről, hogy sajnos Isten oldaláról életvitele, szokásai, érzelmi élete szempontjából nem különbözik mástól, sőt, mivel látványosan gyakorolja a hitét, látványosan böjtöl például, még látványosabb az a kontraszt, ami az életében egyértelművé válik!
Valahogy világossá válik, hogy Istennek nem kellenek vallásos formák, vallásos gyakorlatok, vallásos teljesítmények. Azt írja az Ige, nem ettől jut el a hangunk a mennyig, nem ettől hallgat meg az Isten. Miért csinálják mégis sokan, miért fektetnek bele annyi energiát? Ez a kérdés nagyon mélyre vezet, de valószínűleg saját magukért, meg persze másokért is, hogy lássák, én lám, mennyire szeretem az Istent…! Ennek a vallásosságnak, ennek a hitnek azonban van egy olyan természete is, ami roppant veszélyes, és be kell valljuk, akár mindannyiunkat is veszélyeztethet. A buzgó hívő ember életében a hit nagyon könnyen válhat exkluzívvá, kirekesztővé, és ez bizony, a gyümölcseiről nyilvánvalóvá válhat: gyűlölet, irgalmatlanság, igazságtalanság, szeretetlenség. Döbbenetes, hogy a fogság utáni népnek szól ez az ítélet, azoknak, akik hazatértek, újra az ígéret földjén vannak, és bizonyára tanultak atyáik hibáiból, bizonyára nem akarnak visszasodródni a bálványimádásba, talán ezért is olyan kegyesek és buzgók, de valami nagy baj van a hitükkel. Egyszerűen ezt a bajt így tudnám megfogalmazni: a hitük középpontjában az áll, hogy mit tehetek ÉN az Istenért? Mit tehetek én azért, hogy szeressen, meghallgasson? Nagyon veszélyes az, ha valakinél ez a középpont, mert ez ugyanaz az énközpontú, óemberi gondolkodás: a lényeg az, amit én teszek, gondolok, megvalósítok. Pedig a megváltozott élet, az istenfélő élet középpontja ez: mit tesz értem az Isten? Mivel én képtelen vagyok, mivel az én életemben pótolhatatlan hiányok vannak Isten nélkül, a hangsúly arra kerül, hogy mit tett és tesz értem az Isten. Az Isten kegyelmének, irgalmának a befogadása (látva nyomorult bűnös állapotunkat), és annak hatása az életünkre formálhat át igazán. Az az ember, aki a vallásos teljesítmény rabja, képtelen irgalmas lenni, farizeussá válik, másoktól is egyre nagyobb teljesítményeket vár el, és abban a tévhitben él, hogy neki jár valami. Hogy Ő érdemel valamit Istentől. De aki rádöbben egyszer, hogy nem érdemel semmit, de érdemei ellenére is számíthat Istenére, annak az embernek valódi, lényegi változások történhetnek az életében.
Úgy gondolom, az ilyen belső, lényegi változás eredményezi azt, hogy megváltozik az ember hozzáállása, megváltoznak tettei, és megváltozik a vallásgyakorlata is. Megváltoznak a külsőségek, megváltoznak a tettek. Megváltozott böjtről számol be az Ige, amiben mintát is ad egyben nekünk, újrafogalmazza a kereteket: mi tetszik az Istennek? Mi kedves neki, miben gyönyörködik? Lehet, hogy ezek a dolgok nem logikusak, lehet, hogy nem ez a trend, lehet, hogy neked sem ehhez fűlik leginkább a fogad, de ez kedves az Istennek.
Három területet sorol fel az Ige, ami azt mutatja, hogy az ember megértette a kegyelmet, és teret engedett neki az életében, és megértette, mi az igazi böjt. Három folyamatról van itt szó, melyben lehet, hogy különböző sebességgel tudunk előre haladni, de ezek a változás irányai, ahol lépésről-lépésre haladnunk kell előre:
1.     Az igazi böjtben eljutok magamtól a másikig, és észreveszem, hogy másnak szükségei vannak. Nemcsak nekem. Más is éhezik, és lehet, hogy nekem van kenyerem, amit megoszthatok vele. Ha elmozdulok a másik felé, valami nagyon fontosat tettem meg: kiléptem a magam biztonságos kis világából. Ha teszek másért csak azért, mert ő nem tud tenni magáért, az kedves lesz az Isten szemében. Ez a fajta megosztás, odafordulás a másik felé különleges közösséget hoz létre: nem csak másokkal, de Istennel is közelebbi közösségbe kerülhetek. Nem véletlenül hangsúlyozza ezt Jézus is, mikor az utolsó ítéletről példázatban szól: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám… amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg!” Mt 25, 35-36. 40b. A böjtben tehát miközben befelé fordulunk, lelkileg tisztulunk, aközben kinyílhatunk, és tanulhatjuk a megosztást, kérhetjük szemünk felnyílását mások szükségeire is. A csodálatos az, hogy Isten népe nem oszlik kizárólag csak adók / megosztók, és befogadók felé, hanem mindenki adhat és kaphat is a másiktól! Mindannyiunknak van mit adni is és vannak hiányaink is. Ne felejtsük el egyik oldalt sem beismerni magunkról! Meg kell tanulnunk adni és bizony elfogadni is!
2.     Az Istennek kedves böjtben másodszor az ember eljuthat a fogyasztástól a szolgálatig. Ha rádöbben, hogy adhat, a másiknak, adhat a közösségnek, akkor rájön, hogy meg kell tanulnia szolgálni. Rádöbben és megérti, hogy nem lehet fogyasztó az Isten országában, a gyülekezetben, hanem szolgáló életet kell éljen. Isten népe, a gyülekezet ugyanis nem intézmény, de még csak nem is business, ahol az ember valamilyen szolgáltatást vesz igénybe. Itt bizony mindenkinek szolgálnia kell, aki megértette, hogy Isten szereti és elfogadja őt. Ehhez nagyon szükséges a korábban említett belső helyreállás és hangsúlyeltolódás abba az irányba, hogy a menthetetlen önmagam körül való forgástól eljussak a másik emberig, eljussak az Isten akaratáig. Talán ez a változás a legnagyobb kihívás a ma embere számára, aki mindenütt automatikusan szolgáltatásokat keres, pedig szolgálni kell. Nekünk magunknak is. Mert erre hív Isten. Mert erre van a másiknak is szüksége! Ebben élhető meg ugyanis igazán az Isten szeretete! Így élhető meg az igaz szeretetközösség. Szeretetben szolgálhatunk egymásnak!
3.     Szeretnék még beszélni arról, hogy az Istennek kedves böjtben törés és oldás történik. Arról olvastunk, hogy az Istennek kedves böjtben le kell hogy oldódjanak a bűnösen felrakott bilincsek, ki kell bontani a járom köteleit, össze kell törni minden jármot, szabadon kell bocsátani az elnyomottat. Az oldás, a kötelékek eloldása annak az embernek a sajátja, aki maga is megtapasztalta azt saját magára nézve. Aki érzi, és átélte azt, hogy az Isten róla is leoldotta a köteleket, az képes mással is ezt megtenni. Aki maga is megkötözött, megterhelt, az köt másokat is. Újra csak a kegyelemmel, Isten megváltó munkájával találkozunk: ha az életünkben a kegyelem az Úr, miért nem tudunk szabadságot teremteni magunk körül, miért nem tudjuk a szabadság édes illatát árasztani magunkból? Vizsgáljuk meg magunkat, és térjünk meg az Úrhoz, aki felold, letöri a bilincseket és letöri a láncokat rólunk. Nyilván itt lelki és szellemi kötelékekről van szó… Egy percre most forduljunk befelé, figyeljünk arra, hogy nem hoz-e fel bennünk a Szentlélek olyan területeket az életünkben, ahol oldanunk kellene. Ahol el kellene engedni a foglyainkat. Ahol le kellene törni a bilincseket. Tükörként állhat előttünk az Ige: mi magunk kit, vagy kiket „kötözünk” akár érzelmileg, ki az, akit nem engedünk szabadon, akit kötünk akár zsarolással, befolyásolással; ki az, akit elnyomunk, lenyomunk, aki felett esetleg szeretünk uralkodni is? Vagy lehet, hogy Te állandóan alárendeled magad és engeded, hogy mások uraljanak téged, belemész olyan helyzetekbe, amiket nem is igazán akarsz, de nem tudsz ellenállni, és kiszolgáltatod magad mások akaratának… Lehetségesek ilyenek egy hívő ember életében? Azt gondolom, igen. Az Istennek kedves böjt magunk vizsgálata, és a kötelékek oldása, a foglyaink szabadon bocsátása, a kölcsönös elfogadáson, tiszteleten és szereteten alapuló kapcsolatok építése mások felé.
III.     8-9: Áldás és ígéretek
Mint mindenütt a Bibliában, a valódi, lényegi változásokhoz ebben az igeszakaszban is ígéretek kapcsolódnak. Az Igében az áldások, ígéretek felsorolása így kezdődik: „Akkor…”. A változás megtörténtével elindulnak az áldások, és az igazi böjtöt, a megváltozott belső hozzáállást, a megtérést, a megváltozott tetteket áldások követik. Azok a külső jegyek, amiket nem tudott az ember elérni a vallásos teljesítményével! 4 ilyen területről olvasunk:
a.     megtörik a sötétség
A hajnal az a pont, ahol a fény betör a sötétségbe. Ez történik lelkileg ott, ahol helyre kerül a belső viszonyulás, és a böjt nem a vallási teljesítmény része lesz, hanem örömmel, hálából megélt nyitás mások felé, Isten szeretetének megélése a világban. A hajnallal nem egyszerre lesz nappali világosság, hanem fokozatosan, lassan. Így terjed a fény a világban ott, ahol egy-egy hívő ember helyreáll, és Istennek kedves módon él, világít. A sötétség lassan oszlik, és egyre nagyobb lehet a világosság.
b.     gyors helyreállás, intenzív gyógyulás
Ennek dinamizmusában ellentéte a gyors helyreállás, az intenzív gyógyulás, ami mindannyiunk vágya. Nem szeretünk betegek lenni hosszú ideig. De jó lenne részesülni ebben az áldásban! Isten ígérete érvényes mindazokra, akik hit által azt megragadják, és készek, és nyitottak a gyors helyreállásra. Azt érzem olykor, a betegség, az elesettség az embernek magának kényelmes és szinte kívánt állapot, hiszen olyankor jobban figyelnek rá- ez azonban nem az Isten által ígért és kívánatos állapot! Ő helyreállást és harmóniát, egész - séget ígér és ad is nekünk.
c.      igazságod előtted= a kegyelem előtted - az Úr dicsősége mögötted: védelemben…
A harmadik és negyedik ígéret ugyanannak két oldala: Isten irgalma van előttünk és mögöttünk is. Igazságunk előttünk, az Úr dicsősége mögöttünk. Az Úr a mi igazságunk, az Ő kegyelmében rejtőzhetünk el: így lehetünk teljes védelemben. Az Úr védelme annak az embernek az erőségge, életének kerete és biztonsága, aki képes újra és újra átadni magát Neki. Nem kell félni a nyíltan jelentkező veszélytől, sem a hátba támadástól, az alattomosan támadótól. Nem kell félni az előttünk lévő dolgoktól, a jövőtől, sem a mögöttünk lévőtől, a múlttól, mert Isten velünk van. A jelenben van velünk. Ennek tapasztalása a meghallgatott imádság, ami az ötödik ígéret, áldás egyben.
IV.     Ezt mondja az Úr: „Itt vagyok!”
Két szóról szeretnék végül beszélni. Az igazi böjtben, a lépésről – lépésre történő valódi belső változásban megtapasztalhatjuk, hogy Isten meghallgatja imáinkat, és válaszol nekünk: itt vagyok. Az Úr van jelen annak az embernek az életében, aki teljesen felé fordul, aki a kegyelemben él, aki újra és újra visszatér hozzá, és engedi jelenlétének munkáit. És talán ez a legnagyobb áldás, és a legfontosabb dolog egész emberi életünkben, hogy hívjuk Istent, és azt mondja nekünk: „Itt vagyok”. Erre vágyik igazából minden ember. Hogy ne legyen magányos, elválasztva Istentől, a másik embertől és önmagától. És ez az evangélium: Krisztusért velem van, velünk van az Isten. Krisztus áldozatáért, aki a keresztre ment értünk, hogy mi az Ő igazsága által megigazulhassunk. Neki nem mondta az Atya, amikor a kereszten volt, hogy „Itt vagyok”. Az Ő ajkáról volt igazán igaz csak a kérdés: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet…?” Krisztusért nekünk nem kell ezt az elszakadtságot átélnünk! Ebben örvendezhetünk most ezen az úrvacsorán is! Most is azt mondja Atyánk: itt vagyok. Az úrvacsorai közösségben így szól hozzánk: itt vagyok. Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok. Az egymással és Vele való közösségünkben megélhetjük, hogy igaz ez: itt vagyok köztetek. A Szentlélek által itt van, velünk van és kísér.
A jó hír, hogy a böjtben nem csak mi adhatunk, mi oldhatunk kötelékeket, hanem mindeközben mi magunk válhatunk szabaddá. A böjt a szabadulás ideje: nem leszel többé a körülményeid fogja. A kegyelemben megújulva nem leszel a bűneid fogja, a félelmeid rabja… Mert Isten a jelenlétében szabadít, gyógyít, körülölel és átformál. Így újulhat meg hited, külső és belső dolgok egyaránt.
Húsvétra készülünk, elindultunk az ünnep felé. És ezen az úton, a böjtben reménységünk, hogy velünk jön a Mester, ahogy az emmausi tanítványokkal ment. Velünk jön, és beszélni akar a lelkünkkel. Tegyük meg vele az első lépést ma az úrvacsorában, és engedjük az Ő átformáló kegyelmét, Szentlelkének munkáját az életünkben! Ő tegye a böjtünket neki kedvessé belső történésekben és külsőségekben egyaránt!
Ámen!
Thoma László

A kor, amiben élünk, a határok elmosódásának kora. A schengeni egyezmény óta például konkrétan elmosódtak itt, Európában az országhatárok, könnyedén lehet egyik országból a másikba jutni. Az internet segítségével a földrajzi távolságok is eltűntek. Felbomlottak természetesen jó és fontos határok és gátak is: mindenkinek igaza lehet, a maga módján mindenki hihet, és el kell fogadni mindenkinek az álláspontját egy-egy kérdésben a nagy tolerancia jegyében. A világos határokat szabó, kategorikus értékrendek korának végét éljük, és egyre inkább mosódik el hamisság és igazság korábban oly élesen érzékelhető határa.
Illés története Izrael történetének egy olyan korszakába vezet bennünket, amikor a határoknak, a döntéseknek, a világos, tiszta helyzeteknek nagyon fontos szerepük volt. Illés történeteiben nagyon erős a "vagy-vagy" motívum, minden fekete-fehér. Ez korának vallási helyzetéből is adódik: Izrael a bálványimádás útjára lépett, amiből meg kellene térni Illés igehirdetése alapján. A bálványimádással nem csak az a baj, hogy hamis isteneket imád az élő Isten helyett, hanem hogy ha Izrael ugyanazokat az isteneket / bálványokat imádja, mint a környezet, akkor megszakad az élő Istennel való kapcsolata. Ezzel kiválasztottsága inog meg, hiszen Izraelt mint népet azért választotta Isten és tartotta meg, hogy Róla tanúskodjon. A bálványimádás tehát súlyos identitás krízis Izrael számára. Egész léte ettől függ: ha kiesik Isten oltalmából, olyan kicsi nép, hogy biztos vége lesz, asszimilálódik stb. Ez a "vagy-vagy" szituáció, ez az erőteljes kategorikusság tehát abból adódik, hogy a helyzet nagyon súlyos, és az egész választott nép sorsa, léte a kérdés. Isten követése valójában tényleg „vagy-vagy” kérdés. Nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni, nem lehet egyszerre két úton járni!
Emiatt a „vagy-vagy” helyzet miatt Illés fellépése kemény, határozott, ma azt mondanánk rá: radikális. Nem eléggé toleráns. Fafejű, konok, egyáltalán nem érti az interkulturális közeget és ehhez hasonlók. Ugyanakkor átgondolva Izrael helyzetét világos, hogy ott és akkor arra volt szükség.
A lekcióban hallottuk, hogy Illés szárazságot jövendöl, és az ő szavára (illetve az általa közvetített isteni kijelentésre) valóban szárazság lesz. Az élő Úrra, Izrael Istenére hivatkozva történik mindez, aki valóban ura életnek és halálnak, esőnek és szárazságnak. Nagy pofon lehetett ez azoknak, akik Baálba vetették bizalmukat. Baál a termékenység istene volt, aki esőt, termést adott. A legérzékenyebb pontot támadja meg itt az Úr szavával Illés: nem Baál az élet adója, hanem az élő Isten, Izrael Istene. Illésről ugyanakkor különös módon gondoskodik Isten: egy patakmeder mellett jut vízhez és hollók táplálják eledellel. Különös és meghökkentő módja ez Isten gondviselő szeretetének, ugyanakkor benne van a teljes rábízás, odaszánás az Istenre minden tekintetben. Nagyon szép lenne itt befejezni a történetet, és azt mondani: Isten gondot visel Illésről, a nép megérti Isten üzenetét és megtér és véget ér a szárazság. Ez azonban nem következik be. A nyomorúságban sem térnek meg az emberek, a szárazság folytatódik. Illés számára azonban itt kezdődik csak igazán Isten cselekvésének megtapasztalása; az az út, amin megértheti és tapasztalhatja maga is, hogy kicsoda Izrael Istene.
Azt olvastuk, hogy a nagy szárazság miatt a patak kiszárad, és valószínűleg a hollók sem jöttek többé. Nagyon nagy lesz a szárazság és már se víz, se étel. Illés ekkor konkrét kijelentést kap Istentől: el kell mennie Sareptába, ami Főnicia és Tirusz között fekszik a tengerparton. Isten ott megparancsolta egy özvegynek, hogy gondoskodjon a prófétáról. El tudom képzelni Illés reakcióját erre a kijelentésre: nem elég a szárazság, nem elég, hogy hollók táplálják (amik egyébként tisztátalan állatok), nem elég, hogy kiszárad a patak, most meg pogány földre küld az Isten? Mihez kezdhet egy zsidó ember, egy próféta egy pogány városban? Hol talál ott egy özvegyet, aki gondoskodik róla? A történet kapcsán világos, hogy ezt csak hitből, hit által, engedelmességben lehetett megérteni, elfogadni és végigcsinálni. Illés ereje a hite volt ebben a nehéz helyzetben, ez ami segítette őt az engedelmességben, és abban, hogy a jó úton maradjon.
1.     A hit ereje
Olvasva a történetet szembe találjuk magunkat azzal, hogy Illés prófétának amellett, hogy bizonyára nagyon erős elhívása és küldetéstudata lehetett, erős hite is volt. Csodás erők működtek az Ő szava által, és feltétlenül engedelmes volt Urának és Istenének. Rábízza magát abban, amiben az embernek a legnehezebb: a mindennapi kenyér dolgában. Egész létét, emberi mivoltát Isten kezében látja biztosnak, és Tőle vár és remél minden megoldást és segítséget. A prófétai küldetéséhez is köthető ez a hit, bizalom, hiszen a próféta szembe fordul a királlyal, így bármikor életére törhetnek: emberileg nézve egyáltalán nincs biztonságban.
Illés hitének ereje a történet alapján abban az egyszerűségben, gyermeki rábízásban van Isten felé, amellyel el tudja feltétel nélkül fogadni: rendben, most hollók fognak táplálni. Rendben, most egy pogány özvegyhez küldesz, Uram. Többszörösen nehéz lehetett ez a helyzet: Sarepta híres volt kikötőjéről és üvegfúvó mestereiről. Sok gazdag ember élt abban a városban. Erre Isten kihez küldi Illést? Egy özvegyhez, aki tudvalevő, hogy korának legszegényebb társadalmi rétegéhez tartozott. A történetből az is kiderül, hogy ez az özvegy még az átlag özvegyek közül is a legszegényebb volt: gyakorlatilag semmije sem volt! Az éhhalál küszöbén volt. Mégis, Illés egyszerűen el tudja fogadni: „Uram, legyen így... Legyen ez az útja a dolgoknak…”. Gyakorolnunk kellene ezeket a mondatokat, az elfogadást, az elengedést: „Uram, tedd így, ha jónak látod. Nem értem, de ez most nem számít. Csak vezess. És soha ne engedj el a kezedből…” Illés hitének erejét abban tudom megragadni, hogy ha voltak is kérdései, nem ezek alapján cselekedett. Nem a kétségei irányították, nem ezek határozták meg. Kérdezhette volna Istent, hogy ne de miért és hogyan lesz – de ő ehelyett egyszerűen csak engedelmeskedett. Kétségek és hit mindig együtt vannak jelen az emberben, csak épp különböző mértékben. Nem az a kérdés, hogy lesz-e olyan állapot, mikor végre nem lesznek kétségeim, hanem hogy tud-e győzni bennem a hit hangja? Erősebb lesz-e a kétségeknél és a rossz tapasztalatoknál? És nyilván ez a tettekben mérhető le: melyik győzött, melyik az erősebb…
A történetben ugyanakkor megjelenik a sareptai özvegy hite is. Amikor a hit erejéről beszélek, jó, ha észrevesszük és szem előtt tartjuk az özvegyet magát is. Gondoljunk csak az ő személyére: özvegy volt, tehát tudta, mi a halál. Közelről láthatta, tapasztalhatta. Tudta, milyen elveszíteni valakit, és ezzel a tapasztalással nézett szembe az őt magát, létét és családját fenyegető veszéllyel: éhség van és úgy tűnik, hogy jön az éhhalál. És akkor jön egy ember, és kér tőle. Ahelyett, hogy adna, kér. Ő pedig ahelyett, hogy kérdéseket tenne fel, kétkedne vagy egyszerűen elfordulna, ad. És amíg Izrael népe a Baált imádja és tőle várja az esőt, addig ő pogányként Izrael Istenének szavára bízza magát. Ez ebben az ószövetségi összefüggésben nagy dolgot jelent. Nem tudjuk, honnan tudhatott Izrael Istenéről, de valamilyen módon hisz benne. Hisz az Ő követének. Hisz, mert hit által engedelmeskedik, cselekszik, és kilép az ismeretlenbe, a bizonytalan. Igen, a hit ugrás, kilépés a megszokott kereteinkből, a beidegződéseinkből, a saját útjainkból. Kilépés a kényelemből, megszokásainkból, a közönyből, a hitetlenségből. Ez az özvegy engedelmeskedik Isten akaratának, és alázattal szolgál hitből. Aki tudja, vagy el tudja képzelni, milyen lehet éhezni, az éhhalál küszöbén lenni, az tudja felmérni az özvegy hitének erejét. Hisz babban, hogy lehet kiút.
Lassan elkezdhetjük magunkat rosszul érezni, hiszen két olyan emberről beszéltem eddig az Igéből, akiknek erős a hite, akik csodákat élnek át, jókor vannak a jó helyen, mi pedig lehet, hogy ennek pont az ellenkezőjét érezzük: a hitünk bizonytalan, gyenge, rácáfolnak a tények, meginog vagy hullámzik, esetleg teljesen össze vagyunk zavarodva… Csak röviden, szeretnék arra utalni, hogy Illés hite nem úgy áll példaként előttünk, mint aki maga volt a tökéletesség. Elért nagy magaslatokat, hitbeli csúcspontokat ő maga is; volt szolgálata csúcsán engedelmességben, áldásban; máskor meg megijedt emberi fenyegetésektől és volt olyan is, hogy meg akart halni. Konkrétan azért imádkozott Istenhez, hogy vegye el tőle az életét. Sareptába is, bár engedelmességből és hitből megy, nem Isten diadalmas szolgájaként érkezik, hanem koldusként, nincstelenként, akinek egy éhhalál küszöbén álló özvegytől kell kérnie.
Mit mondhatunk hát? Miközben hitből cselekedett, megmaradt embernek. Vállalva helyzetét, vállalva az alázatot, vállalva a realitást. Vállalva az ítéletet, ami őt, mint prófétát Isten embereként ugyanúgy érintette, mint az Istentől elfordult népet.
Annyi bizonyos lehet számunkra a történet szereplőinek hitét vizsgálva, hogy a hit útja nem egyenletes és a hívő ember a hittel mindig rizikót vállal: az Istenbe vetett hitem ugyanis mindig megpróbál, és a hit által megválaszolt kérdésekre mindig legalább annyi kérdés merülhet fel, mint előtte. Mert földi életünk és emberi létünk nem a hit dimenziójában zajlik csupán- ezért a hit harc marad, amíg csak élünk, szakaszai, hullámai vannak; lehetnek gazdag és aszályos időszakai; krízisei és súlyos próbái is. Ez a működése. Ezért hit. Ne ijedj meg hát, ha nem megy tökéletesen, ha nem megy minden magától. Vállald a hit harcát. Mert ez nem csak érted van: a hited példa: mások számára is. És Isten ezen keresztül munkálkodik másban is: ahogy megéled és harcolod azt.
2.     A kezdeményezés ereje
A hit ereje sok mindenben testet ölthet, ezt látjuk a történetben: elfogadásban, békességben, döntésekben, bizonyosságban. Szeretnék most beszélni arról, ami engem nagyon megfogott a történet kapcsán, és ami nyomon követhető mind Illés, mind a sareptai özvegy szavaiból, tetteiből. Ez pedig a kezdeményezés ereje. Említettem előbb, hogy a hit erőt ad, erőssé tesz a próbák közt is. Ennek egyik következménye a bátorság, a kezdeményezés. Számomra ez nagyon fontos része a történetnek: ezen keresztül válik láthatóvá a szívben lévő hit. Illés azzal, hogy engedelmeskedik Isten kijelentésének és pogány földre lépve keres menedéket, önmagában nagy kezdeményezés és nyitás a részéről. Hát még az, hogy megszólít egy vad idegen özvegyasszonyt. Nem tudjuk, mi volt a bizonyossága, mikor ezt tette, de megtette. És amikor az özvegy feltárja anyagi helyzetét a próféta előtt, akkor Illés újra kezdeményez, és tolmácsolja Isten akaratát és ígéretét a helyzet megoldásáról.
Az özvegy is kezdeményez ugyanakkor, kilép saját köreiből, mert válaszol egy idegen férfi megszólítására, ami abban a korban, abban a kultúrában nem volt természetes. Az özvegynek hasonlóan bátorság kellett ahhoz, hogy befogadja a prófétát. Lukács evangéliuma utal egyébként a sareptai özvegy történetére abban az összefüggésben, hogy míg a Jézust Názáretben hallgató zsidóknak feltételei voltak Jézussal szemben, addig az özvegy feltételek nélkül fogadta el Illéstől Isten szavát. Szegény volt, nem volt szinte semmije, és ebben a szegénységében tudott kinyílni, odafordulni Isten szavához, a próféta beszédéhez.
A történetben többször megjelenik ez a fajta kezdeményezés és bátorság, ami a hit emberének sajátja lehet. Mert a hit amellett hogy cselekvésre sarkall, bátor cselekvésre- nyitásra is indítja az embert. Az Apostolok Cselekedeteiben olvastuk a bibliaolvasó kalauz szerint az elmúlt hetekben Kornéliusz történetét, amiben hasonló módon jelenik meg a kezdeményezés: Péter nyit, elfogadja Isten vezetését, és elmegy egy pogány házba, ahol hirdeti az evangéliumot. Nekünk különösen, magyar embereknek fontos erre figyelnünk, hiszen az iskolai rendszerünk pl. egyáltalán nem a kezdeményezésre, bátorságra nevel. Nem feltétlenül van meg bennünk a kezdeményezés készsége, és sokszor nem használjuk ki ennek az erejét. Pedig a nyitottság és a tudatos nyitás, mások megszólítása, egy-egy lépés a másik felé komoly eszköz lehet Isten munkájában. Testvérek, a kezdeményezésnek ereje van, amit érdemes kihasználnunk! Persze minden kezdeményezés rizikóval jár, hiszen mindig benne van ebben, hogy nem lesz más nyitott rá, hogy nem fogadják be a kezdeményezésemet, hogy falakba ütközöm. Fontos, hogy ezek ne törjenek le minket, és ne zárjanak be mások felé. Isten népének sorsát, az egyház történetét hosszan sorolhatnám, hányszor és hányféle módon lendítette előre a kezdeményezés ereje.
Legyünk nyitottak és kérjünk bátorságot az Úrtól, hogy a hitünk növekedhessen, és nyerjünk erőt és bátorságot kilépni a saját, megszokott kereteinkből az Isten vezetése szerint. Lehessünk bátrak a kezdeményezésre, cselekvésre.
3.     A gondviselés ereje
A történet talán legizgalmasabb és leghangsúlyosabb része azonban nem az, amit a szereplők, az emberek tesznek, vagy hisznek, hanem az, amit Isten cselekszik mindeközben. Összevezeti Illésnek és az özvegynek az életét egy ponton, és együtt tapasztalhatják meg Isten erejének egy különleges dimenzióját: a gondviselés erejét. Miután az özvegy befogadja Illést, a házban nem lesz többé kenyérgond: a lisztes fazék nem ürül ki és az olajos korsóból sem fogy ki az olaj, azaz lesz mit enni. Mindenki számára. Olvassuk több helyen a Bibliában, hogy Isten meg tudja oldani a kenyérgondot. Ugyanakkor világos mindnyájunknak, hogy nem minden kenyérgond oldódik meg ilyen könnyen. Mit mondjunk hát, ahol nagy hit van, ott nincs kenyérgond? Azért ez részleteiben nem ilyen egyszerű… Ami azonban biztos, hogy Isten ura a patakoknak, parancsol a hollóknak és látja az üres fazekakat és korsókat is. És képes megtölteni azokat. A hogyan sokszor rejtély marad- mint ebben a történetben is. De ami biztos, hogy Isten cselekszik. És ez komoly jel és erő lehetett mindazoknak, akik látták az Isten gondviselő munkáját! Gondoljuk csak át, mi-mindenért lehetünk hálásak, ami adatik. Amit kapunk. És amit adhatunk. Hálásak lehetünk azért is, mert mi magunk lehetünk mások felé Isten gondviselésének eszközeivé is.
És még egy fontos mozzanat: a gondviselésben sokszor Isten bennünket magunkat is akar használni, a bennünk lévő képességeket, ajándékokat, amit nekünk adott, amivel felruházott minket, csak használni kellene azt. Gondoljunk bele: lehet, hogy kívülről várjuk a gondviselést, mikor az már megvan, már a rendelkezésünkre áll minden…? Isten gondviselő szeretete betöltheti életünket, és hit által ismerhetjük fel, hogyan hordoz minket mennyei Atyánk!
És miért teszi mindezt? Mert Isten az élet Istene. Az igehirdetés elején utaltam rá, hogy Isten az élet ura; ura az esőnek, az életnek, a termékenységnek; ura létnek és nem létnek. És az az Úr, aki esőt ad, életet ad, úr a halál felett is. A történet végén az özvegy fiának haláláról, és feltámasztásáról olvasunk. Erre a csodára szerintem senki nem számított ott és akkor. És mindez megtörtént: Illésért, és az asszonyért is: az Ő hitéért, hogy kimondhassa személyes hitvallását: „Most már tudom, hogy Te Isten embere vagy és hogy igaz a te szádban az Úr Igéje!” Példája és előképe ezzel ez az asszony a megtérő pogányoknak, a moábita Rúthnak, aki hitével és kitartásával része lett Isten munkájának, az újszövetségi kánaánita asszonynak, aki Jézushoz könyörög lánya meggyógyulásáért.
Csodás erők működnek Illés történetében. Csodás erők működnek az apostolok által is, akik Isten küldöttei és eszközei. És hisszük, hogy közöttünk is csodásan működik Isten ereje, és tapasztalható a Lélek munkája. Ő munkálja bennünk a hitet, hogy átélhessük, hogy Krisztusba vetett hitünk győzedelmes, erős és diadalmas. Legyünk készek a kezdeményezésre, a hit által való cselekvésre is. És kívánom, hogy merüljünk el minden nap Isten gondviselő szeretetének biztonságában, tudva azt, hogy mennyei Atyánk tart meg és őriz. Az Ő óvó kegyelme maradjon velünk!
Ámen!
Thoma László

Még jól emlékszem arra, gyerekként milyen is volt újév napján, január elsején felkelni, és arra eszmélni, hogy elkezdődött egy újabb esztendő. Megvolt a maga rituáléja ennek a napnak is a családunkban, amelynek el nem maradható kellékei voltak. Délelőtt közösen megnéztük a Bécsből közvetített újévi koncertet, korhelylevest ettünk, amit egész évben csak ilyenkor készített édesanyám. Délután felkerestük közeli családtagjainkat, hogy boldog újévet kívánhassunk egymásnak. A család együtt volt, és ez jó volt mindnyájunknak. Mégis, sosem felejtem el azt a semmihez sem hasonlítható ürességet, amit minden újévkor éreztem. Azt az érzést, ami a bennem lévő kérdésekből táplálkozott: mit hoz az újesztendő? Milyen feladatok állnak előttem? Hogy fogom tudni azokat teljesíteni? Lesz-e elég erőm, jól fogom-e venni az akadályokat, és egyáltalán fog-e valami jó történni az évben? Mások újévi fogadalmakat tettek, próbáltak magukhoz térni az előző éjszaka után – én pedig arra emlékszem, hogy mindig féltem. Féltem az újtól, féltem a jövőtől.
Amikor keresztyén lettem, ez a dolog alapjaiban változott meg, mégis, jól emlékszem arra, ami akkor, gyerekként áthatott. Alapvető emberi hozzáállás az, ami bennem is ott volt. Az új helyzet, újév, új életszakasz előtt az emberben felmerül, hogy milyen is lesz majd az. A jövőhöz való hozzáállásunk pedig többé-kevésbé, de tartalmazza a félelmet, aggodalmat, szorongást, kérdéseket is.
Az Ige az a forrás, amiben felelet kaphatunk ezekre a dolgokra is, és amiből meríthetünk, amikor egy új kezdet idején keressük a támpontokat. Alapigénk Jeremiás Siralmainak könyvéből olyan válaszokat, támpontokat ad elénk, ami segíthet eligazodni abban, hogyan, milyen formában is számíthatunk Isten segítségére.
Jeremiás Siralmai igazából nem Jeremiás személyes siralmait, panaszait tartalmazza. Népe nevében fogalmazza meg kollektív panaszénekeit. A héber neve a könyvnek úgy is fordítható, hogy „Jaj!” A fogságba vitel, Jeruzsálem pusztulása körüli helyzet röviden ezt váltotta ki az emberből. „Jaj! Mi lesz most! Mi vár ránk ezután…?”A különös, hogy Jeremiás azt látja, hogy az ítéletben mindenki szenved. Az is, aki elhagyta Istent, de az is valamilyen módon, aki hű maradt. A szenvedő ember kiált Istenéhez ezekben az énekekben, válaszokat keres miértjeire; kiutat a kiúttalan pusztulásból.
És akkor, amikor mindenütt rossz van, amikor nagyon sok a kérdés és kétségbeesés, akkor Jeremiás egymás után háromszor azt mondja: jó. A felolvasott Igében három „Jó”- val kezdődő mondatot találunk. Három „jó” mondást. Három olyan „jó”-t, ami akármilyen rosszak között is megállja a helyét.
1.      Az első jó: Isten jó.
A három „jó mondás” alapvetően kétféle. Az első Isten jóságának egyik dimenziójára emlékeztet, a második és harmadik abban ad útmutatást, mit jó, ha mi magunk cselekszünk.
Az első jó Isten jóságából indul ki, azt bizonyítja, arra épít. Az Úr jó a benne bízókhoz, a hozzá folyamodókhoz. Más fordítás így adja vissza az eredeti szöveg jelentését: „Jó az Úr azoknak, akik várják Őt, a léleknek, amely keresi Őt.”
Isten jósága olyan alapigazság, amely nagyon mélyen gyökerezik az emberben. Olyan, mintha nem csak a bibliai kijelentésben, hanem az emberi gondolkodásban, hagyományokban, a népi vallásosságban is jelen lenne ez. A jóisten, mint fogalom sokhelyütt előfordul, és hallani ezt nem hívő emberek szájából, hogy a jóisten majd megsegít, és így tovább. Vigyáznunk kell azonban, mert bár egyrészt ez a fajta meggyőződés egy olyan feltételezésen alapul, hogy kell lennie valamilyen „jóisten – félének”- nem feltétlenül a Biblia Istenére vonatkozik. A jóisten ugyanis, aki a hagyományok és népi bölcsességek jóistene, mondhatnám így is: a „jó idők”, a „jó dolgok” istene. Amint baj ér, amint valamit nem értünk, fájdalmak, szenvedés jön, mintha nem is lenne már ereje, és onnantól már nem ő az élet irányítója, hanem rossz erők, balszerencse. Amiről itt Jeremiás beszél, hogy Isten jó, az tehát nem valamilyen pozitív feltételezés valamiféle jóistenkéről. Az Ige alapján Isten jó, mivel Ő maga a szeretet, a végtelen hatalmú mindenható Isten, akinek jósága, szeretet, fénye, ereje végtelen, kiapadhatatlan forrás! Ráadásul a jósága felénk irányul, elér minket és nekünk hoz jót! Persze ez a jó sokszor csak utólag látszik jónak – és itt az utólagot lehet akár majd a földi élet utánról szemlélni. Azaz nem biztos, hogy értjük és magyarázatot tudunk adni életünk aktuális eseményeire. De ettől függetlenül; ezek ellenére is igaz, hogy Isten jó. És itt kezdődik a bizalom. A hit. A gyógyulás. Hogy elhiszem és elfogadom, hogy Isten jó. És minden jó adomány és tökéletes ajándék Tőle, a világosság Atyjától száll alá. És benne nincs változás, vagy változásnak akárcsak árnyéka is. Jézus mondja, hogy az igazság szabaddá tesz, nos, Testvéreim, ez erre is vonatkozik: az igazság, az Istenről szóló igazság szabaddá tesz: Isten jó, jó hozzám, és jót akar nekem. Jót tervez velem, és jó Nála lenni, Benne bízni, őrző tenyerébe simulni!
„Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz.” Ezt olvasva olyan, mintha Isten nem mindenkihez lenne jó, és az a hozzáállás, igazság, amit megismerhetünk az Igéből, nem mindenkire lenne érvényes. Pedig tudjuk az Igéből, hogy Atyánk felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt, és mindenki részesül valamilyen módon az Ő jóságában. Az azonban nyilvánvaló, hogy az Ő szeretete és irgalma csak annak lehet nyilvánvalóvá, aki keresi Őt, aki Hozzá fordul. Annak lesz életté, az tud belőle erőt nyerni. Nagy reménységünk ez újév napján, kedves gyülekezet, hiszen nincs mit tennünk továbbra sem, mint az Ő orcájának világosságát keresni, Hozzá folyamodni, jelenlétébe vágyni és lépni is, Őt hívni segítségül nap, mint nap. Reménységünk pedig, hogy aki Hozzá megy, azt Ő semmiképpen el nem veti. Reménységünk, hogy meghallgat minket és nem hagy el kísértések és próbák közt sem. Bizalmunk az, hogy a mi Mennyei Atyánk akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a mi fejünkről. Mert az Úrhoz folyamodó reménysége, hogy Ő meghallja és meghallgatja őt; a Benne reménykedő kiváltsága pedig, hogy bármikor folyamodhat hozzá! Jézus Krisztus által szabad utunk van Urunkhoz, éljünk hát ezzel a szabadsággal, és ne szűnjünk meg imádkozni és minden módon keresni Őt és a Vele való közösséget!
2.      A második és harmadik jó: jó, ha azt tesszük, hogy…
Szeretnék beszélni másodszor arról, hogy mire tanít az Ige arra nézve, hogy mi az, amit az ember tehet, ha vár az Isten cselekvésére, ha Benne bízik. Akár bajban legyen, akár éppen minden rendben is menjen.
I.          Egyrészt elég világos a tanítás arra nézve, hogy jobb, ha ez ember csendben vár az Úr szabadítására. És ezt értjük, és világos, hogy ez jó. Jobb kivárni, amíg Isten cselekszik. Ahogy az egyiptomi szabadítás idején mondta Mózes: „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg.”. Mintha Isten szabadító munkájának ősképe lenne ez: az Úr harcol az Övéiért. Ugyanakkor a másik oldala ennek, hogy egyrészt van, amikor Isten harcol értünk, és ebben a mi aktivitásunknak is helye van; illetve saját tehetetlenségünket érezve érezzük a késztetést, hogy tennünk kell magunkért valamit. Mi tehát a helyes hozzáállás, és hogyan készülhet az ember előre arra, hogy akár könnyű akár nehéz időkben képes legyen várni az Isten szabadítására, hogy megtapasztalhassa azt?
1.      Először is, ismernünk kell magunkat, hogyan szoktunk reagálni a helyzetekre, mikor az Úr szabadítására van szükségünk. Ha hevesebb típusok vagyunk, és nehezen tudjuk megvárni az Isten cselekvését, akkor fegyelmezni kell magunkat, és engedelmességet kell tanulnunk abban, hogy várjuk meg Isten szabadítását. Ha hajlamosabbak vagyunk a passzivitásra, a bénultságra, akkor keresni kell a cselekvés útjait, amire Isten bátorít és vezet bennünket!
2.      Másodszor folyamatosan keresnünk kell az Istennel való élő kapcsolatot, olvasnunk kell az Igét, nyitottnak lenni arra, amire Isten indít. Mert az Ő munkája és szabadítása során nemcsak hogy használ minket, hanem meg is akar értetni velünk dolgokat. És ez jó! Közben tanít, csiszol bennünket, növeli és erősíti hitünket, tanít jobban szeretni és elfogadni egymást és magunkat is.
3.      Harmadszor nem szabad elfelejtenünk azt, hogy nem azért kell várni az Úr szabadítására, mert Isten elfoglalt és nem ér rá minket megszabadítani, vagy gondolkodnia kell a módszereken és ez időbe telik… Isten szabadítása a legmegfelelőbb időben és módon történik. A várakozásra azért van szükség, mert Ő látja át az összes eseményt, Ő fog össze minden láthatatlan szálat, és érti és tudja, mikor mire van szükség. Abban biztosak lehetünk, hogy Ő a megfelelő időben közbelép.
4.      Negyedszer nagyon fontos, hogy minden belső bizonytalanságunkat letegyük Őelé. A jövőre nézve, amiatt, hogy „Mit hoz a holnap…”, az emberben eluralkodhatnak a bizonytalanságok. Mindezzel jöhetünk elé, és letehetjük az Ő kezébe, Akiben nincs bizonytalanság, Aki a legfőbb biztonságot jelentheti számunkra is. Biztos kősziklánk az Isten, biztos pont, amihez köthetjük életünket, és Aki nem változik meg, ha mi, vagy a véleményünk, hozzáállásunk, érzéseink változnak is.
II.       Az Igében arra nézve, hogy mi a jó, amit teszünk, azt olvassuk végül, hogy jó dolog az igahordozás. Hozzáteszem, nem csak férfiakra vonatkozik ez, ahogy első olvasatra tűnik, hanem minden emberre. Ráadásul ifjúkortól kezdve. Ez azért elég megdöbbentően hathat számunkra. Pláne egy újév kezdetén: „Mit jelent ez Uram, állandóan igában leszek, teher és nyomás alatt…”? Reméljük, hogy nem erről van szó, sokkal inkább arról, hogy nem biztos, hogy félni kell attól, ami első ránézésre ijesztő, vagy rossznak, bajnak látszik. Az iga az a dolog, ami megfoszt valakit a szabadságától. Az igába befogott állat nem mehet akárhová, hanem munkát kell végeznie ott, ahol gazdája akarja. Az igába fogott ember Jeremiás korában fogságba ment. Jeremiás könyvében korábban is a fogságba vitel jele volt az iga felvétele a próféta részéről, mint jelképes cselekedet. Miért jó hát, ha igát hord az ember? Igazából más oldalról szeretném megközelíteni a dolgot: minden ember igát hord ezen a világon. Azért vágyik az ember annyira a szabadságra és azért mondja magát szabadnak az, aki (önmaga szerint) azt csinál, amit akar, mert igazából soha le nem tehető dolog az emberen az iga. Nem fizikailag, hanem mindenképpen lelki értelemben. Valaminek az irányítása, befolyása alatt állunk szüntelen; teljesen egyértelmű, hogy szellemi téren is igaz ez: valamilyen erőnek, hatalomnak, korszellemnek a hatása alatt. Nincs ember iga nélkül! Jó tehát, ha ez ember már ifjúkorában rádöbben erre, minél hamarabb, és óhajtja azt az igát, ami ha lehetséges, a legkönnyebb és a legédesebb az összes közül. Ezt már ismerjük, úgy gondolom, sokan. Jézus így beszélt erről Máté evangéliuma 11. fejezetében: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű." Erre van nekünk is szükségünk. Szelídség. Alázatos szív. Csendes teherhordozás. Könnyű iga. Vezetettség. Engedelmes szív. Békesség Istennel. Megnyugvás az Ő akaratában. Megbékélés Istennel és felebaráttal. Megbékélés önmagunkkal.
Végül szeretnék még beszélni arról, mi adhat erőt, reménységet földi életünk hátralévő idejére, közeledve az örökkévalósághoz, az Istennel való teljes közösséghez. Jeremiás siralmainak könyve formailag különlegesen van megszerkesztve. Mindegyik fejezetben 22 vers van. A héber abc 22 betűjével kezdődnek a versek egymás után, de a középső fejezetben háromszor 22 vers, 66 vers van; három versenként jön egy-egy újabb betű. A kellős közepén, a középső fejezet középső versében tesz bizonyságot Jeremiás arról, hogy Isten irgalmas. Így olvastuk ezt:
Mert nem vet el örökre az Úr.
Még ha megszomorít is, irgalmaz,
mert nagyon szeret.
Mert nem szíve szerint alázza
és szomorítja meg az embereket.
(Jsir 3,31-33)
Ez a reménység forrása. Ez a lényeg. Irgalmas az ÚR! Irgalmas Atya, aki lehajolt hozzánk, ahogy a 328. karácsonyi dicséretünkben énekeltük az ünnepben „Irgalommal szánva minket nagy jósága ránk tekintett, s ördögcsalta bús szívünket mennymagasból látni jött.” Jézusban az irgalmas Isten irgalma nyilvánvaló lett mindnyájunknak. Isten irgalma kísér minket az újévben is! Az Úr irgalma, amely végtelen; szeretete, mely felfoghatatlan, tölthet be minket minden nap! A Szentlélek jelenlétével lehet élő és nyilvánvaló számunkra, hogy Isten irgalmas Atya. Az Övé az életünk, az Ő kezében tart minket!
Amikor 2009 májusában formálisan is egyesült a magyar reformátusság, a következő jelmondatot választottak egyházunk vezetői: „Krisztus a jövő – együtt követjük Őt!”. Nekem nagyon sokat jelent ez a mondat. Azért, mert ha megvalósul, és tényleg követjük Krisztust saját életünkben, akkor együtt közösséggé válhatunk és erősödhetünk. Így leszünk Isten irgalmában, Krisztusban bízva az egy hitben testvérré. Együtt követjük Krisztust. Együtt harcoljuk harcainkat. Együtt sírunk és nevetünk. Együtt imádkozunk: könyörgünk és hálát adunk.
Mit kívánhatnék az újévre a Testvéreknek? Azt, hogy ne féljünk! Ne féljünk a jövőtől. Az aggodalmaskodás hitetlenség, ami elszakít minket Istentől. Bízhatunk Isten irgalmában, akármit is hoz a holnap, a legnagyobb boldogság!
Ne féljünk a magánytól, ne féljünk magától a félelemtől, fájdalomtól sem! Mert az Úr jó, kezében tart, megőriz minket. És az adott élethelyzetben, amibe kerülünk és vagyunk, megad mindent számunkra, amire szükségünk van. És velünk lesz, és megtartja életünket. Dicsérjük ezért Őt életünk minden napján!
Ámen!
Thoma László

Bár az időjárás rácáfol erre, de az ősz végéhez közeledünk, és hamarosan itt a tél. Már elkezdődtek a karácsonyi akciók, a gyerekeink már benyújtották a karácsonyi ajándékra vonatkozó kívánságaikat… A nappalok egyre rövidebbek- ezt különösen érzékelik azok, akik hozzám hasonlóan érzékenyek a fényre, és ebben az őszi, téli időszakban néha szenvednek attól, mennyire kevés a természetes fény.
A sötétség és világosság harca- mennyire alapvető motívum ez az emberi kultúrában, a művészetben, és a vallások világában is. Mindkét szimbólum nagyon ősi, és sok jelentéssel van felruházva- akár a Szentírás lapjain is.
Istent, aki szent, tökéletes, aki maga a szeretet, többször is a világossággal, fénnyel, fényességgel azonosítja a Biblia, jóllehet Ő nem maga fény, hiszen azt Ő alkotta teremtő szavával (első teremtő szava egyébként ez volt: Legyen világosság!). Mégis, valami alapvető jellegzetességet ragad meg a szimbólum: az Úr az én világosságom. Hiszen amint fény nélkül nincs élet, úgy az Úr az élet forrása, aki nélkül sem biológiai sem lelki értelemben nincs élet, csak halál és pusztulás.
Amikor a 27. zsoltárt olvassuk, érezzük ezt az élettel teliséget, az a felett való örömet, hogy az Úr az én világosságom- az élet Istene az én Istenem! Öröm, bátorság és csupa - csupa élet ennek az éneknek az első fele. Ugyanakkor az az érzésünk támadhat, mintha két különböző ember írta volna ezt az éneket. Nagyon élesen elkülönül az első és a második fele ennek a zsoltárnak, miközben érezhetjük azt is, hogy valamilyen módon összetartozik, és összekapcsolódik az egész.
1.     Az első dolog, amiről beszélni szeretnék a 27. zsoltár alapján az a felismerés, hogy ez az ének, mind felépítésében mind tartalmában egészében rólunk beszél: rólad és rólam; amilyen az életünk, ahogyan a hitbeli harcainkat megéljük,a milyenek vagyunk emberként. Az Istennel járó embert mutatja be teljességében, úgy, ahogy csak akkor láthatjuk magunkat, ha képesek vagyunk más szemszögből- mintegy távolról, nagyobb összefüggésekben szemlélni magunkat. Akkor lehetünk erre képesek, ha az Ige tanít minket erről, és segít belehelyezkedni ebbe a más megközelítésbe.
A zsoltár első fele harcias, bátor, mondhatnánk azt is, hogy dacos, büszke: az Úr az én világosságom! Nemcsak, hogy az Úr világosság, hanem én a világosság gyermeke vagyok, mit árthat nekem a sötétség? Az Úr az én világosságom, és a világosság mindig erősebb, mint a sötétség! Az Úr győztes harcos, Ő az egyetlen mindenható, végtelen hatalmú Isten: mi kellhet még? Költői kérdésekkel van tele ez a rész: kitől kellene tartanom és félnem? Kitől rettegjek? Olyan képeket használ itt Dávid, a zsoltár írója, hogy már szinte zavarba jön az ember. A fokozás eszközével él, és az ellenség egyre nagyobb mennyiségére mondja azt, hogy nem fél tőlük. Végül pedig azt mondja, hogy még ha egy egész háború is törne rá, akkor is bizakodik! Milyen erős lehet ennek az embernek a hite, milyen erős a bizodalma! Nincs benne semmilyen bizonytalanság, nincs semmilyen árnyék, kételkedés, csak a szikla szilárd hit! Van olyan ember, akit ez lelkesít, és emlékeztet arra, hogy milyen jó bízni, és eljuttat arra a felismerésre, hogy tényleg, hát ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? És van olyan típus is, akit egy ilyen beszámoló a földre nyom. Mert ha őszintén magába néz, elkezdi kicsinek és gyengének érezni magát. „Hol vagyok én ettől”- mondhatja. Lehet, hogy kételkedni is kezd abban, hogy ez az egész bizodalom nem csak költői túlzás-e? Tényleg ennyire bízik ez a zsoltáríró, vagy azért írja ezt, mert tudja, hogy ezt kell írnia, mert aki bízik Istenben, annak ezt kell éreznie? Világos, hogy különböző hatást válhat ki típustól függően ez a fajta magabiztosság, büszkeség és túláradó öröm.
Abban biztosak lehetünk, hogy Dávid őszintén fogalmazza meg, és tapasztalta azt, hogy akinek békessége van Istennel, ahogy a zsoltár feliratában állt, azt betöltheti ez a bizodalom, reménység a megtapasztalások miatt, amit Istennel átélt. De ha tovább olvassuk a zsoltárt, az is egyértelmű lehet számunkra, mennyire rászorul az Isten útján járó ember Isten közelségére. A közelség utáni vágy szólal meg a büszke, szinte már dicsekvő sorok után. Isten megóvó, megvédő, elrejtő szeretetéről olvashatunk, és arról az istentiszteleti közösségről, amelyben az ószövetségi ember áldozatot mutatott be Istennek, és dicsérte, magasztalta Őt a gyülekezet közösségében. Ha itt véget érne a zsoltár, azt gondolhatnánk, hogy milyen jó és könnyű annak, aki hisz, mert az élete csupa mosoly, öröme, határtalan bizalom, mely újra és újra megújul- egy olyan közösség Istennel, amely határtalan erőt és magabiztosságot kölcsönöz a hívő embernek. A zsoltár második felében azonban a 7. verstől kezdődően egy más hanggal találkozunk. Elcsendesül az ének, és mintha már kevesebb lenne a fény és a világosság. A segítségre szoruló ember hangja szólal itt meg. Valakié, aki érzi és átéli azt, mennyire rászorul az Isten segítségére, mennyire kiszolgáltatott. Előkerülnek a félelmek, a bizonytalanságok. Szinte megrendítő az, hogy nem csak az ellenségeitől fél a zsoltáríró, hanem a leginkább attól, hogy Isten elutasítja, elveti őt valamiért. Könyörög és esedezik Istenhez, hogy őrizze meg őt, szabadítsa meg, vezesse szüntelenül.
Hogy fér össze ez a két dolog egymással? Hogyan lehet egy emberben egyszerre ekkora kitörő öröm, bizalom, büszkeség és ilyen nagy félelmek, kétségek, rettegés és bizonytalanság? Nagyon fontos felismerés a számomra az Igéből, hogy ez a teljes kép, ez az egész az ember: ez vagy te és ez vagyok én! A hitben járó ember, Isten gyermeke ez: bár már egészen más, mint korábban: hiszen ahogy a kátéban is áll, már „nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok”- mégis átélhet és megélhet nagy mélységeket, kétségeket és akár gyötrelmeket is. És valljuk be őszintén: ezt nagyon nehéz elfogadni. Szerintem nem is képes rá mindenki. Mert valahogy bennünk van, hogy aki Krisztusban újjászületett ember, aki új életben jár, akiben ott él és munkálkodik Isten Szentlelke, az nem érezheti ily mértékben rosszul magát…! Úgy érzem, sokszor összekeverünk két dolgot: azt, hogy alapjaiban rendben van és rendezett az életünk Istennel, nem jelenti azt, hogy részleteiben nem lehetnek nagyon komoly viharok, harcok, bizonytalanságok. Még akkor is, ha ezt nem szeretnénk, még akkor is, ha ez nem illik bele a hitről alkotott elképzeléseinkbe, még akkor is, ha erről nem beszélünk másoknak…! Még akkor is, ha végül a reménységünk erőt ad, és felülkerekedünk, ahogy azt a zsoltárban is olvassuk.
Feltehetjük azt a kérdést, hogy miért fontos egészében látni magunkat, az életünket, lelki állapotainkat? Miért jobb elfogadni, hogy ezek vagyunk mi: a világosság gyermekei, de olykor hihetetlen sötétséggel küzdők…? Azt gondolom, azért, mert ez így hiteles. Mert ez az emberlét teljessége. Mert így nem felejtjük el soha, hogy keresztyén emberként is emberek maradunk, akiknek alapvető emberi küzdelmekkel kell szembenézniük még akkor is, ha a hit erejével küzdik le azokat. Végül pedig, nincs rosszabb, mint az a hit, amely letagadja, lehazudja a valós problémákat, az igazság másik oldalát, és ezáltal használhatatlanná, életszerűtlenné válik a hitet kereső ember számára.
2.     Fordítsuk most figyelmünket most arra, ami ebben a zsoltárban talán a legnehezebb: a veszély forrására. Ki vagy mi az, ami ellen harcol a zsoltáríró, ami miatt Istenhez fordul és segítséget kér? Ki vagy mi az, amivel küzd? Nyilvánvaló, hogy ez az ellenség. Nagyon gyakori motívum ez a zsoltárokban: az ellenség, aki az ártatlan emberre támad, aki gyalázza az igazat, aki bosszút akar állni, vagy az ember életére tör.
Az eredeti történeti összefüggéseket ismerve valószínűleg konkrét ellenségekről, ellenfelekről is szó lehet, fontos azonban tudnunk, hogy bár az ellenség formájában sokszor változhat, alapvetően, természetére nézve mindig ugyanaz. Olyan erőket, személyeket jelent, akik veszélyeztetik az ember létét, boldogságát. És megint, keresztyén emberként talán reflexből tudnánk mondani, hogy az ellenség nem evilági, a mi harcunk nem test és vér ellen van. A közelmúltban szolgáltam az Efézus 6-ról, ahol erről olvashatunk, és igaz, hogy lelki, szellemi harc, amiben szükségünk van lelki fegyverzetre, és fel kell vállalnunk a keresztyén létünkkel járó küzdelmeket. És biztosan jól tudjuk, hogy a gonosz ellen harcolni kell, résen kell lenni, nem lehet ellankadni, mert a támadásoknak, kísértéseknek mindannyian ki vagyunk téve. Amellett, hogy mindez igaz, az az érzésem, hogy a keresztyén ember gondolkodásának nagy veszélye, hogy túl hamar vannak kész, megrögzött válaszai- sokszor azelőtt, mielőtt a kérdést igazán meg tudná fogalmazni. Gondoljunk csak bele, nem ugyanakkora veszélyt-, nem ellensége e az embernek, ha nem tud megnyugodni, és elfogadni azt, hogy olykor van békés időszak, mikor éppen nincs ellenség, aki támadjon. Ezért lehetséges, hogy ellenségeket „gyárt” magának, és ellenséget lát olyan dolgokban, ami nem az. Másrészt veszélyes az is, hogy az ellenséget egy helyre vagy dologra fókuszálva lássuk. Például ellenséges és rossz a világ, és mindenki, aki a világban van; vagy minden rossznak és bajnak a forrása a test, amelybe zárva sínylődik a lelkünk. Miközben abban a világban élünk, amit Isten teremtett, és amit minden hiányossága és romlottsága ellenére nagyon szeret, és szeretné, ha az evangélium eljutna benne mindenkihez. A testről pedig csak annyit, hogy az Isten iránti engedetlenségek nem a gondolati szinten kezdődnek-e, amelyek sokkal inkább a lélek romlottságáról beszélnek, sem mint csupán a testéről? Nagyon egyoldalúvá teheti a hitünket, ha túl sokat foglalkozunk az ellenséggel, és állandóan a harcainkra koncentrálunk…
Anélkül, hogy mélyen belemennénk az ellenség elleni harcnak a kérdésébe, most egy, számomra döntő kérdést szeretnék megfogalmazni: hol találhatjuk az ellenséget? Úgy érzem, sokszor nem kívül, nem másokban, nem külső erőkben kell keresni, hanem magunkban. Az ember legnagyobb ellensége az a bénító, gyötrő félelem, ami benne, magában él, és amivel újjászületett emberként is sokszor szembesülnie kell. A félelem az elutasítástól, az el nem fogadástól; félelem a magánytól, egyedülléttől; félelem attól, hogy rossz úton járok, hogy eltévedek az életutamon; a félelem a szégyentől, megvetettségtől; és végső soron félelem a haláltól: attól, hogy egy nap már nem leszek: mi lesz akkor velem?
Olyan alapvető emberi jellegzetesség ez, ami mindenkit érint és jellemez, akár bevallja magának akár nem.
Persze itt van az a pont, ahol nem áll meg a zsoltár sem, és ahol, hála legyen az Istennek, nekünk sem kell megállnunk! Mert a Krisztusban hívő ember számára van folytatás, és az élet nem csupán különböző lelki állapotok hullámvasútja, hanem szinte ezektől függetlenül, vagy ezek ellenére is igaz és valóságos állapot: a reménység.
3. Szeretnék végül beszélni erről a többletről, amely nélkül az eddig elhangzottak úgy tűnhetnek: teljesen hasonló harcokat kell vívnunk, mint annak az embernek, aki nem hitben él. A pont, ahol megfordulhat minden az a reménység, amiről a zsoltár is beszél.
Biztosan mindannyiunknak van elképzelése, tapasztalása arról, mi is a reménység. A keresztyén reménységük alapja Isten szeretete, felénk való viszonyulása, az, hogy teljesen bízhatunk benne. Ezért győzhetők le vele félelmeink is, mert a teljes szeretet kiűzi a félelmet!
Nem általában szeretnék beszélni azonban a keresztyén reménységről, hanem olyan dimenzióit szeretném most előhozni, amiket a zsoltár tár elénk.
1)    Dávid azt írja a zsoltár végén, hogy hiszi, hogy meglátja az Úr jóságát az élők földjén. Ez a reménység egyik nagyon fontos oldala; hogy itt, a földön van még jövőnk. Van még mit meglátni Isten munkájából. Ez a világ, ez a föld Isten szántóföldje, és még lesznek csodák, nagy dolgok! Lesz ébredés, van még Istennek terve, ígérete, amit be fog teljesíteni ebben a világban, a hazánkban, a városunkban, a családjainkban, közöttünk, bennünk! Ne mondjunk le erről! És járjunk nyitott szemmel! Miközben a mennyei boldogságba, az örök hazába vágyunk, ne felejtsük el észrevenni itt és most Isten munkáját, melyet az élők földjén, közöttünk, körülöttünk végez!
2)    A reménység része annak a vágynak a beteljesülése is, hogy az Úr házában lakhassunk egész életünkben. Ez nyilván nem kivitelezhető gyakorlatilag, ezért Isten egy jobbat talált ki: Ő lakik a mi házunkban. A testünk a Szentlélek templomává lehet. Ha bennünket betölt az Úr Lelke, az Ő jelenléte bennünk élhet, így az a fajta kapcsolat és közösség, amit ez a vágy kifejez, megvalósulhat!
3)     Ennek a folytatása az, hogy reménységünk van arra nézve is, hogy Isten velünk van- még a legextrémebb helyzetekben sem hagy el bennünket. Olyan szélsőséges példát használ a zsoltáríró, hogy „Ha apám és anyám elhagyna is, az Úr magához fogad engem”. Úgy mutatja ez be Istent még egy valós, jóságos Atyát, mennyei Atyát, aki nem felejtkezik el rólunk. Ezt mondja Ézsaiás könyve is, ahol ugyanezt Isten mondja: „Én terólad el nem feledkezem!”. Igaz ez akár jó lelki állapotban legyünk, akár nem; akár jók vagyunk, tiszták, engedelmesek, akár nem. Az Atya visszafogad, befogad minket, harcainkban erősít, bátorít.
Nagyon fontos tisztán látni azt is, amiről Krisztus után élő emberként már többet látunk a reménységről, mint Dávid, hogy reménységünk forrása Krisztus, aki legyőzte a végső ellenséget, a halált. A Krisztus feltámadása annak a reménységnek a forrása, hogy van megváltás, és ez értem, értünk történt, és ebben a megváltásban én is konkrétan benne vagyok! Nekem van örök életem a Krisztusba vetett hitben, örökségem van a mennyei hazában. Reménységünk, hogy a beteljesedés felé haladunk, hogy egyre többet tapasztalhatunk meg Istenből, míg végül majd színről-színre fogjuk látni a mennyben.
Egy lelkipásztor testvéremtől hallottam egyszer ezt a gondolatot és nagyon megfogott: a reménység nem optimizmus. Sokkal több annál. Nem elvakultság vagy éppen bigott beszűkültség! A reménység azt jelenti, hogy attól függetlenül, hogy éppen jónak vagy rossznak látszik valami az életemben; hogy éppen magasságban vagy mélységben vagyok, hiszem és tudom, hogy minden a javamra van! Ezt jó tudnunk, hinnünk minden időben!
A zsoltár utolsó verse egy felszólítás: „Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úrban!” Érdekes lehet feltenni a kérdést, hogy vajon kinek mondja ezt Dávid? Magának, mintegy a saját lelkének bátorításul? Vagy kiszól az olvasóhoz, a gyülekezethez, aki ezt olvassa? Valószínűleg mindenkinek szól. Olyan ez, mint egy aranymondás. Egyszerű, tömör, és magában foglalja a lényeget. Ne felejtsd el. Sem magadnak, sem másoknak mondani. Nagyon rá szorulunk a bátorításra, bíztatásra! A reménységre, az erőre. Mert olykor nagy magasságokat járunk be és szárnyalunk. Olykor pedig erőt vesznek rajtunk félelmeink, csüggedéseink. „Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úrban!” És ha úgy is éreznéd, hogy elveszett minden reményed, és nincs tovább, tudd, hogy a reménység forrása a végtelenül gazdag, szerető Isten, akinek nem rövid a karja, nem süket a füle. És ad erőt. És ad reménységet minden időkben!  Ámen!
Thoma László

Ha figyelmesen szemlélődünk világunkban, könnyen észrevehetjük, mennyire sok hang vesz minket körül, és mennyire kevés ebből az ének, a zene. Rettenetesen terhelt világunk a zajoktól, zörejektől – ezek némelyikét olykor modern zenének is szokták nevezni… Érzékelhetjük azt is, hogy sorvad el zenei kultúránk, mennyire nem ismerik a felnövekvő új nemzedéké a népdalainkat, zenei kincseinket, hogyan lehet eladni a szemetet zenei téren is, ha azt jó hangosan, több médiumból hirdetik…
Nem akarok sötétebb világképet a testvérek elé festeni, mint ami valójában a helyzet, de azt látom, hogy mennyiségileg sokféle hang vesz körül minket, és kevés a valódi zene, a muzsika, harmónia, még kevesebb az igazán eredeti dolog!
Mindeközben mindenki számára világos annak a feszítése, mennyire rászorul az ember, a mai ember különösen, hogy kifejezze önmagát. Az érzelmi egyensúly és a lelki egészség egyik nagyon fontos eleme a megfelelő önkifejezési formák megtalálása és gyakorlása. És ennek egy nagyon fontos csatornája lehet az ének, a zene!
Énekeljen az egész világ!- áll a zsoltár feliratában. Első látásra egy kellemes általánosítás: jó, az egész világ énekeljen. Ha az egész világ énekel, akkor nekem nem is kell, úgyis nagy lesz a hangzavar. Ha az egész világ énekel, akkor nekem nem kell már beletennem a magamét, hiszen vannak elegen, meg úgysem hallatszanék… Gondolom ,érezzük, hogy nem erre hív ez a zsoltár. Az egész világ énekéből hiányozna a te hangod, az én hangom. Csak akkor lesz teljes, ha minél több ember bekapcsolódik!
I.
Azonnal feltehetjük a kérdést, hogy: no de miért énekeljünk? Nyilván sejtjük már, hogy itt nem csak holmi énekelgetésről esik majd szó, hanem Isten dicséretéről. Miért énekeljek neki? Miért dicsérjem őt? Vannak zenészek a gyülekezetben, akik ezt megteszik. Vannak hivatásosak, akiknek ez a dolguk, nem? Egyáltalán miért igényli Isten, hogy dicsérjék őt? Talán nem tudja magáról? Vagy annyira öntelt, hogy szereti állandóan hallani, hogy dicsérik, és ezért kérleli az embert, hogy még, még… Bizonyára nem. Már így az elején leszögezhetjük, hogy valamilyen módon nem Istennek van szüksége a mi dicséretünkre, hanem inkább nekünk!
Továbbra is nyitott tehát a kérdés: miért dicsérjük Istent? Mivel lesz jobb? Ha magunkra és az adott élethelyzetünkre nézünk, lehet, hogy több dolgot is találunk, ami miatt nem tudjuk dicsérni Istent. Esetleg inkább vádolni tudnánk, kérdéseket feltenni, úgyhogy inkább jobb, ha csöndben maradunk, vagy nem? Azt várná Isten, hogy olyankor is dicsérjük, mikor az nem jön magától, mikor nem szakad fel az emberből, mert teher alatt van…? Bizonyára nem erőlteti magát ránk az Isten. De arra mindig hív, hogy megajándékozhasson valamivel, ami segít más szemszögből látni a dolgainkat. Hitre hív, arra, hogy tudjuk hitben szemlélni az életünket, és nem csüggedésben, félelmekben és aggodalmakban. Az alapszemléletünket, a látásunkat akarja gyógyítani azért, hogy tudjuk Őt szívből dicsőíteni, hálát adni, imádni őt. Őszintén, semmiképp sem képmutatásból…
A zsoltárból több választ is kaphatunk tehát arra, hogy miért dicsérjük Istent. Nézzük most ezeket a konkrét okokat…:
1.     Az első ok, amit felfedezhetünk egy nagyon egyszerű és közismert alapigazság: „mert csodákat tesz”! Valószínűleg tudjuk, hallottuk és tapasztalhattuk is mindnyájan, hogy Isten csodatévő úr, aki képes a csodára. Nem általában, hanem konkrétan, megfoghatóan képes rá. Nem csak mások életében, hanem az én személyes életemben is! Nem csak a múlt csodatévő istene, hanem a jelenben, a mostban teszi ezt velem és velünk. Megtapasztalható, átélhető. El vannak készítve számunkra is a csodák! Fontos nem elfelejtenünk ugyanakkor azt, hogy ne a csodát csodáljuk! Nagyon jellemző ez világunkra! A csodát sok ember felismeri, és csak nagyon kevesen fedezik fel a csodát cselekvő Istent! Pedig a hangsúly mindig azon van, hogy a csoda valamilyen módon az Istennel való kapcsolatomat szeretné helyre állítani; valamilyen módon Hozzá magához akar közelebb vinni.
2.     A második ok Isten dicséretére az, hogy Ő szabadító Isten. Ez is olyan alapigazság, amit bizonyára ismerünk, talán értjük és tapasztaljuk is! Csodálatos, ahogy a Szentírás bemutatja nekünk Isten szabadítását! Többször, többféleképpen átélhette ezt az Ószövetség embere, is, sőt, Isten már a bűneset után megmondja, hogy elhozza majd a szabadulást, az asszony utódai közül valakit, aki a kígyó fejére tapos, és legyőzi őt! Ennek az ígéretnek a beteljesülése vonul végig az egész Szentíráson, és bontakozik Jézus Krisztus szabadító munkájában. Először csak Izrael népe, majd minden nép részese lehet Isten szabadításának.
Fontos azonban Istent úgy ismernünk, mint aki személyes szabadítónk is. Mennyire igaz ez rám, az adott élethelyzetemre, amikor most itt ülök ezen az istentiszteleten? A szabadító Isten cselekvéseit látom, értem-e és ami a legfontosabb: hiszem-e, hogy neki minden lehetséges? Isten szabadítása a megtapasztalható segítséget jelenti: megtalálom-e ezt a segítséget akár naponként? Tapasztalom, élem-e, hogy Isten megsegít?
A zsoltár beszél Isten szabadító munkájának különböző jellemzőiről. Ezt képekben teszi, ami számunkra is szemléletes lehet, és így talán jobban megragadhatjuk szabadító munkáját. Először is Isten szabadító jobbjáról olvastunk. Nyilván minden emberihez hasonló megfogalmazás a mi megértésünk miatt szerepel az Írásban, nem azért, mert Istennek konkrétan jobb és bal keze lenne. Mindenesetre fontos kép ez: Isten szabadító jobbja segíti meg, kíséri az Övéit. A jobbján állni valakinek, a jobb kezét fogni mindenképpen jó dolgot, áldást jelent bibliai összefüggésben. Isten támogató jobbjával vezeti, terelgeti az Övéit. Az Ő hatalmával áll mögöttük, áldást és segítséget nyújt a számukra. A 139. zsoltárban olvassuk, hogy Isten jobbja, mellyel megragadja az embert, mindenhová elér. Minden lehetséges tehát az Istennek, ezzel a támogatással és vezetéssel akar minket megáldani! A további miértek és ellenpéldák helyett próbáljuk most elfogadni és keresni ennek az igazságát: Uram, a Te szabadító jobbod kísérjen engem is! Hadd lássam működni, hadd érezzem a Te szabadító jobbodat, amint cselekszel bennem és körülöttem is!
Olvasunk Isten szabadító erejéről is. A mindenható Isten végtelen hatalmát erejében lehet tapasztalni. Van erre több kép is a Bibliában. Általában a legerősebb földi erők ellentéteként találkozunk vele: például a legerősebb természeti erőkkel szemben. Mikor Jézus lecsendesíti a háborgó tengert és a szélnek parancsolva az elnémul, akkor valami megmutatkozott az Isten szabadító erejéből. Micsoda erő ez! Mennyire jó lehet a hatása alatt állni, látni, ahogy működik. Látni, ahogy értünk működik. Így szól erről egy dicséret refrénje: „Isten harcol, Isten harcol, értünk emeli fel erős karját!” Ó, de jó ezt látni és érezni, hogy most ez értem, értünk történik, és értem harcol az ÚR. Csodálatos dolog a mindenható és erős Isten szabadító erejét tapasztalni! Azért, mert ilyenkor biztonságban érezhetjük magunkat! Végtelen biztonságban! És ez az, amire talán mindennél jobban vágyunk ezen a világon! Ne felejtsük el azonban, hogy ennek rendelt idői vannak az életünkben, és nem biztos, hogy minden pillanatban átérezzük és tapasztaljuk ezt! Ne felejtsük el annak az erős, szabadító erőnek a megtapasztalását, és legyünk hálásak azért, amikor átélhetjük ezt. Ez ugyanis valóság, akkor is, ha a mi emberi valóságunk minden pillanatában ez nem teljesen nyilvánvaló számunkra!
Jó az Isten szabadító erejében bízni! Ki másban bízhatnánk igazán? Jó belé vetni alapjaiban minden bizodalmunkat, és elé vinni minden sérülésünket és bizalmatlanságunkat! Ő az, akinél horgonyt vethetünk, és akinél otthonra lelhetünk!
Isten szabadító ereje igazságot szolgáltat az Övéinek, és érvényre juttatja az Ő igazságát minden körülmények ellenére is. Erről a végén szól a zsoltár részletesen is…
Az Isten szabadító ereje ugyanakkor nem csak egy olyan valóság, ami rajtunk kívül, mintegy automatikusan működik! Egyrészt kérhetjük! Imádkozhatunk érte, hogy legyen tapasztalható, legyen nyilvánvalóvá egy adott helyzetben! Másrészt (értsük jól!) bennünk is ott lehet! Pünkösd előtt Jézus azt ígéri a tanítványoknak, hogy ha kitöltetik a Szentlélek, vesznek erőt! Erőt kapnak a szolgálathoz, hiteles bizonyságtételhez, Isten országa hirdetéséhez, csodákhoz… Ez az Isten szabadító ereje! Érezzük-e, beengedtük-e már ezt az életünkbe? Engedjük-e működni? Isten szabadító ereje sokszor az Ő gyermekein, az Ő szolgálatukon keresztül árad ki! A környezetünk számára is nagyon fontos ez az igazság: Isten használni akar minket köztük, az Ő erejével lehetünk jelen ebben a világban. Áldjon meg minket és ruházzon fel az Atya mennyei erővel, az Igazság Lelkével, hogy lehessünk eszközei mindenütt!
És végül Istenünk szabadításáról beszél a zsoltár. Van ennek a többes számnak számomra egy különleges üzenete. A mi Istenünk szabadítását a közösségben, a gyülekezetben, a testvéri közösségben tapasztalhatjuk meg igazán! A közösség segít például észrevenni, amit magunktól nem tudunk. Emlékeztethetjük egymást Isten munkájára, és mint közösség, átélhetjük együtt a szabadítást. Micsoda lehetőség ez! És mint egy Lélekkel megitattatott közösség, az egységet szolgálja, ha a mi Istenünknek hívjuk Atyánkat, aki egyenként és együtt is meg akar minket áldani!
3.     Térjünk még vissza két gondolat erejéig arra kérdésre, hogy miért is áldjuk Istent? Miért dicsérjük Őt, miért kapcsolódjunk be a z egész világ énekébe? Az Ő csodatévő és szabadító természete mellett azért, mert Ő a király! A zsoltár tanúsága szerint az Úr király. Király a királyok és uralkodók felett. Olyan hatalommal bír, mint senki más ezen a világon! Ezt nehéz elhinni, mert ez a hatalom nem feltétlenül látható teljes valóságában, de hisszük és olykor érzékelhetjük is, mennyire valós! Az Úr, a legfenségesebb király uralkodik. Nem a mai királyok, a gazdasági élet mozgatói, a pénzügyi elit uralja a világot, még ha úgy is tűnik. Van egy hatalmasabb erő, aki a mi Istenünk. Ő a leghatalmasabb és legfenségesebb király Ő, aki méltó minden hódolatra és dicséretre!
4.     S végül azért érdemes dicsérnünk Istent, mert így részévé lehetünk a világméretű dicséretnek. Ebben a zsoltárban az egész világ egy nagy gyülekezetté válik! A teremtett világ is dicséri Istent, és nem marad olyan hely a földön, ahol ne lenne jelen Isten dicsérete és imádata. Jó ebbe bekapcsolódni, a részévé lenni a nagy egésznek; egynek lenni testvérekkel, akik lehet, hogy térben és időben távol vannak tőlünk! Egyébként efelé tart az emberi történelem: az utolsó napon minden térd meghajol és minden nyelv megvallja, hogy Jézus Krisztus úr, és aztán az örökkévalóságban fogjuk zengeni a Bárány énekét…
II.
Szeretnék beszélni a második nagy egységben arról, hogy mit énekeljünk Istennek? Mivel dicsérjük Őt? Ez talán a legegyszerűbb és legrövidebb pontja az igehirdetésnek, hiszen egyszerű válaszként áll előttünk a zsoltárban, hogy új éneket kell énekelnünk az Úrnak. Az új ének sokszor előforduló motívum, különösen a zsoltárok könyvében. Nem csak azt jelenti, hogy ne régit énekeljünk, hanem mindig újat. Nem a hagyományok, a jól bevált énekek elfeledésére buzdít. Sokkal inkább egy olyan folyamatos tartalmi és formai megújulásra bíztat, ami mindnyájunk feladata és útja. Az új ének röviden Isten megújult imádatát jelenti. És ennek az alapja, hogy valami újat, többet tapasztalok meg Istenből, valami újat értek meg és élek át. Tulajdonképpen ez az előzőek folytatása, hiszen a szabadítás és a csodák megtapasztalása fakasztja fel az új éneket. Egy írásmagyarázó szerint az új ének Isten új, váratlan cselekvésének eredménye. Milyen jó is ezt átélni. A veszélye szerintem az is lehet a keresztyén életünknek, hogy jön a szabadulás, Isten váratlan cselekvése, amit mi oly hirtelen, ahogy jött, el is felejtünk. Elmarad az új ének. Nincs-e a te életedben, a te szívedben ilyen elmaradt, meg nem született új ének. Ami elhalványult? Vagy meg sem tudott születni… Jó felidézni Isten cselekvését, amit átéltünk, és utat engedni az új éneknek. Ez az új lehet egy régi ének megújult lelkülettel is, vagy olyan ének, amit csak te kapsz az úrtól.
Hadd említsek három példát az életemből:
1.     Egy nehéz helyzetben, gyász idején hónapokon át nem tudtam dicsérni Istent. El kellett engednem valakit, akinek nem kellett volna még elmennie e világból. Ezzel a visszafordíthatatlansággal szembesülve teljesen ledermedtem lelki értelemben, és elnémultam. A szám lehet, hogy énekelt, de a lelkem nem tette. Egy este otthon, lefekvés előtt félálomban egy dallam kezdett megszületni bennem. Belül, mélyen hallottam, de nem figyeltem rá. Így aludtam el. Reggel, mikor felkeltem, mintha ott folytatódott volna minden, ahol abbamaradt: ment bennem az egyszerű kis dallam, és most már volt szövege is: „Vigasztalásom Tőled jön!” Nagyon egyszerű, de olyan átütő erejű volt számomra- mert újra elkezdtem dicsérni Istent. Ezzel vallottam meg, hogy elhiszem, hogy képes megvigasztalni, és meg is akar vigasztalni, és ismer és látja a helyzetet, amiben vagyok! Ez életem egyik nagyon kedves új éneke.
2.     Teológus koromban hallgattam egyszer egy kazettát, amit drog- és alkoholfüggőknek állított össze valaki. A szabadulásról szólt, és hogy lehet Istennel újat kezdeni. Az egyik dal refréne ez volt: „Még most is hívlak Téged, mögötted elrontott évek, Te elfordultál Tőlem, de én várok Rád, csak jöjj közel hozzám!” Nagyon szíven ütött ez a refrén. Rá kellett döbbennem, hogy mennyire elfordultam Istentől és a saját fejem után mentem több kérdésben is. És ami megrázott, hogy bár én elfordultam, de Ő vár rám. És ez az igazság felszabadított. Hetekig ezzel az énekkel közeledtem felé, és ezen keresztül indított el egy nagy megújulást az életemben!
3.     A harmadik példa egy református énekeskönyvi ének. A 184. dicséret (Krisztus ártatlan Bárány…). Ismertem már egy ideje, amikor egy hangversenyen egy énekkar énekelte egy feldolgozását, ami zeneileg is megragadó volt. Az üzenete, ami oly egyszerű és világos volt, nagyon mélyen megérintett: Jézus ártatlanul szenvedett értem. Olyan fényben láttam az egész húsvétot és feltámadást, ami azóta is hatással van rám. Nem tudom elfogultság és lelkesedés nélkül beszélni és érezni a feltámadás csodájáról s arról, amit értem tett Jézus. Új énekként énekeltem akkor és éneklem azóta is ezt az éneket.
III.
1.     Egy kérdés maradt már csak hátra a 98. zsoltár kapcsán: hogyan dicsérjem Istent? Sokszor ez a legnehezebb számunkra. Nem biztos, hogy mindenki szeret énekelni, vagy nem biztos, hogy tud. Nyilván nem csak az éneklésről van szó- ezt formailag fontos tisztáznunk: nem csak zene lehet az új ének. Bármilyen formában kifejezhető. Mikor a zsoltárokban a természet dicséretéről olvasunk, az sok minden csak nem énekszó. Úgy fejezhetjük ki az imádatunkat, hódolatunkat az Úrnak, ahogy csak tudjuk. Amire adott talentumot, lehetőséget. Akár művészi módon, akár a legegyszerűbben. Nem kell várni arra, hogy majd akkor dicsérem Istent, amikor majd ez vagy az meglesz, hanem mindig a MOSTban és úgy dicsérhetjük Őt, ahogy vagyunk. Nem kell várni arra, hogy majd Ő alkalmassá vagy elég jóvátesz arra, hogy méltók legyünk dicséretére…  Most hív minket Istenünk a vele való teljes közösségben az imádatra, úgy ahogy vagy!
2.     A hogyanhoz tartozik az is, hogy egész lényünkkel, életünkkel, munkánkkal, mindennel dicsérhetjük Istent azzal egyrészt, hogy jól, lelkiismeretesen elvégezzük, másrészt hogy érte tesszük, az Ő dicsőségére. És ez korlátlan lehetőségek tárházát nyitja meg számunkra a dicséretben! Dicsérhetik Őt jó cselekedeteink, hálából végzett szolgálataink, adakozásaink, minden, amit az Ő dicsőségére végzünk…!
3.     Érdekes részlet a hogyanban, hogy két hangszert említ a zsoltár: a hárfát és a kürtöt. Ez két ellentétes hangszer: egy finom, lágy – és egy harsány hangszer. Isten dicséretében is a két végpont a csendes imádás és a harsány dicséret. Mindegyiknek meg van a helye! Mindegyikre szükségünk van a maga helyén! Buzdít a zsoltár, hogy éljünk ezzel, és éljük meg a hárfás és a kürtös énekeket, a dicséret különböző formáit. Éljük meg a legkülönbözőbb formákban, mert mindezekben meg akar gazdagítani minket Isten!
4.     A hogyan fontos része, hogy a 98. zsoltárban a dicséret egyre intenzívebb lesz. Egyre intenzívebben buzdítja a zsoltáros az embereket és az egész világot, hogy ujjongjon és örvendezzen Isten előtt. Minden lehetséges módon történik ez a dicséret, énekkel, hangszerekkel, de a folyók például tapsolnak, a hegyek ujjongnak, a tenger zúg. Benne van ebben az ének, a mozgás, minden lehetséges kifejezési csatorna. Látszik, hogy a dicsőítés nincs formákhoz, de még csak az emberi léthez sem kötve! És ez szétfeszíti az általunk ismert kereteket is. Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel, Testvéreim, de mikor én ezt olvasom, az az érzés erősödik bennem, hogy ebben részt akarok venni! Most és örökké! Megtaláltam az életem célját és értelmét: bekapcsolódni ebbe a világméretű és egy idő után majd örökké folytatódó dicsőítésbe és imádásba. Ennek fényébe, ennek a reménységében és valóságában szeretném leélni az egész életemet! Mert Isten méltó rá, mert annyira szeret és ezt oly érezhetően és érthetően adja tudtunkra. Mert így egymást is képesek lehetünk szeretni és magunk is szerethetőnek lenni, és így a földi élet is értelmet nyerhet…
A zsoltár vége is arról beszél, hogy érdemes Istenben hinni, vele élni az életet, Őt dicsérni. Azt olvassuk a zsoltár utolsó soraiban, hogy Ő eljön, és igazságosan fog ítélni. Népeket ítél meg, nemzeteket állít színe elé. Neki joga van ítéletet tartani, és meg is fogja ezt tenni. Örömhír ez a számunkra, mert nem kell így tovább bosszankodnunk az igazságtalanságok miatt, meg a világban lévő gonoszság miatt, mert a végén Isten ítéletet tart! És biztosan jól fogja csinálni! Igazságosan és világosan. Nem mindegy hát, hogy hogyan élünk! Megéri lemondani dolgokról, megéri feladni a világi dicsőséget, önmagunk dicsőségét, és dicsérhetjük Őt, az egyedül méltót!
Evangélium és reménység számunkra ennek a zsoltárnak a vége: ha Isten ítélkezett, uralma nyilvánvalóvá válik mindenki számára a végidőkben. És uralkodni fog örökké, mi pedig a győztes Krisztus oldalán, a Bárány vérének érdeméért részei lehetünk ennek az örök királyságnak. És országának nem lesz vége, és az Ő országának nem lesz vége…
Már csak tényleg egy kérdés maradt, testvéreim: mi lesz velem, mi lesz velünk? Énekelünk-e új éneket? Dicsérjük-e Őt minden nap? Lesz-e életünket átformáló erővé Isten dicsérete? Dicsőítjük-e Őt minden módon, ahogy csak tudjuk?
Hiszem, hogy a válaszunk igen, és ez az igen egyre inkább igen lesz és ámen, és minél többet tapasztalunk meg Őbelőle, aki méltó a dicséretre. Isten megszólít ma minket, gyógyít és újra hív! Újuljunk meg az Ő dicsértében, és legyen imádó szívünk, mely neki hódol szüntelen! Szükség van az énekedre! Szükség van az énekünkre! …hogy énekeljen az egész világ! Ámen!