Nézzetek Jézusra! (zsidókhoz írt levél)

A Zsidókhoz írt levél végéhez értünk. A levél írója összefoglalja a legfontosabb tanításait, és gyakorlati következményekkel bátorítja olvasóit a kitartásra Jézus mellett, az odaszánt, Róla bizonyságtevő életre. A fő kérdésében, hogy visszatérjenek-e a zsidó vallás formáihoz, végső érveket fogalmaz meg a szerző. A záró akkordokban olyan gondolatok hangoznak el, amelyek talán leginkább megmaradnak az olvasókban, hallgatókban: hallgassatok vezetőitekre, legyetek jó vezetők, ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről, dicsőítsétek Istent Jézus által, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! Van oltárunk- olvastuk a mai Igében! Jézus áldozata elég! Általa dicsőíthetjük Istent! Tegyünk vallást nevéről! Körülbelül ennyiben összefoglalható mindaz, amit olvastunk, amit az ember befogad, megért, és azt mondhatja: akkor ezt értem, ez összeállt, nem is kell ehhez semmit hozzátenni.
A mai prédikációban a dicsőítés fókuszából szeretném, ha rá tudnánk nézni erre az igeszakaszra. Hadd mondjam már itt az elején, hogy ez a szó, hogy dicsőítés és ez a téma különböző érzelmeket és elképzeléseket válthat ki a legtöbbünkből. Van, aki idegenkedik magától a szótól. Mások azonosítják egy zenei irányzattal, viselkedésformával. Ismét mások csak a zenével kötik össze. Míg igazából ez egy olyan alapvető hozzáállás az élethez, annak minden eleméhez, ami a megváltozott középpontú ember sajátja.
Hadd idézzem a Sófár alapelveiből az ide vonatkozó részt:
„Valljuk, hogy Isten dicsőítése a református keresztyén ember életének alapvető célja, mely az ő dicsőségére élt, a Neki szent áldozatul felajánlott életben teljesedik ki. Valljuk, hogy a Jézus Krisztus érdeméért mennyei Atyánktól bűnbocsánatot nyert ember számára a legjobb, amit tehet: a mi Urunk akaratának eszközeként élni a világban. Valljuk, hogy minden ajándékunk és lehetőségünk Tőle van, és szeretnénk élni mindazzal, amit nekünk adott.”
Ebben az értelemben tehát a dicsőítésről ma, mint az egész életünket átható attitűdről, hozzáállásról, szemléletről szeretnék beszélni. Ez pedig mindanyiunkra hathat, mindenkinek az életében jelen kell, hogy legyen, ha keresztyénnek vallja magát. És valójában mindenki erre vágyik, aki szomjazik Isten után, aki keresi élete értelmét, kérdéseire a válaszokat.
 1.     A dicsőítés alapja:
Mielőtt belemennénk bármilyen részletbe, érdemes tisztázni, mi is a dicsőítés alapja. Honnan ered az, hogy mi az életünkkel, életformánkkal, akármilyen formánkkal dicsőítjük Istent?
a.     Jézus áldozatot mutatott be értünk: ez volt a tökéletes áldozat. A Zsidókhoz írt levél sokszor és sokféleképpen beszél Jézusról és az Ő áldozatáról. Ez az az ár, amit Ő megfizetett helyettünk. Az adósságunk ki van fizetve Istennél, mehetünk szabadon Hozzá! Megszólíthatjuk Őt, mint mennyei Atyánkat! Jézus áldozata tökéletes, nem kell hozzátenni, vagy bármivel valaha is kiegészíteni. Nincsen csillagozás és apró betűs megjegyzés. Ez az alap a számunkra is adott. Ebben meggyökerezve élhetünk, és ezért dicsőíthetjük Őt. Ez az igaz valóság, ami életünket meghatározhatja.
b.     Azt olvastuk, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Talán ez a Zsidókhoz írt levél legismertebb része. Bobby is utalt már erre az Igére, mikor a vezetőkkel kapcsolatban tanított. Sokunknak ez az Ige annyit jelent, hogy mindig velünk van Jézus. Ezt mondta a missziói parancsban is a tanítványoknak. És ez igaz is, de ennél tágabb ennek az Igének az üzenete. Eszerint ugyanis Jézus ugyanúgy jelen volt egykor, mint ma is, és jelen lesz ezután is népe életében, az emberke között, az istenfélők közösségében, életében. Ezzel az Igével tulajdonképpen kiterjeszti Jézus munkáját és áldozatát a szerző: Ő áldoztatott fel értünk, Ő a tökéletes áldozat, és mindig is Ő volt az. Ez az igazság idő feletti. Krisztus egyetemes – áll a MEKDSZ jelmondatában- hát ez itt most ebben az értelemben is igaz. Ő ugyanúgy jelen van, munkálkodik most is, mint egykor. Ezt a kijelentést több irányból is lehet nézni- mindenképpen reményteli és bíztató. Másrészt nagyon fontos látni tágabb bibliai összefüggésben, hogy Isten országának jelenvalósága Jézusban lett nyilvánvalóvá, és Őbenne teljesedik ki. Ebben az értelemben Isten országa egy egyre inkább jelen való valóság! Az evangélium egyre inkább terjed, egyre több mindent ismerhetünk meg Őbelőle, és egyre inkább jelen lesz közöttünk. Jézus jelenléte tehát nem statikus, hanem dinamikus valóság lehet a számunkra! Ez tehát a dicsőítésünk alapja: Isten jelenléte Jézusban közöttünk. Vajon mennyire engedjük, hogy Isten jelenléte áthassa az életünket, mindennapjainkat…?
2.     A dicsőítés célja:
a.     Másodszor arról szeretnék beszélni, hogy mi a dicsőítés célja? Sokan, főleg a nem keresztyének közül nem értik, miért dicsőítjük Istent akár az életünkkel, akár az énekeinkkel? Miért adjuk oda magunka valakinek, akit nem látunk, és akinek a létezésében csak hinni lehet? Miért éneklünk valakiről látszólag szerelmes dalokat, aki nincs is itt, nem lehet látni? A dicsőítés nagyon komolyan összefügg a hittel! Aki hisz, az tud csak dicsőíteni. A dicsőítés célja ugyanis, hogy elmélyítse és megerősítse bennünk az evangélium üzenetét. A dicsőítés célja: megerősödni a kegyelemben! És ez vonatkozik a dalainkra és az egész életünkre is. Ezt kell kifejezze minden, erre kell mutasson: elég a kegyelem! Nem kell hozzá más. Elegek vagyunk Isten előtt a kegyelem miatt. Mutasd fel az életeddel, a hozzáállásoddal a kegyelmet! Hassa át a „mindenre elég” kegyelem a környezetedet, kapcsolataidat is!
b.     „Van oltárunk!”- olvastuk az Igében! Nem kell más! Van oltárunk- a szövegösszefüggésből kiderül, hogy ez a golgotai kereszt; Jézus, aki a városon (táboron) kívül szenvedett. Ez erősít meg, ez tart meg. Az oltár az a hely, ahol konkrétan az áldozat bemutatása történt. Vallástörténeti szempontból azért fontos ez a hely, mert ez a bűnbocsánat helye is. Az embernek fontos látnia, hogy ami itt történt (áldozatbemutatás), az elégtétel a bűneimért. Az embernek nagyon fontos a kiábrázolás, a vizualizáció, hogy lehessen konkrét helyhez, látható formákhoz kötni lelki tartalmakat. Ilyen hely az oltár. Az nem is vallás, ahol nincs oltár, mint az istenekkel való megbékélés helye. A mi oltárunk különleges: semmilyen oltár formája nincs. Mint már említettem, a kereszt, Jézus keresztje. A Zsidókhoz írt levél keletkezésének idején egyrészt a „van oltárunk” kifejezés attól védte a keresztyéneket, hogy azt higgyék: bármilyen ószövetségi eredetű szokást, szertartást, étel elfogyasztását, vagy bármit be kell tartaniuk ahhoz, hogy kedvesek lehessenek Isten előtt. Másrészt már éltek a keresztyének körében is tévtanítások arról, hogy Istennek bizonyos szertartások, formák kedvesek, amihez ragaszkodnunk kell. Ettől óv az Ige: mindez nem kell. A formák szükségesek, de a formák kiszolgálása, teljesítése sosem lehet cél! A dicsőítésünk célja tehát szüntelen rámutatni erre: ez a mi oltárunk. Jézus pedig ezen a tökéletes oltáron egy tökéletes áldozat volt. Ha pedig ez megtörtént, akkor nincs szükség többé más oltárra és áldozatra. Jézus megtette a tökéletes teljesítményt: a tökéletes áldozatot- nekünk nem kell már- senki másnak nem kell.
c.      Sokan esnek abba a hibába, hogy a dicsőítés céljául azt teszik, hogy ehhez a tökéletes áldozathoz hozzátegyenek valamit. Az előbbiek fényében ez nagy kísértés lehet a számunkra is. Onnan lehet ezt felismerni, hogy az ember azt, hogy Istenért él, hogy Őt dicsőíti tetteiben, áldozatként éli meg és odaszánását, tetteit, jó cselekedeteit, szolgálatait áldozatként szeretné feltüntetni Isten előtt. Vagy akár válhat maga a zenés dicsőítés, az éneklés is ilyenné: mintegy teljesítménnyé. Lehet akár bálvánnyá is: akkor jó, kedves Isten előtt, ha megvan az élmény…
3.     A dicsőítés a Jézussal való közösségünk megélése, válasz a „menjünk ki hozzá a táboron kívülre” felszólításra.
a.     Jézus a táboron kívül szenvedett, ahogy az előbb már eljutottunk a gondolatmenetnek erre a pontjára. Ez volt az áldozati sors. Magában hordozza ez elvetettséget, azt, hogy a tökéletesen tiszta értünk tisztátalan lett és száműzetve, megvetve halt meg. Mit jelent ennek fényében sorsközösséget vállalni Jézussal? Kimenni hozzá a táboron kívülre? Talán sok mindenre gondolnánk a Jézussal való közösségben kapásból, csak nem azt, hogy részesülni kell az ő sorsából, akár a szenvedésből, elvetettségből. Vajon feltesszük-e magunknak ezt a kérdést őszintén: Jézussal lenni jelent valamit abból is, hogy sorsában osztozunk? Félre tétel, lenézettség- valamiből kimaradunk, akár mellőzöttek leszünk?
b.     Persze tágabb értelemben a táboron kívülre menni Jézussal ennél többet is jelenthet.
I.      el a megszokott keretektől
II.      meg nem értettség
III.      magány?
c.      A Zsidókhoz írt levél szerzője rögtön érvel is a táboron kívülre mozdulás képéhez: Mert „nincsen itt maradandó városunk”, igazán csak Nála lehetünk otthon. Ezt a gondolatot érdemes tudatosítani minél inkább magunkban, miközben az egyensúlyt keressük, az otthonunkat e világban is. Családban igyekszünk élni, otthont teremteni a felnövekvő gyermekeknek. A templomot is igyekszünk otthonossá varázsolni, úgy, mint életünk legbensőbb részleteit is. Ezek mellett is igaz ez a bíztatás. (4 üzenet)
I.      A dicsőítés az elvágyódás kifejezése is, ami nem egy romantikus fantázia, hanem abszolút reális és biblikus hozzáállás az élethez.
 II.      Fil 3, 20-21: 20Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, 21aki az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.
III.      A táboron kívül = vissza a világba, vagy ki a komfortzónából… - ez ma a nagyobb kihívás.
IV.      A dicsőítésünk ne váljon egy zárt csoport kultúrájává!
4.     A dicsőítés a Jézusról való vallástételt jelenti, a megértett üzenet megélését. Ez az a pont, ahol a dicsőítés a szivárvány összes színére bomlik. Dicsőíted Istent azzal, ha felvállalod emberléted küzdelmeit, és átadva magadat neki megéled, mit jelent embernek, keresztyén embernek lenni.
a.     Vallástétel akár a szenvedések árán is (első keresztyének).
b.     Vallástétel akár ellenséges közegben is.
c.      Vallástétel=magasztalás, megvallása annak, amit Jézus értünk tett!
d.     Ennek része az éneklés is, de ez az egész életünkre kiterjedő igénye is Istennek.
e.      A vallástétel tettekben:  Mt 25: 31 "Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára.  32Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. 33A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja."  34"Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. 35Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok,  36mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. 37Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? 38Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? 39Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? 40A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg."  41"Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre.  42Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom,  43jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. 44Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? 45Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. 46És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre."
Befejezés: a gyülekezetben dicsérjük egy szívvel és egy szájjal Őt! A dicsőítés (mind énekben, mind életben) nem opcionális! Ragadd meg a lehetőséget, tedd félre a fenntartásaidat, jöjj és maradj Isten jelenlétében az életedben! Amíg tart utunk hazafelé, hiszen nincsen itt maradandó városunk… de az eljövendő világban van!

A Zsidókhoz írt levél – amely "bizonyíthatóan a legnagyobb keresztyén prédikáció, amit bármikor leírtak" (In: Whitherington III: Letters and Homilies forJewish Christians, 20.) – jó igehirdetéshez méltóan gyakorlati útmutatással, buzdításokkal végződik. Hiszen hiába lett volna az evangélium csodálatos magasságainak bejárása, ha ez nem jelenne meg a hallgatók mindennapi életében. Ugyanakkor nem csak az igaz, hogy a Jézus Krisztussal való közösség testet ölt a mindennapi, hétköznapi életünkben, hanem az is, hogy ez az életgyakorlat megtart a Jézussal való közösségben.
Négy nagy területet ölel fel ez a megközelítés, amelyek közül háromról már beszéltünk: a testvérszeretet, a vendégszeretet és idegenek szeretete; a szex területe; a vezetőkhöz és hatalomhoz való viszonyunk; végül ma a pénzhez és vagyonhoz való hozzáállásunk következik. Ez a négy terület teljesen átformálódik annak a közösségnek életében, akik Jézust Úrnak vallják.
A pénzhez és vagyonhoz való viszonyunkról ma a gyülekezeti adakozás, a gyülekezeti pénzügyek összefüggésében esik szó. Hallottuk a beszámolót közösségünk elmúlt évi gazdálkodásáról, és a presbitérium (a vezetők) felhívását adakozásunk átgondolására a mindennapi gyülekezeti kiadásokra valamint a templomépítésre nézve. Ezzel együtt fontos, hogy a kérdést nem a szükségeink oldaláról közelítjük meg, hanem az evangélium oldaláról. Ha istentiszteletünknek köze van a szexhez, hasonlóan köze van a pénzünkhöz is. Nem azért, mert Isten a személyes életünkben kíván kurkászni, hanem azért, mert Jézus Krisztus egész életünket megvásárolta halálával, és egész életünk felett Úr.
A mai üzenet címe: gyönyörű áldozat. Hogyan lesz egyéni és közösségi életünk, benne pénzügyeink, vagyonunk és egyéb gazdagságunk, Isten előtt kedves, neki gyönyörű áldozat? Ehhez a következő utat járjuk be a felolvasott versek alapján: 1. Mi a pénz szeretete? („ne legyetek pénzsóvárak”); 2. Hogyan lehetünk elégedettek? 3. Melyek azok az áldozatok, amelyekben gyönyörködik Isten?
I. „Ne legyetek pénzsóvárak…”
„Ne legyetek pénzsóvárak…” – De mi a pénzsóvárság? Az eredeti kifejezésben a pénz szeretete. Az, amikor valaki titokban ölelgeti és puszilgatja a bankókat? Azt nem tesszük. Az, hogy valaki szeretne több pénzt, vagy ha valakinek anyagi céljai vannak? Ez mindannyiunkra igaz. Egy teológus így fordítja ezt a felszólítást: Ne légy az anyagi dolgok gyűjtésének a megszállottja. De még ez alól is könnyen kibújunk. Ezért talán akkor kerülünk a legközelebb a felszólítás jelentéséhez, ha azt mondjuk, ne a pénz irányítsa gondolataid, vágyaid, döntéseid, cselekedeteid. Mert az irányít, amit szeretünk, amire vágyunk.
Mi ennek a felszólításnak a jelentősége a korabeli címzettek számára? Korábban beszéltünk arról, hogy a Rómában élő zsidókeresztények milyen üldözésnek voltak kitéve. Korábban a szerző utalt arra, hogy egyeseknek elkobozták a vagyonát, másokat nyilvánosan megszégyenítettek és megkínoztak, voltak, akiket börtönbe zártak (10.34). Ebben a veszélyeztetettségben a pénznek, vagyonnak különleges szerepe alakulhatott ki. Lehet, hogy egyesek éppen ezáltal lettek teljesen szabadok az anyagiakhoz való kötődéstől. Amikor mindent elvettek, megélték, hogy egyedül Isten kezében vannak. Ugyanakkor egyesekben egy ellentétes folyamat is kialakulhatott: biztonságukat a kevés megmaradt anyagiakba, vagy a minden áron való újra felhalmozásba fektetik. Bibliamagyarázók szerint feltételezhető, hogy egyesek a fenyegető helyzetben a vagyonban keresték a biztonságot, és ezért is hozza elő az igehirdető a pénz szeretetének kérdését.
Akár így volt, akár nem, a helyzet leleplezi előttünk a pénzsóvárság valós lényegét: a pénzt, a vagyont, az anyagiakat nem önmagáért szeretjük. Ennek a helytelen viszonynak a gyökere gyakran nem más, mint a félelem, az aggodalom. Észre sem veszed, hogy a félelem mozgat, és sohasem tudatosítottad, hogy a pénz a biztonság forrása számodra. Valójában a biztonság iránti igény vezet, irányít akkor, amikor döntéseidben, vágyaidban első helyre kerülnek az anyagiak. Miközben alapvető igényünk a biztonság, vannak, akik életében ez korábbi nagy veszteséghez kapcsolódik. Nagy nélkülözésben töltött gyerekkor, vagy hirtelen zuhanás az anyagi helyzetben, különösen, ha egyéb családi tragédiával járt együtt (kitelepítés, szülők válása, haláleset, rossz döntések következménye, stb) a legmélyebb szinten véshette a lelkedbe, hogy minden erővel be kell biztosítani magadat.
Természetesen más alapvető motiváció is megbújhat a pénz szeretete mögött. Még kettőt említek, amelyek ikertestvérek, és az ember személyiségének legmélyebb rétegeiből táplálkoznak: a szeretet, elfogadás, valamint az értékesség utáni vágyunk. Leegyszerűsítve lelkünk bonyolult mechanizmusait: a pénz által elérhető javakkal, élményekkel közelebb kerülök ahhoz, hogy mások elfogadjanak és szeressenek, átéljem a szeretetet (ill. annak valami hasonmását…). Vagy mindezek majd segítenek abban, hogy értékesnek, hasznosnak, erősnek érezzem magam, hiszen valóban ez alapján mérnek és értékelnek mások. A pénzsóvárság mögött tehát, fogalmazzunk így, a biztonság, a szeretet, az értékesség és hasonló szükségeink, vágyaink állnak.
Mi a jele annak, hogy a pénz szeretete irányít? Egyrészt az alapvető elégedetlenség, szomjúság. És nemcsak azért, valamint nem elsősorban azért, mert ha körülnézünk, mindig van több, amit megszerezhetünk pénzzel, hanem sokkal inkább azért, mert az igazi hiányt, az igazi szükséget sohasem elégíti meg a pénz és az anyagiak. Mert bár úgy tüntetni fel magát számunkra, mint ami biztonságot, szeretetet, értékességet nyújt, valójában ezt nem teszi, mert nem teheti. (A fogyasztásra ösztönző reklámok is így működnek, ezekre az igényeinkre apellálnak.) Az elégedetlenség, a szomjúság, a vágyakozás igazi okát nem válaszolja meg. Másrészt, a pénz szeretetének jele, ha kemény szívűek, közömbösek vagyunk a rászorulók iránt. Azért is súlyos a felszólítás a levél címzetteinek, mert a pénzsóvárság megöli a vendég- és testvérszeretetet, ami olyan fontos a keresztény közösségben. De persze, hogy kiirtja az együttérzést, és a törődést másokkal, hiszen ezek a mély vágyaink, amelyek jelen esetben az anyagiak iránti vágyódásban öltenek testet, felülírnak mindent mást. Ha nem érzed magad biztonságban, ha félelem irányít, ha bizonytalan vagy abban, hogy szeretnek-e, találsz-e elfogadást, értékes vagy-e, akkor hogyan maradna arra energiád, hogy tiszta szívből oda fordulj a másik emberhez (tiszta szívből; azaz lehet, hogy odafordulsz, csak nem szabadon, erről lsd. később)?
Ezzel azonban eljutottunk a pénzsóvárság lényegéig. Mert figyeld meg, hogy nem a pénzzel van a probléma, nem az anyagiakkal, nem mindazzal, amit meg lehet szerezni pénzzel, illetve amit a mai világban csak pénzzel lehet megszerezni. Nem az anyagi valósággal van a probléma, és a pénz nem önmagában rossz. Nem rossz, hiszen sok jóra fordítható. Sőt, az a felelősségünk, hogy bölcsen, jól bánjunk a pénzzel. Mi hát a probléma? A pénzhez, a vagyonhoz való viszonyunk. Ez a viszony pedig bennünk dől el, és egyoldalúan csak bennünk. Amennyiben pedig helytelen a viszonyulásunk a pénzhez, mert az alapvetően meghatároz és irányít, a Biblia szavával bálványimádók vagyunk. Mégpedig azért, mert istened az, ami betölti a szíved, a gondolataid, ami meghatározza a döntéseid, ami lelkesít, ami célt és értelmet ad, ami irányít. És mivel a pénz, a vagyon, az anyagiak olyan könnyen elfoglalják szívünkben Isten helyét, a Biblia újra és újra szembesít minket megejtő hatalmával. Hogyan kerül a helyére életünkben a pénz, illetve hogyan kerülünk mi magunk a helyünkre? Hogyan leszünk elégedettek?
II. Legyetek elégedettek!
„Érjétek be azzal, amitek van…” – folytatja a szerző. De hogyan? Erről két részletben beszél a ma olvasott szakasz.
A szerző világosan rámutat az elégedettség forrására: „Érjétek be azzal, amitek van, mert ő mondta: ’Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.’” Ez az isteni ígéret a bizonytalanság- és kiszolgáltatottság-érzésünket, a jövő feletti kontroll szándéka iránti gyakran beteges vágyunkat veszi célba. Egyetlen válasz van az aggodalomra: Isten jelenléte. Az Ószövetségben több helyen is előfordul ez az ígéret, ami nyilvánvalóan szerzőnk „fülébe cseng”, mikor ezeket írja. Az első, amikor Jákób, miután csalással megszerzi apja, Izsák áldását, kijátszva testvérét, Ézsaut, annak bosszúja és gyűlölete elől kényszerül menekülni. Idegen földön éri az éjszaka. Álmában egy létrát látott, amelyen angyalok közlekedtek fel és le. A tetején az Urat látta, aki ígéretet tett neki, hogy megőrzi, megsokasítja, visszaviszi majd otthonába. Ekkor hangzik el: „Bizony nem hagylak el…” (1Móz. 28.15). Majd Mózes szólja e szavakat Józsuénak, aki átveszi tőle Izrael vezetését, és akinek a feladata lesz bevezetni Isten népét Kánaánba: „legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük (a kánaáni népektől), mert maga az Úr, a te Istened megy veled, nem hagy el téged, és nem marad el tőled.” (5Móz. 31.6) Mindkét helyen sokkal többről van szó, mint a megélhetésről és a betevő falatról. Egy otthontalan ember ill. egy otthontalan nép, teljesen kiszolgáltatva az otthontalanságban, előre tekintve a bizonytalan jövőre kapja Istentől az ígéretet: veled leszek, nem hagylak el, nem maradok el. Ez az isteni jelenlét a válasz az emberi szív mély, biztonság, szeretet és értékesség utáni vágyódására.
De nem elég az ígéretet hallani. Az ígéretre mintegy válaszként, egy zsoltárból idézve (118.6-7), a szerző elénk adja azt is, ami az ember szívében történik: „Ezért bizakodva mondjuk: ’Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?’” Kulcsfontosságú, hogy ennek a válasznak, ill. hitvallásnak értsük a jelentőségét. Ezerszer hallhatod az ígéretet, tudhatod (mert megtanultad) elviekben, hogy Isten veled van, és mégsem határoz meg és irányít az téged addig, ameddig nem születik meg benned, a szívedben a válasz: „velem van az Úr .” Amíg nem születik meg benned ez a belső beszéd, gondolat, meggyőződés, amit azután a belső meggyőződésből fakadóan hallhatóan is kimondasz, a gyülekezet közösségében a többiekkel együtt: „velem van az Úr, nem félek”, addig nem sokat érsz azzal, hogy hallod, „nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged.” Az ígéret, az evangélium hallása alapján eljutunk egy ponton annak megfogalmazásig, visszamondásáig, és ez lényeges. Nem azért, mert ilyenkor, mint a jó tanuló, felmondjuk a leckét, hanem azért, mert ezzel a hitvallással öleljük magunkhoz az evangélium ígéretét, és fejezzük ki, hogy bizalmunkat Istenbe vetjük. Itt lesz a miénk Isten ígérete. És éppen ezért itt, és csak itt!, döntjük le trónjáról, azaz tessékeljük ki szívünkből pénz-istenséget, és helyezzük a trónra az élő Urat. De hogyan születhet meg ez a mindent megújító és átrendező hitvallás? És hogyan lesz ebből gyönyörű áldozat?
A 16. vers már a pénzsóvárság ellenoldaláról beszél, de mindeközben rámutat a fordulat titkára is: „A jótékonyságról és adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert az ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.” Miért nevezi áldozatnak a szerző a jótékonyságot és adakozást? Mert ez a válaszunk, a hálánk kifejezése arra, amiről néhány verssel korábban így írt: „Amely állatok vérét a főpap a szentélybe beviszi a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Ezért Jézus is, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által, a kapun kívül szenvedett.” Ki fog a jótékonyság és adakozás áldozatával Jézushoz járulni? Az, akikért ő szenvedett, akikért feláldozta magát. Honnan tudod tehát, hogy Isten nem hagy el és nem marad el tőled? Hogyan születik meg az erre adott válasz? Úgy, hogy felismered, az, aki azt ígérte, hogy sohasem vonja meg a jelenlétét tőled, ezt nem egy olcsó, sablonos, vallásos, Isten-úgyis-mindig-velünk-van kijelentésnek szánta. Hiszen egyedül azért elérhető számunkra az ő jelenléte mindig, minden körülmények között, még akkor is, amikor ezer módon mocskoltuk be magunkat és ártottunk másoknak a pénz szeretete következtében, mert ő Jézus vére által megszentel, megtisztít, tisztára mos. Mert Jézus lett számunkra a bűnért való áldozat. Sőt, azért felfoghatatlanul drága az ígérete, hogy nem hagy el, mert Jézus az értünk való áldozatában éppen azt kellett, hogy elhordozza, hogy őt elhagyta az Atya: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” (Mt. 27.46) Amikor annak bizonyossága a tiéd lesz, hogy Jézus érted hordozta el a teljes elhagyatottságot, hogy téged tisztítson meg, és ezáltal neked szerezze meg az isteni ígéretet, hogy ő téged soha el nem hagy – akkor születik meg benned a hitvallás: velem van az Úr! Amikor felragyog előtted e gyönyörű áldozat, akkor érted meg, hogy Isten kezében vagy, és akkor kezd el gyógyulni a szíved, megismerve az igazi biztonságot, a teljes szeretetet, és valós értéked. És akkor ízleled meg, hogy mit jelent: érjétek be azzal, amitek van; azaz legyetek elégedettek. Mi fakad hát ebből, itt és most nekünk? Hogyan leszünk mi gyönyörű áldozat?
III. Az áldozat, amiben gyönyörködik Isten
Két fő gondolatban fogalmazom meg a választ: Gondoljuk át a Jézussal való közösségünk, és gondoljuk át az Isten népével, a gyülekezettel való közösségünk.
„Ne legyetek pénzsóvárak” - „A jótékonyságról és adakozásról pedig el ne feledkezzetek”. Óriási a kísértés, hogy buzgón felindulván, azért, hogy jobb emberré legyünk, elkezdünk jótékonykodni, adakozni, segíteni másoknak. És úgy tekintünk erre, mint ami a mi áldozatunk, amivel (persze inkább tudat alatt, mint tudatosan) megvásároljuk azt, hogy rendes emberek vagyunk, vagy különbek vagyunk a „pénsóvároknál”, vagy éppen azt, hogy most már biztosan Istenhez is közelebb kerültünk, sőt, talán így valamit, amit nagyon elrontottunk Isten előtt helyrehozhatunk. Ez mindannyiunkat fenyeget, de talán azokat jobban, akik még sohasem ölelték magukhoz Jézus Krisztus értük való áldozatát. Nektek ez az ige azt üzeni, hogy ne akarj jótékonykodni, ne akarj segíteni, ne akarj áldozatot hozni - ahelyett, hogy elismernéd, te magad szorulsz annak jótékonyságára, kegyelmére, aki a te bűneidért is szenvedett a kereszten. Ne ugord át ezt e lépést! Jézus a vele való élő közösségre hív, és ez először belül, a szívedben kell, hogy változást hozzon.
Annak is át kell gondolni a Jézussal való közösségét, aki már magához ölelte hitben Istennek az ajándékát, hogy Fiát azért hagyta el, hogy tőled sohase maradjon el. Vajon erősebb-e ma is ez a bizonyosság, mint a szív aggodalma és a pénz szeretete? Vajon azzal az erővel fakad fel szívedből a hitvallás válasza („velem van az Úr, nem félek”), ami erő legyőzi és semmissé teszi a szívedbe visszatérni szándékozó bálvány ostromát? Mert ha érzed, tudod, hogy nem, akkor ez arra hív, hogy gondold meg a Jézussal való közösséged! Hol fakult meg? Milyen úton és módon hív vissza magához?
Másodszor: gondold át az Isten népével, jelen esetben (ha ide tartozol) a gazdagréti gyülekezettel való közösséged. A két kifejezés, jótékonyság és adakozás, mint Istennek kedves áldozat, a gyülekezet közösségi életére vonatkoznak. Az evangéliumban való felelős részvétel cselekedetei, amelyek jóval túlmutatnak a pénzbeli adakozáson, segítésen. A másik ember iránti törődés, figyelem, szeretet megfogható és átélhető kifejezéséről van szó. Úgy is, mint aki ad, és úgy is, mint aki elfogad. Egyszóval közösségi élet. Mit jelent ennek fényében átgondolni a gyülekezettel való kapcsolatod (akár itt, akár máshol, más gyülekezetben)?
Többeteknek ez azt jelentené, hogy felismeritek, a gyülekezet nem intézmény, ami szolgáltat. Nem civil szervezet, ami részben alkalmazottak, részben önkéntesek által valamit nyújt. Ez a gyülekezet közösség, Isten családja, a mi lelki családunk. A miénk, tehát nem az „egyházé”, a „papoké”, valaki másé. Ezért azzá és olyanná lesz, amilyenné mi formáljuk: az imádságaink, az időnk, az energiánk, a közös szolgálataink, a pénzünk által. Ha pedig ez így van, akkor a ma ige érzékeny ponton szólítja meg azokat, akik úgy gondolják, hogy számukra ez az egész (pl. a vasárnapi istentisztelet) csak Istenről és önmagukról szól. Mert felveti a kérdést: használom, ami itt van – vagy részese vagyok annak, ami közöttünk történik? Mert mondhatod, hogy neked nem kellenek mások, jól megvagy magad és az Úristen, de akkor az erősen kérdés, hogy tényleg az Úrról (is) szól mindez, vagy csak magadról. Gondold át az Isten népével, a gyülekezettel való közösségedet: nem hív-e az egyház Ura arra, hogy ne csak fogyasztó, hanem résztvevő is légy? Megismerni embereket, arcokhoz kötni neveket, udvarias mosolyhoz életszagú történeteket, biztonságos kívülállást felváltani kockázatos belépéssel. Adni abból az időből, energiából, képességből, ami neked van, hogy ezáltal könnyíts azoknak a terhein, akik ezt a közösséget hordozzák (gyermekistentiszteleten segítés, rászorulókkal, szükségben lévőkkel való törődés, házicsopotban való felelősségvállalás, stb.)
És végül, mindannyiunk számára, ide kapcsolódik a pénzügyi felajánlásaink kérdése is. „A jótékonyságról és adakozásról pedig el ne feledkezzetek” A közösség életét így is hordozzuk. Mindennapos költségek – rendkívüli templomépítés (építő tábor!). A miénk. És ezért az, hogy a következő 3-4 hétben az a feladatunk, hogy átgondoljuk az adományainkat imádságos szívvel, elsősorban nem a pénzünkről szól – hanem Jézussal és a gyülekezettel való közösségünkről. Ne feledd, hogy csak az a Krisztusba vetett hit valós és hiteles, ami megjelenik a mindennapjaink életében; valamint az, ahogy gyakoroljuk magunkat a jótékonyságban és adakozásban a testvéri közösség részeként, megtart bennünket a Jézussal való közösségben. És ez gyönyörű áldozat. Isten kedves hálaáldozat. ÁMEN!
Lovas András
 

Mai témánk a házasság megbecsülése, amit e bibliai szakasz egyértelműen összeköt a szexualitással: "a házasélet legyen tiszta", ill. ahogy Károli fordítja: legyen "szeplőtelen a házaságy".  Az eredeti szövegben a házaságy folt nélküliségéről esik szó - szemben a paráznasággal és házasságtöréssel - és ez egyértelműen kijelöli számunkra az utat, hogy a szexualitásról kell beszélnünk. Sokféle élethelyzetben vagyunk, sokféle elképzelésünk és elvárásunk van egy istentisztelettel kapcsolatosan; legyünk nyitottak ma arra, hogy Isten igéje a szexről beszéljen velünk. Lássuk hát, hogy 1. mit mond a textus a házasság megbecsüléséről?; majd próbáljuk megérteni, hogy 2. miért mondja ezt; végül pedig 3. mi következik mindebből az életünkre nézve?
I. Mit mond a házasság megbecsüléséről?
Ahhoz, hogy e rövid buzdítás súlyát, jelentőségét értsük,  a Zsidókhoz írt levél kontextusában kell vizsgálnunk. Óriási magasságokban, dicsőséges horizontokon jártunk a Zsidókhoz írt levél - ami valójában egy első századi igehirdetés a Rómában élt zsidókeresztényeknek - tanulmányozása közben. Fantasztikus dolgokat hallottunk a Tökéletes Főpapról, Jézusról, aki egyetlenegy áldozatával lelkiismeretükben tökéletessé tette a hozzá járulókat. Az egész levél Jézus Krisztus páratlan és csodálatos voltát mutatta fel annak a közösségnek, akiket a Jézusban való hitért üldözés, sőt mártíromság fenyeget. De szerzőnk célja az volt, hogy akármilyen nehézségekkel is kell szembenézniük, semmiképpen ne tagadják meg a hitet. Sőt, imádják és szolgálják azt a főpapot, aki ismeri nehézségeiket, aki maga is szenvedett, aki mindenben együttérez velük, aki tisztává mosta őket, és akihez bármikor szabad lelkiismerettel jöhetnek.
Mindezek után a 13., azaz a záró fejezetben gyakorlati buzdításokat olvasunk. Testvér- és vendégszeretet, a házasság megbecsülése, a vezetőkhöz való viszony, az adakozás, valamint a dicsőítés ezek témái. Miért? Mert ha mindaz a dicsőséges kijelentés, amelyről eddig volt szó, igaz és valódi, akkor annak hatással kell lennie a mindennapi életre! Az egész felett való csodálatunk és örömünk hiábavaló, ha nem vezet arra, hogy másképpen éljünk. Sőt, hadd menjek tovább: nem csak következik a Jézussal való közösségből a testvér- és vendégszeretet, a megszentelt házasélet, a pénzhez és a vezetőkhöz való egészséges viszony, hanem ez utóbbiak gyakorlása része annak, ahogy gyakoroljuk magunkat a Krisztussal való közösségben, ahogy megmaradunk a vele való közösségben minden egyéb, külső nehézség ellenére. Tehát ezek a rövid felszólítások, köztük a házasélet tisztaságára vonatkozó, nem jelentéktelenek: azzal a súllyal érkeznek hozzánk, amit az eddig elhangzottak jelentettek. Ez pedig röviden fogalmazva azt jelenti, hogy az istentiszteletünk, az Istennel való kapcsolatunk és a szex összetartoznak.
Hogyan becsüljük meg a házasságot? Mit jelent a házasság megbecsülése? Az eredeti kifejezés jelentése: drága. Legyen a házasság drága, értékes, megbecsült. Nem olcsó, nem valami, amiről gyorsan nyilatkozunk, amit könnyen feladunk vagy feláldozunk. Ne legyen közömbös, hanem legyen szívbéli kincs. Nem opció, nem avítt társadalmi berendezkedés, ami úgyis változik. Legyen olyan köztetek, mint ami igazán értékes, amit óvtok, amit őriztek, amit féltve gondozgattok. Továbbá a szövegből az is kiderül, hogy ezen a helyen a Biblia a házasság megbecsülését a szexuális tisztasággal köti össze. Ezért ítéli el a paráznaságot és a házasságtörést. Mit jelent ez? A házasságot azáltal becsüljük meg, hogy igazodunk Isten eredeti, teremtési szándékához: a szex helye a házassági szövetségben van. Azaz egy férfi és egy nő legális, nyilvános, kizárólagos és életre szóló elkötelezett kapcsolatában. Ezért a házasságon kívüli szex házasságban élő személy esetén házasságtörés, nem házasságban élő esetén paráznaság. Isten népe akkor értékeli, becsüli, tartja igazán drágának és szentnek a házasságot, ha azt az alkotója elképzelése szerint látja és gyakorolja. Természetesen számos oldalról meg lehet közelíteni a kérdést. De Jézus követői, ha hitelesek és következetesek akarunk lenni a teremtő és megváltó Istennel való közösségünkhöz, nem írhatjuk felül a házasság teremtőjének szándékait. Még akkor sem, ha ennél viccesebbet és megbotránkoztatóbbat nehéz mondani a mai világban…
Nehéz, hiszen számtalan ellenvetéssel találkozunk. Nem valamiféle keresztény maradiság ez, aminek gyökerében az áll, hogy a szex valami alsóbbrendű, mocskos dolog lenne? Van, aki ennyit hall (elég szelektíven), hogy persze hogy a keresztények ezt állítják, hiszen a szexet rossznak, szégyenteljesnek, bűnösnek tartják. Hadd válaszoljam, hogy nem. A Biblia a szexet jónak, Isten ajándékának, sőt, élvezendőnek, öröm forrásának tartja. Akkor miért kellene a házasság előtt vagy azon kívül megtartóztatni magunkat? Nem természetellenes ez? Éhesek vagyunk, eszünk; megszomjazunk, iszunk; elfáradunk, aludnunk kell. A szex ugyanilyen fizikai szükség. Ahogy az előbbiek nélkül nem lehet élni, úgy aki a "szexet elnyomja", az is beteggé lesz - halljuk. Természetesen ezen érvek hevében ritkán gondolkozunk el azon, hogy amint az evést is kordában tartjuk (próbáljuk), hasonlóképpen van ez a szexszel is. Valamint mégsem ugyanaz a kettő. Nem ugyanaz bemenni egy boltba, és ételt vásárolni, mert éhesek vagyunk és valamit megkívántunk, mint valakivel lefeküdni, mert szexuális vágyaink vannak. Mégpedig azért nem, mert ez utóbbi nem szólhat kizárólag egy ember szükségéről. De ezen a ponton már elérkezünk ahhoz, hogy miért hív a Biblia a házasélet ez értelemben vett tisztaságára.
II. Miért tanítja ezt a Biblia?
Mielőtt megpróbálom kifejteni az isteni rend hátterét és értelmét, hadd kérjem, hogy akármilyen állásponton is vagy, adj most magadnak egy esélyt megérteni a Biblia érvelését - mielőtt csípőből elutasítod. Ez azt jelenti, hogy egy kis idő erejéig megadod annak a lehetőségét, hogy másképpen legyen, mint eddig gondoltad és/vagy gyakoroltad. Félreteszed egy kis időre a felháborodást, vagy az éppen attól való félelmet, hogy az esetleges változásnak túl nagy az ára. Amennyiben valóban nyitottnak mondod magad, az azt jelenti, hogy megpróbálod megérteni, befogadni előítéletek nélkül a bibliai tanítást, hogy majd utána megvizsgáld, értékeld, és még mindig mondhatod, hogy nem. És (sajnos) ezeket a mondatokat keresztényeknek is meg kell fontolniuk, mert többen igen gyorsan pattintjátok e témát, avagy igen szelektív hallásra tettetek szert ez ügyben. Tehát nyitottságot kérek.
Miért tanítja a Biblia, hogy a szexnek a házasságban van a helye?  Mire való szex? Sokak feltételezése, hogy a Biblia szerint biztosan az utódnemzés a válasz e kérdésre - hiszen ha a szex tisztátalan, akkor mi más legitimálhatná, minthogy nélküle kihalna az emberiség. (Vajon ennyire elrontotta volna a teremtő a teremtést, hogy csak szex által tudunk szaporodni, amit különben rossznak gondol?) Nyilvánvaló, hogy a szex több, mint az utódok nemzésének eszköze.
A szex célja nő és férfi eggyélételének, egységének az elmélyítése. A szex jele és eszköze annak, hogy a páromat szeretem, hogy összetartozom vele, hogy teljesen és feltétel nélkül elfogadom, és hogy teljesen és feltétel nélkül megnyílok előtte. Az önmagam odaadásának, a párom szeretetének eszköze. A szex az a ragasztó, amit Isten azért helyezett férfi és nő kapcsolatába, hogy a legmélyebb szinten, szavakon, mondatokon, érzelmeken, de még a test vágyain túl is megéljük az eggyélétel csodáját és titkát. Tehát a szex nem pusztán testi kielégülés. És ezért, biblikusan nézve, nem az egyén szükségéről szól, hanem a pár összetartozásáról. És igazi titka az, hogy akkor hozza a legtöbb örömet, a legigazibb beteljesülést, amikor nem én, hanem a másik van a középpontban. A szex individuális kielégülés helyett szeretet adás, és paradox módon ez nyújtja a legmélyebb individuális megelégedést és örömöt, sőt, gyönyört. A szex gyönyörű, titokzatos, áldott ajándéka Istennek egy férfi és egy nő kapcsolatában - ha jól élnek vele. A Biblia nem lenézi, nem megveti, hanem nagyra értékeli. Becsüljük meg!
És amennyiben ez így igaz, magával hozza a házassági szövetség igényét. Miért? Azért, mert hogyan adnád magad oda valakinek testileg, ha nem vagy kész magadat odaadni érzelmileg, gazdasági értelemben, valamint egyszer és mindenkorra? Odaadom magam testileg, de azt nem ígérem, hogy holnap vagy holnapután is veled leszek. Odaadom magam testileg, ebben kifejezem, hogy érted vagyok, de a jövőmet és céljaimat nem osztom meg veled, azokat magamnak tartom. Megnyílok előtted testileg, de nem teszem előtted nyilvánvalóvá, hogy ki vagyok, melyek a szándékaim, az érzéseim. Eggyé leszünk testileg - de bármikor kisétálhatok ebből az egységből, a szabadságom nem fogom korlátozni miattad. Odaadom magam testileg, és ezt várom tőled is - de nem vállallak fel nyilvánosan és törvényesen, mint a páromat. Hiteles lehet-e ez? Azt gondolom, hogy nem. Mert ilyen mondatok nem állnak meg. Még ha így is hangoznának, a valóság inkább az, hogy elveszek valamit magamnak testileg, de nem kötelezem el magam semmilyen más értelemben. És erre még mindig mondhatod azt, hogy rendben, de ha mindketten egyetértünk ebben, akkor mi lehet a kifogás? Ha mindketten elvesszük a magunkét, mindkettőnknek szükségünk van rá, mindkettőnknek jó így, miért kellene ezt a házasságra korlátozni? De szeretném, ha megértenénk: ha a szex valóban ez az Istentől való ajándék férfi és nő kapcsolatában, akkor a házasság nem korlát, hanem szabadság forrása. Az elköteleződés nem korlátozza a szexet, hanem kiteljesíti - hiszen a szex erről az elköteleződésről beszél hatalmas erővel. Akkor is erről beszél, ha nincs elköteleződés, hiszen testileg, lelkileg egyesít a másik emberrel. Csak közben ott van a kérdés: meddig tart ez, mi lesz ebből, elég jó vagyok-e ahhoz, hogy velem maradjon, csak hitegetem magam, hogy ez komoly lesz, stb…?
A kérdés tehát így foglalható össze: a mai individualista társadalom, és a megromlott, önző emberi szív, deformálja a szexet. Ami Isten alkotásában férfi és nő kapcsolatának dicsőséges és gyönyörű eleme volt, és amit Isten arra adott, hogy ezt a kapcsolatot elmélyítse és megerősítse, az a mi kezeink között önző testi kívánsággá silányult. Azt kell mindenkinek eldöntenie, hogy melyik úton kíván járni, mihez kíván igazodni: ahhoz, ahogy a szexet az alkotója adja elénk, vagy ahhoz, amint a szexet korunk társadalma kezeli?
III. Mi következik ez eddigiekből az életünkre nézve?
"Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta!"  Lássuk, hogyan valósulhat meg ez meg különböző élethelyzetekben.
Azon egyedülállók, akik párkapcsolatot és házasságot szeretnének, azzal becsülik meg a házasságot és tartják tisztán a házaséletet, ha a szexszel várnak a házasságig. Akkor tartod igazán értékesnek, drágának a házasságot, ha Isten rendje és célja szerint tekintesz rá. Akkor tartod igazán kincsnek a szexet, ha megvárod, hogy a maga teljességében élhesd meg. Ami igazán érték, aminek ismerjük az értékét, a szépségét, arra tudunk várni - és azt nem akarjuk türelmetlenségünkkel elrontani. Nem azért vársz tehát, mert rossz a lelkiismereted, mert a szex bűn, stb., hanem azért, mert az igazi jóra készülsz. Persze, ha ezt így is gondolod, ott van a félelem: hogyan lesz párom, hogyan marad meg mellettem bárki, ha nem fekszem le vele az esküvő előtt? Kipróbálás nélkül bevállalni?! - halljuk a megdöbbenést. De hadd mondjak erre két dolgot: ha a párod nem tiszteli a hited, és azt, hogy te a szexről Isten terve szerint gondolkozol, és te ezért a félelem miatt, hogy elveszted őt, lefekszel vele a legjobb meggyőződésed ellenére, akkor mi lesz ebből? Akkor hogyan szeret az illető? Mit jelent, hogy szeret? A másik gondolat: szomorúan mondom, hogy egészen mélyen végigkövettem már több párnak a válását is. Egyetlen kivétellel sohasem az volt a gond, hogy nem működött a szex. Minden csodás, harmonikus, szép, szeretjük egymást - de nem illünk össze…. Nem ez a helyzet, kedves fiatalok, ne vegyétek be az "előtte mindenképpen ki kell próbálni" mára már dogmatikussá lett hazugságát! Különben a ma kötettett házaspárok túlnyomó többsége kipróbálta előtte, mégsem lett kevesebb a zátonyra futó kapcsolatok száma, sőt, ellenkezőleg…
Azokat az egyedülállók, akik nem terveznek megházasodni (akár elváltak, akár özvegyek), szintén megszólítja ez az ige. Mi a ti lehetőségetek, szerepetek abban, hogy a házasság legyen megbecsült, és a házaságy legyen tiszta? Az imádság és a bölcs, Isten szerint való tanács. Mert gyakran fordul a felnőtt unoka a nagyszülőhöz, a házassági krízisbe került felnőtt fiú agy lány a szülőhöz, és egyáltalán nem mindegy, hogy a világ bölcsességét, vagy Isten elgondolását képviseljük. Imádkozz a környezetedben lévő házaspárokért, és légy készen bölcsen szólni, amikor kérdeznek.
Külön kell szólni azokról, akik szakítás után, válófélben vannak, de még nem váltak el. Hogyan lehet megbecsülni a házasságot - amikor a hűtlen fél álmaid zúzta össze? Mit jelenthet itt, hogy legyen tiszta a házasélet? A házasság megbecsülése azt jelenti, hogy - amennyiben visszafordíthatatlan már a folyamat - engeded lezárulni, és csak ha lezárult, ha megszületett a válás kimondása, kezdesz bele új kapcsolat keresésébe. Tudom, hogy többen nem is értik, hogy miért kell ezt hangsúlyozni, de vannak mások, akik a válással együtt járó megalázottság, kiszolgáltatottság, magány közepette azt élik meg, hogy nagyon gyorsan szükségük van arra, hogy megtalálják párjukat. Nem számolnak azzal, hogy ilyenkor érzelmileg kiszolgáltatott, sok szempontból vak az ember, és nem mérik fel azokat a bonyodalmakat sem, amit az okoz, hogy még nem lezárt a kapcsolat formálisan az egyik oldalon, de már valami elkezdődik a másikon. A házasság megbecsülése ez esetben a régi eltemetése és elgyászolása - ehhez időre van szükség. Ne siess, ne kapkodj; tekintsd az időt Isten ajándékának és védelmének!
A házasokhoz csak röviden szólok - bár hosszan lenne szükséges. Ne becsüljétek le a házasságot és házaséletet! Az akkor lesz tiszta, folt nélküli, Istennek kedves, ha Isten ajándékának tartjátok és értékesnek tarjátok. Ne használjátok zsarolásra és jutalmazásra - nem arra adatott, az a szex lebecsülése. Ahogy Pál apostol mondja, „ne fosszátok meg egymást magatoktól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre…”(1Kor. 7.5) Beszélgessetek a szexről, és hordozzátok imádságban. Adjatok érte hálát az Úrnak, vagy kérjétek, hogy segítsen a nehézségeken felülemelkedni. (Ha szükséges, kérjünk segítséget szakembertől)
Végezetül térjünk vissza a bevezető gondolatokhoz. Azt mondtam, hogy a házasság megbecsülésére hívó szó nemcsak egyenes következménye annak, hogy felragyogott előttünk Jézus Krisztus, a tökéletes főpap, de ennek gyakorlása eszköze annak, hogy megmaradjunk a vele való közösségben. Azért mondhatjuk ezt, mert a házasság, férfi és nő eggyélétele és egysége a képe annak, ahogy az Úr az ő népével való egységéről beszél. A házasság, és benne a szexualitás, azaz önmagunk feltétel nélküli odaadása beszél arról, ahogy Isten Jézus Krisztusban feltétel nélkül odaadta magát nekünk. Férfi és nő egységében az önátadás homályos tükre annak az isteni önátadásnak, kölcsönös szeretetnek és örömnek, amit az Atya Fiú Szentlélek Isten közösségében létezik. És ezért a beteljesült házassági egység, akármilyen értékes és áldott is legyen, csak rámutat testünk és lelkünk, egész valónk azon beteljesülésére, amikor egy nap szemtől szembe látjuk a mi Urunkat és Istenünket. Bármilyen eksztatikus öröm, bármilyen szabadság és szeretet, elfogadás és bensőségesség, ami megélhető a házasságban és a szexben csak halvány előképe annak a tökéletes örömnek, ami az Úrral való egységből fakad. Ha tehát megadatik ez egy párnak, jól teszik, ha nem bálványozzák az élményt, hanem hálaadásban hordozzák Isten előtt, és arra készülnek, amire ez mutat. Hasonlóan a várakozás, a hiány is Jézus Krisztus felé vezet. Mert az igazi hiány az ember lelkének hiánya. És ez jelenik meg hatalmas erővel úgy, mint a pár hiánya, sőt, a szex hiánya. A rettentő erős intimitás utáni vágy, vagy éppen testi vágy gyakran nem más, mint az ember lelki ürességének kisugárzása. És az igazi válasz erre nem a pár, hanem az a Jézus, aki érted, neked odaadta magát a kereszten, hogy bűneidből megmosva egyesítsen az Atyával. Ezért énekelhetjük most a bibliai Énekek Éneke szövegét úgy, mint ami szerelmes ének: a földi szerelmes éneke, és az Úr szerelmesének éneke is: "Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra! Mert bizony erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja." (Én. 7.6) ÁMEN!
Lovas András

A Zsidókhoz írt levél csúcspontjához érkeztünk. Szerzőnk, az igehirdető, ebben a szakaszban magas szinten műveli azt, amiről Arisztotelész így ír Retorikájában: „A befejezésnek négy összetevője van: felkelteni a hallgatóság jóindulatát irántunk és ellenszenvét ellenfelünk iránt; nagyítani és kicsinyíteni; felszítani az érzelmeket a hallgatóságban és összegezni az elmondottakat.” Igen, a szerző összefoglalja az eddigieket, erősen hat a hallgatók érzelmeire, indulataira, azért, hogy feltegye a pontot mindarra, amiért eddig fáradozott: hogy az üldözés nyomása alatt élő római zsidókeresztény közösség ne adja fel a hitet, ne forduljon el Jézustól, ne térjen vissza atyái hitéhez, hanem minden nehézség ellenére hűséges maradjon. Ennek érdekében azt hirdeti nekik: „rendíthetetlen országot kaptunk.” Ez az üzenet különösen is releváns adventben, ezért lássuk mi is, hogy 1. mi a jelentősége e rendíthetetlen országnak?, 2. hogyan leszünk részeseivé?, 3. mit jelent ez a mindennapi életünkre nézve?
I. Miért fontos a rendíthetetlen ország?
Mindannyian építettünk kockából tornyot (remélem, nem csak digitálisan). A legizgalmasabb rész az, amikor a torony már annyira magas, hogy elkezd inogni, de még nem dől le. Mindenki izgul, lélegzetét visszatartva figyel, amikor a következő kockát helyezzük el. Még jobban inog… Újabb elem… még mindig nem dőlt le… Végül egy következő mozdulat, és az összehasonlíthatatlan robaj. Azt hiszem, nem tévedek, ha sokunk alapérzését ezzel a képpel festem el. Mintha egyre inkább így élnénk meg a mindennapokat. Építünk, reménykedünk, haladunk… de sokszor érezzük, hogy feszítjük a húrt. A határon táncolunk. És ha még nagyon biztonságosan is haladunk, ki óv meg minket attól, hogy valaki egyszer csak véletlenül nekimenjen az asztalnak, amelyen oszlopunk magasodik, és véletlenül ledöntse azt. Titkon érezzük, hogy az egész bármikor összedőlhet, és akkor kezdhetjük elölről.
Nem azért mondom mindezt, mert egyesek szerint már elkezdődött a visszaszámlálás a világ felett... és a maja naptárra hivatkozva már csak 5 napunk van hátra, azután ledől az oszlop. Erre mondhatjuk, hogy butaság, babona, a borzongás kiirthatatlan vágya, a bizonytalanság megjelenése, vagy baromi jó üzlet (valakinek biztos). Nem kell maja naptár és mindenféle világvége jóslat ahhoz, hogy tudatosítsuk, mennyire ingatag az alap, amelyen élünk. Hiszen alapvető tapasztalatunk, hogy a dolgok elmúlnak. Más szóval megrendíttetnek, megítéltetnek, széthullnak. Különösen erősödik ez az érzés az elmúlt években. A legtöbben érezzük, sejtjük, talán tudjuk is (?), hogy egy nagyobb átrendeződésben van a világ, és az átrendeződések mindig megrendüléssel, összeomlással járnak. Érezzük már ennek a mozgását, az előjeleit: gazdasági válság, Európa vajúdása, hanyatlása, Kína felemelkedése. Nemzetközi érdekek egymásnak feszülése, polgárháború és kiberháború. Óriási migrációk kibontakozóban. Mindezzel együtt a környezeti válság, fenntarthatatlan életmód, fenyegető jóslatok az esetleg kibontakozó energetikai válságról. Nagy átrendeződés zajlik. Ha a földrengés képével élünk, úgy fogalmazhatunk, hogy egy régebbi rengés óta (nyugati világra nézve mondjuk a II. Világháború), hosszan tartó viszonylagos nyugalom és béke, valamint jólét után (ez persze kevésbé állítható a kommunista diktatúra volt országairól), egyre inkább egymásnak feszülnek az elmozduló tektonikus lemezek, nő a feszültség, és egyszer ez ki fog törni. Nem értek a földrengésekhez, de ha laikusként szeretném a képet tovább kifejteni, akkor azt mondhatjuk, hogy a felgyülemlő energia mértékében a kitörés, a rengés lehet kisebb vagy nagyobb, a rázkódás, az összeomlás kevésbé vagy erősebben romboló. Hogy milyen rázkódással jár együtt a világ átrendeződése, most nem tudjuk, de hogy valami inog, azt érezzük.
Érezzük a személyes életünkben is. Munkahely és megélhetés kérdései nem függetlenek ettől; személyes vagy családban jelentkező stressz, az ezeket követő betegségek vagy konfliktusok – hús-vér valóság mindannyiunknak.
És akkor megszólal közöttünk Isten szava: „rendíthetetlen országot kaptunk.” Ez az üzenet először a szintén forrongó, az átrendeződés alatt lévő Rómában hangzott fel Néró császár uralkodása alatt. Nemcsak a nagy tűzvészben rengett Róma, nemcsak arról a bizonytalanságról beszélhetünk, amelyben minden polgárnak része volt egy őrült uralkodó alatt, hanem azokról az üldözésekről is, amely a keresztényekre irányult. Minden inog, és nem tudják, mikor dől össze, amit építettek. Itt kapják és itt kapjuk a bíztatást: „’Még egyszer megrendítem nemcsak az a földet, hanem az eget is.’ A ’még egyszer’ pedig azok megváltozását jelenti, amelyek mint teremtett dolgok megrendülhetnek, hogy megmaradjanak a rendíthetetlenek.” Miért fontos a rendíthetetlen ország? – tettük fel a kérdést. A válasz: azért, mert minden megrendül(het), minden összeomolhat, bármelyik pillanatban. De mégis létezik valami, ami szilárd, biztos, örök és a miénk lehet: a rendíthetetlen ország.
Még egy dolgot kell hangsúlyoznunk. Isten az, aki megrendít. Az ő hangja, ami a rengést előidézi – ragaszkodik ehhez a Biblia bármiféle kataklizmák között is. Isten az, aki megráz – újra és újra a történelem során, és ezek a rázások előremutatnak a végső nagy rázkódásra, a nagy megrendülésre, amire ez a szakasz is utal. Mert vannak nagy megrendülések és összeomlások, amelyek romjain mindig új épületek (civilizációk, birodalmak, berendezkedések) épültek, de Isten beszél egy végső nagy megrendülésről. Világvégéről, ha így szeretnénk fogalmazni. A nagy rázkódásról, ami után nem a semmi van, hanem az Isten által elkészített, rendíthetetlen ország. És ennek perspektívájában, ennek fényében kettős a bátorítás: egyrészt, nem véletlen vagy akár törvényszerű rendülések vannak, hiszen mindent Isten rendít meg, tehát minden személyes és kézben tartott; másrészt, ha meg is rendíttetnek a meglévők, mindenek végén ott vár a teljes, a tökéletes, a rendíthetetlen ország. Hogyan lehetünk ennek részesei ill. hogyan lehet erről olyan bizonyosságunk, ami kihat, sőt ami formálja a mindennapi életünket?
II. Hogyan leszünk a rendíthetetlen ország részeseivé?
Úgy, hogy szövetségre lépünk azzal, aki mindent megrendít, és akitől a rendíthetetlen országot kapjuk. A szövetségkötés a kulcsa, a szíve az Istennel való kapcsolatnak. A kapcsolat akkor teljes, akkor rendezett, amikor a felek elkötelezik magukat egymásnak, és formálisan is belépnek a kapcsolatba. Ez a szövetség. A szerző két szövetséget, a régi, a Mózes által köttetett és az új, jézusi szövetséget hasonlítja össze és tárja a hallgatók elé. Mindkét szövetség Isten megjelenéséhez kapcsolódik, de ezzel együtt óriási a különbség. Az egyik szövetségben Isten népe Izrael a Sínai hegyhez járult, a másikban Sion hegyéhez Jeruzsálem városában. Két hegy, két szövetség, és egy útelágazás. Szerzőnk azzal szembesíti a hallgatóit, hogy el kell dönteni, hova tartanak. Ha az üldözések következtében feladják a hitüket, visszatérnek atyáik hitéhez, a mózesi szövetséghez – ez a Sínai hegy. Ha megmaradnak a Jézus által kötött szövetségben, akkor előrehaladnak oda, ahol beteljesedik a rendíthetetlen ország, és ez a Sion hegy a mennyei Jeruzsálemben. Az egyik mögöttük, a másik teljessége pedig előttük. De hogyan lehet megerősíteni őket abban, hogy a helyes utat válasszák? Szerzőnk az utazási irodák klasszikus módszerét választja (vö. Witherintgon, 337-338). Képzeld el a következő reklám filmet! Emberünk a szürke, hideg, nyirkos utcáról belép a hivatalba. Egész nap telefonok, a meredés a monitorra, elintézendők. Bejön a főnöke és leteremti… A kép hirtelen átúszik és egy gyönyörű karib-tengeri szigetet látunk madártávlatból. Halk zene, a kamera közelít. Kibontakozik a napfényes tengerpart, kókuszpálmás bungalókkal, és egy lágy hang szól: „Felejtse el a telefonokat, a főnökét, a hideget. Nem a hivatalban van már, hanem Jamaika gyönyörű partjain.” A valóság az, hogy még mindig az irodában van, és csak a TV-ben látja a szigetet. De a képzeletében már ott úszik a türkizkék tengerben – és ez felkelti benne a vágyat, hogy tényleg odamenjen.
„Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez; és az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez … mindenek bírájához, Istenhez és a tökéletességre jutott igazak lelkeihez; az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez…” Még nincsenek ott a római keresztények, amiről ez a kép beszél. De dönteniük kell, hogy mit választanak. A régi szövetségkötéskor, amikor a sivatagban a hegyen Isten eljött tűzben, földrengésben, felhőben, homályban, mindeneket átjárt a félelem. Akik hallották az Úr hangját, úgy kiáltottak fel, hogy inkább ne is szóljon hozzánk. Még Mózest, a közbenjárót is félelem fogta el és remegés. Mert a szent Isten jött közéjük, jött hozzájuk, de micsoda kettőséggel járt ez. Itt van Isten köztünk – és ezért lépjünk hátra, tartsuk a távolságot, mert szentsége félelmetes. De nektek más adatott. Egy hatalmas nagy ünnep, egy nagy, örömmel teljes összegyülekezés a városban, ahol ott vannak az angyalok milliárdjai. Együtt vannak mindazok, akikről korábban szó esett, mint a hit hőseiről. Ott van mindenek bírája, de ez nem rettegést szül, hiszen ott van az új szövetség közbenjárója, Jézus is. Őhozzá, és a meghintés véréhez jöttetek – ami nem más, mint papi, kultuszi nyelven annak megfogalmazása, hogy ő értetek, helyettetek áldozta életét. Ezért örömünnep a bíróhoz jönni ezen az óriási nagy ünnepen, fesztiválon, mert a bíró az, aki végül mindent helyére tesz a világban. És ez az uralom, ez a valóság, ez a város – a rendíthetetlen ország, amit kapunk. Hogyan lehetünk részesei?
„Rendíthetetlen országot kaptunk…” Kaptunk. Nem szereztük, nem vásároltuk, nem felfedeztük, nem kiharcoltuk, nem építettük, nem elfoglaltuk, csak egyszerűen kaptuk. Ez pedig két dolgot feltételez, amit el kell ismernünk. Egyrészt, tőlünk függetlenül készíttetett el. Tőlünk, vágyainkon, előítéleteinken, hitünkön vagy hitetlenségünktől függetlenül létezik. Van. Ott van, és annyit mondhatunk, hogy vár, nekünk is van, értünk is van – de nem tőlünk és általunk van. Másrészt, ha kapjuk, akkor csak úgy lehetünk a részesei, ha elfogadjuk. Ha ajándékként magunkhoz öleljük. Ha elég értékesnek tartjuk ahhoz, hogy kinyújtsuk érte a kezünket. Ha elég rászorulónak tartjuk magunkat ahhoz, hogy kinyújtsuk értek a kezünket… Hol látjuk meg ennek az országnak, az ehhez tartozó szövetségnek az értékét és a magunk rászorultságát? Ott, ahol a meghintés vére „hatalmasabban beszél, mint Ábel vére”. Ahol Jézus Krisztus áldozatának (értünk kiontott vérének) hangja felülmúlja az elnyomottak, az áldozatok kiontott vérének hangját. Felülmúlja kétszeresen is, hiszen egyrészt minden sebzettségünkre, minden fájdalmunkra válasz és gyógyír, hogy Jézus meghív ebbe a csodálatos országba, ahol gyógyulás és teljesség vár minden elnyomottra és áldozatra. De az áldozatok vére nemcsak a fájdalom, hanem a vád kiáltása is, amely szintén feljut Istenhez, a bíróhoz. Ábel vérének kiáltása elítélte Káint. De Jézus vére a vádnál és ítéletnél is hangosabban beszél - legyen ez akármilyen megbotránkoztató is nekünk. Azaz Jézus szava meghaladja a jogos ítéletet, és felment – hiszen az szól, aki elhordozta az ítéletet. Hogyan lehet ez igazságos? Egyetlen módon. Úgy, hogy amikor – akár áldozatként, akár elkövetőként (és mindannyian mindkét szerepben vagyunk kisebb-nagyobb mértékig) – a meghintés véréhez járulsz, Jézus Krisztushoz, az újszövetség közbenjárójához, mindenek bírájához, az angyalok és elsőszülöttek ünnepi seregéhez, a mennyei Jeruzsálemhez, az élő Isten városához, a Sion hegyéhez: más emberré leszel. Megrendül és leomlik a bűn hatalma, és megszületik benned Isten rendíthetetlen, elpusztíthatatlan élete. Megkapod a rendíthetetlen országot, hiszen részese leszel a szövetségnek, hiszen magadhoz ölelted Jézust.
III. Mit jelent a rendíthetetlen ország a mindennapi életünkre nézve?
Mindent, hiszen a következő két alapvető kérdésre ad a választ: Hogyan, azaz milyen motivációból éljek?, valamint: Miért, milyen céllal éljek? „Ezért tehát mi, akik rendíthetetlen országot kaptunk, legyünk hálásak és azzal szolgáljunk Istennek tetsző módon: tisztelettel és félelemmel.”
Élhetünk hálásan. A világvége félelme helyett, a rossz lelkiismeret helyett, az ingadozások bizonytalansága között élhetünk hálával. Az igazi hála nem kötelesség. Az igazi hála nem is üzlet, számító befektetés. Az igazi hála a szív válasza arra, amit kaptunk, és ezért együtt jár a bizalommal és a biztonságról való meggyőződéssel. Az igazán hálás ember nem fél, nem retteg, nem görcsöl. A rendíthetetlen országért, a végső bizonyosságért, reménységért és gyógyulásért való hála Jézus követői életében a legmélyebb rétegekhez tartozik. Ha a római keresztények, akik még csak Isten ígéreteire nézve érkeztek meg a Sion hegyi nagy és végső ünnepléshez, ezt nem felejtik el, és szívükben maguk előtt tartják mindazt, amit Jézus megszerzett halála által, és amit az új szövetségben kaptak, minden nyomás alatt élhetnek hálával. És a hála szabaddá teszi őket.
Ugyanakkor a hála nemcsak a szív békességéért felel, hanem megmutatkozik cselekedetekben is. Azért is, mert a hála tenni akar, a hála be akar kapcsolódni, viszonozni akar. A mi célból éljünk? kérdésre szerzőnk válasza: hogy szolgáljunk Istennek tisztelettel és félelemmel. A „szolgálat” itt a papi szolgálat kifejezése. Ugyanakkor nem kizárólag az a papi szolgálat Jézus követői számára, ami egy templomban, a gyülekezet közösségében történik, vagy amit egy lelkipásztor végez. Az egész életünk papi szolgálat, azaz az egész életünkkel érte munkálhatunk. Az egész életünk istentisztelet – és nincs benne profán meg vallásos rész. És ez a következő kérdésre vezet minket: Van-e olyan az életemben, amiről azt gondolom (gondoltam), vagy amit csak úgy kezelek, hogy ahhoz nincs köze Isten szolgálatának? Amiből őt egyértelműen ki szeretném zárni. Ha igen, akkor hogyan számolok el ezzel Isten előtt? Miért nincs bennem az a hála, amelyből az fakad, hogy az egész életemmel őt akarom szolgálni? Hol vesztettem el a hálát, hol vesztettem el a rendíthetetlen ország bizonyosságát – és hogyan újulhatok meg ma benne, újra?
Mert akár először, akár sokadszor halljuk a rendíthetetlen országról szóló jó hírt, mindannyiunknak szól a végső buzdítás: „Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok ezt, aki szól!” Ámen!
Lovas András

 „Szenvedjétek el a fenyítést” – e felszólítás köré rendezhető a ma olvasott bibliai szakasz üzenete. Kevés ennél népszerűtlenebb témát kaphattunk volna mai napra – akár Jézus követői, akár keresők vagyunk. A Zsidókhoz írt levél szerzőjének célja azonban nem a kioktatás, nem a megmagyarázhatatlan (szenvedések) megmagyarázása, hanem annak a közösségnek a bátorítása, amely a Kr. utáni 60-as évek vége felé Rómában a társadalom gyűlöletét, ellenségességét, üldözését kell, hogy elhordozza. Az eddig olvasottakhoz képest semmi új nincs a szerző céljában, tudniillik hogy a hitük megtagadásának közelébe jutott keresztényeket buzdítsa kitartásra. Tartalmilag viszont egy új gondolatot nyit meg e központi felszólítással: „Szenvedjétek el a fenyítést”. Lássuk hát, hogy 1. Mi minden ellenkezik bennünk, amikor ezt halljuk? 2. Hogyan érvel a szerző e felszólítás mellett? 3. Hogyan lehet elszenvedni a fenyítést?
I. Mi szól a fenyítés elfogadása ellen?
Két oldalról közelítem meg az ellenvetéseinket, ellenérzéseinket. Egyik a kultúránk visszaélése, torzulásai; másik a teológia visszaélése és torzulásai. Tekintély- és fenyítés ellenes korban élünk. Sokkal többet találkozunk a tekintéllyel, a fenyítéssel, a büntetéssel való visszaélések borzalmas történeteivel, mint amennyit az egészséges és megfelelő nevelésről hallunk. Mindannyiunkban először óriási piros lámpák gyúlnak ki… és ez igen gyakran teljes mértékben helyénvaló. Különösen, amikor – mint e bibliai szakaszban is – egy apával állunk szemben, aki fenyíti a gyermekét, megképződhet előttünk az a család, ahol az apa megfellebbezhetetlen tekintély, szava szent, keveset szól, de a keze könnyen eljár, az asszony és gyermek pedig félelemmel teljes alávetettségben szenved. „Szenvedjétek el a fenyítést?” Innen már csak egy lépés, és megérkezünk a családon belüli erőszak a közelmúltban heves vitákat kiváltó témájához. Tudjuk, hogy generációk tapasztalata, hogy a fenyítés nem más, mint burkolt vagy nyílt erőszak. Éppen ezért üdvözölnünk kell mindazokat az erőfeszítéseket, amelyek megpróbálják elejét venni az ilyen típusú visszaéléseknek. És igenis üdvözölhetjük azt, hogy a mai korban közvetlenebb, barátibb és bensőségesebb lehet szülő és gyermek kapcsolata, mint korábban. Itt találkozunk a kultúránk torzulásaival – természetesen nemcsak abban, amikor a tekintéllyel visszaélés történt, hanem abban is, amikor minden tekintély végleg erodálódik. Hiszen azzal is találkozunk, amikor szülők és pedagógusok tehetetlenek gyerekekkel szemben. Ennek következtében, miközben az egyik oldalon minden tiltakozik a fenyítés gyakorlásával és elhordozásával szemben (mint ami végleg maradi és káros), a másik oldalon számosan egyre szigorúbb fegyelemért, büntetésért kiáltanak. Ebben a helyzetben próbáljuk meghallani és megérteni szerzőnk üzenetét.
A teológiai torzulást abban az istenképben érhetjük tetten, ami az előbb felvázolt apa-képpel rokon. Főleg református vidékeken íródott be generációk fejébe a 394. dicséret egy sora: „azt bünteti, kit szeret.” Amennyiben valaki nem tudja helyén értelmezni ezt a sort (ami a mai textusra épül, és amiről hamarosan lesz szó), akkor végzetesen torz istenképhez érkezik el. Ki Isten? Aki bünteti, akit szeret. Hát, ha így szeret, engem inkább ne is szeressen! – kiált fel, akinek egészséges lelke van. Ennél fájóbb, ha valaki, akit talán megnyomorítottak gyerekként, így tekint Istenre, és ugyanezt adja tovább szülőként. Amikor valaki saját haragját, bosszúját, indulatát tölti ki a gyengébben, és közben az visszhangzik benne, hogy Isten is azt bünteti, kit szeret. Lehet, hogy vannak közöttünk, akikben ezek a mondatok súlyos és mélyen elrejtett sebeket szakítanak fel. De hadd hangsúlyozzam, hadd sulykoljam, hadd kiáltsam, akár hogyan is élt vissza valaki veled szemben a hatalmával, akár hogyan is próbálta ebbe az erőszakba belerántani Istent, Isten, az Atya nem ilyen, és nem így szeret.
Mindannyian érezzük már, hogy az emberi bűnből fakadó mérhetetlen sok visszaélés és torzulás miatt mennyire nehéz meghallanunk, magunkhoz ölelnünk, és megcselekednünk, amit a Szentlélek ma mondani akar nekünk: „Szenvedjétek el a fenyítést.” Vajon mit ért ez alatt szerzőnk, és miért hívja erre hallgatóit?
II. Mit jelent elszenvedni a fenyítést, és miért tegyük ezt?
Miután megpróbáltuk tisztázni, hogy milyen körülmények határozzák meg, amint e felszólítást halljuk, most próbáljuk pontosan megérteni, hogy az mit jelent és mit nem jelent. Mi tehát a fenyítés? Az eredeti görög szó így hangzik: paideia – amiből a pedagógus szavunk származik. Jelentése elsősorban tanítás, nevelés, fegyelmezés. A hibák kijavítása, akár feddés, de mindig azzal a céllal, hogy az illető érjen, erősödjön, növekedjen. Hangsúlyoznunk kell, hogy amikor azt mondja a szerző az üldözés terhe alatt álló zsidókeresztény közösségnek, hogy szenvedjék el Isten fenyítését, szó sincs büntetésről. Igen, egy radikálisan új gondolat megjelenik: ismerjétek fel és fogadjátok el, hogy az az irgalmatlanul szorult és nehéz helyzet, amibe kerültetek, Isten eszköze abban, ahogy nevel, és ezt fogadjátok el. Nem büntet, hanem fegyelmez, nevel, sőt, edz. Hiszen miért is büntetné őket? Nem az a levél témája, hogy valamiben vétkeztek, és meg kell térniük. Hanem az, hogy legyen elég erejük, kitartásuk megfutni a pályát.
Ezzel meg is érkeztünk ahhoz a képhez, ami meghatározza a szakaszt. Az élet – futás a versenypályán: „állhatatossággal fussuk meg az előttünk lévő pályát.” Erről szóltunk korábban, hogy nézzünk fel Jézusra, és fussuk meg a pályát. De a futás küzdelem, a futás harc, a futás kemény dolog. És ezért szükség van a fegyelmezésre, a nevelésre, a paideia-ra. Szükség van a kitartásra, az állhatatosságra, az edzettségre – mert különben egy idő után összeroskadnak a lábaik, és futás helyett csak botladoznak, bukdácsolnak, sántikálnak. Igen, rossz és gonosz, hogy ellenséges társadalomban éltek, amikor békességetek, megbecsüléseteket, vagyonotok, sőt, életetek is veszélybe kerül a Jézusba vetett hitetek miatt. De ugyanakkor látjátok-e, hiszitek-e, hogy ez a helyzet mégis Isten uralma alatt van, aki ezen keresztül erősít, edz, nevel, formál, hogy képesek legyetek megfutni a pályát? Igen, fájdalmas, nehéz, és nem kívánt a fenyítés. Rövid távon utálatos. De vajon melyik sportoló nem ismeri, hogy mennyi küszködés, lemondás, áldozat van egy-egy kimagasló eredmény mögött? „Szenvedjétek el a fenyítést.”
Szerzőnk azonban tovább megy ennél, amikor még két dolgot említ ennek megerősítésére: egyrészt ez Isten szeretetének jele, másrészt ez Isten szentségében részesít. Először tehát, idézve a Példabeszédek könyvét, kifejti, hogy minden apa fenyíti a gyermekét (és most már értjük, hogy ez nevelés), és ha valaki nem teszi, az nem a szeretet, hanem a nemtörődömség jele. Ha így van ez földi szüleinkkel – akik saját elgondolásuk szerint teszik ezt – mennyire inkább így kell lennie Istennel, a mi Atyánkkal kapcsolatosan, aki pontosan tudja, hogy mi és hogyan válik hasznunkra. „Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint a fiaival.” Ezen a ponton hangsúlyozni kell egy nagyon fontos dolgot. A Biblia nem arról beszél, hogy Isten atyai szeretetével csak és kizárólag a fenyítésben találkozunk. A fenyítés nem az alaphelyzet szülő és gyermek, az Atya és a mi kapcsolatunkban. Sőt, csak az tudja elfogadni és megélni az apai nevelésben a szeretetet és a törődést, aki ettől függetlenül egészen bizonyos abban, hogy az apja szereti őt. Csak annak van esélye elhordozni a nehézségeket és küzdelmeket úgy, mint amelyek által az Atya neveli és formálja, edzi, aki már korábban megbizonyosodott és megerősödött az Atya szeretetéről, akinek a szívében már kiáradt Isten szeretete a Szentlélek által. Ekkor tudja szíve mélyén, hogy Isten szereti akkor is, amikor nehézségek veszik körül. Ez a gyermeki bizalom, amely nélkül értelmezhetetlen a felszólítás. Ez a bizalom tudja elfogadni a másik dolgot, amit szerzőnk említ: azért teszi ezt az Úr, hogy részesítsen szentségében. Hogyan?
Mit jelent, hogy részesít szentségében? A nehézségek idején vagy elsodródunk Istentől, vagy még közelebb kerülünk hozzá. Azért, mert vagy fellázadunk a fenyítés miatt, esetleg megkeményedünk, megkeseredünk – vagy feltámad bennünk a szükség és a vágy, hogy sokkal közelebb legyünk hozzá és az eddigieknél sokkal mélyebben éljük meg a vele való közösséget. A próbák tüzében leperzselődik rólunk számos hiábavalóság, felesleges sallang, vallásos máz, vagy éppen evilági hiábavalóság. Hirtelen úgy látjuk magunkat, mind eddig még sohasem; látjuk kicsinyes meccseinket Istennel, játszmáinkat, ahogy úgy teszünk, mintha őérte és ővele élnénk, és meglátjuk, hogy közel sem így volt. Mindeközben átéljük, hogy olyan intenzíven és világosan szólal meg, és úgy ragyog fel előttünk ismerete, ahogy korábban őt sem ismertük. Mélyebben szeretjük, és teljesebben engedelmeskedünk neki, és ami a legtitokzatosabb, hogy éppen ezek következtében nagyobb békességet és örömöt találunk, mint előtte. Ez mind része annak, hogy „szentségében részesedünk”.
III. Hogyan történik a „nevelés elhordozása, elviselése?”
A „hogyan” kérdésre két fő választ fogalmazok meg, először azoknak, akik még nem mondják magukat Jézus követőinek, majd azoknak, akik kezébe tették életüket és követői lettek.
Az első dolog, hogy - amint láttuk - a fenyítés elhordozása csak úgy és akkor értelmezhető helyesen, ha Isten szeretetének a kontextusában éljük meg. A belépés a mai üzenetbe történhet a nehézségeken, küzdelmeken keresztül, amelyekkel szemben találod magad, és amelyek tovább vezethetnek Isten szeretetének megismerése felé, azzal a reménységgel, hogy számos dolog helyére kerül, amikor benned is helyére kerül Isten szeretete. Nem azt állítja textusunk, hogy minden nehézség azonnal és gyorsan értelmet kap, mert azonnal átlényegül edzéssé… Sokkal nagyobb kérdés és titok a szenvedés a világban. De a hiány és a fájdalom, ami minden embernek tapasztalata, elvezethet oda, hogy kell lennie valaminek/valakinek, akinek hiányára minden más mutat; akinek jelenétében és szeretetében minden vágyunk egy napon végül beteljesedik. Nem tudok még egy „helyet”, ahol Isten szeretete úgy ragyog fel, és úgy ölelhet át, mint Jézus Krisztusban, az ő halában. Ami nem pusztán és nem elsősorban edzés, hanem valóságosan és egyértelműen büntetés. Ha valakire nézve igaz, hogy „azt bünteti, kit szeret”, akkor arra igaz és érvényes, aki az Atya egyszülött Fia. Ha tudod, hiszed, és a Lélek által átjár, hogy az Atya szeretett Fiát büntette helyetted és érted (ami a keresztény örömhír szíve), valamint ha magadhoz ölelted az ebből fakadó bocsánatot és szabadságot, akkor megszületik benned a gyermek bizalma. Akkor képes leszel elhordozni a fenyítést – mert tudod, hogy szeret téged az, akinek kezéből minden jő. Mindez tehát arra hív, hogy keresd, kutasd, sőt, fogadd be azt, akiben Isten szeretete kiárad szívedbe.
Mi, akik Jézus követőinek valljuk magunkat, akkor tudunk elmélyülni a mai üzenetben, ha feltesszük magunknak a következő kérdést: Mi a végső célom azzal, hogy Jézus követőjévé, hívő emberré lettem? Az, hogy megfussam a pályát, vagy az, hogy jól érezzem magam? Miért ez lesz a végső kérdés? Azért, mert ha meg akarom futni a pályát, olyan nevelésre, edzésre is szükségem van, amelyben nem érzem jól magam. És ha mindig jól akarom magam érezni, soha nem leszek kész alávetni magam a nevelésnek és edzésnek, és soha nem leszek képes megfutni a pályát. A fenyítés elhordozása nem más, mint hűség, állhatatosság és kitartás. Márpedig ezeket nagyon nehéz megélni ma, hiszen egyszerűen nem jelentenek értéket a mai társadalomban. Sokkal inkább érték, ha mindig váltasz, változol, nyitott vagy, lecserélsz, újra kezdesz – mint ha valamiben kitartó és hűséges vagy. Továbbá a mai kultúrában egyre inkább azt szívjuk magunkba, hogy az érzelmeink, érzéseink és a pillanatnyi szükségeink vezéreljenek. A kitartás, a hűség azonban nem érzés, nem indulat, hanem érték, vagy erény. Nem azért vagy hűséges és kitartó, mert úgy érzed magad, hanem azért, mert minden fáradtság és csüggedés ellenére így döntesz. Ez azt jelenti, hogy szembemész az azonnali megelégedést, élményt követelő érzéseiddel. Ezért, hasonlóan azokhoz, akikhez szerzőnk intézte szavait, nekünk ugyanaz a kihívás: magunkhoz tudjuk-e ölelni pillanatnyi gondjainkat, gyötrelmeinket, nehézségeinket, mint amelyek által a mi szerető Atyánk javunkat munkálja? Ezt pedig csak akkor tudjuk újra és újra megtenni, ha Jézusra szegezzük lelki szemeinket. Csak akkor leszünk képesek gyermeki bizalommal elhordozni a fenyítéseket, ha folyamatosan megújul bennünk az Atya szeretete, ha nem fakul meg szemeink előtt az Úr Jézus Krisztus keresztje, a kegyelem csodája és szívünket megejtő szépsége. És ha így lesz – és mivel így lehet, legyen is így! – megszületik bennünk az a hit, az a bizalom, amelyet Kányádi Sándor erdélyi költőnk így fogalmazott meg:
mint pogrom után / a zsinagóga
veretlen maradt / öreg zsidója
nem hálálkodom / nem is kérdem
hogy őket miért / s engem miért nem
mert szeretsz Uram / szeretsz Te engem
és legközelebb / nem hagysz veretlen
(Azt bünteti kit szeret)
Ámen!
Lovas András

Mi a hit? Attól függ, hogy mi a helyzet, amiben vagyunk. Van, amikor az a hit, hogy nem teszünk semmit. Elengedünk, várunk, nyugton vagyunk. Van, amikor az a hit, hogy belevágunk, küzdünk, harcolunk. Honnan tudjuk, hogy mi a hit? Van, aki számára a hit konzervatív múltba tekintés, elavult, bár még itt maradt csökevény. Van, aki szerint nem más, mint értelmetlen köldöknézés. „A hitből nem lehet megélni.” Mi a hit? Van, akinek vallásos fogalom. Van, aki szerint semmi köze egy valláshoz. Mi a hit?
A Zsidó levél 11. fejezete, még ha egy definícióval is kezdődik, nem azért került leírásra, hogy elmondja nekünk, mi a hit. Nem mond el mindent a hitről, nem elemzi, nem magyarázza, sokkal inkább illusztrálja. Szerzőnk célja, hogy egy konkrét helyzetben lévő közösséget erősítsen, bíztasson és bátorítson szavaival. Továbbra is a római zsidókeresztények vannak előtte, akiket üldöznek hitükért. Továbbra is az a kérdés, hogy vajon megtagadják-e Jézust, visszatérnek-e atyáik vallásához, ami helyzetük azonnali megoldását is hozhatná a korabeli társadalomban. Mi a hit az ő helyzetükben? Ezt járjuk ma körbe a következők alapján: 1. Mi az a definíció, amit szerzőnk ebben a helyzetben ad? 2. Hogyan jelenik meg ez a hit, és mi ennek a jelentősége? 3. Mit jelent ez ma számunkra?
I. A hit a valóságra adott válasz
A definíció így szól: „A hit pedig a remélt dolgok valósága (Károli után), és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” A reméltek valósága, a nem láthatókról (érzékszerveinkkel nem foghatókról) meggyőződés. Ezt két módon lehet értelmezni, és fontos, hogy különbséget tegyünk. Az egyik, hogy a hit hozza létre, a hit teremti meg mindazt, amit remélünk, amit nem látunk; a másik, hogy a remélt dolgok és nem látott dolgok tőlünk függetlenül léteznek, és ezeket hit által ismerem el és ölelem magamhoz.
Az első út a ma nagyon népszerű önmegvalósítás útja. Kiben ne visszhangoznának azok a gondolatok, miszerint ha valamit nagyon hiszel, az meglesz. Megjelenik ez ezoterikus köntösben is, amelynek lényegét úgy foglalhatjuk össze, hogy a hited teremti a valóságot. Van, amikor a kimondott szó erejét, máskor a pozitív gondolkodás hatalmát, vagy az imagináció teremtő valóságát hangsúlyozzák. És miközben természetesen lélektanilag igaz, hogy a hit csodákra képes (hiszen minden olyan ember, aki valamit létrehozott, alkotott, hitt abban, hogy ez lehetséges számára, sőt, minden ember hisz valamiben, hiszen különben már fel sem kelne reggel…) – mégis a bibliai értelemben vett hit nem ez. Nem hit a hitben, nem hit az önmagamba vetett hitben, és nem arról való meggyőződés, hogy a hitem hozza létre a remélt vagy láthatatlan (mert nem meglévő) dolgokat. Nem a hit teremtő erejéről beszél a szerző.
A hit tehát nem a mi szubjektív valóságunk kivetítése, hanem az objektív isteni valóság (a remélt és a láthatatlan) megragadása. Azért hit, mert a remélt dolgok és a láthatatlanok érzékszerveinkkel nem ragadhatók meg. Melyek ezek? Mindaz, amiről a szerző az előző fejezetekben beszélt, amikor arra mutatott, hogy ragaszkodjanak ahhoz a Jézushoz, aki az egyszeri és tökéletes főpap, aki egyszeri és tökéletes áldozatával tökéletessé tette a benne bízókat, akik ezért szabadon járulhatnak Isten színe elé. Figyeljük meg érvelésének paradox voltát! Összehasonlítja az Ószövetségi áldozati rendszert Jézus áldozatával. Elmondta, hogy a főpap, miután magáért is bemutatta az áldozatot, egy évben egyszer jelent meg a szentek szentjében, Isten színe előtt, de Jézus, miután meghalt a kereszten (magát áldozva) egyszer és mindenkorra bement a valódi, azaz a mennyei szentek szentjébe, hogy ott közbenjárjon értünk. A látható ószövetségi kultusz, ami folyamatosan zajlott Jeruzsálemben még a levél írásának az idején is, csak árnyéka volt annak a valóságnak, ami Jézusban teljesedett be. De ez a valóság láthatatlan, hiszen miközben Jézust sokan látták meghalni, majd találkoztak a feltámadottal is, az, hogy megjelent Isten előtt értünk, az, hogy ott közbenjár, az, hogy áldozatával teljesen tisztává mosott és tökéletessé tett lelkiismeretünkben, az, hogy egy nap majd visszajön és uralma nyilvánvalóvá lesz – nos, mindez a remélt dolgok és láthatatlanok körébe tartozik. Mi tehát a paradoxon? Hogy az, ami Jeruzsálemben látható, csak árnyéka és előképe annak az isteni, evangéliumi valóságnak, amit Jézus Krisztus szerzett meg nekik/nekünk.
Mi a hit? Egy tőlünk független szilárd, masszív, robusztus és láthatatlan isteni valóságról való bizonyosság, meggyőződés, és az abból fakadó élet. Annak a komolyan vétele, amit Isten kijelentett, megígért, elvégzett, és ami egyrészt még nem teljesedett be, másrészt most nem látható. Figyeljük meg, hogy a „remélt dolgok valósága” és a „nem látható dolgok létéről való meggyőződés” a hit időbeli és térbeli vonatkozásaira mutatnak. A remélt dolgok nem azok, amelyek vagy lesznek, vagy nem, hanem amelyek biztosan bekövetkeznek – de még nincsenek itt. A hit előretekint. A láthatatlanok azok megragadása az életünket meghatározó legvalóságosabb valóságként, amelyek érzékszerveinkkel nem megragadhatók, és amelyek sem értelmünkkel, sem technikánkkal, sem érzelmeinkkel nem igazolhatók. A hit feltekint. A hit túllát a jelenen, és túllát láthatókon. Nem alkotja tehát, nem hozza létre az isteni valóságot (sőt, az isteni valóság hívja életre az ember hitét). Ugyanakkor ismeri, elismeri, és ezért számol vele, épít rá. Hogyan?
II. A hit példái
Szerzőnk hosszan mutatja be, mit is jelent ez a hit és mi mindent tettek „hit által” mindazok az ószövetségi személyek, akik történetét a hallgatók jól ismerték. Lássuk először, hogyan jelenik meg a hit ezek életében, majd hogy mi a jelentősége, a szerepe e terjedelmes felsorolásnak.
Mi a hit? Hogyan jelenik meg? Múltba merengés, köldöknézés, terméketlen elmélkedés? Nem, mondaná szerzőnk, sőt, sokkal inkább bátor, vagy akár egészen a bolondság határáig elmenő cselekvés és előretekintés. Noé, miután Istentől kijelentést kap, hit által kezd el bárkát építeni – és közben szomszédjai röhögnek rajta. Ábrahám maga mögött hagyja otthonát, rokonságát, a várost, a kultúrát, a biztonságot, a civilizációt… és nomád vándorrá lesz. Miért? Mert hisz annak, aki elhívta erre, és aki azt ígérte neki, hogy nagy néppé teszi (vénségére őt és meddő feleségét), és országot ad utódainak. Idős, halálukra készülő emberekről is hallunk: Izsák, aki hit által megáldja fiait, József, aki rendelkezik arról, hogy holttestét vigyék majd magukkal Egyiptomból leszármazottai. Miért? Mert hiszik, hogy Isten ígérete, amit Ábrahámnak adott generációkkal előttük él, és egy napon be fog teljesedni – generációkkal utánuk. Ezt közvetíti az áldás, és erre mutat a holttestről való rendelkezés. Korlátoltság vagy irigylésre méltó perspektíva? Hitük, válaszuk Isten valóságára még saját életük emberi korlátain is túlmutat. Hit által kockáztatják életüket a gyermek Mózest rejtegető szülei… és végtelen a sor. Mi a hit? Bátorság, elszakadás, előretekintés, kockázat, sőt bolondság: annyira komolyan számol Isten valóságával, a remélt és láthatatlan dolgokkal, hogy kívülről nézve érthetetlen.
Mi a hit? - kérdezzük másodszor is. És egy másfajta választ is kapunk, ami szintén lehet lelkesítő: a hit a csodák kapuja, a győzelmek forrása. Mózes és Isten népe „hit által keltek át a Vörös-tengeren, mint valami szárazföldön…” Majd: „Hit által omlottak le Jerikó kőfalai, miután körüljárták azokat hét napon át.” Nem az emberi hit, „nagyot akarás”, erős koncentrálás tette mindezt, hanem Isten. De hit által lettek ennek részesei. És halljuk még a hit csodáinak és győzelmének ünneplését: „Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg. Asszonyok feltámadás révén visszakapták halottaikat.” Mi a hit? Siker, győzelem, csodák? Aki hisz, győz, aki nyomorúságot lát, az nem hisz?
Még mielőtt ezt gondolnánk, folytatja szerzőnk a felsorolást mindazok érdekében, akik Rómában nyomorúság, üldözés, mártíromság küszöbén vannak: „Másokat viszont megkínoztak, akik nem fogadták el a szabadulást, hogy dicsőségesebb feltámadásban legyen részük. Mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, sínylődve azok, akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld szakadékaiban.” Mi a hit, ha nem mindig győzelem, csoda és szabadulás? A válasz egyértelmű: kitartás a megpróbáltatásban, megállás, hűség – Isten ígéretei és változhatatlan valósága fényében.
Mi a jelentősége a hit ezen példái felsorolásának? El tudod képzelni, hogy micsoda sodrása lehetett annak, ahogy a római zsidókeresztények mindezt végighallgatták? Amint felelevenedett előttük, hogy mi mindent tettek őseik hit által. Hogyan álltak meg, hogyan cselekedtek hit által bátran, hogyan élték át a csodálatos szabadításokat, hogy szenvedték el a megpróbáltatásokat, az üldözést… Vajon mit gondolnak, amint hallják ezeket? Én sejtem mit; azt, amit a mai hallgatók: na de ez más, ezek különleges emberek, különleges istenkapcsolattal, különleges időkben, ezek különleges hősök, éppen nem olyanok, mint én. Ezek jelentik a hegycsúcsot, mi azonban egészen bizonyosan a völgyben járunk. De szerzőnk nem engedi ezeket a gondolatokat, és azonnal elejüket veszi, amikor így summázza hit hőseiről szóló beszámolóját: „És mindezeken, noha hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, és azt akarta, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre.” Micsoda? Egy sorba kerülünk velük? Sőt, még mi leszünk a kivételezettek a „valami különbbel, valami többel?” Igen! Figyeljük, hogyan magyarázta ezt a váratlan fordulatot Chrysostomos egyházatya a negyedik században: „Értitek, mit jelent, milyen hatalmas dolog az, hogy Ábrahámnak ott kell ülnie, Pál apostolnak ott kell várakoznia, amíg ti eljuttok a teljességre ahhoz, hogy végül elnyerhessék a jutalmukat? Mert a Megváltó megmondta nekik korábban, hogy amíg nem leszünk mi is jelen, nem fogja azt átadni nekik. … Azért, hogy ne legyen előnyük hozzánk képest abban, hogy előbb koronáztatnak meg, Isten egy időpontot jelölt ki mindenki megkoronázására. … Isten nem ártott nekik, hanem bennünket tisztelt meg.” (In: Whitherington, 324) Mit mondjuk erre? Ha hisszük Isten ígéretét és szavát, csak azt mondhatjuk: Chrysostomos, most már te is ott ülsz a padon, a lelátón (a bizonyságtevők fellege közt), és te is vársz ránk… És ha hisszük, hogy ez igaz, és megragadjuk hittel, akkor tudjuk, hogy a tét az, hogy vajon egy napon mi is ott fogunk-e ülni velük együtt, várva gyermekeink, unokáink generációinak teljességre jutását…
Mi a hit? – és hogyan születik ez a hit számunkra? Mire hív bennünket mindez? A szerző felhívása a hallgatókhoz: „nézzünk fel Jézusra!”
III. Nézzünk fel Jézusra!
Nézzünk fel Jézusra, mert ő a példa. Felnéztetek a hit hőseire egy pillanatra, igen, de a sokkal többre, a különbre kell irányítani a figyelmeteket. Ők a hegycsúcsok, de Jézus, az Isten Fia az, akiben sokkal magasabbra láttok, kétszeresen is. Egyrészt, mert ő a hit igazi példája, a hit szerzője és beteljesítője, az, aki „az előtte lévő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült.” Ő megfutotta a pályát, megharcolta a harcot, szemeit egyedül Isten ígéretére függesztve beteljesítette a hitet. Ő a teljes, a tökéletes példa, a hit bajnoka: emeljétek szemeiteket őrá. Másrészt azonban, sokkal több, mint példa. Ő nem az a bajnok, aki visszanéz a befutott pályáról, és azt mondja, hogy ezt csináljátok utánam, ha tudjátok. És ha képesek lesztek rá, elég jók lesztek nekem. Nem az a hit, hogy elég erős vagy. Mert amikor Jézusra nézünk, aki vállalta a keresztet és Isten jobbjára ült, arra nézünk, aki értünk tette ezt. Amikor Jézusra fixáljuk a tekintetünket, arra nézünk, azzal vagyunk közösségben, azzal telik meg képzeletünk, gondolataink és szívünk, aki halálával és feltámadásával megvásárolta magának, és ezért kezében tartja azokat, akik hisznek benne. Mit jelent ez a gyakorlatban?
Vannak közöttünk, akik távolabbról (és talán egyre közeledve) kémlelik Jézust, a hitet. Mit jelent nekik felnézni Jézusra? Tégy egy próbát! Tégy valamit, kezdj el tenni valamit, ami nem érthető, nem értelmezhető számodra a Jézusban való hit kontextusán kívül. Kezdj el valamit cselekedni hit által, úgy, hogy felnézel Jézusra, azaz azt mondod, hogy ez az, amit nem tennél, de most megpróbálod. Nem adtad még át neki az életed. Nem vetetted még belé feltétlen bizalmad. Nem ragyogott fel még benned Jézus halálának és feltámadásának igaz titka, és nem járta még át szíved a kegyelem csodája. Pedig talán várod már. Várod, hogy történjen valami. Lépj most be a nem láthatók világába azzal, hogy valamit Isten akarata szerint kezdesz el tenni, amiről tudod, hogy eddig nem így tetted. Nem azért, mert így lépésről lépésre „megjavulsz” (erre nincs esély), hanem azért, hogy ezen a ponton kitedd magad annak, hogy Jézus megmutasson neked valamit magáról, rólad. (Pl. kérj bocsánatot vkitől, kezdj el szeretettel viselkedni az ellenségeddel, törődj azzal akivel senki nem törődik, stb…)
A megfáradt keresztényt pedig a következőre hívja a szakasz: „tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt…” Ha meg akarod futni a pályát, ha Jézusra akarsz nézni, akkor le kell számolni azzal, ami akadályoz. A szerző a futóverseny képét alkalmazza. Hogy akarunk célt érni, amikor téli kabátban, sőt, óriási pakkokkal felszerelkezve vagyunk a pályán? Ha futni akarsz, le kell tenned ezeket. Valamint a bűnt, ami elvonja a figyelmet. Hogyan akarsz úgy futni, hogy mindig más fele nézel? Hogy minden elvonja a figyelmed, hogy minden bokornál (advent van: kirakatnál) megállsz, és csak abban gyönyörködsz, azután vágyódsz, az számít, amit ott látsz? Hogy akarsz célt érni, ha közben azzal vagy elfoglalva, hogy mi mindent gondolnak rólad mások, hogy mennyivel izgalmasabb dolgokat tehetnél a hit e futása helyett, hogy mennyivel kellemesebb lenne egy kávézóban ücsörögni, mint a versenypályán izzadni? Vagy hogy mennyivel jobb lenne versenyigazgatónak lenni, vagy stadion tulajdonosnak, mint futónak… Fordítsd le a képeket magadnak – kérve Isten Szentlelkének munkáját. Melyek a terhek, amelyeket ma, az úrvacsora alkalmával Jézus elé hozol? Melyek a mindentől elvonó, elszakító bűnök, amellyel a Jézus Krisztussal való közösségbe jössz, hogy megszabadítson és megtisztítson?
A zsoltáros így imádkozott: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” És ezért: nézzünk fel Jézusra! ÁMEN!
Lovas András

A Zsidókhoz írt levél tanulmányozását ott hagytuk abba, hogy a szerző (aki valójában igehirdető), komoly és kemény intést intézett hallgatóihoz. Először azzal provokálta őket (finomabban szólva apellált szégyenérzetükre), hogy olyanok, mint a gyerekek, akik pempőt esznek, pedig már rég a szilárd és kemény eledelnél kellene tartaniuk. Éppen azért beszélt így velük, mert tudja, hogy szorult helyzetükben, óriási terhek súlya alatt ez a szilárdabb eledel, azaz mélyebb tanítás mentheti meg őket attól, hogy megtagadják a hitüket. Rómában vagyunk, a birodalom fővárosában a Kr. utáni 60-as évek végén, amikor ezek a zsidókeresztények azzal néznek szembe, hogy az életükkel fizethetnek a Jézusba vetett hitükért. Miközben szerzőnk teljesen ismeri és megérti a helyzetüket, egyetlenegy utat lát ebből a szorult helyzetből kifelé: azt, hogy Jézus Krisztust még jobban ismerjék, még többre értékeljék, még jobban szeressék, és semmi körülmények között meg ne tagadják. Ennek bemutatása lesz a kemény eledel.
Mindezt úgy vezeti be, hogy túllépve már az alapvető tanításon (pempő), „törekedjünk a tökéletességre.”(Zsid. 6.1)A tökéletesség gondolatán keresztül kezdi el bemutatni nekik újra Jézus Krisztust. Mindez a következő kihívást jelenti számunkra: akarjuk-e jobban érteni, jobban ismerni, életükben többre értékelni, odaadóbban szeretni Jézust? Mert ez a mai szakasz célja. Erre fut ki benne minden - és a Szentlélek hasonlóan akar munkálkodni ma is. Lássuk hát, hogy 1. Törekedjünk-e a tökéletességre? 2. Ki a tökéletes és miért?, 3. Hogyan tesz a tökéletes tökéletessé?
 Ha a „kemény eledel”, a Jézusról szóló „haladóknak” szánt tanítás arról szól, hogy törekedjünk a tökéletességre, akkor számtalan veszély leselkedik arra, aki ezt az utat járni akarja. Sokan tudják, hogy bármiféle tökéletességre törekvés így vagy úgy, de zsákutcába vezet. Akár azért, mert az hisszük, hogy képesek vagyunk rá, akár azért, mert legyintünk, hogy ez illúzió, sőt, bolondság. Hogyan jelenik meg a tökéletességre törekvés a keresztények vagy akár a kereszténység iránt érdeklődők között? (Érdemes hangsúlyozni, hogy gyakran, akik közelednek a keresztény hit felé, tudatosan vagy tudat alatt azzal teszik ezt, hogy a belépés, a megérkezés egyfajta tökéletesség elérésével realizálódik.)
Kicsit leegyszerűsítve a tökéletességre törekvés abban nyilvánul meg, amikor azt mondjuk, hogy a kívánt állapotot akkor érem el, ha mindent jól teszek, vagy ha mindent egészen átélek, vagy ha mindent megértek. Az első az erkölcsi tökéletességet/teljességet keresi, a második a maximális spirituális átélést helyezi mindenek elé, a harmadik az intellektuális teljességet. Félreértés ne essék, mind az erkölcsi, mind a spirituális-tapasztalati, mind az intellektuális dimenziók abszolút fontosak a Jézussal való kapcsolatban. De zsákutcába jutottam akkor, ha bármelyik területen a maximális teljesítményt akarom elérni ahhoz, hogy végre úgy érezzem, megérkeztem, rendben vagyok, „tökéletes lettem”. Miért? Azért, mert minden olyan törekvés, amely során az általam vélt vagy felállított mércét akarom megugrani erkölcsileg, spirituális tapasztalatban vagy intellektuálisan, hogy végre elég jónak érezzem magam, szükségképpen kimerüléshez és kiábránduláshoz vezet. Mert tökéletessé nem leszek erkölcsileg – sohasem mondhatom, hogy már elértem. Mert nem fogom tudni folyamatosan a maximumon tartani a lelki-érzelmi átéléseket – és mennyi lenne vajon az „elég”? És mert soha sem fogok mindent érteni, ami Istennel, a megváltással, a világgal, a Bibliával, az életemmel kapcsolatos. Ezért nagy a veszélye annak, hogy a tökéletességre törekvés zsákutcába vezet. És ezért vannak, akik – miután tapasztalták e zsákutcák valamelyikét – ma már csak keserűen vagy cinikusan legyintenek: hagyjuk ezt. De akkor miről beszél a Szentlélek az igében? Milyen tökéletességre hívja a szerző a hallgatókat? És hogyan akarja ezen keresztül felizzítani bennük a Jézus iránti elkötelezettséget?
Az, aki azt mondja, hogy törekedjünk tökéletességre, megmutatja a dilemmánkból kivezető utat. Mert miközben nem adja fel a tökéletességre törekvés igényét velünk szemben, tudja jól, hogy egyetlen út létezik, az evangélium útja. Akkor leszünk tökéletesek, teljesek, ha az egyetlen tökéletes tökéletessé tesz. És ez lesz érvelésének központi gondolata: az ószövetségi papság, áldozat és kultusz nem tudott tökéletessé tenni, de a Fiú, Jézus, „aki örökre tökéletes”, megcselekszi ezt. Így olvassuk: „a törvény semmit sem tett tökéletessé” – ez lenne az önmegváltás útja -, de az örökre tökéletes Fiú örökre üdvözíteni tud (vö. még 9.9, 10.14). Lássuk hát azt, aki tökéletes, és aki egyedül képes tökéletessé tenni!
Szerzőnk módszere, hogy Jézus Krisztus főpapságát összehasonlítja az ószövetségi papsággal, Jézus áldozatát a jeruzsálemi templomban folyó áldozati kultusszal. Ehhez egy ószövetségi történetet valamint egy zsoltár idézetet hív segítségül (ne feledjük, az igehirdetés az ige magyarázása, alkalmazása egy konkrét helyzetre; és ő ezt teszi).
Tétele, hogy Jézus azért nagyobb, több, mint az ószövetségi, azaz a lévita papság, mert ő Melkisédek rendje szerinti pap. Ki ez a Melkisédek? Melkisédek az a király és pap, akiről nagyon keveset tudunk a Bibliából. Ábrahám egy fontos katonai győzelme után jelenik meg (1Móz. 14.16-18), megáldja az ősatyát, aki pedig tizedet ad neki. Semmi többet nem tudunk róla, amint szerzőnk is mondja, „sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs.” Ez utóbbiakat már a zsoltáros kijelentése alapján mondja, ahol ezt olvassuk: „Megesküdött az Úr, nem bánja meg: pap vagy te mindörökké Melkisédek módján.” (Zsolt. 110.4) Hogyan kapcsolódik ez Jézushoz?
Figyeljük a szerző logikáját! Lévi, akinek leszármazottai alkotják a lévita papságot, Ábrahám dédunokája. Ha tehát Ábrahám tizedet fizet Melkisédeknek, az ő személyében leszármazottai is megtették ezt (pedig különben, mint a papi törzs tagjai, a léviták tizedet szednek.) Tehát a melkisédeki papság nagyobb, mint a lévita, és Melkisédek nagyobb, mint Ábrahám és Lévi. De kiről beszél Isten, amikor a 110. zsoltárban a Melkisédek rendje szerinti örök papról beszél? Hát persze, hogy Jézusról! Ezért Jézus nagyobb, mint a léviták, hiszen ő a Melkisédek rendje szerinti végső főpap. Továbbá, ha a lévita papság tökéletes lenne – és tökéletessé tudna tenni – miért beszélt volna Isten már előre egy másik, a Melkisédek rendje szerint való papságról? Az ószövetségi lévita papság és áldozat a hozzá kapcsolódó törvénnyel együtt nem rossz, de Isten történetében és rendjében eljött a vége, át kell hogy adja helyét valami nagyobbnak, többnek és teljesebbnek; valami valódinak, aminek eddig ez csak árnyéka lehetett. És ez a valódi Jézus Krisztus, az örökkévaló főpap. Mennyiben és miben különb az, amit Jézus hozott, amit ő tett?
Abban a kifejezésben ragadhatjuk meg a lényeget, hogy Jézus – szemben a lévita papsággal – nem „testi parancsolat törvénye szerint” lett pappá, hanem „örökkévaló élet ereje szerint.” Mi a jelentősége ennek?
Először is az, hogy míg a lévita papság erőtlen és használhatatlan, hiszen nem tesz tökéletessé, nem változtat meg – Jézus, a főpap az örökkévaló élet erejével belülről tesz újjá. A lévita papság egy külső rendben szabályozza, hogyan járulhat Isten elé az ember, Jézus azonban – egy teljesen új paradigmában - nem külső áldozati rendszert ad, hanem téged változtat meg, hogy Istennel valóságos közösségbe kerülj. Ez az örökkévaló élet ereje.
Másodszor, ez éppen azért lehetséges, mert ő egyszer s mindenkorra főpap. Az ő főpapsága nem leszármazásra épül, mint a léviták rendjében, hanem a személyére, hiszen neki soha nem kell átadnia a papságot. Tehát túl azon, hogy Jézusnak hatalma van belülről megváltoztatni, abban is különb, hogy örökké él: „azok többen lettek papokká, mivel a halál nem engedte őket szolgálatban maradni; ő viszont, mivel megmarad örökké, átruházhatatlanul viseli a papságot.” Sőt, az ő papságát nem hogy nem nullázza le véglegesen a halál, hanem éppen halála által bizonyul tökéletes főpapnak, hiszen ő önmagát áldozta fel (szemben a lévita papsággal, akik magukért és a nép bűneiért mutattak be állatáldozatot). Ő éppen a halála által lesz örökkévaló pap, hiszen „mindenkor él, hogy esedezzék értük.”
Harmadszor, Jézus Isten esküjével lett főpap. A szerző hangsúlyozza, hogy a lévita papok eskü nélkül lettek pappá, de Jézus – idézve a 110. zsoltárt – az Atya esküjével, és ezért „jobb szövetségnek lett kezesévé.” Az Atya esküje áll a mögött, hogy Jézus, mint főpap egy újnak, egy többnek, egy igazinak lett a kezese. A kezes az, aki garantálja valaki más kötelezettségeit, saját vagyonával, ill. akár az élete árán is. Nézzétek, Jézus a főpap Isten esküjének és ígéretének a kezese, a garancia adója, amint erről tanúságot is tesz áldozatában. Melyik pap teszi/teheti meg ezt értünk?! És ha Isten esküvel erősítette meg, hogy Jézus a hozzá folyamodók közvetítője, a valódi főpap, vajon mit várhatnak azok, akik más papságot, kisebb áldozatot keresnek?
Igen, ő és egyedül ő a teljes, tökéletes, örökkévaló főpap. Mit jelent hát a tökéletességre törekednünk ezek ismeretében? Azaz, hogyan tesz a tökéletes tökéletessé?
Mivel ő a tökéletes, örökkévaló főpap „ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez…” Mit tesz a tökéletes főpap? Örökre üdvözít. Beszéltem arról, hogy ebbe beletartozik, hogy ő az, aki belülről átformál. Ő az, aki mind az erkölcsi, magatartásbeli, habitusbeli változást, mind az intellektuális megértést, mind a lelki tapasztalatot kimunkálja bennünk. Nem mi hozzuk létre magunk erőfeszítése által, de nem is mondunk le a változásról, a növekedésről, hiszen ő cselekszik. Ugyanakkor a Zsidókhoz írt levél összefüggésében nézve a tökéletesség, a teljesség, az érettség mást is jelent. A tökéletesség, amire a szerző hív, annak felismerése a nyomorúságok és üldöztetés közepette, hogy Jézus Krisztus örökre üdvözíteni tud minden helyzetben. A tökéletességre törekvés annak a magunkhoz ölelése, aki mindenkor él és uralkodik, akármilyen élethelyzetben is vagyunk. A tökéletesség az a kibontakozó bizonyosság bennünk, hogy egész életünk annak hatalmában van, aki ebben a pillanatban is esedezik értünk. A tökéletességre törekvés arra való törekvés, hogy Jézus Krisztus főpapi munkája egyre erőteljesebben, mélyebben, valóságosabban járjon át és határozza meg a mindennapjainkat. Azaz, hogy egyre jobban értsük, ismerjük, értékeljük, szeressük őt.      Két dologra szeretném felhívni a figyelmet ezen a ponton az üdvözítéssel kapcsolatosan. Az egyik, hogy örökre üdvözít. Ez azt jelenti, hogy egyszer és mindenkorra. Nem addig tartott az üdvözítés, amíg átélted az Isten csodáit, gyógyító, megújító munkáját. Akkor is valóság mindez, amikor a római zsidókeresztényekre óriási súlyok szakadnak, amikor úgy látják talán, hogy az Úr sehol sincs. De ő örökre üdvözít. Ami azt is jelenti – és fontos ezt megértenünk – hogy az üdvözítés, a szabadítás, az evangélium munkája bennünk és rajtunk nem azt jelenti, hogy minden nyomorúságos helyzetünk megoldódik. Mert nem úgy vagyunk-e mi az üdvösséggel, hogy úgy tekintünk rá, mint ami egyrészt mögöttünk van, ha Jézuséi lettünk, másrészt meg előttünk, amikor majd megérkezünk az örök életbe, de a jelenben csak akkor a miénk, amikor éppen szabadítást, azaz rendkívüli Isteni közbeavatkozást élünk meg? Bezúg valami nehézség, és azt mondjuk, hogyan legyek most keresztény, hogyan legyek csendben, hogyan figyeljek Istenre, amikor megint rohanni kell, megoldást keresni, intézkedni. Kinek van itt ideje imádkozni, Istent keresni, hol itt az üdvösség? De ez nemcsak, hogy nincs ellenére az üdvösségnek, hanem része annak, amit és ahogyan Isten munkál. Mert az üdvösség nem azon pillanatok összessége, amikor átéljük a rendkívülit, sőt, az üdvösség Istennek az a nagy munkája, amelyben életünk zajlik. Eugene Peterson írja: „Ahhoz, hogy az üdvösség szó jelentsen bármit is, az üdvösség történetét kell újra felfedeznünk. Az üdvösség nem egyéjszakás ügy. Nem elválasztható a történelem gazdag szövetétől; az üdvösség mindent átölel és mindent bevon Isten a történelemben végzett munkájába.”  Majd: „A keresztény spiritualitás bátran állítja, hogy a történelem játszóterén csak egyetlen egy játék létezik: és ez az üdvösség. Minden, ami történik, minden, amit az emberek cselekednek, ezen a játszótéren zajlik, amelyen és amely felett Isten szuverén Úr…” (Eugene Peterson, Christ Plays in Ten Thousand Places, 147. és 161.) Érted, hogy mi ennek a jelentősége? Aki örökre üdvözít, az nem az, aki egy-egy pillanatra belép az életedbe, hogy szabadulást hozzon, hanem az, aki ott van mindenben, ami veled történik – és ami veled nem történik. Az ő üdvözítő munkájának a része, amikor rendkívüli szabadítást, gyógyulást, kegyelmet élsz meg – éppen úgy, mint amikor csak úgy eseménytelenül, vagy éppen nehéz eseményekkel telítve telnek a „szürke hétköznapok.” Az üdvösség - mondja lényegében Peterson - a kontextus, a mező, a tér, amelyben az életed zajlik, ha Jézusé vagy. És nem az a "mennyország", amit egy pillanatra átélsz, amikor csendben vagy, dicsőítesz, istentiszteleten veszel részt, stb… Ez utóbbiak csak emlékeztetnek arra, hogy minek/kinek része az életed. Mert Jézus, az örökkévaló főpap örökre üdvözít.
Másodszor: ehhez az üdvözítéshez Jézus által oda kell járulni Istenhez. Jelen időben, és folyamatosan. Azaz újra és újra és újra. Mert ő jelen időben és folyamatosan esedezik értünk. Végzi a főpap közvetítő munkáját. Lehet, hogy nem jön el, hogy kimenekítse a hallgatókat Rómából. ehet, hogy nem változtatja meg az őrült Nérót, és nem áll útjába a keresztényekre törő ellenségnek. Lehet, hogy nem oldja meg a küzdelmeidet. Lehet, hogy nem ránt ki a helyzetből, amit elhordozhatatlannak tartasz. Lehet, hogy nem tesz csodát, és nem változtatja meg azt, akivel kapcsolatban te ezt várod. Lehet, hogy nem adja meg a régen várt párt. Lehet, hogy nem hoz még ki a munkanélküliség szörnyű valóságától. Lehet.
De örökre üdvözít. Mindenkor él, hogy esedezzék értünk. Zajlik életed története és ő esedezik érted. Kézben tart - akár megteszi a csodákat, akár nem. Mert az igazi csoda, hogy minden, ami veled történik, benne történhet. Látod-e őt, aki tökéletes? Hiszed-e, hogy ő a tökéletes? Érted-e, értékeled-e, szereted-e őt jobban, mint korábban? Járulj az Istenhez általa! ÁMEN!
Lovas András
 

Olyan ez, mintha ma az igehirdető, miután felolvasta a textust, bezárná a Bibliát, körbenézne, és azt mondaná: nem, mégsem, inkább hagyjuk ezt, mert éretlenek vagytok hozzá. Az az igazság, hogy ez felnőtteknek való eledel, de ti még gyerekcipőben jártok. Sok mondanivalóm van, de túl nehéz nektek.
„Eltompult a hallásotok.” Arról szóltam eddig, hogy hallgassátok őt. Arra buzdítottalak titeket, hogy még jobban figyeljetek rá. Azt kezdtem elétek adni, hogy Krisztus, a szenvedő főpap – aki együtt érez veletek és akinek hatalma van Isten előtt képviselni titeket – a szenvedéseiből tanulta az engedelmességet. Mert hiszen ti is szenvedtek, küszködtök, nyomás alatt vagytok. Nem egyszerű a Jézusban való hitet a mindennapokban megélni. És még nagyon sok mondanivalóm van róla, a tökéletes főpapról, az evangéliumról, de úgy látom, hogy alkalmatlanok vagytok ennek meghallására. Eltompult a hallásotok. Nem halljátok és nem hallgatjátok őt.
Mindannyian ismertek olyanokat, akik idős korukra nagyot hallanak. Tudjátok, hogy milyen ez: van, amit meghallanak, és van, amit nem. Van, amiről azt hiszik, hogy meghallották, csak éppen félrehallották, és ez számos bonyodalmat okoz. Lehet, hogy te is nagyot halló lettél? … Észrevetted, hogy aki rosszul hall, gyakran nagyon sokat beszél – mert legalább addig tudja, miről van szó? Vagy éppen nem beszél, bezárkózik, mert nem tudja, mit mond, aki szól. Jézus Krisztus szól, beszél, közli magát… Folyamatosan. De hogyan folytassam ezt… hiszen nektek eltompult a hallásotok.
Különben – folytatná igehirdetőnk - az a helyzet, hogy már régen tanítóknak kellene lennetek. Tanítóknak, hiszen nem most lettetek Jézus követői. Nektek kellene másoknak a hitet átadni. Nektek kellene róla hitelesen beszélni – munkában, családban, az utcán…  – és nem a ti részetekre magyarázni még mindig a krisztuskövetés egyszeregyét. Ehelyett „olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre.” Gondolkodjatok el azon, hogy olyanok vagytok Krisztus dolgaiban, mint a csecsemő, akit etetnek. Nem egy felemelő látvány… Tudod, amikor szülei megpróbálnak kanállal bejuttatni valami pempőt a szájába, amit vagy lenyel, vagy kiköp, vagy egyszerre mindkettő. Úszik az étkező a sütőtökpürében… Gyereknek még aranyos is, csak itt rólatok van szó, akik már felnőttek vagytok. A pempőt (a tejet) akarjátok, újra és újra, és újra és újra, mert eszetek ágában sincs áttérni a kemény eledelre.
(Törekedjünk a tökéletességre)
Olyan ez, mintha azt mondaná az igehirdető: ne kezdjük már megint elölről az egészet – hiszen tudjuk jól, hogy valójában nem vagytok gyermekek. „Elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, törekedjünk a tökéletességre.” Túl vagytok már az alapokon. Felnőttetek a hitben. Tudjátok már, hogy Isten Jézus Krisztus váltságáért teljesen megbocsátotta korábbi hiábavalóságaitokat, elmosta minden szennyeteket, és teljesen elfogadott titeket. Ne kezdjük elölről annak hangsúlyozását, hogy akkor is a Krisztusé vagy, és közel vagy hozzá, ha nem érzed. Ő akkor is szeret, a vele való közösség a Szentlélek által akkor is a legvalóságosabb valóság, amikor nem ég benned a tűz. Ne kelljen újból azt tanítani, hogy Istennek mi kedves és mi nem kedves, hogy mi az engedelmesség és mi a bűn; világos a Tízparancsolat. Miért kellene visszatérnünk oda, hogy miért fontos a vasárnap megszentelése, a keresztény közösségben való részvétel, valamint az egyéni imádság és bibliaolvasás? Újra kell magyaráznom, hogy benne örök életetek van, és ettől az üdvösségtől soha semmi és senki nem szakíthat el? Kezdjük mindezt elölről? Nem! – sóhajtana fel az igehirdetőnk. De azután bátorítóan folytatná:
„Elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, törekedjünk a tökéletességre.” Sokkal több van még előttetek – ha meghalljátok. És én el fogom nektek mondani, ki fogom előttetek fejteni. Ne lovagoljatok az összes régi, százszor megrágott kérdésen, ne forogjatok többé magatok körül, törekedjetek a tökéletességre. Vágyjatok a többre, keressétek a keményebb, szilárdabb tanítást, akarjátok kissé megfeszíteni magatokat – szíveteket, lelketeket és értelmeteket. Akarjátok mélyebben és teljesebben megismerni Jézust, a tökéletes főpapot, aki életét adta értetek, hogy általa ismerjétek és lássátok magatokat, és mindent, ami veletek történik. Ne húzódjatok vissza az őt gúnyolóktól, hanem legyetek készen hitetek megvallására.. Ez az út vezet a hitbeli érettség, teljesség felé. Az irány azonban egyáltalán nem mindegy… - és itt igehirdetőnk a bíztató hangvétel után rátér arra, hogy mi a veszélye a lelki eltompultságnak. Hallgassuk újra szavait!
(Lehetetlen ugyanis…)
Mert lehetetlen! – mondja fenyegetően. – Mi lehetetlen? – kérdezünk vissza. A lehetetlent nem szeretjük. Különben is, Istennek nincs lehetetlen, nem? Az ilyen lezárt témákat nem tűrhetjük. Legyen inkább… nagyon nehéz. Majdnem lehetetlen… De ne legyen lehetetlen… akármi is, de ne legyen lehetetlen. Mi ez a kategorizálás? Ő biztosan nem ilyen.
„Mert lehetetlen” – folytatja igehirdetőnk – „hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik maguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.”
Ne tiltakozz, hanem kóstolgasd, emlékezve ízlelgesd: „Lehetetlen ... hogy akik egyszer megvilágosíttattak” - emlékszel, milyen volt, amikor Jézus világossága felragyogott és szétáradt a lényedben? A kristálytiszta látás, megértés, amely olyan volt, mint amikor a felkelő nap fényében egyszer csak elválik a sötét a világostól? Láttad az Urat és magadat olyan világosan, olyan egyértelműen, amint még korábban sohasem. „Lehetetlen, hogy … akik… megízlelték a mennyei ajándékot” – ott van még ízének érzete a szádban, a szívedben? Isten hatalmas valóságát, az üdvösség ajándékát kóstoltad. Nemcsak hallottál róla, hanem valami titokzatosan átéltél belőle. „Lehetetlen, hogy … akik részesei lettek a Szentléleknek” – Felfoghatatlan csoda, hogy Isten Lelke részesévé lettél, hogy beléd költözött Jézus Krisztusért… „Lehetetlen, hogy … akik … megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit” – micsoda ízek, mindent felülmúló kulináris élvezet, amikor az Igét kóstolgattad, amikor a mennyország valósága tört be szíved, lelked világába.
Ha mindez a tietek, figyeljetek jól, mert a „lehetetlen” nektek szól. Nektek, akik a létező és lehetséges legtöbbet és legnagyobbat éltétek meg és öleltétek magatokhoz. Lehetetlen, hogy ha elestek … Tudjátok, miről van szó. Nem a botlásaitokról. Nem arról, hogy tudod, mi az Istennek kedves, és gyenge vagy, és az ellenkezőjét tetted. Nem arról, amikor észre sem vetted, és elsodródtál tőle. Nem arról, amikor valami, amitől régen megszabadultál, amiről akár bizonyságot is tettél, visszatért az életedbe, és kínoz és gyötör. Nem arról, hogy messze érzed magadtól az Urat, lelki sivatagban jársz. Nem arról, hogy magadat teljesen érdemtelen, elveszett embernek tartod, és Krisztus áldozatára nézve csak annyit tudsz mondani, hogy te magadért egy fabatkát sem adnál, annyira utolsónak találod magad… Nem. Hanem akkor kerülsz e félelmetes „lehetetlen” közelébe, ha azt mondod, mégsem kell. Megvilágosíttattam? – nem kell! Megízleltem az üdvösséget? – már nem érdekel. Megkaptam a Szentlelket? – nem számít, nem elég. Kóstoltam az Igét? – most inkább kiköpöm. Ízleltem az eljövendő világ erőit? – Kit érdekel, fontosabb, amit most nyerhetek. Akkor kerülsz a „lehetetlen” közelébe, ha megtagadnád Jézusod.
„Lehetetlen ugyanis … hogy akik elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik maguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.” Halljátok, kiknek eltompult a hallása? Meg fogjátok hallani, amit mondani szándékozom? Úgy halljátok, ahogy mondom?
Olyan ez, mintha azt mondaná az igehirdető: El tudjátok képzelni, hogy újra ott álltok Jézus Krisztus keresztjénél? Mert egykor ott álltatok előtte, hiszen amikor az evangélium megelevenedett számotokra, az nem történhetett másképpen. Ott álltál a képzeletedben, a Szentlélek által megragadva, évszázadokat és földrészeket áthidalva, és láttad azt, akit érted feszítettek meg, aki téged hordozott, aki miattad szenvedett, akit helyetted szegeztek a fára. És ha egykor ott álltál, és valóban megismerted őt, akkor nem tudtál mást tenni, mint a bűnbánat súlya alatt elé borulni, sírva összetörni, hogy valami nem várt módon egyszer csak meglásd nem pusztán az elveszettséged, hanem Isten téged körülölelő szeretetét. Porig sújtva és az egekig emelve. Sírtál a bűnbánatban, és sírtál az Atya szerelmében.
De lehetetlen, hogy visszatérj ugyanide – egészen másként. El tudod képzelni, hogy újra ott állsz, csak most a tagadók, a gúnyolódók, a gyilkosok oldalán? Mert aki nyilvánosan megveti, úgy tér vissza, mint gyilkos, mint gúnyolódó, mint gyalázó. Mert ha őt, a legtöbbet taszítanád el magadtól, akkor ebben nem tennél mást, mint hogy most te vernéd be a szögeket a testébe. Mert ha te a legnagyobbat dobod el magadtól, akkor újra ott állsz, kigúnyolva őt, megvetve, meggyalázva, elhagyva őt. Aki mindenét neked adta, azt nyilvánosan megszégyenítve. És ez lehetetlen. Ezért vigyázzatok. Mert ez lehetetlen. Innen nincs visszaút.
(Felőletek azonban jobbat gondolunk…)
Keményen kellett szólnom hozzátok, hogy felébredjetek, de tudnotok kell, hogy az irántatok való szeretetből szóltam – tér át újra a bátorítás hangjára igehirdetőnk. „Felőletek azonban, szeretteim, jobbat gondolunk, ami üdvösséggel jár, még ha így beszélünk is.” Az előbb elmondottaknál sokkal jobb reménységgel vagyok irántatok. Bízom bennetek, és meggyőződésem, hogy ezt az ijesztő végkifejletet mindannyian elkerülitek. Miért? Mert ismerlek titeket. Ismerem a szereteteteket és a szolgálatotokat. Tudom, hogy mi mindent tettetek meg az ő nevében korábban. Előttem vannak az imádságaitok a nehéz helyzetbe került testvéreitekért. Tudom, hogyan segítettetek egymásnak a bajban. Sőt, azt is tudom, hogy még most is ugyanezt teszitek; hogy miközben terhek alatt vagytok, nem feledkeztek meg azokról, akiknek még több terhet kell hordozniuk. Ismerem hitetek szép gyümölcseit. De ennél sokkal fontosabb, hogy „nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék a ti cselekedeteitekről és … a szeretetről.” Ő az, aki emlékszik. Ő az, aki számon tart. Ő az, aki mindazt maga előtt tartja, amit úgy tettetek, úgy mondtatok, hogy senki sem tud róla. És ő az, aki igazán, igazán szeret.
Tudom, hogy most úgy érzitek, Isten sem állt mellétek. Roskasztóak a terhek. Értelmetlennek tűnik minden eddigi. Nem tűnik segíteni a hit, nem tűnik úgy, hogy az Úr hallana és meghallgatna. És ott van a szívetekben a gondolat, hogy ha mi ennyi mindent megtettünk érte, az ő nevében, akkor most miért nem történik már valami. De nézzétek, nem igazságtalan az Isten. Nem feledkezett el semmiről. És legfőképpen nem fordult el tőletek.
Csak most tartsatok ki. Azt kívánom, hogy tartsatok ki addig, „amíg a reménység egészen be nem teljesedik.” Amikor majd Krisztust szemtől szemben látjátok, amikor majd minden fenyegetéstől, erőtlenségtől, viszálytól és nyomorúságtól szabadok lesztek. Amikor teljes lesz az üdvösség, amit most még csak kóstoltatok. Nézzetek azokra, akik mindvégig megmaradtak. Ne legyetek restek a hallásra, ne legyetek nagyot hallók Krisztus szavára.
Olyan ez, mintha az igehirdető, miután komolyan, sokkoló mód figyelmeztetett, kinyitná a Bibliáját, és még egyszer felolvasná a textust, tudva, hogy annak minden szava jó földbe hull és hasznos növényt terem… (Zsid. 5.11-6.12)
ÁMEN!

A Zsidókhoz írt levél központi gondolatához érkeztünk. Igehirdetőnk Jézus Krisztust, mint az igazi, tökéletes főpapot állítja hallgatói elé. Hosszú fejezeteken át bontja ki előttük, hogy miért több, teljesebb és tökéletesebb mind ő, mind az általa bemutatott áldozat, mint bármi, ami megelőzte őt. Mindezt persze azért teszi, hogy mindezzel erősítse, bátorítsa, sőt intse a római zsidókeresztényeket, akik a fellángoló üldözések miatt kezdenek megroppanni, elcsüggedtek, megfáradtak, a hittől elsodródóban vannak. Hogy mennyire lelkigondozói célja van annak, ahogy Krisztusról beszél, jelzi, hogy ennek a központi résznek a bevezető és záró része is erőteljes buzdítás: „járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához…”, valamint: „mivel pedig…  teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által … járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel.” (10.19, 22) Mivel van közbenjárónk, aki együttérez, és aki tökéletes, minden nehézség közepette szabadon fordulhatunk hozzá, hirdeti a mai szakaszban. Közelebbről lássuk tehát, hogy 1. Szükségük van-e, és ha igen, miért főpapra?, 2. Milyen ez a főpap?, 3. Hogyan vehetjük igénybe segítségét?
I. Szükségünk van-e (fő)papra?
Mire jó egy pap? A pappal nem könnyen azonosulunk. A mai, nem vallásos ember szemében gyakran ő a legrosszabb fajta, az „intézményes egyház” alkalmazottja, azaz egy jobb esetben felesleges, rosszabb esetben elnyomó szervezetnek az ügynöke és haszonlesője. Ez a pap – szükségünk van-e papra? A válasz gyorsan az lesz, hogy „még véletlenül sincs.” A református ember, bár egészen más okból, de szintén nehezen kapcsolódik, hiszen neki könnyen lehet, hogy a katolikus áldozópapság jut az eszébe. Azonnal felmondja a hitvallásos igazságot, nekünk nincs papunk, nincs emberi közbenjárónk, nincs gyónás és áldozás; nekünk pásztorunk van. Mire jó egy pap?
Próbáljunk túllépni elsődleges előítéleteinken, hogy ne a mai benyomásainkat vigyük bele a bibliai szövegbe, hanem hadd tudjon a szöveg üzenete elérni hozzánk. Mire jó a pap? A pap elsősorban közvetítő, közbenjáró. A közvetítő az az ember, aki híd szerepet tölt be két világ között. Ilyen a tolmács, a követ, a küldött, aki két kultúra között lesz összekötő kapocs. Ugyanakkor, miközben egy tolmács, egy követ elsősorban csak összeköt, egy közbenjáró képvisel is. Amint egy ügyvéd képvisel egy ügyben a bíróság előtt. Vagy egy barát, egy jó ismerős, aki érdekünkben szól olyan helyen, ahova nem jutunk el. Bevisz oda, ahova nélküle nem jutnánk be. Vagy csak annyit mond, hogy egy ügyben keressük meg XY-ont, és hivatkozzunk rá. Ezzel egyrészt utat nyit, másrészt kockáztat; hiszen ha rá hivatkozva bejutunk XY-hoz, és valamit nagyon elszúrunk, annak ő, a közvetítő, a közbenjáró fizeti meg az árát.
Mire jó a pap? A mi korunkat és kultúránkat leszámítva minden kor és kultúra – alapvetően vallásos lévén – ismerte a közvetítőt, akinek az emberi és isteni világ között kellett kapcsolatot teremtenie. A Kr. utáni 60-as évek végén mind zsidók, mind pogányok egészen természetesnek találták, hogy szükség van a papra. A zsidók szemei előtt ott élt a jeruzsálemi áldozati kultusz, élén a főpappal. A pogányok (rómaiak) szintén komoly papsággal bírtak. Az áldozatok folyamatos bemutatása, a közvetítés folyamatosan ismétlődő gyakorlata a mindennapok egészen természetes része volt.
Mikor érezzük igazán szükségét a közbenjárónak? Akkor, amikor bajban vagyunk. Akkor, amikor bezárulnak a lehetőségeink. A mélységben, amikor csak falak vesznek körül. Amikor nem tudunk kilépni, nem látunk előre. Gyakran ilyenkor vagyunk a legmagányosabbak, és teljesen elszigeteltnek érezzük magunkat. Van-e valaki, aki mellénk áll? Van-e olyan, aki hidat ver köztünk és a segítség forrása között? Megjelenik-e valaki, akinek van bejárása oda, ahol meghallgatást, bíztatást, szabadulást nyerünk? Ez a korabeli hallgatók helyzete, és ezek gyakran a mi kérdéseink is. Hova fordulhatok a mélységben, a nyomorúságban? Mit tehetek, amikor teljes sötétség vesz körül?
Ebben a pillanatban érezzük, jó, ha van egy közbenjáró. Ha van egy „pap”. Nem egy intézmény képviselője – hanem Istené. Egy olyan pap kellene, aki együttérez, aki meg tud érteni. Aki, éppen ezért, közülünk való. Aki nem kioktat, hanem mellém áll. Olyan pap kellene, aki nem megélni akar belőlünk, kiszolgáltatottságunkból, hanem élni akar értünk. Aki nem uralkodik, hanem szolgál. Ugyanakkor nem elég, ha csak megért, együttérez. Ettől még nem pap. Hordozzon is el, és vezessen ki börtönömből. Legyen bejárása oda, ahol segítség és megoldás van. Legyen olyan, mint én, hogy megértsen; és legyen mégis több, hogy segítsen. Nekem szükségem van papra, közbenjáróra. A címzetteknek is óriási szükségük volt rá. A szerző pedig bátran kiáltja az örömhírt: „nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia…” Lássuk hát, milyen főpap ő, majd hogy mit tud tenni értünk.
II. Milyen főpap Jézus, az Isten Fia?
Szerzőnk válasza: szenvedő főpap. Lássuk, hogyan mutatja be őt, és miért találja fontosnak szenvedését hangsúlyozni. A Zsidókhoz írt levél jelen szakasza elénk adja, hogy mi a közös, és mi különbözik közte és köztünk.
Először azt mondja Jézusról, hogy „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.” Miért? Hogyan? Rámutat, hogy minden főpap, mivel az emberek közül választják, maga is körül van véve erőtlenséggel. És ami igaz a zsidó főpapra, az igaz Jézusra is. Ember volt, közöttünk járt, és mindazt átélte, amit az ember átél. Minden megpróbáltatásnak, minden nyomorúságnak ki volt téve ő is. Nem valamilyen biztonságos magasságban „úszott el” az emberek mindennapi kérdései felett, hanem saját bőrén tapasztalta azokat. Mindezt szerzőnk a következő szavakkal mélyíti el: „Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból.”  A Getsemáné kertben történt agónia megelevenítése ez. Vajon mit jelenthettek e kifejezések a római zsidókeresztényeknek? Könyörgések, esedezések, kiáltás és könnyek… Amikor feltárult az ajtó, és katonák vitték el a családfőt… Amikor testvérüket halálra ítélték… És mit jelent nekünk, amikor óriási fájdalom ér? Ilyenkor nincs más, mint könyörgés, esedezés, kiáltás és könnyek. És nézzétek: a mi főpapunk pontosan tudja, hogy milyen ez. A magány, az elszigeteltség, az elhagyottság, a sötétség órájában találjuk őt is.
Miben különbözik tőlünk? Amint hallottuk, így fogalmaz szerzőnk, „kivéve a bűnt.” De ha nem bűnös, nem is ember! – kiáltunk fel. Az van bennünk, hogy éppen az esendőség, az erkölcsi erőtlenség tesz minket igazán emberivé, megközelíthetővé. Ha valaki bűntelen, annyira távoli, nem is ember. Vagy nem teljesen, nem 100%-ban, legjobb esetben is csak 99%-ban ember… De a bibliai gondolkodás szerint nem a bűn teszi az embert, és nem a bűn teszi emberségesebbé az embert. Rossz tapasztalatunk, hogy aki magát bűntelennek tartja, az gyakran kíméletlen és kegyetlen, miközben aki tudja, hogy maga is esendő, sokkal megértőbb, együttérzőbb tud lenni. Innen jön a gondolat, hogy bűn nélkül nem is lehet ember(séges) az ember. De miközben a mai ember attól fél, hogy a „bűntelen” ember biztosan kemény, ítélkező és kegyetlen, a valóságban éppen a bűn tesz embertelenné. Ez akkor is így van, ha a jóság, a tökéletesség nevében sok kegyetlenség történt és történik a világban. Miért olyan fontos, hogy Jézus, aki tökéletesen megért és osztja velünk a nyomorúság, a megpróbáltatás tapasztalatát, mégsem vétkezett? Azért, mert csak akkor vihet be a szent Isten jelenlétébe, ha ő maga tiszta. Ha maga is bűnös, hogyan lenne bejárása oda, ahova minket vezet be, amikor segítségre van szükségünk? A szenvedő főpap egyedüliként bűntelen főpap is. Neki nem kell bemutatni áldozatot önmagáért.
Mit tud tenni ez a főpap értünk, velünk? Azt olvassuk, hogy „örök üdvösség szerzőjévé lett”. Ebben különbözik minden közbenjárótól, minden paptól. Hiszen, amint mondtam, abban a korban senkinek nem volt kérdés, hogy mire jó egy pap, de az sem volt kérdés, hogy papra folyamatosan szükség van, és a papnak folyamatosan áldozatokkal kell képviselnie magát és népét Isten előtt. De, amint egy bibliamagyarázó rámutat: „Észben kell tartanunk, hogy erőteljes és meggyőző retorikára van szükség ahhoz, hogy egy korabeli személyt meggyőzzenek arról, hogy egy konkrét áldozat és egy konkrét pap elégséges lehet minden időre, mindenki számára, minden célra. Sohasem létezett "örökkévaló" főpap korábban. Sem a pogányok, sem a zsidók nem hittek ebben Jézus előtt.” (Whitherington, 193) Ezt fogja majd szerzőnk egyre jobban kifejteni, ugyanakkor már itt hangsúlyozza, hogy ezt a közbenjárót, a szenvedő főpapot, Isten választotta. Isten küldte, hogy hozzánk hasonlóan szenvedjen, és teljes engedelmességben véghezvigye az áldozatot, ami minden papnak a feladata. De amíg a főpap önmagáért és a népért is máson (állaton) mutatja be az áldozatot, addig Jézus, a bűntelen főpap csak másokért, de önmagán mutatta be az áldozatot. Mert ugyan azt olvassuk, hogy amikor hangos kiáltásokkal, könnyek között, esedezve kiáltott az Atyához, „meghallgattatott”, ez a meghallgattatás nem volt gyors, olcsó és magától értetődő. Hiszen először nem hallgattatott meg (nem szabadult meg a halálból), éppen azért nem, hogy közbenjáró lehessen köztünk és az Atya között. De végül mégis meghallgattatott, hiszen feltámadt, és „áthatolt az egeken.” Megjelent az Atya színe előtt, ő, a Fiú, hogy ott képviseljen minket. Így lett örök üdvösség szerzője.
III. Hogyan vehetjük igénybe segítségét?
Mit jelent mindez a gyakorlatban? Hogyan lehet segítségünkre Jézus, a szenvedő főpap akkor, amikor hatalmas terhek zúdulnak ránk, amikor úgy érezzük, nincs kitörés a bezártságunkból?
Az első és legfontosabb, hogy tudatosítod magadban: amikor gyenge, erőtlen, megpróbált, összetört vagy, közel vagy hozzá. Ez azért nehéz, mert gyakran ilyenkor érezzük magunkat tőle a legtávolabb. És akkor érezzük magunkat közel, amikor erősek vagyunk, amikor jól vagyunk. Sőt, akkor vagyunk kiegyensúlyozottak, erősek, amikor közel érezzük magunkat hozzá. A szenvedő főpap közbenjárásának igénybevétele ott kezdődik, hogy tudatosítom: amikor a nyomorúságomban a legkevésbé érzem, akkor van hozzám a legközelebb. A zsoltáros így mondja: „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.”(Zsolt. 34.19) Vajon ezek is közel érezték magukat az Úrhoz? Nem! Erre így hívja fel a figyelmet a szerzőnk: „nem olyan főpapunk van, aki nem tudna megindulni erőtlenségeinken”. Te nem érzed – de ő érez téged. Együttérez, megért, közel jön, közel van. A sötétség idején ezt megragadni nem más, mint hit. Hitvallás. És ez vezet tovább abban, hogy mit tegyünk.
„Ragaszkodjunk hitvallásunkhoz” – hiszen Jézus is ragaszkodott. Engedelmeskedjünk – hiszen ő is engedelmes volt. Mit jelent hinni, ragaszkodni, engedelmeskedni az ilyen időkben? Hogyan történik a megmaradás? Szerzőnk válasza: „Járuljunk bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk…” Hogyan lehet Jézushoz, a főpaphoz, a kegyelem trónjához járulni? Mit jelent ez? A válasz egyértelmű: imádságban. Ha igénybe akarod venni a szenvedő főpap közbenjárását, hozzá fordulsz, elé mész, imádkozol. Hiszen ott van, veled van, közel van hozzád. Hogyan?
Chrysostomos, negyedik századi egyházatya írja: "A szerző arra hívja őket, hogy lépjenek túl a félelemmel teli imádkozáson, a szép és rendes imádságon, a formális és hűvös imádságon, és imádságukban az emberi szükségből fakadó őszinte és szívbéli kiáltásokkal ostromolják a menny kapuit. Azt szeretné, hogy imádságukban ne olyanok legyenek, mint a bürokraták, akik engedélyért folyamodnak, hanem mint a gyermekek, akik éjszaka félelmükben kiáltanak fel, bízva abban, hogy meghallják és megvigasztalják őket." (Witherington, 191) Könyörögtél már, esedeztél már, kiáltottál már könnyek között, jajongva és rettegve, tudván, hogy most mindez azon múlik, hogy meghallgatnak-e? Álltál, térdeltél-e már ott egy másik ember előtt könyörögve, hogy hallgasson meg, ne utasítson el, ne forduljon el tőled? Kiabáltál már, hogy de igenis hallgasson meg? Amikor mindent feltettél arra, amit kértél… És voltál-e már így Jézus jelenlétében? Ha nem, miért nem? Mi akadályozott meg ebben? Mit mond ez el neked arról, ahogy hozzá viszonyulsz? Mi neked az imádság? Szép és rendes, formális és hűvös vallásos forma, viselkedés - vagy lényed őszinte feltárása Jézus előtt? Félreértés ne essék, az imádság ritkán kiáltás és esedezés könnyek között. Nem kell a főpapnak sem a kiáltásunk, sem a könnyeink, semmi érzelmi ráhatás ahhoz, hogy meghallgasson. De amikor a szívünkben kiáltás, esedezés fakad fel, amikor könnyeinket nem tartóztathatjuk meg, akkor azért fogunk így imádkozni, mert ez van bennünk. És micsoda vigasztalás, hogy a közbenjárónk ezt érti és ismeri, átélte és elfogadja!
A kulcsszó tehát: bizalom. A szív nyíltsága, szabadsága; az a szabadság, amely tudja, hogy semmit nem kell elrejtenie, mindent bátran feltárhat. Ez a mi örökségünk, ez a mi ajándékunk. Olyan közbenjárónk van, aki megért, együttérez, képvisel – akkor is, amikor a legnagyobb terhek súlyát hordozzuk. Olyan segítőnk van, aki elég hatalmas és erős, hogy elhordozzon és megsegítsen. Hiszen elhordozta Isten ítéletét helyettünk, hogy bennünket Isten színe előtt képviseljen örökké. Járulj hozzá teljes bizalommal, teljes szabadsággal a nyomorúság idején! ÁMEN!

I. Minden vágyunk a nyugalom
Sokan nincsenek ma velünk, mert PIHENNEK. Mások azért jöttek, hogy NYUGALMAT találjanak. Akik pihennek, úgy érzik, most arra van szükségük, hogy ne kelljen felkelni, összekészülni, elindulni - versenyt futni az idővel; nem akarnak részt venni egy időhöz kötött programon, ahol emberekkel kell találkozni, mosolyogni, viselkedni, vagy egyáltalán csak megszólalni… PIHENÉSre vágynak. Mások meg úgy érzik, tele vannak feszültséggel, kérdésekkel, rohanással, aggodalommal - Isten közelségébe vágynak, hogy NYUGALMAT találjanak, hogy valami érzés, érzet felkeljen, megújuljon bennük. Arra vágynak, hogy rendezhessék dolgaikat, kizökkenjenek a mindennapjaikból, találkozzanak mosolygó és feltöltött vagy feltöltődő emberekkel, hogy mindebből NYUGALMAT merítsenek. PIHENÉS és NYUGALOM. Kinek így, kinek úgy. Mindenkinek szüksége van rá – és mindenkinek máshogy. Ha éppen az istentisztelet adja meg - az istentiszteletet választom. Ha éppen annak kihagyása - azt választom. A PIHENÉS, a NYUGALOM, a MEGNYUGVÁS belső parancsa az első. Rohanó, megszakadásig hajtó életünkben nekünk is, környezetünknek is az a legjobb, ha megpihenhetünk. Ha végre kisimulunk, újra normálisak leszünk, lehet velünk értelmesen beszélni, nem csattanunk fel azonnal, képesek leszünk újra elviselni a főnökünket, a gyerekünket, a szüleinket, a párunkat… PIHENNI KELL! Különben is szinte mindenki ezért él. Nem azért pihenünk, hogy megújulva dolgozzunk, betöltve küldetésünk, hanem azért akarjuk valahogyan kibírni a munkát, hogy végre pihenhessünk, szórakozzunk. Hiszen nem a munka, hanem a hétvége ad értelmet a dolgoknak; nem a hétköznapok, hanem a szabadság céljai éltetnek. A pihenés, a kikapcsolódás lett a cél.
Megnyugvást vágynak azok is, akik először hallották az imént olvasott sorokat a nyugalomba való belépésről. Az eredeti címzettek, a római zsidókeresztények számára egészen mást jelentett a „pihenés”, mint nekünk. Jézus üldözött követőiként valami mély és mindent elborító, mindent elnyelő fáradtság vett uralmat felettük. Belefáradtak abba, amiért korábban lelkesedtek. Terhet, zaklatást, veszélyeket hozott az, ami először óriási felüdüléssel, felfrissüléssel, megújulással járt. Amikor megismerték Jézust, és követői lettek, erőt kaptak, békét találtak. Zsidó emberként mindig kérdés volt a végleges és teljes megnyugvás bűneik terhétől – és a megfeszített Jézusban erre találtak választ. Megpihenhettek végre abban a bizonyosságban, hogy az Atya gyermekei lettek, teljes elfogadást találtak, valamint a régen várt Messiás elérkezett, és Isten ígéretei benne beteljesedtek. De ami először nyugalmat hozott, az mára kimerítő lett. Kimerítő abban a bizonytalanságban élni, hogy vajon mikor választják el őket erőszakkal családjuktól. Elhordozhatatlan annak a feszültsége, hogy ki lesz a római hatalom következő áldozata. És úgy tűnik, nem sokáig bírják már ezt a terhet. Megfáradtak, elbizonytalanodtak, és számosan arra a pontra jutottak, ahol feladnák a Jézusban való hitüket. A fáradtság mindent elnyelni készül, amit eddig igaznak tartottak, amiért eddig áldozatot hoztak és szenvedtek. De az ember nyugalomra vágyik. És ha elfordulnak Jézustól és visszatérnek atyáik hitéhez, talán újra nyugalomra találnak. Fellélegezhetnek, megpihenhetnek. Csak vissza kell térniük oda, ahonnan indultak…
II. Az igazi nyugalom
A Zsidókhoz írt levél szerzője, a római keresztényekhez címzett prédikáció igehirdetője, hűséges és törődő pásztor. Tudja, milyen helyzetben vannak hallgatói, és minden erejével arra kívánja őket motiválni, hogy ne forduljanak vissza félútról. Akármilyen küzdelmes is, akármennyire el is csüggedtek, tudja, hogy a visszatérés hamis nyugalom. Ezért tárja eléjük az igazi nyugalom képét, amely még előttük van. Az igazi nyugalom évezredeken át ugyanaz Isten népének! Ennek bemutatására egy – a hallgatók által jól ismert – ószövetségi történetet hív segítségül.
A hallgatók ősei, miután Isten kiszabadította őket az egyiptomi rabszolgaságból, a pusztában vándoroltak Mózes vezetésével az Isten által megígért új otthon, új föld, új élet felé. Isten szövetséget kötött velük, elkötelezte magát mellettük, és erre válaszul ők is elkötelezték magukat az Úr mellett. Isten vezette őket – de a pusztai vándorlás keménynek bizonyult. Megpróbálta őket, megfáradtak, fellázadtak, visszakívánkoztak Egyiptomba. Ezért, bár el volt készítve számukra az örökség, Kánanán, a nyugalom helye (5Móz. 12.9), Isten végül nem engedte be a lázadó, hitetlen generációt oda. Addig kellett a pusztában vándorolniuk, amíg egy új generáció nőtt fel.
De ez a történet nem egyszeri, hanem él és ismétlődik. Ma legalább 4 idősíkon áll előttünk. Hiszen az eredeti események után kb. 300 évvel – amikor Izrael már Kánaánban lakik - így szól Dávid király a 95. zsoltárban (amely Isten dicsőítésére hív): „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában, ahol megkísértettek engem az őseitek… Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mennek be az én nyugalmam helyére.” De ha Dávid szerint ez aktuális akkor is, amikor már Kánaán földjén élnek, milyen nyugalomról beszél? Továbbá, amit Dávid mond, azt kb. 1000 évvel később szerzőnk mondja a római zsidókeresztényeknek, akik a visszaforduláson gondolkoznak: „Ma, ha az ő szavát halljátok…” És miközben minderről beszélünk, a Szentlélek ugyanígy szólal meg 3300 évvel Mózes, 3000 évvel Dávid, 2000 évvel a Zsidó levél szerzője után: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…” Miért? Azért, hogy mi bemehessünk az Isten nyugalmába, hogy mi megpihenhessünk Istennel együtt. Mit tudunk meg az igazi nyugalomról, és az oda való belépésről?
Az igazi nyugalom annak a történetnek a vége, amelynek részesei lettek mindazok, akik hittel fogadták Isten ígéreteit és szabadítását. A minta a következő: Isten ígéretének magunkhoz ölelése – viszontagságoktól nem mentes vándorlás – majd beteljesedés, célba érkezés, megpihenés. A történet vége Mózes idejében Kánaán. De Kánaán, amint Dávid szavaiból látjuk, csak előképe annak a nyugalomnak, ami Istenben van. Ezt kóstolják azok, akik a zsoltár felhívása szerint leborulnak az Úr előtt, hogy imádják őt. Nem érkeznek meg Isten teljes nyugalmába, de amint elé jönnek, ízlelik azt. Úton vannak – vagy inkább félúton – a római zsidókeresztények is. Van-e az ő történetüknek vége? Úgy tűnik, már nem látják. Elvesztették a látást, a célt; csak a mindennapi beszorítottság falait látják maguk körül. Pedig számukra is áll a történet vége: Isten nyugalma az út végén. A pusztai vándorlásban, az ószövetségi zsidó nép számára, a római zsidókeresztények előtt, és azoknak, akik ma hallják őt a cél Isten nyugalma.
Mi Isten nyugalma? Ezt olvassuk: „Valahol így szól az írás a hetedik napról: ’És megnyugodott Isten a hetedik napon minden alkotó munkája után.’” A szerző „ebben a megpihent, békés, mindenható Istent látja, akinél pihenés, békesség, öröm van, és ahol az övéi a vele való közösséget élvezhetik. Ezt nevezi szombati nyugalomnak…” (John Piper, http://www.desiringgod.org/resource-library/sermons/be-diligent-to-ente…)
Mi zár ki az Isten nyugalmába való belépésből? Az elénk rajzolt kép alapján nyilvánvaló a válasz: az, ha feladjuk és kilépünk az oda vezető útról. Ha visszafordulunk a múlt hamis nyugalmába. Ha azt mondjuk, elég, nem megyünk tovább. Ha azt mondjuk, nincs is cél, ahová tartanánk, mindez csak önáltatás. Ha azt mondjuk, már nem tudok hinni, már nem érzem ezt olyan fontosnak, mint régen… mert valami sokkal fontosabb lett. Ha azt mondjuk, hogy csalódtunk Istenben valami miatt. Mi ezt mondjuk, a Szentlélek pedig így beszél: kemény szív, gonosz szív, hitetlenség, engedetlenség. Ugyanarról beszélünk – csak más kifejezéseket használunk. Miért hitetlenség? Miért kemény és gonosz szív? Miért engedetlenség? Ezek a szavak nem a bennünk meg-megjelenő kételyre mutatnak. Nem arra az engedetlenségre, amikor vétkezünk, és tudjuk, hogy ez bűn, mégsem állunk ellen, elbukunk. Hanem arra, amikor valaki Isten szeretetének és kegyelmének bizonyosságát átélte, mégis megtagadja őt. A pusztai vándorlás népe átélte a biztos pusztulásból, az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulást, látta, ahogy Isten vezette őket a pusztában, ivott a kősziklából fakadó vízből, evett a mannából – mégis azt mondta, hogy lehetetlen, hogy Isten ígérete igaz legyen, és egy nap megérkezzenek a nyugalomba. Ez a kemény és gonosz szív, a hitetlenség és lázadás. Isten nem tudja megtenni, Isten nem fogja megtenni. Részesévé lett Isten munkájának és szabadításának, ott él a közösségben, megy a többiekkel együtt, de a szíve mélyén az egészet megveti. Elkezdted az újat, elindultál az úton, de ahogy nehezebbé lett, ki akarsz szállni, eleged van az egészből. PIHENNI akarsz, meg akarsz pihenni Istentől… Nyugalmat keresel, mert felkavar, amit az Úr mond. Mert fáraszt, hogy neki kedves életet élj. Érted, milyen rettenetes helyzetben vannak - a római zsidókeresztények…?
Mire hív hát a Szentlélek? Mit jelent itt és most nekünk: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…”
III. Menjünk be Isten nyugalmába!
Ez a visszatérő felszólítás az út felén elbizonytalanodóknak. „Gondosan ügyeljünk arra, hogy közületek senki le ne maradjon erről.” A Károli fordítás így mondja: óvakodjunk. Az eredeti szövegben a „féljünk” kifejezés található. Féljünk, nehogy lemaradjunk… majd: „Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba…”
Először lássuk ennek a titkát! Hogyan értsük a felszólítást? Ha erősen kapaszkodunk, akkor majd részünk lesz a nyugalomban? Ha elég erősek vagyunk magunkat megtartani a küzdelmek ellenére, majd a végén miénk Krisztus és a nyugalom? Nézzétek, hogyan beszél a szerző: „Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.” Nem azt mondja, hogy tartsuk meg a bizalmat, álljunk erősen, hogy részeseivé legyünk a Krisztusnak (jövő idő), hanem azért tartsuk meg a hitet, azért ügyeljünk arra, hogy ne maradjunk le, hogy megmutassuk, hogy részeseivé lettünk a Krisztusnak. És ez óriási vigasztalás, mert azt hirdeti, hogy ha valaki valóban az övé, bár igyekeznie kell, bár kapaszkodnia kell, nem saját ereje, hanem Isten Krisztusban őt megtartó hatalmas ereje alapján maradhat meg. Ez egyrészt vigasztal, másrészt megvizsgál: vajon Jézus Krisztusé lettem-e? Vajon minden eddigi fellelkesülésem, örömöm, izgalmam közepette tényleg átengedtem magam annak a kezébe, aki életét adta értem, vagy csak körbezsongom őt és gyülekezetét? Elért-e az evangélium lényem legmélyén, vagy csak a felszínen simogat és lelkesít? Inspirál a közösség, a zene, az új benyomások, a mosolygó arcok, a bennem megújuló nyugalom – ok, de vajon eljutottam-e ahhoz, akiből mindez fakad? Együtt sodródok a tömeggel, és ha kemény helyzet jön, a szívem is kemény lesz, vagy pedig szembesültem az evangélium kemény üzenetével: Jézus Krisztus nélkül halálra ítélt bűnös vagyok, de benne és általa felmentést, új életet, Istennel való élő közösséget nyertem? Van-e olyan kapcsolatom vele, ami megpróbáltatik majd a nehézség idején, vagy már most kódolva van, hogy félúton ki fogok szállni? Jézus Krisztus részesévé lett életünknek és halálunknak, hogy – feltámadása által – mi is az ő részesei legyünk. Valóságos közösség, egység a Szentlélek által!
Befejezésül három dologra hívja fel a figyelmet a szerző az Isten nyugalmába való belépéssel kapcsolatosan.
Felelősségünk magunk iránt: „Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől.” Mennyire veszed komolyan azt, hogy Krisztus részese lettél? Milyen helyet foglal ez el az életedben? Ahogyan ápolod, őrzöd, táplálod; ahogyan éberséggel figyelsz – vagy éppen nem figyelsz – arra, hogy szíved ne legyen kemény, az arról beszél, hogy valójában részesévé lettél-e. Mit mond el neked az Úrral való kapcsolatodról ma az, ahogyan „vigyázol”, vagy nem törődsz a szíveddel?
Felelősségünk egymás iránt: „Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.” Ez a keresztény gyülekezet lényegéhez tartozik. Egymást buzdítani, egymást támogatni, egymást hordozni. Úgy bátorítani és, ha kell, inteni egymást, hogy ne keményedjék meg a szívünk, ne adjuk fel félúton. Segíteni, hogy ne veszítsük szem elől a célt, amikor falak emelkednek az úton, ahol járunk. Ennek pedig nincsen jobb helye gyülekezetünkben, mint a házicsoportok. Ott nyílik meg életünk jobban egymás előtt, ott nyúlhatunk egymás után, ott oszthatjuk meg egymással küzdelmeink, ott imádkozhatunk egymásért, amikor megkeményedne a szívünk, elszakítana Istentől a hitetlenségünk. Nem győzöm újra és újra hangsúlyozni, hogy aki nem lép be a keresztény közösségbe, a megosztott életbe, Istennek egyik legnagyobb ajándékától és áldásától tartja távol magát. (Ne légy félénk és ne légy büszke!) Szeretettel, tapintattal buzdítsátok (és ne kritizáljátok!) egymást.
Végül felelősségünk a nyugalom napjának megtartása. Mert amikor megtartod nyugalom napját, megszenteled a vasárnapot, Istennek eljövendő nyugalmába kóstolsz bele – és a kóstoló lesz az, ami megerősít minket abban, hogy valójában mire nézünk, hova tartunk, mi lesz a miénk egy napon. A nyugalom napjának megszentelése egyrészt Isten magasztalása a gyülekezet közösségében (istentisztelet), másrészt a munkától való megszűnés. Vajon mi miért fáradunk bele mégis abba, hogy az istentiszteleten Isten megpihenésére, nyugalmára nézzünk, hogy abba – ha nem is teljességében – de újra és újra belépjünk? Mire figyeljünk, ha úgy szeretnénk megélni a vasárnapokat, mint akik elővételezik az Isten nyugalmába való végső bemenetelt? Az az érzésem, hogy ünnep helyett egyre inkább program az istentisztelet. Program, ami kimerít, ahol nem belépek Isten nyugalmába, hanem folytatom a munkát. Mi segíthet abban, hogy ezt elkerüljük? Három praktikus szempontot mondok. Először is, vasárnap ne szervezzük a gyülekezet életét. Tudom, hogy számos gyakorlati oka van annak, hogy vasárnap is megbeszélések zajlanak a szolgálók között, de ha azt szeretnénk, hogy a vasárnap ünnep legyen, ezeket ki kell szorítanunk a vasárnapból. Ez mind nekünk, lelkészeknek, mind a sok-sok önkéntes szolgálónak komoly kihívás. Másodszor, - és ez már a személyes életünket érinti – ne siessünk. Ha az istentiszteletet másik 8 program közé zsúfoljuk be, abból csak rohanás, idegeskedés és feszültség lesz. Akkor menet közben már arra gondolok, hogy időbe odaérek-e a következő programra… Lassuljunk le, tegyünk kevesebbet, tanuljunk ünnepelni. És ez vezet a harmadik gondolathoz: az istentisztelet ne egy program legyen, hanem életritmus. Életritmus, hogy lefekszünk és felkelünk; hogy eszünk és iszunk naponta többször (persze ezek is felbomlóban sokszor a hajszánk miatt…). Hasonlóan életritmus kell legyen az istentisztelet, és nem egy a lehetséges programok közül, a különféle programok és lehetőségek ütközőpontján. Ha életünk magától értetődő része, akkor nem rohanunk vele az idővel, akkor nem úgy élem meg, hogy kiszorítottam rá az időt, és nem azt kaptam, amit vártam. Akkor nem a magam számára vélt hasznossága felől értékelem, azaz, hogy elég hatékony volt-e az életemben… hanem belépek az Isten nyugalmába. És ha belépek az Isten nyugalmába itt és most, felderül újra az út vége, a cél, az igazi nyugalom.
„Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…” És még tart a ma… Ha kemény a szíved – tart a ma. Ha félúton éppen kiszállnál – még tart a ma. Ha elhagytad őt, és visszatértél a régibe – még tart a ma. Ha hamis és nyomorúságos helyen kerested a nyugalmat és a pihenést – még tart a ma. Ha eddig a napig még sohasem ölelted magadhoz Jézus Krisztust – még tart a ma. Ha eddig nem érdekelt, hogy felelősséged van a testvéred iránt – még tart a ma. Ha rájöttél, hogy tékozlóan viseltettél a Krisztusban kapott hatalmas ajándék iránt, mert nem vigyáztál – még tart a ma. Csak egyetlen van, ami fontos: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket…” Ámen!