Thoma László

Bőség, áldás, hála, boldogság, az igazság gyümölcsei, ajándékok, öröm. Olyan, mintha a mennyországot próbálnánk emberi szavakkal, kifejezésekkel leírni. Pedig ezek a szavak egy eléggé kiszolgáltatott és meglehetősen nyomorúságos földi élethelyzetben hangzottak el kétezer évvel ezelőtt. Nem ment el az eszük azoknak, akik ezt mondták, nem is a vágyaikat írták le. Az történt, hogy egy éhínség idején, a szükségben lévők számára a hitbeli testvéreik összefogtak és gyűjtöttek, és eljuttatták nekik az adományt. Nem volt feltehetően könnyű a gyűjtés, nem gazdagok adtak szegényeknek, hanem ahogy a 8. fejezet elején áll, Macedónia szegénynek mondható gyülekezetei adtak. És nem csak úgy átutaltak egy összeget, hanem összegyűjtöttek mindent és heteken át tartó út során vitték el nekik az adományt. A korinthusi levélben Pál bíztatja a levél olvasóit: legyen ez példa előttetek, ti is így tegyetek, így kapcsolódjatok be ebbe az adakozásba.
Mégis, ha csak ennyi történt volna (adakozás, buzdítás, bekapcsolódás), nem biztos, hogy tudnánk most ezekről az eseményekről. Pál apostol, aki bátorítja a gyűjtést, aki segít, aki imádságban hordozza a kialakult helyzetet, megragadja a lehetőséget és ezen keresztül Isten Lelkétől ihletve tanít az adakozásról. Olyan szavakat fogalmaz meg, ami a jeruzsálemieknek történő gyűjtés után évezredekkel is aktuális, igaz és tanít minket. Így szólít meg most bennünket is a pénzügyeinkre való rátekintés után, az évnek ezen a különleges vasárnapján.
1. Egyszerű törvényszerűségek
Lehet az adakozásra sokféleképpen tekinteni. Van, akinek könnyen megy, van, akinek nehezen. Van, aki leragad az összegnél: keveset vagy sokat adok. Van, aki büszke emiatt és van, aki szégyenkezik. Van, aki másokkal foglalkozik, és persze van, akiből dühöt vált ki ez az egész téma. Szeretnék most az adakozás gyakorlati kérdései helyett (mennyit adok, mit adok, kinek adok, stb.) arról beszélni, amit az adakozás áldásáról tanít nekünk az Ige.
Fontos megértenünk így az elején, hogy az adakozás egy rendkívül egyszerű törvényszerűség szerint működik, amely megtalálható az élet más területein is. Aki szűken vet, szűken is arat, de aki bőven vet, bőven arat. Persze elkezdhetünk okoskodni, hogy nem úgy van az- főleg manapság, mikor egy terméshozamot nem az elvetett mag mennyisége határoz meg kizárólag… De maradjunk most ennél az egyszerű igazságnál és annak egyszerű üzeneténél: A vetéskor való spórolás értelmetlen! Önmagának árt, aki ilyet tesz. Nincs értelme szűkmarkúnak lenni. A bibliai szó (bőven) jelentése ez: teli marokkal. Két kézzel szórni.
Már itt az elején nyilvánvaló, hogy az adakozás lelkület és szabadság kérdése. A vetés örömmel és reménységgel történik mindig - nem is lehet máshogy! S bár a Biblia említi azt, hogy akik könnyhullatással vetnek, vígad aratnak, nem minden aratás történt könnyek között. Sőt! A vetés a leginkább reményteli időszak. Persze benne van a bizonytalanság is, sok-sok kérdés: milyen lesz az időjárás, körülmények, stb. De ott és akkor a legerősebb a remény: Isten kegyelmes lesz, megáld és jó termést ad. Teljes Istenre utaltság ez! Az is, hogy tőle kell kérni a bölcsességet: hová vessek, mikor vessek, hogyan gondozzam?
Mert nagyobb boldogság adni, mint kapni. És a jókedvű adakozót szereti az Isten. Az adakozás alapvető törvényszerűsége tehát: a bőkezűégben van a szabadság.
2. Milyennek látom Istent? (ad vs. elvesz)
Persze könnyű lehet annak szabadnak lennie, akinek van miből- gondolják sokan. Csak azok tudják igazán, hogy ez mennyire nem igaz, akiknek már igazán „volt miből”. Mind a sok, mind a kevés megkötözhet és akármennyi pénze van az embernek, akkor is ott lehet a szabadság vagy épp a gát arra nézve, hogy adakozzon.
Tegyünk egy lépést gondolatban hátra és tegyük fel a kérdést: hol dől el ez az egész kérdés igazán? Persze hogy a szívben. Azaz pontosítok: abban, hogyan is látom Istent, aki az egész történet mögött áll? Minden ott dől el igazán, hogy milyennek látom Istent? És ez talán a legfontosabb kérdés, amit ma fel kell tenned magadnak! Milyennek látod Istent, aki arra hív téged, hogy megoszd az anyagi, vagy akármilyen javaidat másokkal. Olyannak látod őt, aki kér, elvesz, aki úgy gondolja, hogy neki jár, aki visszavesz, kisajátít? Aki nem engedi a boldogságodat kiteljesedni, aki nem engedi az álmaidat megvalósítani, vagy elérni céljaidat? Isten olyan, aki megfoszt valamitől, aki megsarcol, benyújtja a számlát? Vagy esetleg olyan, akinek a szeretetét, jóindulatát meg lehet vásárolni, ki lehet fizetni? Mert ha nem adok, megbüntet- jobb inkább időben adni…
Lehet, hogy közönyösnek gondolom Őt a szívem mélyén. Aki nem törődik velünk. Így én is közönyös vagyok mások felé.
Pál apostol másmilyennek mutatja be az élő Istent, Jézus Krisztus Atyját, a mi Urunkat.
-       Jó tudnunk, hogy Istennek hatalma van! Mindenható és bármit megtehet! Minden javakkal Ő rendelkezik, és mindent megadhat ahhoz, hogy bőségünk legyen adni. Lehet, hogy ezt fájdalmas hallani valakinek, aki a milliónyi éhező sorsát viseli a szívén világszerte. Ezt a képet árnyalja az emberi kizsákmányolás és a bűn hatása ebben a megtört világban… De ami biztos: Istennek hatalma van. Nem az adakozó kezében van a hatalom, hogy megoldja mások életét, hanem Istenében. Ő pedig használni akar minket ebben a munkájában, de Ő az igazi alanya, cselekvője mindennek. „Az ISTENNEK van hatalma” – és nem neked- ezért lehetsz szabad adni!
-       Isten bőkezű, és ebben példát ad az adakozásban. Kiárasztja kegyelmét és ajándékait mindenkire, és nem szűkmarkú, nem méregeti az áldást. Amikor ad, bőségesen ad. Gondoljunk csak arra, hogyan árasztja Isten a kegyelmét ránk. Milyen bőkezű és pazarló: annak is adja, aki nem fogadja el, és persze senki sem érdemli meg. De Ő adja, mert ajándékozó Isten. Pazarló módon adta oda a legértékesebbet, egyetlen fiát is értünk, hogy megváltson bennünket! Az az adósságot fizette ki, amit semmivel kifizetni nem tudtunk volna!
-       Isten adja a növekedést, Ő az élet és a javak forrása- ezzel fontos tisztában lenni! Honnan eredezteted mindenedet, amid van? Isten adja a szükséges feltételeket, Tőle van mindenünk! Ez roppant felszabadító lehet! Isten nem elvesz, hanem ad és ad és ad… És Ő adja és teremti meg az élet forrását és körforgását a világban- és ebben a vérkeringésben akar minket is használni. Így olvasunk erről Ézsaiásnál: Ézs 55, 10”Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek.”
Akarsz-e a rész lenni? Akarsz-e eszköze lenni, mert ha igen, mindeközben rajtad is átárad az élet, és része leszel Isten kegyelme kiáradásának.
-       Istenből ered az öröm, ami az adakozás szabadságán át nyilvánul meg. Ő örül, mikor ad, boldogan osztja meg javait, mindenét velünk. Isten mindeközben nem szemlélője az adakozásnak, hanem megáldja az adakozót- többet ad- visszafordítja az áldást-bár tudjuk, hogy nem a mennyiség a fontos!
-       Isten olyan mennyei Atya, aki tud a szükségeidről – ezt is fontos látni. Nem biztos, hogy azonnal és a szerinted való úton tölti azt be, de nem feledkezik el rólad. Mert Ő odaadó Isten, nem pedig olyan, aki megfoszt és elvesz. Légy bizalommal iránta, keresd az Ő akaratát és jelenlétét az életedben.
3.     Milyennek látom a szükséget?
Az előbbi gondolatokból következik az, milyennek látom a szükséget és az ahhoz való viszonyomat? Mert szegények mindig veletek lesznek- mondta Jézus- szükség mindig lesz ebben a világban. Mindenki magáért felelős- ez igaz nem? Hol van akkor a mi szerepünk ebben.
a. Amilyennek látom Istent, olyannak gondolom a szükséget és a saját feladatomat ebben. Pál apostol tanít erről (ez egész 9. fejezetben):
b.     A szükségben lévőkre úgy kell tekinteni, mint olyanokra, kik mi is lehetünk holnap- vagy voltunk tegnap. Isten őket is szereti, és velük is ott van és meg akarja segíteni őket. Isten ott van az adakozó és az elfogadó oldalán is, és mindkettőt bátorítja, és mindkettőnek adja az örömet ezen az egész helyzeten keresztül. Egyébként nem csak a legrosszabb helyzetben lévőkre kell gondolni a szükségre nézve… Van, aki nem panaszkodik, de sokkal nehezebb helyzetben van!
c.     És nem csak egyéni szükségek vannak! Az individualizálódott világban talán ezek a leghangsúlyosabbak. Pedig közösségi szükségek ugyanúgy vannak és ezeket a közösség tagjaként feladatunk hordozni. A közösségi szükségeink közös ügyünk, közös felelősségünk és feladatunk.
4. Miből maradok ki, ha bezárom a szívemet?
Végül tegyünk fel egy nagyon egyszerű kérdést: mi lesz ha nem adok? Miből maradok ki?
Egész egyszerűen az áldásból. Abból a folyamatból, abból az áradásból, ami Istenből jön, és ami az életet hordozza magunk és mások számára. Az adakozás ebben a bibliai szakaszban, mint cselekedet, szolgálat is. A leitourgia szót használja a szöveg (12. vers), ami istentiszteleti aktus, magában istentisztelet, Isten dicsőségét szolgálja. Nagyban változtathatja ez a róla alkotott képünket. Végső soron Istenért tesszük. Hálából. Nem pusztán racionális, hanem hitbeli szempontok alapján. Nem félelemből, hanem reménységgel, Istenre való rábízottsággal.
Aki kimarad az adakozásból, illetve abból a szabadságból, aminek gyümölcse az adakozás is, az a kimondhatatlan ajándékból marad ki. A szövegben végig kétféle gazdagság-kétféle szükség van, és itt, a 15. versben kapcsolódik össze a kettő. A kimondhatatlan ajándék Isten cselekvése. Ezt kell felismernünk mindnyájunknak! Isten cselekvése: az adakozó és az elfogadó szívében. Az adakozás által és jóval előtte és jóval utána is. A kimondhatatlan ajándék, hogy Isten, élő Isten. És az élő Isten megosztja magát velünk. A kimondhatatlan ajándék a tisztaszívűség gazdagsága, és hogy Isten jósága bőven kiárad ránk, ahogy az Igében áll.
A tisztaszívűség gazdagsága, ami (ahogy a 8. fejezet elején is áll) Macedónia szegénységben élő, de odaszánt gyülekezeteiben is megvolt az előző adakozás kezdetén. A korinthusiakat is erre hívja az apostol. És boldogok a tiszta szívűek- nem a gazdagság vagy bármilyen körülmény miatt, hanem mert meglátják az Istent. Az a Jézus Krisztus mondta ezt, akinek az értünk kiontott vére tisztít meg lényegileg minket, és aki valóságosan át tudja formálni a gondolkozásunkat, a Róla alkotott képünket is!
A jókedvű adakozót szereti az Isten. Biztos sokszor hallottad már ezt. A szó ezt jelenti az eredeti szövegben: a bátor adakozót. Isten adja nekünk a vágyat, hogy szabadok legyünk bekapcsolódni munkájába, felismerjük a szükséget, a közösségi felelősséget, megtanuljunk bízni benni, aki gondoskodó mennyei Atyánk! Ő adja meg nekünk, hogy tanuljunk Tőle bőkezűséget, és lehessünk szabadok adni és elfogadni is!
Ámen!
(Thoma László)

Elég pár órát eltöltenünk valakivel, akit még nem ismerünk olyan jól ahhoz, hogy képet alkossunk róla: milyen ember is ő. Csak legyünk figyelmesek arra, miről beszél, milyen történeteket oszt meg magából, miről beszél szívesen? Gyakran beszél arról, ami volt, szép volt, érdekes és izgalomba hozó? Esetleg a terveiről mesél állandóan, s mindarról, ami lesz majd holnap és azután?
Szívesen élünk a múltban, vagy a jövőben is. Hiszen az volt az igazi, amikor… és folytathatjuk kedvünkre a mondatot. Volt egyszer egy nyár, amikor talán szerelmesek lettünk, és soha úgy, mint akkor! Volt egy nagyszerű csapat munkahelyen, akikkel meg nem ismételhető a csapatmunka. Volt egyszer egy lelkész, aki úgy hirdette az Igét, úgy figyelt az emberekre, mint senki más azóta! Volt, amikor olyan egyszerű és könnyű volt az élet. Milyen jó volt, mikor még nem volt semmink… mégis boldogok voltunk… És akad, aki mindig a terveiben él, és az élteti, hogy majd mit fog tenni, eléri, megcsinálni holnap! Milyen álmait valósítja meg, hogyan változik meg, miben lesz majd minden szebb és jobb.
Azt is tapasztalom, hogy mind a múlt, mind a jelen lehet félelmetes és egyáltalán nem kívánt az ember számára. A múltból: amit elszalasztottam, amit nem tudok elfogadni… A jövőre nézve: félelmek, aggodalmak, bizonytalanság… Félelmetes és izgalmas is egyben, hogy a múlt szövete még nem zárult le teljesen, hat a mára – és feltehetően a jövő minden részlete sincs előre megírva teljesen. Még eléggé elején járunk az újévnek, talán sokkolt mást is rajtam kívül, mikor elkezdődtek az újév első napjai és falként tornyosult sok megoldandó feladat, terv, teendő a jövőre nézve, miközben még jó lenne feldolgozni, elengedni az elmúlt esztendőt.
A mai istentiszteleten fordulhatunk őszintén Isten és az Ő Igéje felé mindazzal, ahogy megéljük az időt, mint emberi létezésünk egyik alapvető keretét. Azzal, ami mindebben öröm vagy épp keserűség számunkra.
1. A helyzet: nehéz jelen
Az idő Isten teremtésének része, ami önmagában nem rossz, de a bűneset óta bizonyosan ebben is megmutatkozik az ember nyomorúsága. Emiatt lehet annak bármelyik idősíkja teherré, nehézséggé az ember számára. Péter apostol levelének címzettjei nem éltek könnyű jelenben. Sokkal szebb és érdekesebb volt mindaz, ami volt. Jézusra emlékeztek, róla szóltak bizonyságtételeik. Róla, aki eljött, és nem is olyan régen még a földön járt. Róla, aki itt volt, még voltak, akik látták és beszéltek is vele. Csodás ígéretei voltak, beteljesítette az ószövetségi próféták írásait is! Hirdette az igazságot erővel és hatalommal és azt mondta, hogy közel van Isten országa. Miután megölték, eltemették, harmadnap feltámadt és legyőzte a halált. Szétfeszítette minden logikus emberi gondolkodás kereteit, szétszakított a kárpitot, és valami egészen új kezdődött. Mikor elment erről a földről, azt mondta a tanítványainak, hogy megkapják az Atya ígéretét, a Szentlelket. Azt is mondta, hogy visszajön, nemsokára, és magához veszi az Övéit. Egy csodálatos országba viszi majd őket, ahol nem lesz fájdalom, sírás, halál, gyász, mert az elsők elmúltak. Csodás múlt, hihetetlen dolgok, ígéretek és boldog, nagyon várt jövendő.
De milyen a jelen? A levél tanúsága szerint a jelen nehéz. Talán sivár is. Késik az Úr. Nem jön. Még nincs itt. Ellenben itt vannak a csúfolódók, akik talán egykor szintén hittek Jézusban, de mára kiábrándultak, mert nem tudtak várni. Vagy sosem hittek igazán, mert fontosabbak a földi vágyak, és nem törődnek az odafelvalókkal. Azt mondják, hogy ugyan már! Hát nem változott semmi már régóta- minden állandó a világban. Ráadásul kezdenek meghalni már azok az apostolok, akiknek azt mondta Jézus, hogy nem látnak halált, mert Ő visszajön hamar. Nem jön vissza Jézus, nem cselekszik Isten! Ne legyetek már naivak… A csúfolódók cinikusak, nincs szent dolog a számukra, gúnyt űznek mindenből. Igazukat hangoztatják, beszédük gyakran érdekesebb, mint azoké, akik az igazságot szólják. Ezért több figyelmet is kaptak egykor és természetesen ma is.
Mondhatjuk, hogy nem baj, nem kell foglalkozni a csúfolódókkal. De mit tegyünk, ha sokan mégis foglalkoznak velük. És látszólag még igazuk is van…?
No és itt van még az üldözés is. Miközben a csúfolódók emlékeztetnek arra, hogy késik az Úr, aközben egyre erősödik az ellenszenv és a konkrét bántalmazás, üldözés a keresztyénekkel szemben. ilyen ára van annak, ha valaki úrnak vallja Jézust? Erre talán nem számított mindenki, aki keresztyén lett. Pedig erről is beszélt Jézus, hogy ez mind meg fog történni.
A jelen tehát nem csak sivár, hanem szenvedésekkel is teljes. Mihez kezdjen az ember ilyen helyzetben? Hogy lehet így keresztyénnek maradni?
2. A megmaradás útja: a jelenben jelen lenni
I. emlékeztetés. Az apostol emlékezteti a gyülekezet tagjait, hogy Isten a kezdetektől fogva jelen van a világban. Ő teremtett a szavával, és Ő is pusztította el a teremtés jó részét víz által Noé idejében. Isten hatalmasabb az általa teremtett világnál, fölötte áll mindennek és bármikor véget vethet neki. Volt már egy példa, az özönvíz. Ne feledd el, emlékezz arra, mit tett Isten. Isten szavára történt a teremtés és történhet majd a teremtés pusztulása (és az új teremtés is).
II. A jelen tartalma tehát a várakozás, ami annak az elfogadásával jár, hogy Isten tényleg ura a világnak, és akkor és úgy történik majd minden, amikor és ahogyan történnie kell! Akármennyire szeretnénk, a megértett igazságok beteljesülése nem jön el hamarabb azért, mert mi már megértettük azt… Várni tanulunk…
III. Az időről (1000 – 1) Fontos az, ahogy Péter emlékezteti a hívőket arra, hogy Isten számára relatív az idő- pontosabban az idő egy általa teremtett keret, fizikai jellemző, de Ő maga az idő felett áll. Isten nem késik, mert az időn felül áll. Nem is értelmes a kérdés Istennek: mikor? meddig? Ő az idő felett áll, és természetesen képes ezer esztendő történéseit egy napba sűrítve végrehajtani, de persze képes várni ezer (akár több ezer) évet azzal, ami szerintünk egy nap vagy pár óra alatt végbemehetne. Felettébb nagy titok ez és el kell fogadnunk annak, ami: titok.
IV. A várakozás oka a türelem, nem a késlekedés vagy más. Isten türelmes és vár. Nem azért nem semmisült még meg a világ, mert isten nem képes véget vetni annak (minden gonoszságával és szenvedésével együtt), hanem még vár, kegyelme tart, és azt akarja, hogy mindenki megtérjen! Mert Jézus Krisztusban mindenkit kiválasztott az üdvösségre, hogy aki csak benne hisz, annak örök élete legyen! És így van ez ma is! Ebben a jelenben élünk most itt mi! Igen, azért nincs még vége a világnak, és azért nem jött még vissza Jézus, mert Isten vár! Rád is, aki még nem Őt követed (persze mondhatod: inkább nem térek meg, nehogy ez legyen az utolsó csepp a pohárban, és aztán jön a világvége J Most a legkomolyabban mondom ezt neked: Isten türelmes és rád vár. A türelmes Isten példát ad minden türelmetlen és nehezen váró keresztyénnek is: legyetek türelemmel azok felé, akik nem akarnak megtérni vagy megváltozni úgy, ahogy azt te szeretnéd. Ha Isten tud türelmes lenni, te miért nem…? Az evangélium mindig a jelenben szólal meg és szólít meg bennünket. Isten most, ma kínálja a megmenekülés és szabadulás útját, fogadjuk hát el!
V. Bizonyos a vég. Ami mindazonáltal a jelen nehézségeit elhordozni segít, hogy biztos a vég. És ez nem valami önkínzó, kárörvendő világ vége várás. Ez bizonyosság: erre tart a világ. Nem örök. Múlandó. Elég intenzív, drámai módon fog elmúlni. El fog jönni az Úr napja- jelenti ki Isten igazságát az apostol. Tűzzel jön el, az elemek felbomlanak, és a látható világ megsemmisül. Mindez feltartóztathatatlan, és visszafordíthatatlan. Mindez pedig úgy jön el, mint a tolvaj. Váratlanul, nem akkor és úgy, ahogy számíthatunk rá.
VI. Hogyan éljünk hát? A véggel kapcsolatos bizonyosság ugyanakkor nem erősíti a félelmet bennünk. Nem kell akkor már a jelenben is szorongani: mikor jön el és hogyan? Nem kell félelemmel felkelni nap mint nap, hogy talán ma jön el… Sokkal inkább figyelmeztetés ez számunkra, hogy a várakozás alatt kegyesen, szentül éljünk és ne legyünk könnyelműek! Ne kezeljük könnyelműen az időt, a rendelkezésünkre álló lehetőségeket! Szentül, kegyesen éljünk, megértve azt, hogy igazán tényleg a most a biztos, és most várja azt Jézus, hogy kövessük Őt! Jézust a jelenben lehet követni, ahogy most engedelmeskedek neki! És a mostban lehet jönni hozzá a bűneinkkel és így tisztít meg minket teljesen. Ez adja a szentséget és az igazi odaszánást! Gyakorold a kegyességedet, ragadd meg a mai napot arra, hogy imádkozz, hogy hordozz másokat és Felé fordulj a gyakorlatban! Erre hív most Ő!
VII. Nem a világ végét várjuk, hanem az újat: új ég, új föld! – Ez az igazság! Ez nem utópia, hiszen nem ezen a földön megvalósuló szebb világról van szó; nem emberek által épített szebb jövőről! Isten országáról, ami eljön. Létrejön az új teremtés, amiben igazság lesz. Jézus jelenléte mindent betölt és ez lesz a legnagyobb boldogság forrása. Fontos ezt megértenünk: nem azt várjuk, hogy majd jól megbűnhődik minden bűnös és gonosz ember és jól elég minden, amit most itt látunk, hanem az újat, az új teremtést várjuk. Nem tudjuk, abban lesz-e idő, vagy ha igen, milyen lesz, de biztos máshogy fogjuk érzékelni mindazt, ami elmúlt és mindazt, amit lehetőségként magában rejt az új ég és új föld.
Nem tudom, hol tartasz ma, mennyire vagy jelen az életedben? Mennyire érzed, hogy mintha egy más ember életét élnéd és nem tudsz kapcsolódni a valósághoz, a saját jelenedhez? Nem tudom, mennyire élsz a múltadban vagy a jövődben, vagy mennyire nehéz neked a várakozás, a hited megélése. Mindannyiunkat hív ma Isten az elköteleződésre, a megújulásra, megerősödésre, és arra, hogy megnyugodjunk és békességet nyerjünk. Ennek pedig az a végső forrása, hogy Ő, maga Jézus velünk van. A legkibírhatatlanabb jelenben is mellettünk áll. Jelen van a Szentlélek által minden napon a világ végezetéig. Ez adhat erőt a várakozáshoz, az élethez, és a jelenhez is!
Ámen!

A mi kultúránkban karácsony a legintimebb, leginkább bensőséges, befelé forduló ünnep. Aki teheti, családja körében tölti, meglátogat, befogad ezen az ünnepen. Sok meghittség, békesség, csend, megnyugvás tartozik ehhez az ünnephez az emberek elgondolása szerint. Az ajándékozás is ennek a kifejeződése: a szeretet, kedvesség kézzel fogható megnyilvánulása.
A karácsonyhoz kapcsolódó érzések, a karácsony keltette állapot a legtöbb emberben a gyermekkori kellemes emlékek felidéződéséhez kapcsolódik, ami természetes dolog. A gyermekkor szép emlékei, biztonsága elevenedik meg ekkor. És ez így van rendjén. A legtöbb ember eddig jut, ennyit vár és ennyit is kap az ünneptől.
Ma este lehetőségünk van ennél többet is megérteni. Beletekinthetünk abba az igazságba, ami kirajzolódik az első karácsony megismerése kapcsán. És abba a reménységbe, ami karácsony üzenete számunkra, ami jóval több az emberi bensőségesség megélésénél.
 1.                Karácsony a kiszolgáltatottak/kiszolgáltatottság ünnepe.
Ha elolvassuk a bibliai beszámolót arról, mi történt az első karácsonykor, akkor világossá válik számunkra, hogy bár az azóta eltelt kétezer év művészete ezt sokszor enyhíteni próbálta, de karácsony alapvető jellemzője a kiszolgáltatottság. Van benne valami nyers, valami kényelmetlen, durva. A legkevésbé sem idilli.
Természetesen Isten kegyelme ott van mindezek felett és Ő tartja, őrzi ezt a családot. De látnunk kell, hogy Isten tökéletes terveinek megvalósulásakor, a legszebb és utólag legfelemelőbb pillanatokban is egyszerre lehet jelen az isteni és az emberi valóság. A méltóság és a kiszolgáltatottság. A sötétség és a világosság.
 2.                Karácsonyi kiszolgáltatottság: Isten oltalmának kontextusa
A sötétség karácsonykor ugyanis a világosság kontextusa. Ebben a sötétségben jelenik meg a világ világossága. A világosság a sötétségben fénylik. A világosság nem változtatja át rögtön a körülötte lévő sötétséget világossággá, csak megjelenik benne.
A kiszolgáltatottság, ami megjelenik a karácsonyi történetben, csak egyik oldaláról embereknek való kiszolgáltatottság. Mert igazán, lényegileg az Istennek való kiszolgáltatottságot jelenti. Hiszen minden emberi történés, helyzet és körülmény mögött ott van Isten gondviselő kegyelme. Ott van és megtart, hogy elhiggyük: biztonságban vagyunk Istennél! És igazából egyedül nála vagyunk biztonságban.
Isten akarata és terve szerint történik minden karácsonykor.
1. Azért küldi el a fiát emberi testben, hogy megmutassa: Ő teljesen azonosul az emberi léttel. Megérti, átérzi annak minden részletét. Így írja a Zsidókhoz írt levél:
4. Ugyanez a helyzet az egyiptomi meneküléssel és minden egyes részlettel a karácsonyi történetben. Önmagában semmi idillikus, szeretetteljes és megható nincs a történetben, csak egyetlen: Isten oltalma, ölelő szeretete, ami megnyilvánul mindenen keresztül és értelmet ad mindennek, ami ott történik.
A karácsonyi meghittség megértése és igazi megtalálása ebben a felismerésben rejlik: akármi is történik velem és körülöttem, ha Istené vagyok, akkor az Ő oltalmában, szeretetében élhetek. Az Övé vagyok és Ő tartja meg az életemet bármi is vegyen körül aktuálisan.
 3.                Isten bensőséges közösségbe hív magával és egymással!
Az ünnep üzenete ma számunkra, hogy Isten bensőséges közösségbe hív magával és egymással bennünket. Nem csak felszínes ünnepélyességbe, rövid ünnepi pillanatok jó illatába, hanem mély, elkötelező, egzisztenciálisan meghatározó közelségbe, közösségbe. Van egy hely a karácsonyi történetben, ahol megcsillan valami ebből. A jászol körül, a megszületett gyermek körül kialakul egy roppant bensőséges légkör. Sokrétegű és összetett bensőségesség ez. Az alapja az, hogy Isten megnyitja magát és elküldi a fiát. Nyit az emberek felé és megosztja magát velünk. Ez az első és legalapvetőbb forrása a bensőségességnek. A második, hogy Mária édesanyaként megosztja ezt a legintimebb és legbensőbb pillanatot tulajdonképpen vadidegenekkel: a megszületett gyermekével töltött elő óráiba megengedi, hogy belépjenek idegen pásztorok, férfiemberek, napkeletről érkező bölcsek, más nyelvet beszélő, más kultúrájú idegenek. Miközben Mária és József elutasítást tapasztal például a szállásadók részéről, ők befogadóak és megnyitják magukat. Így lesz helyük mindnyájuknak Jézus jászlánál.
Ez tehát a szenteste üzenet: bensőségesség és kiszolgáltatottság egyszerre. Isten megnyitja szívét, kiárasztja szeretetét az emberre és elküldi a Fiát e világba. Bensőséges közösségbe von és képessé teszi erre mindazokat, akik Őt követik. Kiszolgáltatottá is válik ezáltal, olyannyira, hogy elpusztíthatóvá válik egy napon. De az is Isten tervét szolgálja a megváltásban.
Ma Krisztusért megbékélhetünk Istennel, egymással és magunkkal is az ünnepen. És vállalhatjuk az ünnep fő üzenetét: a szeretetre szükségünk van (adni és kapni), de a szeretet kiszolgáltatottá is tesz. Ez az ára. Ezáltal lesz hiteles és valódi. Az Istenben való hitben az ember kiszolgáltatja magát Istennek, hisz rá bízza életét. Az emberi kapcsolatainkban is amikor szeretjük egymást, kiszolgáltatottá is válunk. De csakis így, ezáltal születhet bensőségesség, valódi, megélt szeretet és elfogadás.
Isten oltalma, kegyelme és szeretete áldjon meg bennünket, őrizzen minket az ünnepben és azon túl is! Ő segítsen nekünk megmaradni és megújulni hitben, reménységben, szeretetben ezen az ünnepen is! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
A Heidelbergi káté keletkezésének 450 évfordulója alkalmából egész évben hallhattunk kátémagyarázatos istentiszteleteket. Különböző témákban tanulhattunk az Igéből és a kátéból (úrvacsora, keresztség, egyház…). A mai az utolsó kátémagyarázatos istentisztelet. Témájában is olyasvalamit hordoz, ami előre mutat, ami a folytatásról, a keresztyén életben járásról szól.
Az elhangzott kátékérdések az ó ember/új ember témáját és az új életben járás gyümölcsét, a jó cselekedeteket említik. Az Igében is ezt olvastuk: le kell vetnünk a régit, meg kell változni, nem élhetünk úgy, mint eddig- nem lehet, hogy a hitbeli változásaink ne érintsék az életünket, magatartásunkat is.
1.   „Többé nem!”
Pál apostol, a tanú, aki magát így határozza meg, Isten eszközeként jelen volt az efézusi gyülekezet születésénél, akiknek szól a levél. Ismeri a gyülekezetet, és Efézust, a várost. Közel 200.000 ember lakja, az akkori civilizált nyugati világ 5. legnagyobb városa. A Kelet kapuja, kereskedelmi csomópont, ami vallási központ is. Itt található Artemisz temploma, ami az ókori világ hét csodája közül az egyik. Pál a 3. missziói útján töltött itt évet, szolgált, tanított Istenről és megismerte a várost és a benne élőket. Ismerte azt a gondolkodást, azt a lelkületet, ami itt élt az emberekben. Ismerte a bizonyos módon vallásos, de lényegét tekintve pogány életformát. És ismerte azt a folyamatot, azt az utat, amin Isten vezette a gyülekezetet. Ők már nem azok, akik korábban, megtértek, átadták az életüket Krisztusnak és megszabadultak. Tanultátok/tapasztaltátok a Krisztust- többek között Pál igehirdetésén keresztül is. És változtak, változott az életük, a mindennapjaik, a kapcsolataik is. „Ne éljetek pogány módon!” – szólítja fel őket az apostol! Ne éljetek úgy, ahogy sokan élnek (akár vallásos emberként, akár keresztyénként is!). Milyen az az élet, amire azt mondja Pál: ezt már ne? A jellemzői a
Ez egy lavina. Az ember, aki pogányságban él, nem tud másként élni. Elsodorják a hatások, és egyik jön a másik után. Elmosódnak a határok az egyéni felelősség és mások felelőssége között, és így a kiút is nehezebben található. Reménytelen és értelmetlen így az élet. Hiábavaló, ahogy az apostol mondja. Találhat az ember értelmet adó célokat, de mélyen megvizsgálva azok is hiábavalók.
Fontos felismernünk nekünk is, hogy pogányság ma is van- a keresztény Európában, és itt hazánkban, városunkban- akár közöttünk is. Pogányság ott van, ahol a hit, a vallás ideológia lesz. Olyan keret, ami ad az életnek egy alapot, tartást, valahová tartozást, de tartalmilag semmi sem változik. Az ember alapvető indítékai, szándékai, céljai ugyanazok maradnak- és így a végeredmény is ugyanaz. Csak az ideológia ad egy magyarázatot hozzá, igazolja az ember tetteit. Az ideológia megjelenik manapság is sokféle területén az életünknek: ott van a politikában, mikor oldaltól és pártállástól függetlenül valaki csak a saját igazát fogadja el és értelmes párbeszéd helyett alapból rossznak és inkompetensnek tartja a másikat. Ott lehet nemzeti szinten is, mikor jobbnak, különbnek – vagy épp rosszabbnak gondoljuk magunkat másoknál. Az ideológia jelenléte a pogányság legnyilvánvalóbb jele. És a tartalma az életnek ez: hiábavaló gondolkodás, sötétség, elidegenedés, kemény szív, gátlástalanság, tisztátalanság, erkölcsi tompultság…
2.   Ó/új:
…ezt állította meg az Isten! Ezt jelenti ki az Igében, ezért vagyunk most itt, mert van üzenetünk: Isten célja nem a vallási – politikai – vagy nemzeti ideológia, hanem valami egészen más. Isten elküldte a világba Jézust, az Ő fiát, aki elvégezte a megváltást. Aki hisz benne, örök élete van, aki hisz benne, azt betölti a Szentlélek, aki hisz benne, annak lehet más az élete. Aki átadja az életét, aki hisz Jézusban, az nem lát többé halált. Aki megtér, annak az életében maradandó változások történhetnek. Újjászülethet Isten szeretetében, és ráléphet a megszentelődés útjára.
Egy fontos dolgot értettem meg ezzel kapcsolatban a közelmúltban, amit egy példával szeretnék illusztrálni. Az ember születése pillanatától kezdve öregszik. A növekvő gyermek is. A kiskamasz sokat tesz ezért az öregedésért (hogy idősebbnek lássák), aztán egy ponton túl nagyon sokat tesz ellene az ember. Iparágak épültek erre, hogy valaki 50 évesen is 30-nak tűnjön. Megállíthatatlan és szomorú: nem leszünk fiatalabbak, erősebbek- a bőrünk sem lesz már olyan, a gondolkodásunk sem feltétlen lesz frissebb. A világot is egyre nehezebben értjük meg, minden mintha egyre komplexebb és átláthatatlanabb lenne. Öregszünk, folyamatosan leépülünk. Az ember, mikor Krisztusban újjászületik, megtér, akkor nem kezd el öregedni lelkileg! Az útja az, hogy folyamatosan megújulhat, friss maradhat. Sőt, egyre inkább olyanná válhat, amilyen Isten terve szerint eredetileg az ember volt.
Ebben a képben is megragadhatjuk mindazt, amit az ó- és újemberről való különbségről tanít a Biblia és a káté. Az óember: a Krisztus nélküli élet, a csalárd, a gonosz, a romlott. Az újember: akivé Krisztusban lettél, aki a jelen valósága számodra. Érdekes megfigyelni itt az Igében az igeidőket! Az eredeti szövegben az óember levetése megtörtént annak a számára, aki Krisztusban van. Lényegileg már a múlté. Nem azt jelenti persze, hogy nincsenek harcaim, vagy ne ismerném fel magamban azt, ami voltam, de ez már a múlt. Bánkódunk miatta, mert rossz/rossz volt, és a bűnt bűnnek látjuk, nem felejtjük el, mi a bűn – ahogy áll a kátéban. Az óember levetése, ha Krisztusban vagy, megtörtént, az új felöltözése pedig, a megszentelődés életprogram. Szeretném kihangsúlyozni ezt számodra: megválttattál, és ha ezt elfogadod, elfogadtad megtértél – jó vagy Isten szemében. Elég jó, mert Krisztuson keresztül lát téged. Ahogy vagy, úgy vagy jó, nem kell teljesíteni! A kegyelem elég, és felszabadulhatsz! Lehet elengedni magad! Lehet felszabadulni. Nem arról van szó, hogy minden nap: ó ember le, új ember fel! Nem jó és rossz folyamatos harca van, egy meghasonlott énben. Új identitás van, aminek alapja Isten elfogadó szeretete! És ezt az újat megtöltheted tartalommal: ez a növekedés! Lehetőség, irány, amibe jó menni! Öröm, vágyódás a teljes élet után- ahogy a káté fogalmazott! Felfedezésre váró út, melyen sok áldás van elrejtve! Az, amire Isten hív!
Erre emlékeztet az apostol!
Öltsétek fel az új embert! Járjatok az új életben! Nem fog menni egyik napról a másikra, de a mai napi lépést ma kell megtenni! Az újban ezek vannak: megbocsátás, szeretet, valódi változás. És ez nem egy idea, amit sosem érhetsz el: ez a jelened! Az óember a múltad Krisztusban, az új pedig a jelen valósága. Még akkor is, ha a lényegi változás sokáig tart.
3.   El vagytok pecsételve
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom ennek az Igének és a káténak az üzenetét, akkor az ez lenne: szabad lehetsz a hiábavalóságtól! Szabad attól az életmódtól, szemlélettől, hozzáállástól, ami az emberi létet hiábavalóvá teszi. Szabad lehetsz az Istentől jövő jó cselekedetre! Aminek a motivációi nem saját magunkban, vagy csupán a másik segítésében vannak, hanem az Isten által elkészítettek.
Ezt a szabadságot a Szentlélek adhatja nekünk! Efézusban különleges módon áradt ki Isten Lelke a gyülekezet alakulásának hajnalán- erre emlékezteti őket az apostol. És kiárad ma is közöttünk, és adja a biztos alapot, a zálogot, a biztosítékot arra, hogy lehetséges az új életben járás! Ő az útitársunk, Ő az „öltöztetőnk”. Ő van velünk az úton és visz végig ebben. A Szentlélek újít meg ma is, hív, erősít minket és győz meg a szabadságunkról és az új életben járás lehetőségéről. Ő által tudjuk teremni a jó cselekedetek gyümölcseit.
Ha még nem vagy Krisztus gyermeke, ez az az út, amire Ő hív ma téged. Egy új élet, amiben értelmet nyerhet minden. Aki pedig Krisztussal jársz: tedd fel a kérdést: hol tartasz most? Mennyire szeretsz öltözködni? Mennyire éled ezt meg kényszernek, fárasztó dolognak? Az ó az rajtad volt, nem kellett felvenni- az újat kell. Aktivitás, odafigyelés és olykor fáradtság is lehet benne.
Az úrvacsorai közösségre készülve különösen is előttem van az, hogy beszéljek a harag elengedéséről. Keresztyénként is küzdünk ezzel: a bennünk ért sérelmek, bántások kapcsán. Még bűntudatunk is lehet emiatt. Harag van bennünk, ami megvéd minket a fájdalomtól, amit a másik okozott nekünk. A harag el nem engedése, a bosszú és a gyűlölet- ezek mozgatják a világot, ezek hatnak vissza mindenkire - ebből lehetsz ma szabad! Akkor is, ha nem érted, ha nem akarod elfelejteni - elengedheted ma. Leteheted a haragot, a bosszút, a gyűlöletet, a lenézést, a felsőbbrendűségedet, a megvetést. Odamehetsz istentisztelet után, ha itt van az illető, vagy utána elintézheted vele, ha nincs itt. Elengedheted a magad felé érzett haragot is, sőt az Isten felé érzettet is! Jöhetünk együtt a kereszthez! Tehetünk egy lépést a szeretet kiáradása felé az életünkben, környezetünkben!

„Ha uralkodóval együtt ülsz le enni, jól gondold meg, mi van előtted, mert ha telhetetlen vagy, kést tettél a torkodra! Ne kívánd jó falatjait, mert csalétek az! Ne fáradj azon, hogy meggazdagodj, a magad belátásából hagyd abba!  Alig száll rá tekinteted, már nincs meg, mert gyorsan szárnya támad, az ég felé repül, mint a saskeselyű. Ne edd az irigy ember kenyerét, és ne kívánd jó falatjait, mert olyan ő, mint aki számolgat magában: Egyél, igyál! - mondja neked, de nem szívesen. Megevett falatodat ki fogod hányni, és kedves szavaidat elvesztegeted.”
„Hallgass rám, fiam, légy bölcs, és irányítsd szíved a helyes útra! Ne tarts a bor mellett dőzsölőkkel, se a falánk húsevőkkel!  Mert a dőzsölő és a falánk elszegényedik, és rongyokba öltöztet a sok alvás.”
„Kinek jaj? Kinek fáj? Kivel veszekednek? Kinek van gondja? Kit vernek véresre hiába? Kinek zavaros a szeme? Azoknak, akik bor mellett mulatnak, és a fűszeres bort kóstolgatni járnak”.
„Ha mézet találsz, egyél, amennyi jólesik, de túl sokat ne egyél, mert kihányod! Ritkán tedd lábadat embertársad házába, mert megsokallja, és meggyűlöl.”
 
Kedves Testvérek!
Még emlékszem gyermekkoromból olyan időkre, amikor nem voltak roskadásig a boltok polcai minden földi jótól. Kisgyerekként csokoládét különleges alkalmakkor kaptunk. Mikulásra előfordult, hogy Bécsből hozott a nagymama olyan édességeket, aminek Magyarországon nyoma sem volt az üzletekben. Mikor megkaptuk az ajándékot, először meg kellett futni a diplomáciai köröket. Megkínálni minden felnőttet, a testvért (esetleg a jelen lévő unokatestvéreket) és ha még maradt, akkor jöhetett, aminek jönnie kellett. Be kell, hogy valljam előttetek, hogy ilyenkor én pusztítottam, amíg láttam, élveztem a pillanatot, az ízeket, az illatokat. A nővérem gyakran kissé megvetően nézte mindezt végig, hiszen ő ennél józanabb volt. Ő mindig eltette az ő részét, és szépen beosztva fogyasztotta el azt. Gyakran még hónapokkal később is volt neki abból, aminek számomra már az emléke is elhalványult. Igen, ő volt a józan, a mértékletes, a megfontolt, én pedig a mértéktelen, a habzsoló, a türelmetlen. Jó kis családi címkék ezek. El lehet ezekkel látni az embereket a környezetünkben és magunkat is. Van, akinek a mértékletesség nehezen megy, és van, aki könnyen tartóztatja meg magát. Ki ilyen, ki olyan típus. Nem kell keresztyénnek sem lenni ahhoz, hogy valaki mértékletes legyen. Ha jól nevelik a szülei, jó példát mutatnak neki, jó eséllyel rendben lesz az életének ez a területe. A mértékletesség általános emberi erény. Az embernek szüksége van rá ahhoz, hogy egészségét megóvja, javaival jól gazdálkodjon. Nem kell hozzá hit sem, egyszerűen belátás, józanság, logikus gondolkodás. Több tanmese is szól erről, ami emlékezteti az embert a mértékletesség fontosságára. Miközben persze globálisan az emberi faj mértéktelenül habzsolja fel a világot, mit sem törődve a következményekkel. A mai Ige elsősorban nem arra vezet bennünket, hogy egy jó kis erkölcsi tanítást fogalmazzuk meg magunknak, és moralizálásba kezdjünk. Ennél jóval több és mélyebb az, amit a Szentírás mond nekünk a témában.
Mi a mértékletesség a Példabeszédekben lévő képek szerint?
A Példabeszédek könyve bölcs mondások gyűjteménye, amely, mint már sokszor hallottuk az ifjút tanítja arra, hogyan éljen bölcs életet, hogyan lehet áldott, melyik utat válassza? A Példabeszédek gyakran dolgozik hasonlatokkal- használ képeket, hogy szemléletesen adjon át alapvető üzeneteket, tanításokat. Így van ez a mostani képekben is. A Példabeszédek könyve 22-23-24. fejezete 30 bölcs mondást tartalmaz, melyek az élet legtöbb területét felölelik. 30 olyan kép, amit jó lenne nem elfelejteni egy ifjúnak, aki az életre készül. Ebben található a mértékletességre való buzdítás is. Persze nem úgy történik ez, hogy azt mondja a bölcs tanítómester: „Fiam, légy mértékletes! Ne ess túlzásokba, mint a többi fiatal!”- persze, gondolhatja az ifjú: mondja ezt egy idős ember, aki persze fiatalon ugyanúgy végigment sok mindenen. Érezheti néha ezt az ember: a józanság egy bizonyos életkor után talán magától is megérkezik az életbe, a mértékletesség hiánya pedig kortünet- kb. 30 év alatt… A Példabeszédekben, ezekben az Igékben a mértékletesség sokkal kevésbé életkorhoz, mintsem jellemhez, viselkedéshez kötött. Ez pedig – bár tudjuk, hogy fiatalkorban alapozódik meg – korántsem csak a fiatalokat érintő kérdés. Nézzük most meg egyenként a képeket, tanításokat, amiket a Példabeszédek elénk hoz a mértékletességet illetően a felolvasott Igékben! 7 kép, 7 példa, 7 érv.
1.     23, 1-3: gazdag ember kenyere. A jóindulat, kedvesség és vendégszeretet kifejezése lehet egy gazdag, jómódú ember részéről egy vacsora meghívás. Gesztus, kedvesség. Az ember könnyen belefelejtkezhet ebbe, és élvezheti azt mértéktelenül: most együnk, van mit! Együk ki a gazdagot a vagyonából…! De vigyázz- figyelmeztet a bölcs - szándéka lehet mindezzel a gazdagnak. Lehet, hogy önmagát akarja ezzel nagynak mutatni, vagy a veled való pozícióját akarja biztosítani. Úgy fogja be a szádat, hogy „betömi azt étellel”- ezután nem mondhatsz semmit, a vendégem voltál a múltkor. – Ne légy mértéktelen, ítéld meg jól a helyzetet, ne veszítsd el a fejedet a gazdag ember asztalánál sem!
2.     23, 4-5. vers: a „workoholic” típusnak szól. Munkaalkoholisták. Mindent a vagyonért, a gazdagságért- vagy akár egy szent célért! Mindent a karrierért, mindent önmagában a munkáért! „Állj le, amíg magadtól le tudsz állni!” – mondja a bölcs. Ismerd fel, hagyd abba, amíg lehetséges! Mert az élet nem a munkáról szól, noha alapvető része annak. Ha így élsz, nagyot fogsz csalódni, ugyanis alig pillantod meg a gazdagságot, a sikert eltűnik - mert múlandó. Beleroppansz, hajótörést szenvedsz, összetörsz, ha nem tudsz megálljt parancsolni magadnak.
3.     23, 6-8: irigy ember kenyere – kicsit hasonló az elsőhöz. Vizsgáld meg, ki hív enni, ki vár asztalához, ki tesz szívességet neked! Ne fogadd el rögtön, ne mozdulj rá, mert kívánatos! Ne a hasznot tekintsd, amivel jár, hanem azt, mi lesz ennek az ára! Az irigy ember kenyere nagyon drága - később majd rájössz. Ráadásul jól sem esik igazán. Vigyázz, a külső szívélyesség nem egyenlő az önzetlenséggel! Nem esik jól, utólag belefájdul a hasad. Tartsd távol magad az irigy ember asztalától!
4.     Mértékletesség akkor, mikor senki sem lát (25, 16). Talán könnyű másokkal szemben, mások előtt gyakorolni a mértékletességet, de mi a helyzet akkor, amikor senki sem lát? Ha mézet találsz- és egyedül vagy, és annyit ehetsz, amennyit csak akarsz - még akkor se tedd! Mert a természet a mértékletesség rendje szerint működik és a gyomrod nem fogja befogadni mértéktelenül még a legfinomabb ínyencségeket sem! Ki fogod hányni - szól egészen naturalisztikus módon a szentíró. Légy józan! Ne másokért, magadért légy mértékletes!
5.     Mértékletesség a kapcsolatainkban, a magán szféra tiszteletben tartása (25, 17). Túláradó szeretetében vagy épp tapasztalatlanságában az ember egy egész más területen is beleeshet a mértéktelenségbe, ez pedig a másik ember privát szférájába való belépés. A másik határainak tiszteletben nem tartása a kapcsolatok halálához vezetnek. Gondoljunk csak bele ennek súlyába- és képzeljük el, milyen fárasztó az, ha valaki állandóan a nyakunkra jár! Nagyon fárasztó, rendkívül kimerítő az az ember, aki a kapcsolataiban is mértéktelen. Te se tedd ezt! Ismerd fel, hol léptél túl a határon! Légy mértékletes a kapcsolataidban!
6.     Alkohol fogyasztása (23, 19-20. 29-30). Erről már esett szó korábban igehirdetésben, de itt is előkerül: a mértéktelenség ezen a területen nyilvánvalóan összekapcsolódik a függőséggel. Ne tarts azokkal, akik nem ismerik a mértéket ezen a területen! Mert lehet, hogy téged ez nem érint, de beránthatnak! A mértéktelenség örvény, a függőség mélységébe ránthat le!
7.     A mértéktelenség következményei (23, 21). Világos, hogy a mértéktelenség egyik látható és világos következménye ez: elszegényedés. Kimerülnek a források. Mert a vágyak és a hiányok lehet, hogy nem szűnnek, de a források és a lehetőségek igen. Romlás, elszegényedés. lecsúszás. Ez a mértéktelenség útjának vége.
Mi a közös ezekben? Az, hogy a mértékletes ember is mer egy fontos szót: elég. Elégedettség. A mértéktelen pedig vélt vagy valós hiányait próbálja mértéktelenségében kitölteni. Pedig tudjuk, hogy nem kell azonnal mindent megszerezni: ez nem tesz boldoggá.
 
Mi van a dolgok mélyén?
Na de mi van a dolgok mélyén? Hogyan érthetem meg mindennek a működését? Az biztos, hogy a mértéktelenség nem csak az étkezés területén ölthet testet, hanem gyakorlatilag az élet minden területén! Fontos kimondani, hogy egyrészt a bűn az, ami az embert gátolja a mértékletességben. A hitetlenség, hogy Isten nem gondoskodik rólam, és ezt magamnak kell megtennem. Az a gondolat, ami az Édenkertben is megvolt: olyanok akarunk lenni, mint az isten. Nem látjuk be emberi korlátainkat, határainkat, lehetőségeinket. És miközben nem szeretnék egyszerű pszichológiai következtetéseket levonni (például hogy betöltetlen gyermekkori hiányok állnak a mértéktelen életmód hátterében), nyilvánvaló, hogy a mértéktelenség hátterében sebek, sérülések vannak. Miért érez az ember élete legkülönbözőbb területein folyamatos éhséget? Miért vágyik mindig valami többre? Miért fogyaszt akkor is, amikor nem lenne rá szükség- amikor nyilvánvalóan értelmetlen dolog az? Miért nem fejlődik ki a vágy visszatartó képesség a legtöbb emberben, ami pedig minden felnőtt sajátja kellene, hogy legyen? Úgy gondolom, hogy az okok feltárása és a sebek felismerése- a gyógyulás keresése részleteiben alapvetően lelkigondozói feladat. De arra a felismerésre elvezethetnek bennünket, hogy szükségünk van gyógyulásra, mert Isten kegyelme és irgalma nélkül nem tudunk csak úgy megváltozni a mértéktelenségből. Azt ki kell mondanunk, hogy a legfélelmetesebb dolog a mértékletesség hiányában, hogy ez minta. Az ember kapja és tovább adja. Az alkoholista, vagy más függőségben szenvedő szülők gyermekei szinte kivétel nélkül- de azok is, akiknek a családjában a jutalmazás és büntetés területén is megjelent a mértéktelenség. Ott, ahol nem voltak világosak a határok, és sok volt a bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, szintén alapvetően meg lehet ez a probléma.
Jézus útja a megoldás
A további ok keresése helyett szeretnék a megoldás elé mutatni azzal, hogy mindannyiunknak a saját élethelyzetében, a saját bőrében megélve el kell jutnia addig, hogy ki tudja mondani: elég. Elég, amim van, elég, amit Isten ad nekem. Be kell gyógyuljanak lelki sebeink, és be kell töltessenek hiányaink. Hiszem, hogy ez lehetséges Isten Lelkének a munkájaként! Jézus Krisztus él, köztünk van és gyógyít. És tanít is minket. Érdekes párhuzamát fedeztem fel ennek a témának a Hegyi Beszéd egy részével. Olvassátok el Máté evangéliuma 6. fejezetét! Jézus beszél arról, mit jelent mértékletesnek lenni az élet legkülönbözőbb területein:
Hívjuk a józanság Lelkét! Nagy szükségünk van rá, hogy egyrészt gyógyuljunk mélyen, másrészt tudjunk változni a szokásaink, viselkedésünk mentén is! A gyógyulásra pedig azért van lehetőségünk, mert Isten mértéktelen egy valamiben: szerelmében, kegyelmében, amit ránk áraszt! Mértéktelen és pazarló módon pazarolja ránk szeretetét abban, ahogy értünk adja a Fiát, és ahogy újra és újra megbocsát nekünk! Ebben a szeretetben merüljünk el, és hiszem, hogy betöltetnek vágyaink, begyógyulnak sebeink és változhat a jellemünk is!
Ámen!
Thoma László

Kedves Testvérek!
Egy kívülállónak talán egy érthetetlen rítus, egy a szokások közül. Egy keresztyén embernek a legbensőségesebb közösség. Egység, elfogadás, feloldódás és szabadság. Másnak egy a vallásos ceremóniák elemei között, míg van, akinek komoly tépelődés színtere: méltó vagyok-e rá, vagy sem? Van, aki örömmel és mosolyogva éli meg a bűnbocsánat valóságát, más pedig sír, mint aki tükörbe néz és nyilvánvaló életkorának jeleit siratja. Lehet rajta vitatkozni is- mi történik benne, de egy biztos: sákramentum, jel pecsét, amit Jézus szerzett. Ja, és persze titok. Misztérium. A lelki valóság kiábrázolódása.
Mindez az úrvacsora, amivel rendszeresen élünk, vagy amivel látjuk, hogy mások rendszeresen élnek. A felolvasott Ige ismerős, fejből tudjuk. Még a mozdulatokat is, melyek hozzá kapcsolódnak. Talán sokat tudunk is róla, esetleg tapasztaltunk belőle már.
1. Mi számít igazán e tekintetben? Mi alapján állíthatom, hogy tudom, a helyén van az úrvacsora kérdése az életemben? Az a legfontosabb, amit tudok róla? A bibliaismeret, a káté? Fontos, de önmagában kevés… Vagy inkább amit hiszek? Mert hát hit által ragadhatom meg a kegyelmet? Vagy inkább amit érzek? – de hiszen sokszor nem érzek semmit közben… Az a meghatározó hát, amit tapasztalok, vagy amiről más is megerősít, hogy úgy van?
2. Nem érdemes talán szétválasztani ezeket, mert az úrvacsorában ezek a részek bennünk egyszerre hatnak, egyszerre vannak jelen. Mert fontos tudnunk az úrvacsoráról, ismernünk a bibliai hátterét- érdemes tisztában lenni azzal, amit hiszünk róla és az sem baj, ha érzünk, tapasztalunk az egészből valamit.
Mindazonáltal azt tapasztalom, hogy sok félreértés van az úrvacsorai tanítás körül. Nem minden keresztyén felekezet ért egyet abban, mi miért és hogyan történik benne. Van, akik a lelki történések leírásán- más felekezetek gyakorlati dolgokon különböznek össze. Csak röviden említem, hogy míg a katolikus tanítás szerint a jegyek átlényegülnek különleges módon és Krisztus valóságos teste és vére lesznek belső lényegük szerint, addig a reformáció legradikálisabb irányzatai szerint kizárólag emlékvacsora az úrvacsorai közösség. (Református keresztyénként pedig a Szentlélek munkájára helyezzük a hangsúlyt az úrvacsorában - ahogy azt a kátéban is hallhattuk.)
De fordítsuk a figyelmünket arra, ami az Igében előttünk van az úrvacsorával kapcsolatban. Bizonyára ebből/ennek mentén érthetünk meg többet az úrvacsora lényegéről.
I. Érdemes figyelnünk arra először is, hogy Jézus mit tesz ebben a helyzetben. A tanítványokkal van együtt a páska vacsorán. Nem véletlen az egybeesés: Krisztus, mint ártatlan bárány lép a páskabárány helyére a megújított szövetségben. Ő lesz az, aki meghal, hogy másnak/másoknak ne kelljen bűneik miatt. Ő maga, aki nemsokára leteszi akaratát, teljhatalmát, az Atya kezébe teszi le lelkét, most aktív.
Mit cselekszik?
Jézus példát ad. A legjobb módszer ez arra, ha valakivel szeretnék megtanítani valamit. Megmutatom, eléje élem, cselekszem a mintát. Példát adott egész szolgálata során- az utolsó vacsorán megmosta a tanítványok lábát is- példát adva alázatban, szolgálatban- és most különös módon ad példát. Rítust ad: megmutatja, hogy mi legyen az a forma, amiben a közösség létrejöhet- amiben kiábrázolódhat a megváltás. persze nem a formai részleteken van a lényeg, hanem azon, hogy Ő maga adja, mutatja meg, éli át a tanítványokkal együtt azt, ami az evangélium szíve. Nagyon mély ennek minden rétege: az étellel, az itallal köti össze a megváltás üzenetét: a megtört testet, a kifolyt vért. Valamivel, amit az ember sosem tud elfelejteni. A kenyér és a bor Jézus korában a két alap élelmiszer voltak. Az, amit Jézus tett, rutinszerű cselekvések voltak. Egy nap egy ember sokszor elvégezhette. Nem a tett a rendkívüli, hanem az üzenet, amit hordoz! Egyszerű, természetes, és mégis nincs hozzá fogható!
Jézus példát ad az utolsó vacsorán úgy, hogy mindenekelőtt hálát ad. A hálaadás közegében hangzik el és történik minden az utolsó vacsorán- ez önmagában példa! Az úrvacsorai közösségünk fő mozgatórugója, közege a hálaadás. Azért, amit Isten tett, amit Jézusban megmutatott magából!
Minden, amit Jézus tesz az utolsó vacsorán egyfelé mutat: arra, amiért jött, ami legfontosabb tette, hogy feláldozza önmagát. Erről beszél itt Jézus, ezt tárja tanítványai elé. Cselekedetben mutatja meg, és cselekvésre buzdít ennek mentén.
II. Figyeljünk egy kicsit most arra, hogy mit mond Jézus, miközben az úrvacsoráról tanítja az Övéit!
Igazából három fontos dolgot: vegyétek, egyétek, cselekedjétek!
Ízlelgessük ezeket a szavakat! Mi jut ezekről eszünkbe? Milyen irányba hívnak bennünket, mire bátorítanak? Mindegyikben nagyfokú aktivitás van. Kilépés, tettek, konkrétan megfogható lépések. Érdekes ez, mert általában az úrvacsora kapcsán Isten aktivitása, tette, munkája áll a középpontban. És ez így is van, mégis a saját aktivitásunknak ez nem ellentéte. Más szinten mozog! Isten aktivitása a legfontosabb, a meghatározó- anélkül esélyünk sem lenne megállni előtte- nem tudnánk elérni a kegyelmet. Mégis, mindennek az elfogadásában, megragadásában szükségünk van az aktivitás bíztatására: vegyétek, egyétek, cselekedjétek! Ragadjátok meg a kegyelmet, éljetek a nektek adott lehetőséggel! Jöjjetek, mert szükségetek van rá! Erre van szükségetek, itt van a kegyelem asztala, ez a megoldás, a válasz! Jöjjetek énhozzám mindnyájan- mondja Jézus! Mert az úrvacsora nem elmélet, vagy dogmatikai fejtegetések témája csupán, hanem gyakorlat, kilépés, tettek a részünkről! Jézus szavainak a mentén, rá hallgatva tehetjük ezt: jövök, Uram, veszem! Eszem, belsőmmé teszem! A testem részévé lesz! Elfogadom! Elfogadlak! A tetteim- a megváltozott tetteim fakadnak ezeknek a tetteknek a mentén. És persze hisszük, hogy ezeket is Isten Lelke végzi bennünk, mert hogy Ő a fő mozgatója az úrvacsorának! Erről beszél a káté: ez a nagy titok: a Lélek által Krisztus részesei leszünk. Egy test vele. Ugyanaz a Lélek munkálkodik bennünk! És ez a legnagyobb kiváltság, ami érhet minket. Ő elevenít meg minket, és legbensőségesebb közösségünket adhatja Krisztussal- és egymással is.
III. Mit bíz Jézus a tanítványaira?
És miközben arra tekintünk, és megpróbáljuk megmagyarázni az elmagyarázhatatlant és megérteni a titkot, eközben fontos szem előtt tartanunk, hogy Jézus valamit tanítványaira bíz az utolsó vacsorán, amivel dolguk van. Valamit át kell adniuk, cselekedniük kell, hirdetni. Jézus tanítványaira bízza a megbocsátás, az elengedés üzenetének továbbadását. Ennek ereje kell, hogy áthassa az ő életüket is és kell, hogy kiábrázolódjon az úrvacsorai közösségükben is! Mert Isten megbékült velünk emberekkel Krisztusban. Ezért megbékülhetünk egymással és magunkkal is! Ez Jézus tanítványainak szolgálata, és aki valamit megértett az úrvacsora lényegéből, az ezt adja tovább. Hirdetnünk kell az Úr halálát és feltámadását, mindazt, amit értünk tett, ahogy kiáradt a kegyelme és ma is kiárad közöttünk. Mert az úrvacsora nem egy kiválasztott elit zárt közösségi alkalma. Nem valamilyen elit klub szertartása, hanem az az asztal, ahová mindenki hivatalos. Persze a felolvasott Ige is folytatódik, hogy az ember ne váljon könnyelművé, mikor ezzel a kegyelemmel és szabadsággal szembesül. De az Úr vár magához- változást akar az életünkben, és ennek a továbbadását mások felé.
Jó, mondhatjátok néhányan, de merre menjek tovább, ha megszokott már számomra mindez és sokszor éltem át, sok minden túl vagyok már? Mitől mélyül, mitől élhetem meg- érthetem meg a lényegét? Normális, hogy mindez természetessé válik? Megszokottá válik, mint minden az életben? Vagy arra vezet az út, hogy a bűn mélységét kellene jobban szem előtt tartanom, a bűnbánatban mélyülnöm, sanyargatnom magam, szomorkodnom a bűneim és tökéletlenségem miatt? Nem hiszem. Az igazi bűnbánatnak meg van a helye az életünkben, de nem ebben kell mélyülni és nem erre kell fókuszálnunk. Amire Isten hív bennünket, hogy legyünk képesek: elmerülni a szeretet mélységében, gyönyörködni benne! Érezzétek és lássátok, hogy mit tett értünk az Atya! Hadd járjon át és hasson az életünkben a minden értelmet túlhaladó szeretet- Isten szeretete, elfogadása, amit megmutatott Krisztusban. Ennyire szeret Ő minket! És ez a szeretet valós- és most is itt van!
Egy kört alkotunk. Testvérek vagyunk. Egy Lélekkel itattattunk meg. Ő kapcsol minket össze. Egyformán elveszettek vagyunk. Egyformán elfogadottak vagyunk. Egyformán kételkedünk és kiáltjuk: hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben! Egyformán érezhetjük: hazaérkeztünk és azt is: még van, akit hazavárunk! Még vannak helyek ebben a körben! Ez a kör: egy ölelés. És még sokan vannak, akik elférnek ebben az ölelésben!
Ha még nem tartasz ott, hogy ezt a sajátodnak valld, imádkozhatsz, fordulhatsz egyszerűen Isten felé úgy, ahogy vagy: Ő meghallgat és elfogad téged. Ha úton vagy- egy konfirmációs folyamatban például, akkor is benne lehetsz Lélek szerint ebben a körben: Isten téged is ugyanúgy szeret és elfogad. Tegyük, amire Jézus hív minket! Higgyünk benne, legyünk hálásak, lépjünk felé, éljünk az elkészített lehetőséggel! Mert mindannyiunkhoz közelít az Úr!                   
Ámen!
(Thoma László)

Államalapító Szent István ünnepe előtt sok készülődésről hallani a médiában: ünnepségek, megemlékezések, kitüntetések, az új kenyér, a virágkarnevál, az ország tortájának elkészítése (cukros és cukormentes változatban is!) és természetesen az elmaradhatatlan tűzijáték. A nyár utolsó bástyája augusztus 20-a, ami után általában elromlik az idő és pillanatok alatt elkezdődik az iskola.   Különös és érdekes, hogy nem csak az egyházi gyökerű, hanem az ilyen, nemzeti ünnepeinkhez is ki-ki másként kapcsolódik és mást-mást ünnepel. Valószínűleg a legtöbben bele sem gondolnak az ünnep valódi tartalmába és megmaradnak a szlogenek és néhány általánosság szintjén. Hiszen mi közünk egy ezer évvel ezelőtt élt királyhoz, egy olyan államhoz/királysághoz, ami azóta többször szétesett, mi közünk egy olyan nemzethez, ahová névleg tartozunk, de érzelmileg nem igazán? Esetleg mások közönye háborít fel minket a nemzeti érzések kapcsán és nem értjük, más miért nem olyan intenzíven éli meg magyarságát és miért nem olyan büszke történelmi gyökereire?   Nagyon izgalmas beszélgetéseket lehetne folytatni arról, miért fontos az ember identitásában a közösséghez tartozás, a nemzeti identitás, vagy hogy mit jelent magyar református keresztyénnek lenni? Hogyan él együtt nyelv, kultúra és hit- hogyan hatott ezekre az évszázados fejlődés és sok-sok változás itt a Kárpát-medencében? Mit jelent ma a nemzethez tartozás egy 21. századi posztmodern kultúrában és vajon attól igazán magyar-e valaki, ha azt fennen hangoztatja magáról?   Ami biztosan fontos és a témánk szempontjából megkerülhetetlen református keresztyén emberként a reformáció, a reformátusság és a magyarság tudatának fejlődése mélységesen összekapcsolódik. A reformáció és a magyar nyelv/identitás fejlődése egybeforrt a reformáció igen viharos évszázadában. Különleges módon kezdett el fejlődni a magyar nyelv és kultúra a reformáció terjedésével, az emberek hitre ébredésével, a lelki megújulásával. Talán az egyik legvilágosabb bizonyítéka ez annak, milyen, amikor Isten Lelkének munkája, az ébredés áthatja az egész társadalmat és pozitív folyamatokat indít be az emberi közösség minden területén.   Nem mondhatjuk tehát, hogy ez nem a mi témánk, és semmi köze hitünknek és nemzeti identitásunknak, személyes hitéletünknek és környezetünknek egymáshoz.   Isten Igéjéből, a 33. zsoltárból egy ünnepi éneket olvastam fel, ami Isten nagy tetteiről beszél. Isten hatalmas, aki mindenek felett áll. Izrael számára az Istenhez tartozás és a nemzethez tartozás mélységesen összetartozott, egyet jelentett. Isten hívta el Izrael ősatyját, Ő tett ígéretet neki. A szövetség a néphez kötődik, Ő adja meg az állam kereteit is, Ő vezeti és áldja meg a királyt. Persze már a kezdetektől beszél arról az Ige, hogy Isten terve, áldásai, szeretete jóval túlmutatnak Izrael határain. Így tekintsünk most erre a zsoltárra és keressük a választ három fontos kérdésre:
- Miben rejlik a nemzethet tartozás öröme?- Miben mutatkozik meg a nemzetek csődje?- Mi lehet egy nemzet reménysége?
1. A nemzethez tartozás örömeIsten uralkodik, Isten hatalmas. Isten teremtő, alkotó, aki szavával teremtette a világot, aki uralkodik a káosz erői felett és akihez fogható nincsen. A Zsoltár írója is ismeri ezeket az igazságokat, és meg is vallja ezeket. Ezért dicsőíti Istent. Isten méltó a dicséretre, hiszen Ő áll mindenek felett. Ő teremtette meg a létezés kereteit és tartja is fent azokat. Ítéletei, döntései igazak, szeretetével telve van a föld. Isten megismerhető, mert kijelenti magát és megmutatja az embernek a helyes utat, ami által teljes életet élhet. És Ő adta meg az emberi együttélés kereteit is: tulajdonképpen az emberi kapcsolatok, az együttélés szabályai, a társadalom, mint rendszer is mondhatjuk, Tőle származik. Az ember családban, közösségekben, gyülekezetben, városban és nemzeti közösségben élő teremtmény. A szabadság és rend kereteit Isten adja, részletesen szabályozva a kijelentésben azt. Az Ószövetség számos helye tanít arról, mi Isten terve az emberi együttélésről. Mindez Isten gondviselésének keretei közt zajlik. A gondviselő Isten fenntartja teremtését, és megadja az élethez szükséges kereteket. Az emberi sokszínűségben benne rejlik a kultúra sokszínűsége, és ebben a nemzetek, népek sokszínűsége is. A református tanítás szerint a nemzethez tartozás, a hazaszeretet az 5. parancsolat betartását jelenti. A szülők, feljebbvalók tisztelete a generációk egymás mellett élése, az ősök elődök, egy nemzet nagyjainak tiszteletére is kiterjed. A generációk békés egymás mellett élésének kereteit tehát megadja Isten.   Ha tehát Isten teremtésének része az ember és életközössége, a nemzet, akkor mindebben megmutatkozhat Isten dicsősége, hatalma és szeretete. Ez nagy lehetőség és nagy öröm az ember számára. Mert ahogy egyéni életében, úgy nemzete történetében is felfedezheti Isten hatalmas tetteit, kegyelmét és hálaadással dicsőítheti érte a Mindenhatót.   Két kérdés merül itt fel, amire keresnünk kell a választ: Egyrészt létezhet-e olyan nemzet, olyan államszervezet, amely valamilyen módon jobban, teljesebben ábrázolja ki Isten hatalmát és uralmát- amely valahogy közelebb van Istenhez, mint a többi? Rögtön rávághatjuk, hogy hát Izrael, hiszen ők Isten választottai. Óvatosnak kell azonban lennünk a messzemenő általánosításokkal, hiszen miközben Isten jónak látta, hogy Izrael népén, történetén keresztül lépjen be félreérthetetlen módon az emberi történelembe, Izrael népe önmagában nem rendelkezik sem erkölcsi sem bármilyen többlettel a többi néphez képest. Jól tudhatjuk ezt történetéből, ami részletesen megismerhető az Ószövetség lapjain. Ugyanakkor Izrael történetében jelentek meg Isten különös eszközei, szolgái, akiknek szolgálata által megismerhetjük Isten munkáját. És ebbe a nemzetbe született Jézus Krisztus, akinek az áldozatáért nyílt meg minden nemzet számára az út az Istenhez.   Sokszor gondolták egyébként a történelem során, hogy létezhet olyan nemzet, olyan állam vagy államforma, ami teljesen kiábrázolja Isten uralmát, de ez igazán sosem valósult meg. Ez utópia, vagy hazugság, hiszen ahogy az ember, úgy egy nemzet sem tökéletes, hanem a legjobb szándékok mellett is híjával van Isten dicsőségének és a tökéletességnek.   Másrészt lehet, hogy neked nehéz átélni, megélni a nemzethez tartozás örömét. Hiszen nagyon bonyolult válaszolni arra kérdésre, hogy mit jelent például magyarnak lenni? Ehhez a nemzethez tartozni? Lehet, hogy más nemzethez is tartozol származás szerint… Mi közöm a magyar gyökerekhez, miközben tudom, hogy itt születtem, de a felmenőim között esetleg voltak más nemzetiségek, nemzetek gyermekei közül is. Miközben jómagam osztozom a nemzethez tartozás örömében, teljesen együtt érzek veled, ha nem érzed ezt az örömet, vagy a kérdés számodra nehezen megfogható, esetleg terhelt. Egy multikulturális közegben ugyanis a béke és elfogadás közegében inkább elfeledni szeretné a nemzeti identitás világos kereteit, mintsem megőrizni…
2. A nemzethez tartozás csődjeŐszintén kell beszélnünk arról, ami a zsoltárban is így folytatódik: „Semmivé teszi az Úr a nemzetek tervét, meghiúsítja a népek szándékait.” A nemzetek, népek világa, bár Isten teremtésének és gondviselésének területe, nem marad érintetlenül a bűneset következményeitől. A népek szándékai és tervei sokszor Isten ellenes tartalommal jelennek meg a Szentírásban, és világos, hogy az emberek közössége nem csak a jóért képes összefogni. Sőt, a történelem sok ezer példája mutatja, mennyi gonosz szándékért fog össze egy-egy nemzet- válik egységessé, zárkózik fel egy démonizált vezető mögé, vagy fog össze egyik a másik ellen. Istennek ugyanis vannak tervei a teremtett világgal, de az Istentől elszakadt embernek szintén vannak, születnek tervei. És alapvetően nem akarja, vagy nem tudja az Isten terveit követni és megvalósítani.   Az emberi történelem tehát a nemzethez tartozás csődjéről tesz bizonyságot. És erről is őszintén kell beszélni egy nemzeti ünnepen is. Lehetünk büszkék vagy épp búskomorak saját történelmünkre visszatekintvén, de én azt látom, minden nemzetre igaz összességében: CSŐD. Mert bár voltak felemelkedések és hanyatlások, igazán legtöbbször az aktuális emberi hatalom aktuális céljai és lehetőségei mentén születtek döntések- a mi nemzetünk történetében is. Miben mutatkozik meg ez a CSŐD, az istentől való elszakadtság:a.) A nemzetek véget nem érő harcot folytattak és folytatnak egymás ellen. És ebben mutatkozik meg leginkább a bűn hatása és természete. Mert bár az Úr szeretete betölti a földet, a nemzetek nem szeretni akarják egymást, sokkal inkább lenyomni és uralkodni egymás felett. A nemzetek közötti kapcsolat terhelt az alá-fölérendeltségtől, és a felsőbbrendűség vakságától.b.) A nemzetek legtöbbször gátlástalanul zsákmányolják ki egymást gazdaságilag és anyagilag, ha lehetőségük van rá.c.) A nemzeteken belül a többség minden elnyomja a kisebbséget civilizált vagy kevésbé civilizált módon. A kirekesztettség, a gyűlölet és lenézés, megvetés átjárja az emberi társadalmakat.d.) A nemzetek közötti kapcsolat sokszor terhelt, és évszázadokon/ezredeken átívelő gyűlölet, bosszú és meg nem bocsátás jellemzi.
A legtöbb nemzet története csalódással és szégyennel teli. A legtöbb nemzeti ünnepet egyébként az aktuális politikai erők saját céljaikra használják fel. A zsoltárban is világos, hogy a nemzetek szándékai és tervei múlandók, Isten meghiúsítja azokat. Nincs itt maradandó hatalom és azt kell mondjam, nincs a földön maradandó nemzet. A legtöbb vezető egyébként tévképzetekben él, hiszen
„Nem a nagy sereg segíti győzelemre a királyt, nem a nagy erő menti meg a hőst.  Csalódik, aki lovaktól vár segítséget, mert nagy erejük nem ment meg.”
Nem számít a gazdasági fejlettség, sem a nyersanyagforrások, a haderő nagysága vagy épp a Nobel-díjasaink száma, bármilyen szellemi fölény. Minden nemzeti illúzióból és kiválóság érzésből kijózanít, ha őszintén szembenézünk az emberi történelemmel, felismerve benne az Istentől elszakadt emberi természet ismerős vonásait. Ezek a vonások néznek rád vissza, ha tükörbe nézel. Ez az ember, ez vagy te és én: Isten nélkül elveszett…
3. A nemzethez tartozás reménye: együtt és egyenként keresni és követni Isten uralmátMi lehet akkor egy nemzet reménye? Hogyan lehet élhetőbb a világ, a közösség, amiben élünk? A zsoltár világosan kifejti azt, hogy Isten könyörül az istenfélőkön, akik Őt keresik és elismerik az Ő uralmát és hatalmát, azok áldottak. Ő ismer bennünket, megment és megtart. Boldog, aki hozzá menekül, aki nem felejti el, hogy Ő az Úr és nélküle nincs élet, boldogság és boldogulás a világon. Az erő és menekülés: az Isten szeretetében való bizalomban van. Isten megmenti a benne bízókat. Mert elkészítette a megmenekülés útját, és az emberi történelem keretein belül, egy földi nemzet fiaként elküldte Jézust az Ő szeretett fiát, hogy megmentsen minden embert és minden nemzetet. Jézust, akié minden uralom- elküldte, és egy nap minden hatalmát letette értünk. Minden nemzet reménye benne van. El kell fogadni, hogy sem Ő, sem a belé vetett hit nem sajátítható ki egyetlen nemzet vagy bármilyen földi szervezet, intézmény számára. És megújulás, lényegi változás csak ott van, ahol Őt befogadják, ahol benne hisznek. A nemzetek (és a mi nemzetünk) reménye az, ha az emberek, az egyének, akik a nemzetet alkotják, elkezdik keresni és követni Jézus Krisztust, és benne megértik Isten akaratát. Ahol bűnbánatot tartanak, és hozzá térnek egyénileg, kis közösségben, ott lehet megújulása, felemelkedése egy nemzetnek.   Isten arra hív, hogy minél több ember egyéni hitvallása legyen a Jézus Krisztusba vetett hit. A tiéd és az enyém: először vagy újra, megújítva. Ebből épülhet fel a közösség hitvallása, ebben rejlik egy nemzet ereje. Milyen erő van abban, ha ezeket a sorokat egy nagyobb közösség, egy nemzet vallhatja magáénak:
Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk.Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk.Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!
Imádkozzunk azért, hogy minél többen és teljesebben élhessük át, hogy nincs más Isten, hogy mit adott ő nekünk Jézusban, és hogy ez milyen nagy hatással lehet közösségeinkre, nemzetünkre. Legyünk Isten előtt imádságban, bűnbánatban, könyörgésben saját életünkért, gyülekezeti közösségünkért, nemzetünk megújulásáért!Ámen!
(Thoma László)

Meg, mert ők is Isten szövetségéhez és az anyaszentegyházhoz tartoznak, akár a felnőttek. Isten nekik is megígérte a Krisztus vére által nyert bűnbocsánatot és a hitet ébresztő Szentlelket. Ezért a keresztség által, mint a szövetség jegye által őket is be kell fogadni a keresztyén anyaszentegyházba, és így megkülönböztetni őket a hitetlenek gyermekeitől. Ez az Ószövetségben a körülmetélés által történt. Ehelyett rendelte Krisztus az Újszövetségben a keresztséget.
Kedves Testvérek!
Akár rendszerető, és rendszerben élő embernek tartjuk magunkat, akár nem, az életünkben mindenképpen vannak szokások, rendek, ismétlődő rítusok. Hogyan szoktál kávézni? Mi a reggeli rutinod ébredés után? Hogyan étkezel? Milyen ünnepekhez kapcsolódó szokásaid vannak, amiből semmiképp nem engednél…?
Rítusok. Az ember természetes igénye. A csecsemő élete kezdetétől rítusokkal, rendszeresen ismétlődő cselekvésekkel van körülvéve. Megszokjuk és benne élünk. Természetes és biztonságot, egyensúlyt ad. Nem tudni, hogy az emberben „genetikailag” van jelen a rítus igény, vagy a kora gyermekkori hatások mentén alakul ez ki. A természethez közelebb élő embert mindenesetre segítik a természet ritmusából adódó rítusok. Míg a városban, túlságosan civilizált módon élő ember életéből ez hiányozhat. Sokszor terápiás javaslat a rítusok kialakítása, megtartása. Vannak olyan missziós irányzatok is a világon, amelyek legfontosabb eszköze a vallási rítusok vissza hozatala és meggyökereztetése a posztmodern városi közegben.
Rítusok. A mindennapokhoz is kapcsolódnak, de különleges módon, nagyon gazdagon töltik be az ember vallásosságát. A legkülönbözőbb formákkal találkozunk a legtöbb vallásban. Az egyik ilyen forma, amiről ma beszélni szeretnék köztetek: a keresztég. Beavatás. Az „előtte” és „utána” élmény közti lépés. Az elköteleződés eszköze. A víz, mint szimbólum használata rituális megtisztulási szertartásoknál. Keresztelés, bemerítés, újrakeresztelés… Azért tartom fontosnak ezt elmondani bevezetésként, hogy lássuk: nem a formában van a lényeg illetve a különlegesség, amikor a keresztség bibliai tanítását szeretnénk megérteni, hiszen a forma (mint rítus) szinte mindegyik vallásban megtalálható.
Bevezető gondolatok a keresztségről
A református keresztyén tanítás szerint a keresztség sákramentum. A szó jelentése: jel, pecsét. Olyan látható jegy és pecsét, ami által Isten az ember hitét szeretné megerősíteni. Két sákramentumunk van, úgy, mint keresztség és úrvacsora. Az előbbi egyszeri, utóbbi rendszeres. A sákramentum látható pecsét, ahogy a káté is fogalmaz, hogy amilyen biztosan láthatom, hogy a víz megmos, lemossa a test szennyét, olyan biztos, hogy Krisztus vére, Lelke által megtisztít engem a bűntől (69). Persze ez nem jelenti, hogy a keresztvíz maga eltörölne bármiféle bűnt, ugye értjük (72)?! A víz jelez valamit. Jel és jelzett dolog: ez ábrázolódik ki a keresztségben.
A református keresztyén tanítás szerint ugyanakkor a sákramentum (sem a keresztség, sem az úrvacsora) nem önmagában hat, hanem csakis a hit által. A Szentlélek jelen van az ember szívében és hat, miközben a sákramentum kiábrázol egy igazságot. Önmagában tehát nincs „értelme”, csak azzal a hittel együtt, amit a Szentlélek az ember szívében ébreszt. Aki tehát nem hiszi, hogy mindez (a sákramentum által kiábrázolt hittartalom) igaz, annak nincs értelme élni a sákramentummal. Aki viszont igen, annak a hitét megerősíti az.
Érdekes, hogy Jézus maga nem keresztelt, de tanítványainak megparancsolta, hogy ezt megtegyék. A tanítványok pedig végezték is ezt a szolgálatot, így a keresztség része lett az induló keresztyén egyház gyakorlatának. Először ez a folyóvizeknél, természetes vizeknél történt. Akit hitt, az megkeresztelkedett. A keresztség szimbólumrendszerében ez vált fontossá: ahogy alámerül az ember, úgy merül alá (hal meg) az óember, a régi élet. Ahogy feljön a víz alól az ember, úgy „támad fel” az újember. A régi elmúlt és íme új jött létre. Megkereszteltek ugyanakkor egész háznépeket is (pl. Kornéliusz házanépét), aminek tagjai közt voltak bizonyára gyerekek is. Őket a szülők hitre nézve keresztelték meg azzal a reménységgel, hogy egy nap maguk is megértik az evangéliumot. Az apostoli kort követően fontos előkészítés, katekizmus társult a keresztséghez, aminek során megbizonyosodtak a keresztelendő hitéről.
A keresztyénség államvallássá válása után aztán tömegesen kezdtek keresztelni mindenkit, akár különösebb előképzettség, felkészítés nélkül is. A középkorban létfontosságú volt a keresztelés, hiszen a meg nem keresztelt gyermek biztosan elkárhozott az egyházi tanítás szerint (ezért pl. vészhelyzet esetén a szülésnél segédkező bábák is keresztelhettek). A keresztelésnek eredendő bűn törlő szerepet tulajdonítottak. Ezt a gondolkodást szakította meg a reformáció, visszahozva, megújítva a keresztség bibliai értelmét.
Be kell látnunk, hogy a keresztség kérdése sokszor vízválasztó jelentőségű. A reformációval sem értek véget a keresztséget érintő viták. Felekezetek sokszor „csak” ebben különböznek egymástól: mikor és milyen formában történjen a keresztelés? Ki keresztelhet, kit, hol és hogyan? Esetleg lehet-e újra keresztelkedni? Meg kell-e keresztelni a gyermekeket (ami mellett a 74. káté kérdés-felelet egyértelműen állást foglal) vagy csak felnőttkorban, tudatos döntés után szabad? Ölre tudnak menni ilyen kérdésekben az emberek, és lehet, hogy a mi gyülekezeti keresztelési gyakorlatunk mellett is vannak olyanok, akikben feszülnek kérdések a keresztséggel kapcsolatban. Ezért forduljunk most együtt ahhoz a szakaszhoz, amit a Bibliából olvastunk, és keressük az Ige üzenetét a formák helyett a keresztség tartalmáról.
1. A megmentő keresztség I.: a keresztség titka
A Péter leveléből olvasott Ige a keresztséget „megmentő keresztségként” definiálja, ami annyit tesz, hogy az embernek menthetetlenül szüksége van rá. Az elmúlt vasárnap a kegyelemből hit által történő megigazulásról esett szó, ahol részletesen kitértem arra, miért van oly nagy szükségünk Isten kegyelmére. Az ember menthetetlenül elveszett, és egyedül Jézus Krisztus érdeméért, az Ő váltsághalála és feltámadása által van reménye az örök életre. A megváltás az egyetlen esélyünk. Ezt szögezi le Péter is a levelében, emlékeztetve olvasóit (akik talán már régóta keresztyének), hogy Krisztus meghalt és feltámadt. Megjárta értünk a halált, elkárhozott helyettünk, de az Atya feltámasztotta Őt a halálból. Ez volt a megmenekülésünk ára. Krisztus halálra adatott, de megeleveníttetett. Ez a mi utunk is: a halálból az életre juthatunk a Jézus Krisztusba vetett hit által. Ez a kegyelem lényege: Isten ingyen kegyelemből üdvözít, és ezt hit által érthetem meg és fogadhatom el.
A bűnöktől csak Jézus vére tisztít meg, a Szentlélek által (72). A Lélek győz meg erről és adja a hitet. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez az a hit, ez az a tartalom, ami kiábrázolódik a keresztségben, mint formában. Ha pedig ez nincs meg, akkor az egész keresztség nem ér semmit. Ha pedig megvan, akkor a forma megerősíti a tartalmat, a hitet: mindazt, amit Krisztus tett értünk.
Két gyakorlati vonatkozásra szeretném itt felhívni a figyelmet. Egyrészt a Szentlélek ott és úgy hat, ahol és ahogyan csak akar. „A szél fúj, ahová akar…”- mondja maga Jézus a Lélek munkájáról. Legyünk reménységgel és imádsággal, hogy a Szentlélek ott, ahol csak akarja, elvégzi ezt a munkát: meggyőzi az embert a megváltás igazságáról és személyes szükségéről. Mi is lehetünk eszközök ebben, de végső soron a Lélek győz meg. És ez felszabadít arra, hogy reménységgel tekintsünk azokra, akik nem- vagy nem úgy hisznek szerintünk, ahogy kellene a Biblia szerint. Isten elvégezheti bennük az Ő munkáját! Másrészt fontos magunknak feltenni a kérdést: mi, akik bizonyára hitben járunk és meg vagyunk keresztelve, mennyire élünk keresztségünk tartalma szerint? Mennyire öröm számunkra a megváltás és mennyire van mindez hatással az életünkre, a beszédünkre, a gondolatainkra, a döntéseinkre? Ha nem mondanánk magunkról, vajon kiderülne-e rólunk, hogy Krisztus gyermekei vagyunk?
 2. A megmentő keresztség II.: a keresztség ajándéka
Az Ige használ egy gyönyörű képet arra, hogy jobban megérthessük a megmentő keresztség lényegét. A kép pedig egy hasonlat: ahogyan Noé bárkája által megmenekültek emberek (összesen 8- Noé és családja), ugyanígy ment meg a keresztség most minket. A helyzet nem kevésbé drámai, mint Noé idejében: Isten ítélete van az emberen, a harag fiai vagyunk Isten nélkül. Ráadásul a képben van még egy rejtett szimbólum is: az özönvízben meghalt minden bűnös és csak pár igaz ember menekült meg- ebben a „vízben” (a keresztségben) pedig megmenekül minden bűnös, és csak egyvalaki hal meg: az egyetlenegy igaz.
A keresztség: menedék. Elrejtettség. Védelem. Nyilván nem maga a sákramentum, hanem mindaz az üzenet és hit, amit ezáltal is megerősít Isten. A bárka, mint kép is az anyaméhet szimbolizálja: az életet védelmező hely, ahonnan az élet származik. Az ember tehát így tekinthet a keresztségre: olyan dolog ez, aminek hatása van az életünkre, ami fontos a védettségünk, Krisztusban való elrejtettségünk szempontjából.
Luther, a reformátor maga is, mikor nagy kísértések és próbák között volt, ezt ismételte magában (talán ki is írta szobájának falára): Meg vagyok keresztelve! Újra és újra ez adott neki erőt belső gyötrődései és harcai idején. Azt tapasztalta ugyanis, hogy Isten megmenti őt a végső elveszettségtől, de a próbáktól, bajoktól nem kíméli meg. Ilyenkor erősítette őt: el vagyok rejtve Krisztusban, hozzá tartozom, akármi is érjen engem. és ennek külső jegye is rajtam van: meg vagyok keresztelve.
Ugyanakkor a keresztségben az ember nem egy folyamatosan állandó paradicsomi állapotban lebeg, hanem aktív: az Ige szerint például könyörög. A keresztség: könyörgés a jó lelkiismeretért. Mert szükségünk van arra, hogy ebben a védelemben megálljunk és megmaradjunk. Szükségünk van arra, hogy könyörögjünk önmagunkért és könyörögjünk másokért is. A keresztség tudata figyelmezteti az embert arra, mennyire fontos megmaradni a kegyelemben, hűségesnek lenni Krisztushoz, vele járni, engedelmesnek lenni hozzá. Visszatérni, ha eltértünk vagy eltávolodtunk tőle.
 3. A megmentő keresztség III.: a keresztség elköteleződésre hív
A keresztség ugyanis elköteleződésre hív! Nem egy egyszeri rítus, szokás, amit teljesítünk, hanem pecsét, ami elkötelez egész életünkre. A szövetség jele- hasonlóan ahhoz, ahogyan az Ószövetségben a körülmetélés volt ez a jel a választott nép számára. A szövetségbe fogadás és a kölcsönös hűség jele. Isten szövetségi hűsége felől nem lehet kérdés- az ember pedig a bűnbocsánatban újíthatja meg ezt a szövetséget.
Az elköteleződés jele a fogadalom, ami a keresztséghez kötődik. Gyermekkeresztség esetén a szülők- felnőtt keresztség esetén maga a megkeresztelt személy teszi ezt a fogadalmat. Utóbbinál egyértelműen a Krisztusban felismert megváltás mellett való elköteleződést, odaszánást, hűséges követést jelenti. Előbbinél pedig amellett a nevelés mellett való elköteleződést, hogy a gyermek ezt az igazságot a családi nevelés keretében is megismerhesse. Szülőként nagy felelősség ez a vállunkon, hiszen ez nem alkalmankénti „bibliaóra” tartását jelenti a gyermekeink számára, hanem olyan hiteles életet, amin átszűrődik a hit, a Krisztus igazsága és kegyelme. A legnehezebb küldetés a földön: hiteles szülőnek lenni és hitelesen képviselni az evangéliumot gyermekeink felé. Csak akkor sikerülhet, ha Isten könyörül rajtunk. Vállaljuk ugyanakkor ezt a harcot, mert gyermekeinkre nézve nagy hatása, áldása lehet ennek. Jó, hogy nem tökéletesnek, hanem hitelesnek kell lenni (és ebbe belefér a tévedés, a belátás és a bocsánatkérés is…).
De mi van, ha valakinek nincsen gyermeke, egyedülálló vagy éppen nem hitben nevelte fel gyermekét, mert felnőtt korában jutott hitre? A keresztség tartalma, a Krisztussal való elköteleződés üzenetének továbbadása mindenképpen szolgálatunk és feladatunk családunk, környezetünk számára. Erre pedig lehetőségünk van akkor is, ha nem kerülünk nevelési helyzetbe, vagy úgy érezzük, túl vagyunk már ezen. A mi saját elköteleződésünk áldássá lehet környezetünk számára akkor is, ha ők maguk nem részei a hitnek, a keresztségnek.
Még szeretném a gyülekezet felelősségét is megemlíteni- hiszen a gyermekkeresztség alkalmával fogadalmat teszünk, hogy segítjük a szülőket, keresztszülőket a gyermek keresztyén nevelésében. Ez bennünket is kötelez. Nem mindenkit ismerünk személyesen, de mindenkiért imádkozhatunk. Másrészt megszólíthatjuk a megkeresztelt gyermekek családjait, törekedhetünk megismerni őket és a gyakorlatban is kifejezni támogatásunkat, segítségünket. Segíthetjük őket nevelési kérdésekben, és biztosíthatjuk őket, hogy hozzánk tényleg bármikor fordulhatnak. Ha igazán lelki otthon tud lenni a gyülekezet közössége és igazán befogadóak tudunk lenni, akkor tudjuk mind a szülőket, mind a gyermekeket segíteni Isten megismerésének útján ott, ahol ők éppen tartanak.
A keresztségben Jézus Krisztus nevébe keresztelkedünk: mint közegbe. Ő az Úr- áll az Igében is. Ő van mindenekfelett. Ő képes megmenteni, megőrizni minket. Ma hívhatod őt és fordulhatsz felé: Jézus, ments meg, Jézus, áldj meg! Hívhatod a Szentlélek, aki adja a hitet és megérteti veled a keresztség titkát: tölts be, Szentlélek! És hiszem, hogy az életed változik, és megtalálod a helyedet, magadat, életed értelmét és boldogságodat az élő Istennel való kapcsolatban!
Ámen!
(Thoma László)