Thoma László

Kedves Testvérek!
Belecsöppenünk egy történetbe, mintha egy filmre kapcsolnánk oda, esetleg egy órás késéssel még beengednének minket a moziba, lehuppanunk a karosszékbe és egy párbeszéd kellős közepén találjuk magunkat. Ilyenkor próbáljuk rekonstruálni az eseményeket: vajon ki kicsoda, hogyan jutottunk ide, hol tart a cselekmény, mi várható, esetleg nézzük a körülöttünk ülők arcát: mennyire megrendültek, megérintődtek – mindezt azért, hogy próbáljuk felvenni a fonalat. Az Exodus könyvében a törvényadás, aranyborjú története után csöppenünk egy gondolatmenetbe (Ex 33,12-13), egy dialógusba. Az Úr nem akar népe között maradni, mivel miután kiszabadította őket Egyiptomból nagy csodák és jelek kíséretében, megkötötte velük a szövetséget, nekik adta a törvényt és ígéreteket, ők mégis nagyon rövid idő alatt más Istent imádtak. Megdöbbentően rövid idő leforgása alatt elfordultak Istentől és kiléptek a szövetségből. Ezek után Isten el akar fordulni a néptől, el is pusztíthatná őket, de Mózes azért még próbálkozik. A 33. fejezetben sok közbenjárás után Mózes biztosítékot kér Istentől, megerősítést az előttük álló útra. Isten népe vezetőjeként emlékezteti Istent, hogy ez az Ő népe. Mózes Istent képviseli a nép felé, a népet pedig Isten felé, de közben a kapcsolat Isten és a nép között áll fenn, Mózes a nép részeként kapcsolódik Istenhez. Ebben a helyzetben megerősítést vár, meg akarja ismerni jobban Istent és az Ő útjait. Ezután az Ige után jön majd, hogy Isten megújítja a szövetséget, új kőtáblák érkeznek majd. A mai istentiszteleten a szövetségre szeretném irányítani a fókuszt: mit tanít Isten számunkra arról, mit jelent Vele szövetségben élni? Milyen ez a kapcsolat, hogyan újulhatunk meg ebben? Fontos, hogy nem a „valamilyenné kell válni”, nem erkölcsi példákat állítok ma elétek, hanem az a vágyam, hogy az evangélium érje el és formálja át a szívünket: a szövetségi kapcsolat Isten ajándéka, ez a tiéd, ez a miénk, ez az identitásunk, ezek vagyunk Krisztusban!
I. Isten népe teljesen más
Az első állításom, hogy a szövetségi kapcsolatból nyilvánvalóvá válik, hogy arra hívja az Úr az övéit, hogy merjenek teljesen másak lenni! Teljesen eltérőek, különbözőek, mint a világ. Elsőre ezt akár nehéz is hallani, mert ellenérzések támadnak bennünk: aki hisz, az többnek, másnak gondolja magát? Kísértés is lehet Isten népének egyébként: vagy elvegyülni a világban, vagy „extrémnek lenni”, azaz fölé helyezkedni, elkülönülni és izolálódni. Nagyon nehéz úgy teljesen másnak lenni, hogy közben a részei is maradunk a világnak.
Talán az okot érdemes megérteni: miért akarja ezt Isten? Nos, a leginkább azért, mert ez a helyreállítás jele: a teremtési állapot, az eredeti Isten-ember kapcsolat az, mit kiábrázolhat Isten népe. Azért teljesen más Isten népe, mert megváltott, megszabadított, és ez egyszerűen elüt attól, ami a világban van, azaz a bűnben és Istentől távol lévő állapottól. Isten népe az eljövendő dicsőség megjelenítője, ami nagyon különbözik a jelenlegitől. És ha nincs különbség Isten népe és a környezete között, akkor ott háttérbe szorult a szabadítás valósága. A „teljesen más” állapot felvállalásának útja nem más, mint egyrészt a felvállalása annak, amit Isten tett: a különbözőség vállalása, hirdetése és élése. Másrészt a „történés”, azaz egyszerűen engedni, hogy történjen. Isten munkálkodik, Ő ábrázolódik ki a népén keresztül, nem a népének kell ezt végrehajtani, kierőszakolni saját magából: Isten a cselekvő, Ő megmutatja magát népén keresztül a világnak. Mindennek a gyümölcse pedig az lesz, hogy „Isten köztetek van Isten!” Azt látjuk a törvényadás történetében, hogy Istennek a jelenléte annyira fontos, hogy inkább marad a nép az adott helyen, ahol tapasztalta, hogy Isten ott van, mintsem továbbmenne bárhová is. Bár ezt Mózes fogalmazza meg, de ez Isten népe közösségi gondolata is. Mi teszi mássá Isten népét, miben különbözik a környezetétől? Különb állapota a kiválasztottságban gyökerezik. Ez abban ragadható meg nekik és mások számára is, hogy Isten közöttük lakozott, jelen volt, érzékelhető volt közöttük.
II. Isten a népén keresztül szövetségbe hív
A szövetségkötés második fontos mozzanata, hogy Isten a népén keresztül másokat is szövetségbe hív. Nem exkluzív ez a szövetség, hanem bevonó, inkluzív, azaz Isten hív a vele való kapcsolatba. Ez két dolgot jelent:
II.1. Megismerni Istent. Isten megismerése, illetve maga a megismerős az emberiséggel egy idős filozófiai, spirituális kérdés. Szorítkozzunk most arra, ami itt előttünk van az Igében. A megismerés az alapige fontos motívuma. A kapcsolat, a kapcsolódás az istenkapcsolat lényege, amiben Isten felől érkezik a kezdeményezés ehhez. Istenből annyi ismerhető meg, amit kijelent, megmutat magából. Eközben az emberi szövetségkötés alapja, forrása az Isten közös megismerése, a hozzá való kapcsolódás, a benne való elrejtettség. A megismerés során az ember szembesül Istennel, mintegy meglátja az arcát. Az Úr orcája, színe antropomorf kifejezés. Istennek nem úgy van arca, mint a bálványszobroknak. Az Ő orcája, „színe” kegyelmes odafordulását jelenti (ld. Num 6, 25-26). Ebben a képben a kegyelmes uralkodó odafordulása is benne van. Ez a kifejezés Isten gondviselő jelenlétére utal. Isten arcát meglátva pedig az ember nem mást lát, mint Isten dicsőségét. Az Úr dicsősége nem elvont fogalom, hanem fényt, világosságot jelent, ami az emberen is meglátszik, ha Istennel kapcsolatban volt, illetve a szív belső, Isten jelenlétével átitatott állapotára utal. Isten orcája és dicsősége gyakran kapcsolódik Isten megjelenéséhez a kultuszi események közben. Isten arcát látni, vele találkozni a kultuszi közösségben mutatkozott meg Isten népe számára. Ugyanakkor Izrael népe Isten jóindulatát, kegyelmét azért élhette át, mert Isten rajtuk keresztül mutatta meg tervét, amit a többi nép számára is készített.
Mit jelent ez számunkra testvéreim? Az, hogy az élő Isten megismerése nem egy önismereti kaland. Nem feltétlenül ismerős dolgokat fogunk találni, hanem Isten szentségével fogunk találkozni. Ez pedig nagyon félelmetes! Leginkább pedig azt a kérdést veti fel, hogy vajon jóindulatú-e ez a szent és hatalmas, végtelen, mindenható Isten?
II.2. Elnyerni jóindulatát. Isten népének tehát a második feladata, hogy megossza a világgal: Isten jóindulatú. Isten szent és igazságos, de a szövetségre lépő Istennel lehet jóban lenni. Nem úgy, mint a moziszéken melletted ülő emberrel, akivel jó pajtások lehettek rövid időre, hanem istenfélelemmel mondjuk: elnyerhető Isten jóindulata. Ezt Isten először az Ő népének mondja itt a szövetségkötéskor. A jóindulat jelentése: menedék, oltalmat adó hozzáállás. Isten oltalma, menedék, biztonság népe számára. A 17. versben megjelenő „név szerint ismerlek” motívum két ember közeli ismeretségének, baráti, bizalmas érintkezésének kifejezése. Itt mégis Isten és Mózes közti kapcsolatban jelenik meg. Mózes nem azért kapcsolódhat így Istenhez, mert ő döntött így, hanem mert Isten így döntött. Isten közelsége, szentsége így lesz elhordozhatóvá a méltatlan ember számára. Ez az evangélium: Isten jó indulattal van irántunk.
III. A szövetség ára
De mi ennek a szövetségnek az ára? Hogyan lehet, hogy Isten jóindulata elnyerhető, megragadható? A szövetség ára nem más, mint a szövetség vére. Ezt olvassuk pár fejezettel korábban a 2Móz 24, 8-ban: „Azután Mózes vette a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek, mindezeknek az igéknek az alapján.” Az áldozat bemutatása, az élet az életért, a bűnökért való ártatlan szenvedés: ez a szövetség ára. A szövetség ára azonban nemcsak maga az áldozati állat kiontott élete, hanem Isten irgalma: Ő hajlandó megbocsátani, újat kezdeni. Ő hajlandó a tőle elforduló népet visszahívni, nem sértődik meg, hanem megbocsát és újat kezd, új esélyt ad. Isten nagyvonalú, törődő szeretete az, ami felragyog előttünk ebben a történetben is. Jel ez az áldozat, ami Isten nagy helyreálltó tervére mutat: a nagy áldozatra, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus hozott meg értünk. És amikor erre tekintünk, egészen belerendülhet a szívünk: Isten közel jön, sebezhetővé válik olyannyira, hogy odaadja magát a tőle elforduló emberekért. Isten megismerhető és a megismerés során Isten arca a szenvedő Krisztus arcában lesz megragadható a számunkra. Isten népe dolga az erről való bizonyságtétel, ennek a hirdetése.
IV. A szövetség ígérete
Végül pedig a szövetség ígérete van előttünk: Isten jelenlétét, hűségét ígéri ebben az Igében is. Ennyit mond: „Megteszem.” Nem azt, amit te álmodsz az életed felől, hanem ami jó neked. És igen, meghallgatom az imákat is – mondja Isten, mert hűséges vagyok. Ebbe a kapcsolatba léphetsz. Nem hagylak el, oltalmazlak és megőrizlek. Ne feledjük: olyankor hangzik ez, amikor épp mélyen vannak, a bűnben, távolságban Istentől!
Befejezés
Ilyen mozi a valóságban nincsen, de gondoljunk bele, milyen lenne, ha egy ponton a filmről, amibe bekapcsolódtunk, egyszer csak nyilvánvalóvá válna, hogy az életedről szól. És a melletted ülőéről is. Ez nem egy távoli kultúrában játszódó hősi eposz. Ez a te életed, a te sorsod is. Drága Testvéreim, a szövetség ma van! Mindig ma. Most az úrvacsorai közösségben léphetünk be ebbe. Először vagy újra. Akármilyen távolságból. Bűnbánattal kérjük Istent, hogy mint az Ő népe, könyörüljön rajtunk, tisztítson meg és szabadítson meg minket, hogy betöltsük a küldetésünket: hirdessük az evangéliumot, legyünk hegyen épült város, só és világosság. Egyénileg is halljuk és értsük a szót: szövetséget újít, szövetségre hív az élő Isten: akkor, amikor épp elfordultál tőle. Visszahív. Gyere haza, és ne bolyongj tovább. Nem kell szégyellened magad: a szégyen elválaszt Istentől. Nincs más semmi kárhoztató ítélet az ellen, aki Krisztusban van. Előtte boruljunk le és hívjuk segítségül ma! Ámen!

Kedves Testvérek!
A "Helyreállt kapcsolat" igehirdetés sorozatban tovább lépünk és egy újabb kép lesz velünk Isten és az Ő népe kapcsolatáról. Múlt vasárnap is érintette Christopher a megigazulás páncélját, a megigazulás jelentőségét. Ezen a vonalon megyünk tovább. A mostani képünk: Isten népe a megigazultak, a megigazítottak közössége, jövő héten pedig a Róm 11 lesz velünk, a szelíd és vad olajfa képe.
Identitás
Isten népe legfontosabb kérdése identitáskérdés: ki vagyok én, kik vagyunk mi Krisztusban? Mit jelent, hogy ő megváltott minket, hozzá tartozunk? Annyian próbálják megmondani, hogy kik vagyunk mi, Isten népeként: ez a világ felhatalmazva érzi magát, hogy megmondja Isten népének, hogy ő ki. Isten népe is keresi ezt és sokszor talál erre nem biblikus, nem igei alapú választ, mert magából indul ki és sokszor a kényelmes, a környezetéhez jól illeszthető választ talál. És a gonosz, a vádló is meg akarja mondani Isten népének, hogy ők kik, mert nem szeretné, hogy abból az identitásból éljünk, amit kaptunk a mennyei Atyától. Nincs veszélyesebb annál, mintha Isten népe kizárólag abból a forrásból él, arra a szóra hallgat, amit a Istene mond neki, hogyha elhiszi és vallja és éli: mi elveszett, bűnös emberek vagyunk, de egyszerre Isten megváltott és megszabadított népe. Megigazultunk Krisztus által és semmi nem választ már el minket drága Atyánk szeretetétől! Ebben az igazságban akarunk meggyökerezni, megerősödni egyre inkább! Mert Isten népe számára a legfontosabb referenciapont az, hogy mit mond róla Isten.
1. Három kérdés
Az apostol feltesz három kérdést, melyek a vádlás, a kárhoztatás, az Istentől való elválasztottság állapotára kérdeznek rá. Nem véletlenül teszi ezt Pál, hiszen ezek azok a jellemzők, amik alapvetően meghatározzák az Istentől elszakadt embert. Van miért vádolni, van miért kárhoztatni minket és van oka Istennek távol maradni tőlünk. Isten népe nem élhet úgy a megigazított, megszabadított állapotban, hogy ne látná egyszerre saját elveszettségét. Nem arról van szó, amit e világban hallunk, hogy veled minden rendben van alapvetően és semmi gond nincs, hanem hogy nagy a baj minden emberrel. A bűnnel való szembesülésünk nélkül, valódi bűnbánat tartása nélkül nincs felszabadulás, megigazulás, nem értem és nem élem át a kegyelmet.
Hadd osszak itt meg egy példát arról, mennyire fontos ez: nemcsak a saját vonatkozásunkban (tehát mikor mi magunkat bűnösnek látjuk), hanem amikor az ellenünk elkövetett bűnt bűnnek nevezzük. Egy gyülekezeti tagunk mondta el nekem a következő történetet a minap és felhatalmazott rá, hogy név nélkül elmondjam. Mert bizonyság ez a számunkra Isten munkájáról közöttünk. Azon a bizonyos február 18-ai vasárnapon ő is jelen volt és hallgatta azt a bizonyos igehirdetést, amire annyira érzékenyen reagáltak bizonyos körökben és amiről sok mindenkinek sokféle véleménye van. Ő, akié a történet, amit megosztok, az egyik olyan ember, aki megértette az igehirdetés legfontosabb üzenetét: a bűnt bűnnek kell nevezni, bűnbánatra hív minket Isten, nem mismásolhatunk, nem úszhatjuk meg ezt Isten előtt. Ahogy jelen volt az istentiszteleten és elhangzott a bűn bűnnek nevezése mellett az is, hogy bocsánatot kérhetünk a pedofíliában érintett áldozatoktól, egyszerre rászakadt ennek a súlya. Ő maga is áldozat ugyanis. Egy másik történetben. 7 évesen az általános iskolás tanítónénijének férje által, aki többször bántalmazta őt szexuálisan. Ezt a dolgot ő már letette Isten elé és úgy érezte, megbocsátott, az illető már nem is él egyébként. De ezen a ponton az igazság fájdalmasan, de mégis felszabadítóan elérte őt és ki tudta mondani: én is egy pedofil áldozata vagyok. Ami ellenem történt az bűn. És ebben az állapotban megélte azt, ahogy körülveszi a mennyei Atya szeretete és a Szentlélek megerősíti és vigasztalja őt: őt nem ez az áldozat szerep, ez az állapot határozza meg. Mert Ő Isten szeretett, helyreállított gyermeke. Mégis, azon az istentiszteleten a bűn bűnnek nevezése olyan módon hozott neki felszabadulást és újította meg Őt abban, hogy kicsoda Ő Krisztusban, ahogy addig soha. Dicsőség legyen Istennek, aki munkálkodik!
Pál hosszan beszél erről a Római levél előző fejezetében, a 7. fejezet végén egészen addig eljut, hogy átérzi teljes elveszett állapotát és felkiált: „Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7, 24) Mi tehát az utunk? Megerősödni abban, amit Isten mond rólunk és bejárni a bűnbánat, megtérés, újjászületés, megigazulás útját és egyre inkább járni a megszentelődésben, áldássá lenni a világban. De fókuszáljunk most a megigazulásra! És hadd idézzem a 2023-as nyári táborunkban is elhangzottakat: „A bűnbánat, megtérés és újjászületés egyetlen esemény. A Szentlélek munkájának látható jele az, ha az ember rádöbben elveszett állapotára. Látni kezdi bűneit, és az fájni kezd neki. Többé nem hárít, nem vádaskodik, nem a másikra mutogat, hanem saját nyomorúsága tudatában értékel minden helyzetet. A bűnbánatban már nem egyedül vagyunk a bűnnel, hanem Krisztushoz fordulunk, és Tőle kérjük töredelmes szívvel a bűnök bocsánatát. A bűnbánatot tartó ember egyedül Krisztusban bízik, és Tőle vár megoldást, megújulást, szabadulást. A megtérés ez a fordulat, amikor az ember elfordult a bűntől, és odafordult Krisztushoz. Az ember ingyen kegyelemből igazul meg a Jézus Krisztusban való váltság által (Róma 3,24). A megigazulás felmentő ítélet. Isten igaznak nyilvánít bennünket, noha nem vagyunk azok. Krisztuson keresztül tekint ránk. A megigazulás görög és latin kifejezése a jogi szaknyelv jellegzetes fogalma, amely felmentő ítéletet jelent, az ítélet felfüggesztését. Arról az eljárásról van szó, amikor a vádlottat vétkesnek találják és elmarasztalják, de az ítélet végrehajtását próbaidőre felfüggesztik. A mindennapi joggyakorlatban azonban csak enyhébb esetekben történik ez így, az Úr azonban velünk ezt, mint sokszor visszaeső, és halált okozó vétkesek esetében gyakorolja. A cselekedeteknek a megigazulásban semmi szerepük nincs. Kálvin szerint a mi cselekedeteink olyanok, mint az éjszaka ragyogó csillagok, amelyek a napfelkeltével elvesztik fényességüket. A megigazulás teljességében ajándék. A helyes kifejezés tehát nem megigazulás, hanem megigazítás. A Heidelbergi Káté 60. kérdése tökéletesen megfogalmazza a megigazulást: „bár a lelkiismeretem vádol, hogy Istennek minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem, és noha azoknak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra, mindazonáltal Isten, ingyen kegyelméből nekem tulajdonítja a Krisztus igaz voltát és szentségét, mintha soha semmi bűnt nem cselekedtem volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt Krisztus”.”
2. Az üldözés
Az is nyilvánvalóvá válik a felolvasott Igében, hogy Isten népe, ha úgy látja magát, mint ahogy a mennyei Atya mondja, ha beszél a bűnről és a szabadításról, ha Krisztust követi, üldözni fogják a világban. A sötétség ugyanis nem fogadhatja be a világosságot, és ahogy múlt vasárnap is hallhattuk, egy szellemi harcban vagyunk, nem semleges területen élünk a világban. Ha Isten népét nem üldözik, nem válik láthatóvá és elkülöníthetővé valahol a környezetétől, valószínűleg elveszítette identitását, vagy elhalványul annak a lényege. Mert az igazság az, hogy félünk az üldözéstől: hogy megbélyegeznek, kirekesztőnek tartanak, elutasítanak, elszigetelnek minket. Félünk természetesen az üldözés enyhébb és erősebb formáitól is. Pedig el kell fogadjuk, hogy ez van és lesz is egyre inkább. Ha az Isten megigazított népe vagyunk, akkor az látható lesz és annak lesznek következményei. De ebben Isten megtart és megőriz, csak vállalnunk kell, bele kell ebbe állnunk Isten népeként. Közben pedig kapcsolódásra hív Isten a környezetünkkel, nem válhatunk külön, nem zárkózhatunk be teljesen. Hamis identitásképző elem az, amikor különbnek gondoljuk magunkat a környezetünknél. Az üldözés sajnos ezt is eredményezheti. Isten népe a megigazultak közössége - de valódi folyamatos megtérés és alázat nélkül az önigazultak közössége lesz. Isten szabadítson és őrizzen meg bennünket ettől!
3. Hitvallás
Egy csodálatos hitvallással zárul a felolvasott Ige, ami annak a bizonyossága, hogy már semmi nem választ el minket Istentől. Megrendítő olvasni, hogy hogyan reménykedett Pál, aki ezt megfogalmazta és hogyan kapcsol minket egybe keresztyének százmillióival most is ez a hitvallás. Ravasz László így fogalmaz erről: „Az Isten szeretetében gyökerező ember és gyülekezet újra és újra megerősödik e hitbizonyosságban: Isten elfogad és szeret és semmi nem változtathatja meg a hozzáállását irántunk, akik Benne hiszünk, mert Ő hűséges az ígéreteihez.” Mennyire tudod közel engedni ennek a valóságát magadhoz? Te melyik részétől félsz, ami elválaszthat mégis Isten szeretetétől? Mikor élted meg esetleg azt, hogy tényleg valami elválaszt?
Az evangélium, hogy ha ideig-óráig így is van, Isten nem engedi, hogy tartósan az elválasztott állapotban légy Őtőle. Magasztaljuk a mi Urunkat az Ő szeretetéért, szabadításáért és így lépjünk most az úrvacsorai közösségbe. Erősítsen meg minket a mi Istenünk abban, ahogy Ő gondolkozik rólunk és lát minket. Így lehetünk áldás a világ számára! Ámen!

„Miután ezeket elmondta, tovább haladt Jeruzsálem felé. Amikor közeledett Bétfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember: oldjátok el, és vezessétek ide! Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért oldjátok el? – mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége rá. Amikor a küldöttek elmentek, mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik. Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái ezt kérdezték tőlük: Miért oldjátok el a szamárcsikót? Ők így feleltek: Mert az Úrnak van szüksége rá. Azután elvezették Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, és felültették rá Jézust. Amint ment tovább, az emberek az útra terítették felsőruhájukat. Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, és ezt kiáltották: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban! A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”
Kedves Testvérek!
Virágvasárnappal belépünk a húsvéti események sodrába, a böjti időszak végén a nagyhét közeledik felénk. A szamárháton érkező király elé szórt pálmaágak miatt több nyelvben is pálmaünnepnek nevezik ezt a napot. A magyarban több közép-európai nyelvvel együtt a virág szó került a nevébe. Minden évben ilyenkor megállunk és láthatjuk Jézust, amint földi küldetésének végén bevonul királyként a szent városba, különös módon szamárcsikó hátán, éljenző tömeggel, reménykedő tanítványokkal és méltatlankodó farizeusokkal körülvéve. Ünnep kezdődik ma, az ünnepi történet hozza a képi anyagot, hangulatot, a hozzá kapcsolódó énekeket és egyrészt elvisz minket az ott és akkor történetébe, másrészt szembesít minket valamivel, ami itt és most aktuális, amire most hív ezen keresztül minket Isten.
Bevezetés: A befalazott kapu
Az írásmagyarázók szerint ott és akkor az történt, hogy a Megváltó Betániából indult el, az Olajfák hegyén és a Kedron-patak völgyén át az Aranykapun vonult be Jeruzsálembe. Ennél azonban sokkal reálisabb az az elképzelés, hogy a (mai) Szemét kapun át közlekedett mindig Jézus, ezzel is kifejezve alázatát. Ténylegesen pedig a Szemét kapu közelében, ma befalazott boltíves kapun keresztül ment fel a templomba, mert csak innen "alulról" lehetett felmenni, s onnan érkezett az udvarba, ahol történt a templomtisztítás.
Egy befalazott kapu áll előttünk. Egy kapu, ami ott és akkor nyitva állt, be lehetett ra jta menni, de aztán minden megváltozott. Virágvasárnap története a megnyílt kapu, a felkínálkozó lehetőség és az elszalasztott lehetőség története.
1.     A szamárháton bevonuló király
Jézus földi élete során többször is volt Jeruzsálemben, a virágvasárnapi bevonulás mégis különleges. Zakariás próféciája (Zak 9,9) már előrevetítette a Messiás érkezését, így ennek a bevonulásnak nagy a jelentősége: ez egy jel. A szamárháton bevonuló király képe erős: nem paripán, diadalmasan vonul be, demonstratív módon a fegyvereit, katonáit felvonultatva, nem hozza az ellenség soraiból ejtett hadifoglyokat, a zsákmányolt kincseket, hanem (bár az Övé minden hatalom), szamárcsikó hátán érkezik. A békesség városába békés szándékkal érkezik: ezt jelentette az ilyen módon való bevonulás. Jézusról mindenkinek van elképzelése, gondolata, megérzése, előítélete, személyes benyomása, de talán senki nem tudja, ki is ő valójában. A teljhatalmú királyt, a világmindenség megváltó urát nem látják, mert eltakarja őt előlük mindaz, amit gondolnak és képzelnek róla. Így van ez ma is: sokan gondolnak dolgokat Jézusról, de valójában, személyesen, mélyen nem ismerik.
2.     A reakciók
A tömeg hozsannázása a 118. zsoltár alapján a messiás-királyként fogadja Jézust. Ehhez a gondolathoz azonban sok politikai és társadalmi felhang kötődött: sokan azt várták, hogy az érkező Megváltó lépjen fel a római elnyomás ellen, és állítsa vissza a Dávid királyságát, szabadítsa fel a népet az idegen elnyomásból. Így ez a hozsánna nem feltétlenül az egyéni bűnökből való szabadításért való kiáltás, nem az elveszettségből való segélykérés, hanem az elképzelésekhez, váradalmakhoz való segítség kérés… Annyira megdöbbentő és mégis annyira emberi. Néha mi is így imádkozunk s fordulunk Istenhez. Az evangéliumokból többször is kiderül, hogy Jézus távol tartotta magát ettől az erős, nemzeti várakozástól. És ez nem azt jelenti, hogy neki nem lenne szava ahhoz, hogy mi zajlik egy társadalomban, hogy ne akarna ott is változást, vagy hogy egyetért az elnyomó rómaiak jelenlétével, működésével és visszaéléseivel… csak az irány, a sorrend más. A legnagyobb ellenséget jött először legyőzni, a bűnt és a halált, s a megváltozott, megújult életből fakadhat minden más változás. Isten országa így épülhet közöttünk és így lehet hatással a mindennapi életre, még egy nép, nemzet sorsára is.
A reakciókban ott vannak a farizeusok és írástudók is, akik szintén tudni vélik, Jézusnak mit kellene tennie, hogy kellene parancsolnia, rendre utasítani az embereket. Utólag ez már-már komikus, de ebben is felismerhetjük akár saját magunkat is: mikor megpróbáljuk elmondani Jézusnak, mit kellene neki tennie másokkal. Gyakran imádságban történik ez, még talán azt is gondoljuk, jót teszünk ezzel.
Más evangéliumi beszámolók szerint Jézus ezután a templomba ment és megtisztította azt, ostorral kiűzte onnan az árusokat, felborította a pénzváltók asztalait – ennyit a békés és csak a szeretetet prédikáló megváltó képéről, amelyre annyian hivatkoznak.
De most figyeljünk egy másik reakciójára Jézusnak, amit Lukács evangélista itt megoszt velünk.
3.     Jézus sír
Jézus a városhoz közeledve rátekint és sírni kezd. Nem elérzékenyül, hanem fájdalmában, szomorúságában sír. A gyász könnyei ezek.
„A város, a templom-domb, az egész látvány pompája mögött lelki szemei előtt feltárulnak a romok, amelyek a város ellen vívott ostrom után maradnak. Az ostrom földi-politikai okai mögött Isten ítéletére mutat rá: Ura kegyelmes, de számonkérő látogatásának alkalmát, Jézus érkezésében a béke elérésének útját nem ismerte fel a szent város. Ezért kell Isten ítéletében megsemmisülnie.”
Zakariás is utal erre a könyvében, ahol korábban a virágvasárnapi próféciát olvashatjuk: „Mert összegyűjtök minden népet, hogy harcoljanak Jeruzsálem ellen. Elfoglalják a várost, kifosztják a házakat, és meggyalázzák az asszonyokat. A város fele fogságba megy, a megmaradt népet azonban nem űzik ki a városból.” Zak 14, 2
Készek vagyunk-e most ebbe a képbe beleengedni magunkat? Jézus nem kárörvend, nem azt mondja önelégülten: „Én megmondtam…”  - hanem csak sír. Sírunk-e vele, ha rátekintünk saját életünkre, saját családunkra, a városunkra, az anyaszentegyházunkra, nemzetünkre? Felismerjük-e, hogy rólunk is szó van? A böjtnek lassan vége: bejártuk-e az utat, történt-e lényegi változás? Eljutott-e a szívünkig a bűnbánatra és megtérésre hívó szó. És ha azt látjuk, hogy nem történt változás, tudunk-e továbbra is imádságban maradni, vagy azt mondjuk: ez már az ő bajuk, mi megtettünk mindent…
Befejezés
A befalazott kapu képével indultunk el az igehirdetésben. Vigyük ezt el, mint a realitás egy darabját, amivel szembesít minket ma is a mi Urunk. És közben emeljük egy kicsit távolabb is a tekintetünket. Amíg nem következik be az ítélet, van lehetőség a megtérésre, Istenhez fordulásra, hisszük, hogy így van ez most is.
Egy hét múlva, ha Isten éltet minket, azt fogjuk ünnepelni, hogy Jézus a halál fölött aratott győzelmével megváltott, megszabadított. A kereszten megfizette az árat, s ahogy Pál az efézusi levélben fogalmaz:
„Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést.” /Ef 2, 14/
A befalazott jeruzsálemi kapu ellenpontja a feltámadás reggelén az elhengerített kő, a nyitott sír, s a kettéhasadt kárpit.
Adja Isten, hogy a feltámadás ereje és valósága bontson le minden falat bennünk, közöttünk és tegyen minket egyé: Krisztusban, aki a világmindenség királya, akié egyedül minden hatalom és akihez most egy szívvel kiálthatunk: hozsánna, segíts meg, irgalmazz nekünk!Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Az igehirdetés sorozat következő képe Isten és a népe közötti kapcsolatra: a halászháló. Olyan képeket veszünk sorra vasárnapról vasárnapra, amelyek Isten népének, a gyülekezetnek egy-egy aspektusát tárják fel előttünk. Azt keressük, miben lehet gyógyulás számunkra közösségként, egyénként, ha megtanuljuk egyre inkább úgy látni magunkat, ahogy Isten lát minket. Különleges kijózanodás, különleges önismeret ez az istenismeret fényében.
Textus: Mt 13, 47-50: „Hasonló a mennyek országa a tengerbe kivetett hálóhoz is, amely mindenféle halat összegyűjt. Amikor megtelik, kivonják a partra, és nekiülve a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat pedig kidobják. Így lesz a világ végén is: eljönnek az angyalok, és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és a tüzes kemencébe vetik őket, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.”
Általában nem szeretjük azokat a történeteket, aminek nem happy end a vége. Ahol nincs lehetőség változtatni, ami elvágólagos, ami visszafordíthatatlanul rossz vagy nem olyan kimenetelű, mint szerettük volna. Nehéz azokkal a történetekkel, amit nem érthetünk kristálytisztán, amiben maradnak kérdések, feszültség, ami után több kérdésünk lesz, mint előtte volt. Ez a mai Ige, ez a mai történet pont ilyen. Mégis, valami nagyon fontosat mond el Isten országáról, Isten népe életéről, működéséről és Isten igazságáról.
1. Példázat
Egy bibliai könyvnél különösen fontos a műfajt is jól érteni. Sokszor keressük a tartalom megértését, befogadását, de ehhez az út a műfaj, a forma megértésén keresztül is vezet. A felolvasott Ige példázat. A Mt 13-ban lévő hét példázat záró eleme. Ravasz László fogalmaz így erről a műfajról: „A példázat elbeszéléssé szélesített hasonlat, amelyben egy hétköznapi esemény szellemi, erkölcsi tanítást világosít meg. Abban különbözik az allegóriától, hogy míg az allegóriában a szemléletes az elvontnak a jelképe, addig a példázatnál a kettő között csak hasonlóság van.” A példázatok műfaji sajátosságai a képi- és fogalmi sík közötti kapcsolat megértése mellett a példázatok közösségi értelmezése felé visznek minket. Nem arról van szó ugyanis, hogy ki-ki maga értelmezi valahogy magára értve a példázatot: ezek Isten országáról, Isten munkájáról beszélnek, Isten népére kell vonatkoztatnunk őket. Folyamatokat, tendenciáka, törvényszerűségeket, általános igazságokat fogalmaznak meg egyszerű, képi módon. Mindezt a sűrítés eszközével, a megértés és jobb befogadhatóság érdekében teszik. Ezek az igazságok gyakran nem egyszerűen megérthetők, hanem részei egy nagyobb igazságnak. Egy-egy darabja a nagy kirakósnak, melynek egésze már most felsejlik, de teljes egészében feltehetően csak majd ez élet után fogjuk átlátni egyben, mikor majd színről-színre fogunk látni.
A Mt 13-ban hét példázatot találunk: magvető, búza és konkoly, mustármag, kovász, elrejtett kincs, igazgyöngy és háló.
2. A példázat értelme
2.1. A hálóról szóló példázat azon kevesek egyike, amiket meg is magyaráz Jézus. A példázat a 47-48.versekben található, a magyarázat a 49-50. versekben. Hasonlóságokat mutat a példázat a búza és konkoly példázattal, mégsem iker példázatai egymásnak. Képi anyaga a halászatból ered, ami a Galileai-tenger partján különösen is autentikus volt a hallgatók számára.
2.2. Az Újszövetség kétféle görög szót használ a magyarra „háló”-ként fordított kifejezésre. Az egyik egy olyan kisebb háló, amit két ember ki tud vetni a hajóból és be is tudja húzni azt (mint a csodálatos halfogás történetében). A másik, itt is használatos szó csak itt fordul elő az Újszövetségben. Magyarra a „gyalom” kifejezéssel, vagy „kerítőhálóként” fordítható. Ez egy 250-300 m hosszú (!) és 2 m széles háló volt. Aljára nehezékeket erősítettek, tetejére úszás elősegítő fadarabokat. Két hajóból kezelték az eszközt, jobbára 4 halászt vett igénybe az üzelemtetése. A gyalom az Ószövetségben 9-szer fordul elő, pl. az Ez 47,10-ben eszkatalogikus értelemben. A Mt -ban szereplő használat és a példázat is a végidők felé mutat, kapcsolódva az ezékieli jelentéshez.
2.3. A példázat szerint az Isten országának működése hasonló ahhoz a történéshez, mint a gyalommal történő halászás. Fontos megérteni azonban, hogy a példázat nem a másik hasonló kép értelmét veszi fel (Péter halászik és emberhalásznak hívja el Jézus), hanem a hangsúly az ítéleten van: a gyalom által összegyűjtött mindenféle hal szétválogatásán. A Galileai-tengerben egyébként valóban sokféle halfajta volt: ma 24 félét különböztetnek meg benne.
2.4. A jók összegyűjtése és a hitványak kidobása a végidőkről szóló példázatok, képes beszédek világát idézik: a külső sötétség, a kivettetés képe az Istennel való közelség és közösségtől való megfosztás, a pusztulás képei. Az angyalok a világ végén, a végítélet részeként kettéválasztják az igazat a hamistól (kapcsolódva a búza- és konkoly képéhez, juhok és kecskék példázatához). Akkor két út lesz: jutalom és büntetés. A tüzes kemence a végső megsemmisülés képe, a sírás és fogcsikorgatás a megsemmisülés előtti borzalmak és rettegés pillantképei.
2.5. Amire szeretnék még fókuszálni most az a búza és konkoly és a kerítőháló példázata közötti különbség, ahogy Szabados Ádám fogalmaz:
„Jézus a konkoly példázatával azt tanította, hogy az Isten országa még nem hozta el a világban a nagy szétválasztást, az Ország ebben a világkorszakban a gonoszság közepette létezik, és egyelőre ne is várjunk mást. A háló példázata arra figyelmeztet, hogy az Isten országa magával sodor gonoszokat is. (…) Az Isten országa erő, mely hat az emberekre. Ahogy a kerítőháló a partra vonja a halakat, Isten királyi uralma is sokakat magával sodor. (…) megérintenek olyanokat is, akik soha nem lesznek igazi hívőkké. Hatásuk alá kerülnek, de nem születnek újjá. (…) Vonzáskörébe kerülnek sokan, akik megízlelik az eljövendő világ erőit, látják a csodákat, észreveszik a hívőket átformáló mennyei fuvallatot, békességet és valamiféle örömöt éreznek a jelenlétükben, maguk is félig-meddig szeretnék a dolgot, de a szívük nem lesz teljesen az Úré.”
3. Hogyan állít most ez minket Isten elé a böjtben?
Drága Testvérek, böjtben komolyan megállít minket ez az Ige: súlyos igazságról van itt szó. „Az Isten országának a titka, hogy nem mindenki megy be oda, aki azt mondja: Uram! Uram! Lesznek hitvány halak a hálóban, akiket kidobnak. Aki nem született újonnan víztől és Lélektől, az nem mehet be az Isten országába, még akkor sem, ha vallásos ember, mint Nikodémus. Nincs az életben ennél fontosabb kérdés.”
Öt fókuszt hadd állítsak most elétek ezzel az Igével kapcsolatban:
3.1. Véssük az eszünkbe Jézus szavait, amit a napokban olvastunk:
„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” /Jn 14, 1-3/ Nem azért áll előttünk a példázat, hogy megfélelmlítsen, rettegésben tartson, hanem hogy megmutassa az igazságot a számunkra és a helyzet komolyságát. És hogy ebben a helyzetben van utunk Jézushoz. Megmutatja, mit kell tennünk, a hozzá való ragaszkodásra hív. Ne várj tovább, ne vacillálj, mert valójában nincs időd erre. Gyere hozzá, higgy benne és add át magadat neki valóban, szív szerint. Ha pedig ezt megtetted, add át neked a félelmet, az aggodalmat. Ő nem azt akarja, hogy miután az Övé vagy, azon tépelődj, hogy „De biztos?” Meg akar szabadítani minden felesleges nyugtalanságtól és aggodalomtól. Azt akarja, hogy a Vele való megbékélt állapotban éld le az életedet. Ez az ajándék pedig a tiéd.
3.2. A mi feladatunk: a begyűjtés. Isten népe ezt a küldetést kapta. A válogatás az angyaloké, akik az Emberfia parancsára teszik majd ezt. Szereptévesztésben van az egyház, Isten népe, ha elkezd már itt a földön válogatni. Szabadítson meg minden ilyen típusú ítélkezéstől minket a mi Urunk.
3.3. A képben nagyon érdekes a statikusság és dinamikus mozgások jelenléte. Statikusság a háló sajátja, azaz az egyház, Isten népe leginkább a helyén kell legyen, jelen kell legyen! Ha mozdul, akkor a misszió miatt mozdul, terjed, de leginkább jelen van és elérhető. Az aktivitás a képben az emberfia, az angyalok része, s a földön is, addig is Isten dolga: Ő az aktív cselekvő, mi pedig az Ő üzenetét hordozzuk és várjuk az Ő aktivitását. Ő gyógyít ma is bennünket s végzi a munkáját miközöttünk.
3.4. A szakaszban az ítélet képei mind jövő időben vannak, az intést szolgálják. Az ítélet meghirdetésének pillanatai ezek (egyébként ebben a példázatban a jutalomról nincs szó). A bibliai gondolkozásmódban pedig az ítélet meghirdetése és végrehajtása között van lehetőség a megtérésre, a szívbéli megváltozásra, Istenhez fordulásra.
3.5. Végezetül lehet még egy feladatunk Isten népeként: ez pedig a háló reparálása. Hadd hozzak egy Igét a Galata levélből egy teljesen más kontextusból:
„Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel.” /Gal 6,1/ Erre az összefüggésre Christopher hívta fel a figyelmemet, mikor beszélgettünk erről az Igéről. Az itt szereplő ige, a „helyreigazít” (…) „eredetileg megjavítást, helyreigazítást jelenti, de a köznapi görög nyelv a vállficamok és a halászhálók kontextusában is használta: visszapattint a helyére, nagyjavítást végez rajta. Egyértelmű tehát, hogy egy olyan helyreállítási folyamatot jelöl, ami olykor sok munkával jár, többnyire fájdalmas, ugyanakkor szükséges ahhoz, hogy valami vagy valaki ismét rendeltetésszerűen működjön. A levél fő üzenete szempontjából értelmezve ezt: „a tévtanítóknak való engedésre hajló gyülekezeti tagokat a többiek vezessék vissza a helyes útra, az egy evangéliumhoz: az egyedül Jézus Krisztusba vetett hit általi üdvösség hitére és az annak megfelelő életvitelre.”
Feladatunk tehát ez is Isten népeként: a háló foltozása, a bűn néven nevezése, a megtérésre hívás, az igazsághoz való ragaszkodás és a könyörgés Isten előtt: Ő őrizze meg, újítsa meg és tartsa meg az Ő népét.
Adja Isten, hogy ez a példázat is elérjen minket, Isten beszéljen a szívünkre ezen keresztül is, munkálja a Tőle jövő megújulást számunkra! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Tovább lépünk az igehirdetés sorozatban Isten és az Ő népe kapcsolatában: az Isten népe, a gyülekezet közössége, az anyaszentegyház: hajó.
Textus: Mt 8, 23-27: „Amikor beszállt a hajóba, követték őt a tanítványai. És íme, nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. Ő pedig aludt. Tanítványai odamentek hozzá, felébresztették, és ezt mondták: Uram, ments meg minket, elveszünk! De ő így szólt hozzájuk: Mit féltek, ti kicsinyhitűek? Ekkor felkelt, ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és minden elcsendesült. Az emberek pedig elcsodálkoztak, és ezt mondták: Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?”
Kézenfekvő lenne egy ilyen Ige kapcsán ebben az igehirdetés sorozatban elkezdeni egy egyszerű allegóriát: a hajó, mint metafora, különösen az allegorikus írásmagyarázati megközelítés szerint használatos az egyházra, a gyülekezetre. Így foglalja ezt össze egy lexikon, az ókeresztyén egyházatyák írásaira alapozva: „Az egyházatyák szerint az egyház hasonló a tengeren hánykolódó hajóhoz, mely nagy viharban sokféle helyről jött embereket szállít, akik a jó királyság egyetlen városában kívánnak lakni. Ez a hajó nem süllyed el, mert tapasztalt kapitánya van. Tulajdonosa Isten, kormányosa Krisztus. Árboca a halál fölötti győzelem jele, a kereszt; kormánylapátjai a két szövetség, vitorlája Krisztus szeretete, vaspántjai Krisztus szent parancsai, kísérői a szent angyalok.” Ez azonban könnyen általánosságok, akár ideális, romantikus képek felé terelhetnének minket. Mert az egyház, Isten népe, mint hajó lehetne egy ilyen idilli kép is: milyen szép, hangulatos egy csendes, nyugodt hajóúton együtt lenni. De itt nem erről van szó. Ennél azonban több van Igében számunkra. Az allegorikus írásmagyarázat veszélye, hogy leegyszerűsít, általánosít s emiatt az aktuális kontextushoz, élethelyzethez nehezen kapcsolható. Ezáltal Isten Igéje egy általános, tőlünk független bölcsességgé silányulna és nem az életünket átformáló élő szó, élő Ige lenne.
A történetben a hajó csupán egy közlekedési eszköz. A tanítványok használják a tengeren való átjutásra. Egyébként a mindennapokban is használjuk a kifejezést: egy hajóban evezünk.
Amit olvastunk, konkrétan megtörtént a tanítványokkal és mint ilyen, szükséges, hogy megértsük az üzenetét, mit fontos ebből megszívlelnünk, hogy jelenik meg ebben az evangélium?
1. Milyen a világ, milyenek a körülmények?
Az óceán erejét, ha már tapasztaltátok, nem kell leírnom az érzést. A tenger egyébként sokféle. Instabil. Veszélyes. S közben mégis felfedezésre vár. Az ókorban egyébként a káosz erői kapcsolódtak a tenger észlelt valóságához. A mindenható Isten pedig úgy jelenik meg, mint teremtő és fenntartó, aki kordában tartja a tengert: „Ki zárta el ajtókkal a tengert, amikor buzogva előtört a föld gyomrából, amikor felhőbe öltöztettem, és sűrű homállyal takartam be, amikor határt szabtam neki, zárat és ajtókat raktam rá, és ezt mondtam: Eddig jöhetsz, tovább nem, itt majd megtörnek büszke hullámaid!” (Jób 38, 8-10)
A Galileai-tenger azonban nem a nyílt óceán. 21 km hosszú, 13 km széles, 43 m mély. Összehasonlításként, a Balaton 77 km hosszú és Balatonvilágos és Balatonalmádi közt kb. 13 km széles. Ijesztő viharokat tud produkálni ez a Galileai-tenger, bele lehet fulladni, mégsem a beláthatatlan óceán ez. Ráadásul hazai terep ez a tanítványoknak. Igazából jól ismerik. Semmin nem lehetnek meglepődve. A Galileai-tengert pontosan ismerik. A nyílt tengeren lehetnek meglepetések, itt kevésbé. Lehet, abban bíztak, hogy könnyebb lesz, de csodálkozni nem volt okuk. Talán ezért valós a félelmük, mert a kiszámíthatatlan most ellenük dolgozik. Hatalmasabbak, mint ők és teljesen tehetetlenek vele szemben. A félelem pedig egyre csak nő, ahogy a helyzet fokozódik.
Ebben a történetben, a tenger valóban ijesztő, van is okuk félni s közben van valami irreális is a tanítványok félelmében. Abban, ami történik ugyanakkor semmi meglepő nincsen. Aki a vízre merészkedik, annak számolnia kell ezzel is. Ahogy azzal is, hogy egy ilyen kis csónakban nem lehet száraznak maradni. Biztosan vizesek voltak mind. Amikor a hullámok nagyra csapnak, akkor főleg.
Így keveredik tehát a valószínűsíthető és a kiszámíthatatlan, a várható és meglepő, a reális és irreális félelem a közegben, ami körülveszi a tanítványokat.
2. Milyen a hajó, a tanítványok közössége?
A tanítványi közösségének működését nem csak ebből a történetből ismerhetjük, hanem az evangéliumokban láthatjuk, ahogy jelen vannak és kibontakozik közöttük a Krisztus követésének útja.
A tanítványok közösségét ebben a helyzetben egy egyszerű hajóban látjuk, ami egyrészt nem más, mint egy egyszerű hajó. Másrészt a kerete a közösségnek, amiben vannak. Fából van, múlandó eszköz. De szükségük van rá. A közösségük, az összetartozásuk mélyebb, mint csupán, hogy egyszerre vannak egy helyen. Mégis, egy hajóban utaznak. Ha a hajó, mint kép a gyülekezetnek, az Isten népének képe, akkor ez azt jelenti, hogy ez egy keret, amiben létezünk. Amiben viszonylag kis helyen össze vagyunk zárva.
A gyülekezet, az egyház, Isten népe nem más, mint egy olyan emberi közösség, ami sokban hasonlít más emberi közösségekhez. Emberek közel egymáshoz, ahol kapcsolódnak, együtt tesznek dolgokat. De mégsem teljesen olyan. Krisztus jelenléte adja különlegességét, erejét ás megmaradását is. Nagyon szépen kapcsolódik ehhez a képhez a Heidelbergi káté vonatkozó kérdése:
„54. Mit hiszel az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházról?
Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja.Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.”
Ez a hely lehet otthonos, de nem az otthonunk: az a menny. Az otthonunk Isten jelenléte itt a földön: annyiban az otthonunk az Isten népe, a gyülekezet közössége, amennyiben Isten jelenléte ott van. Áldott akkor lesz, ha Jézus ott van – ha az evangéliumot hirdetik!
Három kérdést hadd tegyek most fel nektek:
2.1. Milyennek látod a hajót? A közeget, a keretet, ami körülvesz? A gyülekezetben, az Isten népében? Hogy látod ezt a keretet, milyennek tartod kognitív értelemben? És hogy érzed benne magadat? Ez utóbbi hullámozhat, ahogy a hajó a háborgó tengeren.
2.2. Milyennek látod magadat a hajó részeként? Hol vagy ebben? Mennyire tartod, mennyire érzed teljes jogú tagjának magadat? Rálátsz-e a saját működésedre ebben a hajóban: hogyan kapcsolódsz, miben nehéz másokkal, miben nehéz másoknak veled? Hogyan határozza meg az Isten népéről alkotott képedet az, ahogy te benne vagy?
2.3. Végül pedig az a kérdés merül fel: mit tehetünk? Mit tehetünk együtt? A történet alapján különösen is ezt: együtt kiálthatunk! „Uram, ments meg minket, elveszünk!” Ez volt a múlt vasárnapi igehirdetés fókusza is! Kiáltsunk együtt böjtben és éljük át bűnbánattal az Istenre szorult állapotunkat!
A felolvasott történet különlegessége, hogy a Jézus követéséről szóló rész után van, azaz mintha a követésre hívás után láthatnánk a tanítványság „árát”: a hullámokat, küzdelmeket, harcokat. Ezek nyilvánvalóan nagyobbak, mint amit el tud bírni a hajó, ezért van szükség a megtartó Krisztusra. A hajó az a hely, amin belül együtt vannak a tanítványok és ahol nem tehetik meg, hogy más irányba menjenek, mást akarjanak. Egyetértésre kell jutniuk, együtt kell maradniuk Jézusban bízva és rá hallgatva. Együtt kell hozzá kiáltaniuk.
3. Milyen Jézus, mit tesz?
Végül tekintsünk arra, hogyan van jelen Jézus? Ha az egyház abban más a többi emberi közösségtől, hogy Jézus ott van, akkor ez a rész a döntő fontosságú a számunkra. Jézus elsőre olyan ebben a történetben, mintha kicsit kiesett volna a szerepéből. Sokan érezhetik azt az életük során, hogy így van jelen Jézus: elszunyókált, vagy épp másra figyel.
Jézus alszik – vár. És azt is látjuk, hogy miközben ember is, Ő nem fél. Persze – mondhatod – én se félnék a viharban, ha tudnék vízen járni. De nem ezért van ez csak így.
Azt látjuk, hogy Jézus először is ott van. S amikor felkel, akkor uralkodik, irányít. Csodát tesz.
Párbeszédben van a tanítványokkal: „Uram, ments meg minket, elveszünk! De ő így szólt hozzájuk: Mit féltek, ti kicsinyhitűek?”
Nem a tanítványokat némítja el, hanem a vihart.
Jézus az, aki állásfoglalás elé állítja a tanítványokat arról, kicsoda is Ő? „Hát ti kinek mondotok engem?” – ez a vele való kapcsolat legfontosabb kérdése. Ezt mondják róla:
„Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?”
A tanítványoknak talán azért is kellett átélnie ezt a szörnyű megpróbáltatást, hogy bizonyság lehessen a számunkra is, most is: Jézusnak hatalma van. Ma is meg tudja mutatni: nekünk és közöttünk. Ne rettenjünk meg semmilyen viharban. Vagy ha félünk is, féljünk együtt. S kiáltsunk együtt: ments meg, Uram! Annyiszor megmutatta már a szabadítását nekünk! Hisszük, hogy meg fogja mutatni most is. Krisztust követjük. Benne bízunk. Ő a mi békességünk! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Benne vagyunk egy igehirdetés sorozatban szeptember óta. Azt keressük, hogy hogyan tekint Isten az Ő népére, milyen képeket használ a Szentírás Istennek a népével való kapcsolatára? A „helyreállt kapcsolat” igehirdetés sorozat textusait augusztus utolsó napjaiban állítottuk össze, várva és kérve Istenünket, hogy vezessen minket, tápláljon, erősítsen az Ige által. Keressük a Vele való helyreállt, megújult kapcsolatot közösségileg, ami visszahat egyéni életünkre és gyógyíthat minket, hogy élhessünk teljes, szabad életet Krisztusban és lehessünk áldás a világ számára. A mára rendelt textusban a gyülekezet, Isten népe, mint kovásztalan kenyér lesz előttünk.
Textus: 1 Kor 5, 1-2. 6-8: „Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő: hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna magatok közül azt, aki ilyen dolgot cselekedett.” (…) „Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.”
Kedves Testvérek!
Isten Igéje hitvalló helyzetet teremt, az itt és mostban szólít meg a mi valóságunkban, a mi krízisünk és válságunk között, a saját életünkre nézve aktuális. Ez mindig így van, mert Isten Igéje élő és ható. A szövetség megújításának ideje ma van. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!
1. Korinthus. A mai Igében azt látjuk, hogy Isten népében, a korinthusi gyülekezetben ordító ellentmondás van. Olyan bűn, ami még a világi közegben is kicsapja a biztosítékot. A korinthusi gyülekezetben pedig ezt nem veszik komolyan, nem gyakorolják az egyházfegyelmet. Mert hiányzik az istenfélelem, nincs meg a józanság, a belátás, kiveszett az igazi tűz.
Nem holmi pletykával van itt dolgunk, hanem nyilvánvaló ténnyel: mostohaanyjával hál valaki a gyülekezet közösségének tagjaként. Tudott dolog és mégsem tesznek ellene. Nyilvánvaló tény, utálatos bűn. Ez az, amit a pogányok sem tűrnek meg, sőt borzadnak tőle. Nem az a gond, hogy valaki bűnt követett el, hanem hogy elnézik. Isten törvénye is nyilatkozik egyébként erről: „Apád feleségének a szemérmét ne fedd föl: apádé az a szemérem.” /3Móz 18,8/ Mi Pál apostol motivációja azzal, hogy felhozza ezt a kellemetlen ügyet? Az, hogy a gyülekezet tiszta legyen, megtisztított, mint Krisztus mennyasszonya. Hiszen ő képviseli Krisztust a világ felé. Krisztusra, az ő szabadító munkájára kell mutatnia.
2. Régi kovász, kovásztalan kenyér. Időzzünk egy kicsit most a kovász képénél, hiszen ezt használja itt az apostol.
„Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.”
A kovásztalan kenyér az egyiptomi szabadulás történetéhez visz minket. Isten tíz csapást mért Egyiptomra, mert a fáraó nem akarta elengedni a népét. A tizedik csapás az volt, hogy Isten minden első szülöttet elpusztított. Azonban Isten azt mondta népének, hogy ha egy bárány vérével meghintik az ajtófélfát, akkor az átvonuló pusztító angyal elkerüli azt a házat és nem fogja megölni az elsőszülöttet. A „pészah” szó azt jelenti, hogy elkerülés, innen az ünnep neve: páska. Tudjuk, hogy a tizedik csapás után a fáraó engedélyezte, hogy elmenjenek, hogy a rabszolgaságban élő zsidóság elhagyják az országot. Így ezt a szabadság ünnepének is hívják a zsidók.
A kovásztalan kenyér ünnepe, amit maga Isten rendelt, hogy emlékezzenek, amikor Isten kihozta őket Egyiptomból. Ilyenkor, ezen az ünnepen készült a kovásztalan kenyér. Semmiféle kovásznak nem volt szabad maradnia a házban, a ház legelrejtetettebb zugát is ki kellett tisztogatni. Sehol semmiféle kovásznak, kovászmaradványnak nem volt szabad maradnia. A kovász egyébként nem más, mint az előző sütésre készült tészta egy kis félretett darabja, amivel a lisztet kelesztették.
A képben tehát a kovász a bűnnek, tisztátalanságnak, romlottságnak a szimbóluma. Valami, aminek nem lenne ott a helye, de mégis ott van. Valami, ami a régihez tartozik, amit próbálunk átmenteni. Pedig nem kellene, nem lenne szabad. Pál arra szólítja tehát fel a gyülekezetet, hogy tisztítsák meg magukat minden bűntől, ahogy a kovásztól is meg kellett tisztítani a házat. Ennek az útja pedig a húsvéti Bárányunk áldozatán keresztül lehetséges. Általa, érte megy csak ez a dolog. Magunktól erre nem vagyunk képesek: mindig marad egy kis rejtegetett rész, mindig megmarad valami, amit nem tudunk, nem akarunk elengedni. Erre csak a mi drága páska bárányunk, Jézus által van lehetőségünk. Megdöbbentő, hogy Pál miközben arról beszél, milyen bűnök vannak a gyülekezetben, mégis úgy beszél róluk, mint akik kovásztalanok, azaz Krisztusban Övék ez az állapot. Mintha választhatnának, élhetnének ezzel az állapottal. Ez az Övék, csak nem járnak ebben. Erre hívja őket Pál: lépjenek bele abba, ami az Ő útjuk, térjenek vissza abba a megtisztított állapotba, amit már nekik ajándékozott. Ebbe nem fér bele, hogy csak úgy elnéznek ilyesmit, amit a szakasz elején olvastunk. Mintha elfelejtették volna, kik ők valójában Krisztusban. Igen, Krisztus áldozata miatt ti már tiszták vagytok, mert helyettünk az egyetlen és igaz bárány mindent megtett a kereszten, cserélt velünk. Azt, aki tiszta volt, aki szent volt, aki bűntelen volt elborították a mi bűneink, mert megkapta a miénket cserébe. Mi pedig, akik tisztátalan és bűnösök voltunk, megkaptuk az Ő tisztaságát és szentségét és igazságát. Ezt a cserét a teológiában úgy hívják, hogy megigazulás, ez a csere, ami miatt mehetünk az Isten jelenlétébe. Ez a miénk. Így tekint ránk Isten: ez a gyülekezet: azoknak a közössége, akik Krisztusban vagyunk. Krisztusért tiszták és szentek vagyunk, ez a helyzetünk. Ezért az életünk, ami sokszor nem ilyen igazítsuk ehhez, ezért beszél erről annyit Pál apostol újra és újra.
3. Régi kovász bennünk és közöttünk. Erről az alapról, ebből az állapotból nézzünk rá arra, hogy lehet mégis régi kovász bennünk, közöttünk? „Dicsekedtek? Nem alázatra volna okotok?” – kérdezi Pál a korinthusiakat. Jelen volt bennük és közöttük a régi kovász és ezen egyáltalán nem szomorkodtak meg. A megszomorodni szó az eredeti szövegben a halottsiratás kifejezése. Nem jutott el ide a gyülekezet. Gyászolni, siratni a régit, gyászolni afelett, hogy látjuk: hová vezet a bűn. Mikor lelepleződik a bűn, nem a kárörvendésnek, felfuvalkodásnak, magyarázkodásnak van helye, hanem a megszomorodásnak. Ez a böjt maga, az egész böjti időszak erről szól. Megszomorodni Isten előtt, hozzá csendesedni és teret adni a fájdalomnak, a bűn feletti szomorúságnak. Ahol gyász van, ott megszűnik a dicsekvés. Ugyanakkor kérdés lehet, hogy miért kellett volna gyászolni más bűne miatt? Két oka van ennek: egyrészt az egyház tagjai között lévő közösség miatt, mert akár egyetlen személy végzetes bukása miatt mindenkinek lehet gyászolni. Másrészt, ha csak egy ember is vétkezik az az egész közösséget megfertőzi. Úgy kell gyászolnia egyes tagjainak a bűneit, mint mikor az egész házat éri csapás, mely az egész testre kihat. Tudunk-e így lenni most Isten előtt, mint közösség? Nem függetleníthetjük magunkat egyénként, gyülekezetként, amikor Krisztus testét éri csapás. A helyes rekció ez lett volna: megszomorodni, egyházfegyelmet gyakorolni. A cél ilyenkor nem a büntetés, a megszégyenítés, hogy valakit földbetapossunk, hanem hogy helyreállítsuk, visszahozzuk Krisztushoz, mert Ő is azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. A cél az igazság kimondása Isten Igéje alapján, megtérére hívás, az evangélium hirdetése és a következmények felelős vállalására buzdítás.
4. Megtérésre hívás
Ezen a ponton kell megállnunk egyénileg és közösségileg is Isten előtt. Ez ugyanis bennünket is megszólít.
„Fújjátok meg a kürtöt a Sionon! Tartsatok szent böjtöt, hívjátok istentiszteletre a népet! Gyűjtsétek össze a népet, tartsatok szent gyűlést, gyűjtsétek össze a véneket, gyűjtsétek össze a gyermekeket, még a csecsemőket is! Jöjjön ki lakásából a vőlegény, a menyasszony is a szobájából! A templomcsarnok és az oltár között sírjanak a papok, az Úrnak szolgái! Így szóljanak: Szánd meg, Uram, a népedet, ne engedd, hogy gyalázzák örökségedet! Ne csúfolhassák őket a nemzetek! Miért mondanák a népek között: Hol van az ő Istenük?” (Jóel 2, 15-17) Ezt mondja Isten Igéje, erre hív most minket, így vagyunk most Őelőtte, mert nem akarjuk ezt kikerülni, nem akarunk kitérni előle, hanem hozzá menekülünk most. Isten pedig ezt mondja nekünk az Ő Igéjében: „De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és visszavonhatja még a veszedelmet! Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után? (Joel 2, 12-14) A valódi megtéréshez ki kell mondanunk Isten igazságát és ki kell mondani, mi a bűn. Tegyük ezt most meg. Akkor is, ha ezek evidenciák, vagy téged személyesen nem érintenek. Akkor is, ha fáj, nevezzük meg, mert így akar megszabadítani minket Isten. Nem ítélkezésből, hanem az igazsághoz való kapcsolódás miatt. Nem vagyunk jobbak senkinél, akit érint bármelyik bűn is, hanem együtt vagyunk Isten előtt alázatban.
Vétkezünk Isten ellen és megtartjuk a régi kovászt, mert idegen isteneket imádunk. Bálványokat, teremtményeket, célokat, eszközöket bálványozunk az élő Isten helyett. Vétkezünk a tisztelet hiányával, nem tiszteljük egymást. Átlépjük a másik határait, nem tiszteljük a másik emberi méltóságát, képesek vagyunk rombolni a testvérünk jó hírét pletykával és lejárató szavakkal is. Vétkezünk a gyűlölettel, a bosszúval, amit dédelgetünk. A megsemmisítő haragunkkal tettekben, szavakban sebzünk. Sebezzük a gyengébbet, a gyermekeinket, a házastársunkat, a másként gondolkodót. Vétkezünk a paráznaságban is: flörtölünk, álmodozunk. Határokat lépünk át egyedülállóként és családosként is, belesodródunk vállalhatatlan helyzetekbe. Megtörténik gondolatban, szavakban vagy tettekben is a házasságtörés, jelen van és kötöz a pornó, átjár mindent a tárgyiasított szexualitás. Házasságokban a szexuális élet a kontroll eszköze lesz: ezzel zsarolja egyik fél a másikat, sakkban tartják egymást. Vétkezünk a lopásban, nem tartjuk bűnnek az adócsalást, az ügyeskedést, megoldunk dolgokat „okosban”, hiszen nálunk ez így megy. Meg hát ebben az országban mindenki lop. A politikusok is lopnak, mi miért ne tehetnénk. Úgysem derül ki. Vétkezünk a hazugság mindenféle formájával, lódítunk és torzítunk, nagyot mondunk, elhallgatunk, azt mondjuk a másiknak, amit hallani akar, manipulálunk a szavainkkal. Vétkezünk az irigységben is, mert nem tudjuk elviselni, hogy a másiknak több van, a másik jobb, ügyesebb, gazdagabb, egészségesebb, könnyedebb, szabadabb, fiatalabb, bölcsebb, vagy bármilyen, amik mi sosem voltunk vagy sosem leszünk. De vétkezünk gyülekezeti szinten is mikor túl sokat gondolunk magunkról, mikor lenézünk másokat és azt hisszük, hogy Gazdagréten kívül nincs élet. Mikor istenítünk jelenlegi vagy egykori lelkészeket, vezetőket, mikor élményeket keresünk, Isten jelenlétének érzését Isten jelenléte helyett.
És vétkezünk, mint egyház. Mert ha tetszik, ha nem, helyi gyülekezetként részei vagyunk a Magyarországi Református Egyháznak. Akármennyire is szerettük volna az elmúlt napokban függetleníteni magunkat, valójában mi is részei vagyunk.
Vétkezett egyházunk egyik legfőbb képviselője. Mert bár visszatért a politikai pályáról a lelkészi, püspöki szolgálatba, nem tud nem politikusként működni. Vétkezett s bár részben bocsánatot kért s lemondott a zsinat lelkészi elnökségéről, de nem mondott le a püspökségről, továbbra is ugyanúgy döntéshozó tagja a zsinatnak, az egyházkerületünk vezetője, azaz semmi változott, ugyanúgy mélyen meghatározza a közegyházi működést. Nem az egész egyházat támadták, hanem a személyét s ezt ő az egész egyházat érintő támadásnak minősítette. Ez bűn, ami az anyaszentegyház egész közösségét érinti. De nem csak most, hanem az elmúlt években folyamatosan vétkezett, mert nem lehet a politikát ennyire belekeverni az Isten népe működésébe. De vétkeztek azoknak a gyülekezeti közösségeknek a presbitériumai is, akik egy politikust megválasztottak püspöknek ezelőtt 4 évvel. A felelősség az Övék is. A korábbi évek sodródásának és konkrétan ennek a döntésnek az eredményeként református egyházunk olyan közel került a politikához és az aktuális államhatalomhoz, annyi szállal kötődik hozzá, hogy az nem szolgálja Isten dicsőségét, már-már lehetetlenné teszi szolgálatának hűséges végzését. De vigyázzunk, mert ebben a kérdésben is keveredik a politika a valódi morális kérdésekkel. Ismernünk kell tehát és megneveznünk az eszközöket, amiket használ ez a közeg. A tisztánlátás végett mondjuk ki: sajnos a közélet szereplői mind: aktuális hatalmon lévők és az ellenzék is vétenek, amikor a megosztás a félelemkeltés, rosszindulat és gyűlölet eszközeit alkalmazzák.
De hogy lesz ebből megtérés, megújulás? Milyen utat készít nekünk Isten? Hogyan lehetünk kovásztalan kenyér, Isten megújult népe? Egyénileg talán világosabb, hogy a bűnt bűnnek nevezzük Isten előtt, de mit tegyünk a közösségi kérdésekben? Más helyett nem térhetünk meg. De több mindent kifejezhetünk. Kifejezhetjük először is a mélységes együttérzésünket az érintett ügy áldozataival. Mindenkivel, akit gyermekként bántottak, akiket nem védtek meg, akiktől jó ideig nem kértek bocsánatot, akiknek a szenvedését, fájdalmát csak fokozta ez a mostani helyzet. Kifejezhetjük afeletti megszomorodásunkat, amilyen helyzetben, nyomorúságban van református egyházunk. Kifejezhetjük, hogy azt gondoljuk, egy politikus mindig az marad, így jelenlegi püspökünk nem alkalmas arra, hogy a református egyházunkat, egyházkerületünket vezesse. Kifejezhetjük, hogy ha valóban belátja tettei súlyát, szerepének megosztó voltát, az egyházunk közösségének azzal segítene a legtöbbet, ha belátná, mennyit árt és lemondana vezetői tisztségéről. Kifejezhetjük, hogy közben ez csak a jéghegy csúcsa: egyházunk, társadalmunk tele van strukturális bűnökkel, amik a rendszerben magában vannak. Amikkel szemben leginkább tehetetlenek vagyunk, de amiben Istenhez kiáltunk.
S mindeközben legyünk józanok, bölcsek és maradjunk abban az állapotban, amire az Ige hív: a megszomorodott állapotban a bűnök láttán. Nem könnyebbülhetünk meg, nem tehetjük azt, hogy kikiáltunk egy bűnöst, legyen egy közös ellenségünk, akit innentől utálhatunk. Nem ez adja a közösségi identitást. Ez a hatalom természete. Ne is a saját megítélésünket féltsük! Ne azt fontolgassuk, ki mit fog gondolni mostantól a reformátusokról. Ne tegyük azt, hogy elhatárolódunk, hogy mi „nem vagyunk olyanok”. Hanem valljuk meg elveszettségünket, s azt: az anyaszentegyháznak szüksége van a szabadításra, a megújulásra és arra, hogy megtérjen a jelenlegi Istentől eltávolodott állapotából. Hogy megtérjen a pénz és a hatalom bálványának imádatából. Kérlek titeket mindeközben, testvéreim, ne fuvalkodjunk fel. Ne gondoljuk magunkat jobbnak senkinél! Hanem szomorodjunk meg. Akkor is, ha nem közvetlenül mi tettük. Hogy történhetett ez meg köztünk?
5. Az új életben járás. Drága Testvéreim, Istenünk arra hív, hogy közöttünk másként legyen, mint a világban! Mert Isten népe mi vagyunk. Te és én. Ez az egyház. Nem a rendszer. Nem néhány elöljáró. Nem a törvények. Hanem te és én. A református egyház gyülekezeteiben él, amelyek autonóm egységei az egyház testének. Felelősek vagyunk magunkért. Hogy mit választunk most, 2024 böjtjében. Nekünk kell a hallgatás vagy a dicsekvés, felfuvalkodás helyett a megszomorodás útját választanunk. Nem mondhatjuk a hazugságra, hogy igazság. Végzetes lehet az elnézés és elhallgatás. Isten az új életben járásra hív minket. A megtérésre és a világosságban járásra. Ünnepre. A tisztaság és igazság kovásztalanságával. Tisztaságban: azzal, hogy beengedjük a napfényt, hadd világítsa be, hadd mutassa meg szándékainkat, viselkedésünket. Véget vethetünk a titkolózásnak, a szerepjátszásnak, a színlelésnek. Nem kell elzárnunk egymás elől azt, akik vagyunk, szabadságban élhetünk. Nem leszünk tökéletesek, hanem Isten jelenlétének a világosságában járunk. Azt akarjuk, arra törekszünk, hogy Isten világítsa be fényével a bennünk lévő sötét területeket is s így közelebb jussunk Hozzá és egymáshoz. A nyíltságnak, őszinteségnek, szavahihetőségnek és becsületességnek csak ebben a légkörében lehet bűneinket és kudarcainkat tisztességesen elrendezni a Krisztus testében, nem ítélkező szellemben, hanem szabadon, bátran és következetesen. Ez a nyíltság a keresztyén közösség megkülönböztető jegye.
Legyen ez igaz ránk! Gyertek, térjünk az Úrhoz! Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Életemben először egy ifi táborban játszottam a „Monopoly” nevű társasjátékkal. A lelkész, aki vezette a tábort, ezzel a szavakkal vezette fel a játékot: „Egyébként tudjátok: minden rossznak gyökere a pénz szerelme. Jó játékot.” Nem volt könnyű ezután felszabadultan játszani. De talán sokan emlékeznek gyermekkorukból a „Gazdálkodj okosan” társasjátékra is, ahol még harcoltunk is egymás ellen, kinek lesz hamarabb szépen berendezett lakása. Mennyire fontos dolog egyébként megtanítani a gyermekeket arra, hogy legyen tudatosak a gazdálkodás terén, lássanak át összefüggéseket, értsék az arányokat, legyenek tisztába azzal, mit jelent jól sáfárkodni a javakkal. De ez az Ige most egy kicsit azért elbizonytalanít bennünket: mi a jó egyensúly akkor az anyagiakkal kapcsolatban? Pénz. Gazdagság. Mennyire viszonylagos fogalmak ezek.
A pénz szerelméről dörgedelmes erkölcsi beszédeket lehet tartani, mindenkit józanságra, egyszerűségre intve. Ez az Ige könnyen elindíthatja az ítélkezést, másokra mutogatást is: biztos eszedbe jutott már két-három igazán pénzsóvár ember a környezetedben. És az is lehet, hogy elkezdted szégyellni magadat, mert a kérdés érint és fájdalmas küzdelmek kapcsolódnak az életedben ehhez a területhez. De nem ez az, amit Isten ma készít nekünk. A legfontosabb az az alapállás, hogy a mindenható Isten, a mi szerető mennyei Atyánk testté lett Krisztusban, a mi drága Megváltónkban. Azt olvassuk róla az Igében, hogy Ő meg tud indulni erőtlenségünkön. A pénzzel, a megélhetéssel kapcsolatos küszködéseinkben, erőtlenségeinkben is ott van, ott akar lenni mellettünk. Együtt érez veled és tudja, mit jelent bizonytalanságban élni? Mit jelent küzdeni? Mit jelent súlyos transzgenerációs hiányokat, mintákat hordozni ebben a kérdésben? Mit jelent egyedül lenni olyan döntésekben, aminek következményei lesznek? Mit jelent szembesülni a pénzünk értékvesztésével? Mit jelent tervezni, beosztani, mit jelent rádöbbenni egy nap, hogy elvesztegettem, elherdáltam valamit. A legkülönfélébb élethelyzetekben is megragadható az Ő jelenléte, segítsége és szeretete. Ezzel a szeretettel lép most mellénk és a Lélek által akar tanítani ezen az istentiszteleten is.
Pál apostol a tévtanítók pénzéhségének, nyereségvágyának jellemzése után arról tanítja Timóteust és által a gyülekezetet is, hogy a pénz, mint az imádat tárgya mennyire jelen van az életünkben.
1. A legnagyobb gazdagság. A Szentírás sosem csak tilt önmagában valamit, hanem a teremtő és minden áldással, ajándékkal rendelkező Isten felmutatja, mi az a több, amit a vele való kapcsolatban kaphatunk. Pál is innen indul, az 1Tim 1, 12-17-ben ezt olvashatjuk: „Hálát adok Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, aki megerősített engem, mert megbízhatónak tartott, amikor szolgálatra rendelt. Jóllehet előbb őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, mert hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak. Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön-örökké. Ámen.”
A legnagyobb gazdagság, a legnagyobb bőség, a teljes élet feltételei találhatók itt ebben a szakaszban, amit közel kell engedjünk ma magunkhoz és engednünk kell, hogy ez a szívünket átjárja, hogy elérjen minket ez a világosság. Minden, az egész téma csak ennek az Igének a fényében érthető. Egyébként miért ne akarna bárki is többet, jobbat, biztonságosabb, könnyebb életet? Ha az élet annyi, amennyit látunk és átélünk, akkor miért ne akarnánk minél több erőforrással rendelkezni ahhoz, hogy teljes életet éljünk?
Az evangélium elfogadása, a Krisztusban nyert új életből fakad, amire hív itt az apostol. Belső átformálódásra, a sebek gyógyulására, a narratívák újraírására van szükségünk. És erre Isten képes! Tudod-e ma magadat így látni, így szemlélni? Természetesen ez a nélkülözést nem mindig könnyíti meg, a javainkkal sáfárkodni kell, de megváltoztatja a kontextust. Az élet vezetéséhez bölcsesség kell, de vajon hogyan lehetünk képesek erre?
2. Mi irányít? Pál a figyelmet a legnagyobb hiányra, a legkomolyabb sérülésre irányítja. Nem a körülményekről szól, hanem a motivációkról, a döntéshozatal legmélyebb rétegeiről. Durva általánosításnak tűnhet ez elsőre, de valójában olyan igazság, amiben mindannyian érintettek lehetünk. „Minden rossznak gyökere a pénz szerelme.”
Fel is háborodhatunk egyébként ezen a ponton: szép kis általános igazság, de komolyan, a „pénz szerelméről” beszélünk? Sokaknak küzdelmes a megélhetés, a fennmaradás, rettentő sok egzisztenciális szorongás lehet a mindennapjaink része, sok lemondás vagy épp az állandó döntési fáradtság az, amivel küzdünk. Az Ige azonban nem tesz különbséget az aktuális anyagi helyzetre nézve: gazdagokat, szegényeket és bármilyen anyagi helyzetben lévőket egyaránt kísért a legveszedelmesebb bálvány: a pénz. A pénz szerelme azért különösen veszedelmes, mert az identitásunkra gyakorolt hatása alattomos módon jelen lehet, kötözhet bennünket. Ráfonódik, mint egy alattomos kúszónövény, a biztonságérzetünkre, akár az identitásunk magjára: hogy kik is vagyunk valójában. Végső soron elhiteti velünk, hogy által van biztonság és teljesség.
A pénz szerelme tehát végső soron a hittől távolít el! A pénz szerelme egyébként nagy sok arcú. Van olyan keresztyén alapúnak tűnő tévtanítás, ami az Isten áldását a gazdagsággal teszi egyenes arányba. Ez is a pénz szerelmének egy formája. A kalmárszellem, miszerint mindenből lehet üzletet csinálni, azaz mindig jól kell járni. Sőt, ha a pénz bálványa mélyen az életünk része, Istennel is üzletelni fogunk. Szolgálatért áldás, odaszánásért ígéretek az életünkre nézve, sok imádságért és jótékonykodásért egészség, biztonság. A helyzet azonban, hogy Istennel nem lehet ilyenféle üzleteket kötni.
Jó-jó – gondolhatod, de mi van, ha mindez nem derül ki? Ha nem lepleződünk le, csak kicsit néha pénzsóvár módon, egy kisebb „pénz bálvánnyal” a szívünkben valahogy mégis áthajózunk ezen az életen, ügyesen lavírozva a part menti sziklák közt? Csak megoldható ez valahogy? Pál szavai kijózanítóak: „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik.” Tudjátok mik ezek a szavak? Ezek a hajótörés képei! Aki beleveti magát a vagyonhalmozás esztelenségébe, az végül olyan veszedelembe kerül, mint a vihartól szétroncsolt hajó, elsüllyed. Aki a szíve mélyén bizodalmát a gazdagságba, birtoklásba veti, annak a vége pusztulás lesz.
Mi hát a megmenekülés útja?
3. A megelégedésből fakadó szabadság. A kegyesség, az istenfélelem az, ami az embert már ebben az életben gazdaggá teszi, hiszen élete Isten áldó keze alatt zajlik. A kegyességhez, az istenfélelemhez hozzátartozik a megelégedettség, hiszen az Úr még álmunkban is ad eleget. (Zsolt 127,2) Ahogy Jézus mondja: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6, 33)
Miközben a világ, amiben élünk, a folyamatos harcra, versenyre és fejlődésre hív, Isten a megelégedettséget állítja a középpontba. Ami nem jelent lustaságot, igénytelenséget, hanem a lényegre való fókuszálást. A megelégedés sem moralizáló fogalom ma köztünk, hanem az Istennel való megbékélt kapcsolatból származó hálás életet jelenti. A megelégedésre használt eredeti görög szó az, amit a sztoikusok is használnak a körülményektől független ember önállóságára. Önellátást, a szükségletekre elég javakkal való élést jelenti. A megelégedés egy életérzés, ami átjár és szabaddá tesz. És ezen a ponton hullhatunk térdre Isten előtt és kiálthatunk: ez hiányzik az életemből. Ettől lop meg a pénz szerelme, a félelmek, az összehasonlítgatás és versengés. A fogyasztói kultúra stimulálja a szükségleteket és magunk sem tudjuk már, mi a szükséges. A megelégedés ma tehát nem egy morális kategória a számunkra, hanem az abból fakadó boldogság, hogy Krisztus elég és amit ő ad nekem. Ennek a fényében láthatom s vizsgálhatom a küzdelmeimet, a helyzetemet, hiszen ő velem van ebben. Ha őt imádom, rá figyelek, erőt ad a küzdelmekhez, az anyagi dolgokkal kapcsolatos helyzetekben is.
Kijózanító, ahogy az Ige fogalmaz nekünk: földi életünk zarándoklat csupán a mezítelenség két mozzanata között. Ahogy Jób is mondta: mezítelenül jöttünk s megyünk. S ahogy John Stott fogalmaz: nem érdemes az utazás e két pontja között megnehezíteni a csomagunkat, ha úgyis el kell engedni a végén.
Befejezés
Hogyan kapcsolódik mindez az adakozáshoz? A pénzhez való hozzáállás a motivációk szintjén meghatároz minket, hatással van arra is konkrétan, amit teszünk és adunk. Hatással van arra, amit várunk akár Istentől, a gyülekezettől. A fogyasztói szemlélet bizonyára meghatároz minket.
A gyülekezetünkben önfenntartók vagyunk, az adakozás nélkül nincs gyülekezeti működés. Isten gondoskodik rólunk s ebben a gondoskodásban bennünket használ.
Végső soron az adakozás dicsőítés. Az istentisztelet része. Ebben pedig szükségünk van arra, hogy Isten vezessen, szabadítását megélhessük együtt. Ámen!
(Thoma László)