Thoma László

Lekció: Jak 5, 13-20/Textus: 1Kir 17,1-7; 18,1.41-45a                                                                                                                   2016. január 17.
A múlt vasárnapi és a mai istentiszteletünkön az imádság témája áll előttünk Jakab levele alapján. Az apostol ebben a levélben biztatja a gyülekezetet, hogy imádkozzanak, mert imádkozni jó, imádkozni fontos, az imádság működik, ereje és hatása van. Élethelyzeteket hoz ennek illusztrálására, és kiemeli, hogy az imádság közösségi úgy, és nem csak arra való, hogy ki-ki otthoni magányában gyakorolja. Egymást tartjuk, hordozzuk az imádságban.
Ennek a résznek a végén egy bibliai személy, Illés példáját említi, mondván: „Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, imádkozott, és nem volt eső, majd újra imádkozott, és eső lett.” Illésnek ez az imádságban aratott „sikere” arra buzdíthatna bennünket, hogy akkor mi is bátran kérjünk efféle dolgokat Istentől, hiszen ha a világtörténelem során ez valakinek sikerült, akkor nekünk is sikerülhet. De ha egy kicsit jobban szemügyre vesszük ezt az embert, két dolgot biztosan megállapíthatunk róla. Az egyik, hogy Illés történetében sehol nem szerepel az leírva, hogy imádkozott volna. Feltételezhetjük persze, hogy ez történt, de érdekes módon nincs konkrét leírás erről. Nem szerepel a Szentírásban, hogy „Illés imádkozott, és a felhők elmentek Délre” – hanem arról hallunk, hogy Isten szavát közvetítve történik mindez. A másik, hogy a kép, amit az Ige Illésről elénk tár, egyáltalán nem úgy mutatja be őt, mint aki tényleg mindenben hozzánk hasonló ember. Sokkal többnek, hatalmasabbnak, fontosabbnak, különlegesebbnek tűnik, mint egy átlagember.  
Arra hívlak titeket, hogy ennek ellenére próbáljunk meg közelebb kerülni ennek az Igének az igazságához, és megvizsgálni, megérteni Illés személyét, szolgálatát. Merjük egészen komolyan feltenni magunknak ezt a kérdést: „Illés csakugyan olyan ember volt, mint mi?” Nézzük meg, mire hív ezen keresztül bennünket Isten!
Illés az északi országrész prófétája, abból az időből, amikor Izrael kettészakadtságban élt. Az északi országrészben egy Akháb nevű, Istentől elszakadt király uralkodott. Felesége, Jezabel, föníciai származású asszony, aki behozta a maga népe bálványisteneit Izraelbe, ezáltal az élő Isten tisztelete meglehetősen háttérbe szorult. Üldözték az ő prófétáit, és a király döntése mentén az egész nép bálványokat imádott. Istentől elfordult, nagyon sötét időszak ez Izrael életében. Ebben az időszakban bíztatja és hívja el Isten Illést, a prófétát, aki elmondja Akháb királynak, mit üzen az Úr, mit fog Ő cselekedni, és mit kellene a királynak és a népnek tennie. Vészterhes, politikailag rendkívül feszült időszak ez Izraelben. 
Ki ez az Illés? Ha elolvassuk mindazt, amit a Királyok első könyve 17-18-19. fejezeteiben ír róla a Szentírás, azt láthatjuk, hogy egy igazán megosztó alak. Vagy gyűlölik, vagy odavannak érte az emberek. Általában inkább gyűlölik. Tisbei Illés, a neve előtagja, nem egy helységnévből származik, hanem abból a héber szóból, amelynek jelentése: „jövevény”. Tehát Illés, bár izraelita, nem a saját törzse számára kijelölt területen él. Valószínűleg nem is ott, ahol született, hanem Isten hívta el őt egyfajta mobilitásra. Úgy kell jelen lennie, oda kell mennie, ahova csak Isten hívja őt. Ennek mentén egy kicsit hontalan. Azon bibliai alakok közé tartozik, akikről igen keveset tudunk. Az arca nincs előttünk az elhíás-történetét nem ismerjük. Mintha a személyénél sokkal fontosabb lenne a küldetése. Néha olyan, mintha a földből nőne ki: hirtelen ott terem Akhábnál, utána pedig hiába keresteti őt a király, eltűnik, sehol nem találják. Mintha egy kicsit ember feletti ember lenne. Első olvasatra úgy is tűnhet, mint a mesebeli varázslók: azt mondja, hogy ne legyen eső, és nem lesz eső. És egy nap majd azt mondja, hogy legyen eső, és lett eső. Ráadásul, ha varázsló, akkor gonosz varázsló, mert a szárazság senkinek nem jó, sem embernek, sem jószágnak, sem növénynek. Három évig aszály van. (Az ószövetség olvasatában ez nem feltétlenül három teljes évet jelent, „a harmadik évben” szűnik meg a szárazság – minden esetre hosszú időszakról van szó.) Mennyi pusztulást, mennyi szenvedést hordozhatott ez az időszak! S itt az elején még nem nagyon értjük, miért történik mindez.
Illésre ráközelítve fontos látnunk, hogy nagyon-nagyon magányos ember. Olyan küldötte, prófétája Istennek, akinek nem voltak társai. Volt ugyan egy szolgája, akit a történet szerint kiküldött a tengerhez a felhőket kémlelni – de lelki társa, szolgatársa nem volt. Illés egy igazi magányos harcos. Sőt egy igazi pusztai remete. Kemény helyzetet vészel át egyedül, hosszú hónapokig teljesen egyedül él, kint a pusztában. Nem véletlen, hogy az Újszövetség Keresztelő Jánost Illés alakjával köti össze – mindkét próféta magányosan élt a pusztában, Jánoshoz is oda mentek ki az emberek, úgy közvetítette számukra Isten igazságát. Mindkét ember egy külön világ, egy külön sziget volt.
Azt is láthatjuk a történetből, hogy Illés, ez a különleges, magányos próféta hatalmas magasságokat és hatalmas mélységeket járt be. Volt nagyon népszerű az emberek között; volt, amikor nagyon erőteljesen cselekedett Isten általa; és volt, amikor ő maga személyes válságba került. Volt olyan pont az életében, amikor elcsüggedve, kiégve, saját küldetésében csalódva meghalni kívánt, és azt kérte Istentől: „vedd el az életemet!” Elrejtőzött, mert nem akart embert látni maga körül. Olyan magasságok és mélységek ezek, amelyek talán nem részei az átlagember hétköznapi, rutinos életének.  Mégis Jakab azt mondja róla: ugyanolyan ember volt, mint mi. Tételezzük fel, hogy ez nem csak retorika. És ha nem retorika, akkor mindenképp üzenete van számunkra.
Nagyon sokszor találkozom azzal, hogy a Biblia nagy alakjait idealizálja az ember, elérhetetlen magasságban lakozóknak látjuk őket, a hitüket, a hősiességüket. Ugyanakkor Istent, aki valóban hatalmas dolgokat cselekszik, kicsinek, múltba zártnak tartják sokan. Úgy vélik, ma már nem nagyon vannak csodák, nem nagyon láthatóak Isten tettei. Az munkál bennem folyamatosan: meg kellene ennek a látásnak fordulni a szívünkben: látnunk kellene a Biblia régen élt embereit nem csak hősnek, hanem hozzánk hasonló egyszerű embereknek - és látnunk kellene az élő Istent ma is élő Istennek. Olyan Istennek, aki ugyanazokat a dolgokat, amiket régen cselekedett a világtörténelemben, amiket a Szentírás lejegyzett számunkra, ma is megteheti, sőt még nagyobbakat is!  
Így lássuk hát Illés példáját! Illést, aki imádkozik, és Isten meghallgatja őt. Illést, aki ember. Az ő példája hitre, megerősödésre, odaszánásra, imádságra hív.
Három állítást szeretnék ma este elétek tárni Illésről, az emberről.
1. Illés olyan ember, aki Isten üzenetét fenntartás nélkül közvetítette.
Illés próféta, azaz Isten üzenetének a csatornája. Eszköz, akinek nem dolga megérteni teljesen, mit miért mond Isten. Nem dolga felülvizsgálni, korrektúrázni, finomítani, cizellálni, szalonképessé tenni Isten üzenetét, hanem egy az egyben el kell mondania, ott és akkor, ahol, amikor és amit Isten rábízott. A prófétai igehirdetés bevezető mondata legtöbbször így hangzik: „ezt mondja az Úr.” Lehet, hogy nem mindig mondja ezt így ki, de mikor nem mondja, akkor is biztosak lehetünk abban, hogy így van. Isten üzenetét közvetíti. Ha az üzenet kritikus, akkor nem arról van szó, hogy egy dühös kis pusztai remete, megelégelve a király hitetlenségét, odamegy, és jó megmondja a magáét. Nem saját indulataiból, nem saját bölcsességéből beszél – ő Isten eszköze. Ha nem az volna, hamis próféta lenne.
Fontos értenünk, hogy ennek a prófétai üzenetnek mindig két pólusa van. Az összes ószövetségi próféta mindig ekörül a két pólus körül mozog. Az egyik Isten ítélete, feddése valami miatt, a másik pedig Isten kegyelme. Ha megtér az ember, a nép mindabból a bűnből, ami miatt Isten feddését kapja, akkor Isten kegyelmet ad. Illés is ily módon hirdeti meg egyszerre Isten ítéletét és kegyelmét. Ez nem azt jelenti, hogy őbenne ez egyszerre történik. Van, hogy idő telik el az ítélet és a kegyelem meghirdetése, gyakorlása között – de a szolgálatban, az üzenetben jelen van mind a kettő. Erről ismerhetjük fel általában az Istentől jövő igaz prófétákat: megvan a szolgálatukban a teljes igazság: az ítélet és a kegyelem egyaránt.
Illés nevének a jelentése egyébként az, hogy „az én Istenem az Úr”. Amit a név jelent, az Illés egész küldetésének a lényege. Ezt nagyon szeretném aláhúzni: Illésnek, a prófétának olyan személyre szabott küldetése van, amit helyette senki nem tud elvégezni. Ott és akkor rajta keresztül kívánja Isten mindazt megcselekedni, amit eltervezett és meghirdetett. Persze ha Illés erre nemet mondott volna, és megtagadta volna az Urat, biztos, hogy Ő utána támasztott volna egy másik prófétát – de ez nem jelenti azt, hogy a küldetés átruházható, vagy  hogy abban más helyettesíthetné őt.
Nagyon érdekes látni azt, hogyan működik a prófétai küldetés. A felolvasott igének az elején Isten elmondja Illésnek az Akháb kitálynak szánt üzenetet, Illés pedig fenntartások nélkül megy és engedelmeskedik.  A próféta szerepében nagyon fontos az engedelmesség és a hit. Nem azt mondja Akhábnak: „nézd, van egy üzenetem az Úrtól, de magam sem tudom, hogy igaz-e, elmondom neked, majd lesz valami belőle” – hanem mélységesen azonosul az üzenettel. Teljes mértékben elhiszi, hogy amit Isten üzen rajta keresztül, az igaz és valóságos. Akkor is, ha racionálisan őrültség. Ez nagyon fontos. Gondoljátok el, mit jelent odaállni egy király elé, és azt mondani neki Isten nevében, hogy nem lesz eső - egy olyan éghajlaton, ahol egyébként a dolgok természetes ritmusa alapján ilyenkor szokott lenni eső. Ehhez nagyon nagy hit kell, nagyon nagy megragadottság Istentől. Ugyanígy: odaállni egy egész nép elé egy másik történetben, utasítani őket, hogy öntsék le az oltárt tizenkét vödör vízzel, majd tűzért imádkozni az égből, hogy Isten mutassa meg ezen keresztül a népnek, hogy valóban ő az Isten. Ezek olyan dolgok, amelyek túl vannak a racionalitáson. Mindenkit óvnék ilyen vállalkozásoktól, hacsak nem egészen bizonyos valaki abban, hogy Isten vezeti őt erre. Illés engedelmessége tehát túlmutat a racionalitáson. Nem azért, mert ő maga nem egy racionális világban létező ember, hanem azért, mert Isten lénye túl van a racionalitáson és a látható világ keretein.
Illés tehát engedelmes eszköze Istennek, és mindenféle fenntartás nélkül közvetíti az ő üzenetét. Hol érinthet ez bennünket, és mit jelenthet ez most a számunkra? Ha Illés példa, ahogy Jakab mondta, akkor miben, hogyan kövessük mi ezt a példát?
Két dolgot szeretnék kiemelni. Az egyik, hogy higgyed el azt, és nem kisebb dolgot szeretnék állítani, mint hogy neked, aki most itt ülsz ebben a templomban: személyes küldetésed van Istentől. Van olyan dolog, amire téged Isten hív, amit helyetted nem tud más megtenni. Félre ne értsük, ez nem azért kell, hogy a pótolhatatlanságunkról meg legyünk győződve, és egy kicsit fényezzük magunkat! Hanem azért, hogy komolyan vegyük: azokat a dolgokat, amelyek a konkrét életkörnyezetünkben ránk várnak, helyettünk más nem végzi el – mert azokat Isten személyesen ránk bízta. Azokat az embereket, akik körülöttünk vannak, nekünk kell szeretni. Feléjük az Evangéliumot nekünk kell megélni, feléjük nekünk kell szolgálni. Sőt, lehet, hogy ezen túl is elhívott téged Isten szolgálatokra.  Fontos látnod azt is: a küldetésedet nem biztos, hogy megérti más. Nem biztos, hogy részleteire nézve mindenki azonosulni fog vele, megveregetik a válladat és azt mondják majd: szép ez a küldetés és tényleg a tied. Nem biztos, hogy más ebben megerősít téged. A saját küldetésedet, azt, hogy mire hív téged Isten, neked kell megérteni. Egészen pontosan, apró dolgokban is, nem csak nagy vonalakban. Persze minden kereszténynek általános küldetése, hogy az Evangélium szerint éljen és az Evangéliumot hirdesse. De keresd meg, kérdezd Istent, mi ezen belül a te személyes, saját elhívásod! Nem baj, ha most az van benned: „Küldetés Istentől? Hiszen még őt magát sem ismerem, csak most keresem!” S ha már Isten gyermeke vagy, akkor is lehetsz olyan helyzetben, hogy még, vagy már, vagy most éppen nem vagy tisztában ezzel a küldetéssel. Van, hogy elveszítjük, szem elől tévesztjük az egyszer már megismert küldetést is. Megkopik az elhívásunk és elveszítjük a jó irányt. Nem baj! Akkor most, először vagy újra, tedd fel a kérdést: „Uram, mire hívsz engem? Mi az én dolgom?”
A második, Illés prófétai szerepéből adódóan, hogy fel kell tenni a kérdést magunk számára: vannak-e ma próféták? Ha Illés ugyanolyan ember volt, mint mi; és Isten használta őt; és Isten ugyanolyan élő módon jelen van a világban, akkor vajon mit jelent számunkra a prófétai küldetés itt és most?
Ahogyan egykor voltak, ma is vannak próféták. Isten ma is adhatja embereknek a prófétai ajándékot – Isten valakire nézve előre megmond valamit, vagy ad egy konkrét emberre vonatkozó üzenetet. Működhet az ajándék – és amikor működik, az nagyon kemény valóság, és óriási felelősség annak, aki ebben benne van. Beszélgettem olyanokkal, akik megélik, akik kapták ezt. Egyikük azt mondta el: amikor ez történik, amikor Isten hívja őt, egy üzenet átadásának a felelősségét teszi rá, akkor olyan ez, mint amiről Jeremiás beszél: „csontjaimba rekesztett tűz” az Isten üzenete. Ha nem mondom el, akkor azt érzem, hogy meghalok. Nem tehetem, hogy nem mondom el. – Szóval: jó és valóságos, ma is létező ajándék a prófétaság, aminek nagy terhe és felelőssége van, és Isten nem erre hív mindannyiunkat.  Amire mindannyiunkat hív, és ami mindannyiunknak a prófétai küldetése, hogy az Isten igazságát, Isten szavát világosan és megalkuvás nélkül képviseljük a környezetünkben. Ez minden keresztény embernek a prófétai küldetése. Ez egyetemes prófétai küldetés. Ehhez nem kell prófétai ajándékkal rendelkezni. Szeretettel, nem másokat letarolva, de megalkuvás nélkül képviselni Isten igazságát. Ma ez sokszor a legelemibb dolgokat jelenti: a Tízparancsolat üzeneteit, az Isten jelenvalóságának a valóságát, a szeretetét. Képviselni, megélni mindazt, amit a Szentírásból megismertünk, megértettünk - a családban, a gyülekezetben, a munkahelyen, a tágabb környezetünkben, a városban, a világban. Azt látom: ahogy tágul ez a kör, úgy halványul ez a prófétai hang.
Gondolj bele, hogy nézne ki ez a világ, ez az ország, ha minél több keresztény szeretettel, helyén való módon képviselné a prófétai hangot? Hogy nézne ki ez a társadalom, ha az egyház, minden keresztény egyház megfelelő módon, helyen és hangsúllyal képviselné az Isten igazságát ott, ahol arra szükség van! Válaszolhatod erre azt, hogy ez az egyház vezetőinek a dolga. Képviseljék ők a prófétai hangot! Mondja meg a püspök, mi az igazság! De a püspök nem tud ott lenni minden helyen a társadalomban. A püspök nem jár be a te munkahelyedre, nem ül a te családi asztalodnál! Ez téged érint, téged szólít meg. Ott, ahol vagy, ahol élsz, milyen mértékben mered megélni Isten igazságát? Merthogy a prófétai küldetés a tiéd is. Illés, a próféta, ember. Egy ember annak a kornak a mindennapi emberei közül. Mint te meg én most.
2. Illés próféta a népével együtt szenvedő ember.
Nagyon fontos másodszor látnunk azt, hogy Illés a történetben nem egy kívülálló. Nem arról van szó, hogy Illés egy távoli országból diplomáciai útra érkezik Izraelbe, ahol elmondja Isten üzenetét, majd visszautazik egy jól termő, gyümölcsöző országba, ahol nincs szárazság, és neki onnantól semmi köze ehhez az egész történethez. Hiszen ő Izrael népéhez tartozik. Akkor is, ha jövevény - ott él Izrael területén, átéli a népen lévő ítéletet, kiszolgáltatottságot, és a néppel együtt ő is szenved.
Miért pont ezt az ítéletet választotta Isten, hogy elvette esőt? Mert Izrael népe a Baálok felé fordult, termékenység-isteneket kezdett imádni. Baál és Asera termékenység-istenpáros voltak, egy föníciai istenpár, akit azért imádtak, hogy adjon megfelelő időben esőt, termést, szaporulatot. Az élő Isten népe tette ezt! Gondoljátok el, az élő Istennek, aki azt mondja magáról, hogy ő féltve szerető Isten – mit jelenthetett ez az elfordulás? Kemény pedagógiával reagált. Azt mondta: jó, akkor most megmutatom, kitől jön az eső és az áldás. Ha Ő visszatartja az esőt, szárazság lesz. Minden bálványnak bemutatott áldozat hiábavaló. Eső akkor lesz, amikor a teremtő Isten úgy dönt, hogy esőt ad. Ezt meg kell tanulnia a népnek – ha elfelejtette, akkor most újra.
De Illés? Ott él ő is azon a földön. Ő hisz az élő Istenben, nem áldoz a bálványoknak - de ő is szenved a szárazság miatt. Érinti őt is az ítélet. Nem vonhatja ki magát az alól, ami a környezetében történik. Látnia kell az aszály miatti drámákat. Ő is szomjas, az ő szemébe is fújja a szél a kiszáradt föld porát. Együtt szenved a népével. Persze, mondhatjuk: Isten gondot visel róla, elrejti őt a Kérith pataknál. És Isten táplálja őt, mint egykor az egész népet táplálta mannával a pusztában. Isten oltalmának a jele ez most is: az elrejtettség és a tápláltatás. De gondold csak végig: milyen lehet egy patak mellett élni, és azt enni, amit a hollók odahoznak? Nem hal éhen, de azért ez nem a jólét csúcsa. Merthogy Isten nem a szárazság elől rejti el Illést, hanem a király bosszúja elől. Akháb király ugyanis nyilván az ellenséget látja benne és ki akarja irtani. Illésnek Isten oltalmat ad, elrejti őt, gondoskodik róla - de a rejtekhelyen is szárazság, aszály és emiatt szenvedés van.  
S látnunk kell, hogy Illés mélyebb értelemben is szenved. Nem az az egyetlen szenvedése, hogy nincs eső. Nem csak az éhínség, vagy a király bosszúja fenyegeti őt. Hanem gondold csak el: neki Isten prófétájaként milyen bizonytalanságot, milyen feszült várakozást jelenthetett, hogy vajon mikor lesz ennek az egésznek vége, mikor lesz ebből változás, menekülés? Tudjuk róla, hogy akkor szól, amikor Isten mondja neki, hogy szólnia kell – milyen epekedéssel, milyen feszülten várhatott az Istentől jövő szóra, az üzenetre! Ismered ezt a várakozást? Amikor vársz egy hívást, egy üzenetet, egy e-mail-t, egy vizsgaeredményt! Hányszor megnézed, jött-e már hír? Képzeld el: három évi feszült várakozás Isten szavára! Milyen bizonytalanság: megkegyelmez-e egyáltalán Isten? És ha igen, mikor? És hogyan? Komoly szenvedés lehetett ez a várakozás.
És szenved Illés a meg nem értettségtől is. Hiszen nem ő tehet a szárazságról! Nem az ő rosszindulata vagy gonoszsága áll a nehézségek mögött! De az emberek nagy része ezt nem érti. Mindenért őt okolják. Illés közellenségnek számít. Szenved konkrét üldöztetéstől is: Jezábel, a király felesége kiirtatta az Úr prófétáit. Meggyilkoltatta a régi papi rendet, újakat hozott helyettük. Illés folyamatos életveszélyben van. S mindeközben szenved a magánytól. Nincs mellette család, közösség, aki segítené őt a terhek hordozásában.  
Illés tehát, a próféta, aki olyan ember, mint mi; akinek az imádsága meghallgatásra talál – ez az Illés egy sokszorosan szenvedő ember, a népével együtt szenvedő küldött.
Fordítsuk ezt is magunk felé egy kicsit! Mit jelent az nekünk, hogyha a környezetünkön, a koron, a közösségen, a világon, amiben élünk - Isten ítélete van? Érint ez bennünket? Nyilvánvaló, hogy érint. Nem vonhatjuk ki magunkat az alól, ha valahol megnyilvánul Isten ítélete – még akkor sem, ha ez nem egy hangos, villámló ítélet, hanem inkább így mondom: Isten csendje, hallgatása, háttérbe vonulása. Ha nem hívják őt, ő nem erőszakoskodik. A világ igenis nagyon Isten nélkülivé tud válni olykor, és az Isten nélküli világ állapotai kihathatnak ránk. Szeretnénk, ha nem így lenne, de így van, és így lesz. Komoly kérdésként fogalmazódhat meg bennünk: vajon kapunk-e extra védelmet Istentől mindeközben? Illés példája alapján azt hiszem: védelmet igen, gondviselést igen, Isten mindig megtalálható lesz, mindig meghallgat minket – de nem fog kivenni minket ebből a világból. A gyermekeinket, a szeretteinket sem! Őket is velünk együtt érinti mindaz, ami a világban van. Minden megtörténhet velünk (és velük!), ami a világban megtörténik. Isten velünk van – de a bőrünkön érezzük a szenvedést és az ítéletet.
Miért kell ennek így lennie? Miért kell Illésnek, és miért kell nekünk is együtt szenvedni a néppel, a világgal? - Azért, mert emiatt tudunk együtt érzők lenni mindazokkal, akik Isten nélkül élnek ebben a világban. Mindazokkal, akik szenvednek. Azokkal is, akik saját hibájuk miatt szenvednek. Szeretném tágítani a kört: egy gyülekezet és egy egyház, ha elfelejt együtt szenvedni a szenvedőkkel, és elfelejti érzékelni, realizálni, és reagálni mindazt, ami a környezetében történik, akkor megszűnik igazán gyülekezetnek és egyháznak lenni. Isten arra hív bennünket, hogy legyünk együtt szenvedők, együtt érzők. Nem csak azért, hogy együtt sírjunk a sírókkal, és legyen valaki, aki egy kicsit empatikus, mert ezt egy jó pszichológus is meg tudja tenni. Hanem azért, hogy ebből az együtt érző helyzetből tudjuk Isten szeretetét megosztani – az Evangéliumot hitelesen képviselni. Nem felülről, nem távolról, hanem egészen benne élve ugyanabban a világban, ugyanazon körülmények között, mint bárki más.
3. Illés az Isten cselekvésére várakozó ember.
Illés nem egyszerűen arra vár, hogy valami mozduljon, történjen; hanem arra, hogy Isten újra cselekedjen, az Ő munkája láthatóvá váljon. Ha valahol, talán éppen ezen a ponton tudsz leginkább azonosulni Illéssel, az emberrel. Ha már Isten gyermeke vagy, talán nagyon szeretnéd látni Isten munkáját, hogy még jobban jelen legyen az életedben, a környezetedben; hogy hasson; hogy megtörténjenek azok az ígéretek, amiket kaptál Istentől; hogy helyreálljanak azok a dolgok, amelyek elromlottak. Ha pedig még csak keresed Istent, akkor talán az a várakozás munkál benned: igen, mutasson valamit ez az Isten nekem! Hadd lássam az ő cselekvését! Adjon valami gyógyulást, jelet, bármit, amire szükségem van, amiben találkozhatok Vele! Illés is pont ilyen ember, aki várakozik Isten cselekvésére. Ha ebből a perspektívából nézzük őt, akkor mutatkozik meg leginkább, hogy mennyire ember.
Isten cselekvésére vár tehát Illés, és nélküle tehetetlen eszköz ő is. Bár ő közvetíti az isteni szót, nem ő adja annak erejét. Szájában Isten szava, üzenete szólal meg, de Illés maga csak a hang. Isten szava az, ami szárazságot hoz a 17. fejezet elején leírtak szerint, és Isten szava az, ami esőt hoz a 18. fejezet elején leírt ígéretek mentén. Isten cselekszik, megéri várni rá. Isten igéje, üzenete mentén lesz majd újra víz, és lesz eső, és lesz élet. Isten hirdeti meg az ítéletet és a kegyelmet is. És Illés, az ember, Isten szavára,Iisten cselekvésére vár. Érzitek már, hogy tényleg olyan, mint mi?
Szeretném, ha rátekintenénk Illésre egy különös élethelyzetben - egy pillanatképben, ahol talán leginkább megérthető, megragadható az ő emberi valója. A felolvasott igénk végén arról volt szó, hogy Illés a Karmel hegyen van, ott a tenger felé néz, és azt mondja a szolgájának: menjen ki, nézze meg, van-e már valami mozdulás az égen. Hétszer visszajön a szolga, hétszer visszaküldi Illés. Végül azt mondja a szolga, hogy egy tenyérnyi felhőt lát - és hamarosan a kis felhő viharfelhők sokaságává lesz és zuhogni kezd az eső. Mit tesz Illés ebben a helyzetben? A Szentírás tanúsága szerint letérdel, térdre kuporodik, a fejét a térdei közé hajtja. Képzeljük el ezt a testhelyzetet! Milyen ez? Mikor először rádöbbentem ennek a testhelyzetnek az üzenetére, nagyon megrendített. Végül is ő a győztes! Az történt, amit megmondott előre! Az van, amit Isten mondott, és ő Isten oldalán áll. Kihúzhatná magát büszkén, ugrándozhatna, táncolhatna, ujjonghatna örömében! Hivalkodhatna önigazultan, verhetné a mellét: „Ez az, amit mondtam: jön az eső, látjátok?” Nem, nem, nem! Illés összekuporodik, mint egy porszem. Teljesen összezsugorodik, és úgy várja Isten cselekvését. És bár nem írja az Ószövetség, hogy imádkozik, de ha valahol, szerintem itt szinte biztos, hogy imádkozott. Benne van ebben a testtartásban az egész lénye, és benne van ebben a testtartásban az ember, akinek arra van szüksége, hogy Isten könyörüljön. Ez egy nagyon áldott testtartás. Egy nagyon jó állapot. Mikor az ember kicsi tud lenni, és azt tudja mondani: arra van szükségem, Uram, hogy könyörülj rajtam! Hogy adj esőt! Hogy adj választ! Mert nélküled elveszünk. Jegyezzük meg így Illést, ebben a helyzetben, ebben a képben! Ilyenek a Biblia hősei. Az ember, a hatalmas próféta, akit a zsidók a mai napig mélyen tisztelnek – ugyanakkor az ember, aki szembesül Isten hatalmával és ettől a földre kényszerül. Így van előttünk Illés, a próféta, aki eszköz, aki Isten cselekvésére vár, Isten könyörületére szorul.
Illés is egy ugyanolyan ember volt, mint mi. Ahogyan ő eszköz volt, ugyanúgy lehetünk itt és most mi eszközzé Isten kezében, és ha neki sikerült, akkor bárkinek sikerülhet - bíztat Jakab.  De ha csak eddig jutunk el, akkor megint van egy példánk a polcon a példatárban, húsz emberi példa után a huszonegyedik, akihez szeretnénk hasonlítani. Fontos így látnunk Illést, de még fontosabb látnunk és ismernünk azt, aki a világon egyetlenként tökéletesen betöltötte prófétai küldetését és kijelentette nekünk az Atya akaratát: Jézus Krisztust. Ő, aki tökéletes Isten, vállalta, hogy emberré legyen, földi élete során pedig együtt szenvedett népével. Végül pedig nem csak várt az Atya cselekvésére, hanem az Ő szavára, Neki engedelmeskedve megtette azt, amire a világ várt: elhozta számunkra a megváltást. Most az ő cselekvésére, és az ő visszajövetelére várunk.
Fontos tudnunk, hogy Jézus Krisztus nem csak a példánk, hanem a társunk is az úton – ezt nagyon szeretném hangsúlyozni. Illés lehet a példánk, legyen is, de sose lehet a társunk. Illéshez nem imádkozhatunk, ha baj van. Ő nem tud mellénk állni. De Jézus Krisztus mellénk áll, velünk van, és az ő ígérete szerint most is jelen van, itt is jelen van a Szentlélek által. Megáld és megerősít bennünket, amikor küzdünk, amikor el kell mondanunk Isten igazságát és üzenetét valakinek. Társunk lesz, aki velünk szenved, amikor szenvednünk kell. Társunk lesz, amikor együtt kell éreznünk. Társunk lesz, amikor véget nem érő várakozásban kell lennünk életünk valamelyik területén.
Ez az Evangélium, ami most mindannyiunkat megszólít és megragad, akár keressük Istent, akár az ő útján járunk, akár eltávolodtunk. Jézus Krisztus újra a társunkká akar szegődni, és azt szeretné, ha mi őt követnénk és vele járnánk. Velünk akar lenni. Kihívás ez a számunkra. Mert könnyebb valakit távolról, elméleti síkon példának tekinteni - mint elismerni, hogy szükségünk van egy hűséges társra, aki velünk van, és szükségünk van arra, hogy újra és újra segítséget kérjünk tőle. Jézus társunk az imádságban, társunk a harcainkban. Ő általa, az ő nevében kérhetünk az Atyától, és hihetjük el, hogy az imádság lehetőségei határtalanok. Örüljünk hát ennek, hogy ő társunkká lett, és ne adjuk fel az imádságot! Harcoljunk az imáinkban azokért a dolgokért, amikért eddig harcoltunk! Járjunk közben emberekért! Imádkozzunk saját dolgainkért! Ne lankadjunk meg! És ha megfáradtunk, akkor forduljunk a társunkhoz, Megváltónkhoz, Jézushoz, aki megerősíthet és megújíthat bennünket! S mindezt tehetjük a megtaláltság örömében. Úgy szólíthatjuk meg az Atyát és úgy imádkozhatunk hozzá, mint aki nem egy távoli helyen élő ismeretlen Isten, hanem szerető mennyei Édesatyánk.

Mikor készülés közben újra és újra elolvastam a mai alapigénket, eszembe jutott – talán első hallásra különös asszociációként – a kedvenc magkeverékem, egészen pontosan az, ahogyan én azzal bánni szoktam. Ezt a csomagban kapható magkeveréket hat-hétféle pirított magból állítják össze, ismerem mindegyiket. Vannak kedvenceim, és vannak olyanok, amelyekről nem is értem, miért jutott eszébe bárkinek, hogy azt oda beletegye. Én ezekkel a magvakkal meghatározott stratégia szerint járok el. Először gyorsan megeszem a „rosszakat” – vagyis amiket nem szeretek, amelyekhez külön ideológiát kell gyártanom, hogy egyáltalán fogyaszthatónak véljek (biztosan egészséges, tele van vitaminokkal – és hasonlók). Miután ezek elfogytak, zavartalanul és felszabadultan élvezhetem azokat, amiket jónak, ízletesnek és szerethetőnek tartok.
Hogy kapcsolódik ez ide? Úgy, hogy a mai igében is vannak részek, amelyek könnyen válnak az igeolvasó emberek kedvenceivé. „Nagy az ereje ez igaz ember buzgó könyörgésének” – ezt az üzenetet jó ízlelgetni. De hogy „valljátok meg egymásnak bűneiteket!” – ezt talán sokan szívesen kiszelektálnák, mint én a „nem szeretem”- magvakat. Pedig Isten ezeket az igéket így együtt adja nekünk eledelként, az egészen keresztül akar megszólítani bennünket. Egyetlen szót sem szánt arra, hogy mi azt kiszelektáljuk, hátra soroljuk, vagy kelletlenül túl akarjunk esni rajta.
Múlt vasárnap arról hallhattunk az igehirdetésben, hogy nézzünk fel Jézusra. Amikor a gyülekezet soraiban ülve hallottam ezt az újévre szóló útnak indító buzdítást, kezdett megérlelődni bennem, hogy ma, és a következő vasárnap is, ehhez az újévi igéhez kapcsolódva az imádságról kell beszélnünk. Nagyon fontos, hogy az imádság a gyülekezeti életünknek és az egyéni keresztény életünknek egyaránt élő, eleven része legyen.
Az elején szeretném hangsúlyozni, hogy mindazt, amit az imádsággal kapcsolatban elmondok, nem úgy szánom tanításnak, mintha egy keresztény ismeretterjesztő csatorna osztana meg velünk érdekes dolgokat a témáról. Sokkal inkább arra hívlak titeket, hogy kezdettől fogva engedjük, hogy az ige megszólítson bennünket, hogy meglássuk, megértsük, miben és hogyan akar Isten az imádság kapcsán személyes megújulást, változást munkálni az életünkben! Ahogy végignézek rajtatok, azt látom, hogy több olyan ember van itt a gyülekezetben, akiktől nekem kellene tanulnom, mert sokkal tapasztaltabbak, és talán sokkal hűségesebbek is az imádságban. De minket így együtt, mint közösséget is megszólít Isten az imádság kapcsán.
Bevezetésként szeretném felidézni előttetek a Gravitáció című film egyik jelenetét. Az elmúlt évek egyik meghatározó filmélménye ez számomra. Arról a küzdelemről szól, amit egy a világűrben rekedt asztronauta vív annak érdekében, hogy visszajusson a Földre. Egzisztenciális, az élet értelmével kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik ez az alkotás. Érdemes-e élni, küzdeni, vagy egy ponton egyszerűen fel kell adni?  A főszereplő rádión keresztül kapcsolatot tart valakivel, ez tartja benne a lelket. Rendkívül fontos számára, hogy összeköttetésben lehet egy másik emberrel, miközben magányosan lebeg a világűrben. A film egyik csúcspontján megrendítő módon ezt kéri a rádión keresztül a beszélgetőtársától: „Megteszi, hogy elmond értem egy imát? - Amúgy imádkoznék magamért, de még sosem csináltam, sosem tanították meg, hogy kell. Sosem tanította meg senki.” Más helyzetben talán mondhatnád, hogy ez a mondat csak kifogás. De ott és akkor ez nagyon megrendítő valóság. És a mindennapokban is az! Hány és hány ember él a világban, akinek senki nem besszélt arról, mit jelent imádkozni, mit jelent Istent segítségül hívni. S a világ ebben az értelemben nem a tőlünk több száz kilométerre levő kontinenseket jelenti, hanem a szomszédunkat, a családtagjainkat, talán éppen a mellettünk ülőt is.
Három állítás, három ellentétpár mentén szeretnék a mai ige alapján az imádságról beszélni.
Az imádsággal kapcsolatos leggyakoribb tévhit, hogy az imádság egy vallásos cselekedet. Ezzel szemben az első ellentétpár, amit szeretnék elétek tárni, hogy az imádság nem vallásos cselekedet, hanem hitből fakadó cselekedet kell, hogy legyen. Sokan azt gondolják, hogy a vallásos emberek, különösen a papok, leginkább pedig talán a pápa az, aki imádkozik. Így, növekvő sorrendben. Sőt, sokak szerint ugyanebben a sorrendben működik az imádság meghallgatása is. Ha valahol, nem egyházi körökben mozogva kiderül rólam, hogy lelkész vagyok, öt percen belül kapok egy imatémát. Azt gondolják, engem biztosan hamarabb meghallgat a Jóisten. A pápát még inkább. Ha ő imádkozik a világbékéért, és az újévi köszöntésében sokakért, attól már csak jobbra fordulnak a dolgok?  Másik elgondolás szerint aki imádkozik, az szentfazék. Átszellemült arccal mormol valamilyen titkos halk imát, ahelyett, hogy tenne valamit, élne, és a kezébe venne az irányítást. Ezt sokan így rakják össze: a vallásos ember életképtelen, gyenge, inaktív, tehát imádkozik.
A másik félreértés, ami szintén vallásos cselekedetté silányítja az imádságot, amikor azt egyfajta teljesítményterápiaként értelmezik. „Mondd el naponta háromszor ezt és ezt a kötött imát, lehetőleg étkezés után, és akkor rendben lesz minden”. Vagy: „mondd el ezt – valld meg azt, és akkor működni fog az életed.” Mint egy mágia. Amikor az imádság ilyen sablonos receptté válik, aminek csak úgy magától, mechanikusan működnie kell, az nem más, mint üres vallásosság.
Az igében ezzel szemben az áll előttünk, hogy az imádság hitből fakadó cselekedet kell, hogy legyen. Ha nem az, akkor nincs semmi értelme. Hitből fakadó cselekedet, azaz aktív, kezdeményező, és ott van mögötte Isten. Az imádság magától értetődően feltételezi az élő Isten létezését, sőt: jelenlétét. Mert ha egy ember olyas valakihez beszél, aki ott nincs jelen – az nem imádság, hanem egy beteg, elborult elmének a hallucinációja. De Istenről, akit az imádságban megszólítunk, tudjuk, hisszük, hogy él, van, jelen van, és meghallja, amit mondunk. Nincs szüksége a mi ötletinkre, de ő maga buzdít bennünket arra, hogy tárjuk elé a kéréseinket. Mint amikor egy szülő bátorítja a gyermekét: „mondd el, hogy mit szeretnél!” - így hív bennünket Isten imádságra. Persze a hasonlat sántít annyiban, hogy a földi apák, anyák között senki nem tud ebben tökéletesen állni – de a hasonlat stimmel a másik oldalon, mert mi pedig gyakran úgy viselkedünk Istennel, mint a tinédzser gyerek a szüleivel. „Mondd el, hogy mi a bajod!” -„Semmi!” – „De mondd el, hát meghallgatom!” – „Nem mondom!” Leegyszerűsítve azt mondhatom: Isten a mi tökéletes mennyei Atyánk Jézus Krisztusban, akinek hisszük a létezését, akit éppen ezért hitből fakadóan megszólítunk, és aki adott esetben még az ilyen dacos, durcás hozzáállásunkat is bölcsen kezeli. Nem haverunk a mindenható Isten, mindig alázattal állunk elé, de a kapcsolatunk rendezett, bensőséges és szeretetteljes. Bizalommal őhozzá kiáltunk. Ha ez a hit és bizalom nincs ott az imádságunk mögött, akkor az valóban csak  vallásos cselekedet.
De ez a hit és bizalom akkor is megragadható és gyakorolható, ha az érzelmeink, érzéseink egészen mást sugallnak. Mikor olyan dolgok történnek velünk, amelyekről nem értjük, hogy ha valóban van egy szerető mennyei Atyánk, akkor ezek hogyan eshettek meg velünk. Megragadható akkor is, ha azt érezzük: elfogyott, megrendült a hitünk. Ilyenkor nem marad más, mint hogy úgy döntünk: imádkozunk, hitből fakadóan. Ha az érzéseink nem ezt diktálnák, ha minden ellene szól, akkor is. „Uram, én tudom, hogy érzéseim ellenére dönthetek amellett, hogy hiszek Benned és így szólítalak meg.”
„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének” – olvastuk az igében. Ez ismét egy olyan pont, ahol nagyon könnyen téves képzetek úsznak be a képzeletünkbe – akár az igaz emberre, akár a buzgó könyörgésre nézve. A buzgón könyörgő igaz ember, akiről itt szó lehet – bizonyára valami aszkéta életű szent remete, aki a nap 24 órájában összetett kézzel közbenjár másokért. De azt kell mondanom: ez a kép rólad és rólam szól. Az igaz ember, akinek buzgó könyörgéséről azt mondja Isten, hogy annak nagy ereje van, nem valahol tőlünk nagyon messze él egy barlangban, akinek kellene írni egy levelet, hogy imádkozzon értünk. Hanem az igaz ember buzgó könyörgése a te imádságod lehet, s az én imádságom. Mert az igaz ember itt azt jelenti, hogy megigazított, Krisztusban lévő, akit Krisztus igaznak mondott. Egy olyan ember, akinek a bűnei meg vannak bocsátva, az élete el van rendezve, élő kapcsolata van Istennel. Az ilyen ember nem tökéletes, de igaz.
Másrészt buzgó könyörgésről olvasunk. Milyen ez a buzgóság? Ehhez is nagyon sok asszociáció kapcsolódhat bennünk. Buzgó az, aki pörög, le sem lehet lőni. De itt nem erről van szó. Az eredeti szó azt jelenti: hathatós, szenvedélyes, munkálkodó. Ez jelzi azt, hogy az imádság munka. Azt is, hogy nem alkalmi, esetleges, nem programszerű. Nem arról van szó, hogy fut egy imádság-projekt egy hétig, utána elfelejtjük egy évre – hanem folyamatosan munkálkodik. Hathatós, szenvedélyes, energikus. Eszembe jutnak ezen a ponton a gyermekeim. Ha valamit szeretnének, elkezdenek érte lobbizni. Kitartóan. Nem adják fel. Nem könnyen fogadják el, ha valamire azt mondjuk: ez most nem lehetséges! Ők akkor is mondják, és reménykednek. Direkt példákat nem mondok a felhatalmazásuk nélkül, de el sem hinnétek, milyen apró témákért képesek buzgón könyörögni! S akkor mi, a minden földi szülőnél összehasonlíthatatlanul hatalmasabb mennyei Atyánktól ne kérhetnénk ilyen buzgósággal? Engem arra tanít ez a szó, hogy igenis, amikor imádkozom, akkor merjek kérni bátran, ne legyek szemérmes vagy finomkodó Istennel, hanem legyek buzgó, odaszánt!
Csak ne hagyjuk figyelmen kívül a szókapcsolatot: „buzgó könyörgés” áll itt a szövegben, nem buzgó parancsolgatás. Ugye értjük? Nem mi irányítunk. A buzgóság másik oldala az alázat. Isten az Úr. Ő azt tesz, amit akar. De ezzel együtt elé állhatunk a kéréseinkkel. Cseri Kálmán azt mondta ezzel az igével kapcsolatban: „az imádság azonosulás Isten akaratával.” Ez a lelkület elengedhetetlenül fontos. „Uram, kérem tőled ezt a dolgot, nagyon szeretném, de bárhogy döntesz is, elfogadom. És mivel előtted álltam a kérésemmel, hiszem, hogy ami történni fog velem, az Tőled van.” Ez nem egy rezignáltság, hogy úgyis az lesz, amit Isten akar; hanem szívbeli bizalom, békesség, a lélek megnyugvása abban, hogy Isten hallotta a kérésünket, látta buzgóságunkat, s a történésekben az ő akarata és válasza érkezik el hozzánk.
Ennek a pontnak az utolsó gondolataként arra szeretnék kitérni, hogy az imádságainknak, kéréseinknek azért kell hitből fakadónak, az Istennel való élő bizalmi kapcsolatban megalapozottnak lenni, mert különben a nehézségek, a gondok törvényszerűen a kétségbeesésbe sodorják az életünket. A vallásos ember imádkozik, próbálja valahogy megszerezni az Isten jóakaratát – de ebben nincs megtartó erő. A csak vallásosan imádkozó embert az élet eseményei újra és újra a kétségbeesés és a bizonytalanság felé sodorják. De az igaz ember a buzgó könyörgésben megszabadul az aggodalmaktól és a kétségbeeséstől, békességet és biztonságot nyer.
A második ellentétpár arról szól, hogy az imádság nem magánügy csupán, hanem közösségi ügy. Az, hogy az imádság a közösség ügye, nagyon-nagyon világosan és markánsan megjelenik ebben a szakaszban. Nyilván nem merülhet ez ki abban, hogy a gyülekezetben közösen elmondjuk a Miatyánkot, vagy abban, hogy ki-ki magában (vidéki gyülekezetekben olykor félhangosan is) utánmondja a lelkész imádságát. Messze többről van itt szó. Megrendítő egyébként számomra, hogy mennyire magánüggyé, sőt tabutémává vált az emberek hite, imádsága, miközben mindenféle fórumokon megosztanak magukról olyan dolgokat, amelyek pedig nem tartoznának másra. Az igében viszont azt látjuk, hogy az imádságot nem is lehet elképzelni másként, mint ami a közösség ügye. Olyan kifejezéseket találunk ebben a szakaszban, mint „eklézsia” = gyülekezet, „preszbütero” = presbiterek, a gyülekezet vezetői, vénei, és ebben a kis szakaszban feltűnően sokszor a kölcsönös névmásokat: egymást, egymásnak, egymás. Arra hív tehát minket Isten, hogy ne magányosan éljünk és hordozzuk a terheinket, hanem egy közösség részeként meg kell osztanunk magunkat egymással, hordoznunk egymást és imádkoznunk egymásért.
Három élethelyzetet említ Jakab apostol. „Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék!” Az egyéni szenvedés jelenthet pillanatnyi szenvedést, krízist, vagy valami hosszú távú kínnak, tehernek az elhordozását. És mondhatnád azt, hogy ez a néhány szó pontosan az ellenkezőjére szólít fel, mint amiről beszélni kezdtem, hiszen ez éppen az egyéni imádsága hív. Igaz. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az egyéni felelősségből indul ki minden. Miközben a közösség tagjaiként egymást hordozzuk, egyenként vagyunk felelősek magunkért és a közösségért. A közösség tagjaként imádkozni és egymást imádságban hordozni nem azt jelenti tehát, hogy aki nehézségekbe kerül, az vesse magát tehetetlenül a gyülekezet karjaiba: „itt vagyok, tessék, hordozzatok engem!” (mint a koncerteken a színpadról önmagukat a nézőközönségbe vető, és azok által a kezeiken emelt sztárok). Hanem a közösség tagjaként tudnunk kell, hogy az első az egyéni felelősség. A saját szenvedésünk, nehézségünk során az első lépés, amit megtehetünk, hogy magunkért imádkozunk. És ki-ki magáért imádkozva tud a közösségben is tenni másokért.  
A következő élethelyzet: „nagy öröme van valakinek? Énekeljen dicséreteket!” - a közösségi imádság másik formáját, a dicsőítést állítja elénk. A szó, ami itt szerepel, a zsoltárénekléssel van összefüggésben. A zsoltárok olyan imádságok, amelyek összekapcsolnak minket nemcsak egymással, akik itt fizikálisan is együtt vagyunk, hanem mindazokkal az ezrekkel és milliókkal is, akik amióta ezek a zsoltárok vannak, ezzel imádkoztak Istenhez. Zsoltár-imádság által közösségben lehetünk olyanokkal, akikkel egyéként időben és térben soha nem lehetünk együtt. Amikor pl. a lekcióban felolvasott 34. zsoltárt imádkozzuk, nem kevesebbet állítok, mint hogy Dáviddal imádkozunk együtt, és mindazokkal is, akik valaha ezzel az imádsággal járultak Istenhez.
Harmadik: „beteg valaki köztetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal!” Ez talán a legintenzívebben kifejező kép arra, hogy mit jelent közösségben egymást hordozni. Figyeljétek meg, hogyan szólít fel ez az ige is az önmagunkért való aktív felelősségre! Azt mondja Jakab: ha valaki annyira beteg, hogy nem tud elmenni gyülekezetbe, hanem a véneknek kell odamenni hozzá – akkor hívassa magához őket! Nem a vének által nyújtott szolgáltatás ez: érzékelni, hogy valaki beteg, és már ott is teremni nála. Ha hangzik a hívás, mennek, és együtt hívják az Istent. Nagyon-nagyon szép dinamika ez! És megkenik olajjal. Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem valami különös mágikus ókori olajról van szó, aminek meg kellene találni a receptjét és akkor jobban gyógyulnának a betegek. Ez a felkent olaj egy egyszerű jel, ami megerősíti, hogy az imádság egy hitből fakadó cselekedet. És hogyha hitből fakadó módon egy ilyen jellel élnek imádság közben, és megkenik olajjal a beteget, azzal kifejezik, hogy a Szentlélek jelenlétének ereje, Krisztus jelenlétének a jó illata az, amit várnak. A reménység kifejezése ez az olaj. Semmi különös nincs ebben, csak az, hogy a hitből fakadó imádsághoz hitből fakadó jelek kapcsolódhatnak. Persze, ez is kiválóan alkalmas arra, hogy az ember a hitből fakadó jelet vallásos gyakorlattá degradálja. Innentől fogva bárki beteg, meg kell kenni olajjal, és ennek működnie kell. Automatikusan. De ez nem így van.
Áttekintve ezt a három élethelyzetet a közösségi imádság, a jakabi buzdítások mentén, kellemetlen mondatot kell kimondanunk. Bizony, ha őszintén magunkba nézünk, ezek a dolgok nem mennek nekünk magától értetődően. Mert az Istentől eltávolodott ember alkatilag sajnos nem egy imádkozó lény. Mert ha szenved, akkor alapból megkeményedik, kivár, megoldásokat keres, bezárkózik – személyiségtípusától függően. Elkezdi magát nagyon-nagyon sajnálni. És szeretné, hogyha minél többen sajnálnák. Ha nagy öröme van, akkor szemérmes, nem ujjong, nem énekel hangosan Istennek, hanem időnként magát kezdi el fényezni, és másoknak már saját sikereként adja elő a dolgot. Ha pedig beteg, és tényleg bajban van, akkor nagyon sokszor büszke, s nem hív segítségül mást. Vagy azért nem osztja meg a gyengeségét másokkal, és hordozza inkább egyedül a terhét, mert el akarja kerülni a szánakozást. Az ember számára nem zsigeri reakció az imádság. Sokan mondják, hogy a zuhanó repülőgépen biztos mindenki imádkozik. Szerintem egyáltalán nem biztos. Nem feltétlenül igaz, hogy a nagy bajban hirtelen mindenki imádkozóvá válik. Mert az imádság egy hitből fakadó reakció – s ha az embernek nincsen hite, nincs kapcsolata Istennel, akkor a nem létezőből hogyan fakadhatna bármi? Hogyan születhetne meg éppen ezekben az élethelyzetekben az imádság?
Isten felé fordulásra, megújulásra, és önvizsgálatra hív tehát bennünket ezen a ponton az ige! Vajon mennyire fakadnak hitből az imádságaink? Vajon mennyire érint ez bennünket? A mi életünkben mennyire magától értetődő reakció, hogy bajba jutva, nehézségek között rögtön imádkozunk? S ha egymásnak ígéretet teszünk arra nézve: „imádkozom érted” – tényleg komolyan megtartjuk ezt és hordozzuk egymást?
Miért annyira szükséges ez, hogy az imádság közösségi ügy legyen? Miért nem elég, hogy valaki önmagában erős és hitből fakadóan imádkozik? Azt gondolom, azért, mert az imatémáink, a kéréseink gyakran igen komoly, nagyon mély, sokszor az életünk, identitásunk alapjait érintő dolgok. Isten terve az, hogy ha az imádság meghallgattatik, akkor az öröm közös legyen.  Ha pedig nem hallgattatik meg, ha valakinek imádság ellenére is rosszabbra fordul az állapota, vagy nem nyer szabadítást, akkor ennek a terhét, akár a csalódás fájdalmát is közösen hordozzuk el. Isten meg akar bennünket gazdagítani közös örömben, és azt akarja, hogy egymást támogassuk. Mert alapvetően végül azt akarja, hogy meggyógyuljunk. A gyógyulás pedig leginkább a közösségben történhet meg velünk.
Van gyógyulás – az ige beszél erről. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének. Isten meghallgatja az imádságokat és meggyógyítja a betegeket. Nagyon sok szélsőséges módon lehet viszonyulni ehhez az állításhoz. Lehet azt mondani, hogy igen, innentől kezdjünk el imádkozni, és hegyeket mozgató hittel meg ne álljunk, amíg egy beteget látunk magunk körül. S Isten majd minden imát meghallgat, s minden beteg meg fog gyógyulni. Aki nem gyógyul meg, az nem hisz eléggé. És addig kell imádkozni, amíg vannak betegek. Vagy azt váltja ki belőlünk, hogy látunk rengeteg embert magunk körül, akik nem gyógyultak meg, minek is imádkozni?
Isten akarata az, hogy együtt, a közösségben felvállaljuk azt, hogy vannak betegeink, vannak megtört élethelyzetek, és együtt, közösen, alázatosan hordozzuk őket imádságban. És örüljünk a gyógyulásoknak, a szabadulásoknak. És ki kell, hogy mondjam: ha pedig szükséges, sírjunk együtt azzal, akinek ez nem adatik meg. Hordozzuk el egymást! Hordozzuk együtt azokat a nagyon kemény egzisztenciális kérdéseket, amiket felvet egy-egy meg nem hallgatott, vagy nem az általunk várt módon meghallgatott imádság. Micsoda kihívás ez egy közösségnek! De hiszem, hogy Isten a felnőtt gyülekezetnek, nekünk ezt a feladatot adja, és képessé is tesz bennünket arra, hogy legyen hitünk imádkozni egymásért, hordozni egymást gyógyulást remélve, s legyen hitünk és erőnk elhordozni azt is, amikor Isten ezt valamiért nem adja meg.
Az utolsó ellentétpár, amit hoztam közétek ebből az igéből, a bűnvalláshoz kapcsolódik. Isten arra hív bennünket, hogy intim kérdés helyett bizalmi kérdésként kezeljük a bűnvallást. Nagyon érdekes, hogy ebben a szakaszban az imádság, a gyógyulás, valamint a bűnök megvallása és a bűnbocsánat egy helyen szerepelnek. Sokan félreértik ezt. Vannak gyülekezetek, ahol így is magyarázzák a hasonló igéket: minden betegség mögött valamilyen bűn áll. Fontos hangsúlyozni: a Szentírásban nincsen ilyen ok-okozati összefüggés ezen dolgok között. Mégis nagyon érdekes, hogy amikor a testi helyreállásról, testi gyógyulásról olvasunk, megjelenik a bűnbocsánat és a teljes lelki megújulás és helyreállás is. Merthogy Isten az embert egészben látja. Lehet, hogy mi testi gyógyulásért és testi helyreállásért imádkozunk, de Isten jól tudja, hogy igazából, mindezek mellet arra is nagy szükségünk van, hogy lelki dolgainkat sikerüljön rendezni. Meg akar szabadítani az életünket alapjaiban mérgező és leginkább megbetegítő dologtól: a bűntől. S bár a bűn és a betegség – újra hangsúlyozom - nem állnak ok-okozati összefüggésben egymással, mégis valahol egyszerre jelennek meg, és az egész embernek a teljes helyreállásra van szüksége.
Amikor arról tanítunk, mennyire fontos a bűneink megvallása, nem csak arra gondolunk, hogy mondjuk el Istennek egyéni csendességben a bűneinket, vagy mondjunk őszintén amen-t a lelkész bűnvalló imájára, amit az úrvacsorai liturgiában a bűnbocsánat meghirdetése előtt elmond. Mit jelent az, hogy legyen a bűnvallás bizalmi kérdés? Miért közösségi dolog ez? Miért nem maradhatnak meg a bűneim az én intim szférámba bezárva?  Ehhez aztán tényleg kinek mi köze van? (Ezek azok a nem szeretem kérdések, amelyekre a magvakkal kapcsolatban utaltam.) De Jakab nagyon egyértelműen azt mondja: „valljátok meg egymásnak a bűneiteket!” Ez nagyon kemény! Arra hív, hogy osszuk meg egymással konkrétan, hol vannak a bűneink, miben estünk el, miben sebződtünk. Nyilván nem a gyülekezet nyilvánossága előtt, az Úr asztalához kiállva tesszük ezt, de a házicsoport, testvérekkel alkotott kisebb közösség legyen az a hely, ahol ezt rendszeresen gyakoroljuk. Nem napi pletyka szinten, hanem Isten elé állva, bocsánatát kérve. Ne félj, hogy ez megrabolja majd az emberi méltóságodat! Ne félj attól, hogy az a másik ember rosszakat fog gondolni rólad, vagy majd szégyenkezned kell előtte, mikor legközelebb a templomban találkoztok! Ha az imádságról azt mondtuk, hogy hitből fakad, akkor ugyanez igaz a bűnvallásra is. És ha hitből fakad, ha Isten előtt zajlik, akkor áldás lesz rajta. A másikban, aki szintén ember, nem fog ez lenézést és megvetést szülni. Nem sérül, hanem épül a méltóságunk. Hangsúlyozom: nem arról az általános pszichológiai véleményről van szó, hogy „beszéld ki, és megkönnyebbülsz!” Sokkal komolyabb dolog történik: lelepleződünk. Nincs semmi, ami jobban építené a gyülekezetben a testvéri közösséget, mint amikor újra és újra nyilvánvalóvá lesz számunkra, hogy mind ugyanolyan törékeny, sebzett, bűnös emberek vagyunk, akiknek egyformán Istenre van szükségünk. Ezért lehetünk egymásnak lényegileg testvérei. A bűnvallásban a kegyelemre szorultságunk közös megélése megóv minket a büszkeségtől, a felsőbbrendűségtől, attól, hogy egy nap valamiféle szuper-kereszténynek gondoljuk magunkat, és lenézzünk más embereket.
Ha négyszemközt rendezzük el Istennel a bűneinket, ő megbocsát. De a jellemünket az egymás előtti bűnvallás formálja.
Hogyan tegyük ezt? A bűnvallás bizalmi kérdés. Nem javaslom, hogy random módon odamenj bárkihez a gyülekezetben, és zúdíts rá mindent, ami benned van. Isten ehelyett arra hív minket, hogy építsük fel azt a bizalmi légkört egymás között, amelyben helye lesz a bűnvallásnak is, mert meg merünk nyílni mélyen egymás előtt, mert bízunk egymásban. Feladatunk ez ebben a most induló új esztendőben is: építeni a bizalmat! Nem csak azokkal, akikkel már megvan, akiket régóta ismersz, akikkel egy hullámhosszon vagy, velük könnyű! De a házicsoportodban, a tágabb közösségben azokkal, akikkel eddig esetleg kevésbé érintkeztél – építsd a bizalmat, mélyítsd a kapcsolatokat! Az elmélyülő bizalmi kapcsolatok keretében adhatja meg Isten, hogy helye legyen a bűnvallásnak is.
Nagyon fontos, hogy Isten ilyen módon is testvérekké tehessen bennünket. A bűnvallásból ugyanis gyógyulás támad. Megkönnyebbülünk, felszabadulunk, ha többé már nem titok a bűn, amivel küzdünk. Többé már nem kell szégyenkezni, mert akiben megbízol, akivel együtt imádkozol, azzal közösen Isten elé tárhattok mindent.
Van még egy vonatkozása ennek a biztatásnak, hogy „valljátok meg egymásnak bűneiteket!” Van olyan írásmagyarázó, aki azt mondja: ez az egymás ellen elkövetett bűnökre is vonatkozik. Azaz: kérjetek bocsánatot egymástól! Ez megint csak nem egy programszerű dolog akar lenni, hogy ölelkezzünk és mindenki bocsásson meg mindenkinek. De sokszor tudunk úgy vétkezni egymás ellen, hogy arról a másiknak nincs tudomása. Máskor egyszerűen túllépünk dolgokon, és azt gondoljuk, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. Besöpörtük az itt nem létező szőnyeg alá – de ahol sok pukli van a szőnyegen, ott nem lehet biztonságosan járni! Engedd, hogy megszólítson ebben Isten! Lehet, hogy arra hív, hogy az úrvacsorai közösség előtt ne csak magadban rendezd a bűneidet. Talán oda kell lépned valakihez, most istentisztelet után, vagy a közeljövőben, és ezt mondani: nézd, úgy érzem, hogy ekkor és ekkor, így és így vétkeztem ellened. Nem jót mondtam rólad a hátad mögött. Goromba voltam veled. Megbántottalak. Hibáztattalak valamiért, ami nem is a te hibád volt. Szeretném ezt rendezni veled, kérlek, hogy bocsáss meg! Legyünk figyelmesek és érzékenyek! Isten elénk fogja hozni, ha van ezzel dolgunk.
Befejezésül: a vallásos cselekedet helyett tehát az imádság hitből fakadó cselekedet kell, hogy legyen. Erre hív miket Isten. Másodszor: nem egyéni, hanem közösségi ügy. Feladatunk, hogy hordozzuk egymást, és az is, hogy tanítsuk meg a környezetünket imádkozni! Beszéljünk arról, hogy milyen az imádság ereje és hatalma! Hogy ne legyen a környezetünkben olyan ember, aki az élete egy pontján azt kell, hogy mondja: engem senki nem tanított imádkozni, és nekem senki nem mondta el, hogy micsoda erő van az imádságban. S végül: valljuk meg a bűneinket egymásnak! Teremtsünk bizalmi légkört és építsük a bizalmat a gyülekezet közösségében, mert erre hív bennünket Isten.
Végül azt kérem tőled, hogy ne úgy menj el erről az istentiszteletről, és ne úgy készülj az úrvacsorára, hogy „Uram, szeretnék egy újévi fogadalmat tenni: többet fogok imádkozni.” Hanem csendesedj el, tedd ki magadat annak, hogy mit akar Isten változtatni az életedben? Mire hív, hogy hitből fakadóan máshogy tégy? Ne programszerűen, hanem életvitelszerűen.
Így kísérjen bennünket az a legfontosabb biztatás, hogy Jézus Krisztus, a mi közbenjárónk folyamatosan imádkozik értünk az Atya jobbján. Ez adjon nekünk erőt a legnehezebb helyzetekben is.

Adventi sorozatunkban Jézus nemzetségtáblázatából olyan alakokkal foglalkozunk, akik kicsit kilógnak a sorból, de akiktől mégis tanulhatunk. A múlt vasárnap Júda és Támár története állt előttünk, ma pedig Ráhábról olvastunk az Igében. Milyen érdekes, hogy a leíró még talán ismerte Ráhábot, látta őt, hiszen ezt írta a felolvasott szakasz végén: „…letelepedett Izraelben és ott él mind a mai napig.” A leíró számára Ráháb nem egy legenda, nem egy titokzatos, sötét alak, egy ismeretlen ember, hanem „az asszony a szomszéd utcából”. Története valódi, élete, csodálatos megmenekülése nap mint nap emlékeztet mindenkit Isten hatalmára és kegyelmére.Számunkra Ráháb a hit egyik példaképe. Így emlékezik meg róla a Zsidókhoz írt levél, sőt még Jakab is utal rá. Így még furcsább: Jézus nemzetségtáblázatában is olvasunk róla és még példakép is, pedig pogány, parázna és a történetben még hazugságon is kaphatjuk.
Engedjük közel a mai vasárnapon az Ő történetét, próbáljuk megismerni az Ő hitét, próbáljuk megérteni hitének próbáját és fedezzük fel, mi lett hitének jutalma!
Ráháb történetéről röviden
Röviden összefoglalom azt, mit lehet tudni Ráhábról, mi az a történet, ami róla szól?
1. Ráháb hite
Ha az Újszövetség Ráhábot a hit példaképének tartja és Jézus felmenői közt is megemlítik, akkor érdekes lehet számunkra a hite. Vizsgáljuk meg most közelebbről, milyen volt Ráháb hite?
Csak nagyon röviden néztük meg most, milyen volt Ráháb hite, tegyünk most egy röviden személyes reflexiót. Hogy érzed, van-e hited? Ha úgy érzed, nincs, az milyen? Hogy érint? Ha úgy érzed, van, akkor hogy jellemeznéd, milyen a te hited? Milyen utad, amin formálódott, mi hatott rá? Gondoljuk most át ezt egy kicsit!
Nekem nagyon felemelő érzés látni, mennyire sokfélék vagyunk, ahogy végignézek rajtatok, ezt látom. És öröm tölti el a szívemet! És ami még nagyobb öröm, hogy mégis valami összeköt minket: a hitvallás, és a közösség az, ami összekapcsol!
2. A hit próbája
Milyen szép lenne, ha Ráháb hite egyszerűen csak lett volna és nem lett volna számára semmilyen próbatétel, kihívás! De nem így történt. A történet ismeretében nézzük meg, mi volt Ráháb hitének a próbája?
DE MI TÖRTÉNIK A VÁRAKOZÁS ALATT? Nagyon izgalmas az, hogy miközben Ráháb dolga várni, ISTEN CSELEKSZIK! És bár ő nem lát bele, mi történik, de ezekben a napokban a nép átkel a Jordánon: megismétlődik a Vörös-tengerihez hasonló csodálatos átkelés újra! Megtörténik a körülmetélkedés, a páska ünnep, Isten készíti a népet az ígéret földjén való létre. Arról is olvasunk, hogy Józsué látja az Úr seregeinek vezérét: egy angyalt Jerikónál hatalmas erővel! Szent helynek nevezi az angyal ezt a helyet (Józs 5, 15). Isten cselekszik, elindul a harc Jerikó ellen- és Ráháb dolga ezalatt csak ennyi: VÁRNI. Nem lát bele a részletekbe, nem látja a másik oldalt, és nem érti az összefüggéseket.
Leomlik a városfal (vagy legalább is nagy része). Lehet, hogy megrendült Ráháb háza is. Milyen jó, hogy nem tudta előre, hogy a falak le fognak omlani! Nem kellett tudnia róla- biztosan sokkal jobban félt volna végig!
De végül megmenekül, kimenekítik a legnagyobb veszedelem közepette.
Szeretném most megkérdezni tőled: számodra most mi a kihívás, miben éled meg, hogy bízni kell Istenben és ez a bizalom NAGYON nehéz? Miben kell várakoznod- amit esetleg nem értesz, miért van? És miért nem tudod közben a részleteket, a dolgok hátterét…? És miben élsz meg harcot, küzdelmet: magad körül és magadban?
A hitünk megpróbáltatik, és az üzenet röviden ennyi: TARTS KI!
Hittel ragadhatjuk meg az adventi evangéliumot:
3. A hit jutalma
Tudjátok, az a szép, hogy Isten kegyelme túlárad Ráháb életében is! Életben akart csak maradni, de ehelyett jövőt kap, népet kap, közösséget kap. Izraelben él: letelepedik, nem idegen többé. Férjet is kap: a Júda törzséből való Salmón elveszi feleségül. Új esélyt kap. Gyermeket kap: Bóáz lesz a neve. Igen, az a Bóáz, aki Ruth férje lesz. Az ő dédunokájuk Dávid király. Ez az asszony, a pogány és parázna Ráháb Dávid üknagymamája és Jézus egyik felmenője is.
Isten kegyelmesen cselekszik az életében: nem a hite érdemeként, de hit által. Valóban példa az, ahogy él és ahogy kapaszkodik a hitébe a legnagyobb próbák közt is.
Adventi arcok, adventi kérdés: mit jelent hinni: valóságosan, itt és most, a jelenben? Nem a hited eddigi története, csak a korábbi megtapasztalások a kérdés- nem az, hogy miben reménykedsz, hogy egyszer majd mi lesz, hanem hogy itt és most mit jelent hinni, tudsz-e hinni? Jöjjünk most Isten elé, válasszuk Őt és kiáltsunk hozzá: HISZEK URAM, LÉGY SEGÍTSÉGÜL AZ ÉN HITETLENSÉGEMBEN!
Ámen!
(Thoma László)

Advent van, csillogó, fényes, hangulatos advent. Narancsos fahéj illatú, bőséget és jólétet mutató advent, ahol mindenkire gondolunk és eszünkbe jutnak rég elfeledett kötelességeink, szeretteink, és persze mulasztásaink is. Adventben vagyunk, ahol jó, ha az ünnep nem szakad el a történettől, az eredeti történettől és lesz ünneplés is, ami az eredeti történet üzenetéből fakad.
Advent van, és ünnepeljük azt, hogy Jézus eljött és majd eljön újra; hogy király és úr, dicsőséges és hatalmas. Elkezdtük olvasni az adventi naptárat, ég az adventi koszorún már a második gyertya. És talán erősödünk szeretetben, reménységben, elcsendesedünk - vagy már elkezdtünk fáradni az ünnepben -, de legalább tudjuk, hogy vége lesz pár hét múlva… Ha körülnézünk a környezetünkben, a legtöbb ember ünnepel és készülődik: ma már ki-ki a saját karácsonyára készül. A szeretet ünnepére, a családi ünnepre, mindenféle tartalommal megtelhet az ünnep. Mi Jézus Krisztus születését ünnepeljük, a megváltás és testet öltés csodáját. A megváltóét, aki tökéletes volt és csodálatos. Az előttünk álló adventi vasárnapokon Jézusra szeretnénk fókuszálni, vele foglalkozunk: mégpedig a nemzetségtáblázatával, amit elénk ad Máté evangéliuma. Három embert emelünk ki, akik látszólag valamilyen hiba folytán kerültek bele a megváltó felmenőinek sorába.
Így olvasom most az Igét a Gen 38-ból, Júda és Támár történetét. Azét a Támárét, akit a megváltó felmenői közt említ a Szentírás…
Mondhatnánk egyszerűen erre, hogy semmi baj, mindenkinek becsúszhat egy ős, akiről nem szívesen beszél… ennyi az egész, nem? Miért lenne bármilyen jelentősége annak, hogy évszázadokkal a születésem előtt valaki, az egyik ősöm milyen ember volt? Hogy hat rám ez az egész, miért kell ezzel foglalkoznom? Igazából úgyis az a fontos, én ki vagyok, milyen emberré válok - mit számítanak az őseim? Én magamért vagyok felelős- semmiképp sem az ő hibáikért… Miért emlékezzünk Jézus családfájában olyan emberekre, akikre nem jó emlékezni? Akikért magyarázkodni kell? Akiket szégyelleni kell? A nevük azért (is) maradt fent, mert tanulhatunk a sorsukból, életükből, döntéseikből… Mit tanulhatunk tőlük? Mit láthatunk az életükből?
I. EGYENSÚLYVESZTÉS
Ennél a pontnál fókuszáljunk most Júdára. Először is nem láthatunk mindent az életükből, nem tudhatunk mindent, de tudhatjuk, hogy Jákób fiaként, ebben a családban (miközben Isten eszközei voltak, a választott nép ősatyjai) nem volt minden rendben. Különösen megbomlott családi egyensúlyok és személyes egyensúlyvesztéseknek lehetünk tanúi, ha olvassuk Mózes első könyvét. Nem tökéletes ősök, hanem a bűn hatalma alatt élő és küzdő, megtört emberek ők is. Júdáról azt olvassuk, ugyanúgy irigy Józsefre, felháborodik álmain, és bár közreműködik abban, hogy ne öljék meg, végül i eladja testvérét az Egyiptomba tartó karavánnak. Ezután pedig elszakad családjától. Kánaáni földre megy, kánaáni asszonyt vesz feleségül. Elszakad otthonról. Talán túl hamar nősül, rossz társaságba kerül, a maga feje után megy. Fiai elvesztése kapcsán láthatjuk, hogy nem teljesíti a sógorházasság kötelezettségét, talán menyét hibáztatja a történtekért, vagy babonás félelmében nem engedi legkisebb fiát ehhez a fekete özvegyhez. Hazudik neki, ígérget: „Majd ha felnő…” – de esze ágába sincs végignézni harmadik gyermeke halált. Így biztosítja az életet, megmaradt gyermeke életét…Júda valahol kibillent, s mikor kánaánita földön gyökerezett meg, más kultúrába, más vallási közegbe került, ez bizonyára a gondolkodására is hatott.
EGYENSÚLYVESZTÉS: szeretnénk látni, hogy pontosan hol és hogyan történt, de ez igazából itt nehezen fogható meg. Csak látszik a következményekből, a jellem változásából, a törvénytelenség térnyeréséből.
EGYENSÚLYVESZTÉS: a magányos és talán különösen felszabadult állapotban lévő Júda pecsétnyomóját adja zsinórostul egy idegen prostituáltnak zálogul, amely abban a korban a személyazonosság igazolásával ért fel. Felelőtlenség, határtalanság.
EGYENSÚLYVESZTÉS: házasságon kívül fogant menyén érvényesítené a törvényt és engedné meghalni. Aztán őt leplezi le a helyzet és meginog tisztessége, jó híre, talán megbízhatósága is. Vajon hol billent meg az egyensúly; az élet természetes egyensúlya?
II. EMBER AZ EMBERT ÁLDOZATTÁ TESZI (AZ ÁLDOZAT LÉT TOVÁBBADÁSA)
Jézus nemzetségtáblázatában nem csak az egyensúlyt vesztett Júda áll előttünk, hanem egy kánaáni fiatalasszony, Támár, a kétségbeesett áldozat. Nem tudjuk, hogy lett ÉR felesége, de csakhamar áldozat lesz. Nőként ez az ókorban nem is volt olyan nehéz dolog. Gonosz férje meghal (ki tudja, hogy ha nem hal meg, milyen módon lett volna vele is gonosz?), majd sógora, Ónán használja őt, szexuális örömet jelent neki sógornője, de utódot nem támaszt neki. Támár áldozat, akit kihasznált sógora is. Micsoda megvetés ez és pofon egy asszony önbecsülésének. Hát még apósa reakciója, aki visszaküldi apai házához, hogy mint özvegy legyen otthon. Támár pedig otthon él és vár és vár, hogy hátha jogaira valaki majd emlékezik és érvényesítheti igazságát.
Támár azonban nem marad mindvégig áldozat, hanem a kezébe veszi az irányítást. Ezen a ponton mondhatnánk: megvan, miért szerepel Jézus felmenői között: egy bátor, önálló nő, aki képviseli magát és megszerzi azt, ami jár neki, nem engedi, hogy kihasználják, kiáll magáért… A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Mert ami történik, az nem egy kis fondorlatos csel, hanem Támár, az áldozat megalázza magát és Júdát is áldozattá teszi. Júda lesz az áldozat, és ki kell, mondjuk: a megszületett gyerekek is áldozatok lesznek! Ne gondoljuk, hogy a házasságon kívül az apósától született ikergyermekek nem hordozták anyjuk és apjuk (nagyapjuk?) áldozati sorsát! Támár a történetben áldozatként megtévesztő, manipulatív technikákat alkalmazó ember. Prostituáltnak öltözve vérfertőző kapcsolatot létesít apósával és megfelelő eszközökkel zsarol is, ha kell. Az áldozat lét megnyomorít, az áldozat továbbadja az áldozat létet, továbbörökíti és másokat is adandó alkalommal áldozattá tesz.
III. KINT VAGY BENT
A fentiek fényében egyre érthetetlenebb, mit keres Júda és Támár Jézus nemzetségtáblázatában, illetve az ő furcsa, mondhatni szégyenteljes kapcsolatukból született gyermekeiknek mi helyük itt? Egy nemzetségtáblázatban, ahol úgy tűnik, sok jó ember szerepel. Sok példaértékű élet, sok jó ember.
Mintha lennének a „bent lévők”, akiknek helyük van itt és a „kint lévők”, akik nem illenek a képbe. Ha alaposabban megvizsgáljuk Jézus felmenőit, rá kell jönnünk, hogy végső soron nem találunk teljesen „bent lévőt”, teljesen jó és makulátlan embert. Ezek ugyanis nem szentek, hús-vér, bűnös emberek. Valójában mindegyik „kívül való”, bűnös, csak talán kevésbé szélsőséges vagy látható módon, mint Júda és Támár. Botrányhősök, hitetlenek, lázadók, hűtlenek és még többen pogányok is. Ezen a ponton szólalhat meg az evangélium és szólíthat meg mindannyiunkat az örömhír: Jézus azért született meg és jött el a földre, hogy mindenkit, aki „kint lévő”, „bent lévővé” tegyen. Idegenből gyermekké, testvérré; kivetettből befogadottá.
MIT JELENT BENT LENNI, BEFOGADOTTNAK LENNI?
Jézusban hinni: az evangélium:
A) Az egyensúly megtalálása, visszanyerése
Júda számára ez megadatott valamilyen formában életében: Benjámin életét megmentése József előtt, aki nem fedi fel rögtön Egyiptomban kilétét testvérei előtt. Másrészt apja halálakor áldottnak jellemzi Júdát: (Gen 49, 8-12).
Reménységünk, hogy Júda is megtalálta az egyensúlyt. De ami sokkal nagyobb reménységünk, hogy itt és most, nekünk szól az evangélium: Jézus azért jött a földre, azért született és váltott meg minket, azért engedte, hogy egyensúlyvesztett emberek kerüljenek a nemzetségtáblázatába, hogy mindenki, aki benne hisz, visszanyerhesse elveszített egyensúlyát! Te is, aki most itt ülsz: megtalálhatod benne az egyensúlyt és mindazt, amit ez most jelenthet neked:
-           határok állítását
-           Isten központi szerepét az életedben
-           életvezetési egyensúlyokat
-           kapcsolati egyensúlyokat
-           egyensúlyt a szolgálatokban
-           munka és a pihenés arányában
De hogyan történik az egyensúlyvesztés? Valahol ha általunk irányíthatatlan dolgok kerülnek az életünkbe, hatni kezdenek ránk. Nagyon sokféleképpen élhetünk át egyensúlyvesztést. Kibillenünk, és nem tudunk nyugalomba kerülni, visszatalálni a kívánt egyensúlyhoz. Lehet, hogy fokozatosan veszítjük el egyensúlyunkat, lehet, hogy látványosan. Lehet, hogy csak egy idő után látszik a döntéseinken, tetteinken, a jellemünkben bekövetkező változásokon.
Az egyensúly visszanyerésére egy fix pontot kell találnunk (ami véleményem szerint Isten szava és Igéje) illetve észre kell vennünk azt az állapotot, amiből kibillentünk, ha egyensúlyban voltunk; illetve azt az állapotot, ahová helyre kellene állnunk, ha sosem voltunk még igazán egyensúlyban. Mindkettő Krisztusban ismerhető meg és érthető meg teljesen és a keresztyén testvéri közösségben, a gyülekezetben élhető meg. Valahol, Isten közelségében áll helyre ez az egyensúly: egy képpel élve: Jézusban olyan közel mehetünk Istenhez, hogy a kezébe vesz minket, és tart, megtart, a tenyerében tart. Ő ellensúlyozza ki az életünket.
B) Meg lehet állítani a láncot: nem kell áldozattá tennünk egymást!
Először is: őszintén, minden hárítás nélkül elismerheted: áldozat vagy. Áldozata akár az általad leginkább szeretett embereknek: a szüleidnek, akik nem tudtak igazán úgy szeretni, ahogy kellett volna – áldozata, lehet, a testvéreidnek, akik sebeket okoztak, bántottak. Áldozata egy lelkésznek, egy irányzatnak, ahol megbénítottak, megaláztak, megsebeztek. Másodszor őszintén beláthatod Isten előtt: áldozatként te is áldozattá teszel másokat. Magadtól sebzettséged miatt te is sebzel és rombolsz, akármennyire is nem szeretnél.
De az evangélium az, hogy akár kétségbeesett áldozat vagy (mint Támár, aki egy nyomorult, megalázott, manipulált asszony, aki az apósától esik teherbe, akit meg akarnak ölni, aki prostituáltnak kell, hogy álljon… aki kánaánita lévén így kapcsolódik Isten népéhez), akár lázadó, elkövető és agresszor (mint Júda), aki áldozattá válhat bármikor: helyed van Isten családjában! Meg lehet állítani a láncolatot, nem kell áldozattá tennünk egymást, mert Jézus, a tökéletes áldozat azért szenvedett értünk, hogy szabadok legyünk benne szeretni, megbocsátani és megtörni megbénító láncolatokat, átkokat.
Jézus azért jött, hogy ahol megnövekedett a bűn, ott megnövekedhessen a kegyelem is! Jézus Júda törzséből származott: ez az az ember! Azonosul a bűnösökkel - közülük származik emberileg! (Ruth 4, 12-13; Mt 1, 1-3; Zsid 7, 14; Jel 5, 5-12). És szenved helyettük és áldozattá lesz helyettük, hogy teljesen megszabadítsa őket.
C) Van irgalom!
Advent van, emlékezünk, készülünk az ünnepre és tudod mi az ünnep történetének lényege? Hogy nem kell többé kívül lévőnek lenni! Nem kell többé kirekesztettnek lenni! Jézus azért jött el, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet…
Van irgalom: Jézus Krisztus az elveszettekért jött! A megsebzettekért! Jöjjünk elé a sebeinkkel! Kik vagyunk? Nem azok, amit mutatunk! Hol vannak azok a sebeink, amiket nem látnak mások…? Nem is feltétlenül kell, hogy lássanak: elhagyott vagy? Megvetett? Szégyen van az életedben/múltadban? Esetleg a felmenőid közt? Érted jött Jézus! Van igazság, helyreállítás…!
Nem az elvetettség a baj: a tragédia, ha most kihúzod magad és azt mondod: köszönöm, jól vagyok. Köszönöm, jó vagyok! Szolgálok, stabil vagyok és meg tudok felelni Istennek és a törvénynek. Nem kell mindig mélységesen mélyen elvetettnek érezni magunkat, de az alap felállás ez: Jézus tesz „belül lévővé”. És menthetetlenül szükségünk van rá!
ADVENT: JÉZUS ELJÖTT, ELJÖN! Az, hogy Támárt a felmenői közt említi az Írás, csak megerősíti a tényt: az elveszettekkel vállal sorsközösséget. Így akar kegyelmével körül venni itt és most és változtatni szeretne az életeden!
Ámen!
(Thoma László)

ARCOK. A képi memória az első az ember számára az első, ősi tapasztalások emlékeit őrzi: - először arcokat lát közelről jó esetben a csecsemő. A legmélyebb örömünk, legősibb tapasztalásunk az, hogy megjelenik egy arc! Biztonság, élet és remény. És nincs nagyobb magány, mint a kedves arc hiánya vagy távozása.
ARCOK: tele van vele az emlékezetünk. Némelyiket nagyon szeretnénk feledni, némelyiket pedig rettegünk, hogy egyszer elfelejtjük…
Rendkívül sok arc vesz körül bennünket állandóan. A legtöbbről azt gondoljuk, értjük. A másik arcán beazonosítjuk a legkönnyebben felismerhető érzelmek jeleit… Azt gondoljuk, átlátunk a másikon, hiszen minden az arcára van írva… Pedig valójában sokszor az érzést sem tudjuk jól meghatározni, amit látunk, nem hogy azt, ami mögötte van… Talán csak sejtjük, de nem látjuk a mélységeket és magasságokat a másik arca mögött…
ARCOK. Karakterek. Hősök és álnok képmutatók, jók és gonoszak, tettesek és áldozatok. Folytatódik Eszter könyve, és egyre árnyaltabban tekinthetünk bele abba, hogy mit cselekszik Isten évezredekkel ezelőtt egy távoli kultúrában választott népe szorult helyzetében.
Peregnek vasárnapról vasárnapra az események. (rövid összefoglalás: Ahasvérós, Vasti, Mordakaj, Eszter, Hámán, a rendelet, „hátha”… bemegyek)
Isten népe veszélybe került, de Istennek terve van szabadításukra. Látszólag magára hagyta őket. Látszólag elrejtette előlük arcát, mégis ott van. Látja a megrettent, megrémült és megfenyegetett emberek riadt tekintetét, látja a zsákruhát öltött tömegeket, a böjtölő, síró, imádkozó megtört embereket. Látja és érti őket, hiszen Ő a szívek vizsgálója, aki tudja, mi rejtőzik egy arc mögött.
A mai történetünkben 4 karakteres arcot látunk. 4 pillanatkép, 4 ráközelítés apró részletekre: ismerős arcok, melyekben sorsok sűrűsödnek.
Arcok, melyeket a legegyszerűbb lenne könnyen típusokba sorolni. Könnyen láthatnánk őket zsánereknek, és gondolhatnánk rájuk úgy, mint egy moziplakát 4 főhősének jól megvilágított és jól összerakott arcaira. Típusokra, akik erősen hoznak egy-egy sajátosságot…
Ezek az arcok azonban a felolvasott történetben élő és eleven arcok. Próbáljuk megérteni, megismerni ezeket az arcokat, és felismerni bennük akár saját vonásainkat: amire leginkább vágyunk, vagy amitől leginkább félünk…
II. Mordakaj:
IV. Király:
4 különböző arc. Egy valami azonban elmondható a felolvasott történet alapján: igazán senki sem lélegezhet fel még a végén sem. Nincs megkönnyebbülés: csalódás, ármány, bizalmatlanság… és a még mindig fennálló fenyegetés veszi körül a választott népet. Senki nem látja a következő lépést. Valahol mindegyik arc torzult – terhelt, nem lehet teljesen kisimult. Valahol mindegyik megtört.
ARCOK. Mindenkinek van sajátja. Talán ugyanezt a megtörtséget érezhetjük, amikor tükörbe nézünk. A tökéletesség hiányát. Sosem lehet teljes. Lehet, hogy elfogadjuk, amit látunk, vagy épp nem akarunk tudomást venni arról, aki ott van.
ARCOM: az ember önvizsgálatának alapvető tárgya. Tükörben nézni magamat milyen furcsa… Nárcisszosz is meglepődött, mikor meglátta magát a folyó tükrében… Alap kérdése az embernek, hogy milyennek szeretném látni magam és milyen vagyok valójában? Ezért nem néznek sokan tükörbe, vagy csak futólag… Ráncok, megránduló izmok, vonások, ívek, hibák…
Pedig amit, látsz, az a valóság (legalább is egy része). Az ARCOD: jellegzetes forma, sajátos színek, sok-sok izom és idegszál apró rezdülései. Árulkodó jelek, beszédes vonások. Az ARCOD: rajta az örökség, rajta a sors, rajta a szív is: ki vagy és mit mutatsz? ÁL-ARCOK, az ÁL-ARCAID: mit kell, hogy lássak és láttassak?
Különböző úton, de el kell jutnunk mindannyiunknak arra a felismerésre, hogy igazán mind EGY arcot és EGY tekintetet keresünk. Azt az egyet, azt a biztonságot adót, aki a legalapvetőbb biztonságot adhatja, a legerősebb biztonságot minden félelmeinkre. Azt az arcot szeretnénk látni újra és újra magunk előtt – arra szeretnénk nézni, akire nézhetünk akkor is, ha meglátjuk magunkban Eszter, Mordakaj, vagy épp Hámán vonásait…
A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, mert lehet, hogy egyáltalán nem akarod látni ezt az arcot! Lehet, hogy megijedtél tőle, hogy nem elég érdekes már a számodra, hogy tartasz tőle, hogy elfordultál tőle – vagy nem érzed, hogy szükséged lenne rá…
Az evangélium, hogy Isten arca nem rejtély számunkra, hiszen Ő testet öltött – s ezzel együtt arcot öltött Jézusban. A Szentírás bizonyságtételének ez a lényege és magva: „Úgy szerette Isten a világot…”
Enélkül az arc nélkül ugyanis elvesztünk.
JÉZUS: Jézus arca milyen? Olyan szívesen hallanák sokan most, hogy kedves, megértő, szelíd és sorolhatnám… Jézus arcáról azonban nem kell fantáziálnunk. Bemutatja nekünk a Szentírás:
- Jézus arca egyrészt tökéletes volt, átlátszó, kiábrázoló: Isten valósága az emberek számára
- Furcsa lehet, de az Ézs 53 tanúsága szerint eltorzult volt. Ő a fájdalmak férfia volt, aki hordozta a bűneinket, aki szenvedett és mondhatjuk: eltorzítottuk a bűneinkkel
-  Ráadásul ez az arc egy megvetett arc: a passióban arcul köpik az őt gyalázók, méltóságát teljesen elengedi, leveti miértünk.
Nem tudom jobban összefoglalni, mint azzal, hogy Jézust kell látnunk és követnünk ahhoz, hogy megtaláljuk, amit keresünk minden vágyunk betöltésében.
Ráadásul Ő azt akarja, hogy rajtad keresztül legyen láthatóvá más számára! Ehhez hívjuk most Őt, az úrvacsorai közösségben jöhetünk hozzá, megújulásra hív minket.
Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Sokszor érzi az ember, hogy egy prédikációban jó tanácsokat kap, példamutatást, utat, amin járni lehet, iránymutatást, tanulságokat. Sokszor tudjuk is, hogy amit hallunk, kinek lenne jó- kinek kellene ezt hallania- akinek pont szól az adott napi üzenet…
Ha belegondolunk a mai történetünkbe sokkal inkább érezhetjük, hogy mindaz, amit hallottunk most a felolvasott Igében önmagában egy élmény volt. Aki csak egy kicsit is vizuális, az el tudta mindezt képzelni- megjelent mindez előtte és ez így kerek volt. Szép és izgalmas történet, látványos és fordulatokkal teljes. Kerek is, eljut valahonnan valahová a szentíró. Állhatna akármelyik ókori krónikában, talán kicsit furcsa is, hogy miért a Bibliában olvassuk?
Eszter könyve áll most előttünk vasárnaponként, új sorozat, aminek kapcsán keressük Isten cselekvését, munkáját, titokzatos terveinek kibontakozását egy idegen kultúra keretei között egy olyan bibliai könyv alapján, ami kicsit különbözik a többi bibliai könyvtől…
A múlt vasárnap Ruth könyve végén ott volt a „stáblista”- a nemzetségtáblázat…
Ma pedig egy újabb filmes helyzetben találhatjuk magunkat. Ha elkezdjük olvasni Eszter könyvét, egy nagy kosztümös film bontakozik ki előttünk. Nem egy ütött-kopott, poros, ódivatú kosztümös film, hanem egy eleven, élő, pompázatos képsor. Sokszor vagyok úgy, hogy amikor régen történt dolgokról olvasok, azt mintegy „képregényként”, állóképek sorozataként képzelem el. Minél régebben volt, annál inkább. Vagy ha olyan korból származik, akkor fekete-fehér felvételként, esetleg „festményként”… A mai történetünk eleven, élő, széles perspektívájú felvételekben gazdag, igazi mozi élmény.
Színes képek, intenzív illatok, hangok, érzések és fordulatok. Biztos izgalmas trailert, beharangozó filmet lehetett volna készíteni belőle! Milyen címei lehetnének: „Szerelem első látásra… vagy Titkok és ármányok… esetleg Egyszer fent, egyszer lent… Egy izgalmas bibliai könyv – egy film, ami nem a szokásos „keresztyén film”, hanem egy tényleg látványos alkotás…Istenről beszél, miközben nem mondja senki a kamerába párás szemmel: Isten szeret téged… Nem kapsz benne didaktikus evangéliumot, vagy olcsó kegyelmet. Valódi, életszerű, eleven és csodás betekintés egy több ezer évvel ezelőtti eseménysorba.
 1. Mit mutat a kamera?
Nézzük meg először, mit mutat a kamera?
I. Ahasvérós király hatalma
Egy hatalmas királyt látunk itt. Ahasvérós, aki Xerxészt takarja (a zene természetesen Händel…). A neve jelentése: harcos. Hatalma Indiától Etiópiáig terjed, Dáriusz fia. Gyors, nagyvonalú, könnyelműségre hajlamos ember, ismerik a korabeli történetírók is. Láthatjuk, sejthetjük a hatalmas területeket, amiket ural ez az acélos, edzett és rendíthetetlen vezér. Emberi hatalma olyan, mint amiről sokan álmodnak és amiért sokan meg is tesznek sok mindent. Nem is lehet leírni ezt a hatalmat, csak elképzelni, szemlélni! Távolról csodálatos, közelről félelmetes: egy embernek ekkora hatalma, befolyása és központosító ereje van… Mi mindenre lehet ezt használni, milyen célok szolgálatába lehet állítani…!
II. Egy Pazar ünnep:
A filmkockák peregnek és egy Pazar ünnepet láthatunk. Először egy demonstratív seregszemlét, 180 napot felöleő mustrát. Az írásmagyarázók szerint Kr.e. 483-ban történt ez az esemény. Mindössze egy évvel ezelőtt történt, hogy sikerült leverni a még Dáriusz idején indult felkeléseket, lázadásokat. Rend van a birodalomban. Demonstrálni kell a hatalmat, az erőt, a biztonságot, az egységet. Méd vezérek, hűséges támogatók, az egység összetartói. Mindez pedig látható. Jelen vannak, számba veszik és megmutatják közös egységüket és hatalmukat.
Mindennek pedig a csúcsa egy 7 napos ünnep. Hihetetlen gazdagság, felszabadultság és minden elképzelhető földi jó egy helyen. Néhány érdekes részlet az ünnepről. A kamera fókuszál a fehér napellenző drapériákra, a bíborkék és bíborvörös kötelekre és ezüst karikákra: micsoda részletek, tökéletes összhang és finomság. Kellemes fekvőhelyek a fekve evéshez, arany és ezüst pamlagok az alabástrom-, márvány-, gyöngyház- és sötétmárvány-kövezeten… mi kellhet még, hová lehet mindezt fokozni?
Pedig jön még… újabb dolgot látunk: egyéni mintájú, egyedi készítésű arany poharak, királyi bor királyi bőkezűséggel, korlátlan ital és étel fogyasztás… Szinte már hihetetlen, olyan, mint a menny…
Mi hiányzik még? Miért mutatja ezt a hihetetlen gazdagságot ez a kamera?
Ahasvérós király tökéletesen ki akarja ábrázolni hatalmát, ami egy tudatosan felépített PR eredményeként meg is valósul, de hiányzik még valami. A király hatalma nyilvánvaló, nagysága, ereje, teljesítménye és elszántsága vitathatatlan. A sok férfi között egy valamivel lehet megkoronázni ezt a folyamatot: a nő, a „birtokolt nő”, a szépséges királyné bemutatásával.
III. Egy kínos helyzet- és egy még kínosabb reakció
Amikor a hangulat a tetőfokán van, mindenki megfelelő állapotban van már. És az alkoholtól feloldódott király szeretné megmutatni gyönyörű feleségét (talán csak hogy az őt körülvevő irigységet növelje…). Ezzel lenne teljes a kép. A helyzet azonban máshogy alakul…
A kép vált: Vasti épp a nőkkel ünnepel és nem megy át (ki tudja, miért) a király elé! Visszautasítja ezt a hatalmas urat- mintegy semmibe veszi a királyt, az egész eddigi képsorok fényüket vesztik: Vasti szavak nélkül is így felel: ki ez a király, aki félrészegen rángat és parancsol? Akkor megyek, amikor én akarok…
A helyzet kínos, botránygyanús… jön hát a düh és a pánik:
- Ha a saját felesége nem hallgat rá, milyen férfi, milyen férfi ez? Milyen úr ez a király, ha otthon nem úr? Az egész eddigi erőfeszítéseket relativizálja, ha a király ezt megengedi. Már az is szégyen, hogy ez megtörténhetett, a helyzet, amibe került…
- A férfiak riadalma pánikreakciót vált ki: tanácskoznak.A királynét el kell küldeni, ezt nem lehet megtenni a királlyal…! Hiszen akkor a többi asszony is vérszemet kapna! Ki tudja, ha nem küldik el Vastit, ma már hol tartana a női egyenjogúság… J
- Megszületik a konklúzió: kihirdetik, megerősítik: Mindenütt a férfi legyen z Úr a házban…”
- Gyors intézkedések, és a királynő leváltva, helyzet megoldva. A király azonban… a király miután lenyugszik, üres lesz. A kamera a reggeli nap fényénél mutatja a királyt: gondterhelt arcát vagy épp csak üres tekintetét, ahogy reggelijét fogyasztja- ahogy végzi mindennapi dolgait, de közben Vastira gondol. Eszébe jut, mert hiányzik neki…
És akik ismerik a királyt, tudják, hogy ez nem maradhat így, mert ebből baj lesz…
IV. Egy mesébe illő felemelkedés
Kiváló a szerkesztés, jó a vágás és a dramaturg: itt a felvezető, tágas képek és magával ragadó kezdő jelenet után előlépnek a főszereplők. A semmiből, a háttérből, a szürkeségből. Eddig is jelen voltak- az udvarban, a birodalomban. Jelentéktelenül, fogolyként, betelepítettként.
Biztos hosszan kellene casting-olni, hogy meg lehessen találni ezt a csodás lányt, ezt a páratlan szépséget, aki itt színre lép: Eszter. Egy zsidó származású árva lány, aki jókor lesz jó helyen. Mégis érdekes, ami történik: a szembeszegülő, ellenálló erős királyné után egy gyönyörűség, aki egyszerűen bekerül egy állami gépezetbe: bürokratikus apparátus veszi körül. Felveszik a rendszerbe, készítik, szépítik. Közben megszeretik, megcsillan Eszter jelleme. Vágóképek következnek: egy kedves mosoly, odafigyelés, csendes tűrés, titkolt imádság.
Aztán, mint egy mesében, a király elé megy, aki mindenkinél jobban megszereti, kiválasztja, koronát tesz a fejére, lakomát tart a tiszteletére, közkegyelmet hirdet, ajándékokat osztogat.
Eszter ügyes, Mordakaj segítségével még egy összeesküvést is leleplez. Eszter hűséges, Eszter lojális, Eszter nemes. Eszter a helyén van és ragyog. Csillag- ez nevének jelentése is.
A történet kerek, a mese szép. Lassan vége a másfél órás kosztümös csodának. Jöhet a „vége” felirat, és boldogan éltek… no meg a stáblista!
Mondhatod magadban: nem moziba jöttem, hanem gyülekezetbe, templomba így vasárnap- mit beszél itt képekről, filmről, jelenetekről ma a lelkész?
2. Mi az, amit nem mutat a kamera…?
Arra hívlak Titeket, hogy tegyük fel a kérdést: ha ez egy „film”, ha ennyire képi és valóságos ez a leírás, vajon mi az, amit nem mutat a kamera?
I. Okok és motivációk.
Nem láthatunk egyrészt a szereplők szívébe. Csak a képeken és eseményeken keresztül látjuk őket. Nem ismerjük belső útjukat, küzdelmeiket, kétségeiket, félelmeiket, örömeiket, hitüket. A szívüket.
Mi van vajon az arcok mögött? Az emberi sorsok, utak és történetek, amiket sosem ismerhetünk meg. De tudhatjuk, hogy a szívek vizsgálója látja mindezt, ismeri és számon tartja őket.
Sokszor erre csak következtethetünk, sejthetjük, de nem mutatja meg részletesen a szentíró sem.
II. Mi lehetett ennek a hihetetlen gazdagságnak az ára?
Érdekes lehet feltenni a kérdést, hogy vajon honnan ez a nagy gazdagság? Természetesen nem mutatja ez a kamera, hogy milyen elnyomás, kizsákmányolás, rablás- milyen sok nyomorúság lehet ennek a nagy gazdagságnak a hátterében- mint a történelemben oly sokszor. Mi lehetett a katonai fölény ára, mit tett a hatalom az emberekkel, miért vágytak rá és mit tettek meg érte…
III. Nincsenek véletlenek
Eszter története a Szentírásban áll, a kijelentés része! Érezhetjük, tudhatjuk, hogy semmi sem véletlen! Nem emberi szándékok érvényesülnek csupán, nem véletlenül van ott és akkor aki és ahol van. Nem véletlen az, hogy a zsidó nép Babilonban van, fogságban, itt él, itt várja a szabadítást, a hazatérést. Nem véletlen az sem, hogy Eszter árva volt: miközben ez egy tragédia, aközben talán ez az egész helyzet, ez az állapot is beépült jellemébe, megtanította őt alkalmazkodni, fejlesztette jellemét…
IV. A kamera nem mutatja a jövőt.
A valós jövőt legalább is sosem. Egy képzelt jövőt, álmokat, elképzeléseket vagy épp a rettegett jövőt mutathatja, de a valódit soha. Az ilyen hatalomgyakorlás mindig múlandó, mindig nagy ára van és nagy mélységet, bukást, szétesést feltételez.
A kamera ebben a „filmben” nem mutatja a jövőt, mert az talán nem is fontos. Az egész teljesen jelen idejű: most ez van, a most a lényeg. Pedig van végső hatalom, végső igazságszolgáltatás és Ahasvérós királynál nagyobb erő is!
3. A mi életünk…
Tudjátok, bár több ezer éve íródtak ezek a sorok, mégis van hasonlóság Eszter könyvének története és a mi saját életünk között. Igen, van, ami a mi életünkből is látszik, amit „mutat a kamera”. Sokszor sok látszik belőlünk. Ügyelünk a részletekre… Mutatunk dolgokat, „nyilatkozunk”, demonstráljuk hatalmunkat, erőnket, szeretetünket, együttérzésünket, alázatunkat…  Nem tudom, voltatok-e már így, hogy azt gondoltátok: milyen jó filmet lehetne az életemből készíteni: mennyi minden történt már velem, milyen érdekes ember vagyok…
És van, ami nem látszik, amit nem mutatna a kamera, ha forogna a felvétel. Van, amit nem szeretnénk sosem megmutatni, vagy amiről nem is tudunk, hogy létezik. Nem mutatja a kamera a valódi motivációkat, megtörtségünk, a jótól való elszakadtságunk valódiságát, a bűneink súlyosságát és azt a veszélyt…
Azt gondoljuk, mi vagyunk a rendezők, vagy mások: az élet, a családunk vagy a körülmények…
Pedig az igazság más.
Ámen!
(Thoma László)

A „migráció és misszió” sorozatban, Ruth könyvét vizsgálva egy kis kitérőt teszünk az Újszövetség irányába. A ma előttünk álló példázat illeszkedik abba a gondolatkörbe, amiben mozgunk és továbbra is előttünk áll a kérdés: mi Isten válasza a bennünket körülvevő világ eseményeire, konkrétan a jelen európai helyzetre, a menekültválságra, mire hív ennek kapcsán Isten? Mit kell megértenünk, miben kell változnunk, mit kell tennünk? Kinek van igaza, kinek nincs; ki hazudik és ki nem…
Az elmúlt pár hónapban különösen sok véleményt, hozzáállást lehetett olvasni a témával kapcsolatban és nagyon sok viszonyulás látott napvilágot. Vélemények, tanulmányok, gondolatok, egymásnak feszülő vádaskodások, indulatok, játszmák. Néha úgy éreztem, valamiért szüksége van az embereknek arra, hogy beássák magukat a védvonalak mögé, mint egykor a szörnyű Verdun-i mezőn és csak lőjék egymást. És ezen a csatatéren ott találtam magamat én is és hiába próbáltam néha úgy tenni, hogy ez engem nem érint, vagy nem érdekel- hiába imádkoztam, sokszor elvette a békességemet. Amikor próbáltam megérteni az okokat vagy csupán az eseményeket, akkor sem jutottam közelebb a megoldáshoz, csak újra éreztem, hogy ropognak a fegyverek és egyre több lövészárok alakul ki…
Ebből a szempontból is iránymutató mindaz, amit Ruth könyve tanulmányozása során tapasztalhatunk- és ebbe a folyamatba kapcsolódik a mai történetünk is. Fontos ugyanakkor, hogy mindaz, ami ma elhangzik, azt ne csupán a menekülthelyzet kontextusában értsük, hanem keressük azt, mire tanít minket az Ige tágabb kontextusban is.
I.  ELLENTMONDÁSOK (Kép és kérdések)
A búza és a konkoly példázata képes beszéd, ahol a képi- és fogalmi sík párhuzamosan vannak jelen a szövegben.
Fontos, hogy a példázatokban Jézus valamilyen összetett, bonyolult fogalomról, folyamatról beszél egyszerűen, képekben. Maradhatnak kérdések, de a lényeg: a folyamat/fogalom lényegének megértése. Így van ez a mostani példázatban is.
Felmerülhet a kérdés, hogy egyébként mi más dolgunk lenne egy olyan krisztusi példázattal, amit az Írás szerint Jézus maga megmagyaráz, mint egyszerűen elfogadni, elhinni, jól megtanulni, mit jelent? Első ránézésre hihetetlenül könnyű dolgunk van, hiszen nem kell mást tennünk, mint befogadni, ami itt áll előttünk. A helyzet azonban ennél bonyolultabb, de valljuk be, kicsit ellentmondásos is. Már maga a helyzet, hogy erről szól az igehirdetés. Mindeközben pedig a búza és a konkoly alapvetően egy ellentmondásokkal teli példázat. Nézzük meg a képi részét a példázatnak, vizsgáljuk meg a látható ellentmondásokat.
A Jézus által elmondott példázat a mennyek országáról szól (így vezeti be szavait). Egy gazda vet, akinek az ellensége is vet éjjel, konkoly kerül a búza közé, ami végzetes lehet. A szolgák ki akarják gyomlálni a konkolyt, de a gazda nem engedi nekik. Elmondja ugyanakkor, hogy a maga idejében, az aratáskor szétválasztja majd a búzát a konkolytól.
A felolvasott Igében több ellentmondásos elem is található:
Természetes módon vesznek minket körül az ellentmondások: pontosan tudjuk, hogy ellentmondásokkal teli a világunk, az életünk is, amiben élünk! Akkor is, ha próbáljuk leegyszerűsíteni, sematizálni, előítéletek alapján megítélni a dolgokat. Az ember próbálja vagy eltolni magától az ellentmondásokat, vagy letagadni- esetleg megmagyarázni őket.
A kognitív disszonancia nevű jelenség miatt valahogy csökkenteni kell a feszültséget egymással össze nem egyeztethető tartalmak/tapasztalatok közt, ezért valahogy magyarázzuk, helyretesszük, elkönyveljük az ellentmondásokat.
Önmagában az ellentmondásokat azonban érdemes elfogadni és lehetőségeinkhez képest megérteni őket. A példázatban a képi világban, a történésekben rejlenek az ellentmondások, míg az életünkben ezek a valóságban, a konkrét dolgokban jelentkeznek.
Ne várjuk azt, hogy nem lesznek ellentmondások; akár bennünk, körülöttünk, vagy a világban- sokkal inkább keressük az igazságot, Jézus tanítását, ami segít eligazodni, és talán valamennyire megérteni Isten munkáját, Isten országának törvényszerűségeit.
II. MI AZ IGAZSÁG? (Megfigyelés, képi sík, üzenet)
Miközben a példázat képi anyaga a földművelés világába visz, a példázat fő témája, üzenete teljesen általános, minden korban aktuális és releváns: az ítélet és annak a kérdése: miért nem szolgáltat Isten hamarabb igazságot; illetve hogy lehet megkülönböztetni az igazit a hamistól, a jót a rossztól? Mi a mi szerepünk az ítéletben- hogyan kell megítélnünk dolgokat?
Máté szerkesztésében a magvető és a mustármag, igazgyöngy és háló közé ékelődve áll előttünk a tanítás arról, mi az igazság, ki az igaz, hogyan szolgáltat Isten igazságot a világban?
Mi tehát az igazság? Ki a jó és ki a rossz? Ki a Búza és ki a konkoly?
Kik a mennyek országának fiai/gonosz fiai: mi dönti el? Hitvallás? Felekezet? Politikai hovatartozás? Tettek, szavak? Életvitel?
1. Jézus realista: van gyom…!
- Jézus teljesen realista az általa elmondott példázattal és tanítja az őt hallgatókat: legyetek józanok! Van ellenség! Van gonosz! Az igazság, hogy Isten hatalmas és uralkodik, de a gonosznak is van munkája. Akkor is, ha tudjuk a végét és pusztulását, hogyha Isten legyőzte a gonoszt: van munkája a világban. Akkor is, ha a valóságban a konkolyt senki sem vetette, mert a konkoly évelő növény volt és magjai sokszor egyszerűen ott voltak a földben, ahová vetették a búzát- Jézus így találja fontosnak fogalmazni: vet a gonosz. Konkolyt vetni olyan gonoszságot feltételez, amit ember nem tesz magától! Ez a szándékos rosszakarás, károkozás és pusztítás! (Hányszor találkozunk ezzel…) Az előző példázatban ott áll, hogy vet a magvető, Isten Igéje hangzik- itt pedig itt áll előttünk: vet a gonosz is. Ne legyünk naívak- se megkeseredettek vagy túlságosan gyanakvók! Van búza, de van konkoly a búza közt, van konkoly, ami mérgező. Van gonoszság, ármány, képmutatás!
- Jézus abban is realista, hogy az ítéletet Istenre bízza, hiszen tudja, hogy a tanítványok nem tudnak igazságos, teljesen átfogó képen alapuló ítéletet hozni. A tanítványok buzgó, konkolyszaggató törekvéseire nemet mond a gazda (hasonlóan a samáriai falura kért tűzzel). Az idő ura Isten, Ő tudja, minek mikor kell meglennie! (A korabeli szokások szerint ugyanakkor kiszedegették a konkolyt, hogy magja ne terjedjen és megégették, sőt a korabeli zsidó apokaliptikának is része volt ez: az igazak gyülekezetéből el kell távolítani a gonoszokat…)
 2. Jézus türelemre int: pánik helyett türelem!
A példázat kapcsán Jézus nagyon fontos dolgot tanít meg az igazságról: Isten igazságának ténye türelemre indít! Az igazság térnyerése, nyilvánvalóvá válása az ítélet által történik, ami viszont az idő kereteiben történik. A szolgák (azaz a tanítványok) azonban nem siettethetik azt. A pánikszerű gyomlálással ugyanis az a baj, hogy a konkoly gyökerei idővel (mikor már megkülönböztethető a két növény egymástól) mélyen összefonódnak a búzáéval. Ha konkolyt pusztítasz, búzát is pusztítanál! És ezt nem engedi a gazda!
Isten igazsága nem csak abban nyilvánul tehát meg, hogy ítéletet tart a gonoszok felett, hanem hogy nem engedi elpusztulni igazságtalanul a világosság fiait, a búzát! Nincs „természetes fogyási ráta”, nincs elhordozható veszteség. Minden igaz számon van tartva és gondja van az Atyának rájuk.
Az igazság, hogy a tanítványoknak igyekezniük kell tartózkodniuk az ítélkezéstől és az elhamarkodott ítélet hozataltól, mert az ítélet Isten dolga. Ugyanakkor semmi kétségük nem lehet afelől, hogy lesz ítélet és van tétje a dolgoknak. Az emberi szív lényegét Isten látja; a látszat és a valódi (hit kérdésében is) sokszor nehezen különböztethető meg egymástól.
És tegyük hozzá még azt is, hogy sokszor egy emberben is ott van Isten munkája és a "konkoly" is- mégsem ítélhető el az egész ember. Isten az, aki világosságra hozhat dolgokat és felfedheti a tévelygést, a gonosz munkáját, a bűnt, eltévelyedést.
3. A perspektívák fontossága
Az igazság, hogy idővel-, pontosabban csak hosszabb idő elmúlásával válik nyilvánvalóvá az, mi a kimenetele jónak és rossznak. Még akkor is, ha valami könnyen megítélhető, Isten időt hagy. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket!” – olvashatjuk az apostolnál és ez igaz itt is: csak a termésről lehetett megismerni a konkolyt, addig nem. Isten pedig nem engedi a tévedést, a találgatást. Végül úgyis minden nyilvánvalóvá válik.
Botránkoztatók: felforgatók, szándékosan ártók… a gyülekezet ellenségei hosszú távon nyilvánvalóan lelepleződnek, és elnyerik méltó jutalmukat. Akiket viszont megtévesztenek, de megtérnek a tévelygésükből, lehetőséget kapnak a megmenekülésre- de ez csak az idő miatt lehetséges!
Jézus perspektívát ad és rámutat: az idő nem véletlen adatik, és az ítélet nem adminisztratív hiba miatt késik…
A példázatban egyébként a mennyei dicsőségnek, az igazaknak is van perspektívája. A jutalom az igazak világossága, illetve a világosságban való részesedése.
III. KINEK MI A DOLGA? (alkalmazás)
Fel kell tennünk a kérdést: mi akkor a mi dolgunk? És miközben már több ponton érinthetett minket mindaz, amit olvastunk, hallottunk, miben szólít meg minket az Ige?
Isten cselekvésének színtere nem csak a gyülekezet, hanem az egész világ. Bízhatunk benne, hogy a gazda tudja, mit csinál, miért vár, stb. Bízhatunk benne és ezért nem kell lövészárkokba vonulnunk, igazunkat keresni és védeni, másokat gyűlölve élni. Szabadok lehetünk érdemi párbeszédben lenni bármilyen bennünket/a világot érintő kérdésben azzal, akivel lehet párbeszédet folytatni. Akivel pedig nem lehet, azt szabadok lehetünk így is szeretni, elhordozni tiszteletteljes távolságtartással.
Minderre azért lehetünk képesek, mert identitásunk az Atyában gyökerezik, az Ő gyermekei vagyunk, az határoz meg minket leginkább, amit Ő mond és gondol rólunk. Keresztyénként Krisztushoz tartozunk! Éljünk Őt követve, Benne bízva és reménykedve- egymást szeretve!

Egy nemzet számára fontosak az összetartozás, a közösség megélésének alkalmai. Jó, ha külsőségek mellett valódi belső tartalom is van ilyenkor a különleges alkalmak, ünnepek mögött.
Augusztus 20-án, az államalapítás ünnepén ünneplünk és hálát adunk a magyar nemzetünkért, őseinkért, hitben járó elődeinkért. Hálát adunk, hogy Isten megengedte, hogy megmaradjunk, éljünk itt ezen a helyen a Kárpát-medencében. Bizonyára nem véletlen mindez, célja van velünk, használni akar, benne lehetünk az Ő nagy tervében, a nagy történetben!
Az ünnep kapcsán sok külsőségnek lehettünk tanúi. A sok minden között engem megfogott, hogy az ország összes megyéjéből, megyei jogú városaiból, kisebb településeiről, valamint a Kárpát-medence magyar lakta településeiről (Sepsiszentgyörgytől Lendváig, Pozsonytól Zentáig) felajánlottak búzát, amelyet összegyűjtve megőrlik és lisztet készítenek belőle. Az így létrejött “összmagyar lisztből”, (egy vajdasági kis magyar település, Székelykeve vendégkovászával, és a Parajdról kapott sóval) készül el a Magyarok Kenyere, vagyis a városaink ünnepségeire szánt augusztus 20-ai nagykenyerek. Milyen szép ez és mennyire megjeleníti az összetartozást, közösséget.
Mindeközben jól tudjuk, mennyire küzd a nemzetünk a széthúzással, a közösségek nemzeti- és a társadalom minden szintjén megjelenő válságával…
Vágyunk a közösségre, vágyunk a valahová tartozásra, megbecsültségre. A legkülönbözőbb szinteken szeretnénk ezt megélni, adni és kapni…
Én magam ezen a nyáron nagyon sok helyen élhettem meg személyesen én magam a közösséget. És ezért nagyon hálás vagyok Istennek! Első körben a családi közösségért, ahol a nyári szünet lehetőséget adott a több egymással töltött időre. Emellett pedig a sok-sok tábor, ahol megjelent és valóságos volt a közösség! Az elutazós gyermektábor, a napközis tábor, a nagy gyülekezeti tábor, és a Sófár dicsőítő iskola…
Mind-mind olyan alkalmak voltak, amiért nagyon hálás vagyok Istennek, ahol megjelent a közösség, Isten közöttünk munkálkodó Szentlelke, aki az igazi közösséget adja! A legutóbbi táborban, a dicsőítő iskolában szolgáltam esténként a tanítással, és többek között a közösség értékéről is szó volt. Ez alapján hoztam ma közétek az Igét, az üzenetet arról, milyen közösséggé válhatunk, mire hív minket Isten!
 I. Hogy működnek a közösségek?
Minden közösség más, minden közösségnek meg van a sajátos belső szerkezete, meg van a ritmusa aszerint, hogyan él, milyen gyakran gyűlik össze. Minden közösségnek van belső dinamikája és változási dinamikája egyaránt. Minden közösség nyitott is valamennyire, de zárt is, hogy miközben befogadó lehessen, biztonságot is nyújtson a tagjainak. Mindez igaz bármilyen közösségre. A gyülekezeti közösséget leginkább az különbözteti meg a nem keresztyén közösségektől, hogy első renden a célja a SZERETET megélése: Isten szeretetének megélése, továbbadása.
Ez minden gyülekezeti közösség alapja, célja, is, a miénk is. De valahol ez volt minden bibliai közösségé is- akkor is, ha az ószövetségi gyülekezeti közösség/kultuszi közösség nemzetközösség is volt. Sokszor a Jézust körülvevő tanítványi kört és az első keresztyén gyülekezetet szokták kiemelni, mint a közösség példáját. A mai Igében nem általában van szó az első keresztyén gyülekezetről, hanem egy valós élethelyzetben láthatjuk őket. Veszélyhelyzetben, bajban, szükségben. Amikor épp nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt várták, vagy amire vágytak. Nézzük meg most, mit tanulhatunk az első keresztyén gyülekezettől „működés közben”.
II. A Példa
Az első keresztyén gyülekezetről az ApCsel 2 végén nagyon ideális, szép leírás található: a gyülekezet száma napról-napra növekszik, sokan lesznek keresztyénné, házanként összejönnek, úrvacsoráznak, szereti őket a nép, csodák történnek, stb. Ez az állapot azonban nem sokáig ilyen ideális: a nyilvános bizonyságtételek miatt üldözni kezdik őket, megtiltják az apostoloknak, hogy nyilvánosan tanítsanak- megfélemlítik őket. És ez még csak a kezdet. Az ékes-kapunál történt gyógyításból „botrány” lesz, és ebben a helyzetben érkeznek az apostolok vissza a gyülekezetbe. 5 dolgot szeretnék kiemelni, amiben példa lehet előttünk a gyülekezet, ami kiderül az Igéből. Milyen is ez a gyülekezet?
1. LÉTEZŐ
Triviálisnak tűnik, de ez a közösség TELJESEN VALÓS. Nem papíron létezik csak, nem elméleti alapon van, hanem OTT VAN. Amikor baj van, oda lehet menni! Valós volt a csoda, valós a fenyegetés ennek kapcsán és valós a közösség, ahová lehet menni! Hányan szenvednek ma attól, hogy nincs közösségük! NINCS hová menni! A keresztyén közösség valós, nem csak látható épületekből áll, hanem valós emberekből, csoportokból, akik összejönnek, összetartoznak, elérhetők, valósak: nem tökéletes, elérhetetlen szentek, hanem valós hús-vér emberek. Ez a mi közösségünk, gyülekezetünk alapértéke is lehet…!
2. ŐSZINTE
Ez a közösség másodszor őszinte, ahol el lehet mondani, ami valójában van. Az apostolok megoszthatták, elmondhatták azt, ami volt, ami történt. Nem kellett félni, hogy nem tudják elhordozni, vagy nem fognak örülni neki. Elmondhatták, ami történt, megoszthatták fájdalmaikat, akár félelmeiket- de reménységüket, hitüket is. Szabadság jellemezte a közösséget, ez határozta meg alapvetően a légkört. Mennyire nagy kincs ez és mennyire ápolnunk kell magunk között is ezt: a keresztyén közösség hadd legyen őszinte, ahol nem kell semmilyennek látszani, hanem lehet annak lenni, akik vagyunk- hogy azzá lehessünk Isten átformáló kegyelméből, amivé Ő akar minket tenni, formálni. Sokszor előbb akarunk ilyennek látszani, mint a valós változás bekövetkezne…
3. IMÁDKOZÓ
A gyülekezet a fenyegetésre imádkozni kezd. Isten felé fordul, mert ez a legfontosabb, amit tehet. Nem gyárt rögtön stratégiát, nem kezd védekezni, vagy épp támadni, hanem imádkozni kezd. Egy szívvel, egy lélekkel emelik szavukat Istenhez. Emlékeztetik Istent, hogy mi is történik most: megosztják vele a jelen helyzetet (nem mintha Isten nem látná át pontosan, mi történt). Elmondják imában, hogy mi az Ő hitük, hogy látják mindazt, ami történt:
- Isten a teremtő, Ő az Úr, Ő az alkotó, Ő a gondviselő!
- Ő a történelem Ura, hiszen a történelemben nem először történik mindez: Dávid ellen is felkeltek a fejedelmek és hatalmak. Elmondják az imában, hogy ugyanez történt Jézussal is. Látják és értik, hogy ami velük történik, az nem véletlen szerencsétlenség, nem először van ilyen a világon.
- Könyörögnek, hogy Isten cselekedjen most is. Tekintsen Isten az őket bántók fenyegetéseire és MINDEN FENYEGETÉS ELLENÉRE: nyújtsa ki kezét, adjon bátorságot és tegyen csodákat továbbra is!
Micsoda bátorság és hit ez. Ez a közösség imája. Együtt nem felejtik el, mi a fókusz. Amitől talán egyénileg megijednének, az itt a helyére kerül: a gyülekezet imájában.
4, MEGLÁTOGATOTT
Az imára pedig Isten felel: kitölti a Szentlelket. Jelenlétével ajándékozza meg őket. Valósan megjelenik, meglátogatja őket. Mert a keresztyén közösség meglátogatott közösség- akkor is, ha nem mindig ugyanúgy történik ez, ha nem mindig akkor, amikor szeretnénk, de hisszük, megtörténhet ma is: Isten meglátogat minket teljesen valós módon. Nem hagyományőrző klub vagyunk, nem moralizáló, megkeseredett emberek egymást védő csoportja, hanem élő, meglátogatott közösség!
5. BÁTORÍTÓ
Ebből a meglátogatottságból következik az, hogy a gyülekezet tagjai bátran hirdetik az Igét. Az Igét, ami nem más, mint az Isten cselekvéséről tanúskodó szó. Ige, mert cselekvésről szól. Bátorság, ami nem tömegpszichózis, nem egy karizmatikus vezető szuggessziója, hanem a Szentlélek jelenlétének következménye. Az ember életerejének, reménységének felébredése.
Bátorság arra, mi rájuk vár; bátorság és hit az életre, a küzdelmekhez.
Mindez nagyon szép, és mindez mi is lehetünk, ránk is igaz lehet: a Gazdagréti Református Gyülekezet egy létező (valós), őszinte, imádkozó, meglátogatott, (egymást) bátorító közösség!
III. Két kérdés
Két kérdés marad végül
1. SEBEK.A fenti 5 jellemző – vagy akár más szempontok kapcsán még a legjobb közösségben is sebződik az ember. Adja és kapja a sebeket. Sokféle típusú lehet a közösség és annak egyes részei (gettó, kiskirályság, elit klub, church shopping, stb.) Sebeztünk és sebződtünk. Ki kell mondani újra és újra, hogy „bocsánatot kérek…” és hogy „bocsáss meg”. Kérnünk kell Isten bocsánatát, amiért nem voltunk/vagyunk feltétlenül olyan közösség, amilyennek látni szeretne minket. És kérhetjük Őt, hogy adjon új esélyt, újrakezdést számunkra.
2. MIT TEGYEK?A második kérdés pedig, hogy mi az egyén feladatod abban, hogy a közösség épülhessen, hogy rész lehess, adhass, elköteleződhess? Milyen közösséget építünk? Rajtunk múlik végső soron ez- amire Isten minket hív, hogy megtegyük, amit ránk bíz. Gondold végig, milyen szolgálatba hívhat Isten, illetve mit kér tőled, amiben benne vagy? Vállald fel ezt az utat, vállald, amire hív, vállald a felelősséget!
Hála legyen Istennek a közösségért, amit ad közénk, ami azért lehetséges, mert Jézus áldozatáért gyermekei lehettünk. Ő a földbe esett búzaszem, ahogy a Szentírás használja rá ezt a képet. Feláldozta magát. A keresztyén közösség kenyerében az a legfőbb hozzávaló: Ő maga, az Ő áldozata. Őérte lehetünk egymásnak testvérei, az Ő szeretete járhat át minket. Ő legyen az Úr köztünk, határozzon meg mindent, ami bennünk és közöttünk történik.

Mózes hálaadó éneke:„Akkor ezt az éneket énekelte Mózes Izráel fiaival együtt az Úrnak: Éneket mondok az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett. Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom. Az Úr vitéz harcos, „az Úr” az ő neve. Szekereit, hadát a fáraónak tengerbe vetette, válogatott, legjobb harcosai belevesztek a Vörös-tengerbe. Elborította őket a mélység, kőként szálltak a mélybe. Jobbod, Uram, dicső az erőtől, jobbod, Uram, szétzúzza az ellenséget. Nagy fenséggel elsöpröd támadóidat. Ha elszabadul haragod, megemészti őket, mint tarlót a tűz. Haragod szelétől föltornyosultak a vizek, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a mélység a tenger szívében. Üldözöm, megvan! – így szólt az ellenség. – Zsákmányt osztok mindjárt, kitöltöm a bosszúmat rajtuk. Kardomat kirántom ellenük, kezemmel kiirtom őket. Rájuk fújtál szeleddel, s elborította őket a tenger. Mint ólom merültek el a hatalmas vízben. Kicsoda olyan az istenek között, mint te, Uram? Kicsoda olyan felséges szentségében, félelmetes dicső tetteiben, csodákat cselekvő, mint te? Kinyújtottad jobbodat, és elnyelte őket a föld. Hűségesen terelgeted e megváltott népet, erőddel vezeted őt szent hajlékodba. Hallják a népek, s beleremegnek, fájdalomban vonaglanak Filisztea lakói. Megrémülnek majd Edóm fejedelmei, Móáb hatalmasait rettegés fogja el, kétségbeesik Kánaán minden lakosa. Rettentő félelem szakad rájuk, hatalmas karodtól néma kővé válnak, míg átvonul a néped, Uram, míg átvonul ez a nép, amelyet kiváltottál. Beviszed, és elülteted őket örökségednek hegyén, melyet lakóhelyednek készítettél, Uram, a szent helyen, Uram, mit kezed tett szilárddá. Az Úr uralkodik örökkön-örökké! Amikor a fáraó lovai a harci kocsikkal és a lovasokkal együtt a tengerbe értek, az Úr visszafordította rájuk a tenger vizét, Izráel fiai azonban szárazon mentek át a tenger közepén. Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nővére dobot vett a kezébe, és a többi asszony is mind kivonult utána dobolva és körtáncot járva. Mirjám így énekelt előttük: Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett!”
Dob vagyok. Fa és bőr. Varrások és öltések. Kemény és ruganyos egyszerre. Halkan csak dobbanok, rezzenek és pergek, bongok, csengek, ha ütnek. Aztán csak hallgatok. Majd újra zengek és rezdülök mélyen és magasan, lágyan és feszesen, keményen diktálok ütemet, adok meg alapot, lüktetést, rendet és lendületet.
Egyiptomban használnak, felvesznek, letesznek, szolga nép munkáját őriző kezek ütnek, nyomnak, tépnek, vernek. „Egy-két, egy-két” – szól az ütem és zajlik a vályogvetés. Monoton koppan a hang kiszáradt vályogfalakon és visszatér. Erős és bántó hang. Parancsol s nem tűr szünetet. Vályogvetők fáradt kezeik alig-alig emelik, kimerültek, kihasználtak, sebzettek. Nincs erő, nincs remény, változás, élet.
Nappal az ütem, éjjel a csend. Alszik az őrző, alszik a nép is, csak néhányan virrasztanak s imádkoznak, mormolnak a csendben: hol vagy, szabadító Isten? Hol van az ígéret, a szövetség útja; hogy lesz így olyan sok Izrael népe, mint a tenger fövénye? Hol vagy, hatalmas Isten, teremtő, formáló, kihez hasonló más nincsen…?
Dob vagyok. Fa és bőr. Varrások és öltések. Kemény és ruganyos egyszerre. Tárgy vagyok, tehetetlen. Használnak, felvesznek, letesznek. Becsülnek, megvetnek, gyűlölnek s szeretnek. Egy nap más kézbe kerülök, izzadt tenyér kap fel, fut, rohan az izgatott tömeggel. Elhagyják a vályogot, a szalmát, a vályogvető formát. Ünnepre készülnek, s majd ünnepet ülnek. Bárányt vágnak, keserű füvekkel húst készítenek, kenyeret most kovász nélkül sütnek. Sietve eszik, ajtófélfájukat bárány vérrel kenik. Ott vagyok a földön, tarisznyába rejtve- hátha kellek még hangra, pergésre, zengésre, ünnepi öröménekre. Most azonban csend van, nehéz az éjszaka. Távoli sikolyok, jajkiáltások szűrődnek be az ajtó alatt – s egy árnyék. Félelmetes és dicsőséges egyszerre. Nem emberi lábak… s a szárnyak árnyéka: a szemöldökfát nézi, s továbbáll.
Hajnalodik, mindenki hamar ébred, gyorsan útra kel a nép, viszik, ami fontos, emelik, húzzák s vonják, hátrahagyva mindent, mi nem szükséges. Elindulnak, mert út már csak előre van. Ünnepre visz az út, pusztába, idegenbe.
Engem hátrahagynak, elfelednek. Egyedül maradok. Dob vagyok. Bőr és fa. Használnak, felvesznek, letesznek. Ha nem kellek, itt hagynak. Csend van, üres csend.
Aztán finom léptek jönnek, finom kezek kapnak fel, s tesznek el – ki tudja hová visznek…
Neszek és suttogások, gyors léptek és harsány kiáltások következnek most, nagy tömeg vonul. „Csak erre, csak erre!” - kiáltják, férfiak és nők, öregek és gyerekek, mennek, lépnek, futnak el-el-el… s közben imádkoznak. Hallom a csendes imát: „Seregek Ura! Ne hagyj el Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, aki megjelentél Mózesnek a csipkebokornál a pusztában! Ments meg, ments meg Szabadító Isten!”
Ünnepelni megy a nép, ünnepet ülni a pusztában, mindenki mondja: az Úrnak megszentelt napja lesz ma. De több ez, mint ünnep, új nap, új élet, új kezdet, de hallgasd! Újra csak kiáltás és jajszó vegyül örömbe, beszédbe, nevetésbe: JÖN A FÁRAÓ! JÖN A SEREGGEL! LÓ ÉS LOVAS, ÉS HARCIKOCSI A SOK-SOK FEGYVERREL…! Tolong a sok ember, keresnek, kérdeznek: „Hol van Mózes, mi lesz most?” És érzem, hogy félnek és rettegnek!
MOST, MOST, mozdulnék, ha tudnék! Vegyél elő, te kedves, finom kéz, és üss, és pergess, és kiálts: harcba a fáraó ellen! VÉGY ELŐ ritmusra, pergésre: előre a küzdelemre… vagy futás és meneküljön, ki merre lát, üsd rajtam a riadó ritmusát: fuss, fuss, mert jön a vég! Nincs, ki megment, te árva nép…
DE csendben maradok, nem nyúl hozzám a kéz, itt vagyok a holmi közt, s kint is csak a csend, egy halk „Mi lesz most?”… és távoli lódobogás.
Aztán megszólal a hang: „Álljatok veszteg! Lássátok, hogy szabadít meg ma az Úr titeket!” És újra csend lesz, majd halk robaj. Szél fúj és víz csobog, pára száll s ámulat. „Nem lehet, nem igaz…” és „Mindjárt ideér a vég…” Hiszen nincs út, csak előre, a tengerbe. Káprázat s álom: út nyílik a vízen, száraz lesz a mély, mert az ÚR az erős Isten! A Szabadító. Izrael Szentje!
Bizonytalan lábak indulnak a köveken- már száraz, mi nemrég a víz mélyén pihent. Visznek engem is bele, a tenger közepébe, vízfalak rémisztő, szédítő ölelésébe. Áll a víz, vonul a nép, s Istenük harcol értük, tűzoszlopban és füstben zavarja üldözőiket.
Most együtt lép a nép. Nem egyszerre, de összhangban, egy fenséges ritmusban. Csendben, de némán is énekelve. Hitből lépnek és mennek előre- maguk sem tudják, hová, a kiszáradt tengerfenéken. Mögöttük a harci szekerek, mellettük az óriás víz, előttük a puszta – de övék az ígéret: velük van az ERŐS ISTEN! Ő harcol az Övéiért.
Dob vagyok. Fa és bőr. Varrások és öltések. Kemény és ruganyos egyszerre. Tárgy vagyok, tehetetlen. Használnak, felvesznek, letesznek. És most visznek. Átvisznek engem is az életbe.
S akkor a víz visszatér, a lélegzet megakad: csodát lát újra Izrael népe, szemük láttára végez Istenük ellenségeivel. Az ERŐS ISTEN a legerősebb emberi hadsereggel. A lélegzet megszakad: százak és ezrek lélegzete, lovak s lovasok fulladnak meg s borulnak örök csendbe. Még háborog a víz, emelkedik, alábbszáll. Aztán csendesen surrognak a hullámok.
Újra csak csend, ámulat és kétség, félelem és döbbenet mindenkiben: kicsoda ez az Isten, aki ezt teszi népéért?
És jön a kiáltás, mely széthasít csendet, ámulatot, döbbenetet: „ÉNEKLEK…! ÉNEKELJÜNK…! Élek és éneklek! Élek, mert Izrael Istene élni hagy, és akar! Kiválasztott és itt vagyok, hogy megvalljam tetteit!” Mindenki Mózesre néz, aki ezt kiáltja: „Erőm és énekem az Úr! Gyertek és zengjük együtt: Vitéz harcos, nincs Őhozzá hasonló! Lovat lovasával vetett a tengerbe! A szemünk láttára! Nem álom, nem mese: ez a való! Ez a jövő: az Örökkévaló!”
És énekel Mózes és kezdenek mások is vele énekelni és ébrednek a hangok s kezdik mind kísérni: „Vitéz harcos az Úr, az ÚR az Ő neve!” És elmondja Mózes, mi történt, és megénekli, hogy ne feledjék, hogy kicsoda az Istene! Az Ő Istenük és mindenki Istene: az EGYETLEN! Így énekel: „ERŐS ÉS HATALMAS és nincs hozzá fogható, aki megmutatja hatalmát és tapasztalható… Ura a szélnek, tengernek, s víznek, pénznek és fegyvernek, halálnak – életnek. Csak Ő az Úr! Jobbját kinyújtja most is és mindig! Mózes prófétál, csukott szemmel énekel és mondja: Pásztorol az Isten! Bevisz a földedre, Izrael szent népe! Más népeket is elűz, más királyokat is megrettent! Bevisz szent helyére, örökséged hegyére, hogy megmutassa: Ő az Úr, téged választott jelül: Ő megőriz téged, mert ÉL.”
És énekel a nép: igen, Ő él! És mozdul a láb és libben a kéz, csattan a taps és toppan a talp és együtt kiált fiatal s vén: uralkodik az Úr örökkön örökké!
És felkap a kéz, a finom, kedves kéz és feltör a ritmus, pattan a bőr és rebben a hang, és pereg az élet: …asszonyok tánca, életet lüktet, középen Mirjam énekel: „Lovat lovasával a tengerbe vetett!”
És ott vagyok én, a DOB, a fa és a bőr, varrások és öltések – rabszolgatartónak kegyetlen dobja, és most dobbanok én is és hódolok az ÚRNAK: mert igen fenséges! Nincs hozzá fogható se égen se földön. Táncol a nép és énekel Mózes, Mirjam a ritmus, Isten a győztes!
Dob vagyok. Hangszer és TANÚ. Mert Isten erős, hatalmas, mindenható. Róla szólnak Izrael dicséretei. Tanúja vagyok, hogy sose feledje az ember mikor nem lát csodát, s nem emlékszik régi győzelemre: akkor is az Úr az Isten!
TANÚ az Írás. TANÚ az ének. TANÚ a szó. A szívdobbanás: az Úr az ERŐS HARCOS, csak Ő a SZABADÍTÓ.
Ámen!
(Thoma László)