Thoma László

Kedves Testvérek!
Az előző vasárnap a futás, megragadottság, a célra való fókuszálás, az odaszánt futás képe volt előttünk a Filippi levélből, ami által végiggondolhattuk, mit jelent az évkezdés idején, saját életünkre és a gyülekezet életére nézve az, hogy előre tekintünk és befutjuk az előttünk lévő pályát. Egy dinamikus kép volt ez, ami egy indulásnál vagy épp útközben is erőt adhat, jó lehet belegondolni, odaszánni magunkat erre az útra. Aztán a mindennapok során, azokban a helyzetekben, amikor nagyok az árnyékok és az erő is fogy, megváltoznak az arányok. A cél végtelennek tűnik, a lelkesedés tova tűnhet, jöhetnek a megoldhatatlan problémák, a félelmek, kétségek – kinek mi jelenti igazán a nehézséget. Ahogy csökken a fény, keveredhet a realitás és az irrealitás. Nem könnyű a különbségtétel, nehéz megítélni, mi tényleg megoldandó probléma, mit kellene elengedni, mire kell reagálni, mire nem; milyen konfliktust kell felvállalni, melyiket nem? Mikor van szellemi harc, mikor kell imádkozni és dicsőíteni, mikor racionálisan kezelendő a helyzet? Mi segíthet ilyenkor, mi tart meg… az úton? Az előző heti téma mélyítése tehát a mai, arról beszél a mai Igénk, mi történhet útközben? Hogy lehet megmaradni…? A 31. zsoltár van előttünk ma, ami költemény, dal, líra. Énekelt költemény, ami Isten népe ószövetségi (és későbbi) gyülekezetében volt használatos. Egyéni panaszének, ami a közösség hitvallásává vált, miközben kendőzetlenül tárja fel az emberi lélek vívódásait és küzdelmeit. Ezeket a vívódásokat megosztás, önfeltárás révén ismerhetjük meg. Nyilván ezek részben szubjektívek, olvasás közben is érezhető a nagy személyes érintettség. A múlt héten a Filippi levél kapcsán említettem azt, mit jelent feltételezni egy konkrét szituációt a levél sorai mögött, amire reflektál az apostol. Ez megtörténhet a zsoltár alapján is, de a pontos rekonstrukció sokkal nehezebb. Gondoljunk csak bele, ha egy éneket éneklünk, akkor ritkán lehet direkt módon tudni arról, mi van a szerző szívében, miközben írja az adott dalt? Mi zajlik le benne egészen pontosan és mi a kontextus? Talán nem is ez a fontos, ezért kell másként állnunk ehhez az Igéhez, hiszen ének, zsoltár.
Érdekes megfigyelni azt, hogyan hat ránk a zsoltár az olvasása közben. A zsoltár HANGULATA elég könnyen azonosítható, leírható képekkel, mint pl. a hullámzó tenger, óceán, ahol nincs fix pont és a hajók hánykolódnak rajta a viharban! Az egész ének hullámzik, újra és újra felvesz témákat, visszatérnek benne dolgok, amin úgy éreztünk, már túljutottunk. Van, aki azt gondolja ebből, ez nem is egy zsoltár volt eredetileg, csak összeragasztgatták különböző énekekből. Pedig ilyenek az ember belső folyamatai: a belső valóság tükre mindez. EGYSZERRE szerepelnek benne dolgok, egymáshoz nagyon közel, amik egymásnak ellentétei, ellenpontjai: jó és rossz dolgok, siralmak, panasz, kétségek, düh, áldás, kérés, magasztalás… Ellentétek, mint szenvedés-vigasztalás, élet-halál, elvetett-megtalált, kiszolgáltatott-elrejtett, megvédett, egyedüllét-közösség, megcsúfoltatás-felmagasztalás. Mi ezeket inkább elválasztjuk, lelki állapotokra, időszakokra, helyekhez, emberekhez kötjük. De itt, mintegy ömlesztve, egymás mellett szerepel. Ez pedig így életszerű! Eközben ez a zsoltár NEM valami EGYÉNI SZENVELGÉS, önsajnálat, hanem a gyülekezetben elhangzó, nyilvános vallomás. Bár egyéni panaszének, aközben a megosztással közösségi élménnyé, üggyé válik.
Legyünk most hűek a zsoltár menetéhez, ritmusához, vonalvezetéséhez. Járjuk végig a zsoltár útját, mintha mi is ott lennénk, a gyülekezettel együtt hallanánk, részei lennénk ennek az éneknek. Kapcsolódhatunk, azonosulhatunk, viszonyulhatunk hozzá mi magunk is!
I. A zsoltár 3 nagy részre, 3 egységre oszlik. Az első a PANASZ ÉS ESEDEZÉS (1-9).
Zeneileg bizonyára magas és mély hangok váltakozása, nagy amplitúdójú hangszeres kíséret volt ennél a résznél, hogy megerősítse az üzenetet, az énekelt igazságot és kifejezze a panasz és a vigasz közti hánykolódást. A zsoltár írója olyan ebben a részben, mint egy űzött vad, mint egy menedéket kereső, repdeső madár. Egy veszélyben lévő élőlény, aki ellen hálót vetettek ki, és már-már bele is gabalyodott abba. Nem kesereg szomorúan csak, hanem menekül, életet, oltalmat keres Istennél. Isten vezetését, terelgetését kéri, mintha eltévedt juh lenne, aki magától veszélyes helyekre megy, elkóborol a nyájtól. Felkorbácsolt érzelmek állnak előttünk, többször olvashatjuk: ments meg! Ments meg, mert nélküled elvesztem! „Fordítsd felém füledet!” – kiáltja az író. Ha nem hallasz, nem hallgatsz meg, akkor végem lesz. „Szabadíts ki! Siess!”-mondja. Egy ilyen helyzetben nagyon erős lehet a fenyegetettség és a hiány. „Mi a baj, mi hiányzik?” – tehetjük fel a kérdést. Figyeljünk most arra a szakasz alapján, hogy MI AZ, AMI VAN?
I.1. VAN KAPCSOLAT! Ebben a kiáltásban nagyon világosan kirajzolódik a zsoltár író hite! Hiszen a menekülés során a legtöbb ember kiált, imádkozik, segítségért könyörög! Bajban valamilyen formában mindenki kiált. A zsoltáros azonban Istenhez kiált, az igaz Istenhez, aki sziklavár, akit ismer és akit nem most, a bajban kezd el keresni! Az élő Istenhez kiált, akit „Uram!”-nak hív, azaz van kapcsolata vele!
I.2. VAN ISMERET: Isten ÉL! Az élő Istenhez kiált a zsoltáros, aki nem hitvány bálvány. A bajban lévő magát is úgy határozza meg: én nem vagyok a hitvány, semmire való bálványok híve. Én Isten hívom segítségül, az élő Istent! Isten élő, mert VAN, létezik, aktív, cselekvő, nem felejt el. Ez pedig egy előzetes megismerés eredménye, ami ebben a helyzetben különösen fontossá válik!
I.3. VAN BIZALOM. Isten látja a nyomorúságot és ismeri a lélek szorongásait. Nem kell neki elmagyarázni, pontosan tudja. Ezért erősödhet meg a bizalom és a reménység és tisztulhat le hitvallássá: „8 Ujjongva örülök hűségednek, mert látod nyomorúságomat, ismered lelkem szorongásait. 9 Nem adtál ellenség kezébe, hanem tágas térre állítottad lábamat.”
Ebből a bizalomból születhet meg az élő ember legmélyebb önfeladása és odaszánása Isten felé: 6 Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten! Ezek voltak Jézus egyik utolsó szavai is a kereszten, és többek között feljegyzések szerint Luther Mártoné is halálos ágyán. Végső soron ez ad békességet, megnyugvást és végső biztonságot: rád bízom magamat, élő Isten!
II. SZÁMBAVÉTEL ÉS INFORMÁCIÓK 10-20
Akár véget is érhetne itt a zsoltár, hiszen megtörtént a nagy áttörés és kész az egyszerű megoldás: bízni kell. El kell engedni… De pontosan tudjuk, hogy ez nem ilyen egyszerű és egy megnyugvás és egy elcsendesedés után újra jöhet a kibillenés, a kétség és a bizonytalanság. És ez nem feltétlenül a hitetlenség jele, egyszerűen életszerű és „ILYEN”. Hullámzó és újra és újra megerősödő, elgyengülő.
A zsoltár második egységében, ami egy „INFORMATÍV ének, HÍRADÁS, megtudjuk, miért sír, miért panaszkodik a zsoltáros. Miért érzi magát veszélyben lévőnek, űzöttnek, kiszolgáltatottnak. Nem várhatunk elbeszélő történetben megszokott pontos, részletes beszámolót, rekonstruált történetet, csupán töredékek, esemény töredékek és következmények vannak itt előttünk.
GOND terheli őt és BŰN van az életében, ezzel küzd. Mindez jelen van, ott van, nem hagyja nyugodni és terheli őt. Reális mindegyik, valósan tapasztalja az erejét, a súlyát. BETEGSÉG, ami megrettenti a környezetet és tagadhatatlan, elrejthetetlen. Pszichoszomatikus folyamatokat láthatunk: belső lelki folyamatok testi hatásait és fordítva. ELHAGYATOTTSÁG, ami a fentiek következménye: egy beteg, feltehetően fertőző embertől elfordultak, tabuként kezelték a vele való érintkezést a közösség épségének érdekében. Találó a kép: mint egy kallódó tárgy, úgy érzi magát a leíró. Feleslegesnek, haszontalannak. IZOLÁLÓDÁS: elfordulnak tőle az emberek, mintha leprás lenne. Egyedül marad. Ebben az egyedüllétben pedig ELLENSÉGei lesznek, kiknek halálát, pusztulását kívánja érthető okokból. Nem feltétlenül kell ezen szó szerinti ellenséget érteni, aki rátámad, hiszen egy ilyen fenyegetett, terhelt helyzetben megnövekszenek az árnyak, ellenségessé válhat az ismeretlen, az idegen nagyon könnyen. A szétmálló csontok szürreális képe jól jellemzi ezt az állapotot: elvesző tartás, elmosódó határok (énhatárok, realitás-irrealitás…) és megroppanó testi lét: ez ennek a vége. A helyzet leírásánál és az információknál is fontosabb és lényegesebb, hogy mi a KAPASZKODÓ? Valami, ami ilyenkor is megtarthat. A 15. vers: ami megtartja: 15 De én bízom benned, Uram, vallom: Te vagy Istenem! 16 Kezedben van sorsom…
Ebben az egész előttünk kirajzolódó helyzetben a legnagyobb veszély végső soron az identitás elvesztése: „Ki vagyok én?” Mi lesz, ha elhordozhatatlan próbák érnek? Hogy tudok megmaradni abszolút túlerőben, szenvedésben, bajban is?” A válasz pedig az Istenbe vetett bizalom és megerősödés mellett abban van, hogy elfogadom: a lényem a sorsom, a szenvedésem is az, ami éppen történik velem, az is az. Mindez pedig Istené! Mert ami vagyok, aki vagyok, úgy az Övé vagyok. Az Istenhez menekülők számíthatnak jóindulatára, örökségük van, jövőjük van Istennél.
III. A GYÓGYULÁS ÉNEKE (20-25)
Végül pedig felcsendül a zsoltár 3. része, a gyógyulás éneke. Boldog, felszabadult, harsogó, bátorító. A gyülekezet bekapcsolódik, igenel, „Ámen!”-t mond és „Hallelujah!”-t. Időben nem biztos, hogy túl van a megpróbáltatáson, de térben otthon van Isten népében, a megtartó gyülekezet közösségében. Ez pedig kulcsfontosságú itt. Meggyőződésem, hogy a gyülekezet közössége nélkül a zsoltáros egyedül maradt volna végleg a szenvedésében. A közösségben azonban nem csak megoszthatta, de megtapasztalhatta a támogatást. A megosztás szabadsága során levethette büszkeségét, feltárhatta magát egy barátnak vagy többnek, egy testvérnek vagy többnek. Vállalhatta azt, ami van, félelmeit, kétségeit, küzdelmeit és eközben rátalálhatott a reménység útjára. Egymást tarthatták, együtt hihettek. Egyszer egyikük, másszor másikuk tehetett így.
Gyülekezetként ezt nem szabad elfelejtenünk: miközben futunk előre a cél felé egyenként és közösségileg is, aközben egy olyan hellyé kell válnunk és annak is kell maradnunk, ahol van erőnk, időnk, figyelmünk meghallgatni egy megosztást, odafigyelni egymásra. Olyan közösség, ami otthonná. Ahol el lehet mondani, és ahol vagyunk elég bátrak és őszinték, hogy el is mondjuk, meg is osszuk, ami bennünk van! Tehetjük ezt azért, mert Krisztus valódi testvérekké tett minket. Összeköt minket a legfontosabb: az evangélium, a megváltásban való gyökerezés. Folyamatosan Isten előtt kell állnunk ebben a kérdésben és megvizsgálni, megtesszük-e, amire hív minket Isten ebben a kérdésben: mint közösség tényleg észrevesszük-e a másikat, tudunk-e igazán együtt érezni, hordozni, tudjuk-e megosztani magunkat?
A zsoltárban a szenvedés talaján megtapasztalt kegyelemből csodás hitvallás és reménység születik. A külső és belső világ itt találkozik az istentiszteleten! Az istentiszteleten, ahol vállalható, hogy „…ijedtemben már azt hittem, elhagytál végleg. Azt hittem, már nem is vagy…” A legmélyebb kétség is belefér egy dicsőítő istentiszteleti közösségbe. Igen, ez az a hely, ahol a realitás és irrealitás harcából, félelmek és kétségbeesés, a nagyítás, torzítás szorításából a gyülekezet közösségében feltárul a valóság. Isten jelenlétében, az istentiszteleti közösségben. A valóság Isten lénye, jelenléte, megigazító kegyelme, a híveivel csodálatos hűséggel bánó Isten, akit lehet szeretni és aki szeret. Aki elrejt és megőriz. Ebből fakad a bátorság, amire felszólít a zsoltáros: 25 Legyetek erősek és bátor szívűek mind, akik az Úrban reménykedtek! Ebből fakad az állhatatosság, hogy tovább megyünk, futunk, befutjuk az előttünk lévő pályát.
Áldott legyen Isten, amiért leírattak ilyen énekek és megtapasztalások és lehet a mi megtapasztalásunk, reménységünk, bánatunk és szomorúságunk, reménységünk és hitünk énekévé! Ő legyen velünk, hogy gyülekezetként olyan hely lehessünk, ahol mindenki otthonra talál és Isten jelenléte, munkája valóságosan tapasztalható!

Az olimpia lázának idejében, a pár hónapja lezárult foci vb-re visszatekintve különösen olyan időszak van mögöttünk, amikor sok szó esett a sportról. Nem csak általában a sportról, hanem a sportolókról, nagy felívelő karrierekről, bukásokról; sikerekről és kudarcokról. Egyéni teljesítményekről és csapatok összekovácsolódásáról. Nem csak a kedvenc csapatunkat választhattuk ki ugyanakkor és nekik szurkolhattunk, hanem akarva akaratlanul láthattunk bele sportolók életébe, történetébe. Feltárulhatott az, hogy micsoda óriási teljesítmény van egy élsportoló mögött, micsoda kitartás, elszántság, kemény munka, tudatosság, önmegtagadás, sőt akár önsanyargatás is. Mennyire nem csak fizikai adottság, hanem jellem, szorgalom és mentális képességek is kellenek sikerhez. Eszembe jut egy úszó (Anthony Ervin), aki már indult a sidney-i olimpián, és aranyérmet is nyert a számában, aztán abbahagyta az úszást és teljesen lecsúszott. Az élete fokozatosan összeomlott, szétcsúszott, öngyilkossági kísérletet követett el. Aztán valahogy felállt ebből és újra elkezdett edzeni és abszolút túlkorosként indult a mostani olimpiát és megnyerte a számát az 50 m-es gyorsúszást. Micsoda történetek, micsoda hősök, példák. Izgalmas lehet talán annak is, akit egyébként nem érdekel a sport. Mert hétköznapi emberként az élsport világa távoli tőlünk és nem sokan gondolják magukról, hogy képesek lennének bármilyen kiemelkedő teljesítményre. A mai istentiszteleten előttünk lévő Igében nagyon meghatározó egy kép a sportból: a futás, a verseny, a futó, aki a célra összpontosítva halad előre. Gyertek, keressük együtt azt, miben szólít ez most meg minket az új tanévre készülődve, a gyülekezetünk új időszakának kezdetén, vagy akár egyéni életünkre, sorsunkra nézve.
I. KONTEXTUS
Pál apostol a Filippi levélben mint oly sokszor másutt is reflektál arra, ami annak a konkrét gyülekezetnek a kontextusa volt. Valódi helyzetre, konfliktusokra reagál, amik ott és akkor lehettek jelen a Filippiben lévő keresztyén gyülekezetben. Ez a helyzet, ez a konfliktus ismerős lehet a korai keresztyénség idejéből és persze akár ma is jelen lehet gyülekezeteinkben. Pálnak vitái voltak azokkal, akik akár zsidó származásuk révén a megigazulás szempontjából nagyon fontosnak tartották a törvényt. Nagyon fontosnak tartották, hogy előny az, ha valaki a választott nép tagjaként született. A törvény betartása révén kedvesnek lehet lenni Isten előtt. Számíthat a származás, az egyéni tisztaság, odaszánás és a törvény betartása. Pál (és a gyülekezet) vitázó ellenfelei úgy kommunikáltak, mintha már tökéletesek lennének. Gondolkodásukat alapvetően meghatározta az a tudat, hogy már elérték a lényeget és rendben vannak Istennel. A tökéletesség efajta kísértése minden időben elérte a keresztyéneket akár zsidó származási háttér nélkül is. A kegyelem egy nagyon egyszerű tanítás és mégis oly sokféleképpen félreérthető. Ezzel szemben Pál azt állítja és arra hívja fel a figyelmet: nem vagyunk tökéletesek. Úton vagyunk, harcolunk a bűnnel, és korántsem vagyunk még tökéletesek.
II. KÉP – NAGYOBB PERSPEKTÍVÁBAN
A kép, a hasonlat, amit az Igében használ az apostol, a futás. Egy olyan kép, ami a korabeli embereknek is teljesen érthető volt és ma is közel állhat hozzánk. A futáson belül is egyéni, hosszútávfutásról van szó, amiben nem rövid sprintekre van szükség, hanem kitartó, hosszú küzdelemről. (Nyilván egy kép sem teljes és tökéletes, van az életnek, Krisztus követésének több aspektusa, amit nem fed le teljesen ez a kép, de gondolkozzunk most ebben és próbáljunk ne leakadni azon, ami nem fér bele ebbe a képbe!)
Az élet futáshoz, küzdelemhez való hasonlítása népszerű kép és segít jobban megérteni a lényeget, az üzenetet. Helyezkedjünk bele ebbe a képbe most együtt. Közelítsünk távolról és próbáljuk a fenti vitát, feszültségeket egy tágabb perspektívájú képben értelmezni.
A futásnál, a versenynél mindent megelőz az, hogy tekintek a befutandó pályára a cél fényében. Hogy látom az előttem lévő utat és hogy tekintek a célra? Pál azt tapasztalhatta, hogy nem mindenki fut jól, nem mindenki fut úgy, ahogy arra Isten hívta az embert. Három különböző hozzáállás különböztethető meg a futásra nézve.
A futás képének nagyobb perspektívájú megértése után nézzünk meg néhány részletet. Gondolatban kérdezhetünk Páltól, mintha riportot készítenénk vele a pályán. Néha olyan jó lenne akár négyszemközt megkérdezni nagy futókat, sportolókat néhány nagyon egyszerű, de konkrét kérdésről.
Nagyon sokan kérdezik tőlem is, mikor kiderül, hogy futok, hogy és te miért futsz? Miért csinálod ezt? Miért fut az ember, mit kap belőle, mi hajtja, akár mi a baj, mi hiányzik az életéből…?
Ha megkérdeznénk Pál apostolt, amint ebben a képben van: Pál, te miért futsz, akkor valószínűleg azt válaszolná, ami egyszerűen itt áll az Igében: volt egy nagy kezdeti lökés. Valami elindított! Valaki elindított! Valaki más irányba állított! Szaladtam én korábban is, mentem egy irányba. Nem keresztyénként kezdtem a futást, buzgón mentem egy irányba, Isten ellensége voltam, aztán egy nap megragadott a Krisztus, elém állt, szó szerint hasra estem előtte és más irányba fordított! Megtérés, irányváltás, 180°-os fordulatot vett a futásom.
„Megragadott a Krisztus…” – mondja Pál, és azóta minden más! A szó, megragadott annyit jelent: magába fogadott, nem enged el magához ölelt! „Ez volt az életem legmeghatározóbb eseménye, ez a megragadottság semmilyen máshoz nem hasonlítható.” Ebből fakadnak a helyes motivációk és minden más egyéb. Ha Pált nem ragadja meg Krisztus, sokak vesztét okozta volna és ő is a kárhozatba, elveszettségbe hullott volna életútja, nagy futása végén. Krisztus megmentette őt, amikor megragadta…
Mit kezdünk ezzel, ezt hallva? Ha egy átlagos riporter ilyet hall valakitől, akkor elkönyveli, hogy hát ilyen is van. Tiszteletben tartva megmosolyogja. Pedig ez az élet legmeghatározóbb eseménye, amitől függ minden. Ez a forrás, innen jön az erő a futáshoz, az élethez.
Kedves Testvérem, a Krisztus által való megragadottságunk néha nagyon eleven és élő, néha egészen távoli emléknek tűnik. Néha csak hisszük, tudjuk, egy nap rádöbbenünk, hogy ez már megtörtént velünk. Az a kérdés most, hogy emlékszel-e erre? Megtörtént-e veled? Ha nem, vágysz-e erre és kész vagy-e arra, hogy akár itt és most ez megtörténjen? Legyünk hálásak, hogy Ő megragadott, megragad egyenként minket is!
2. „MI A TITKOD?”
Na de folytassuk azt a képzeletbeli riportot az apostollal és tegyük fel a másik nagyon megszokott kérdést: „Mondd csak, mi a titkod? Ok, ezek a motivációk, de mi a sikered titka?”
Pál titka, válasza erre nagyon egyszerű erre: „…egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé…”
Már-már túl egyszerűnek tűnik, de tényleg ennyi, így szolgálok, így élek.
a. mögöttem…
Ennek az egyszerű receptnek az első része az, hogy ami mögöttem van azt elfelejtem. Az elfelejt szó nem csak feledést jelent, hanem konrétan azt: semmibe vesz. Történelemtanárok és a múlttal szívesen foglalkozók itt felszisszenhetnek: hogy is van ez? Nem, nem a múlt megtagadásáról vagy a tanulságok elfelejtéséről beszél itt az apostol, csupán a helyes irányba fókuszál. Mindez nincs ellentétben azzal, hogy az emlékezés alapvetően fontos érték a Bibliában más kontextusban. Ebben a képben a hátra tekintés, a múlt dolgai egész más megvilágításban, összefüggésben állnak előttünk.
Ha egy futó arra néz vagy gondol, mi van mögötte, akkor nem tud megfelelően futni, teljesíteni. Nem lehet hátranézni és tényleg, szinte el kell felejteni azt, amin túl vagyunk. Ha hátrafelé nézel, gondolkodsz, ha a múltadban vagy, akkor nem vagy a jelen minden erőfeszítést igénylő feladatában és akkor vesztetted el a versenyt.
Pál apostol ugyanakkor ebben a képben nem csak a céltudatos, hatékony futó mintapéldája. A „mögöttem lévő dolgok elfelejtésében” tulajdonképpen nem engedi, hogy a múlt eredményei, az eddig befutott pálya megigézzék és a célról elvonják figyelmét. Minden, amire büszkék lehetnék: kár és szemét – mondta pár verssel korábban. Mindez hiábavaló és kicsúszik a kezünkből. Ha azzal foglalkozom állandóan, ki voltam, mi voltam, mit jártam már be, nem tudok a célra tekinteni. Futás közben jó esetben az önhittség, dicsőség- és hatalomvágy lemorzsolódik az emberről, akárcsak a múlt fájdalmai, sebei, amit szintén elengedhetünk.
Nem meríthetem az erőt a múltból! Sem a büszkeség és érdemek, sem pedig a sebek és az abból fakadó sajnálkozás kútjából!
Akár mi van mögötted, pozitív vagy negatív dolog, akármennyire is fontos és áldott lehet az emlékezés, lényegileg el kell engedni, le kell mondani róla. Nem meríthetjük ebből identitásunkat, mert az leginkább abban van, ami előttünk van.
b. előttem…
Ez a titok másik oldala. Ami előttem van, annak nekifeszülve futok. Ez egy tipikus futótechnikai kifejezés. Azt jelenti: nekidőlve. A helyes futótartást egy enyhén előre dőlt törzs jellemzi. Mennyire kifejező ez a kép. Mozgásban vagyok, elszántan, elkötelezve futok. Van ebben a képben valami erőteljes és valódi feszültség: Ha nekidőlök, nekifeszülök, az azt jelenti, hogy abba beleteszem magam. Nem lehet ilyen tartással „alibizni”, úgy tenni, mintha futnék. Ha nekidőlök, nekifeszülök, az azt jelenti, hogy dolgozni kezdenek a testem belső tartóizmai, megtartják a törzsemet, erősen tartják és segítik a gerinc munkáját, megfeszülnek és dolgoznak a lábak, a kezek is úgy mozdulnak, hogy segítsék ezt a mozgást. Minden mozgásban van és egy irányba dolgozik: a célbeérkezésért.
De ami ennél a nekifeszülésnél is fontosabb az az, hogy mindez miért történik? Pál hangsúlyozza: azért, mert a mennyei elhívás jutalma, az üdvösség vár a célban! Krisztus megragadott, irányba állított, adott erőt, célt és vár ránk a célban. A cél maga és célba érkezés bizonyossága is kegyelem, nem a teljesítményünktől függ, de mégis Ő futásra, küzdésre hív. Minden hiány, feszültség és küzdelem ellenére biztos a célba érkezés: Krisztusban lehetséges. Őérte és Őáltala. Az életnek, a szolgálatnak nincs tartása az üdvösség reménysége nélkül! De így van és újra és újra meg is újulhat.
3. PÁL VISSZAKÉRDEZ: „AKARSZ-E ÍGY FUTNI?”
Ismerve Pál apostolt, mint az evengéliumért égő embert, akinek az élete a misszió volt, ha tényleg riportot készítenénk vele, ezen a ponton, miután megismertük hitvallását, visszakérdezne: nem akarsz te is így futni? Nem akarod te is így befutni a pályádat?
Mindehhez ugyanis viszonyulni kell valahogy. Nem lehet semlegesnek maradni. Egy futóhoz, aki elszánt és örömmel, elkötelezetten fut, mindenképp viszonyulunk valahogy. Konkrétan sokan elkezdenek magyarázkodni, ők miért nem akarnak, tudnak futni, stb. Ne feledjük, hogy ebben a képben a futás csak egy hasonlat, egy kép, mert itt Krisztus követéséről és szolgálatáról van szó. Arról, hogy vele hogyan éljük az életünket? Erre mindenki alkalmas, erre Ő mindenkit hív, ezt mindenkinek felkínálja! Így szólít meg most minket is ez:
3.1. Neked is van egy pályád
A személyes életedet ugyanígy szemlélheted és értelmezheted, ahogy az apostol: van cél Krisztusban, van erő a futáshoz, van egy pálya (ha nem is ismerem teljesen), amit be kell futnunk. Hol állsz most ebben? Melyik része nehéz, miben vagy esetleg elakadva, miben kellene Isten kegyelmét, cselekvését kérned?
A futás munka, önmagunk legyőzése, kitartás, miközben megtapasztalható közben a végtelen szabadság és a létezés végtelen egyszerűsége. Hidd el, hogy mindebben Isten nem hagy el és megáld a futásban. Hogy tekintesz a pályádra, ami előtted áll?
3.2. Bűn elleni harc
Pál számára világos, hogy még nem ragadta meg a célt! A célhoz vezető pálya a szolgálat útja, aminek során még nem válik tökéletessé. Ezen a pályán ugyanis az ember elfárad, néha megáll, vagy akár elesik, hatalmasakat borul, akár sérül. Belesajdul a fájdalom a tagjaiba. Ezek a természetes elfáradás mellett a bűn elleni küzdelemben való bukások. Nem vagy tökéletes és küzdesz a bűnnel, amiben feltehetően el fogsz néha bukni. A lényeg, hogy fel kell állni és tovább kell menni. És miközben egymást is bátoríthatjuk, a legnagyobb bátorítás, a legfontosabb dolog, hogy igazából miközben a mennyei célnál vár Krisztus, aközben sokszor átélhetjük, hogy Ő ott van velünk futás közben is! Ott van velünk, velünk fut. És amikor elesünk, amikor vesztünk a bűn elleni harcban, akkor nem fut tovább kiabálva azt, hogy gyere már… Ehelyett felsegít. Kegyelmet ad, megbocsát és felállít, hogy újra futhass. Ez a kegyelem! Ez az Ő jelenléte!
3.3. Közösségként, gyülekezetként új időszak előtt…
Fel kell tennünk végül a kérdést: mit jelent most nekünk közösségi szinten mindez. Mint Gazdagréti Református Gyülekezet, hogy tekintünk az előttünk lévő időszakra, a pályára. Miközben minden folyamatos és folytonos akár szolgálatunkban, látásunkban, gyülekezeti életünkben, aközben fontos gyülekezetként, közösségként is elkötelezni magunkat: így együtt és egyénileg is: nem vesszük le a szemünket a célról és nekidőlünk, nekifeszülünk és futunk a cél felé. Erre hív minket Isten. Emlékezve és hálaadással tekintve az elmúlt időszak minden áldására előre kell tekintenünk: nem csak a közeljövőre, hanem a mennyei célra és úgy végezni a szolgálatunkat!
Ámen
(Thoma László)

Kedves Testvéreim!
A korinthusi gyülekezet helyzete jó ideje előttünk van, és úgy láthatjuk őket, mint egy úton lévő, fejlődő közösséget, ahol elég sok nehézség, hangsúlyeltolódás és rossz gyakorlat működött. Mielőtt a témára térünk, emlékezzünk rá, hogy a korinthusi levél 11. fejezetétől Pál a gyülekezeti élet közösségi vonatkozásaival, az istentiszteleti gyakorlatot érintő kérdésekkel foglalkozik. A mai felolvasott Ige, a mai téma is ezen belül hangzik el: milyen az Istennek kedves istentisztelet, milyen a jól működő istentisztelet, mire való egyáltalán az istentisztelet, mire használja azt Isten népe, a gyülekezet? Ez az alapkérdés, ez az a keret, amin belül Pál itt konkrét hiányosságokról, hangsúlyeltolódásokról beszél a kegyelmi ajándékok istentiszteleten való használata kérdésében.
De mik is ezek a kegyelmi ajándékok? Az Újszövetségben olvasunk több helyen arról, hogy Isten a gyülekezetben, a Krisztus testének építésére, a közösség javára ad embereknek különféle ajándékokat, amiket használhatnak. A kegyelmi ajándék, más néven karizma a görög/római kori katonáskodás világából eredő kifejezés. Alapvetően kétféle katona létezett az ókorban: a zsoldos, aki minden nap megkapta a zsoldját és annak dolgozott, azért harcolt, aki fizetett. Ha nem kapott fizetséget, elhagyta a csatateret, hiszen más miatt nem volt motivált a részvételben, mint a zsold. A másik típusú katona az, aki nem kapott zsoldot (mondhatni önkéntes volt, a hazájáért vagy nemes célért harcolt), de ha győzött a sereg, az elfoglalt területen földet kapott, életteret, letelepedhetett és veteránként élhette békében az életét. Ez az adomány, ez a győzelem utáni nagylelkű ajándék volt a „karizma” a görög/római világban. A kegyelmi ajándék tehát egy nagyvonalú ajándék a győztes részéről. A győztes Krisztus ajándéka, aminek az ember örül, amit használ, amivel él, de jól tudja, hogy az adományozó nagylelkűsége ennek a forrása és Ő adja kegyelemből- ezért az ember hálás lehet Neki. A korinthusi gyülekezetben a kegyelmi ajándékoknak örültek a gyülekezeti tagok, de sokszor inkább egymás ellen használták azokat, versengtek, hogy kinek van jobb, különlegesebb kegyelmi ajándéka. Pártok voltak a gyülekezetben és valószínűleg a „lelkiek” (pneumatikoi) büszkék voltak különleges kegyelmi ajándékaikra és emiatt jobbnak tartották magukat a többieknél. Erre reflektál Pál a 12. fejezettől, ezért írja a 13 fejezetet, hogy ha szeretet nincs bennem, semmit nem ér a kegyelmi ajándékom. És így reagál konkrétan a korinthusi istentiszteletre: hogyan is kellene jól használni jól a kegyelmi ajándékokat. Erről szól ez a fejezet. Nem akármelyik kegyelmi ajándékról van itt egyébként szó, hanem a nyelveken szólásról és a prófétálásról. Ezt a kettőt tárgyalja itt Pál az istentisztelet összefüggéseiben. Millió kérdést vet föl mindkettő, de főleg a nyelveken szólás. Nagy vitákat kavart, kölcsönös „kiátkozásokat” eredményezett már és bizonyára fog is az, hogy ki mit gondol általában a kegyelmi ajándékokról és a nyelveken szólásról. Az egyház történetében többször felbukkant, különösen a nyelveken szólás kapcsán, hogy ez az ajándék mintha más lenne, mint a többi. Ehhez nem lehet- vagy nagyon nehéz semlegesen viszonyulni. Nem nagyon hallottam nagy vitákat arról, hogy a bátorítás (gyámolítás) kegyelmi ajándéka létezik-e például ma vagy sem, de ma is élő kérdés sok keresztyén felekezet számára, hogy létezhet-e ma is nyelveken szólás vagy sem? Az egyháztörténet 2000 éves tapasztalata, hogy a szélsőséges mozgalmak, újítók, reformálók, gyakran kiszakadó kis irányzatok körében tűntek fel aktívan a kegyelmi ajándékok. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kegyelmi ajándékok rosszak vagy épp zavarkeltők, csak ezek az irányzatok, mozgalmak általában instabilak, érzelmileg túlfűtöttek és nem feltétlen átgondoltak. Ugyanakkor mindig az egyház hiánytüneteire mutatnak rá. Nincs lehetőségünk most végig venni az egyháztörténet sok megújulási/reformmozgalmát, de nagy általánosságban elmondható, hogy a különböző megújulási mozgalmak, újítások formáiban hoztak új énekeket, megújított formákat, akár az igehirdetés tartalmi megújulását is, az emberek személyes életére gyakorolt hatás is sokszor látványos volt. Isten a népe nagy történetében sokszor hozott megújulást Isten ilyen újítások, megújulások révén. Ezzel együtt igaz, hogy sokszor nem jól és nem bölcsen használták- nem csak Korinthusban, hanem azóta is kegyelmi ajándékok kérdését az istentiszteleten. Érdekes példa a pünkösdi mozgalom 20. század eleji indulásán és aztán a század közepi robbanásszerű terjedése idején gyakran elhangzott, hogy csak az van megtérve igazán, aki nyelveken is imádkozik. Kétszintű a megtérés: mikor valaki elfogadja Jézust megváltójának és aztán be kell töltekezni Szentlélekkel, aminek jele a nyelveken szólás ajándéka. Ez az állítás teológiailag tarthatatlan- akárcsak az az ellenpont, miszerint a nyelveken szólás teljesen megszűnt, nincs ma már, Isten nem adja és aki ma nyelveken imádkozik, az nem Krisztus Lelkétől van. Ez az örökségünk a témában és ez vesz ma is körül minket. Mindazonáltal hihetjük, hogy Isten nem változik, munkálkodik a világban szabadon a Szentlélek által, jelen van és adhatja kegyelmi ajándékait ma is az Ő akarata szerint. Ezzel együtt ma nem egy teológiai előadást fogok tartani arról, hogy mi a nyelveken szólás itt és most és a prófétálás, miért és hogyan kell gyakorolni, stb. Szeretném, ha nem sodorna el minket a téma, hanem megmaradnánk az Igénél. Mert miközben a kegyelmi ajándékokról is szó van, a lényegi kérdés az istentisztelet.
I. ALAPTÉMÁK
ISTENTISZTELET. Talán emlékszünk, hogy az asszonyok feje befedésének témájánál volt fontos kérdés ez: mennyire jelenik meg az istentiszteleten Isten szentsége és a kontextualitás? Mennyire érthető kulturálisan az istentisztelet egy kívülálló számára és mennyire érthető, tapasztalható abból Isten jelenléte, valósága? Pál ehhez a kérdéshez missziói módon áll hozzá. Látása alapvetően az, hogy az istentiszteletnek a célja a nem hívők számára érthető módon megfogalmazott és megélt evangélium az üzenetben, a közösségben, a szeretetben. Ez szolgálja Isten dicsőségét. Minden, ami ezen felül vagy ezen kívül van, az önmagáért való vallásos teljesítmény, élmény és tapasztalat- de nem szolgálja Isten dicsőségét. Az egyik legfontosabb téma ez és az egész fejezet fejtegetéseit meghatározza ez: mire való az istentisztelet: tudjátok, értitek, korinthusiak? Tisztában vagytok azzal, mi is a legfontosabb, amit nem szabad szem elöl téveszteni…?
A NAGYOBB KÖZÖSSÉG. Ráadásul nem csak a helyi istentiszteleti gyakorlat a kérdés, hanem az, hogyan kapcsolódunk tágabb módon Krisztus testéhez. Ebben a szakaszban is feltűnik a többi keresztyén gyülekezettel való kapcsolat. Pál említi, hogy egy bizonyos rendelkezést a többi gyülekezetben is elrendelt. Mert a rend, a hagyomány összeköt, egybekapcsol a legfontosabb mentén: az üzenet ugyanaz, a misszió egy és közös. Nem csak az számít, nekünk helyi szinten mi hogy kényelmes, mit hogyan szeretnénk, hanem része vagyunk egy nagy közösségnek, összeköt minket a közös üzenet, közös formák is.
KISKORÚSÁG/FELNŐTTSÉG. Világos, hogy ebben a fejezetben is visszaköszön a korinthusi gyülekezetben lévő kiskorúság és az, ahogy ez ott és akkor meghatározta a gyülekezet életét és istentiszteletét is. A kiskorúság jellemzője, hogy az ember mindenképpen különbnek akarja érezni magát a másiknál és fontos, hogy legyőzze, felülkerekedjen felette. Ebből fakad a zűrzavar is, ami valószínűleg uralta a korinthusi istentiszteletet. A korábban említett pártoskodás megjelent az istentiszteleteken és valószínűleg akik nyelveken imádkoztak, azok magyarázat nélkül, hosszan tették ezt- feltehetően extatikus állapotban- és a prófétálásnak sem volt rendje, mértéke. Ezzel együtt többen beleszóltak az istentiszteletbe, kérdezősködtek, hogy mi is történik, mert nyilván nem volt érthető, ami zajlik (erre mondja Pál, hogy az asszonyok hallgassanak az istentiszteleten: ne kérdezgessenek bele, kérdezzék meg otthon a férjüket). Ilyen egy kiskorú közösség: kaotikus, versengő, egymást megbántó, egymáson felülkerekedni akaró, a saját kegyelmi ajándékát a másikénál különbnek tartó. Meg is kérdezi tőlük Pál: „Tőletek indult ki az Isten Igéje, vagy egyedül hozzátok jutott el?” – Nem gondolhatják, hogy ők a középpont és más igazán nem tudja ezt ilyen jól csinálni… A „mi vagyunk a középpont, tudjuk, mi az igazság, csak mi tudjuk…” hozzáállás a felsőbbrendűség, büszkeség valóságával a kiskorúság jele és az Isten ismeretének hiánya is. Nem menthető fel ez a kiskorúság azzal, hogy majd kinövik, majd kialakul… ebből meg kell térni, ebből meg kell változni, mert ha nem, ez teljesen eltávolít Istentől.
 II. NYELVEKEN SZÓLÁS ÉS PRÓFÉTÁLÁS
Miközben látjuk, mi a fejezet nagy kontextusa, látjuk a nagy témákat, értjük talán, mire lett volna szükségük a korinthusiaknak, nézzük meg, mit is tanít az apostol a nyelveken szólás és prófétálás korinthusi istentiszteleti gyakorlatáról.
Fontos, hogy az apostol számára mindkét kegyelmi ajándék legitim, de a megfelelő használata nagyon fontos, odafigyelést, bölcsességet, vezetettséget, józanságot igényel.
Nyelveken szólás. A nyelveken szólás egy olyan különleges beszéd, imádság, ének, ami nem a beszélő saját anyanyelve és nem egy általa ismert és tanult idegen nyelv. Beszéd, szavak, hangok, de nem érthető. Elég ijesztően hangozhat elsőre. Találkozunk vele az ApCsel-ben is (2, 1-4; 10, 44-48; 19, 1-6), valódi, létező dolog volt az első keresztyének korában is. Alapvetően ez az ajándék nem egy tudatos dolog, nem az ember értelmének munkája, hanem annál több, másabb (persze nem tudattalan extázis vagy őrjöngés). Az Ószövetségből ismerünk révületben lévő állapotokat (Baál papok: 1Kir 18, 19-40, Saul a próféták közt: 1Sám 10, 6) és a görög vallásban, a dionüszosz kultuszban is voltak hasonlónak tűnő gyakorlatok. Platón maga is ismeri ezt a kategóriát, az isteni őrület 4 fajtáját különbözteti meg: van: prófétai, költői, kultikus (azaz istentiszteleti) és erotikus. Ezek az állapotok és akkor ismert kategóriák azonban nem feltétlen hasonlóak a nyelveken szólás állapotához. Sokaknak mégis nehéz érzése van, amikor erről szó van, lehet, hogy a tudatosság elengedése ellenérzéseket szül és azt mondják sokan: ez a bajom a nyelveken szólással. Ha nem az értelem irányít, akkor ki vagy mi? Mi értelme egyébként ennek a kegyelmi ajándéknak? Miért adja Isten? Mire jó ez? Az apostol azt mondja, hogy aki nyelveken szól, a Lélek által szól titkokat, Istenhez szól. Magát építi. Nem tudjuk, miért adja Isten pont ezt a formát, de adta és adhatja azért, hogy építsen. Hiszen Isten túl van az emberi értelem, tudat és tudatosság, verbális képességek határain is. Pont ezért ijesztő és lehet vele rosszul is élni, mivel ebben az ajándékban nagyon nyilvánvaló módon mosódik el tudatosság és nem tudatosság határa, a kontroll elengedésének kérdése. És mindeközben mondjuk ki: a nyelveken szólás bibliai gyakorlata az Újszövetségben nem jelent teljes önkívületi állapotban való értelmetlen halandzsát vagy őrjöngést. Megfelelő módon az embert építi, így jó, Istentől való. Ha nem lenne jó, nem adná Isten! Pál is vitathatatlanul elismeri az inspiráció isteni voltát (Róm 8, 26). Korinthusban a kiskorúság általánosan jelen volt a gyülekezetben, így a nyelveken szóláshoz kötötten is megjelent. Pál pedig tanítja a gyülekezetet erről konkrét útmutatásokkal:
A nyelveken szólás egyféleképpen gazdagítja a gyülekezet istentiszteletét hangosan elhangozva: magyarázattal. Ha valaki nyelveken imádkozik és szeretné ezt az istentiszteleten, nyilvánosan gyakorolni, akkor imádkozzon magyarázatért is! Akár azért, hogy ő meg tudja magyarázni, akár más, aki azt az ajándékot kapta. Magyarázat nélkül: nincs értelme, nincs helye az istentiszteleten!
A mai Igében több illusztrációt is használ az apostol a nyelveken szólás helyes használatát illetően:
A nyelveken szólás jel a hitetleneknek, mégis, missziói szempontból nem elégséges a keresztyén üzenet továbbítására. Missziói szempontból a prófétálás értékesebb az istentiszteleten.
Prófétálás. A prófétálásnak komoly ószövetségi hagyományai vannak. A próféta Isten üzenetét továbbítja, közvetíti, átadja megalkuvás nélkül. A prófétai üzenet konfrontatív, tartalmazza az ítéletet és a kegyelmet is. Tükör és figyelmeztetés.
Az apostoli időkben is tudunk prófétálásról, Agabosz prófétál a jeruzsálemi éhínségről, majd Pálnak azt, hogy el fogják fogni mikor Jeruzsálembe megy. Az istentiszteleti gyakorlatban ugyanakkor a prófétálás valószínűleg inkább egy gyűjtőfogalomként értelmezendő. Aki prófétál: épít, bátorít, vigasztal. Közvetíti Isten üzenetét aktuális, konkrét és konkrét módon. Istentől jövő üzenetet fogalmaz meg, amit a kívülállók is megérthetnek. Isten akaratát, üdvakaratát hirdeti, az üzenetet megalkuvás nélkül átadja.
Pál erről is rendelkezik és azt mondja: az istentiszteleten ne legyen parttalan a prófétálás sem! Ketten-hárman prófétáljanak, aztán ítéljétek meg, hogy igaz-e, tényleg Istentől volt-e, helytálló-e, ami elhangzott. Aki pedig ott kap próféciát, az egyfajta „elsőbbséget élvez”. Érdekes páli értelmezésben, hogy „A prófétákban lévő lélek pedig alárendeli magát a prófétáknak.” – tehát a prófétálás jóval tudatosabb és egyben felelősségteljesebb dolog is volt.
Végső soron Pál úgy összegzi a két kegyelmi ajándék istentiszteleti használatát: „Ezért, testvéreim, törekedjetek a prófétálásra, de a nyelveken szólást se akadályozzátok!” Mindennek meg van a helye az istentiszteleten!
 III. MIRE VALÓ AZ ISTENTISZTELET?
Mindezek után, maradva az Ige által felvetett fő kérdésnél fogalmazzunk meg végül konkrétan az istentiszteletre alkalmazható igazságokat és kapcsolódjunk ilyen módon is ahhoz, amiről Pál tanította ott és akkor azt a gyülekezetet.
Korinthusban a gyülekezeten belüli rossz dinamikák, problémák egyértelműen láthatóvá válnak az istentiszteleten (pártok, kiskorúság…). Ebből mindenképpen következik, hogy minden olyan gyakorlat, ami rétegződést, szinteket hangsúlyozza és ez alapján egymás fölé és alá rendeli az embereket a gyülekezetben, káros. Természetesen a hitben is van egy fejlődési út, de ez nem lineáris sem hierarchikus, ennél sokkal komplexebb. A lényeg, hogy szeretetben szolgáljunk egymásnak. Van Istennek elhívása, lelki érés, kikristályosodott képességek, ajándékok megfelelő használattal és lehetnek visszacsúszások is!
Milyen ne legyen az istentisztelet? A korinthusi helyzetet-, a szélsőségeket és hangsúlyeltolódásokat látva kijelenthetjük, hogy az istentisztelet nem lehet egoista. Nem helyénvaló, ha kizárólag maga felé fordít és csak a saját egyéni igényeimet, kérdéseimet és legfőképp jól létemet tartom szem előtt (és persze nem lehet ennek teljes ellentéte sem). Az istentisztelet nem lehet önmagáért való. Nem lehet bezáródó, sajátosan csak önmagát fenntartó és reprodukáló rendszer, amiben nem jelenik meg a kontextualitás, a rugalmasság a változás az élő Isten dinamizmusa. Végül: az istentisztelet nem lehet érthetetlen. Értelmetlenné válik az istentisztelet, ha az alapvető emberi megértés feltételeinek nem felel meg.
Milyen legyen hát az ISTENTISZTELET? Az istentisztelet a Szentlélek uralma alatt kell, hogy álljon, Isten jelenlétében, valóságában kell, hogy történjen. Ebben valósulhat meg a missziói cél. Megjelenhet a Lélek valósága: erő, szeretet és józanság. ERŐ, azaz a szembesítés ereje. Az igazi keresztyén istentisztelet hatása, hogy: az embert szembesíti azzal: kicsoda ő (bűnös)? Az ember megérti az ítélet valóságát, komolyságát. Az ember szívének rejtett titkai napfényre kerülnek. Az ember megtanul térdre borulni Isten előtt. Ugyanakkor megjelenik az élet ereje is és a kegyelem is hatalmas erővel szólal meg! SZERETET, azaz Isten lényének valósága, a közösség megtartó ereje, a töredékesség és tökéletesség közötti feszültség, a megbocsátás és újrakezdés valósága. JÓZANSÁG, azaz az értelem használata, amire való (6.v.): kinyilatkoztatás (=apokalipszis), ismeret (=gnózis azaz hitismeret), prófétálás (Olyan igehirdetés, ami a gyülekezet Isten előtti helyzetét tárja fel…”), tanítás (=Írások, evangélium, etika), az éneklés, imádság is Lélektől ihletett de értelem által irányított is (tudatos). Emellett rend, arányok, óvakodjatok a túlzásoktól.
Ha úgy vagy most jelen az istentiszteleten és úgy hallod ezeket a szavakat, hogy nem vagy Krisztus tanítványa, remélem, hogy felmutatott valamit számodra abból, mi az evangélium? Remélem, sikerült arra mutatnunk itt az istentiszteleten, hogy Isten élő és valós, hogy Ő ma is cselekszik, és Neki fontos vagy te is, szeretne elérni és megszólítani téged is. Isten megajándékoz Krisztusban a legnagyobbal és a legfontosabbal: az üdvösséggel, örök élettel!
Krisztus követőjeként pedig ennek az Igének az alapján is felragyoghat számunkra az a csodálatos valóság: mennyire megajándékozottak, gazdagok lehetünk Krisztusban! A gyülekezetben, Isten népében mennyiféle ajándékot kaptunk és kaphatunk Istentől! A mennyei Atyánk megannyi módon megáld ma is: legyünk nyitottak az Ő ajándékaira! Kérhetjük Tőle, hogy ajándékozzon meg minket, legyünk szabadok az Ő cselekvésére! Vággyunk az Ő jelenlétére, valóságára itt köztünk is és hadd legyen ez a közösség is egymást építő, éljünk Krisztus testeként Isten dicsőségére! Hadd legyen bennünk az Ő valósága, szeretete és közöttünk az Őtőle való egység, a minden értelmet felülhaladó békesség.

A szeretet soha el nem múlik: az agapé, az önzetlen, a túláradó, ellenállhatatlan isteni szeretet, melyet sok víz sem olthat el és soha nem rendül meg. Mert erősebb ez a szeretet, mint a halál. A remény megtart, mert a reménység Istene a forrása: szerte nem foszlik, meg nem kopik soha. A hit meg nem rendül, mert megtart egy életen át. A győzelmes hit a Győztesben, aki legyőzte a legnagyobb ellenséget, a halált. E három. Mind a Lélek gyümölcse… S a legnagyobb a szeretet. Soha el nem múlik, megmarad ÖRÖKRE. NEM VÁLTOZIK, nem semmisül meg, nem évül el, nem veszti súlyát, nem törik össze.
Tökéletes kép, tökéletes hármasság: egyensúly és béke. S mindez a miénk lehet: gazdagok vagyunk hát! Örüljünk felette!
Milyen lenne minden, ha nem tökéletes?! Kincsünk van, kincsünk lehet… minden a miénk, s aki hisz, annak MINDEN-minden lehetséges! Úton vagyunk: a töredékesből a tökéletesbe. Úton volt a korinthusi nép is, s így tanítgatta őket az apostol: „Nézzétek, amin most versenyeztek, ajándékaitok, kiválóságaitok mind elmúlnak, megszűnnek, mert mindez töredékes. Ideig való: nem ez a fontos, hisz nem örökkévaló. Ideje felnőni s elhagyni a gyermeki dolgokat s járni, élni a kiváltképpen való utat! Hisz csak egy, csak egy marad meg!” Eljön a tökéletes, hisz efelé tartunk. Eljön egy nap, és minden más megszűnik fontosnak, súlyosnak, létezőnek lenni. Hisz a látásban, a tiszta, színről-színre látásban, a tökéletes megismerésben nem kell már hinni, remélni… Hisz ott lesz majd minden: kristály tisztán fogunk mindent-mindent látni. És megismerjük Istent. A világ erre halad, s ez a történet útja: visszatér majd Jézus és Isten teremt újra. Új ég és új föld jön, hol igazság lakik. Ott leszünk majd mi is a Krisztusért benne: mint országának örököse, fia, örökös vendége. Otthon leszünk majd, s úgy érezzük, mintha mindig is ott éltünk volna. Elhagyjuk a töredékest és visszatekintve tökéletes létezésünkből úgy látjuk majd földi pályánk, mint ahogy felnőtt tekint a gyermekkor gondjaira, gondolataira, ötleteire, szavaira: ez volt egykor, de most már minden, minden egészen más.
Fejlődünk, változunk, haladunk magunkban, magányban futva a földi pályát. Úton vagyunk együtt is, mint család, közösség, gyülekezet. Nap jön nap után és igen, egyszer majd eljön. Egy nap felkelünk ugyanúgy, mint máskor, és átgondoljuk dolgaink, felvesszük az aznapi keresztünk és elindulunk hordani s viselni… ama napon egyszerűen csak eljön. Eljön a tökéletes és eltöröltetik minden, mi töredékes. Új ég és új föld lesz. Efelé tartunk, ez az út. Örüljünk, higgyünk, reméljünk, szeressünk hát együtt, Krisztust, hű Megváltónkat követve. Most küzdelem, s akkor nagy öröm- s ha most öröm, akkor ott még nagyobb, teljesebb, túláradóbb... Most sírunk vagy gyászolunk s akkor majd letöröltetnek a könnyeink. Nem lesz több fájdalom s kiáltás… csak egy: Hallelujah!
(…)
Növekvő fényt és dicsőséges jövőt mosolygunk egymásnak s magunknak, de a szívünk nyugtalan, a lelkünk békétlen és olykor nehezünkre esnek a kedves szavak. Nehéz a „hallelujah”, messzi a fény s a dicsőség. Mert lesz majd egy „akkor”, lesz majd tökéletes, de most még a „MOST” van. A tökéletlen, töredékes most. S mi magunk itt ebben ragadtunk. Ha körülnézünk, s szemléljük létünket, mély levegőt veszünk létezésünk párájából: érezzük s látjuk a körforgást, a tökéletlenséget, a hiányt és értelmetlenséget. A tökéletlenség körforgását. Tökéleteset akar teremteni, mind jót akar az ember, egyre csak jobbat s többet szeretne. Nemzedék jön nemzedék után mind balgán reménykedve. Nézzünk LÉTÜNK TÜKRÉBE, ha elég bátrak vagyunk hozzá, hogy elhiggyük, amit látunk benne a világról s magunkról. Mi az élet valósága, ritmusa s szívdobbanása?
SZÜLETÜNK. Nő és férfi szövetségre lép, szeret és életet ad ősidők óta. Újszülöttet vár, aki erre a világra jön és mégis, mintha nem e világból érkezne, s tökéletes volna. Honnan is jő az élet, az új élet? Álma a szülőnek a tökéletes gyermek, aki majd más lesz, aki jobb lesz, akinek jobb lesz, aki nem fog annyit küzdeni, szenvedni. Reménység a könnyű terhesség s szülés, a bájos s tökéletes kisded… de töredékes egész létünk s már a kezdetnél is az lesz. A szülők és újszülöttek vágya…: talán meg sem születhet kit várnak, s ki saját születését várja. Még el sem kezdődött, de már véget is ér a történet…  Vagy nem úgy és nem akkor, mint ahogy mindenki várta – nem olyan állapotban, betegen vagy nyomorba érkezik az élet: Így van ez rendjén…? Mi értelme hát így ennek? Kell-e létezni egyáltalán…? A kétely soha el nem múlik…
DE SZÜLETÜNK s CSEPEREDÜNK. Mert tovább megy az élet s bár kételkedünk, de hátha, hátha felnő a gyermek. Ha csak egy kicsit, de néha láthatjuk majd benne a tökéleteset. Igazi gyermekkort szeretnénk adni, látni s láttatni, ami a miénk nem volt soha. Hisz a gyermekünk különleges, egyedi lesz. Gyors, ígéretes, szerethető, kiemelkedő, első és a legjobb. Igen, a mi gyermekünk majdnem tökéletes lesz, megmutatjuk mindenkinek, akár hatalmas áldozatok árán is, mert az lehetetlen, hogy nem az. Lehetetlen, ha átlagos, sőt átlag alatti, ha lassú és elkeserítő a gyermek, ha idegesítő, fárasztó is egyben. S aztán egy nap megérezzük, hogy nagyon nehéz láttatni: elhinni s elhitetni, hogy milyen kivételes, nagyszerű dolog szülőnek lenni: A csüggedés soha el nem múlik.
De tovább lépünk. SZÜLETÜNK, CSEPEREDÜNK s büszkék vagyunk büszkék leszünk felnövő IFJAINKRA. Mert felnőnek gyermekeink, felnőttünk mi is- ki tudja hogyan, milyen utakon, de ifjak lettünk, s ifjaink lettek. Ifjaink vannak: büszkeségeink! Akikre számíthatunk, akik önállóak, saját lábukra állnak és sosem okoznak csalódást anyának, apának... Megfogadják tanácsaink' és nem követik el újra a mi hibáinkat. Nem kell összeszednünk őket hajnalban az út szélén heverve, nem fojtják mámorba s kábulatba kilátástalan jövőjüktől való rettegésük’. Nem csinálnak butaságot s nem adják oda szerelmük, ártatlanságuk hazug csábítóknak. Büszkék vagyunk, büszkék lehetünk magunkra s ifjainkra…?! Ó, jaj! A szégyen soha el nem múlik.
Szégyen, mit túlél az ember s újra, újra reménykedik s hisz: VAN TÖKÉLETES: a MÁSIK SZEMÉLYÉBEN: a kiteljesedő és tökéletes igaz szerelemben. Abban, ami jön első látásra, s egy életen át tart. Ami vágyaink beteljesedése, amiben megleljük másik felünket s mindazt, mik legelemibb szükségeink. A tökéletes emberi lény a miénk lehet, s benne magunkhoz ölelhetjük a végtelent. Mindenki irigykedhet ránk, mert megtaláltuk a jót, sőt, a legjobbat! Kivételezettek vagyunk, a helyén van minden részlet. Értelmet nyer a létezés: s ez így marad. Örökre. Ígérem és fogadom. Egészségben-betegségben. Örömben és bánatban. Boldog s boldogtalan állapotában. Holtomig vagy holtáig. A gyanakvás soha el nem múlik.
Elkapjuk arcunkat e tükörtől és megrettenünk tőle: milyen tükörbe nézünk, mi ez a valóság s kit szemlélünk, kinek a létét látjuk tükröződve? Ez valaki más, ezek nem mi vagyunk, ez a tökéletlen lét: valaki, valahol máshol… velünk ez nem történik, nem történhet meg: tökéletes falainkon belül élünk mindentől megvédve… ez a gyülekezet, nem a világ: ez itt állandó és olykor tényleg, mintha tökéletes lenne: a gyülekezetben vagyunk, oltalom alatt, nem a világban: más ott kint és itt bent: és ez, a gyülekezet, a közösség megtart és soha el nem múlik mindez? Mi ez a tükör: milyen félelmetes varázslat? Milyen felháborító szavak? Jóra törekvő ember elérheti álmait, vagy nem? Lássuk hát, lássuk így s ne keserítsük el egymást véglegesen! Győzzük meg hát magunkat s egymást: nem, nem ennyire sötét a helyzet és nem, nem ez a valóság: hazug a tükör! Lehet már itt minden, amit akarsz: tökéletes, vagy majdnem az, csak erősen hinni s akarni kell!
De akár az egészet el is engedheted… lehet, hogy neked már tökéletesen mindegy és lebegsz, sodródsz hisz MINDEN, MINDEN HIÁBAVALÓSÁG…
Akárhogy is van, a legjobb, ha kezedbe veszed sorsod: élj, irányíts, dönts, ahogy te akarod! Akár sodródsz, akár küzdesz: karnyújtásnyira tőled a lehetőségek: tedd, amit megtehetsz: a munka, a TÖKÉLETES HIVATÁS a legjobb megoldás! A küzdelem árán megszerzett siker, a kiteljesedés, az álomfizetés, a gondtalan élet: ezért érdemes?! Vagy a legjobb munkatársak, összetartás, együttműködés és csapat, mellyel lehet, hogy megmenthetitek a földet! Felnőtt vagy, erős: alkoss és felejts el tükröt, valóságot, szenvedést: tedd a dolgod, keresd az álmod! A kihívás soha el nem múlik.
Igen, megadhatod magadnak s a tieidnek mindazt, amire csak szükség van. Így lehetsz talán TÖKÉLETES SZÜLŐ, aki nem követi el a hibákat, amit a szülei vele tettek. Te majd nem leszel indulatos, nagyon fogsz óvni s szeretni, sosem használsz ki, sosem hanyagolsz el és nem fogsz játszmázni, sem manipulálni. Nem kívánsz magadnak magányt és csendet: egy családi vasárnap után erdő-mélyi remetelétet… Megadhatod, megveheted mindazt, ami csak kell… De vajon elég lesz ez? S milyen áron…? A bűntudat soha nem múlik el.
Végül lehet, igen, lehet, hogy élvezheted a munkád gyümölcsét majd nem csak felnőtt, de öreg korodban. Átélheted azt is, hogy „...engem hordoznak, meghallgatnak, ellátnak mindazzal, amire csak szükségem van. Figyelnek rám, törődnek velem s nem vetnek el, nem tekintenek rám úgy, mint nem használható tárgyra. Mint feleslegessé vált testrészre, kicsorbult pohárra. Sosem fogom élni s érezni, mit jelent lemaradni, elerőtlenedeni, többé már nem fontosnak lenni. Nem fogok meg nem csörrenő telefonok és ki nem nyíló ajtók némaságában tengődni…” A magány soha el nem múlik.
Most már elég, elég e tükörből: mindegy is, hogyan, de a vége… ha semmi, de semmi nem úgy alakul: legalább a halál legyen kegyes, tökéletes, emberi, és méltóságteljes…! Elaludni, egy pillanat alatt kimúlni, egyszer csak utolsót lélegezni, csendben elmenni. Nem lassan és fájdalmak, kínok közt vagy tudatlan vegetálásban enyészni el. Ugye lesz majd, ki fogja a kezem, kivel megoszthatom utolsó pillantásom…? A végső félelem soha nem múlik el. Minden létező félelme: elmúlunk, s aztán, ha nem jól éltünk, az örök szenvedésbe jutunk. A szenvedés soha el nem múlik…?
Hogy lehet így élni? Hogy lehet így hinni? Remélni? Szeretni? És várni a tökéletesre? Legyen tökéletes most! Vagy ha nem, hát hallgasson el minden ígéret örökre…?! Ez hát a tükör, a valóság tükre.
Ezt látta Jób is, mikor elborzadt benne: ez hát a valóság: „az Úr adta s aztán elvette”?!
Ezt látta a bátor prédikátor és sóhajtotta: „Minden hiábavalóság…”
Ezt érezte Illés, mikor egyedül harcolt Istenéért, s egy bokor alá bújt el nem küzdve tovább a lehetetlennel: végleg elfáradva az életét elengedve. CSEND. ÜRES CSEND.
Aztán, egyszer csak, lassan, szelíden szelet érzett, halk és szelíd hangot szélvihartól és földindulástól rettenve. Levegőt, fuvallatot. A lágy szél megérinti Jób sebes pőre testét, a prédikátor kemény, merev arcát, körül lengi Illés kővé dermedt tagjait. Szél, amiről nem tudod, honnan jő s hová megy, de hoz józanságot, friss levegőt, kijózanító gondolatot, felismerés töredéket.
És felpattan a zár és belénk hasít a felismerés, hogy HOMÁLYOS A TÜKÖR! Nem látunk eleget, nem tudjuk érteni, akármennyit elemezzük, nem tudjuk érezni, akárhányszor is átéljük, és a fülünk sem hallhat tisztán…
Ködben vagyunk, árnyékokat, körvonalakat látunk. Csak zajt és morajlást hallunk tiszta csengő hangok és a szférák zenéje helyett. Összemosódnak a kontúrok, elrejtőznek a miértek s elbújnak a válaszok. A megismerésünk korlátolt, a szavaink alkalmatlanok. A megértés töredékes, a szálak összegubancolódnak és nem értjük, nem érthetjük mindazt, mi való… Mert töredékes. Töredékes az ismeretünk világról, egymásról, magunkról. Istenről is- de róla elégséges…
Annyit érthetünk, hogy van MOST és AKKOR.
Mert most tükör által látunk, homályosan, de AKKOR majd színről-színre: és úgy ismerünk és értünk mindent, ahogy minket megismert az Isten. Akkor eljön a tiszta látás… Most nem érthető, mert minden töredékes. Ha tökéletest bizonygat az ember s illúziót kerget: akkor is majd csak akkor, akkor jön el a tökéletes.
Összeomlanak tökéletesnek hitt dolgaink, s ha tökéleteset építünk itt a földön, lent, bálványoknak emelünk templomot.
TÖREDÉKES MINDEN: a kétely, a csüggedés, a szégyen, a gyanakvás, a kihívás, a bűntudat, a magány, a félelem is. Valójában mindegyik elmúlik s megszűnik majd, mint a bizonyosság, a reménység, a méltóság, a meggyőződések és felszabadultság, a közösség és bátorság is mind szertefoszlik.
De A SZERETET SOHA EL NEM MÚLIK, mert a szeretet: ISTEN LÉNYE. Ezért nem múlik el, mert Ő megmarad örökre! A SZERETET ISTEN LÉNYE, aki veled szenved, érted szenved és válik a tökéletesből töredékessé Krisztusban: leszáll a magas mennyekből és megszületik, él és járja az emberi lét útját hontalan. Átéli, mi a kétely, a csüggedés, látja mi a szégyen, a gyanakvás, mi a kihívás, s milyen, az embernek, amikor kínozza a bűntudat. Átéli maga is, mi a magány, a félelem, mikor a teljesen egyedül maradt értünk a kereszten. Megtörik testét: TIÉRETTETEK – kiontják a vérét: MIÉRETTÜNK…
Öleld magadhoz Őt, s magadhoz öleled töredékes léted, szenvedésed lényegét is egyben. Vele lesz vállalható, szerethető, elfogadható, élhető a töredék lét s benne a bizonyosság: a tökéletes örök boldogság. Az eljövendő valóság.
A gyülekezet pedig nem más e a történetben, mint a tökéletes lét reménysége, előíze egyben. A közöttünk munkálkodó soha el nem múló szeretet: a közösségben- Isten ajándékaiban, s a jelekben: a keresztségben, úrvacsorában… A hirdetett s látható  kegyelemben. A FELADATUNK nem: tökéletessé válni, hanem a mutatni a Tökéletesre!
Úton levő vándorként bíztassuk, bátorítsuk egymást: maradj meg a hitben, gyökerezz meg a reménységben, élj a Szentlélek jelenlétében a szeretetben. Öleld magadhoz Őt, s magadhoz öleled töredékes léted, szenvedésed egyben. Vele vállalható, szerethető, élhető a töredék lét s a bizonyosság: a tökéletes örök, eljövendő boldogság. Jézus, aki maga a szeretet, az egész életen átvezet. Ővele egykor majd „…egyetlen asztalt ülünk körül mindnyájan, és ő lesz majd minden mindenekben”. S mindnyájan egyek Benne, a SZERTETEBEN.

Nagyon furcsa lehet-olvasni ezeket az Igéket akkor is, ha a gyülekezet tagja vagy és akkor is, ha keresel, vagy vendég vagy itt. Önmagában ellenérzéseink lehet, mert úgy tűnik, Pál apostol szexista, azaz megkülönbözteti a két nemet és az egyiket a másik alá rendeli. Hátrányos megkülönböztetés éri az egyiket. Vállalhatatlan kategóriákat alkot itt az apostol és vállalhatatlan módon fogalmaz. Lehet, hogy ösztönösen elkezdenénk védeni a korinthusi asszonyokat és sajnáljuk is őket: milyen rossz lehetett nekik ott és akkor nőként létezni. Nőként nem kis harc vezetett odáig, hogy a mai európai országokban a női jogok kérdése rendezett legyen - miközben a társadalomban még mindig sokszor szenvednek hátratételt a nők. Ha meghalljuk a felolvasott Igét, lehet, hogy az iszlám nők viselete jön elénk: nekik is befátyolozva kell lenniük: az utcán is. Ehhez hasonló dolgot kér itt az apostol? Mennyire idegen lehet ez tőlünk. Az is elképzelhető, hogy nőként az életednek volt olyan időszaka, amikor megaláztak, megbántottak, kihasználtak férfiak és a felolvasott szakasz ezért nehéz neked: a férfiak vissza tudnak élni azzal, ha alárendeltjükké válik egy nő. Tudok olyan keresztyén felekezetről, ahol az asszonyok fejét ma is be kell fedni az istentiszteleten. Számukra egyszerű ez a szakasz: ez van megírva, ezt kell cselekedni. És ez teljességgel érthetetlen annak, akinek nincs gyülekezeti háttere. Hiszen ez az egész fejbefedés a mi kultúránkban annyira nem érthető, sőt teljességgel értelmetlen.
Akár attól függetlenül is, amit éppen olvastunk és értjük vagy sem; egyetértünk vele vagy sem, el tudjuk-e fogadni, fel tudjuk-e tételezni, hogy ez Isten szava? A mindenható, teremtő, élő Isten szava, aki azért adta az Írást, hogy megmutassa, hogy kicsoda ő, hogy kicsoda az ember és hogyan lehet örök életre, üdvösségre jutni? Akkor is Isten szava, ha nem értjük azonnal vagy egyáltalán. Akkor is az, ha nem érzem, hogy engem ez most felemel vagy megérint. Akkor is Isten szava, ha úgy érzékelem, a Szentlélek most nem szólít meg és árad ki, miközben foglalkozom vele. Akkor is Isten szava, ha kulturálisan óriási távolság van a leírt szöveg kora és kultúrája és a miénk között.
A Korinthusi levél sorozatában új egységhez érkeztünk: a 11-14. fejezet a levélben kicsit befelé fókuszál és a korinthusiak istentiszteleti életére reflektál. Azzal foglalkozik leginkább, hogy a gyülekezet hogyan viselkedik az istentiszteleten. Három témát jár körül: nemi különbségtétel, úrvacsora, lelki ajándékok.
Van egy kulcsszó (kifejezés) és egy alapvető attitűd, amit érteni kell ahhoz, hogy megértsük ezeket a fejezeteket. A kulcsszó: a hagyomány, a rend! „Amit átadtam nektek!” – mondja az apostol. A korinthusi gyülekezet ugyanis nem egy individuum volt, hanem része a keresztyén gyülekezetek közösségének, a nagy családnak, ami a Krisztus teste volt ott és akkor a világon. Az alapvető dolog, ami összekötötte ezeket a gyülekezeteket az az evangélium valósága volt- külsőségekben pedig az istentiszteletben lévő hasonlóság és a belső rend. Ezek nagyon fontos viszonyítási pontok voltak egy alapvetően kaotikus világban és társadalomban. Nem értelmetlen hagyományok és érthetetlen szokások, hanem szükséges és konszenzus alapján fennálló rend volt ez, aminek fenntartásáért részben az apostolok voltak a felelősek. Az attitűd, amit értenünk kell, az Pál missziói látásmódja a gyülekezetre nézve: többször előkerül az a momentum, hogy azt vizsgálja az apostol, milyen a gyülekezet működése; hogyan érezhetik magukat azok, akik belépnek a gyülekezetbe? Mennyire segíti mindaz, ami a gyülekezetben történik a betérőket Krisztushoz- vagy mennyire lesznek külső dolgok, rendezetlenségek, hangsúlyeltolódások akadályai az evangélium átadásának?
I. Ott és akkor Korinthusban. Ahogy olvassuk a Korinthusi levelet, sokszor érezhetjük, hogy Pál szavai mögött konkrét helyzetek, megtörtént események voltak, amikre reflektál az apostol. A korábbi egységekben említett „szabadság párt” Korinthusban erőteljes volt a gyülekezetben. Legfőbb motivációik egyéni szabadságuk megélése volt, aminek kapcsán nem igazán voltak tekintettel másra. A Krisztusban nyert szabadságot is félreértelmezték- túlértékelték az egyén szabadságának lehetőségeit. Ebben a pártban valószínűleg voltak nők is, akik szintén szabadságot szerettek volna: ennek egyik megnyilvánulási formája lehetett a fedetlen fő.
1. Kulturális meghatározottság
1.1. A méltóság-szégyen dinamika. Ahhoz hogy igazán érthessük ezt a szakaszt, meg kell értenünk azt az alapvető kulturális narratívát, ami meghatározta azt a kultúrát, amiben ez íródott. Miközben a miénkhez hasonló globalizált és individualizált kultúra volt, volt két olyan fogalom, egy ellentétpár, ami ott volt minden korabeli ember fejében: a MÉLTÓSÁG ÉS A SZÉGYEN. Ennek a dinamikája határozott meg mondhatni mindent. Mindenkinek célja volt, hogy emberi méltóságát megélhesse és megtartsa, és nehogy szégyent hozzon magára, szeretteire, a hozzá kapcsolódókra. Sokkal inkább hajtotta az embereket, hogy mások előtt is méltóságukat megőrizzék, és nehogy szégyenbe kerüljenek. Kicsit hasonlít ez a mai Távol-Keleti kultúrákra. Ez megjelenik a szakasz szóhasználatában is! Van olyan kutató, aki egyenesen azt állítja, hogy ókori görög társadalom méltóság/megbecsültség és szégyen társadalom volt. Át- és átjárta ez a megközelítés az emberek gondolkozását. Innen nézve érthetjük, hogy mit jelent: az asszony a férje dicsősége=méltósága. Erre kellett a legjobban vigyázni!
1.2. Férfi és nő egyébként az ókorban korántsem volt egyenrangú, másrészt valahogy szorosabban összetartozóak, ahogy ez a szakasz is bemutatta ezt a kapcsolatot. A görög társadalomban minél magasabb társadalmi osztályba tartozott valaki, nőként talán annál több lehetősége és szabadsága volt- persze korántsem annyi, mint egy férfinak. Érdemes ugyanakkor a megértéshez nem csak a görög hátteret ismernünk. Pál apostol maga is ószövetségi talajon áll és az alapján tanít, így a zsidó gondolkodási hátteret sem szabad figyelmen kívül hagynunk: ott bizony a nő messzemenően alá volt utalva a férfinak. A férfi oldalbordájából teremtetett annak segítőtársaként (1Móz2). Egy rabbinikus kommentár így ír erről a teremtettségi állapotról: „Isten nem Ádám fejéből alkotta az asszonyt, hogy nehogy öntelt legyen; nem a szeméből, nehogy kéjsóvár legyen; nem a füléből, nehogy kíváncsi legyen; nem a szájából, nehogy féltékeny legyen; nem a kezéből, nehogy kapzsi legyen; nem a lábából, nehogy tekergő legyen; hanem a bordájából: egy olyan testrészből, amely mindig be van fedve. Ily módon az asszonynak mindig szerénynek kell maradnia.” A zsinagógai istentiszteleten egyébként az asszonyok nem vehettek részt, hanem a karzaton, elválasztva, vagy az épület más részén meghúzódva kellett részt venniük. A korabeli zsidó jogszemléletben elképzelhetetlen volt az asszonyoknak a férfiakkal megegyező jog.
1.3. A kulturális meghatározottsághoz tartozik a ruházat jelentősége, amit értenünk kell. Az ókori kultúrákban a ruházkodás jelentősége és üzenete más volt, mint ma. Ma is van üzenete annak, ki hogyan öltözködik, de a bizonyos rendek és szokások komolyan vétele sokkal egyértelműbb, magától értetődőbb volt. A fátyol maga, akárcsak a mai Közel-Keleten a női viselet része volt. A hétköznapi viseleté is. A nő elfátyolozza magát, így mutatkozott közösségben, férfiak előtt. Ez a fátyol betakarja a fej nagy részét és az arcot (vagy annak egy részét) hagyja csak szabadon. Fátyollal a fején a nő mindenhol biztonságban van és tiszteletnek örvend. A fátyol az asszony méltóságának és tisztaságának is a jele. És miközben a magas rangú, gazdag és befolyásos asszonyok nem feltétlenül viseltek mindig fátylat mindennapi életük során, a római és görög vallás szertartások alkalmával mindig! Áldozat közben még a papok is elfedték az arcukat, hiszen ami ott történik, az valamiként szent, más, mint a köznapi lét. Érdekes lehet a ruházat jelentőségének szempontjából egy másik bibliai utalás is, amikor az evangéliumokban találkozunk azzal a furcsa jelenettel, mikor a királyi menyegző történetében a már bent lévő vendégek közül valakinek nincs menyegzői ruhája. „Nincs menyegzői ruhád…?”-kérdezik tőle. Az nem felel semmit, mire kivetik a külső sötétségre (Mt 22, 12). Ez a szintén nem könnyen érthető szakasz is erre példa: a korabeli hallgatók nem részvéttel tekintettek a más ruhában lévőre, hanem azt gondolták: megveti a házigazdát! Lehetetlen menyegzőre így menni, akár kérni vagy bármilyen módon gondoskodni a megfelelő ruházatról.
1.4. A ruházatnak ugyanis komoly üzenete volt: ki vagy, kihez tartozol, mik az alapvető szándékaid. A kultuszi paráznaság kapcsán pontosan lehetett tudni ruházat és hajviselet alapján, ki a kultuszi parázna, aki bármire kapható. Többek között a nők részéről a fedetlen fő volt ez a jel; illetve akár a leborotvált haj: férfi paráznáknál pedig a hosszú haj vagy akár a nőkéhez egyébként hasonló fátyol viselése.
1.5. Bizony a hajviselet is komoly üzenettel bírt. Minden ókori kultúrában a nőnek hosszú haja volt. Alapvetően ez volt az általános, megszokott. A rövid haj a szomorúság, gyász és szégyen jelképe volt. Gondoljunk csak az irodalomból Electra példája: apja halála után levágta haját: évekig így maradt, amíg fivére meg nem bosszulta apja gyilkosait! Böjthöz, fogadalmakhoz kapcsolódó hajvágás is ismert volt a görög kultúrában! Emellett a zsidó, görög és római kultúrában egyaránt a házasságtörők megalázó büntetése volt a nő hajának megnyírása. Pál szóhasználatában a fedetlen fő az asszonynak akkora szégyen, mintha levágták vagy leborotválták volna a haját. Ezért fedje be tehát a fejét: ha nem teszi, az szégyen. Kapcsolódik ehhez egyfajta „természeti rend” itt az általános „társadalmi” rendet is jelentette! Ezzel érvel az apostol: ez az elfogadott, ehhez kell alkalmazkodni!
2. Istentisztelet.
Pál az egész világot úgy szemléli, mint amiben van rend, ami a teremtőtől származik. Vannak dolgok, amik formái az ember létének, a kapcsolatainak. A teremtő Isten rendjében pedig van rendje az istentiszteletnek is. Az istentisztelet nem egy olyan hely, ami minden teljesen spontán és lazán úgy történik, ahogy a Lélek éppen indít (mert ez az igazi szabadság). Sokkal inkább van rendje, ritmusa, amiben megmutatkozik a már korábban említett missziós cél is. Az istentisztelet egyrészt kapcsolódik a kultúrához, másrészt felmutatja Isten szentségét, kegyelmét is. Ezért foglalkozik Pál azzal, hogy mit érzékel egy kívülálló az istentiszteleten, ha betér (és persze azzal is, mennyire biblikus, Isten szerinti, ami ott történik). Három fontos megállapítás kapcsolódik ehhez:
3. FÉRFI ÉS NŐ helye a teremtettségi rendben.
Nézzünk meg végül egy nagyon fontos területet, üzenetet az eredeti összefüggések ismeretében, amire az apostol ráirányítja figyelmünket. Mi a férfi és nő helye a teremtettségi rendben? Mi köze ennek a gyülekezethez?
3.1. Isten terve a teremtés, a teremtettség. Isten nem uniszex lényeket és nem uniszex spiritualitást teremtett. A nemek összemosása, egyetemes emberi lélek ideája neoplatonista, gnosztikus hatás. A teremtettségi rendnek mond ellent! Miközben a lélek minőségében nincs különbség férfi és női lélek (mint „anyag”) között, mégis a nő és a férfi teremtettségéből fakadóan más. A nő nőies: Isten tervezte így! A férfi pedig férfias. Nem mai trendek szerint és miatt, hanem teremtettségüknél fogva oly módon nőies a nő és férfias a férfi, hogy eltérőek, különbözőek. A szexuális differenciáltság és a más-más teremtettség tehát nem a bűneset következménye: az a kölcsönös függés és az uralkodás, kizsákmányolás.
3.2. Vannak „rendek” és „mandátumok”. Az egész teremtett világban van hierarchia, ahol mindenkinek meg van a helye alapvetően. Miért ne lenne ez így az ember esetében is férfi és nő tekintetében? Ráadásul ez sokszor egészen sokszínűen jelenik meg.
Pál milyen nő-férfi kapcsán használja ezt a típusú hierarchiát férjre (Ef 5, 22-33), apára (Ef 6, 1-3), gyülekezet vezetőre (1Tim 2,9-3,7) vonatkoztatva egyaránt. Ebben az értelemben az asszony férjtől való függésének jele: teremtettségi rend (akár a férfi függése is Krisztustól).
3.3. Isten képmása, Isten dicsősége!
Egyértelmű a szakaszból, ha a hierarchia nem csak az asszonyra vonatkozik, hanem a férfira is. „Krisztus Isten tükörképe, a férfi Krisztus „doxája”, azaz visszfénye; az asszony a férfi doxája, aki hatalmi jelet visel a fején a fátyolban. A férfi Isten dicsőségét hordozza, Isten képmása: a nő nem ennek a másolata, nem másodrendű, hanem más a teremtettségi célja.
3.4. A lényeg a kölcsönös egymásra utaltság: a kapcsolat, közösség
A szakaszban valójában a két nem egyenértékűségét hangsúlyozza az apostol (11-12.v.). Férfi és nő nem élhetnek egymás nélkül. A teremtési rendet el kell fogadni és abban mindkét félnek felelősségteljesen kell működni. Krisztus a fej (a legkiválóbb kiválóság, autoritás, forrás): hozzá tartozik a férfi és hozzá a nő. Nincs igazi függetlenség: mindenki kapcsolódik valakihez! Oly módon is, hogy az asszony a férfiból van (a teremtés történet kapcsán és az emberi szaporodás okán is: azaz apától van) de a férfi is az asszony által van (hiszen minden férfi egy asszonytól születik). Ezek fényében érthető az is, hogy ha a korinthusiak megengedik az asszonyok fedetlen főjét, az szembe megy mindazzal, amit Pál és munkatársai az összes gyülekezetben rendeltek el és tartottak helyesnek. És amit az Írásokból, az evangéliumból megértettek. Ez a többi gyülekezethez tartozást, az együvé tartozást is relativizálná… - EZÉRT NINCS VITA ebben a kérdésben.
II. Üzenetek ma.
Hogyan tudunk mindehhez kapcsolódni? Nagyon is sok ponton lehetséges! El kell fogadnunk, hogy más a kultúra, de a teremtési rend, Isten terve alapvetően nem változott. Mi az az út, mi az a kérdés, ami alapján meg tudjuk fogalmazni ennek a szakasznak a mai üzenetét? A kulcskérdés az, amire a korinthusi levél 10. fejezetében utalt már az apostol: MIT JELENT ISTEN DICSŐSÉGÉRE ÉLNI? Mit jelent ma nekem, nekünk az a kérdés egy önmaga dicsőségéért élő, önimádó (totálisan individuális) kultúrában? Ott és akkor Korinthusban Pál azt szerette volna, ha a korinthusiak kiábrázolják Isten dicsőségét, rendjét az istentiszteleten, ha megvalósul közöttük az, hogy mindenben Isten dicsőségére élnek. Miben szólíthat ez most meg minket?
1. Kulturális meghatározottság.
1.1. Tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan tekint általában a kultúránk a testre? És hogyan hat mindez rám/ránk? Mit tehetek meg a testemmel? Kinek mi köze ahhoz, hogy hogy nézek ki, milyen a hajam, mibe öltözködöm? És valójában milyen hatások eredményeként öltözködöm úgy, ahogy és tekintek a testemre úgy, ahogy? Isten dicsőségét szolgálja, ha ugyanúgy használom, kihasználom, elhasználom a testemet, mint sokan mások? Isten dicsőségét szolgálja, ha le- vagy épp irreálisan felértékelem magam aszerint, hogy megfelelek-e adott aktuális trendeknek és ideáloknak? Ez az Isten akarata, ezzel szolgálom Isten dicsőségét? Mennyire határozza meg egész identitásomat az, hogy hogyan nézek ki, hogy mennyire vagyok fiatal- hogy mennyinek látszom…?
1.2. Hogyan tekintek a lélekre, az ember lelki benső valóságára? A teremtettségem egyik fontos részére: van lelkem, amivel ugyanúgy törődni kell. Mit tehetek meg a lelkemmel? Az értelem, érzelem, akarat: kinek az irányítása, befolyása alatt áll? Ki vagy mi hagyom, hogy hasson a véleményemre, világlátásomra? Ébresztő, emberek, ezért mi magunk vagyunk felelősek és tehetünk érte/ellene!
1.3. Mennyire hat rám az önmegvalósítás és az egyediség bálványozása? Meg kell vizsgálni magunkat Isten előtt: mennyire mozgat ez a tetteimnél, döntéseimnél, terveimnél? Mennyire akadályoz ez meg abban, hogy tényleg Isten dicsőségére éljek? Az életem végső értelmét és a boldogságom végső forrását abban látom-e, hogy az legyek, azzá váljak, akivé mindig is szerettem volna- vagy számít, igazán számít, hogy mit tervez velem Isten? Mi az Ő akarata? Ezt a kérdés az tudja feltenni, aki elfogadja és saját magára érvényesnek tartja az Isten-i rendet és tervet, ami a legjobb az életére nézve!
2. Istentisztelet
2.1. Mennyire fontos az istentiszteletünkön a missziói jelenlét, missziói attitűd? Leginkább most abból a szempontból, hogy érthető lehessen mindenki számára, ami itt történik. Hogy lehessen kapcsolódni hozzá. Ha egy kívülálló bejön közénk és minden asszony feje be lenne fátyolozva/kendőzve, az egyértelműen akadálya lenne a missziói célunknak. Ma miért nem kell befedni a nőknek a fejét? Azért mert ez kulturálisan egész mást jelent: ez megalázó. Ha valaki bejön a gyülekezetbe, aki Istent keresi, még nem keresztyén, ezen megütközhet. Ugyanúgy, ahogy az 1Kor 14,23-ban figyelmeztet erre Pál: ne imádkozzatok hangosan nyelveken a gyülekezetben magyarázat nélkül: azt gondolhatják rólatok, hogy megőrültetek…
2.2. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy ami köztünk történik, az kapcsolatban van a mennyei istentisztelettel. Ez igaz itt és most ránk is. Isten szentsége jelen van köztünk és komolyan vehetjük, hogy láthatatlan módon angyalok velünk együtt dicsőítik Istent.
2.3. Testvéreim, vajon miben tudjuk mi, mint gyülekezet felmutatni: mit jelent az evangélium átformáló ereje: akár a férfi-női témában is? Miben lehet ma szava és üzenete a keresztyén gyülekezetnek abban a témában, hogy mi teszi az Isten szerinti nőt és férfit? Hogyan gyógyulhat a férfi-nő viszonylatban szerzett sok-sok seb közöttünk? És itt tegyük fel magunknak a kérdést: mit tehetünk azért, hogy ez a gyülekezeti érintkezéseink során- vagy az istentiszteleten való megjelenésünkben nyilvánvalóvá legyen? Asszonyok, nők: hogyan hathat ez az öltözetetekre, a viselkedésetekre? Férfiak, hadd kérdezzem meg: kire hogyan néztek, mennyire tisztelitek a másik nemet?                                        
Mindannyiunknak arra van szükségünk, hogy Isten dicsőségére élhessünk! Meghallva Isten hívását, akinek terve van a világgal és benne velünk; megértve, hogy ez egészen személyesen ránk vonatkozik, a mi életünkről és sorsunkról. Együtt válaszolhatunk hát erre: Uram, könyörülj rajtam, hadd éljek a Te dicsőségedre férfiként, nőként: megértve, mi a te terved és akaratod velem! Lássuk ma Krisztust úgy, mint akitől mindannyian függünk és aki mindannyiunkat annyira szeretett, hogy Önmagát adta értünk. Megváltott, hogy megtaláljuk a legfontosabbat: az örök életet. Ennek a megértésére és befogadására vezet a Szentírás, ami itt és most a legvalóságosabb valóság lehet a számunkra, ha elfogadjuk. Mert ez az Isten akarata és üzenete számunkra egy olyan igeszakaszból is, ami látszólag elfogadhatatlan, nehéz és egyáltalán nem releváns. Ez a gyógyító valóság: az evangélium.
Ámen!                                                                                                                                                                               
(Thoma László)

A korinthusi levélről szóló sorozatban vagyunk, ahol azt keressük: mit jelent nagyvárosi gyülekezetként élni abban a kultúrában, abban a közegben, ahová Isten helyezett minket? Mit jelent Istent követni egy alapvetően bálványokkal teli, Istentől elidegenedett kultúrában, közegben? Milyen kihívásokkal nézhetnek szembe a gyülekezeten belül a nagyvárosban élők?
A korinthusi gyülekezet a város különleges adottságaiból mindezt nagyon is átélte és nekünk, ma élő keresztyéneknek is bőséges példával és tanítással szolgál a legkülönbözőbb élethelyzetekre: mit gondol erről Isten Igéje? Számomra nagyon magával ragadó, hogy Istennek van válasza, üzenete mondanivalója minden kulturális szituációban élő ember számára!
Az elmúlt vasárnapokon a bálványáldozati hús kérdése és a keresztyén szabadság témája volt előttünk többféle megvilágításban. A korinthusi gyülekezet tagjai közt gondot okozott, hogy megegyék-e pogány isteneknek szánt áldozatok során feldolgozott húst? Ennek (az egyébként ma nem annyira relevánsnak tűnő) a kérdésnek a kapcsán kaphatunk tanítást a szabadságról, lelkiismeretről, határokról és a legalapvetőbb hozzáállásról, amire Isten hív minket.
Mennyire furcsa lehet ma valakinek hallani azt, hogy a szabadságról ennyit agyalunk és problémázunk, hiszen ma az az alap, hogy mindenki szabadnak születik (mármint a mi kultúránkban). Mindenkire nagy lehetőségek várnak az életben (már ha társadalmi szempontból jó helyre született: sem nem túl alacsony vagy túl magas osztályba). Mindenkinek lelkiismereti szabadsága van (már ha nem kerül észrevétlenül is mások befolyása alá). Szóval a szabadság adott, történelemből is megtanuljuk, hogy ez az érzés, az ezutáni vágy, ez az eszme segítette a feudális láncok lerázását, a nemzetállamok kialakulását és aztán végül a mai nagyon fejlett, demokratikus országok és szövetségek létrejöttét. Szabadság. Olyan egyszerű és adott- de valójában ki mit is ért alatta…?
I. Minden szabad, de…
Pál a korinthusi gyülekezetet tanítja a szabadságról. Használja azt a fogalomkészletet, amiben ők vannak, használja az értelmezési keretet, amiben ők élnek és meg akarják élni a szabadságukat. Teszi ezt egy olyan világban, ahol milliók élnek rabszolgaságban és ennek az egész kérdésnek van egy nagy társadalmi vetülete is: a demokráciáról híres korabeli görög társadalomban az elnyomás és igazságtalanság valós és jelenvaló. Mi hát a szabadság a korinthusiaknak és miért volt ez kérdés nekik?
- A korinthusi gyülekezetben a szabadságot sokan félreértelmezték illetve a Krisztusban nyert megváltás és szabadság tényét nem- vagy nem megfelelően interprtetálták a mindennapjaikra. Már a levél korábbi részeiben is találkozhattunk ezzel: a korinthusi szabadság párt jelszava volt, a 6, 12-ben olvashattuk: minden szabad nekem. Nagyon érdekes, ahogy Pál apostol most visszahozza ezt a kérdést. Még érdekesebb, ahogy ez a szóhasználatában is megjelenik!
- Pál a leveleiben kétféle kifejezést használ a szabadságra.
Pál a korinthusi levélben az előbbi szót (exúszia) használja. A használat jellemző volt a korinthusiak körében és leginkább ezt jelentette: nekem minden lehetséges, mert mindenre jogom van. Ezért tanít erről Pál. Egy kicsit elméleti, lelki alapon is. Nem csak a konkrét helyzetekben: nem jó ez a szóhasználat! Azért, mert nem minden használ és nem minden épít. Megint pár gondolat a szavakról:
II. Belső szabadság:
Mi segít vajon abban, hogy képes legyek mérlegelni, jól dönteni és nem elszállni, nem félreérteni a szabadásgot, amit Krisztusban nyertem?
A legegyszerűbb teológiai válaszunk erre az lehet, hogy a szabadságunk forrása, az élő Isten Lelke, a Szentlélek, ami maga a megtestesült szabadság! Azért mert Isten lényének része, akiből táplálkozik a szabadságunk valósága. Hisz „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” Így hát: „Teljesedjetek be Szentlélekkel!”- mondhatnám egyszerűen, ahogy máshol mondja is az apostol.
Itt a korinthusi levélben azonban másra irányítja a figyelmet a szabadságot illetően, ami nem relativizálja az előbb említett nagy általános igazságot. Valójában abban, hogy képes legyek mérlegelni, jól dönteni és nem elszállni, nem félreérteni a szabadásgot, amit Krisztusban nyertem nem más segít, mint a valódi belső szabadság. Pál erről beszél a további versekben különböző gyakorlati példákkal illusztrálva, mit jelent a lelkiismeretnek megfelelően élni és dönteni. Miért fontos a másik lelkiismerete és hogyan viszonyul ez a sajátunkéhoz?
1. Szeretnék először egy kicsit foglalkozni azzal, mi is a lelkiismeret az emberben, hogyan is működik általában (azért hogy talán jobban értsük itt ezt a tanítást, Pál gondolatmenetét).
Háromféle lelkiismeretet különböztethetünk meg egymástól: heteronóm, autonóm, teonóm lelkiismeretet.
Heteronóm: egy külső törvény biztosít afelől, hogy a cselekedetem jó vagy rossz. Gyakran előfordult, hogy nagy háborúk, népirtások után a számonkérés idején az elkövetők katonai parancsokra hivatkoztak. A feljebbvalóknak engedelmeskedni kell. A heteronóm lelkiismeret másik fajtája a közfelfogás: „más is teszi” – hallhatjuk sokszor hétköznapi tettek esetén, ha valaki áthág egy-egy „kisebb” szabályt. Ide tartozik végül az a hozzáállás is, hogy akkor vagyok bűnös, ha a bíróság elítél. Ha felment, akkor nem, mentes vagyok minden következménytől is (miközben egy bírói ítélet bizonyos tények ismeretében születik meg, korántsem lehet teljesen objektív).
Autonómia: benső törvény alapján cselekszem. Minden tettemet az határoz meg, hogy a bensőmben milyen értékrend, milyen törvény a meghatározó: eszerint élem a mindennapjaimat attól függetlenül, ki mit gondol róla. Ez a fajta önazonosság jól hangzik, de szélsőséges esetben veszélyes is lehet, hiszen ha nincs külső viszonyítási pontom, visszajelzés a benső törvényemre, akkor honnan tudom, hogy még helyesen működik? Az embert megcsalhatja saját meggyőződése, még legnemesebb szándékai is fakadhatnak önzésből, így pedig végső soron nem lesznek abszolút értelemben helyesek.
Teonóm: a lelkiismeret szabadsága tulajdonképpen a teljes kötöttséget jelenti paradox módon: az Ige kontrollálja a lelkiismeretet. Ez nem azt jelenti, hogy ez a megközelítés lebecsüli a lelkiismeretet. A bibliai értelemben olyan a lelkiismeret mint egy jó jelzőműszer: Kálvin ezért nevezi azt belső törvénynek.
A reformátorok egyébként a lelkiismeret Istentől adott hasznát próbálták keresni. Nagyon helyesen a belső megvilágosodást az Ige külső szavának rendelték alá. A hívő ember nem jobbik énje titokzatos belső hangjára hallgat, hanem Isten Igéjére ad választ tetteiben. Az igazi szabadság tehát az, hogy nem kell mindent megtennem, amire lehetőségem van.
A belső törvény arra jó, hogy segítsen megtartani azt, amit kívülről hallunk és fontosnak érzünk. Az évek során fokozatosan alakul ki bennünk a lelkiismeret. Az egészséges lelkiismeret jelez, de célja nem csak az, hogy megakadályozzon egy tettet, vagy annak megismétlődését, hanem hogy a mélyebb okokra, hiányosságokra, bűnökre is rávilágítson. És bármennyire is fájdalmas, de erre szükségünk van. Az igazság ugyanis szabaddá tesz…
Az egészségesen működő lelkiismeret nem kínozza folyamatosan az embert. És mint személyiségünk bármelyik része, a lelkiismeret is megbetegedhet. Ilyen esetben gyógyulásra van szükség, hiszen a beteg lelkiismeret nagyon megkeserítheti az ember életét.
2. A fentiekből világos, hogy teonóm lelkiismeretre van szükségünk azaz arra, hogy Isten Igéje és Lelke uralja a belső jelzőrendszerünket a lelkiismeretet. Pál illusztrálja is három képpel, milyen ez a lelkiismeret:
3. És Pál konkrétan tanít tovább: megütközésre ne adjatok okot! Ez ilyen egyszerű. Még akkor is ha ez a gyakorlatban olyan nehéz! Jézus is mondta, hogy jaj annak, aki megbotránkozik és annak is, aki megbotránkoztat. Mire hív itt az apostol?
III. Mindent Isten dicsőségére tegyetek!
Végül pedig Pál arra hívja a gyülekezetet: akár esztek, akár isztok… mindent Isten dicsőségére tegyetek! Mit jelent ez? Valamilyen nagy összefoglaló, kicsit elnagyolt frázis, amiben minden benne van, amivel mindent le lehet „önteni”? Mindent Isten dicsőségére- köszönöm, de az mit jelent?
1. Isten dicsőségében élni
Aki Isten dicsőségére akar élni, annak Isten dicsőségében kell élnie. Ez azt jelenti, hogy a közegem Isten, Benne élek és mozgok, az életem Benne létezik, hozzá tartozom! Az Ő jelenlétét keresem, Őt dicsőítem az énekeimmel, a munkámmal, a döntéseimmel. Ez az életformám. Ez elég kemény dolog- de annak, aki ezt még nem ismeri, őszintén mondhatom: nagyon izgalmas és csodálatos életforma! Aki valóban Isten dicsőségében, jelenlétében él, az tud Isten dicsőségére élni (nem erőből kell tehát megfelelni Isten elvárásainak).
2. Nem a saját dicsőségünkre élni
A legnehezebb talán ez: el kell engednünk dolgokat. Nem az én dicsőségem, tökéletességem, jogom, szabadságom számít. Ez nem csak ma számít forradalmi gondolatnak, hanem Pál korában is az volt. Miért tenné ezt az ember, ha nem azért, mert rádöbbent: van fontosabb és értékesebb dolog, mint a saját dicsősége, tökéletessége és jogai…
3. Átgondoltan élni
Aki Isten dicsőségére él, az nem elszállt, nem olyan, mint aki állandóan „be van lőve”, hanem józanul él. A Szentlélek az erő, a szeretet és a józanság Lelke. Isten dicsőségére élni átgondoltságot, belátást és hálából fakadó életet jelent. Ezt jelenti Krisztust követni! Krisztust, aki nem kereste maga dicsőségét, hanem szolgai formát vett fel, hogy Istent szolgálja, hogy megváltson minket.
Pál elől jár Krisztus követésében, ezért arra hívja a gyülekezetet: kövessetek engem! Én Krisztust követem! És bár furcsának tűnhet, de ez minden keresztyén ember elhivatása is. Krisztust követve élni- és lehet, hogy mások „követni fognak” minket a Krisztus keresésének, követésének útján. Ne maradjunk hát le a Mestertől és ne tévesszük szem elől, mire hívott minket és mit jelent valójában szabadságban élni!
Ámen
(Thoma László)

Folytatjuk a korinthusi levélről szóló sorozatot. Vasárnapról-vasárnapra bontakozik ki előttünk, hogy a korinthusi gyülekezetben mekkora problémák voltak, milyen nehézségek vannak, mi mindennel küzdöttek. Ahogy körvonalazódik az, ami ott zajlott lehet, hogy az az érzésünk támad, hogy nem szívesen jártunk volna abba a gyülekezetbe. Mennyi furcsaság, ellenségesség és elfogadhatatlan dolog. Sokszor van romantikus, ideális képünk arról, milyenek is lehettek az őskeresztyének? Mennyire kegyesek és szentek voltak, szenvedtek az evangéliumért, üldözték őket ők pedig éjt nappallá téve imádkoztak és minden olyan ideális és szép volt… Aki ezt gondolja, annak különösen ajánlom figyelmébe a korinthusi levelet tanulmányozásra! Íme egy igazán nem romantikus, idealizálható és elit gyülekezeti helyzet az „aranykorból”! Az apostol leírása valós és itt is azt látjuk, a valóságról beszél. Valós problémákról, valós rossz viszonyulásokról. Valós elmérgesedett helyzetről, valós megbénult és nem idejében cselekvő hozzáállásról. Valós önellentmondásról. A korinthusiak büszkék voltak, pártoskodtak, jónak tartották magukat, felfuvalkodtak, gőgösek is voltak (ahogy a levél 4. fejezetében is olvashattuk), versenyeztek egymással- mindeközben ugyanakkor eltűrtek szó nélkül olyan dolgokat, amit még a nem keresztyének sem tűrtek el szó nélkül. Kezdünk közeledni magához a témához, ami „18-as”, ami igazán izgalmasnak tűnik. „Huh, de izgi: meséld el, hogy volt!” Ez az érzés jelenhet meg abban, aki ezt hallja. Végre valamilyen pletyka: van egy igazi „ügy” Korinthusban. Erre az ember feléled, kíváncsivá válik és részleteket akar megtudni és csámcsogni akar és szörnyülködni és persze ítéletet alkotni és elhatárolódni… és addig is NEM ÖNMAGÁVAL FOGLALKOZNI. És miközben ez most kicsit viccesnek hat és ismerős lehet a mindennapi életből ez a működés, aközben nagyon komolyan szeretném hangsúlyozni, hogy…
- …ne gondoljuk, hogy azért van ez itt leírva a Szentírásban, hogy lássunk egy kis ókori bulvárt! Nem azért, hogy mi is elkezdjük igazolni magunkat, hogy „Tessék, ilyenek a keresztyének! Ezt mondom…!”. Sem azért, hogy kihúzzuk magunkat: „Na, azért ennyire nem vagyunk feslettek- jó emberek vagyunk mi, kérem!”
- …azt is fontosnak tartom kimondani, hogy egy tipikus keresztyén túlzás vagy hangsúlyeltolódás, hogy A BŰN az a paráznaság. Ez a legsúlyosabb, az elképzelhető legdurvább és valamiért ezt sokkal-sokkal komolyabbnak tartjuk, mint bármi mást. Következményeire nézve bizonyára súlyos dolog ez, de erkölcsileg nem rosszabb, mint a hazugság, az irigység, az álnokság, képmutatás, a lopás vagy a másik érzelmi manipulálása.
Nem az önigazolás tehát az utunk ma, sem a szörnyülködés és ítélkezés- vagy épp a helyzetben érintettek felmentése. Amiért ez a történet itt áll, az Isten üzenete és maga az evangélium valósága és kihívása: Isten népe életének valósága és kihívása. Az, ami a MI üdvösségünkre és javunkra van megírva. Így tekintsünk most erre a nem könnyű szakaszra!
I. „RÉGES-RÉG EGY MESSZI-MESSZI VÁROSBAN…”Fontos, hogy értsük és amennyire lehet tisztán lássuk, mi történt ott és akkor, mi az a helyzet, amire Pál reflektál, mit tesz és mit gondolhatunk mi erről? Mi az a helyzet, ami Korinthusban volt?
1. Az ÁLLAPOTOK. A levélben egy nagyon elmérgesedett helyzetben találjuk magunkat. Nem egy tegnap történt esetről van szó! Pál már az előző levelében is írt erről a gyülekezetnek. Az „az a hír járja rólatok” sem azt jelenti, hogy tegnap történt és ma már tud róla a fél világ… Akkor a hírek eleve lassabban terjedtek. Ez a helyzet lehet, hogy évek óta így van, de az biztos, hogy hosszú ideig, huzamosabb ideig fennáll az, hogy valaki a mostoha anyjával él és eközben a gyülekezet tagja. Ez az akkori felfogás szerint is rossz, a római törvények szerint és a zsidó törvények szerint is (ld. 3Móz 18, 8). Nyilvánvaló a bűn és mégsem történik semmi. Egy megtűrt, elfogadott dologgá válik ez, ami talán tabu is volt a gyülekezetben, vagy letagadták, magyarázták, elnézték… mindenfélét lehet ezzel csinálni ahelyett, hogy úgy rendeznék, ahogy erre Isten hív. Megtéréssel, bűnbánattal, a bűntől való elfordulással.
2. AZ EXKOMMUNIKÁCIÓ, azaz a kiközösítés ezért ilyen sürgős és súlyos. Az ilyen megtűrt és nem rendezett dolog csendesen, lassan de biztosan rombolja a közösséget és utal arra is, hogy valami nagyon nincs rendben a gyülekezet belső működésével, „immunrendszerével”. A téma ugyanis nem ez az „eset”, nem az az ember maga, hanem mindennek a gyülekezetre gyakorolt hatása. A konkrét helyzetben az apostol azt mondja: „ki kell közösíteni”. És erre felszisszenhetünk és megakadhatunk ebben és valami belső ellenkezést érezhetünk. Talán mi magunk is átéltük, hogy valamikor valahonnan akár igaztalanul közösítettek ki, zártak ki minket. Talán láttuk, hogy tehetetlen vezetők ezzel éltek hatalmuk fitoktatásaként vagy fenyegetésként: kizárlak, kizárunk és akkor jól megnézheted magadat! De eszünkbe juthat nem csak saját történetünk vagy viszonyulásunk, de az egyháztörténet sok ilyen „csiki-csuki” játéka: egymás kölcsönös kizárása, kiátkozása… nem szép fejezetei az egyháztörténetnek… Itt a konkrét helyzetben az „üszkösödött végtag” eltávolításához tudnám a helyzetet hasonlítani. A célja az, hogy egyrészt a gyülekezetben ne okozzon nagyobb bajt, másrészt az illető „a lelke üdvözüljön…”- így olvastuk.
3. A TANÍTÁS. Az apostol tanítja a korinthusiakat mindeközben. A korinthusiak gőgösek (1Kor4 is: gőgösség…) – dicsekednek… És az apostol ebben a helyzetben tanítani akarja őket: ne tegyétek. Ne legyetek gőgösek. Inkább meg kellene szomorodnotok. Szégyenkezni kellene emiatt- mármint amiatt, hogy idáig fajulhatott ez az egész. Meg kellene a döntést hozni- de persze ahhoz erő kellene. Valójában gyengék vagytok. Valójában labilisak vagytok. Ezért ez a sok szélsőség, ezért ez a sok rivalizálás, ezért ez a nagy gőg és kifelé élés, ezért a felfuvalkodottság. Mégis, nem azért tanítja Pál a korinthusiakat, hogy leleplezze őket, hanem hogy elérje, hogy felnőjenek végre, meggyökerezzenek Krisztusban, megértsék és éljék az evangéliumot és növekedjenek is benne. Pál ráadásul nem most kezdte a tanítást, ahogy már említettem, korábbi levelében is megtette: „Levelemben már megírtam nektek: ne tartsatok kapcsolatot paráznákkal…”. Vegyük észre ebben a türelmesen, újra és újra bátorító módon, ha kell keményen és határozottan tanító apostolt, aki szereti a gyülekezetet. Akinek fontosak, aki harcol értük és nem hagyja szó nélkül azt, ami köztük van.
4. AZ ÍTÉLET HOZATAL, AZAZ DÖNTÉS.
5. A KÉP, AMIT HASZNÁL:
II. GYÜLEKEZETI ALKALMAZÁS. Itt is 5 rövid pontot szeretnék megfogalmazni, ami megszólíthat bennünket, mint közösséget:
- A legegyszerűbb bűnbakokat találni! Vigyázzunk, magunk között ne keressük, kutassuk és lessük: ki a bűnös? Ne azzal foglalkozzunk, hogy mást hibáztatunk egy probléma, nehézség miatt. Akár egy házicsoporton vagy szolgálaton belül. Sokszor ez persze szimpátia és antipátia révén történhet és sok-sok emberi sérelem mentén történhet…
- Sokkal inkább fogadjuk el, hogy felelősségünk van egymás felé. Mit jelent ennek a valósága? Tegyük fel magunknak a kérdést: mit jelent ez a felelősség? Hogyan kell hordoznom a másikat? Mit jelent imádkozni érte, harcolni érte? Mit jelent meginteni, ha kell, szembesíteni? Mit jelent mindezt bölcsen és szeretettel tenni…?
- Térjünk meg a fölfuvalkodottságból! „Felfuvalkodtatok ahelyett, hogy megszomorodtatok volna és…”- írja az apostol. És ez nagyon komoly dolog. Az van bennem most, hogy ezt ki kell mondjam: bármilyen szinten is érint minket, hogy jobbnak, többnek, rendbenlévőbbnek, szellemileg magasabb rendűnek tartjuk magunkat másnál: meg kell térni a felfuvalkodottságból! Ez ugyanolyan horderejű bűn, mint a cégéres paráznaság! Keressük az alázat útját, a kegyelmet!
- Óvakodjunk az ítélkezéstől! Az ítélkező lelkülettől, a megbotránkozó és szörnyülködő törvénykezéstől, ami leginkább csak önigazolja az embert! Az ítélkezés egyébként bezár a kívülállók felé, démonizálja a világot és sterilizálja a belső környezetet. Az ítélkezés egy nagyon veszélyes illúzió.
- Értékrendünk legyen világos. Legyen ugyanakkor az értékrendünk világos és szilárd, képviseljük az Isten igazságát úgy, mint akik maguk is a kegyelemre szorulnak. Ne kenjük el azt, ami világos- az nem ítélkezés, ha világosan megfogalmazzuk, mit mond Isten Igéje egy-egy dologról. Ragaszkodjunk az igazsághoz!
III. SZEMÉLYES ALKALMAZÁS
A személyes vonatkozásoknál mindössze egy dolgot említek, azaz kettőt. Alapvető fontosságú, hogy a szakaszban lévő ún. „bűnkatalógusban” felismerjük saját magunkat. Ezeket látjuk itt: paráznák (azaz ösztön létben élők), nyerészkedők, rablók (az anyagi javak: materiális kötöttség), bálványimádók (Tévhitek, babonák, sötétség, megvezetettség, idegen istenek). Mindhárom az Isten rendjével szembe menő magatartás. A 10 parancsolatban Isten nyilvánvaló módon megtiltja ezeket, óv ezektől. Igazából az ezekben való élés, a tartós ellenszegülés az Isten rendjével való szembe helyezkedés és Isten rendjével való szembenállás. És tudjátok, ez egy tükör. Érintettek vagyunk. És ez valóságos. De tudjátok, legalább ennyire valóságos a kegyelem is. És ha valaki eljut odáig, hogy tényleg bánja és megutálja, amit tett, ami a szívében van; ha vágyik a megoldásra és felismerte, hogy magától nem megy és képtelen megváltozni, akkor teret nyerhet az életében a kegyelem. Hogy is működik a kegyelem? Mi is a kegyelem? Olyan nehéz ez: akkor most tartsam be a törvényt vagy ne? Ha van kegyelem, akkor minek kell betartani a törvényt? Milyen viszonyban van az Isten igazságossága (törvénye) és kegyelme? Ennek a megértésében segíthet az az idézet, amit egy ma élő teológustól (Szabados Ádámtól) hoztam nektek zárógondolatként: „Ha valaki régóta törvénytelenül próbált élni, és rádöbben ennek nyomorúságára, az sokszor úgy kezdi tisztelni a törvényt, hogy a kegyelemhez nem is jut el. Akit a törvény nyomorított meg, az pedig sokszor úgy oldja fel a belső feszültséget, hogy egyszer s mindenkorra leszámol a követelményekkel és a törvénytelenség szabadságában próbálja megélni a hitét. Aki így él, az sem a kegyelemmel találkozott, hanem szimplán csak kiiktatta a törvényt. Ez azért nagy baj, mert a kegyelem értelmezhetetlen a törvény nélkül. A kegyelem lelkisége sem nem törvény nélküli, sem nem törvényeskedő. A kegyelemnek nincs feltétele, de van következménye. Aki valóban Krisztussal találkozik, az átéli a feltétel nélküli elfogadást. Átéli, hogy Krisztus büdösen, koszosan, bűnösen, szennyesen magához öleli őt, és nem kérdezi, merre járt. De azt is átéli, hogy Krisztus leszedi róla a koszos ruhát, megfürdeti, új ruhát ad rá, és arra kéri, vigyázzon rá. Majd megtanítja – kegyelem által – az élet ösvényére, mely egyáltalán nem törvénytelen. Aki találkozott a kegyelmes Krisztussal, az tudja, hogy Krisztus nem vár tőle semmit, de azt is tudja, hogy Krisztus nagyon sokat vár tőle. Nem kell megfelelnie neki, de mellette kell maradnia. (…). A kegyelem nem támaszt feltételeket, de Krisztusban szeretet által betölti bennünk is a törvényt.”  Ámen
(Thoma László)

Nagy utat járhattunk be ezen az ünnepen! Hiszen nem egy átlagos vasárnap, egy átlagos istentisztelet a mai, hanem egy olyan ünnepi alkalom, amelyhez az egész nagyhéten megtett út végén érkeztünk el. Mögöttünk van az az út, amelyet minden évben, minden nagyhéten végigjárhatunk Jézussal. Amelyen a böjtből elindulva, csendben, leegyszerűsödésben, önmagunk megüresítésében közel engedhetjük magunkhoz Krisztust. Egyre mélyebben megérthetjük szenvedését; azt, hogy mit jelent nagycsütörtök este a tanítványok körében megülni a páska-vacsorát - azokkal, akik a legközelebb állnak hozzá, de akik közül egy mégis elárulja őt. Mit jelent átadatni a főpapoknak és a nép véneinek. Végigjárhattuk nagypénteken a világtörténelem legabszurdabb eseményét, amint az ember megvádolja Istent, bűnösnek nevezi a szentet, és megpróbálja kiirtani őt ebből a világból.
Aki esetleg nem jutott el nagypénteken istentiszteletre, csak bekapcsolta a rádiót vagy a televíziót, ott is mindenhol ezzel találkozhatott: Nagypénteken minden lehetséges fórumon a szenvedő Krisztus, az ő halála állt a középpontban. Majd Nagyszombat csendje után elérkezett a feltámadás reggele, a csodálatos és félelmetes, megrázó és felemelő találkozás az üres sír valóságával.  Rendkívül megosztó igazság ez. Ugyanis a húsvéti örömhírrel, a ténnyel szemben, hogy Krisztus valóban feltámadt a halottak közül - lehetetlen semlegesnek maradni.  Nem lehet vállvonogatva azt mondani: „hát lehet, hogy egy kicsit feltámadt – vagy egy kicsit nem.”  A húsvét üzenetét vagy teljesen elhiszem, vagy teljesen nem hiszem el. De ha nem hiszem el, akkor Pál apostol azt mondja: minden embernél nyomorultabb vagyok. Ha pedig elhiszem, akkor olyan távlatok nyílnak meg a számomra, amelynek a fényében értékesnek látom az életemet, és szembe tudok nézni a legfenyegetőbb veszéllyel és a legnagyobb ellenséggel: a halállal is. Hiszen Jézus Krisztus legyőzte a halált.
Így hallgassuk meg mai alapigénket, egyetlen igét a 39. zsoltár 6. verséből!  
„Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.”
Mennyit ér egy élet?
Amikor az embernek gyermeke születik, és ott tarthatja a karjaiban, nagyon-nagyon örül, és nyilván senki nem gondol arra ebben a helyzetben, hogy „te j ég, mennyibe fog nekem kerülni ez a gyerek!” Olvastam, hogy egyszer valaki pihent állapotában mégis kiszámolta, mennyibe kerül átlagosan egy gyermek felnevelése. Nem emlékszem a pontos összegre, de valami horribilis szám volt az eredmény. Érezzük mégis: nem jó ez így, nem lehet ezt így, akármekkora számmal sem kifejezni, mennyit is ér az ember.
Mennyit ér hát? A megítélés persze koronként, kultúránként, helyzetenként változik. Eszünkbe juthatnak különböző abszurd életpéldák, amikor valamiképpen mégis számszerűsített válasz születik erre a kérdésre. Egy túszdrámában például, amikor valakit elrabolnak, és pénzt követelnek érte. Konkrét összeget egy ember életéért – akkor az az élet annyit ér? Máskor, sokkal gyakrabban hallunk arról, hogy egy-egy idős, védekezésre képtelen embert megölnek azért a pár száz forintért, amit nála találnak – ha ennyiért vették el az életét, akkor az az élet ennyit ért? Vagy háborús helyzetekben, amikor egy offenzíva keretében egy nagyhatalom el akar foglalni egy területet – ez mindig együtt jár némi polgári áldozattal. Előre kalkulálható, hogy valamely stratégiailag fontos célpont elfoglalása öt – tíz – száz – ezer polgári áldozatot fog követelni. Természetes fogyási vagy veszteségi rátának nevezik ezt a fogalmat. A nagyhatalom mérlegel, és ha úgy dönt, megéri – akkor meg is fizeti ezt az árat egy-egy fontos objektumért. Vagy gondoljunk csak bele az elmúlt hónapok eseményeibe! Mennyit ér egy ember, aki pár ezer kilométerről, háborús övezetből menekül vagy egy gazdaságilag élhetetlennek ítélt országból vándorol, át akar vonulni az országunkon, és Európában a helyét keresi? Mennyit ér az ő élete? Vagy mennyit ért azoknak az élete, akik egy kedd reggel a legtermészetesebb módon felkeltek Brüsszelben, megreggeliztek, kimentek a repülőtérre - és ott egy terrortámadás áldozataiként végezték? Mennyit ér a saját életünk? Mit tennénk meg azért, hogy magunkat vagy szeretteinket megmentsük?
Azt olvastuk az igében: „mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.”
Nos: a lehelet nem ér túl sokat. Nem is látszik sok ideig. Eléggé lesújtó ez a kép. Jogosan merül fel benned a kérdés: nem áll ez egy kicsit ellentétben a húsvéti örömhírrel, amit eddig hirdettem nektek?
Induljunk ki abból, hogy húsvétkor azt ünnepeljük, hogy Isten értünk küldte el az ő szent Fiát, Jézus Krisztust, és értünk áldozta a számára legértékesebbet. Ha ekkora árat fizetett értünk, ami nem összemérhető semmilyen pénzösszeggel vagy egyéb vagyonnal – akkor az életünk valamilyen módon mégiscsak értékes! Lehet, hogy előttünk különböző helyzetekben fel- vagy éppen leértékelődik egy emberi élet – de bizonyos, hogy Isten szemében az emberi élet felbecsülhetetlenül értékes.
„Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él.”
Három szót szeretnék mindössze, ha megjegyeznétek ennek az igének a kapcsán.
Ez a három szó: mulandóság, mérce, idő
1. Múlandóság
Ha beletekintünk ebbe az egyszerű képbe, amit a zsoltárvers elénk tár, hogy az ember élete olyan, mint a pára, ami téli hideg időben egy pillanatra feltűnik, és aztán eltűnik - akkor rögtön eszünkbe jut ez a szó: múlandóság. Múlandóság – amihez különbözőképpen viszonyulunk. Múlandóság, ami húsvétkor különösen is élő téma lehet a számunkra. Hiszen ha Krisztus feltámadt a halottak közül és él, örök életet szerzett nekünk, és legyőzte a legnagyobb ellenséget, a halált; és ha nekünk erre ilyen elengedhetetlenül nagy szükségünk volt - akkor nekünk igenis dolgunk van a mulandósággal. Nem is értelmezhető Krisztus áldozata sem, ha nem ütközünk bele előtte a múlandóság kereteibe.
Általában húsvét hétfő az a nap, amikor a Korintusi levélből felolvassák a legtöbb gyülekezetben a 15. fejezetet, ahol Pál apostol arról ír, hogy ha Krisztus feltámadt, akkor mi is feltámadunk. Mindazok, akik az Úrban halnak meg, egy napon vele együtt feltámadnak. Isten legyőzte a múlandóságot.
Miközben azonban örülünk a húsvéti örömhírnek, s annak, hogy értékesek vagyunk Isten szemében - a mindennapjainkat mégis újra és újra betölti a szó és annak a valósága: múlandóság. A tudat, hogy múlandóak vagyunk, a legalapvetőbb, létünkhöz tapadó valóság. Törékenyek vagyunk. Fontos ezt ezen az ünnepen a látóterünk közepébe állítani. Nem ijesztgetésképpen, hanem azért, hogy az ünnep, a húsvéti örömhír valósága új értelmet adjon ennek a létünket maghatározó valóságnak.
Múlandóak vagyunk, életünk és létünk törékeny – függetlenül attól, hogy mennyire gondolunk ebbe bele, mennyire foglalkoztat ez minket. Mert lehet, hogy nem foglalkoztat. Lehet, hogy biztonságban érezzük magunkat, vagy sodor az élet, és ezért nem gondolunk rá. De sokszor csak egy pillanat műve, egyetlen apró figyelmetlenség, vagy egy olyan belső ok, amit még az orvosok sem fognak soha feltárni – és a sodrás megszakad, a biológiai létünk véget ér.
Máskor éppen ellenkezőleg, a hosszú és lassú elmúlás formájában kell szembesülnünk a múlandósággal. Amikor valaki hosszan tartó betegségben szenved, vagy ápolja szerettét. Vagy amikor egyszerűen csak az öregedés folyamatában kiteljesedő törékenységgel szembesülünk.
A Prédikátor könyve gyönyörű költői képekkel írja le ezt a folyamatot:
„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején! Míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, amelyekről ezt mondod: nem szeretem őket. Míg el nem sötétedik a Nap világa, meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrei. Támolyognak az erős férfiak. Megállnak az őrlő leányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik. A sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán köröskörül siratók járnak. Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Préd.12.1-7)
Porból porrá leszünk. Talán fel is tűnik rögtön a párhuzam a zsoltár, a prédikátor üzenete, és a teremtés könyve között. „A lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” A zsoltár arról beszél, hogy minden ember annyit ér, mint a pára, a lehelet - a teremtés történetében pedig azt olvassuk: Isten az ő leheletét adja az emberbe, így ad neki lelket. Ez a lehelet életet is jelent.
Múlandóak vagyunk, mert a lélek visszatér Istenhez, aki adta, és a por porrá lesz. Egyszerű, egyértelmű kép. Mit kezdesz ezzel, amikor a szeretteid, vagy a saját múlandóságoddal szembesülsz? Hárítod? Nem foglalkozol vele? Szeretnéd elfelejteni? Bosszús vagy miatta? Dühös vagy miatta? Esetleg félsz tőle?
Szeretném az Evangéliumot hirdetni neked: Krisztus feltámadt a halálból, valóban feltámadt! Látta múlandóságunkat, és látta, hogy a múlandóságunk végén őnélküle az örök kárhozat vár ránk. Eljött azért, hogy legyőzze a múlandóságot.
 2. A második szó a mérce
Milyen mérce alapján tartom az életemet és az abban lévő dolgokat értékesnek vagy értéktelennek? Mert ha az ember élete múlandó, mint a pára, akkor nagyon-nagyon fontos, hogy ezt a múlandó, pára életemet milyen dolgokkal töltöm meg. Mi alapján tartom a múlandó, törékeny létemet értékesnek, értelmesnek és boldognak? Azt gondolom, ha létezik olyan része az életnek, ahol nincs egységes mérce a világban, akkor az a boldogság. Nincsenek egységes boldogság-mércék. Vannak divatos mércék, amelyek kultúránként, koronként fenntartják magukat bizonyos ideig. Manapság nálunk a kisiskolás korosztályban például elterjedt mércéje a boldogságnak, hogy bizonyos típusú mobiltelefonnal rendelkezel-e. Ha az a divatos márka megvan, akkor a kisdiák boldognak gondolja magát. A felnőtt gyermekek szülei akkor boldogok, ha csemetéjük párkapcsolata eljut az eljegyzésig – mert abban ott van a házasság és az unokák születésének a reménysége. Sok ilyen alkalmi boldogság-mérce születik egy emberélet során.  
Mi alapján tartom a múlandó életemet értékesnek és boldognak?
Főleg egy élet végén visszatekintve nagyon aktuális ez a kérdés. Nagyon sokan igyekeznek olyan módon értékeket felhalmozni életük során, amit aztán továbbadhatnak az utódaiknak. Nem feltétlenül anyagi vagyont, de valamit, ami tovább adható. Mert a gyermekeikben, unokáikban szeretnék meglátni, megélni az élet értelmét. Mások – megdöbbentően sokan – akkor tartják magukat boldognak, ha jól működő emberi kapcsolataik vannak. Ha vannak, akik szeretik őket, és vannak, akiket ők szerethetnek.  
Nagyon-nagyon sok mércét fel tudunk sorolni, de a lényeg, hogy a múlandó ember magától csak múlandó dolgokban találja magát boldognak, és értékesnek is általában olyan dolgokat tart, amelyek önmagukban múlandóak.
A közelmúltban beszélgettem egy fiatalemberrel, akinek nagyon fontossá lett egy mondat, amit egy műszaki egyetemi tanára mondott neki. Így hangzott ez: „Uraim, olyan életet kívánok önöknek, hogy este, mikor a tükörbe néznek, azt mondhassák minden nap végén: mindent megtettem, ami tőlem tellett.” Ez határozta meg innentől az ő értékrendjét. Arra törekedett, hogy az élet legkülönbözőbb területein, minden dologban, munkában, kapcsolatokban elmondhassa magáról: ő minden tőle telhetőt megtett. Elkezdtem beszélgetni ezzel a fiatalemberrel arról, hogy vajon milyenek az estéi? Mennyire sikerül abba a tükörbe felszabadultan belenézni? Van-e olyan este, amikor kerüli a fürdőszobát, jelképes értelemben, hogy ne kelljen ebbe a tükörbe beletekinteni? - Mert ez egy nagyon szép érték, nemes célkitűzés, de az az igazság, hogy akármilyen nemes értékrendet állít is fel magának az ember, akármennyire törekszik is becsületesen megfelelni annak, törvényszerűen bele fog ütközni saját korlátaiba. Egy ponton mindig szembesülnie kell az embernek azzal, hogy magától, ha a legtöbbet teszi is meg, akkor sem lehet annyira boldog, amennyire szeretne, mert a léte törékeny.
Mégis, mi lehet az ember esélye akkor, amikor szembesül életének múlandóságával? Az egyetlen igazi megoldás az örök, maradandó dolgokhoz való kötődés. A Biblia tanítása szerint a Mindenható Isten örök, nem változik sohasem, és az öröklétben részt ad azoknak, akik hisznek Benne, és Jézus Krisztusban, a Megváltóban. A múlandó ember megragadhatja az örök Isten karját, ha hittel fordul hozzá.
3. Harmadik szó az idő

Isten választott, kedves népe Korinthusban, a nagyvárosban, a sokféle ember közt sokféle útról összegyűjtött drága nép! Különbözőek vagytok és mégis nagyon hasonlóak egy távol-keleti metropoliszban, akár Kairóban, a háborgó Közel-Keleten, New Yorkban, Buenos Airesben, Sydneyben, Londonban vagy épp Budapesten. Bárhol lehettek a kerek világon. Áldottak vagytok, megajándékozottak. Sokfélék, színesek vagytok; különbözőek és mégis egységesek. Egy kincs vagytok a környezetetekben akkor is, ha nem becsülnek sokra. Érték akkor is, ha értéktelennek tűntök; jelentősek akkor is, ha jelentéktelennek bélyegeznek, vagy épp üldöznek titeket.
Különlegesek vagytok, mert kiválasztott Titeket az Isten és elhívott Titeket az evangélium hirdetésére. Az örök Isten döntése és végzése szerint cselekedett így és úgy tetszett neki, hogy az igehirdetés bolondsága által hívőkké lettetek… vagy ha még nem, erre hív titeket. Erőtlenek és alkalmatlanok vagytok, gyengék és elesettek, nem a legkiválóbbak vagy a legkiemelkedőbbek, - de mit számít ez?! Ő hívott és választott!
Megismerhettétek Krisztust, Őt is úgy, mint megfeszítettet. Megismerhetitek Krisztust, hiszen lelki emberek vagytok, akik vágytok az igazságra. Nagyon vágytok rá, nagyon szeretnétek Őt ismerni, aki maga az igazság. Nincs hát szükségetek pártoskodni és különbséget tenni: ki kihez tartozik, ki kit szeret inkább- ki kit követ inkább a gyülekezetben. Nem számít az sem, ki által hallottad az evangéliumot- nem számít, hogy John vagy James, Pál vagy Apollós, bárki… nem mondhatod, ezé vagy azé vagyok, hiszen egyiké sem vagy, csak az egyetlenegyé: aki magáénak mondott még mielőtt megszülettél…
Mindannyian Krisztuséi vagytok, hozzá tartoztok mélyen, rá szorultok igazán.
Isten választott és kedves népe: a léted arról beszél a környezetednek is, hogy Istennek fontosak ők is, hogy nem mondott le róluk. Azért vagy, hogy hely legyél, ahol találkozni lehet Vele, aki a legfontosabb. Alapvetően fontos vagy. Annyira, mint a tiszta víz, a belélegezhető levegő, egy talpalatnyi zöld a nagyvárosban, az elegendő táplálék, az egészség, a békesség. A hit. A megtartó remény. A felfoghatatlan szeretet.
Alapvető dolgok, amiben még sincs mindenkinek része ezen a világon.
Isten választott és kedves népe, csak maradj meg abban, hogy meghallod, megérted és hittel elfogadod a legalapvetőbbeket. A lényeget, ami az élethez kell. Azt, mi léted igazsága, ami te vagy, ami az igazi valóság.
Halljad hát, hogy mit mond az Isten…! Azt mondja rólad: nézd: szántóföld vagy! Képes beszéd ez, de milyen szép az a kép: nem kietlen puszta vagy, sem sivatag vagy elhanyagolt parlag, sem köves pusztaság, hanem szántóföld. Élő föld, ígéret valósága. Vannak, akik művelnek, mert van gazdád! Vannak, akik odafigyelnek rád és törődnek veled, mert hívja és készteti, néha kényszeríti őket a jó Gazda: jöjjetek és műveljétek földemet! Szántóföld vagy, ahol élet van! Az élet lehetősége és ígérete. Hangzik az Ige, zajlik a vetés, van, aki plántál és van, aki öntöz. Van, aki gyomlál is bizonyára - mindegyik a dolgát teszi, az alapvető dolgát, de mégis nem ők adják neked az életet! A benned lévő élet a növekedést adó Istentől jön! Ő teremtett, Ő visel gondot rólad és adja meg neked a növekedést is- akárhol is vagy a világban! Ragaszkodj a plántálóhoz, ragaszkodj az öntözőhöz is, tűrd el a gyomlálót is, de sose gondold, hogy tőlük jön az élet! Hogy miattuk vagy az, aki! Sose gondold, hogy ők meg tudnak menteni. Ők sem gondolják ezt így, hiszen ez lehetetlen. Az életet csakis az Isten adja. A gazdád. Ő a forrásod és a reménységed: Ő az, aki megtart és felépít, fenntart nemzedékeken át. Ragaszkodj hát a legfontosabbhoz, a forráshoz és hódolj is előtte: az életadó Isten előtt, mert Ő méltó rá! Ő az Uraknak Ura! Akkor is dicsérd, ha aggódsz, elfáradtál vagy félsz, vagy nem látod az életet mindenütt magad körül. Az élet Ura kegyelmébe fogadott és szántóföldjeként törődik veled, kert leszel, gazdag oázis, menedék annak, aki belép! Élet a pusztában. Növekedő vetés a pusztuló, kiszáradó világban. Az élet helye egy távol-keleti metropoliszban, vagy akár Kairóban, New Yorkban, Sydneyben, Buenos Aires-ben, Londonban vagy épp Budapesten.
Isten választott és kedves népe, tudd meg azt is, hogy nem csak fontos és szeretett-, de szent is vagy! Szent hely vagy! Nem a templom, az épület az, ahol összegyülekezel, hanem te vagy az! Nem az egyes tagjaid, részeid, nem csak az emberek, az egyének, akikből állsz, hanem te, igen, te, a gyülekezet! A közösség, így együtt! Alap-vető dolog, hogy nem az épület a templom, hanem ti vagytok a templom!
Tudjátok, az Ószövetségben Isten jelenléte a templomban volt ott, a szent ládán jelent meg. Szent volt a hely, mert megszentelte jelenlétével az Isten. A megújított szövetség népeként magatok lettetek templommá, Isten jelenlétének valódi színhelyévé! Ti vagytok ez a templom! Egy gyönyörű és folyamatosan épülő templom ez, ami él és dinamikusan fejlődik, változik, mert ez a természete.
Emlékszel talán te is, hogyan tették le alapjaidat. Voltak bölcs építőmesterek, Isten kegyelmével felruházva, akik alapot vetettek. Beszéltek neked Krisztusról, az evangéliumról, arról, hogy milyen igaz és valóságos Ő! Hogy milyen igaz beszéd ez: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” Az egyetlen, megingathatatlan alap ez, ami a te alapod is: Krisztus maga, az, amit Ő tett érted, a róla szóló evangélium, a belé vetett hit, a róla való tudás. Benne, Jézusban van a múlt bűneinek bocsánata, az erő a jelen megélésére és elhordozására és a reménység az eljövendőre nézve is. Ő az üdvösség útja. Ez a legalapvetőbb igazság, ami igaz rád is, ami identitásod és lényeged legmélye: erre épül minden, erre épülsz te magad, a templom. Ne feledd, és ne becsüld ezt le! Senki nem vethet más alapot, ami ennél biztosabb lenne! Mert nincs ennél igazabb igazság, mint Krisztus maga: út és igazság és élet!
Isten népe, a templom maga vagy hát, hadd épüljön ez a templom, hadd növekedjen mindazzal, ami értékes és jó! Értékes építőanyaggal és tűzben megmaradó kövekből, aranyból és ezüstből épülj fel és sose engedj fának, szénának és szalmának! Ne épülj múlandó emberi bölcsességek és vélemények szerint, hanem épülj alapjaidhoz méltóan! Ne épülj másokkal szemben, gőgből sem emberi megfelelésből. Épülj csak igaz hitből fakadóan, mert ez alapvető elhívásod; erősödj kegyelemből és ne feledd, hogy tűz próbálja meg majd mindazt, ami vagy. Végső soron, az utolsó napon az ítéletben méretik meg, mivé váltál. Minden szó, minden tett megméretik majd, ezt ne feledd! Minden szolgálat, minden tanítás, prédikáció, a szeretet minden cselekedete megméretik majd. Minden motiváció világossá válik és minden akár elfedett hozzáállás nyilvánvalóvá lesz. Ne feledd hát, hogy felelős vagy önmagadért, növekedésedért! Felnőtt vagy. Élj is úgy, mint egy felnőtt! Maradj a kegyelemben, gyakorold magadban is, magad közt is a kegyelmet! Hiszen ezek az alapjaid és ez a lényed lényege.
Isten választott és kedves népe, te vagy a templom. Ez a legalapvetőbb valóság, a legfontosabb igazság, amit meg kell értened. A Szentlélek jelenlétének helye vagy. Kiárad a Lélek és meglátogat téged és jelen van benned és munkálkodik közted. Hívd hát az életet adó Szentlelket és várd a meglátogatás idejét, ami újra meg újra eljön a számodra!
Ő az, aki megújít és megment Téged, megvéd, és nem tehet benned igazán kárt senki, mert el vagy rejtve Őbenne! Aki Téged bánt, az a mindenható Istennel találja magát szembe! Becses és értékes vagy az Ő számára! A kincse vagy! Számítasz neki! Ne bántsd, ne becsméreld hát magad, ne bántsd és becsméreld hát a testvéredet sem. Ne szennyezd be, ne ócsárold, mocskold, mert az Isten temploma szent. És ez a templom ti vagytok.
Istennek elhívott, megbecsült és megszentelt népe, virágvasárnapot ünneplő gyülekezet! Lásd, milyen becses vagy Uradnak és Istenednek: nézd, hogyan adja érted oda a legbecsesebbet, a szeretett Fiát! Áldozatul, hogy szent lehess és becses és elpecsételt az Ő számára: földre száll, ember lesz és odaadja magát.
Lásd ma a királyt, a nagyvárosba bevonulót, akiért rajong a tömeg, akit éljenez és hozsannáz mindenki, akit gyűlölnek és szeretnek is egyszerre! A királyt, aki szamárháton jön, békét hoz, de szikrázó szemekkel borítja fel a kufárok asztalait a szent helyen. Ostorral tesz rendet, hiszen a templom szent, az Atya háza imádság háza, de ők rablók barlangjává tették…
Lásd ma a királyt, aki megtisztítja a templomot: ott és akkor azt - itt és most meg téged: eljön közénk, itt van és megtisztít minket. A vérével tisztára mos, és Szent Lelkével betölt most minket.
Hódolj a királynak,
Borulj le Előtte!
Kiálts, hogy hozsánna!
Áldott, aki jön az Úrnak nevében!
Ámen
(Thoma László)