Eszter könyve

ARCOK. A képi memória az első az ember számára az első, ősi tapasztalások emlékeit őrzi: - először arcokat lát közelről jó esetben a csecsemő. A legmélyebb örömünk, legősibb tapasztalásunk az, hogy megjelenik egy arc! Biztonság, élet és remény. És nincs nagyobb magány, mint a kedves arc hiánya vagy távozása.
ARCOK: tele van vele az emlékezetünk. Némelyiket nagyon szeretnénk feledni, némelyiket pedig rettegünk, hogy egyszer elfelejtjük…
Rendkívül sok arc vesz körül bennünket állandóan. A legtöbbről azt gondoljuk, értjük. A másik arcán beazonosítjuk a legkönnyebben felismerhető érzelmek jeleit… Azt gondoljuk, átlátunk a másikon, hiszen minden az arcára van írva… Pedig valójában sokszor az érzést sem tudjuk jól meghatározni, amit látunk, nem hogy azt, ami mögötte van… Talán csak sejtjük, de nem látjuk a mélységeket és magasságokat a másik arca mögött…
ARCOK. Karakterek. Hősök és álnok képmutatók, jók és gonoszak, tettesek és áldozatok. Folytatódik Eszter könyve, és egyre árnyaltabban tekinthetünk bele abba, hogy mit cselekszik Isten évezredekkel ezelőtt egy távoli kultúrában választott népe szorult helyzetében.
Peregnek vasárnapról vasárnapra az események. (rövid összefoglalás: Ahasvérós, Vasti, Mordakaj, Eszter, Hámán, a rendelet, „hátha”… bemegyek)
Isten népe veszélybe került, de Istennek terve van szabadításukra. Látszólag magára hagyta őket. Látszólag elrejtette előlük arcát, mégis ott van. Látja a megrettent, megrémült és megfenyegetett emberek riadt tekintetét, látja a zsákruhát öltött tömegeket, a böjtölő, síró, imádkozó megtört embereket. Látja és érti őket, hiszen Ő a szívek vizsgálója, aki tudja, mi rejtőzik egy arc mögött.
A mai történetünkben 4 karakteres arcot látunk. 4 pillanatkép, 4 ráközelítés apró részletekre: ismerős arcok, melyekben sorsok sűrűsödnek.
Arcok, melyeket a legegyszerűbb lenne könnyen típusokba sorolni. Könnyen láthatnánk őket zsánereknek, és gondolhatnánk rájuk úgy, mint egy moziplakát 4 főhősének jól megvilágított és jól összerakott arcaira. Típusokra, akik erősen hoznak egy-egy sajátosságot…
Ezek az arcok azonban a felolvasott történetben élő és eleven arcok. Próbáljuk megérteni, megismerni ezeket az arcokat, és felismerni bennük akár saját vonásainkat: amire leginkább vágyunk, vagy amitől leginkább félünk…
II. Mordakaj:
IV. Király:
4 különböző arc. Egy valami azonban elmondható a felolvasott történet alapján: igazán senki sem lélegezhet fel még a végén sem. Nincs megkönnyebbülés: csalódás, ármány, bizalmatlanság… és a még mindig fennálló fenyegetés veszi körül a választott népet. Senki nem látja a következő lépést. Valahol mindegyik arc torzult – terhelt, nem lehet teljesen kisimult. Valahol mindegyik megtört.
ARCOK. Mindenkinek van sajátja. Talán ugyanezt a megtörtséget érezhetjük, amikor tükörbe nézünk. A tökéletesség hiányát. Sosem lehet teljes. Lehet, hogy elfogadjuk, amit látunk, vagy épp nem akarunk tudomást venni arról, aki ott van.
ARCOM: az ember önvizsgálatának alapvető tárgya. Tükörben nézni magamat milyen furcsa… Nárcisszosz is meglepődött, mikor meglátta magát a folyó tükrében… Alap kérdése az embernek, hogy milyennek szeretném látni magam és milyen vagyok valójában? Ezért nem néznek sokan tükörbe, vagy csak futólag… Ráncok, megránduló izmok, vonások, ívek, hibák…
Pedig amit, látsz, az a valóság (legalább is egy része). Az ARCOD: jellegzetes forma, sajátos színek, sok-sok izom és idegszál apró rezdülései. Árulkodó jelek, beszédes vonások. Az ARCOD: rajta az örökség, rajta a sors, rajta a szív is: ki vagy és mit mutatsz? ÁL-ARCOK, az ÁL-ARCAID: mit kell, hogy lássak és láttassak?
Különböző úton, de el kell jutnunk mindannyiunknak arra a felismerésre, hogy igazán mind EGY arcot és EGY tekintetet keresünk. Azt az egyet, azt a biztonságot adót, aki a legalapvetőbb biztonságot adhatja, a legerősebb biztonságot minden félelmeinkre. Azt az arcot szeretnénk látni újra és újra magunk előtt – arra szeretnénk nézni, akire nézhetünk akkor is, ha meglátjuk magunkban Eszter, Mordakaj, vagy épp Hámán vonásait…
A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, mert lehet, hogy egyáltalán nem akarod látni ezt az arcot! Lehet, hogy megijedtél tőle, hogy nem elég érdekes már a számodra, hogy tartasz tőle, hogy elfordultál tőle – vagy nem érzed, hogy szükséged lenne rá…
Az evangélium, hogy Isten arca nem rejtély számunkra, hiszen Ő testet öltött – s ezzel együtt arcot öltött Jézusban. A Szentírás bizonyságtételének ez a lényege és magva: „Úgy szerette Isten a világot…”
Enélkül az arc nélkül ugyanis elvesztünk.
JÉZUS: Jézus arca milyen? Olyan szívesen hallanák sokan most, hogy kedves, megértő, szelíd és sorolhatnám… Jézus arcáról azonban nem kell fantáziálnunk. Bemutatja nekünk a Szentírás:
- Jézus arca egyrészt tökéletes volt, átlátszó, kiábrázoló: Isten valósága az emberek számára
- Furcsa lehet, de az Ézs 53 tanúsága szerint eltorzult volt. Ő a fájdalmak férfia volt, aki hordozta a bűneinket, aki szenvedett és mondhatjuk: eltorzítottuk a bűneinkkel
-  Ráadásul ez az arc egy megvetett arc: a passióban arcul köpik az őt gyalázók, méltóságát teljesen elengedi, leveti miértünk.
Nem tudom jobban összefoglalni, mint azzal, hogy Jézust kell látnunk és követnünk ahhoz, hogy megtaláljuk, amit keresünk minden vágyunk betöltésében.
Ráadásul Ő azt akarja, hogy rajtad keresztül legyen láthatóvá más számára! Ehhez hívjuk most Őt, az úrvacsorai közösségben jöhetünk hozzá, megújulásra hív minket.
Ámen!
(Thoma László)

Kedves Testvérek!
Sokszor érzi az ember, hogy egy prédikációban jó tanácsokat kap, példamutatást, utat, amin járni lehet, iránymutatást, tanulságokat. Sokszor tudjuk is, hogy amit hallunk, kinek lenne jó- kinek kellene ezt hallania- akinek pont szól az adott napi üzenet…
Ha belegondolunk a mai történetünkbe sokkal inkább érezhetjük, hogy mindaz, amit hallottunk most a felolvasott Igében önmagában egy élmény volt. Aki csak egy kicsit is vizuális, az el tudta mindezt képzelni- megjelent mindez előtte és ez így kerek volt. Szép és izgalmas történet, látványos és fordulatokkal teljes. Kerek is, eljut valahonnan valahová a szentíró. Állhatna akármelyik ókori krónikában, talán kicsit furcsa is, hogy miért a Bibliában olvassuk?
Eszter könyve áll most előttünk vasárnaponként, új sorozat, aminek kapcsán keressük Isten cselekvését, munkáját, titokzatos terveinek kibontakozását egy idegen kultúra keretei között egy olyan bibliai könyv alapján, ami kicsit különbözik a többi bibliai könyvtől…
A múlt vasárnap Ruth könyve végén ott volt a „stáblista”- a nemzetségtáblázat…
Ma pedig egy újabb filmes helyzetben találhatjuk magunkat. Ha elkezdjük olvasni Eszter könyvét, egy nagy kosztümös film bontakozik ki előttünk. Nem egy ütött-kopott, poros, ódivatú kosztümös film, hanem egy eleven, élő, pompázatos képsor. Sokszor vagyok úgy, hogy amikor régen történt dolgokról olvasok, azt mintegy „képregényként”, állóképek sorozataként képzelem el. Minél régebben volt, annál inkább. Vagy ha olyan korból származik, akkor fekete-fehér felvételként, esetleg „festményként”… A mai történetünk eleven, élő, széles perspektívájú felvételekben gazdag, igazi mozi élmény.
Színes képek, intenzív illatok, hangok, érzések és fordulatok. Biztos izgalmas trailert, beharangozó filmet lehetett volna készíteni belőle! Milyen címei lehetnének: „Szerelem első látásra… vagy Titkok és ármányok… esetleg Egyszer fent, egyszer lent… Egy izgalmas bibliai könyv – egy film, ami nem a szokásos „keresztyén film”, hanem egy tényleg látványos alkotás…Istenről beszél, miközben nem mondja senki a kamerába párás szemmel: Isten szeret téged… Nem kapsz benne didaktikus evangéliumot, vagy olcsó kegyelmet. Valódi, életszerű, eleven és csodás betekintés egy több ezer évvel ezelőtti eseménysorba.
 1. Mit mutat a kamera?
Nézzük meg először, mit mutat a kamera?
I. Ahasvérós király hatalma
Egy hatalmas királyt látunk itt. Ahasvérós, aki Xerxészt takarja (a zene természetesen Händel…). A neve jelentése: harcos. Hatalma Indiától Etiópiáig terjed, Dáriusz fia. Gyors, nagyvonalú, könnyelműségre hajlamos ember, ismerik a korabeli történetírók is. Láthatjuk, sejthetjük a hatalmas területeket, amiket ural ez az acélos, edzett és rendíthetetlen vezér. Emberi hatalma olyan, mint amiről sokan álmodnak és amiért sokan meg is tesznek sok mindent. Nem is lehet leírni ezt a hatalmat, csak elképzelni, szemlélni! Távolról csodálatos, közelről félelmetes: egy embernek ekkora hatalma, befolyása és központosító ereje van… Mi mindenre lehet ezt használni, milyen célok szolgálatába lehet állítani…!
II. Egy Pazar ünnep:
A filmkockák peregnek és egy Pazar ünnepet láthatunk. Először egy demonstratív seregszemlét, 180 napot felöleő mustrát. Az írásmagyarázók szerint Kr.e. 483-ban történt ez az esemény. Mindössze egy évvel ezelőtt történt, hogy sikerült leverni a még Dáriusz idején indult felkeléseket, lázadásokat. Rend van a birodalomban. Demonstrálni kell a hatalmat, az erőt, a biztonságot, az egységet. Méd vezérek, hűséges támogatók, az egység összetartói. Mindez pedig látható. Jelen vannak, számba veszik és megmutatják közös egységüket és hatalmukat.
Mindennek pedig a csúcsa egy 7 napos ünnep. Hihetetlen gazdagság, felszabadultság és minden elképzelhető földi jó egy helyen. Néhány érdekes részlet az ünnepről. A kamera fókuszál a fehér napellenző drapériákra, a bíborkék és bíborvörös kötelekre és ezüst karikákra: micsoda részletek, tökéletes összhang és finomság. Kellemes fekvőhelyek a fekve evéshez, arany és ezüst pamlagok az alabástrom-, márvány-, gyöngyház- és sötétmárvány-kövezeten… mi kellhet még, hová lehet mindezt fokozni?
Pedig jön még… újabb dolgot látunk: egyéni mintájú, egyedi készítésű arany poharak, királyi bor királyi bőkezűséggel, korlátlan ital és étel fogyasztás… Szinte már hihetetlen, olyan, mint a menny…
Mi hiányzik még? Miért mutatja ezt a hihetetlen gazdagságot ez a kamera?
Ahasvérós király tökéletesen ki akarja ábrázolni hatalmát, ami egy tudatosan felépített PR eredményeként meg is valósul, de hiányzik még valami. A király hatalma nyilvánvaló, nagysága, ereje, teljesítménye és elszántsága vitathatatlan. A sok férfi között egy valamivel lehet megkoronázni ezt a folyamatot: a nő, a „birtokolt nő”, a szépséges királyné bemutatásával.
III. Egy kínos helyzet- és egy még kínosabb reakció
Amikor a hangulat a tetőfokán van, mindenki megfelelő állapotban van már. És az alkoholtól feloldódott király szeretné megmutatni gyönyörű feleségét (talán csak hogy az őt körülvevő irigységet növelje…). Ezzel lenne teljes a kép. A helyzet azonban máshogy alakul…
A kép vált: Vasti épp a nőkkel ünnepel és nem megy át (ki tudja, miért) a király elé! Visszautasítja ezt a hatalmas urat- mintegy semmibe veszi a királyt, az egész eddigi képsorok fényüket vesztik: Vasti szavak nélkül is így felel: ki ez a király, aki félrészegen rángat és parancsol? Akkor megyek, amikor én akarok…
A helyzet kínos, botránygyanús… jön hát a düh és a pánik:
- Ha a saját felesége nem hallgat rá, milyen férfi, milyen férfi ez? Milyen úr ez a király, ha otthon nem úr? Az egész eddigi erőfeszítéseket relativizálja, ha a király ezt megengedi. Már az is szégyen, hogy ez megtörténhetett, a helyzet, amibe került…
- A férfiak riadalma pánikreakciót vált ki: tanácskoznak.A királynét el kell küldeni, ezt nem lehet megtenni a királlyal…! Hiszen akkor a többi asszony is vérszemet kapna! Ki tudja, ha nem küldik el Vastit, ma már hol tartana a női egyenjogúság… J
- Megszületik a konklúzió: kihirdetik, megerősítik: Mindenütt a férfi legyen z Úr a házban…”
- Gyors intézkedések, és a királynő leváltva, helyzet megoldva. A király azonban… a király miután lenyugszik, üres lesz. A kamera a reggeli nap fényénél mutatja a királyt: gondterhelt arcát vagy épp csak üres tekintetét, ahogy reggelijét fogyasztja- ahogy végzi mindennapi dolgait, de közben Vastira gondol. Eszébe jut, mert hiányzik neki…
És akik ismerik a királyt, tudják, hogy ez nem maradhat így, mert ebből baj lesz…
IV. Egy mesébe illő felemelkedés
Kiváló a szerkesztés, jó a vágás és a dramaturg: itt a felvezető, tágas képek és magával ragadó kezdő jelenet után előlépnek a főszereplők. A semmiből, a háttérből, a szürkeségből. Eddig is jelen voltak- az udvarban, a birodalomban. Jelentéktelenül, fogolyként, betelepítettként.
Biztos hosszan kellene casting-olni, hogy meg lehessen találni ezt a csodás lányt, ezt a páratlan szépséget, aki itt színre lép: Eszter. Egy zsidó származású árva lány, aki jókor lesz jó helyen. Mégis érdekes, ami történik: a szembeszegülő, ellenálló erős királyné után egy gyönyörűség, aki egyszerűen bekerül egy állami gépezetbe: bürokratikus apparátus veszi körül. Felveszik a rendszerbe, készítik, szépítik. Közben megszeretik, megcsillan Eszter jelleme. Vágóképek következnek: egy kedves mosoly, odafigyelés, csendes tűrés, titkolt imádság.
Aztán, mint egy mesében, a király elé megy, aki mindenkinél jobban megszereti, kiválasztja, koronát tesz a fejére, lakomát tart a tiszteletére, közkegyelmet hirdet, ajándékokat osztogat.
Eszter ügyes, Mordakaj segítségével még egy összeesküvést is leleplez. Eszter hűséges, Eszter lojális, Eszter nemes. Eszter a helyén van és ragyog. Csillag- ez nevének jelentése is.
A történet kerek, a mese szép. Lassan vége a másfél órás kosztümös csodának. Jöhet a „vége” felirat, és boldogan éltek… no meg a stáblista!
Mondhatod magadban: nem moziba jöttem, hanem gyülekezetbe, templomba így vasárnap- mit beszél itt képekről, filmről, jelenetekről ma a lelkész?
2. Mi az, amit nem mutat a kamera…?
Arra hívlak Titeket, hogy tegyük fel a kérdést: ha ez egy „film”, ha ennyire képi és valóságos ez a leírás, vajon mi az, amit nem mutat a kamera?
I. Okok és motivációk.
Nem láthatunk egyrészt a szereplők szívébe. Csak a képeken és eseményeken keresztül látjuk őket. Nem ismerjük belső útjukat, küzdelmeiket, kétségeiket, félelmeiket, örömeiket, hitüket. A szívüket.
Mi van vajon az arcok mögött? Az emberi sorsok, utak és történetek, amiket sosem ismerhetünk meg. De tudhatjuk, hogy a szívek vizsgálója látja mindezt, ismeri és számon tartja őket.
Sokszor erre csak következtethetünk, sejthetjük, de nem mutatja meg részletesen a szentíró sem.
II. Mi lehetett ennek a hihetetlen gazdagságnak az ára?
Érdekes lehet feltenni a kérdést, hogy vajon honnan ez a nagy gazdagság? Természetesen nem mutatja ez a kamera, hogy milyen elnyomás, kizsákmányolás, rablás- milyen sok nyomorúság lehet ennek a nagy gazdagságnak a hátterében- mint a történelemben oly sokszor. Mi lehetett a katonai fölény ára, mit tett a hatalom az emberekkel, miért vágytak rá és mit tettek meg érte…
III. Nincsenek véletlenek
Eszter története a Szentírásban áll, a kijelentés része! Érezhetjük, tudhatjuk, hogy semmi sem véletlen! Nem emberi szándékok érvényesülnek csupán, nem véletlenül van ott és akkor aki és ahol van. Nem véletlen az, hogy a zsidó nép Babilonban van, fogságban, itt él, itt várja a szabadítást, a hazatérést. Nem véletlen az sem, hogy Eszter árva volt: miközben ez egy tragédia, aközben talán ez az egész helyzet, ez az állapot is beépült jellemébe, megtanította őt alkalmazkodni, fejlesztette jellemét…
IV. A kamera nem mutatja a jövőt.
A valós jövőt legalább is sosem. Egy képzelt jövőt, álmokat, elképzeléseket vagy épp a rettegett jövőt mutathatja, de a valódit soha. Az ilyen hatalomgyakorlás mindig múlandó, mindig nagy ára van és nagy mélységet, bukást, szétesést feltételez.
A kamera ebben a „filmben” nem mutatja a jövőt, mert az talán nem is fontos. Az egész teljesen jelen idejű: most ez van, a most a lényeg. Pedig van végső hatalom, végső igazságszolgáltatás és Ahasvérós királynál nagyobb erő is!
3. A mi életünk…
Tudjátok, bár több ezer éve íródtak ezek a sorok, mégis van hasonlóság Eszter könyvének története és a mi saját életünk között. Igen, van, ami a mi életünkből is látszik, amit „mutat a kamera”. Sokszor sok látszik belőlünk. Ügyelünk a részletekre… Mutatunk dolgokat, „nyilatkozunk”, demonstráljuk hatalmunkat, erőnket, szeretetünket, együttérzésünket, alázatunkat…  Nem tudom, voltatok-e már így, hogy azt gondoltátok: milyen jó filmet lehetne az életemből készíteni: mennyi minden történt már velem, milyen érdekes ember vagyok…
És van, ami nem látszik, amit nem mutatna a kamera, ha forogna a felvétel. Van, amit nem szeretnénk sosem megmutatni, vagy amiről nem is tudunk, hogy létezik. Nem mutatja a kamera a valódi motivációkat, megtörtségünk, a jótól való elszakadtságunk valódiságát, a bűneink súlyosságát és azt a veszélyt…
Azt gondoljuk, mi vagyunk a rendezők, vagy mások: az élet, a családunk vagy a körülmények…
Pedig az igazság más.
Ámen!
(Thoma László)

Eszter könyvéről beszéltünk több héten keresztül az elmúlt időszakban, és ma elérkeztünk az utolsó fejezethez, illetve az utolsó igehirdetéshez, amit ennek a könyvnek szentelünk. Talán érezzük rögtön, hogy miközben eddig egy mozgalmas történet állt előttünk heteken át, ebben a szakaszban már nincsen történet, csak egy lezárás egy Purim nevű furcsa ünnep elrendelésével.  Eddig részesei voltunk egy rendkívül izgalmas eseménysornak, ami visszavitt bennünket a Krisztus előtti 5. századba, a Perzsa Birodalomba, Xerxesz, bibliai néven Ahasvérus király uralkodásának idejébe.  Végigkövettük annak az izgalmát, hogyan kerül hatalomra egy olyan ember, aki a birodalomban szétszórtságban élő zsidókat ki akarja irtani. Láthattuk: egyáltalán nem véletlen, hogy éppen a zsidó Eszter lesz Ahasvérus feleségévé, aki gyámjával, Mordokájjal együtt, az életét kockáztatva felvállalja ezt az ügyet. Láttuk aztán, hogyan menekülnek meg a zsidók azáltal, hogy lehetőséget kapnak az önvédelemre. S közben beszéltünk arról, hogy a Biblia ezen könyvében egyszer sem hangzik el Isten neve – mert Isten éppen azáltal van jelen, hogy nincs jelen! Arról tanít bennünket ez a könyv, hogy a látszólag véletlenekben, a látszólag teljesen Isten nélkül történő hétköznapi eseményekben hogyan kormányozza Isten az életünket, hogyan vezeti előre a maga célja felé, és egy nap hogyan ismerjük ezt fel.
A történet végén egy ünnep, a Purim elrendeléséről olvasunk. A pur szót maga a történet adja elénk: amikor Hámán elhatározta, hogy ki kell irtani a zsidókat, akkor sorsot, azaz purt vetettek, hogy melyik nap történjen mindez. Innen az elnevezése az ünnepnek, ami a mai napig a zsidóság egyik legjelentősebb ünnepe. Ellentétben azonban sok más zsidó ünneppel, egyáltalán nem jelenik meg az Újszövetségben. Mi sem tartjuk számon Purimot, és őszintén szólva a kereszténységnek nem sok köze van ehhez az ünnephez. Advent első vasárnapján jogosan mondhatjátok tehát: hogy kerül ez ide? Ilyenkor más szokott lenni az alapige.
De lássuk meg, hogy mégis erősen köthető mindez Advent első vasárnapjához! A Purim elrendelésének kapcsán ugyanis az ünneplés lényegébe szeretnénk betekinteni.  Mert Advent ünnep. Sőt Advent vasárnapjával a keresztény egyházban az ún. ünnepes félév kezdődik el, amelyben évről évre bejárjuk az üdvtörténet útját. Minden évben, az ünneptelen félév hétköznapjai után elérkezik Advent, amely a várakozással, a készülődéssel előremutat Jézus eljövetelére, s ezáltal arról beszél, hogy Isten emberré lesz és belép ebbe a világba. Ennek ünnepe, a Messiás eljövetelének titkába való betekintés lesz teljessé Karácsonykor. Azután elérkezik a Böjt, az ismételt készülődés, virágvasárnap Jézus bevonulása Jeruzsálembe, Nagyhét: a szenvedés hete, Nagypéntek: Jézus kereszthalála, Húsvét: a feltámadás, majd Pünkösd: amikor eljön a Szentlélek és megszületik a gyülekezet, az Isten egyháza. Ezt az utat járjuk végig évről évre. Belépünk Jézus történetébe, hogy az átformáljon, Isten népévé formáljon bennünket. Ez ennek az időszaknak, a mai vasárnappal elkezdődő ünnepes félévnek a titka és ígérete.  
Ezért releváns a kérdés: hogyan ünnepeljünk? Mi az ünnep(ek) lényege? Nyilván most Adventre és Karácsonyra fókuszálva ezt a kérdést három dologról szeretnék beszélni:
1. Az ünnep természete: történet és ünneplés
A ma felolvasott igeszakasz így kezdődik: „Mordokáj leírta mindezeket az eseményeket.” Rögzítette tehát mindazt, ahogy Ahasvérus lakomát adott, ahogy Vasti királyné nem jött el, ahogy Eszter bekerült az udvarba, ahogy Hámán a zsidók ellen fordult, ahogy Eszter aztán bement Ahasvérus elé, ahogy a zsidók megvédték magukat és megmenekültek. Mindezek leírásával kezdődik az ünnep elrendelése. Kiküldik ezt a levelet 127 perzsa tartományba, a diaszpórában élő zsidó közösségeknek. Érdekes, hogy amikor a szentíró beszámol a levelek elküldéséről, akkor – ha vázlatosan is – de még egyszer elmondja az egész történetet. Ha valaki olvassa Eszter könyvét, azt érezheti: miért kell újra elmondani, hogy az agági Hámán, meg Eszter… – én is már harmadszor elmondtam – hiszen végigolvasva a könyvet mindenki tisztán emlékszik, miről van szó.
Miért kell újra és újra elmondani a történetet? Azért, mert hangsúlyos, hogy minden zsidónak, minden nemzetségben emlékeznie kell erre a történetre. Nem szószaporítás ez, hanem itt bomlik ki annak valósága, hogy minden ünnepnek egyik oldala a történet újra elmondása. Amit ünnepelünk, annak van egy története, amit mindig frissen, elevenen kell tartani a tudatunkban, éppen ezért újra és újra el kell mondani. Matematikailag így írhatnám ezt le: ünnep = történet + ünneplés (nevezzük most jobb szó híján ünneplésnek mindazt a cselekménysort, ami az ünnephez kapcsolódik) – és ebbe beletartozik az is, amiről itt olvasunk: „elrendelték, hogy tegyék ezeket a napokat az evés, ivás és az öröm napjává, amikor egymásnak ajándékokat, a szegényeknek pedig adományokat küldenek.”
Érdekes módon össze is kapcsolódik ez, hiszen az ünneplésben így felidézik, újraélik mindazt, amit a történetben őseik átéltek. Amikor ugyanis megszabadultak a zsidók, hatalmas öröm volt, hiszen végre nyugalmat találtak az ellenségtől. Kilenc hónapig úgy éltek, hogy kimondatott felettük a halálos ítélet. És amikor megszabadultak, akkor örültek: táncoltak, ettek és ittak. Később az ünneplésbe nem csak az tartozik bele, hogy a történetet újra elmondják minden évben, hanem az is, hogy egyenek - igyanak, ünnepeljenek, legyen ez az öröm napja!
Tehát az ünnep = történet + ünneplés.
Miért íratott meg Eszter könyve? A válasz: azért, hogy legyen magyarázata a Purim ünnepének. De miért ünneplik a zsidók mai napig a Purimot? Azért, mert ami Eszter könyvében olvasható, az megtörtént. Ha nem lenne Eszter története, nem lenne Purim. Ha nem lenne Purim, az ünnep, akkor feledésbe merülne a történet, és mindaz, amit Isten ez által tanított a népének: hogy mi módon tartja meg őket az elnyomó kultúrában, és hogy semmi nem véletlen, ami történik. Mindkettő szükséges.
Purim a legvilágibb zsidó ünnep. (Másik nagy ünnepük a Páska, az Egyiptomból való szabadulásra emlékezés, amikor Isten kihozta Izrael népét a rabszolgaságból. Páska arra emlékezteti a zsidóságot, hogy Isten megszabadít az elnyomásból, Purim arra emlékeztet, hogy Isten megtart az elnyomásban.) Purimot kitörő örömmel, életigenléssel ünneplik. Meg lehet nézni erről készült mai felvételeket a YouTube-on: az emberek táncolnak Izraelben az utcákon, játszanak, ünnepelnek, ajándékokat küldözgetnek egymásnak, esznek és isznak. Igen: isznak! Van egy mondásuk: Purim ünnepén addig kell inni a bort, amíg nem tudjuk megkülönböztetni azt, hogy „átkozott Hámán” attól, hogy „áldott Mordokáj”. Pedig Izrael, a zsidóság egy józan nép egyébként. (Csak mellékesen jelzem: nekünk nincsen ilyen ünnepünk.) Purim a legfizikaibb, legérzékibb ünnepe a zsidóságnak. Miért? Azért, mert ha az életünk veszélybe kerül, és megmenekülünk, akkor onnantól kezdve az egész élet sokkal színesebb és életesebb lesz. Minden megelevenedik, és az élet hihetetlen erővel tör ki. Megtanulunk örülni annak, amit máskor annyira mindennapinak tartunk. Megelevenednek az ízek, a színek, megelevenedik a másik ember, a környezet. Mindenki ezt éli át, aki kap egy nagyon rossz hírt, és utána az elmúlik, aki életben marad egy súlyos betegség vagy sérülés után. Az apró dolgok megelevenednek ilyenkor, életet jelentenek, örömforrássá lesznek.
Az ünnep = történet + ünneplés.
Miért fontos ez? Azért, mert ha a történet elvész az ünnepből, ha az ünneplés elszakad annak okától, akkor kiüresedik. Vagy úgy, hogy lapossá lesz, nem marad benne hála és öröm, nem lesz benne élet; végig kell rajta menni, meg kell csinálni, de minek? Itt nyugodtan gondolhatsz az ünnepre, amibe most belépünk: Adventre, Karácsonyra! Nagyon sok ember nem lép be, elutazik, elmenekül a Karácsonyból. Ez egy viszonylag új keletű jelenség. Elmennek az emberek szállodába, wellneszezni, külföldre akár – mert annyira terhes, amit az ünnep megszokottan hoz magával. Mitől lett annyira terhes? Attól, hogy üressé lett. Mert elfelejtettük a történetet. Mert a karácsonyi történet már rég nem jelent semmit. Ezért dobják a formát: lapossá, unalmassá, szárazzá lett. Aki végigcsinálja, annak is!
Mások számára nem üres, lapos és száraz az egész, hanem a történetet elveszítve az ünneplés egyre nagyobb üres dőzsöléssé fakul. Egyre több élmény kell, egyre több pénz, egyre nagyobb körítés. Mert valami különleges örömöt szeretne átélni az ember, de már rég nincs meg a történet, ami megmondaná, hogy mi különleges és örömteli történt. Marad az evés, ivás, dorbézolás, az érzékek kielégítésére fókuszálás, ami más régen nem az örömről szól. Ahol elvész a történet, ott deformálódik az ünnep.
De visszafelé is igaz. Mi történik, ha marad a történet, de elmarad az ünneplés? Ha szigorúan a történetet mindig el kell mondani, de az egészhez nem kapcsolódhat öröm, élet, ünnepi szokások, ételek, ízek? Csak a történet? Akkor a történet maga lesz szárazzá, agymunkává, és ugyanúgy nem ad erőt, nem elevenít meg, ugyanúgy nem fakad belőle élet.  
Ezért, ha azt a kérdést tesszük most fel, Advent első vasárnapján, Karácsonyra tekintve, az ünnepes félévbe belépve, hogy mi az ünnep természete; akkor ki kell mondanunk: a történet újra mondása és az ünneplés együtt.
2. Az ünnep célja: identitás és közösség (építés)
Azt értjük már, hogyan táplálja Eszter története Purim ünnepét, és hogyan tartja fenn Purim Eszter történetét, Isten különleges, rejtett módon való jelenlétének és cselekvésének a történetét. Értjük, hogy azért szükséges ünnepelni, hogy emlékezzünk. De miért szükséges emlékezni? A válasz az: az egésznek, az emlékezésnek és az ünneplésnek a célja az identitás és a közösség építése, megtartása.
Eszter története abban a Perzsa Birodalomban játszódik, ahol a zsidó közösség szétszóratásban él. Nincs földjük, nincs országuk, nincs papságuk, nincs megszervezett vallásuk, nincs templomuk, nincsenek áldozatok, nincs közigazgatási rendszerük – nincs meg mindaz, ami korábban évszázadokon keresztül volt, központban a jeruzsálemi templommal. Márpedig ami egy népet megformál, egy kultúrát maghatároz, az elsősorban az ország, a közigazgatás, a vallás, és így tovább. De ezek most nincsenek. Minden ilyen helyzetben ott feszül a beolvadás, az identitás-vesztés, a kulturális asszimiláció veszélye. Hogyan maradhatnak meg Isten népének egy ellenséges világban? Ez az Eszter könyvének, és egyben Purim ünnepének a központi kérdése. Lehet-e Isten népeként megmaradni egy olyan világban, ami ellenséges, ami ránk támad? Mert egy uralkodó kultúra a maga ünnepeivel, nyelvével, vallásával, szokásaival beolvasztja a kisebbséget. Purim megünneplésének az elrendelése ezzel a beolvasztó erővel való szembeszállás. Meg kell maradni annak, amik vagyunk! Azért kell emlékezni a történetre, és azért kell átélni az ünneplést, hogy megmaradjon az identitásunk egy elnyomó, domináns, ellenséges, vagy éppen közömbös kultúrában. Hogy tudjuk, mi a mi történetünk. Ezért ilyen kemény a rendelkezés: két levél is kimegy – mert amíg a zsidók megünneplik Purimot évről  évre, addig emlékeznek, hogy Isten megtartotta őket az elnyomásban, addig megmarad közösségi identitásuk. Tudják, hogy Isten kegyelméből léteznek, Istenhez tartoznak. Örülnek a maguk identitásában és erőt merítenek.
Az ünnep ugyanakkor nem csak identitást formál, hanem közösséget is. Mert ünnepelni nem lehet egyedül! Az igazi Purim nem az egyéni szerencse ünnepe. Nem Eszter királyné ünnepli meg minden évben Mordokájjal, szűk családi körben. Láttuk: volt lehetőségük, hogy magukat mentsék, de nem ezt tették! Az egész közösség részesedik Isten megváltásában, szabadításában. Isten szabadító munkája nem csak személyes, hanem közösségi is. Az öröm sem egy privát érzés, nem maradhat az. Ha igazi örömöd van (nem titkos, ellopott, dugi, privát megelégítő érzések) - nem bírod ki, hogy ne vond be a többieket. Nem bírod megállni, hogy ne mond el másoknak! Mert az igazi öröm az közösségi. Azonnal továbbadja az ember, megosztja másokkal. Ezért olyan jelentős az, amit itt Eszter és Mordokáj elrendel. Mert nem csak evés, ivás és öröm van Purim alkalmával, hanem annak az alkalma is, „amikor egymásnak ajándékokat, a szegényeknek pedig adományokat küldenek.” Milyen meglepően megérkezünk Karácsonyhoz! Mi ennek a lényege? Az ajándékozás az örömünk megosztásáról szól. Arról, hogy közösen vagyunk részesei ennek az ünnepnek. A szegényeknek való adomány pedig arról szól, hogy bevonjuk azokat is, akik különben kívül maradnának.
Az ünnep célja tehát az identitás megtartása és a közösség elmélyítése. Fordítsuk most ezt a mi ünnepünk, Advent és Karácsony felé!
Adventtel belépünk az ünnep időszakába, a készülődésbe, ami maga is az ünnep része, hogy karácsonykor együtt örüljünk a csodának: megjelent az élet Krisztusban. Isten emberré lett, hogy a bűnből és a halálból megváltson bennünket.  Advent és Karácsony arra hivatott számunkra, mint Purim a zsidóságnak: szétszórtságban, kisebbségben egy idegen kultúrában megőrizzük az identitásunkat, mint Jézus elkötelezett követői. Hogy tudjuk, kik vagyunk! Elmélyítsük és a közösségben, a gyülekezet részeként éljük ezt meg!
Ne gondold, hogy ez így értelmetlen, vagy nem aktuális számunkra! Ne gondold, hogy nem élsz egy elnyomó kultúrában! Mert való igaz, hogy az egész nyugati világ ünnepli Adventet. Már három hete „karácsonyi” csili-vili száncsengő hangzik minden plázában, meghirdették az „adventi örömhírt”: vasárnap is nyitva vannak a boltok. Felületesen mindent átjár tehát Advent, a Karácsony. Kívülről minden erről beszél. Csakhogy átírták a történetet! A ma uralkodó kultúrának a központi története, az ünnepi narratívája a fogyasztás és a pénz körül forog: fogyaszthatsz, vehetsz, költhetsz! És ezzel igenis elnyomja az identitást, a közösségi örömöt, az Isten népét!  Mert hiába tudjuk, hogy mi a mi történetünk: Jézus Krisztus története. Hiába tudjuk, hogy mi Isten ígéreteinek és Jézus Krisztus eljövetelének a története – amikor szétnyom bennünket a rohanás, a feszültség, az év végi zárások a munkahelyen, a zéhák, a beszerzendők, a megszerzendők, az ilyenkor elszaporodó feladatok, terhek. Miért lett üres sokaknak ez az ünnep? Sok kereszténynek is? Mert lecserélték, mi pedig engedtük lecserélni a történetet. Nem a fejünkben, persze, ott még Jézusról szól – de a ritmusunkban, az értékeinkben, a céljainkban; abban, ahogy végigéljük ezt a pár hetet. A közösségi örömöt felváltja a totális individualizmus! Amit te megszerzel, megveszel, elfogyasztasz, megélsz - az a te örömöd.  Erre épül a piac és a szórakoztatóipar. S ha azt mondod: „én nem merülök ebbe bele, utálom ezt a fogyasztói, individualista, pénzközpontú világot, és ezért fogom magamat (és esetleg a családomat), elhúzok az egészből, kimenekülök, semmi közöm ehhez” – akkor vedd észre, hogy ezzel ugyanúgy a hatása alá kerültél! Akkor a te történeted egy ellentörténete a fogyasztói történetnek, de ugyanúgy nem az evangéliumi történet újraélése és újramondása, amely meggazdagíthatná az identitásunkra, közösségünkre nézve ezt az egész ünnepet.
3. Az ünnep lehetősége: gyakorlati szempontok
Mindezek fényében, hogyan ünnepeljünk? Mint gyülekezet, mint egyének, mint családok: mit akarunk kezdeni ezzel a pár héttel, ami előttünk van? Hogy lenne jó ezt végigélni? Hogy érhetnénk el, hogy helyére kerüljön és meggazdagítson bennünket ez az ünnep?
Először is: újuljunk meg a történetben! Fedezzük fel újra a történetünket – az úrvacsorai közösségben! Ez a mi történetünk: megjelent az élet Jézusban. Halljuk, látjuk, tapintjuk, érezzük. Az úrvacsora ünnep. Története van: „én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek: az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret…” És ünneplés is, van egy cselekménysor, ami hozzá kapcsolódik: körbe állunk, esszük a kenyeret, isszuk a bort, kóstoljuk, ízleljük, együtt vagyunk. Jézus Krisztus megváltó munkája és kereszthalála van előttünk. Történet és cselekedet: ünneplés. Ezzel együtt az úrvacsora az identitásunk. Táplál, Jézus maga érkezik közénk, belénk: annyira, hogy ő lesz én, én leszek ő. Közben közösséget hoz létre. Közösségi örömöt ad a szívünkbe.
Négy dolgot mondtam az ünnepről. Az ünnep természete: történet és ünneplés. Az ünnep célja: identitás és közösség. - Mind a négy itt van az úrvacsorában előttünk.  Legyen ez az ünnep kezdete! Legyen ez erős, valóságos meghívás számunkra, hogy Krisztus legyen erősebb bennünk, hatalmasabb rajtunk, mint minden egyéb!
Végül mindazon túl, hogy mindezt így hisszük, magunkba vesszük, ez a mi történetünk, így akarunk ünnepelni, ez az identitásunk, Jézus a mi közösségünk – az ünnepbe belépve szeretnék még négy gyakorlati tanácsot megfogalmazni:
Megjelent az élet. Megjelent a világosság Jézus Krisztusban. Hív bennünket, hogy részesedjünk benne, leboruljunk előtte, magasztaljuk őt, és hogy újra éljük, és újra írjuk ebben a világban az igaz történetet. Az egyetlen megváltó és szabadító történetet: Jézus Krisztus eljött, meghalt, feltámadt, és megváltotta a világot.

Ez nem szimpatikus történet, mondjuk ki őszintén. Ha egyetértettünk abban, hogy Hámán terve a zsidók kiirtására micsoda démoni dolog, ha együtt mosolyogtunk vagy éppen csodáltuk a rejtőzködő Isten munkáját abban, hogy puszta véletlenek sorozataként Hámán nemcsak nevetségesen megszégyenül, de végül azon a bitófán végzi, amit Mordokajnak állíttatott, akkor most mintha visszafelé fordulna a szívünk. Mennyiben jobb, hogy a zsidók irtják ki a népeket, mint ha a népek irtanák ki a zsidókat? Nem csak valamiféle nacionalizmus mondathatna velünk olyat, hogy Hámán terve démoni, Eszter és Mordokaj cselekedete isteni? Nem a sötét bosszú véres története ez?
Igen, Eszter könyvének végét olvasva jogosak ezek a kérdések. Próbáljuk mégis megérteni, megragadni, onnan, ahova a ma olvasott bibliai szakasz elérkezik: "A tizennegyedik napon már nyugalmuk volt, ezért az evés-ivás és az öröm napjává tették."  A véres események a zsidók nyugalmához vezettek. Megpihentek; először pihenhettek meg azóta, hogy kiadták Hámán rendeletét. Vizsgáljuk hát meg mélyebben azt az eseménysort, amely nem más, mint háború a nyugalomért.
Mindannyian tudunk kapcsolódni a nyugalom, a megpihenés gondolatához. Mindannyian harcolunk, küszködünk, hogy ezt valahogyan, valamikor megéljük. Mindannyian szembe találjuk magunkat ilyen vagy olyan ellenséggel. Lássuk ma, hogy hogyan vezet a harc a nyugalomhoz, a háború a békéhez.
1. Eszter harca
Eszter túlélte a király elé való belépést, a király elfogadta a kérését, Hámán elpusztult, de a visszavonhatatlan törvény él. Valaminek történnie kell, mert a zsidók továbbra is halára vannak ítélve a birodalomban. A harc első ütközete reményteli, de a háborút még nem nyerték meg. Hogyan születik szabadulás? - A válaszban ki kell mondanunk egy nehéz igazságot: a nyugalomért meg kell harcolni. Ennek a története áll előttünk.
A megoldás egy olyan újabb törvény megalkotása lesz, ami nem megsemmisíti az előzőt (az alkotmányosan lehetetlen), hanem felhatalmazza és felkészíti a zsidókat a védekezésre. Ezt nagyon fontos látnunk, hiszen a történettel való találkozásunkból fakadó első felháborodás éppen itt kezdhet el feloldódni. Mind az újonnan fogalmazott törvény, majd annak kivitelezése a zsidók önvédelméről beszél. Nem tudjuk, hogy mi történt a Hámán által kiadott rendelet, valamint a kiirtásra rendelt nap között eltelt 9 hónapban, de úgy tűnik, hogy fellángolt a zsidók iránti gyűlölet a birodalomban. Ilyen megjegyzéseket találunk erre nézve a szövegben: "azt remélték a zsidók ellenségei, hogy elbánhatnak velük… akik gyűlölték őket" (9.1). A zsidók "rátámadtak azokra, akik vesztükre törtek…" (9.2). Valamint: "A király tartományaiban élő többi zsidó is összegyűlt életük védelmére, hogy nyugton lehessenek ellenségeiktől." (9.16). Vagy a hámáni propaganda, vagy a beígért vagyon, amit elszedhetnek a meggyilkolt zsidóktól, felszította a zsidók iránti gyűlölet tüzét a birodalomban - mint oly sokszor a történelem folyamán. Sokan várták a napot, hogy rájuk törjenek, és kifosszák őket. Ez az a helyzet, amire a Mordokaj által fogalmazott törvény utal: "megengedte a király, hogy az egyes városokban lakó zsidók összegyűljenek életük védelmére, sőt, hogy elpusztíthassák, legyilkolhassák, megsemmisíthessék azokat, akik … rájuk támadnak a gyermekekkel és asszonyokkal együtt, vagyonukat pedig zsákmányként elvehessék." (8.11) És végül, fontos megjegyezni, hogy ebben az összeütközésben, bár a törvény lehetőséget adott rá, a zsidók nem vették el a zsákmányt - ezt kétszer is hangsúlyozza a szentíró (9.10, 15).
Zsidó nacionalizmus? Véres és sötét bosszú? Zsákmányszerzés?  Nem, hanem önvédő háború. Hogyan kerül a Bibliába, kérdezik sokan? A Biblia nem naiv, a Biblia realista: ahol ellenség van, ott nincs nyugalom harc nélkül. Ez ennek a világnak, a mi világunknak az alaptermészete. A háború, a gyilkolás nem jó, nem ideális, mindig csak két rossz közül a kisebb rossz lehet. De a helyzet az, hogy vagy elpusztítják a zsidókat gyűlölőik, vagy pedig ők fogják meggyilkolni azokat, akik rájuk támadnak.  És ez újra is újra megjelenik az életben: ahol ellenség van, ott nincs nyugalom, megpihenés háború nélkül. Ha az ellenség nem vonul vissza, nem válik baráttá, harccal kell megszerezni a nyugalmat. Meg kell harcolni a rossz főnökkel, az igazságtalan vagy korrupt intézményekkel vagy tisztségviselőkkel, elnyomó és hazug politikai rendszerekkel, az alattomosan támadó konkurens céggel, a sértett és mindig alánk vágó szomszéddal vagy rokonnal, az ellenséggé vált egykori kedvessel, és folytathatjuk a sort. Ahol ellenség van, ott harcolni kell a nyugalomért, a békéért.
Ezzel együtt tegyük hozzá, minden ilyen megszerzett nyugalom ideiglenes és tökéletlen. Ideiglenes, hiszen új ellenség fog feltűnni a történelem színpadán, vagy életünk mindennapjaiban. Tökéletlen, hiszen nem teljes; lehet, hogy egy kisebb közösségnek békét hoz, de mások nem részesülnek benne. A második világháborúban meg kellett harcolni a nyugalomért a náci Németország ellen, de milyen nyugalom köszöntött be? Európának ebben a felében a Szovjetunió által biztosított nyugalom… Béke, de ideiglenes és tökéletlen béke. Eszter és Mordokaj megszerezte a nyugalmat a zsidó népnek a Perzsa Birodalomban, de vajon meddig tartott ez? És bár megölték az ellenségeiket, de vajon milyen mélyebb ellenségeskedést szült ez azok környezetében, leszármazottaiban, és az hol jelent meg újra a történelemben? Igen, ez a nyugalom mindig csak ideiglenes és mindig tökéletlen marad. Van-e innen út előre? Van-e megoldás, amely ennél többet ígér?
2. Jézus harca a nyugalomért
Az Ószövetségben a nyugalom egyik aspektusa az ellenségtől való megszabadulás, amint azt történetünkben is láttuk. Izrael számára fontos, amint minden nép számára, hogy nyugalmat találjon az ellenségeitől. De ezt a nyugalmat Isten népe Istentől várja, hiszen Isten ígéri neki. Ebben az ígéretben azonban a politikai-katonai béke, nyugalom gondolata kitárul, és Istentől való, örök, teljes és tökéletes nyugalom ígéretévé lesz. A Messiás lesz az, aki ezt a kort, ezt a teljességet elhozza népe számára, aki teljes győzelmet, végleges szabadulást hoz minden ellenségtől. Isten elkészíti népe nyugalmát.
Ezt a témát veszi fel a Zsidókhoz írt levél szerzője. Először rámutat a politikai-katonai béke tökéletlenségére (itt a Józsué által megvalósított nyugalomról van szó, amikor bementek Kánaán földjére), majd erős buzdítást ad a gyülekezet tagjainak: "Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket! Mert ha Józsué bevitte volna őket a nyugalom helyére, nem szólna azután egy másik napról. A szombati nyugalom tehát még ezután vár az Isten népére." Mit jelent ez? A helyzet hasonló, mint Eszter idején: ellenség és félelem. A Rómában élő keresztényeket üldözik, a hitükért hátratételt szenvednek, akár az életükkel fizethetnek. Fenyegetettek.  És mire van szükségük, mire vágynak mindennél jobban? Nyugalomra, megpihenésre, fellélegzésre. Az apostol azonban nem arra hívja őket, hogy ennek érdekében támadjanak rá ellenségeikre, és semmisítsék meg a gyűlölőiket. Nem arra hívja őket, hogy pusztítsák el a gyalázkodókat, az üldözőket, hogy nyugalmuk legyen (nem is lennének rá képesek, hiszen elenyésző kisebbség a keresztény gyülekezet), hanem azt mondja, hogy bízzanak, tartsanak ki, ragaszkodjanak Jézus Krisztushoz, a hitükhöz, mert így fognak bejutni Isten nyugalmába. Abba a nyugalomba, ami vár rájuk, amikor végre megpihenhetnek minden küzdelemtől, minden ellenségeskedéstől.
Hol van hát a harc a nyugalomért? Miért nem erre hívja őket? Mi változott meg? A válasz az, hogy valaki megharcolta a harcot az ellenség ellen, hogy megszerezze a nyugalmat: Jézus. Mert az igazi, teljes, tökéletes és végső nyugalmat nem lehet e világ eszközeivel kiharcolni. De azt is láttuk, hogy ahol ellenség van, ott a nyugalomért harcolni kell. Nyugalom csak ott lehetséges, ahol az ellenséget legyőzik; az ellenség legyőzése pedig erőszakos és véres esemény. Ez Jézus harcának is a természete.
Ugyanakkor azt is láttuk, hogy az ellenség legyőzése erőszakkal csak ideiglenes nyugalmat hozhat, és később újabb ellenségeskedésbe torkollik. Ezért végső soron nem az ellenséget, hanem az ellenségeskedést kell legyőzni. Nem az ellenséget kellene elpusztítani, hanem azt az erőt, azt a valóságot, ami a másik embert, a másik közösséget, a másik népet ellenségessé teszi. Azt a hatalmat, ami miatt újra és újra feltámad a gyilkos indulat, a másikat megsemmisíteni akaró gyűlölet a világban. Hiszen végső és teljes nyugalom, megpihenés csak akkor lesz, ha ez megtörténik.
Jézus nem az ellenséggel harcol, nem a másik emberrel, mint korabeli zsidó nem a gyűlölt és gyűlölködő rómaiakkal. Hiszen azt tanította, hogy szeressétek ellenségeiteket, és bocsássatok meg nekik. Amit tanított, azt meg is élte. Jézus harca a gonoszság ellen, az ellenségeskedés ellen konkrét, fizikai, véres. De ebben a harcban ő szenvedi el az erőszakot. Ez a végső háború a gyűlölködés, az ellenségeskedés ellen, ami elhozza a végső nyugalmat és megpihenést. Miért és hogyan? Úgy, hogy megbékéltet Istennel, és megbékéltet egymással. Az ellenségeskedés végső oka az emberi szívben van. Hámán esetében is, a főnököd esetében is, a saját gyűlölségeid esetében is. Ezért az ellenséget nem megsemmisíteni kell, hanem megbékélni vele. Jézus azért harcolta meg ezt az erőszakos és véres harcot, amelyben az erőszak ellene fordult, hogy megbékítsen Istennel és egymással. Hogy elkészítse a végső nyugalmat, a végső megpihenést (ami nem a temető nyugalma!).
De nem mindenki fogadja ezt el. Nem mindenki néz rá Jézusra, és nem mindenki kész megbékélni. Az egész világon minden népből vannak, akik elfogadják, és vannak, akik elutasítják. Ezért Isten népének teljes nyugalma még előttünk van. Egy nap teljessé lesz, de addig a napig még nekünk is harcolni kell. Lássuk végül, mi a mi harcunk!
3. A mi harcunk
Kell-e nekünk harcolni a fentiek fényében, és amennyiben igen, hogyan harcoljunk? Erre a kérdésre két gondolatban kívánok válaszolni. Az első harc, amit meg kell vívnunk, az önmagunkkal való harc. A második, amiről szólnunk kell, a keresztény gyülekezet harca a gonoszság ellen.
Az önmagunkkal való harc. Mert Jézus Krisztus megvívta a harcot az ellenségeskedéssel, odaszegezve azt a keresztfára, és megszerezte ezáltal a nyugalmat. De vajon mi be akarunk-e lépni ebbe? Gyakran nem. Inkább keressük a nyugalmat, a békét, a megpihenést egészen máshol, ezer más helyen, mint Jézusban. Szövetségesünk ebben képzeletünk és fantáziánk, amely bármikor ingyen szállítja a megpihenésnek a valóságoshoz egészen hasonló élményeit. Elmész ebbe a világba, belépsz ebbe a fantáziába, otthagyod a mindennapok harcát, és szabadnak érzed magad. Álmodsz, mert ott az vagy, aki szeretnél lenni; nem kell törődni más emberrel, nem kell foglalkozni a nehézségekkel, nem zsörtöl a házastárs, nem nyomasztanak a számlák, nem aggódsz a munka miatt… Ott te vagy az úr, a szeretett vagy a szerető; ott te pusztítod el az ellenséget, ott te hajtod magad alá a főnököt; ott te rendezed be a világod... Igen, micsoda harc kijönni a bűnös fantáziavilágból, ami megnyugvást ígér és szállít akár évtizedek óta, hogy azt a valóságos nyugalmat ragadd meg, amelyért Jézus Krisztus a kereszten megharcolt. Harc, igen, harc mindezt megtagadni, a bűnös képzeletvilágból vagy akár cselekedetekből kilépni, a biztonságot, a felüdülést ott keresni, ahol Isten elkészítette számunkra. Az első harc, amit meg kell vívni, saját szívünk hitetlensége, lázadása, tiltakozása: hogyan lenne nekem elég a nyugalom, amit Jézus megszerzett? De amint őszinte vagy magadhoz, tudod, hogy nincs nyomorúságosabb, mint hogy csak a képzeletedben vagy, ami vagy. Csak ott pihensz meg, ott keresed, aki szeret, aki megelégít, ott éled meg a gyűlöletet - és ezáltal az egész bensőd fogoly. Egy illúzióban pihensz meg, egy illúziót kergetsz, míg végül magad is illúzió leszel. Valóság helyett menekülés. Az első harc az önmagunkkal való harc, hogy ott pihenjünk meg, ahol azt Jézus elkészítette.
A második, a keresztény gyülekezet harca a gonoszság ellen. Eszter harcát relativizálta Jézus harca, mert Eszter harca csak ideiglenes és tökéletlen nyugalmat szerez, Jézus harca pedig örök és teljes nyugalomba hív meg. De vajon ezzel Jézus harca végleg eltörölte Eszter harcának létjogosultságát? Nem kell a keresztény gyülekezetnek fellépni az igazságtalanság, a gonoszság, a korrupció, a gyűlölet, az elnyomás ellen? Micsoda végezetes hozzáállás lenne, ha azt mondanánk, minket innentől már semmi sem érdekel, csak a végső nyugalom. Gonoszsággal, igazságtalansággal találjuk magunkat szemben? Nem számít, csak a végső nyugalom. Fel kellene lépni a normális életet fenyegetőkkel szemben? Minek, jön a végső nyugalom. - Micsoda cinikus válasz lenne! Még rosszabb, ha egyénileg ez úgy jelenik meg, hogy az én dolgom a magam "jézusi" nyugalmának a megőrzése, ezért nem ártom bele magam semmibe, nem fogok kiállni a gonoszsággal szembe egy másik emberét, egy közösségért. Nem, Jézus harcának valós és befejezett volta nem arra hív, hogy innentől minden erőnkkel a magunk békességén munkálkodjunk. Nem azt jelenti, hogy nekünk már az ideiglenes és töredékes nyugalom nem számít. Mert a közösségben, a hivatásban, a világban konfrontálódni kell a gonoszsággal, és ez nem nyugalmat jelent. És ezt ne spiritualizáljuk el! A mi harcunk kell legyen, hogy valaki érdekében kinyitjuk a szánkat a munkahelyen, vagy az iskolában/egyetemen; a mi harcunk kell hogy legyen, hogy vezetőként szembeszállunk az életet megnyomorító struktúrákkal vagy tervekkel; keresztényeknek kell harcolni azért, hogy máshol ne üldözzenek keresztényeket; és sokáig folytathatjuk a sort.
Mindez pedig Jézus harcára mutat, hiszen a krisztusi módon megharcolt nyugalom a végső nyugalom előízét tartalmazza. Ahol mi áldozatra is készek vagyunk mások nyugalma, megpihenése érdekében, még ha az ideiglenes és tökéletlen is, ott Jézus Krisztusra, győzelmére és a végső nyugalomra mutatunk. Így megyünk be, sok harc között, Isten végső nyugalmába. ÁMEN

Van egy könyv Isten könyvében, amelyben nem szerepel Isten neve.  Egy könyv a Szentírásban, amelyben nincs semmi "szentírásos": sem Isten, sem imádság, sem isteni szabadítás és cselekvés, sem jelek vagy csodák, semmi isteni szó vagy kijelentés próféta által. Csak események, amelyek valahogyan történnek, valahogyan folynak. Miért van ez így? Egy eltévedt könyv a Bibliában?  Vagy tudatos szerkesztés, amely éppen azáltal akar beszélni Istenről, hogy nem beszél Istenről? Úgy akarja megnyitni a szemünket Istenre, hogy eltakarja előttünk a nyilvánvalóan istenit? Arról az Istenről beszél Istenről véletlenül sem szólva, aki ott és akkor is cselekszik, ahol, és amikor mi még véletlenül sem vagyunk tudatában?
Véletlenül támadt - a bortól való jókedvében - Ahasvérósnak az az ötlete, hogy behívassa Vasti királynét az ünneplés csúcspontjául? Véletlenül mondott Vasti nemet? Véletlen volt, hogy egy Mordokaj nevű zsidó éppen az udvarban teljesített szolgálatot? Véletlenül esett a választás Vasti királyné pótlása során a zsidó Eszterre? Véletlenül tetszett meg a királynak, és lett ő első számú felesége? Véletlenül jutott Mordokaj tudomására az Ahasvérós elleni összeesküvés? Véletlenül került abszurd módon Hámán, a zsidók ősellensége legfőbb pozícióba?
A történetben most kezdjük látni a láthatatlant. Még nem látunk mindent, sok mindenre csak később derül majd fény, de egy valamit kezdünk megérteni: nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk. A hétköznapi események nem véletlenek sorozata. Küldetésünk van, amelyre egyszer fény kerül.
1. Mi a küldetésed?
Mit keres Isten diaszpórában élő népének a tagja, Eszter, egy pogány király háremében, mint a király elsőszámú felesége? Mai keresztény etikával nézve fel tudnánk tenni néhány kérdést neki… Miért kerül Eszter ebbe a méltóságba? Vagy - más oldalról olvasva - ebbe a mélységbe zsidóként?  Teljesen megfoghatatlan és értelmezhetetlen lenne a kérdés, ha nem jutottunk volna el Hámán démoni tervének megismeréséig a harmadik fejezetben. Ennek a gonosz és váratlan fejleménynek a fényében kezdik elnyerni értelmüket a korábbiak, itt kezd felsejleni, hogy az árván nevelkedett Eszternek küldetése van a pazar királyi méltóság és gazdagság közepette. A királyi udvarban megszületik a törvény, amely szerint a tizenkettedik hónap tizenharmadik napján minden zsidót meg kell ölni, el kell pusztítani, meg kell semmisíteni. Azonban a halálra ítélt nép közül egy annak az Ahasvérós királynak felesége, aki azt sem tudta, milyen törvényhez adta nevét és hatalmát Hámán kezébe. Ezen a ponton lesz Mordokaj kijelentése az egész Eszter könyvének teológiai kulcsmondata: "Ki tudja, nem éppen a mostani idők miatt jutottál-e királynői méltóságra?"
Ez a kérdés Esztert nem direkt módon szembesíti a küldetéssel. Sehol sincs megírva Isten kijelentésében, hogy ha egy pogány uralkodó elsőrangú felesége leszel, akkor ez és ez lesz az Istentől való feladatod. Sehol sincs pontosan elénk adva, hogy amint hétköznapi események bizonyos helyekre, helyzetekbe, felelősségekbe kormányozzák az életünket, nekünk mindig minden esetben az a konkrét feladatunk, hogy… (és valahogy befejezzük ezt a mondatot.). És ezért Mordokaj sem tesz mást, mint miután kifejezte megrendülését és gyászát nyilvánosan egész Súsánban, valamint miközben a hír hallatán a zsidó közösségek az egész birodalomban gyászt és böjtöt tartanak, elkezdi az eseményeket egymás mellé helyezni. Egyfajta teológiai gondolkodás, teológiai reflexió ez, amely megindítja a képzeletét, lehetőségeket tár fel előtte, amelyeket korábban sohasem látott. Vajon hogyan élte meg Mordokaj, Eszter gyámja, hogy Eszter ilyen magas pozícióba emeltetett? Azt olvassuk, hogy mivel ő nevelte Esztert, és ő a királyi udvarban viselt tisztet, amikor elkezdődik a szép lányok begyűjtése a királynő választás első lépéseként, Eszter is bekerült a palotába (1.8). Ez Mordokaj cselekedetein túlmutatott; nem ő kérte, nem ő intézte, és nem tudjuk, örült-e, vagy aggódott-e emiatt, de mindvégig nyomon követte az eseményeket (2.11). Most azonban hirtelen egész más a helyzet, és Mordokaj valamit megsejt, valami hatalmasat, valami félelmeteset mindabból, amiről ez a történet szól: "Ki tudja, nem éppen a mostani idők miatt jutottál-e királynői méltóságra?"
A teológiai reflexió, de nevezzük inkább Isten előtti gondolkodásnak, elmélkedésnek a szívünkben, nem bizonyos, nem direkt. Inkább kérdez először, mint kijelent. Nem lehet, hogy azért jutottam ide, azért vagyok ebben a helyzetben, azért alakult így az életem, azért vagyok ezen a munkahelyen, azért emeltek magasra, mert Istennek valami általam eddig nem ismert szándéka van ezzel? Ez a képzeletünk, az Istentől megszentelt képzeletünk munkája. Ismered Istent valamilyen módon kijelentésének és eddig megélt munkájának az alapján, és egyszer csak egy új helyzetben, vagy egy régi helyzetben, de friss felismerésben valami megnyílik. Egy olyan cél, egy olyan feladat vagy küldetés, ami addig rejtve volt. Kitárul egy lehetőség, megfogalmazódik egy küldetés. Rájössz, hogy semmi sem véletlen, ami eddig történt, valaki azért hangolta össze az eseményeket, hogy te betöltsd igazi küldetésed, az ő céljait. Lehet, hogy nem könnyű, nem egyszerű, amit meglátsz, érzed a súlyát. Ugyanakkor mást is megérzel, ami szintén súlyos, de mégis felemelő: Istennel vagy egy történetben.
Az életünk minden területére áll ez, de Eszter könyve különösen szembesít bennünket a nyilvános élet, a munka, a hivatás világával. Ezt pedig azért kell hangsúlyoznunk, mert egy szekuláris világban, amely a hit kérdéseit a privát, személyes szférába száműzi, a keresztény ember egyik legnehezebb kérdése, hogy mit kezdjünk a munkánkkal. Hajlamosak vagyunk életünknek azt a területét, ahol időnk legjavát töltjük, leválasztani a hitünkről, vagy egyszer megfogalmazott, kissé megkopott, kissé sablonos válaszokba bezárni. És ha most azt mondanád, hogy egészen lehetetlen, hogy a munkámban bármilyen küldetést találjak, csak annyit láss, hogy annál nem lehetetlenebb, mint amit Isten (aki nem szerepel a könyvben) ma mégis elénk ad. Egy hűséges, igaz zsidó számára elképzelhetetlen volt, hogy Isten őt tisztelő hívőket arra hív, hogy egy perzsa palotában küldetést töltsenek be, jelen esetben az által, hogy megváltozik egy gonosz és gyilkos törvény. A hárem, amelynek Eszter részese, nyugodtan rámutathat az összes olyan igazságtalan, tisztátalan, Isten nélküli közösségre, munkahelyre az üzleti, a politikai, a kulturális szférában, amelyek akár Isten-ellenes és bűnös módon szerveződnek, és ahol keresztények a mindennapjaikat élik. Fel mered tenni a kérdést az Úrnak: Uram, miért vagyok ott, ahol vagyok? Mit keresek nap, mint nap ezen a nyomorúságos, vagy éppen ezen a csodálatos helyen? Mi célod lehet neked, a világ teremtőjének és kormányzójának, velem, egy adott helyen, egy adott időben? Lehet, hogy küldetésem van? Ki tudja...?
2. Miből fakad a küldetés?
Miből fakad a küldetés? Hogyan születik és formálódik? A válasz, hogy a küldetésünk az identitásunkból fakad.
Miért teszem, amit teszek? Miért vagyok (ok és cél), ahol vagyok? Mit teszek ott? Mire használom az időt, a kapcsolatokat, a munka tartalmát (akár formális munkaviszony, akár tanulás, akár nem formális feladatok végzése), a forrásokat? Ezek a kérdések csak sokkal mélyebb kérdésekre adott válaszok mentén megragadhatók: értékrended, identitásod, a hited, a világlátásod van benne.
Próbáljuk feltárni a mindennapi munkánk (akár munkahely, akár tanulás, akár nem formális feladatok végzése) igazi mozgatórugóit. Miért vagyok ott, ahol vagyok? Mit szolgálok nap, mint nap? Sokunk elsődleges válasza, hogy azért vagyok a munkahelyen, mert valamiből meg kell élni. Nyilván ez azoknak (a sajnos nem keveseknek) a válasza, akiknek nincs örömük a munkájukban, vagy nem látják annak az értelmét, és ez igen gyakran nem a saját választásuk következménye. Ugyanakkor, akármilyen unalmas, vagy lelketlen, vagy értelmetlen is az a munka, amit a megélhetésért végezned kell, vajon nem releváns-e a kérdés: Ki tudja, vajon nincs-e Istennek valami mélyebb célja veled ebben? És nem úgy van-e, hogy miközben panaszkodunk, hogy milyen értelmetlen és lelketlen az egész, és csak a pénzért végezzük, mindez az identitásunkról beszél? Igen, a pénzért dolgozom - tehát nem az Istent szolgálom. Nem azt mondjuk ezzel, hogy itt, ebben a pozícióban, nem lehet Istent szolgálni? Nem lehet küldetést betölteni. De akkor miért vagy ott? És ne azt válaszold, hogy azért, mert nem kaptál jobb állást, hiszen ez egy hitbeli kérdés kell hogy legyen. Persze, elmennél, ha lenne jobb állás, de ha nincs, most nincs, még nincs, miért vagy ott, ahol vagy? Kit szolgálsz? Ki vagy szíved bensőjében?
Hasonlóan szekuláris identitást leplez le az is, amikor azt mondjuk, hogy önmagam kibontakozásáért vagyok ott, ahol vagyok. Annyira jó új dolgokat megálmodni és létrehozni; annyi örömöm van abban, ahogy folyamatokat megszervezek és azok célba érnek, annyira a helyemen érzem magam, amikor megoldok egy problémát, vagy amikor segíthetem mások munkáját; annyira önmagam vagyok, amikor másokat vezetek és irányítok - szinte azt érzem, hogy erre születtem. Kit szolgálsz ezzel? Miért vagy ott, ahol vagy? Jó dolog, áldott dolog, amikor valaki önmagát megtalálja a munkájában, amikor ezáltal érik és kiteljesedik az élete - de ez a motiváció szekuláris, és nem isteni küldetés. Igen, jó ha jót tudsz tenni a munkáddal, ha hasznos vagy, ha másokat segítesz - de nem arról beszél ez is, hogy ezáltal magadat érezheted értékesnek, fontosnak? Mi a végső célja munkádnak? Kire mutat a motivációd? Mi az identitásod?
Mert a küldetésed az identitásodból fakad. Ha családfenntartó vagy először, akkor igenis, a pénz fog irányítani, és ez nem is baj addig, amíg szembe nem kerülsz nagyobb kérdésekkel. Amikor például a pénz által nyújtott családi biztonság és a meggyőződésed, hogy amit teszel, becsületesen kell tenned, szembekerülnek egymással. Mit választasz? Ez azon múlik, hogy mi a mélyebb identitásod. Vagy ha az hajt, hogy értékes légy, hasznos légy, szépen fogod végezni a munkádat, megelégedéssel, de mi lesz, amikor valaki nálad hasznosabb és ügyesebb jelenik meg melletted? Ha önmagad kiteljesítése vezet, és ez helyet talál nagyszerű; de mi történik, amikor egy döntési helyzetben a további kiteljesedésed és egy másik ember kiteljesedése szembekerülnek egymással? Amikor hátra kellene lépned, hogy valaki előbbre léphessen? Mi vagy ki fog irányítani?
"Ki tudja, nem éppen a mostani idők miatt jutottál-e királynői méltóságra?" Ó, Mordokaj, ez lehetetlen, mondja Eszter, hiszen aki a király elé megy hívatlanul, az potenciálisan a halál fia, és amúgy is 30 napja még csak rám se nézett. Ó, Mordokaj, árva voltam, elvesztettem a szüleim, és most végre teljes bőségben, szabadságban élhetek; miért adnám ezt oda? Ó, Mordokaj, a karrierem, a kiteljesedésem csúcsán vagyok, hogy szúrnám ezt el a lehetőséget egy bolond és sehova nem vezető lépéssel? De Mordokaj csak ennyit mond: "Ha te most némán hallgatsz, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz."  Érted? Isten missziója, Isten szándéka megvalósul - de te ki vagy? Kihez tartozol? Miért élsz? Kit akarsz szolgálni?
Honnan fakad a küldetés, amit Eszter magához ölel? Abból, hogy zsidó. Abból az identitásból, hogy Isten választott népének a tagja, abból, hogy Istennek valami terve van vele. Vallási és közösségi identitás ez, aminek súlya messze meghaladja az örömét, a megelégedését, a gazdagságát, az egyéni kibontakozását, vagy éppen helyzete utálatát. Ő, Eszter, Isten gyermeke, Isten népének tagja, és ezért küldetése van. A hitbeli identitás ugyanakkor mindig közösségi identitás is: Isten népének tagja vagyok. Ezért, amikor úgy dönt, hogy bemegy a király elé, arra hívja a zsidókat, hogy böjtöljenek vele együtt. Egy közösség, Isten népe közössége tagjaként éli meg a küldetését.
Látjuk ennek a gyakorlati jelentőségét? Amikor megéljük küldetésünket egyedül egy adott helyzetben, nem vagyunk egyedül, hiszen Isten népe tagjai vagyunk. Egészen konkrétan ez azt jelenti, hogy vannak testvéreim, akikkel megosztom a helyzetet, akiket imádságra kérek, akik mögém állnak akkor, amikor fel kell vállalni a felismert küldetését. És ez elengedhetetlen, hiszen a küldetésnek ára van.
3. Mi a küldetés megélésének az ára?
Maga a kifejezés is erre mutat, hiszen aki "küldetett", az valami önmagánál nagyobb nevében, önmagát meghaladó cél érdekében jár el. Ennek pedig természetszerűen ára van.
Eszter, miután a kezdeti vonakodás után felismeri Istentől rendelt célját, ezekkel a szavakkal azonosul Isten céljaival: "… bemegyek a királyhoz a törvény ellenére is. Ha el kell vesznem, hát vesszek el." Mögötte a böjtölő zsidók sokasága, a közösség ereje, de ezzel együtt a kockázat az övé. Megéri-e? Megéri-e az életét kockáztatni azért, hogy népének esetlegesen menekülést szerezzen? Hiszen ha a király nem is veszíti el őt, mi garantálja, hogy megadja kérését? Minden küldetéses cselekedet kérdése ez: megéri-e kockáztatni? Megéri-e megfizetni az árat? Hiszen minden küldetésnek ára van. Megéri-e a saját érdekeidet háttérbe szorítani?
A mi korunk válasza: nem éri meg. Ne legyél naiv, és ne ülj fel az ideológiáknak. Naiv vagy, vagy álszent, álmodozó, vagy egyszerűen csak megvezetett, ha hiszel még bármi úgymond nemes, nagy célban. Nem éri meg, mert ha te megteszed másokért, mások úgysem fogják soha megtenni érted. Volt, amikor az áldozatkészség még érték volt, de mára bolondsággá laposodott. Hogyan lehetne neked fontosabb egy ügy, egy eszme, egy érték, egy vallás, más emberek boldogulása, bármilyen igazság, szembeszállás a gonoszsággal, mint önmagad?
És azt hiszem, sok igazság van ebben. Van-e olyan eszme, amiben nem csalódtunk? Lehet-e olyan vallás a kereszténység, olyan szervezet az egyház, amelyben nem csalódunk? Nem csap-e be másokat saját hősiességük tudata, és nem azért vállalnak-e kockázatot és áldozatot? Nem biztonságosabb-e kívül maradni, akár józanul, akár cinikusan, semmiben nem bízva? Ezekre a kérdésekre a válaszom: de igen. Azért mert Eszter felkiáltott, hogy "ha el kell vesznem, hát vesszek el", nekem még nem kell őt követnem.
Egészen addig így van ez rendjén, amíg valami, sőt, valaki mélyen meg nem ragad, és meg nem változtat. Egészen addig így van ez, így kell ennek lennie, ameddig nem rendít meg, hogy én csak akkor leszek Eszter oldalán, ha először átéltem az életem feletti rettegést az összes zsidó oldalán. Egészen addig így van, amíg nem ragyog fel előttem, hogy valaki értem bement a királyhoz, hogy megváltoztassa a törvényt, amely ítéletem és kárhozatom hirdette. Egészen addig nem kell hinnem semmi nemes küldetésben, amíg meg nem értem, hogy ő nem azzal a lehetőséggel, kockázattal ment be értem a király színe elé, hogy talán elvész, hanem a bizonyossággal, hogy biztosan elpusztul.
Jézus Krisztus bement értünk a halálba. Nem számított felmentő szóra, hanem tudatosan elveszítette magát, hogy halála által bennünket megváltson. Naiv? Álszent? Álmodozó? Megvezetett? Lehet annak hinni. De amikor a Szentlélek leszáll ránk, amikor megértjük Isten gazdag szeretetét irántunk, amikor rájövünk, hogy valaki szemében fontosabbak és értékesebbek voltunk, mint a saját élete, hogy valaki ránk nézve teljesített küldetést, amely életébe került, akkor minden megváltozik. Akkor ő lesz az identitásunk, Jézus, és akkor nem tudunk nem küldetésként tekinteni az egész életre. Megragadja a szívünk, és lángoló, szerető, hálás szívvel töltjük be a küldetést, amit Isten elkészített nekünk, és amibe belehelyezett minket. Ámen!

Ahasvérós király, más néven Xerxesz uralkodásának idején vagyunk a Krisztus előtti 5. században. A babiloni uralmat váltó Perzsa birodalom idején a zsidók egy része hazatért a 70 éves fogságból Júdába és Jeruzsálembe, egy részük azonban továbbra is szétszórtságban él a hatalmas birodalomban. Ebben a történelmi korban játszódik Eszter könyve.
Eszter könyve különös. Először is, egyszer sem hangzik el benne Isten neve, egyszer sem történik utalás imádságra, hitre, Istenhez fordulásra. Mintha Isten nem lenne jelen ebben a történetben, mintha Isten csendben visszavonult volna népétől. Másodszor, a zsidók jellegzetes ünnepének, a Purimnak a születése kapcsolódik Mordokaj és Eszter, Ahasvérós és Hámán történetéhez. A Purim megünneplésének lényege, az igazi öröm, evés és ivás (majdhogy mértéktelenül), örvendezés a közösség élete felett. Egy olyan ünnep, amelyet sokan a legkarakterisztikusabban zsidó ünnepnek tekintenek. Miért? Azért, mert Purim abból fakad, a könyv azzal birkózik, hogy mit jelent zsidónak lenni egy idegen kultúrában. Mit jelent zsidónak lenni a világban? Miért és hogyan okoz ez zavart a különféle hatalmak számára, és hogyan menekül meg a zsidó közösség a léte ellen törő ellenség tőrétől? Eszter könyve mindezt nem kevés iróniával mondja el, amint majd ez menet közben egyre jobban kibontakozik előttünk. De miért van benne Eszter könyve a Bibliánkban?
A párhuzam és kapcsolódási pont, nekünk, Jézus Krisztus követőinek nyilvánvaló. Mint a lelki Izrael, mint azok, akik Jézus által beoltattunk Izraelbe, az olajfába, ez a történet a mi történetünk is. A kérdés, hogy mit jelent egy ellenséges világban élni, a mi kérdésünk is. Az ünnep, hogy élünk, a mi ünnepünk is. És ez még akkor is így van, ha nem ritkán éppen Jézus Krisztus neve mögé bújva jelentek meg a Hámánok a történelem színpadán. Igen, az Sátánnak nemcsak nyílt ügynökei, Hámánjai vannak, hanem hamis krisztusai is.
A mai szakasz üzenete így foglalható össze: ébredjünk fel, hiszen Isten népe gyűlöletet vált ki a világból. Először tegyük fel a kérdést: 1. Lehet-e a hitnek a ellensége? Majd 2. Ki vagy mi a hit ellensége? 3. Mire hív ez bennünket, Isten népét ma?
1. Lehet-e a hitnek ellensége?
Isten népe gyűlöletet vált ki a világban. Természet szerint, és szükségszerűen. Ez jelenik meg a történetben világosan, leplezetlenül. Miután Eszter - aki Mordokaj, a gyámja tanácsára titokban tartja zsidó származását - a király felesége lesz, a harmadik fejezetben egy újabb főszereplő lép színre. Megjelenik Hámán, és vele egy démoni terv a zsidók kiirtására. Isten népe gyűlöletet vált ki a világból.
Mennyien tiltakoznak egy ilyen kijelentés ellen! Szeretnénk feltételeket rendelni mellé: Isten népe gyűlöletet (mondjuk inkább ellenszenvet, nem?) válthatki a világból, akkor, amikor… És valahogy befejezzük. A lényeg, hogy vegyük el az általános kijelentés általános voltát. Vagy: Isten népe gyűlöletet válthat ki a világból, ill. csak azokból, akik amúgy is primitívek és gyűlöletre hajlamosak. Igen, Isten népe néha felbosszant másokat, de… Az, hogy Isten népe gyűlöletet vált ki a világból, így mégis csak túl erős… Minden porcikánk tiltakozik egy ilyen kijelentéssel szemben. Miért?
Vannak, akik azért, mert naivak. Akár keresztények, akár jó érzésű és jóhiszemű, magukat Krisztus követőinek nem valló emberek. Hát nem a szeretet vallása a kereszténység? Hát nem úgy van, hogy mindannyiunkban legbelül a jó van, a szeretet van? (A Biblia válasza egy határozott nem!) Ha pedig valóban ezt a szeretet éljük meg, ami a keresztény hit lényege, amely szeretetet Jézus is megélt, még fel is áldozta magát, nem az a magától értetődő, a természetes, hogy szeretettel viszonyulnak az emberek Isten népéhez? És ha nem így van - itt jönnek a magyarázatok - nem bennünk van a hiba? Nem Isten népében van a hiba, ha nem szeretik őket? Igen, bennünk van hiba, hogyne lenne, de ezzel együtt ideje felébredni ebből a naivitásból.  A dolgok természetes állása nem az, hogy a világ szereti Isten népét és Istent, akit ez a közösség képvisel.
Azért is fontos ezzel szembenézni, mert ha rossz a lelkiismeretünk, abban a pillanatban szeretni fog minket a világ. Hiszen annak a kultúrának, amely lényegében Isten nélkül szerveződik, és amelyben élünk, nagyon is jól jön egy olyan Isten népe, amelyet felhasználhat a céljaira. Azt szereti. Márpedig akinek lelkiismeretfurdalása van (miért nem szeretnek minket, biztosan bennünk van a hiba?), az mindent meg fog tenni azért, hogy szeressék. És ebben a pillanatban már a világ írja az ágendát. Tudjátok, hogy pillanatok alatt be tudna kerülni a gazdagréti gyülekezet az újságokba, a különben ellenségesnek mondott sajtóba úgy, hogy a tenyerükön hordoznának és úgy etetnének bennünket? Csak ki kellene szolgálnunk bármely politikai elvárást egy égető kérdésben. Meghirdetnénk, hogy mi támogatjuk homoszexuális emberek házasságát - és szeretnének minket. (Kérem, senki ne csavarja ki a szavaim: hiszem, hogy Isten Krisztusban szereti és megváltotta a homoszexuális orientációjú embereket is. És hogy ez mit jelent egy gyülekezet gyakorlatában, arra majd szeretnék valamikor kitérni…) Bizonyos időkben bizonyos állásfoglalásokat tennénk - és tapsolnának az Isten népének. Értenünk kell, hogyan működik a kultúra: kritizál, mocskol, ha szembemegyünk vele, azért, hogy lelkiismeretfurdalást keltsen, majd pedig a saját szolgálatába állítson. Igen, Isten népe gyűlöletet vált ki a világból.
Szeretnéd érteni, mi az igazi ok? Eszter könyvével kapcsolatban írja Eugene Peterson:  "Furcsának tűnik, hogy Isten valóságának a tudata, sőt, akár Isten népe jelenlétének tudata a legrosszabbat hozza ki bizonyos emberekből. Isten, minden jóságnak, áldásnak és örömnek forrása alkalmanként a kegyetlenség, bántalmazás és gonoszság szinte elképzelhetetlen cselekedeteinek lesz ürügyévé. Hosszú történelme van emberek meggyilkolásának, pusztán azért, mert úgy tekintik őket, mint akik az élő Istenre emlékeztetnek, az ő képviselői. Mintha az Istent dicsőítő emberek elpusztítása által Istentől magától is meg lehetne szabadulni. " (THE MESSAGE)
De még fontosabb, amit Jézus, egészen általános és nem feltételes kijelentésként fogalmaz meg: „Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ." (Jn. 15.18-19) Hámán ennek egy megjelenése.
2. Ki vagy mi a hit ellensége?
A válasz egyértelmű: Hámán. Azonban mégsem egyértelmű, hiszen ott, ahol egy emberben nem pusztán személyes bosszú, hanem egy egész nép kiirtására vonatkozó szisztematikus terv születik, valami többről van szó. Ezt a többet pedig látnunk kell.
Először, lássuk az ellenségesség és gonoszság abszurd voltát. Abszurd Hámán felemeltetése a magas udvari tisztségbe. Az előző fejezetben azt olvassuk, hogy a zsidó Mordokaj leleplezett egy összeesküvést, amely Ahasvérós király meggyilkolására irányult. Eszter ezt elmondta a királynak, az összeesküvőket kivégezték. Egy ilyen esemény után éppen Mordokaj várhatna kitüntetésre az udvarban. Meglepő, hogy ennek nyoma sincs (később még előkerül ez az esemény a történetben), és váratlanul egy új szereplő jelenik meg a színen. Hámán, a gonosz valósága váratlanul lép színre. Abszurd továbbá Hámán reakciója, amikor meghallja az udvari emberektől, hogy Mordokaj arra hivatkozva nem borul le előtte, hogy zsidó. Hiszen az, hogy "elöntötte  … a méreg", lehetne még pusztán egy hiú és büszke ember reakciója, és személyes bosszú forrása. De mi vezethetett oda, hogy "kevésnek tartotta, hogy csak Mordokajra emeljen kezet … ezért arra törekedett Hámán, hogy Mordokajjal együtt minden zsidót kipusztítson Ahasvérós egész birodalmából."?  Mi a magyarázata egy ilyen démoni tervnek Isten népe ellen?  Továbbá abszurd, ahogy Ahasvérós minden kérdés nélkül (még csak a nép nevét sem tudja) Hámán kezébe adja a zsidókat. A mozdulat, amellyel átadja Hámánnak a hitelesítésre való pecsétgyűrűt, és ezzel minden hatalmat, valamint a mondat, amit eközben mond, kísérteties: "Az ezüst maradjon a tiéd, a néppel pedig tegyél, amit jónak látsz."  És mindeközben a történelemből tudjuk, hogy amilyen abszurd ez a viselkedés, olyan valóságos. Amikor a hatalom egy könnyed mozdulattal írja alá Isten népe közösségeinek halálos ítéletét. A gonoszság, mivel több, mint emberi, gyakran megmagyarázhatatlan. Végezetül van még egy abszurd elem Hámán tervében: a púr, azaz a sorsvetés. Ahhoz, hogy a megfelelő, szerencsés napot találják meg az akciónak, a sorsvetés útjára lépnek. A babonás cselekedet mögött felsejlik a gondviselés: az első hónapban történik a sorsvetés, amely a tizenkettedik hónapra esik. Lehet, hogy ezzel a zsidók időt nyernek?
Másodszor, lássuk a gonoszság strukturális, rendszerszerű voltát, itt konkrétan Hámán pusztító gyűlöletének mélyebb, megismerhető rétegeit. Hámán agági, azaz Agág, Amálek királyának leszármazottja. Izrael és Amálek között ősi ellenségeskedés volt. Amálek rátámadt Izraelre a pusztai vándorlás idején (2Móz. 17.8-13), akkor, amikor Isten népe még éppen hogy csak formálódott, bizonyos értelemben születésben volt. Isten emlékeztette Izraelt Amálek istentelenségére és ellenségességére (5Móz. 25.17-19). Majd évszázadokkal később eljött a nap, amikor Izraelnek Saul király vezetésével fel kell vonulnia Amálek ellen, hogy kiirtsa a népet, amely Isten népe útjába állt. Ő azonban megkímélte Agágot, ill. eltették Amálek vagyonát, amiért Isten ítéletével kellett szembenéznie (1Sám 15). Ennek a történetnek leszármazottja Hámán, és mindezek fényében kell látnunk az egész zsidó nép iránti gyűlöletét.
A rendszerszintű ellenségeskedésnek két oldalára szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik, hogy a démoni terv visszavonhatatlanul beíratott a perzsák törvényébe, illetve részese lett az egész kormányzati rendszernek, amelyet a szöveg hangsúlyoz. A királyi írnokok pontosan leírják a szöveget Hámán parancsa szerint, minden tartomány vezetőjének a saját nyelvén (állami struktúrák és kommunikáció bevonva), majd mindezeket futárokkal juttatják célba. Törvénybe foglaltatik tehát, hogy "adár hónap tizenharmadikán pusztítsanak el, gyilkoljanak le és semmisítsenek meg minden zsidót: ifjakat és öregeket, gyermekeket és nőket egyaránt, vagyonuk pedig legyen szabad prédává."  Ez az a helyzet, amikor a bűn, az Isten népe iránti ellenségesség, a gonoszság egy államhatalom részévé lesz. A strukturális gonoszságra csak strukturális válasz adható, amint látni fogjuk majd: valahogy meg kell változtatni a törvényt.
Mindennek a másik oldala pedig mégis lelki, szellemi, nem megfogható. Tudniillik Hámán, és Amálek többet testesítenek meg, mint Izrael egy törzsi ellenségét. Eugene Peterson úgy fogalmaz Amálekkel kapcsoltban, aki mindig rátört Izraelre, hogy benne sokkal többről van szó, mint egy katonai ellenfélről. Amálek Isten útjainak, Isten szándékainak az ellensége. Nem egy nép pusztán, hanem egy olyan akarat, amely Isten uralmának erőteljes és visszavonhatatlan ellensége. Ezért kellett volna már Saulnak elpusztítania. (FiveSmooth Stones forPastoralWork, 216-17)
Ki, vagy mi a hit ellensége?  A válasz mégsem ennyire egyszerű: Hámán. Nem egy megbántott ember áll előttünk, hanem mindazon erők, amelyek nem bírták elviselni Isten valóságát. Ezen erők, amelyek bevonnak személyes bántottságba és ellenségeskedésbe, ideológiai magyarázatokba, politikai struktúrákba, miközben mélyen kötődnek az istenellenes démoni szellemi valósághoz. Több, mint Hámán, több mint Hitler… Hiszen a probléma gyökere nem a kulturális, vagy vallási elkülönülés, hanem a teológiai felforgató viselkedés: "Mordokaj azonban nem hajtott térdet, és nem borult le." És bár egy szó sincs Istenről Eszter könyvében, de feltételezhetjük, Mordokáj azért nem borult le az isteni dicsőséget magának követelő Hámán előtt, mert meg van írva: "Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj." (Mt. 4.10, vö. 5Móz. 6.13, valamint az első parancsolat: "Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más Istened rajtam kívül!"2Móz. 20.2-3)
3. Mire hív ez minket ma?
Egy éve, éppen egy éve hangzott el közöttünk: Háború van! Emlékszik még valaki? Heteken keresztül a gonosz elleni harcról, a Sátán stratégiáiról, valamint a lelki fegyverzetről hallottunk.
A kullancs terjesztette agyvelőgyulladás elleni oltásról ezt olvastam: "A védettség kialakításához két alapoltás szükséges 1 - 3 hónap időközzel, melyet 9 - 12 hónap múlva emlékeztető oltás követ. A védőhatás hosszú távú fenntartására 3, majd 5 évenként egy újabb emlékeztető oltás szükséges. Az oltási sorozatot ajánlott a hideg évszakban elkezdeni." (http://www.tbvedonok.hu/kullancsencephalitis.html) A hideg évszakban tavaly elkezdtük, és ez a történet ma az emlékeztető oltás. Ébredjetek fel, mert háború van! Isten népe gyűlöletet vált ki a világban. Ne legyünk naivak, ne legyünk gyengék, mert valaki azért tör az életünkre, a létünkre, mert Istenhez tartozunk Jézus Krisztusban. Van ellenség, súlyos a fenyegetettség, komoly a veszély. Ez az ellenség néha nyíltan támad, mint Hámán, máskor leplezett, burkolt formában, de élő és valóságos. Ébredjünk fel!
És ha valaki azt gondolná, felesleges e drámai hangvétel, hadd legyek annyira konkrét, amennyire szószéken lehetek: számos olyan nyomorúság, bűn és pusztulás van ma körülöttünk, közöttünk, amelyek egyik oka, hogy elaludtunk. Ha komolyan vetted volna, amit hallottál, ha megálltál volna a gonosszal szemben imádságban felvéve a fegyvereket, akkor nem jutottál volna abba a csapdába, abba a kelepcébe, ahova jutottál. De te nem vetted komolyan azt, hogy valaki Isten népe elpusztítására tör.
Hol vannak azok az erők, amelyek ma, burkolt formában, Isten népe ellen törnek? Meggyőződésem, hogy az egyik ilyen terület a házasság, család, szexualitás területe. Mind pusztító, Isten rendjét eltorzító ideológiákban, mind egyéni, személyes kísértésben felveszik a harcot ellenünk. Lassan elfordul az értelmed Isten igazságától, és ennek a mentén egyre sebezhetőbb leszel akkor, amikor téged ér el a támadás. És ha Isten népében ugyanúgy terjed a házasságtörés, mint a világban; ha ugyanolyan könnyen történik a házassági válás; ha nem várt módon megfogant gyermekeket elveszítünk, hogyan vagyunk mi Isten népe? Mit mond ez el Jézus Krisztus megváltásáról és szabadításáról közöttünk? Legyetek éberek, bocsássatok meg egymásnak, valljátok meg egymásnak a bűneiteket (kísértéseket), térjetek meg az álnokságból és hamisságból, mert nem csak a te életed kerül kútba, hanem a családodé és a közösségünké. Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék, mondja az apostol. 
Ébredjünk fel! Mert ez a világ elaltat. A fogyasztói szemlélet mindennél erősebben formál bennünket, és észre sem vesszük, hogyan leszünk egyre önzőbbek, egyre kényelmesebbek, egyre puhányabbak. Szabadok vagyunk mindenre, halljuk (azt már nem, hogy igen, de nem minden használ); jogunk van mindenhez. Ebben a légkörben pedig Isten törvénye, Isten rendje úgy jelenik meg, mint ami gonosz, kirekesztő, el akarja venni a boldogságot, felül akarja írni, hogy én vagyok mindennek a célja, a kezdetem és a végem. És igen, Isten ezt akarja, de nem azért mert ő gonosz (az ellenséged mondja ezt); nem azért, mert ő kirekesztő (az ellenséged akar kirekeszteni téged Istennel való közösségedből), és nem azért, mert ő elnyomó (hiszen nem Isten, hanem az ellenséged fog téged a "szabad vagy" ígéretével totális elnyomásba taszítani).
Ébredj fel, mert akárhol is vagy, még nem késő. Lehet, hogy romok már vannak körülötted; lehet, hogy úgy látod, bizonyos dolgok helyrehozhatatlanok; de szeretnék mégis örömhírt hirdetni. Az egész világ minden gyűlölete összefogott Jézus ellen, és látszólag győzelmet aratott felette. "Miközben a király és Hámán leültek inni, Súsán városában riadalom támadt."  Tökéletes kép: a sötétség erői koccintanak, az emberek megrémülnek. De ne feledd: az Eszter 3. egy állomás a történetben, amely Purim kirobbanó ünnepe felé vezet. Jézus gyűlölete és elpusztítása egy állomás, amely Húsvét kirobbanó és végső győzelméhez vezet. A gyűlölet, az ellenségesség, a támadás, amely Isten miatt ér bennünket, egy állomás, amely Krisztus megváltó munkája miatt visszafordíthatatlanul és ellenállhatatlanul szabadulásra visz. Ezért ha el is estél, felállhatsz. Ha vétkeztél, megtérhetsz. Ha összetörtél, reménykedhetsz. Ha hűtlen lettél, és legszívesebben leköpnéd magad, ha magad rekesztenéd ki magad Isten szeretetéből, nem kell tenned. A harc valóságos - de kimenetele nem kétséges.