Thoma László

Kedves Testvéreim!
Az elmúlt vasárnapokon az istentiszteletről szóló sorozatban lehettünk együtt. Azt mondtuk múlt héten, hogy véget ér a sorozat. Most azt kell mondjam, hogy akad itt még egy ráadás!
Az istentisztelet maga is az áldással végződik, így ma még az istentiszteletről való sorozat utórezgéseként, utóirataként az áldásról lesz szó.
Nem csak úgy általában az áldásról, hanem arról, hogy mit jelent az életünkben Isten áldása, mi lapján tartjuk magunkat áldottnak, mire tanít minket a Biblia az áldásról.
Nem tudom, ki hogy van vele, mit jelent számára az istentisztelet végi áldás? Talán azt, hogy jó, most már biztosan vége van, nem lesz már egy ének sem, semmi más, felállhatunk, vége az alkalomnak. Szép, vagy nem – ugyanaz, vagy mindig más… Az áldás az istentisztelet vége, miután mehet újra minden a maga rendjében.
Nekem lelkészként az áldás az egyik legnehezebb és leginkább megérintő momentum a liturgiában. Túl lehetne egyszerűen lépni rajta, hogy mondok egy áldó Igét és kész- de nem ezt élem meg legtöbbször áldás közben. Sokkal inkább azt, hogy mekkora felelősség egyrészt Isten áldását mondani, továbbadni: komolyan venni, elhinni magamnak is, hogy ez így van, így lehet, Isten így cselekedhet bennetek, közöttetek- és bennem is! Másrészt sokszor nagy aggódás is van bennem, féltés: itt és most itt vagyunk, áldást mondok rátok, de ki tudja, találkozunk-e még így, ebben a formában még? És ez nem egy szentimentális dolog, hanem egészen komoly, hiszen nem tudhatjuk, meddig és hogyan tart az életünk…
Áldást mondunk az istentisztelet végén. A lelkész tovább adja Isten cselekvéséről, ígéretéről, jelenlétéről szóló ígéretet. Az áldás valahol mindig Isten cselekvéséről szól, Isten valóságosságáról, hatalmáról.
És valljuk be, az életünk egy részében aztán ezt tapasztalhatjuk, egy részében pedig nem. Tapasztalhatjuk az erőt, a jelenlétet, máskor pedig egészen magunkra hagyottnak érezhetjük magunkat. Érhetnek olyan helyzetek, amikben felmerül a kérdés: hol vagy Uram, ilyenkor? Ezt jelenti, hogy áldott vagyok…? Nem keresztyénként, Istent keresőként lehet, hogy vágysz az áldásra, vágysz arra a védelemre, amit az áldás jelent.
Az áldásról talán azt gondoljuk sokszor egyébként, hogy az valamilyen garancia, amit Isten ad és ami kötelezi Őt arra, hogy velünk legyen és gondtalan jólétet, egészséget és békét biztosítson a számunkra… a helyzet ennél árnyaltabb.
Nézzünk meg most egy klasszikusnak számító bibliai helyet az áldásokról. Választhattam volna sok más helyet is, hiszen a Biblia sok helyen beszél az áldásról. Nagy általánosságban azt is elmondhatom, hogy van egyfajta „fejlődés” abban, mit jelent az áldás, hogy árasztja azt Isten a népére- de az biztos, hogy a most felolvasott Ige az egyik alapvető, a szövetségkötéshez kötött áldás ígérete az egyik legfontosabb, legalapvetőbb a témában.
1.   Áldás és átok a mózesi törvényben
A)   Ha megtartod…
- A mózesi törvényben az áldások és a most fel nem olvasott átkok az Isten és ember közötti szövetségi keretben értelmezhető. A feltételek világosak: ha megtartod a törvényt, ha csak Istent imádod, akkor áldás; ha elpártolsz, akkor átkok jönnek.
- Áldások és átkok itt tulajdonképpen következmények. Az ókori törvénykönyvek végéhez gyakran kapcsoltak ilyen záradékokat, pl. Hamurabbi kódexével is mutat hasonlóságokat ez a rész. Ez a záradék maga is megtalálható egy egyszerűbb formában a Leviticus 26-ban.
- A Deuteronomium, ami valószínűleg a fogság után keletkezett, a mózesi törvények egyfajta újra felfedezése, használja újra az áldások/átkok záradék formáját. Kicsit jobban kiegészítve az átkok sorát, mintegy szigorítva, kiemelve azt- annak fegyelmező erejét.
- A felolvasott áldások a tulajdonképpeni folytatásai az előző rész 11–13 versének, amely szerint a két szomszédos hegyről kell szétkiáltani az áldás és átok igéit. Liturgikus jellegű rész, ami a korabeli istentiszteleten is helyet kaphatott és rendszeresen elhangozhatott. Nagyon szép költői fordulatot, képet tartalmaz- némi hasonlóságot mutatva a bölcsességirodalom (például a Példabeszédek könyvével). Kiemelkedő, hogy az az áldások „rád szállnak” kifejezés az eredetiben így hangzik: elérnek téged. Megszemélyesítve, mint egy metaforaként jelenik itt meg az áldás- mintha személy lenne- akár csak a bölcsesség a Példabeszédekben.
- Érdekesség még az is, hogy ha elolvassuk az egész 28. fejezetet, akkor látható, hogy bizonyos összhang van az áldások és átkok között. Az áldás nagyon egyszerűen Isten jelenléte, cselekvése; az átok az Ő hiánya, a kiszolgáltatottság állapota.
B) Város és mező: bármilyen életmód, élettér…
- Még egy érdekes dolog, mielőtt rátérnénk az áldások részletes vizsgálatára: az áldásnak egy fontos jellemzője, hogy miközben a liturgikus térben hangzanak el valószínűleg a legtöbbször meghatározott papi személyek szájából, a szövetséghez kötöttek (bizonyos értelemben „hivatalosak”, mégis megjelenik bennük a szabadság, a tágasság. „Áldott leszel a városban, áldott leszel a mezőn!” hallhattuk, azaz mind városlakóként, mind vándorként, városon kívüliként érvényesek lehetnek rád az áldások. Nem életformához, helyhez, kultúrához kötöttek mindazok, amiket itt olvasunk, mert az áldásban van egyfajta határtalanság. Az áldásnak semmi emberi körülmény, forma, állapot nem lehet az akadálya- és tegyük hozzá: az átoktól sem védhet meg semmi, ami a szövetség megszegéséhez kapcsolódik.
C) Részleteiben…
- Nézzünk rá, hogy milyen dolgokat sorol fel itt az Ige az áldás elemeiként! Miközben újra és újra visszatér a lényeg az áldás kapcsán (azaz hogy Isten szövetségében, a szövetség megtartásakor érvényes, ahhoz kapcsolódik), láthatunk konkrétumokat! Azt, miben ismerhető fel az áldás. Jelentheti ez azt is, hogy ezt várhatjuk előre- illetve ha megtörtént velünk, megállapíthatjuk: Isten megáldott bennünket.
I. A 3–6 v. ALAPVETŐ ÉLETFELTÉTELEK: ÉLELEM, EGÉSZSÉG, UTÓDOK főként a földművelő nép életéhez kapcsolódik, bár az őket érő áldás közvetve érinti a városlakókat is, éppúgy, mint a terméketlenség átka (16–19 v.). Az utóbbit kiegészíti a dögvész, aszály, éhínség fenyegetése, a legfélelmesebb képek rajzával (20–24 v.) Az áldás tartalma, hogy lesz étel, termés, teli kosár és sütőteknő. Lesznek utódok (méhed gyümölcse), lesz egészség, minden, ami kell…
- Érdekes a kifejezés: áldott leszel „Jártodban-keltedben”. Jelent egyrészt ez egy biztonságos létezést, jövés-menést. Egyes írásmagyarázók szerint ugyanakkor az eredeti kifejezés:„jöveteledkor, elmeneteledkor” a születést és a halált jelenti. Isten ezeken is Úr, ebben is veled lesz, a földi élet kereteiben ad garanciát, vezetést, áldást.
II. ALAPVETŐ ÉLETFELTÉTELEK: BIZTONSÁG: Az áldások második csoportja az ellenséges népek fölötti győzelmet, a szabadságot ígéri az Úr szent népének (7–10 v.). Ezzel szemben az átok vereséggel fenyeget, amikor holttestek ezrei maradnak a csatamezőn (25–26 v.). A biztonság, az ellenfelektől való védelem Izrael földjén, ami ütközőzónában feküdt, különös jelentőséggel bírt!
Az ellenség „7 úton” széled szét, azaz teljesen szétszóródik. nincs hatékony szervezkedés, megfelelő stratégia Isten népe ellen, mert Isten védi őket és szétszórja az ellenséget. Erre tudunk egyébként konkrét bibliai példákat is hozni: hogyan mutatta meg Isten a hatalmát, hogyan szórta szét, vagy semmisítette meg Izrael ellenségeit (pl. Jósáfát háborúja az ammóniakkal…
III. AZ ETXRA: JÓLÉT, BŐSÉG. Az áldások harmadik szakasza a jólétben bővölködő életet festi, aminek netovábbja az, hogy a fölöslegből még kölcsönzésre is telik (11–14 v.). Ellentéte az az átok, hogy a természeti csapások következtében ínség következik és a nyomorúságba jutó nép idegen jövevények kölcsönére szorul (38–44 v.).
A „kölcsön adsz”  kifejezés a jólét, a hatalom és a függetlenség jele. Isten eláraszt, elhalmoz, és minden rendben lesz.
Ki ne vágyna erre, ki ne szeretne így áldott lenni…?
D) De miért is történik mindez?
- Mindez az áldás nem azért van, mert ez a nép „megfogta az Isten lábát.” Azért van mindez, a szövetség, az áldás, hogy megtudja minden nép, hogy az Úr az Isten! A választott nép létének értelme demonstratív: rajtuk mutatja meg Isten a hatalmát! Az Ő feladatuk Istenre mutatni és kiábrázolni azt, milyen az, ha az ember kapcsolata helyre áll Istennel ahhoz képest, amilyen állapotban a bűneset miatt van.
- Isten az Ő „szent népévé”, azaz az Ő saját, legyőzhetetlen népévé tette Izraelt, és ebben a küldetésben szerette volna őket látni és használni.
- „Az Örökkévaló nevéről neveztetsz”, azaz az Övé vagy és ő védelemmel vesz körül
- Tudjuk jól, hogy ez ebben a formában nem teljesedhetett ki, mert a nép nem a szövetségben élt. Hosszan, kitartóan nem tudott megmaradni ebben- csak ideig-óráig. Kimondhatjuk, hogy ez az áldás ebben a formában álom maradt – részleteiben valósult csak meg… volt rá példa, de teljesen, tartósan nem valósult meg!
Itt áll előttünk ez a példa, ami részben ma már történelem, egy isteni terv része, ami ebben a formában nem működött.
Ennek ellenére Istennek gondja volt arra, hogy a szövetség megmaradjon, megújította Izrael népével, és az egész világgal. Így teljesedhetett be Jézus Krisztusban és terjedhetett ki mindazokra, akik Őt követik és benne hisznek.
És ma, az istentiszteleten elhangzik az áldás. Úgy, ahogy egykor elhangzott a törvényhez kapcsolódóan, elhangzott az ószövetségi istentiszteleteken, elhangzott a zsinagógákban, a jeruzsálemi templomban, aztán az első keresztyének istentiszteletein is.
Más-más formában, de eljutott hozzánk: Isten meg akar áldani.
Fordítsuk most magunk felé ezt a tényt és két kérdést járjunk még körbe: egyrészt hogyan hat az áldás, másrészt mindezek fényében áldottnak érzed-e magad, áldottnak mondhatod-e magadat?
2.   HOGYAN HAT AZ ÁLDÁS?
- Az áldás szó maga azt jelenti: „üdvhozó erő”. Valami Istentől jövő pozitív dolog, ami közvetíti Isten szeretetét, szándékát, lényét.
- Isten az élet, az erő forrása. Őtőle jön tehát minden áldás; minden jó adomány, áldás Tőle jön!
- Ő szuverén Úr, ahogy a Bibliában megismerhetjük Őt. Soha nem érthetjük meg Őt teljesen és fel kell tételeznünk, hogy ez így is marad, amíg élünk! Ezt el kell fogadnunk, miközben ellentmondásokat vélünk felfedezni akár áldások dolgában is Isten ígéretei és az életünk alakulása között.
- Fontos látnunk, hogy az Újszövetségben Jézus tanítványai ezt az „üdvhozó erőt” képviselik a földön, de ők is a szuverén Isten szolgálatában maradnak. Sokan hivatkoznak arra, hogy Jézus felruházta a tanítványait és ők más helyzetben vannak, mint az Ószövetség emberei. Pedig ha igazán megvizsgáljuk, hogy az apostolok is ugyanúgy továbbadják, közvetítik, kérik az áldást és nem birtokolják, nem irányítják azt.
- Az áldás „terjedésének egy nagyon fontos része, hogy a hirdetett Ige által „hat” – Isten igazságának gyümölcse. A felolvasott Ige is a Mózes 5. könyvéből írott Igeként áll előttünk és közvetíti Isten üdv akaratát. Az Igében ott van az áldás. Nem kell semmilyen extra áldásokra szomjazni, hanem olvasni kell, befogdani kell, követni kell, mert az Ige az áldás, benne van Isten áldó akarata, szava, közvetített üzenete.
- Sajnos gyakran találkozom azzal, hogy keresztyének azt mondják: áldott, aki egészséges, gazdag, folyamatosan prosperál, örül és így tovább. Ezek az emberek nem tudják/akarják egyrészt az egész Szentírást elfogadni (hiszen tele van szenvedő, küzdő, beteg és nem annyira sikeres hívőkkel); másrészt nem fogadják el az élet megtörtségét, ami itt jellemez bennünket. Akkor is, ha Krisztus tanítványai vagyunk…
- Az áldás nem valami varázserő, az átok nem valami vudu varázslás. Tiszta és világos következmény. A gyökerei a természet felettibe nyúlnak, de nem ott léteznek csupán. Nem mondható például, hogy miközben az áldás érdemtelenül lehet az emberé, ne lenne köze az illető személyéhez, odaszánásához, stb.
3.   Mindezek fényében: áldottnak tartod-e magadat?
Ha komolyan végiggondoljuk az életünket, akkor meg tudjuk határozni: igazán áldottnak tartjuk-e magunkat, vagy sem? Ez az önmeghatározás nagyon sokban hat ránk és meghatároz minket. Néhány fontos dolgot szeretnék most átadni, amire az Ige tanít minket.
a)    Áldott vagyok=? (ha)
- Nagyon sokszor nem úgy vagyunk az áldással, hogy Isten „feltételeivel” küzdünk, vagy azoknak szeretnénk megfelelni, hanem a saját feltételeinkkel, elvárásainkkal találjuk magunkat szembe: áldott leszek majd, ha… is itt folytathatod a sort. Áldott leszek akkor, ha boldognak érzem magam, ha majd meglesz, amit az Ige ígért:
- Folytathatnám sokáig a sort. Sokan teszik függővé ettől, hogy áldottak-e vagy sem. És igazából ezzel megmaradnak valahol annál a szemléletnél, ami feltételekhez köti az áldást: csak épp nem isten feltételei, hanem a maguk feltételei kerülnek a középpontba. Ez egy elég világos bálványimádás a Biblia gondolatvilágában.
- A legnagyobb veszélye ennek a fajta gondolkodásnak, hogy az összehasonlítgatáson alapul legtöbbször: másokkal hasonlítgatjuk össze magunkat: ő így megy így él; neki már ez és ez van: milyen áldott Ő, én pedig mennyire nem… ez a gondolkodás nem az Isten útja…
b)   Jézusban áldottak vagyunk, és hisszük, hogy ez egy kibontakozó valóság lehet a számunkra…
- HIRDETEM NEKED, hogy igazából Jézusban eltűnt minden „HA”. Isten oldaláról mindenképp. Ő eleget tett a szövetségnek, aki benne hisz, annak örök élete van. Őt kell követnünk, meg lehet térni, vissza lehet fordulni, ha eltértünk.
- Áldottnak lenni leginkább azt jelenti, hogy Benne vagyunk, Benne hiszünk. Ez a valóság, az isteni valóság a látható fölött áll- ez a legvalósabb és ez lehet az életünk alapja, kerete. Aki Jézusban van és benne hisz, az a legnagyobb áldás. Ezek után mindegy mi ér, mert minden a javamra szolgálhat!
- Aki Jézusban van, annak az áldás már nem függ különböző helyektől, körülményektől (!), sokkal inkább belső viszonyulás, állapot kérdése. Isten részéről elhangzó „kijelentés”, megállapítás az áldás, hogy áldottak vagyunk és ez csakis Jézus Krisztusban értelmezhető a számunkra. Áldott vagy, mert szövetségben vagy, azaz JÉZUSBAN VAGY!
- Mindezzel együtt a Biblia szerint MINDEN ÉRHET MINDENKIT. És ez látszólag ellentmondás, de ez a valóság. Egyszerűbb letagadni és megvallani, hogy ez nem igaz. Aztán nagyon fájdalmas a szembesülés: hogy történhetett ez meg velem?
A Biblia emberei tudnak erről:
A legfontosabb kérdés ugyanis nem ez: mi érhet engem, hanem hogy mit kezdek azzal? Aki áldott, annak a javára lesz mindaz, ami éri őt. A hit embere nem szuggerálja magát arra, hogy ő sebezhetetlen, hanem szabaddá lesz élni az életet nem aggódva azért, mi vár rá, hiszen tudhatja, hogy Jézusban minden a javára van és Isten nem feledkezik el róla. A kezében tartja. És mindig ad kiutat, reményt, békességet.
Befejezés
- Isten arra hív minket, hogy benne legyünk, higgyünk Jézusban, engedjük a Szentlelket munkálni és Őt keressük, ne az áldásait hajkurásszuk.
- Arra hív, hogy újítsuk meg vele a kapcsolatunkat, bizalmunkat akkor is, mikor azt érezzük, nem áld meg minket, elfeledkezett rólunk.
- Arra hív, hogy higgyük el, hogy Ő mindenható és képes mindent megadni- a legnagyobb dolgot is: a megnyugvást, a békességet az ellentmondások, küzdelmek és feszültségek idején.
- Arra hív, hogy a végső és legnagyobb áldást, a mennyei örökséget és boldogságot sosem feledjük és ne vágyjunk jobban földi áldásokra…
- És végül arra hív, hogy egymásra áldást mondjunk: áldjuk meg egymást! Az ellenségeinket is! Áldjuk és ne átkozzuk! Mert erre hívott minket, az Ő népét!

Az istentiszteletről szóló igehirdetés sorozat utolsó elemeként az istentisztelet, mint keret van előttünk. Keret, aminek vannak formai elemei, szokásai, rítusai, látható/hallható részei. Egy helyen zajló esemény az istentisztelet sok kiszámítható résszel, a liturgiával és a változóakkal: az énekekkel és az igehirdetéssel. Állandó helyük van sokaknak az istentiszteleten, és az is lehet, hogy újként nem találod a helyedet…
Ma egy veszélyről szeretnék beszélni. Olyan veszélyről, ami azt is fenyegetheti, aki évtizedek óta jár akár és azt is, aki új…
Az istentiszteletről, amire nézve nem csak az lehet veszélyes, ha nem vesz rész rajta az ember, vagy nem megfelelő helyet tölt be az életében, hanem ha kiüresedik, már nem arról szól, amiről kellene... Ha öncsalás lesz, illúzió, hamis biztonságérzet eredményezője.
Ámósz próféta az északi országrész, Izrael prófétája nem nagy veszedelem, vagy nélkülözés idején közvetíti Isten szavát. Az ő korában nincs ínség, éhínség és kiszolgáltatottság, az egész társadalmat érintő krízis, háború. Gazdasági konjunktúra, fellendülés és anyagi biztonság az osztályrésze… természetesen nem mindenkinek! Miközben a jólét feledteti a kiszolgáltatottságot, hamis biztonságot ad. Feledteti az összetartozást is, a kölcsönös felelősségvállalást, a szolidaritást, érzékenységet a gyengék és kiszolgáltatottak felé. Egyszerűen fogalmazva szociális, vallási korrupció, visszaélések jellemzik e kort.
Az északi országrészben, II. Jeroboám idejében (Kr. e. 800-750 k.) Izrael virágkorát éli. Asszíria azonban egyre nagyobb hatalomra tör, ezt a folyamatot Isten emberei már látják, ezért figyelmeztetik a népet és vezetőit. A pillanatnyi jólét valójában nem ad semmilyen hosszú távú, valós biztonságot.
A próféta koráig a vallásos lelkesedésből nem volt hiány Izraelben (5,21-24). Ámosz utalásaiból az tűnik ki, hogy a legnagyobb kultikus központok: Bétel (3,14; 4,4; 5,5-6; 7,10, 13), Gilgal (4,4; 5,4) és Dán (8,4); ezekben a szakaszokban használja a kultikus nyelvet is (4,4-5; 5,4-6, 14). Azok, akik semmibe vették a szövetséget, és a szegényeket megrövidítették, továbbra is folytatták vallásos tevékenységeiket a szövetség Istene előtt. Ünnepeltek, áldoztak, énekeltek… A kereskedők nagy gondot fordítottak arra, hogy ne dolgozzanak az isteni törvény által előírt napokon (8,4-8) látszólag betartották a törvényt. Ámosz ezt a képmutatást leplezi le, nem ritkán keserű iróniával élve (4,4-5).
A próféta a felolvasott Igében nem kevesebbet mutat be, mint hogy az izraeliek hogyan csapták be magukat, amikor azt hitték, hogy Istent „kifizethetik” áldozataikkal. Nem kevesebb dolog áll előttünk, mint Isten reakciója az élethazugságra, képmutatásra.
Gyűlölöm… - olvashattuk az Igében. A hallatlanul kemény kifejezések egyébként: még a prófétai irodalomban is példátlanok. Olyan ez, mint amikor valaki, valamilyen undorító, megvetendő dolgot lát. Megvetem, ki nem állhatom, hallani sem bírom… Gondoljunk valamire, amivel kapcsolatban ezeket érezzük… Ezzel illeti a próféta szaván keresztül Isten az istentiszteletet, a kultuszt, ami itt folyik. A kiüresedett, a képmutató, a lélektelen és kirakat istentisztelet…
Fontos látnunk, hogy ez a kemény nyelvezet elsősorban nem az izraelita kultusz leplezetlen visszautasítását jelenti. A próféta a „dialektikus tagadásként” ismert nyelvi szerkezetet alkalmazza, mely egy szempontból (helyi istentisztelet) erősen ellenzi, hogy mások is hangsúlyosak legyenek („törjön elő az igazság” 24. v.). A gond, hogy Izrael imádata örömtelen Jahvénak, mert népe ezt a szövetség követelményeinek a helyettesítésére ajánlja fel.
Mit gyűlöl, mit nem bír látni sem…:
- Az ünnep szent idő. Istennek szánt figyelem, különleges tettek, rituálék szokások. Odafigyelés olyan dolgokra, amire nem lehet a hétköznapokban. Isten felé fordulás… Isten adta a törvényben ezeket, Isten cselekvésére emlékeztető ünnepek a páska, a lombsátor, stb. Hogy lehet, hogy ez nem tetszik Istennek? Nem fontos az emlékezés…? Hogy lehet ezt egyáltalán rosszul csinálni?
Valami lényegi hiányzik, valami fontos maradt el valószínűleg…
Hogy miért utasítja el Jahve ilyen határozottan ünnepeiket, nem részletezi, de az előzményekből kétségtelen.
Kiüresedett. Már csak a megtartásról szól. A szokásról, hagyományról, talán kötelességről. A lényeg veszett el. Minden ünnep Isten cselekvésére, csodáira mutat: az ebben való hit, az erre való emlékezés veszett el. A hatása a mindennapokra. Az ünnep híd: a múlt megtapasztalását, élményét, felismeréseit hozza a jelenbe. Ez veszik el, ha a forma marad csak. Olyan lesz, mint egy leszakadt híd…
Összejöveteleiket „nem szagolhatja”- mondja az Úr, tehát nem bírja illatát. Nem tekint különféle áldozataikra, nem kedveli, bármilyen kövérek és tökéletesek is. Minden tekintetben megfelelnek a kultuszi előírásoknak- mégsem elég jók! Olyan ez, mint amikor valaki az ételtől megcsömörlik. A 21–23. v.-ek kultuszi kifejezései nagyjából egy-egy ünnep lefolyását követik, amelynek során a säläm (esz-ban csak itt található) zárta az áldozatok sorát, amit azután lakoma követett.
Nem Istennek kell az áldozat, nem Ő éhes, vagy szomjas az állatok vérére… Nagyon fontos felismerés ez: nem Isten igényli az istentiszteletet, a kultuszt! Nem neki kell… megvan nélküle… nem lehet kiszolgálni vele Istent, és nem lehet letudni az ember részéről, mint egy kötelességt!
Az énekek (tsz) zajongása, összevisszasága, úgy hat Jahvéra, mint elhordozhatatlan teher („távoztasd el rólam…”). Közben szólt a lant, ez az ősi, fazékalakú testtel ellátott pengetős hangszer. A kürtök, a dobok, az énekesek… bizonyára csodás harmóniák, dinamikák voltak ezek. Élmény volt… és mégsem jó ez így.
Az ember lehet, hogy gyönyörködik benne, de Istent zavarja, idegesíti. Az ember lehet, hogy átszellemül, örül, érez valamit, de Isten legszívesebben befogná a fülét és inkább a tücskök ciripelését hallgatná… Nagy zajt a pogány kultuszokban is tudtak csapni, ez nem volt nagy szám… nagy hangszerek, hangerő… de vajon mi tetszik Istennek?
Akkor sem tetszenek neki ezek az énekek, ha róla szólnak? Ha Őt dicsérik, ha Őt mutatják be?
Nem, ha mélyen disszonánsak és súlyos ellentmondásokat próbálnak elfedni vagy megmagyarázni velük…
Isten azért van rosszul ettől a kiüresedett, l’art pour l’art kultusztól, mert hiányzik a lelke, a lényege: az igazság, az őszinteség.
- A törvény valódi (nem programszerű, kirakat módon való) betartása mintha feledésbe merülne és mintha a kultuszi cselekmények oldanák fel: nem tartjuk be, amit Isten kér tőlünk, de nem baj, majd a kultuszban rendezzük. Megadjuk Istennek, amit kér: megkapja ünnepeit, áldozatait, énekeit… Másrészt a bételi szentély állítása önmagában törvénytelen volt, sok bonyodalom származott belőle- ebben is megnyilvánul a törvénytelenség.
- Az egyéni erkölcstelenség bizonyára jelen volt, hiszen ezt is kritizálja a próféta: olyan kultusz, istentisztelet, aminek nincs hatása a mindennapi életre; ami nem hat arra, ahogy valójában élünk: értelmetlen! A bűnbánatnak és a hitnek mindig együtt kell járnia az istentisztelettel, az áldozattal.
- Társadalmi igazságtalanságok uralják a személyközi kapcsolatokat: miközben az istentisztelet részei némelyek és Isten igazságáról énekelnek, aközben elnyomják a nincstelent, nem törődnek a szegénnyel, kizsákmányolják, akit lehet. A jogosság és igazság hiánya teszi érvénytelenné a kultuszt. A kultusz feletti kritika ettől kezdve végigvonul a prófétai irodalmon. Ezen a nyomon halad tovább a Jer 7:22 is:
b. A párhuzamos többszívűség…:
Nyilvánvalóvá válik, hogy bálványokról, idegen istenekről van szó. Nincs töretlen bizalom és hit Jahvében… Isten szabadításáról és mindenhatóságáról énekelni hogy lehet, miközben más isteneknek is áldoznak, vagy titokban bennük reménykednek…? A pusztai vándorlás és az istennevek említése sokféle írásmagyarázati vita témája, de bizonyosan az idegen istenek, bálványok párhuzamos jelenlétére utal Jahve kultuszával.
A 26. v.-ben tisztázandók a különös istennevek. A Szikkut tkp. Szakkut. Míg a Kijjun qeréje Kéván. A változás mindkét esetben úgy állt elő, hogy a nevek mássalhangzóihoz a siqquc „bálvány” tkp. „utálat, förtelem” magánhangzóit függesztették. Nos, Szakkut és Kéván melléknevei voltak a mezopotámiai Ninurta nevű istennek, melynek a Saturnus volt szimbóluma. Innen ered a csillagistenre szóló utalás. Az istenség feje fölött, a rúd végén csillag volt, ahogy ezt a Kétfolyó-völgyéből származó leletek is bizonyítják.
Van olyan írásmagyarázó, aki szerint nem az asszír istenségre utal, nem a Szaturnuszról van itt szó, hanem egyszerűen bálványokról. Szikkút és Kijjún két bálvány neve. A lényeg, hogy a világmindenség urát felcserélték élettelen bálványokkal Ámósz kora embereinek ősei (a pusztai vándorlás idején). És a bálványimádó lelkület nem változott sajnos… A Seregek ura helyett a képzelt csillagisten… Fájdalmas, ostoba lázadás Isten ellen. Mindegy, milyen fajta a bálvány, ha nem az élő Isten…
Az öncsalás részben abban van, ha azt hiszi az ember, hogy a forma megtart, a keret elég, a kultusz elég Istennek, a rítus elegendő.
Egy réges - rég megszűnt idegen kultúra istentiszteletének ítéletéről olvastunk, ami valahol mégsem távoli és mégsem idegen. Érint minket az istentiszteletünkről való gondolkodás útján. Gondoljunk csak végig néhány önvizsgálatra indító mondatot…:
- Mennyire tartjuk az istentiszteletet, mint keretet önmagában elegendőnek az Istennel való kapcsolatunkban?
- Mennyire szeretnénk jónak, hívőnek látszani mindebben…?
- Vajon fontos-e nekünk, hogy az istentisztelt valóban mindennapjaink részeként hatással legyen mindennapi döntéseinkre is?
- Fontos-e az igazság cselekvése, áradhat-e az igazság, amit az Ige is felvillant számunkra?
- Miközben nem vagyunk tökéletesek, mégis, hat-e az erkölcsi életünkre, döntéseinkre az, hogy itt jelen vagyunk?
- Vajon nem válik-e az istentisztelet. automatikus fogyasztássá, szolgáltatássá…?
- Vajon nem válik-e modern varázsszerré, csillagistenné: „Ez az, ami hat! Ha Grétre járok, nagy baj nem lehet…! X és Y imádkozott értem… stb. Önmagában ez kell ahhoz, hogy rendben legyek- nem lesz-e ez így bálvánnyá?
- Nem megyünk-e el társadalmi igazságtalanságok mellett, elnyomás és közösségi bűnök mellett csukott szemmel, miközben itt vagyunk az istentiszteleten…? (pl. a menekült kérdés…)
Attól tartok, hogy sok embernek van egy élete lényegében függetlenül mindentől, ami vasárnap történik és közben… az istentisztelet: ott teljesítjük, amit Isten kér, ott levezekeljük, amit lehet.
Hadd hozzak most két példát, milyen, amikor kiüresedik az istentisztelet, amikor a gyülekezet, Isten népe, az egyház élete nem arról szól már, amiről kellene!
Az ilyen kultusz szerint élő ember, az ebben részt vevő igazból mélyen hitetlen. Vagy legalább is nem ismeri a Biblia élő és szerető Istenét. Úgy tesz, mintha Isten vak és süket lenne… Ugyanolyan öncsalás ez, mint ha nem jövünk Istenhez, mert félelmetes és bosszúálló.
Sokszor kifinomult módon csalja meg az ember önmagát, mikor a megtartó keretben reménykedik. Hiszen a közösség és az Istennel való élő kapcsolat tart meg…
4. A megoldás
Minden keretet fenyeget a kiüresedés. Ez nem azt jelenti, hogy ne használjuk… de legyünk józanok!
Egyénileg és közösségileg is ezért vizsgáljuk meg újra és újra: nem tértünk-e el a lényegtől? Nem váltunk-e képmutatókká?
A keret nem tart meg, nem elég önmagában. Ha kiüresedik, nem kedves Istennek… de van visszaút:
A bűnbánat útja. Bármilyen képmutatásban is éljen valaki, bármit is követel, az őszinte bűnbánatot elfogadja Isten! A töredelmes szív és az alázatos lélek kedves előtte! A megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja el…!
A megtérés, a kiüresedés beismerése…
A lényegre való törekvés: imádó szív…
A józan, alázatos könyörgés Isten előtt: Uram, ne engedd…!
A reménységünk, hogy Isten töltheti be tartalommal istentiszteletünket újra és újra! Ő töltheti be igazsággal, hitelességgel, szentséggel, tisztasággal! Ő adhat újra közösséget, szeretetet közénk, érzékenységet másokra, bátorságot a társadalmi igazságtalanságok felvállalásához is…
Kiáltsunk hát: Könyörülj Urunk! Újíts meg! Tölts be Szentlélekkel, újíts meg és őrizz meg attól, hogy istentiszteletünk, életünk, hitünk kiüresedjen!
Ámen!
(Thoma László)

Pünkösd vasárnapján egy héttel ezelőtt a Szentlélek eljövetelét ünnepelhettük! Zsúfolásig megtelt ez a hely, hangzott a pünkösdi evangélium, meglátogatott minket az Úr a jelenlétével, együtt örülhettünk a konfirmandusok bizonyságtételének, részünk lehetett az úrvacsorai közösségben. Együtt dicsőíthettük Istent. Fantasztikus élmény volt hallani és érezni, hogy a gyülekezet énekel, hogy együtt, egy szívvel és szájjal dicsérjük az Urat. Talán el is hangzott köztünk ez a mondat: milyen jó istentisztelet volt!
Pünkösd a Lélek eljövetelének ünnepe, a keresztyén egyház születésnapja. Létrejött az első keresztyén gyülekezet, és sorra alakultak a kisebb nagyobb sejtek, ahol összejöttek, imádkoztak, hirdették az evangéliumot, dicsérték Istent, úrvacsorai közösséget gyakoroltak. Különböző helyeken, otthonokban, nyilvánosan vagy bujkálva, de elindult valami, amit nem lehetett megállítani- és nem lehet azóta sem! Elindult valami akkor, ami még nem volt addig: keresztyén gyülekezet, keresztyén összejövetelek, kialakult a keresztyén istentisztelet. Egy hely, ahol összejöttek, és ahol Isten ott volt egyszerűen köztük abban az ígéretben, hogy ahol ketten vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, Ő ott lesz közöttük.
Az, ami ma itt és most közöttünk történik, nem más, mint annak a folytatása, ami ott az első pünkösdkor elindult. Jövünk a közösségben, összegyűlünk egy helyen, találkozunk egymással, Istennel, magunkkal. Ha a gyülekezet tagja vagy, akkor ez egyértelmű lehet a számodra, ha vendég vagy, de egyébként Krisztus követőjének vallod magadat, akkor is itthon érezheted magad, de ha nem hiszel Istenben, ha keresed Őt, akkor furcsa lehet számodra: miben más ez a hely, mint bármilyen más? Mi teszi különlegessé? Mitől szent, mitől lesz istentiszteletté egy beszéd, néhány ének és fura, csukott szemmel elmondott monológ a kéréseinkkel, vágyainkkal?
Istentiszteleten vagyunk, szent helyen, szent időben. A nyugalom napján, az Úr házában. Tudjuk, hogy illik itt viselkedni… De vajon tényleg, mi teszi szentté ezt az időt? A naptárunk? A mi időbeosztásunk, vagy az áldozat, hogy nem szabadidős programunkat töltjük éppen? Vagy mi teszi ezt a teret szentté? A színek, az arányok, a berendezés, a tér belső struktúrái, a felhasznált anyagok, formák, fények, a díszítés? Valaki azt mondta egyszer nekem, hogy ő a szívét öltözteti ünneplőbe minden vasárnap, úgy készül Isten elé az istentiszteletre, a szolgálatába.
Az biztos, hogy szubjektív mércével van, aki szerint ez a hely szent és különleges, és amit teszünk itt, az fontos- és van, aki szerint nem az. Mert hiszen az számít, amit ki-ki maga gondol, szubjektív módon érez – és ahogy „fogyaszt”, ahogy használja a világot a maga örömére.
- A fogyasztói kultúra ugyanis az utóbbi évtizedekben természetes módon érte el az élet minden részét: a szent és a profán területeket egyaránt. Benyomult az emberi élet minden szegmensébe, így a hit és spiritualitás világába is. A fogyasztói ember fogyasztói módon keresi és utána sajnos „használja” Istent. Használni próbálja, élvezni, ameddig lehet, azután lecserélni másra, ha már nem élvezi eléggé. Ez a lecserélés történhet más vallási formára, más gyülekezetre, más irányzatra, stb.
- A klasszikus társadalmi formák devalválódásával, a tekintélyelvű rendszerek általános krízise miatt az egyház és az istentisztelet helyzete is relativizálódott. Korábban egy falu- vagy városi közösség központi helye volt a templom, az istentisztelet pedig az a hely volt, ahol meg kellett jelenni, aminek része kellett lenni. Főleg egy nagyvárosi közegben egészen más elvárások kapcsolódnak egy templomhoz és egy istentisztelethez.
- Itt, a gazdagréti református gyülekezetben is azt tapasztaljuk, hogy az istentisztelet még a hívő emberek számára is sokszor opcionális szabadidős program. Egy olyan rendezvény, ami értékes, de ahonnan rendszeresen lehet késni, amit ki lehet hagyni akár heteken keresztül is, amin nem kell annyira jelen lenni, a szónak a teljes lelki jelenlétére gondolva. Szolgáltatás, amit ha máshogy nem, valamilyen egyéb gyülekezeti szolgálattal vásárolunk meg.
A mai vasárnappal kezdődően új sorozat indul, melynek témája: az istentisztelet. Különböző szentírási helyek alapján fogunk azzal foglalkozni, mi az istentisztelet (nem mi mit érzünk, hogy mi az, hanem hogy a Szentírás mit tanít róla).
Csak két rövid vonatkozás, amit szeretnék leszögezni a sorozat elején:
I. Az istentisztelet: találkozás. A találkozás több dimenzióban is zajlik. Sokan örülnek a gyülekezeti tagok közül az egymással történő találkozásnak, a kapcsolattartásnak. Ennek helye van az istentisztelet keretében, előtte, utána. Mégsem ez a hangsúlyos, hanem Isten kijelentésének meghallása, megértése, és ebből fakadóan az egymással és magunkkal való találkozás. Ez a találkozás olykor kellemes, megnyugtató, de legtöbbször szembesítő, kemény, akár fájdalmas is lehet. Ez a találkozás átformáló kell, hogy legyen. Ha nem az, akkor lényegében talán sosem történt meg igazán.
II. Az istentisztelet: ünnep. Isten szeretetének ünnepe. Ennek az ünnepnek vannak hagyományai, van reformátori öröksége és van egy ünnepeltje is: a kereszten meghalt és feltámadt Jézus Krisztus. Az élő módon hirdetett evangélium varázsolhatja ünnepé a nyugalom napját és magát az istentiszteletet is. Így válhat az istentisztelet hétről-hétre megújulásunk helyévé, életünk lüktetésévé, lelki lélegzetvételünkké.
A felolvasott Ige alapján a mai állításunk a következőképpen hangzik: az istentisztelet: találkozás Isten szentségével.
Isten szentségének döbbenetes, drámai leírása áll előttünk a mai Igében. A Szentírás egyébként beszél máshol is Isten szentségéről, dicsőségéről, hatalmáról, különböző megnyilvánulásairól, amik lényéhez tartoznak.
Különösen erős ez a visszatérő motívum a prófétai elhívásokban, mikor Isten emberei szemtől-szembe találják magukat Istennel. Mózesnek az égő csipkebokornál le kell oldania a saruit, hiszen szent az a hely, ahol jár. Nem a hely bírt valamilyen mitikus szentséggel, hanem Isten valósága, jelenléte szentelte meg azt.
Ízlelgessük most ezt a szót: szent. Szentnek lenni… Összesen 497-szer szerepel a Szentírásban, de azt gondolom, egyet érthetünk abban, hogy nehéz megérteni, megfogalmazni, befogadni.
Hadd hangsúlyozzam, hogy kevés objektívabb dolgot tudnék felsorolni Isten szentségénél! Ez egy olyan tény, igazság, amit az Írás kijelent Istenről, és amit valamiért fontos tudnunk róla. Nem számít, megérthetjük-e teljesen ezt vagy sem…
Elmondhatjuk összességében a bibliai beszámolók alapján, hogy aki találkozik Istennel a Szentírásban, aki valamilyen módon „látja”, érzékeli Őt, az azt mondja róla: szent. Nem mondhatjuk: Istent még soha senki nem látta… sok beszámolót ismerünk a Bibliából ilyen találkozásokról. Mind a szentséggel való szembesülés példái!
I. A látható szentség
Ez a különleges kép tehát Isten szentségének, dicsőségének képi kerete.
II. A szentségről szóló kijelentés
A történetben ugyanakkor hallható elemek is vannak.
III. Isten szentségének „hatása”
Ezen a ponton talán azt gondolhatod, hogy ma tényleg inkább valami szabadidős programot kellett volna választani, mert eléggé elvont és nehéz ez a mai igehirdetés… de most jön a témánk szempontjából a legérdekesebb dolog az Igéből.
I. Mi a válaszunk Isten szentségének tapasztalására?
Nem vagyunk Ézsaiás próféta, nem (vagy nem feltétlenül) kapunk látomást, személyes benyomást- pedig talán erre vágynánk. Ehelyett van egy Ige, a Szentírás, egy hely, ahol ezt hirdetik és egy közösség, ahol ezt meghirdetik.
II. Hogy jelenhet meg az istentiszteletünkön Isten szentsége?
Mindezek után végül egy fontos kérdés maradt még számunkra. Ha Isten jelenléte ennyire szent miért is akarjuk, hogy köztünk legyen? Miért hívjuk Őt? Miért jó ez nekünk, hogy Ő itt van, hogy leleplez és szembesít magával és magunkkal?
Azért, mert igazából, miközben félelmetes Isten szentsége és dicsősége, az ember ez után vágyik vagyon mélyen! A közelség vágya ott van mindenkiben, abban is, aki nem tudja megfogalmazni közel akarok lenni hozzá, ott akarok lenni! „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában.” Zsolt 27, 4 Így vall a zsoltáros.
Az is lehet persze, hogy leginkább a méltatlanság és a félelem érzését váltja ki benned az Isten szentségről szóló üzenet. Meg tudlak érteni. Van egy visszatérő álmom: istentisztelet kezdődik Gazdagréten, mindenki itt van, szólnak az irodába, hogy indulni kell, de nem vagyok kész, koszos a ruhám, vagy pizsamában vagyok, nem vagyok megborotválkozva, nincs rajtam cipő. És be kell jönnöm és ide kell állnom. A gyülekezet pedig áll és néz érdeklődve. Méltatlanság. Nem vagyok kész…
Az evangélium, hogy Jézus Krisztus azért jött el, azért váltott meg, hogy az Ő gyermekeként, a benne való hitben felszabadultan, megtisztítva jöhessünk a szent Isten jelenlétébe. Akár vágysz oda, akár méltatlannak érzed magadat! Jézus lett az út Istenhez, általa van szabad utunk az Atyához! Járulhatunk bizalommal a kegyelem királyi trónusához, hogy irgalmat nyerjünk…!
A Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy János apostol látja a mennyei trónt, a szent, dicsőséges Istent fényességben és ragyogásban; látja a mennyei lényeket is, de látja a Bárányt! Jézus Krisztust, akiről ezt mondják a mennyei lények: „Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél, és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből…” Jel 5, 9
Isten szentségével Jézus Krisztuson keresztül találkozhatunk ma is. Ezt tehetjük most is, ma is, és életünk minden napján. Hála legyen és dicsőség ezért a szent és dicsőséges Istennek!
Ámen!
(Thoma László)

Illúzió és valóság. Mennyire nehéz elválasztani őket egymástól! Mennyire félelmetes lehet akár az egyik, akár a másik! Mennyi energiát fordítunk illúzióink fenntartására- másokkal és magunkkal történő elhitetésére… Vagy akár mennyi energiába kerül a belső vagy külső valóság megismerése, feltérképezése, feltárása. Az illúzió és valóság sokban hasonlítanak egymásra: egyik sem ismerhető meg teljesen és egyik sem adhat teljes boldogságot. Illúzió és valóság. Kibékíthetetlen ellentétek: mi a valós és mi az, amit csak képzelünk, álmodunk? Ki mondja meg, kik vagyunk valójában; mi a valós és mi nem az? Ki mondja meg, mi az értékesebb, mi az, ami gyógyít, és amiben élni érdemes…?
1. A KÉP… Jézus az élet forrása, továbbadója
a)   A felolvasott Ige elején megismerhetjük a kép elemeit: a szőlőtő, a szőlővessző és a gazda az a három fontos tényező, amely a terméshez szükséges. A szőlővesszőnek szőlőtőre és szőlősgazdára van szüksége ahhoz, hogy éljen és termést hozzon. Amelyik szőlővessző nem hoz termést, azt lemetszi a gazda. Nem elég a hajtásnak kifejlődni ahhoz, hogy életben maradjon: többre van szükség – gyümölcsre.
b)   Jézus a mai történetben azt mondja magáról: „Én vagyok az igazi szőlőtő…”. Olyan metafora, olyan kép ez, aminek Jézus hallgatói nagyon jól értették az ószövetségi hátterét. Jézus gyakran használ ószövetségi képet tanítása megvilágításához. Így van ez a mostani képpel is. Az Ószövetség Izráelt többek között a szőlőtőhöz vagy a szőlőhegyhez hasonlítja (Ézs 5:1–7; Ez 15; Hós 10:1; Zsolt 80:9). Annyira eleven volt ez a kép, hogy a szőlőtő Izráel népének szimbólumává lett. A makkabeusok érméin szőlőtő szerepel. Híres volt a jeruzsálemi templom homlokzatán lévő nagy arany szőlő is. Talán épp itt mondja el Jézus ezt a képet.„Én vagyok az igazi szőlőtő!” – mondja először Jézus. És ez nem csupán egy kép, egy növény, ami akkor épp eszébe jutott. Az igazi szőlőtőként jelöli meg magát. Az eredeti szó jelentése: „igazi”, „valódi”, „nemes”. Az igazi szőlőtő az isteni világot jelenti, az igazság világát. Jézus léte tanítványai számára biztosítja a valódi életet; az Atya gondoskodásával együtt. Jézus a szőlőtő: az élet rajta keresztül jön, ő tartja életben a hozzá tartozó vesszőket. Ő az igazi… aki a gazdáról beszél, aki életet ad. Ő az igazi Izrael, aki megmutatja, kijelenti, milyen az Atya! Akin keresztül megismerhető az az Isten, aki ki akarja jelenteni magát a világnak!
c)   Fontos látnunk, hogy a kép elején megjelenő gyümölcstelenség feltehetően nem azonos a kép végén lévővel. A gyümölcstelenség itt Izrael gyümölcstelensége lehet. Isten évszázadokon keresztül próbálta újra és újra elérni népét és rajta keresztül a világot. És amikor eljön a messiás, Őt nem fogadják el, elutasítják, megvetik. Ezzel a gyümölcstelenséggel áll szemben a tanítványok gyümölcstermésének ígérete, akik tiszták, mer Jézus beszédei megtisztította őket. Az Ő fenyegetettségük e beszédek elutasítása, megtagadása: számukra ez lehet az elszakadás.
d)   A képben megjelenik az Atya: szőlősgazda: metsz, tisztít… A gazda tervez, célja van, odafigyel, felelős, döntést hoz- ha az fájdalmas is. Nem mindig érteni, mit miért tesz, de kézben tartja a dolgokat. Isten ítélő és tisztogató munkát végez a jobb termésért. A tisztogatás eszköze pedig nem más, mint Jézus beszéde. Nem magától lesz tiszta az ember, nem is különböző emberi teljesítmény, hanem Jézus szava által. Az ő beszéde, megtisztító, élővé teremtő erő. A hozzá tartozás, a mellette maradás a tisztaság garanciája. Nem annyira szimpatikus része ez a bibliai istenképnek, de igaz: az Atya igazságos, szuverén úr, aki gondoskodik, nem hagyja csak úgy folyni a dolgokat a világban.
e)   És végül még egy kép a történetből: a már említett tanítványok is megjelennek itt- illetve a tanítványok Jézussal való kapcsolata. Jézus őket a szőlővesszőkhöz hasonlítja, akiknek a legfontosabb feladatuk Benne maradni, hozzá közel lenni, megtartani beszédeit. Jézus és a tanítványok kapcsolatának bensőségességére aligha lehetne bensőségesebb képet találni. A szőlővesszőnek teljes mértékben szüksége van a szőlőtőre és az egyetlen esélye a tőkén való megmaradás.
2. „Semmit…” - Milyen nem benne maradni?
Hogy lehet ez az Ige is nagyon erőteljesen tükör a számunkra? Mit adhat istenismeretünk növekedése mellett önismeretünkhöz?
Nem illúzió ez az egész? Képek, amik bonyolultak és sokféleképpen értelmezhetők? „Én vagyok…” mondja magáról Jézus- és mi van, ha mi pedig ezt nem hisszük el? Miért fontos megismerni és megérteni ezt a képet? Miért van itt és most nekünk erre szükségünk? Azért, mert az emberi lét valóságának egyik nagyon fontos és kíméletlen oldaláról beszél. Elfogadhatjuk ezt akkor is, ha mindez kívül esik az érzékelésünk és a racionalitás keretein.
Arról van ugyanis szó, hogy igazából Jézus itt kétféle emberről, kétféle életútról, kétféle magatartásról beszél: aki benne marad, és aki nem. A Jn 15 további (9-17) verseiből tudjuk, hogy arról, aki Jézus szavát fontosnak tartja, aki szeret, és aki nem. És itt nem kétféle felfogásról, vagy irányzatról van szó, hanem életről és halálról!
Mielőtt megvizsgálnánk a két képet (a lemetszett és a szőlőtőn maradó vesszőt), kérlek titeket, ne kategorizáljátok magatokat túl könnyen se ide, se oda! Engedjétek magatokhoz közel mindkét képet, amiről beszél itt az Ige! Lehet, hogy a másik kép is érint, amire nem is gondoltál volna…!
a)   A szőlőtőn nem maradó, lemetszett vessző mindaz, aki elutasítja Jézust, aki nem fogadja el Őt, aki megtagadja, aki kifejezetten Isten ellenségének tartja Őt. Az üres vallási keretekben Istent kereső, a törvény betartásától üdvösséget remélő ember. Könnyen ráismerhetünk ott és akkor a Jézust elutasítókra, de akár ma is sok vallásos vagy nem vallásos emberre- esetleg saját magunkra is. A kép leginkább ugyanakkor azokat jelenti, akik nem maradnak Jézusban, tehát benne voltak. Megismerték, elfogadták Őt, de nem maradtak benne. Érdekes a 4. vers egyik fél szava, ami ezt az állapotot jelöli: „magától”. Aki azt gondolja, megy magától! Nem az általános, felnőtt emberre jellemző függetlenség ez, hanem az a büszkeség, hogy igazából nincs már szükségem Istenre, Jézusra. Vagy legalább is nem mindenhez. Megy magától az élet, megy, mert meg tudom csinálni!
b)   Jézus ezt az állapotot, ezeket a tendenciákat a szőlőtőről való lemetszetésnek jelzi. Mi jellemzi ezt az állapotot?
 Az Istentől való függőség életet, az Úrtól való függetlenség, elszakadás halált jelent. A szőlővessző sorsa a halál a szőlőtőn kívül. A Krisztussal való közösség nélkül nincs élet. Aki nem marad hűséges az Úrhoz, az megsemmisül. Krisztus nélkül nincs üdvösség. Illúzió vagy valóság? Ha ez így igaz, akkor talán mindannyian nagy bajban vagyunk! Ki ne érezte már volna magát távol Istentől, vagy ki ne félt-e már volna attól, hogy eltávolodik, elszakad, kiesik a kegyelemből akár úgy, hogy észre sem veszi? Hadd hirdessem már itt és most az evangéliumot: azért szól most is az evangélium és szól most is az Ige, mert Isten célja az, hogy kigyógyulva, megszabadulva akár az önállóságba és függetlenségünkbe vetett hamis illúzióinktól, vagy a kiengesztelhetetlen Istentől való félelmeinkből ma keressük Őt, aki megtalálható! Forduljunk hozzá és kiáltsunk: elveszett vagyok, eltávolodok, nem termek gyümölcsöt és reménytelen vagyok Nélküled! Ezzel a kiáltással közeledhetünk felé és hallhatjuk meg, mi a megmaradás útja, mi az a valóság, amit nekünk készít Jézus?
3. „Bármit…” - Milyen benne maradni?
A valóság, az út, az ajándék ennyi: maradjatok Bennem! Bennem maradhattok! Bensőséges közösségben lehettek velem!- mondja Jézus.Mindez pedig nem a mi igényünk, vágyunk és illúziónk, hanem a legvalóságosabb valóság, az Ő kijelentése: Ő ilyen közösséget akar velünk! Szeretetkapcsolatot! Mit jelent tehát benne maradni?
a)   Aki Jézusban marad, aki benne hisz, akiben Ő él, az egyszerűen él. Hozzákapcsolódik az élet forrásához. Benne van az élet áramlása. Lehet, hogy ugyanolyan „környezeti hatások” veszik körül, mint mást, de Ő él. Megtartatik a különböző próbák és hatások közt. Nem omlik össze. Vagy ha összeomlik, helyreáll és újból felépül.A Heidelbergi káté azt mondja, a nevünk, az identitásunk lényege az, hogy Jézusban vagyunk, hogy benne hiszünk: „Miért neveznek téged keresztyénnek? Mert hit által Krisztusnak tagja s így az Ő felkenetésének részese vagyok.” (H.K. 32.)Aki Jézusban hisz, benne van, az valahogy az ő része, tagja. Abban ott vannak Jézus beszédei, fontosak az Ő szavai, keresi az Ő akaratát. És ez az élet, ebben van a gyógyulás. Elhinni és fontosnak tartani a szeretet parancsolatát, az evangéliumot.
b)   Aki Jézusban marad, az mindeközben gyógyul. Érdekes felsorolást látunk az Igében arról, mi történik azzal az emberrel: akar, kér, adatik: mindegyikben gyógyult, mindegyikben helyreállított! Ó, de jó lenne így élni! Úgy akarni, azt akarni, amire tényleg szükségünk van, merni kérni és átélni, hogy adatik! Illúzió vagy valóság…? De még ennél is tovább megy Jézus: lehet BÁRMIT kérni. Ismétlem: BÁRMIT. Az imádság ilyen szintű meghallgatása talán álomnak tűnik. Pedig lépésről-lépésre igaz lehet! A Krisztusban lévő ember akar, kér és adatik. Mert tud elfogadni és akár el is engedni. És nem elfelejteni, hogy Isten Isten, hogy szuverén és még ennek az ígéretnek is felette áll! De eközben szeret és azt és akkor ad, ami javunkat szolgálja!
c)   Jézusban maradni jelenti a gyümölcstermés valóságát. Következményeket, látható jeleket. Fontos leszögezni, hogy a gyümölcstermés: nem elvárt teljesítmény, hanem az élet jele! Nem teljesítmény, hanem egyszerűen történik, ha benne vagy! Fogalmad sincs gyakran, hogyan, csak lesz. Ez nem jelenti az ember cselekvésének, tervezésének, a szolgálatnak relativizálását, sokkal inkább azt, hogy ez történik, ha Jézusban maradsz! Azt, hogy Benne vagyok-e igazán csak Ő tudja! De a gyümölcsök megjelennek és ez nyilvános!No de mi minden lehet a gyümölcs? Ez nem mások véleménye rólunk! Nem teljesítmény, amit reklámozok… hanem mindaz, ami történik, ami „átmegy”, amit nem is látunk sokszor… A gyümölcstermés lehet a rendezett élet és kapcsolatok, a békesség, az, hogy az életünk példa lehet másoknak. A hozzáállásunk, az elfogadás, a köztünk megjelenő szeretet, az alázat, a Lélek gyümölcsének minden fajtája. És természetesen lehet a hűségesen, krisztusi módon végzett szolgálat. Krisztus illata vagyunk a világban- mondja máshol az apostol- és ez lehet a gyümölcstermésünk része: egyszerűen a világban vagyunk, jelen vagyunk, és Krisztusi módon vagyunk jelen. Minden, amit teszünk, azon keresztül az evangélium megjelenhet a világban! Mindez azért lehet, mert átárad rajtunk Isten szeretete és nem azért, mert mi már olyan jóvá váltunk. A gyümölcstermés minden alkalmatlanságunk és méltatlanságunk ellenére valósulhat meg.
d)   Benne maradni, megmaradni annyit jelent, mint kapcsolatban maradni! Erre hív minket Jézus.Nagyon fontos kérdés, hogy ki lehet-e végérvényesen esni ebből az állapotból? Református hitünk szerint nem lehet kiszakadni a kegyelemből: Isten hűséges, és aki az Ő gyermeke, hisz Jézusban, azt Isten mindenható ereje őrzi és tartja meg. Isten hűséges. Lehet szélsőséges példákat hozni persze, hogy mi van akkor, ha valaki tudatosan elszakad, megtagadja Őt, stb. Nyilván nem hanyagolható el az ember felelőssége e tekintetben, a tetteinknek következményei vannak. Azt tudhatjuk, hogy akármennyire eltávolodtunk vagy elszakadtunk Istentől Ő arra hív, hogy térjünk vissza, keressük Őt, bocsánatát. Haza vár és rendezni akarja a Vele való kapcsolatot. Az ember sosem válhat felfuvalkodottá, ha Istenben van, jó helyen érzi magát, hiszen ez az állapot is Isten kegyelme.
e)   A Jézusban való megmaradás hűséget, elkötelezet követést, visszatérést jelent. A Krisztussal való élő közösség titkáról és jelentőségéről van itt szó. Az a misztikus közösség, ami Krisztus és a hívők között van, racionális úton nem követhető, azonban hatásban érzékelhető. Az Úr szava nem száraz tanítás, nem dogma, hanem szabaddá és élővé tevő, az ember életét újjáteremtő erő. Az ember csak vele és általa élhet értelmes és tartalmas életet, nélküle az újjáteremtő és teremtő erő nem érvényesül. Az értelmes és tartalmas emberi lét az újjáteremtőhöz kötött emberi lét.
f)    És végül: megmaradni azt jelenti, hogy közösségben maradni. A közösségi szintű megmaradás az, amit az Ige tanít. Ez a legfontosabb feladata a közösségünknek! Fontosabb, mint az újak mindenáron történő elérése!
A vele való közösség összeköti mindazokat, akik hozzá tartoznak. Általa a lehetőségek elképzelhetetlen gazdagsága tárul fel az ember előtt. A kérés lehetősége adott: amit akartok, azt előbb az Úr elé kell tárni, együtt kérni tőle, közösen. A többes számú forma az összhangot jelzi azok körében, akik kéréseikkel őt keresik. A közösen feltárt kérés számíthat a meghallgatásra, az Úr segítségére. Nem egyéni vágyakról, célokról van tehát itt szó, hanem a kérések közösségi hordozásán. Ehhez kell az egyének, csoporttagok részéről alázat is: fel kell tárni egymás előtt a kérést, szükséget, imatémát és azt kell Isten elé vinni közösen.
Mit jelent mindez a gyakorlatban? Miközben a valóság az egzisztenciális harc a megélhetésért, a kapcsolatokért, magunkért- eközben ez egy plusz teher, amit ránk akar rakni az Ige? Még erre is oda kell figyelni? Még teljesíteni kell itt is? „Maradj meg, különben véged…!” Nem hiszem, hogy erre tanít az Ige! Csak annyira, hogy Rá kell bíznod magad! Mert a megmaradás a bizalomról szól!
Jézus a szőlőtő- különös jelentést kap ez az „Én vagyok!” mondás az úrvacsora fényében. A bor, a pohár az Új szövetség az Ő vére által. Ez a benne maradás ára. Ezért térhetünk ma is Hozzá! Illúzió vagy valóság mindez? Egyik sem. Sokkal több. Valóság feletti valóság és soha meg nem álmodott illúzió. Isten valósága, ami Jézusban közel jött és itt van köztünk a Szentlélek által! A mennyország valósága. Isten országa. Hirdetem most nektek az evangéliumot, hogy ma is visszatérhetünk Hozzá, megmaradhatunk benne, mert Ő megtart, hűséges, és értelmessé, teljessé és gyümölcstermővé teheti életünket, közösségünket! Ő tart meg és Ő adja meg, hogy valósággá legyen a számunkra gyülekezetünk vezérigéje egyénileg és közösségileg is!
Ámen!                                                                            
(Thoma László)

Ízlelgessük most Jézus szavait: „Én vagyok a jó pásztor.”Engedjük magunkhoz közel: „A jó pásztor életét adja a juhokért.”Nekünk is szólnak itt és most: „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, (…) és én életemet adom a juhokért.”
Akkor érthetjük meg nagypéntek titkát, ha egyszerűen befogadjuk, amit Jézus mondott a küldetéséről: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.”
A jó pásztor olyat tett, amit más sem nem tudott, sem nem volt képes megtenni a népéért: életét adta. Odaadta a legdrágábbat. Ártatlan, bűntelen életét letette az ártatlanokért és a bűnösökért. Áldozat lett minden áldozatért és tettesért. Szenvedett a szenvedőkért és a szenvedést okozókért. Hűséges volt a hűségesekért és a hűtlenekért is. Kitartott a legvégsőkig a kitartókért és azokért is, akik nem képesek vagy nem akarnak kitartani. Hallgatott és csendben tűrte a méltatlan gyalázást a megalázottakért és a megalázókért. Egyedül maradt, elhagyták tanítványai, magányosan szenvedett követőiért és árulóiért. Maga az Atya hagyta el, hisz közössége nem lehet a bűnnel sem a bűnt hordozóval; így halt meg azokért, akik azt hiszik, Isten elhagyta őket vagy épp azt gondolják: velük ez sosem történhet meg.
Jézus a jó pásztor. Értünk. Mi pedig nyája vagyunk. Népe. Vezette tanítványait egykor látható módon, ma pedig Szentlelke által vezet. Vezet a vezetők által, akiket Ő hív el a vezetésre. Vezet egyénileg és vezet közösségben, mert Ő pásztor. Hiszünk Benne, segítségül hívjuk Őt, egyedül, magunkban, a családunkban és a gyülekezet közösségében is.
Nagypéntek napján halljuk, érthetjük, befogadhatjuk az evangéliumot: mindez értünk és helyettünk történt. Van áldozat, van engesztelés és megváltás. De vajon látjuk-e, hogy miközben személyesen értem történt mindez, többen vagyunk ebben az akolban? Látjuk-e, ismerjük-e egymást: a nyájat? Jézus végig többes számban beszél itt az Őt keresőkről. Az elveszett bárány egyedül van, de a megtalált már az akolban, a többiekkel együtt. Nem vagyunk egyedül, hanem nyájban, közösségben. Sőt, nem csak a mi közösségünkben van jelen a jó pásztor, hanem más akol is van, máshol is vannak gyermekei, nyája!
A nagypénteki kérdés most nem csak az: hiszed-e a jó pásztort, hanem ez is: szereted-e a nyájat, ahová helyezett a pásztor? Elfogadod-e azt, hogy Ő együtt gondolt minket látni? Szereted-e, ismered-e testvéredet, akit úgy ismer, és úgy szeret a Pásztor Jézus Krisztus? Fontos-e neked a másik, aki annyira fontos volt a pásztornak, hogy érte is önmagát adta? Egy nyájban a juhok nem csak időnként találkoznak egymással és mosolyognak, kedvesen, bájosan elcsevegnek, hanem életközösségük van egymással. Közelről ismerik egymás minden nyűgjét, nyomorát, baját.
Körben állunk, úrvacsorai közösségben vagyunk, emlékezünk: de vajon egymás szemébe tudunk-e nézni eközben? Nem vagyunk-e adósai egymásnak a legfontosabban: „…hogy egymást szeressétek?!” Adósok vagyunk türelemben, odafigyelésben, valódi meghallgatásban, jelenlétben, hordozásban és törődésben. Adósok vagyunk a megbocsátásban, egymás elhordozásában, az elfogadásban és a kedvességben. Adósok vagyunk a kölcsönös tiszteletben, a szeretetből fakadó tanítással és feddéssel… Nem azért, mert igazán jó emberekké akarunk válni és jót akarnánk cselekedni, hanem mert erre hív minket a nagypénteken értünk szenvedett Krisztus.
Egy nyáj vagyunk! Mindez értünk történt. Azért, hogy közösségben legyünk, egységben. Hogy ne legyünk egyedül. Hogy számíthassunk egymásra, hogy felemeljük egymást. Azért, hogy erősítsük a megfáradtat és hordozzuk a gyengét. Hogy szolgáljunk egymásnak. Hogy megmossuk egymás lábát, hiszen példát adott a mester. Hogy utolsók legyünk és megtaláljuk otthonunkat az egymással való közösségben.
Nem vagyunk hibátlan sem tökéletes nyáj, de a pásztorunk az. Nem biztos, hogy ismerjük egymást, lehet, hogy vendég vagy most itt, de a hit, a keresés, a vágy Isten jelenléte iránt összeköthet bennünket! Akár vezetője vagy a nyájnak, akár vezetettje, akár tagja, akár vendége: jöhetünk ma együtt Isten elé bűnbánattal: mindazért, amiben vétkeztünk a jó pásztor ellen és egymás ellen, magunk ellen. Vétkeztünk, mikor egymást lenéztük, vagy épp magunkat tartottuk alávalónak. Mikor magunkat különbnek tartottuk, vagy másokat tartottunk annak- bálványt csinálva a másikból.
A mi jó pásztorunknak hatalma volt és hatalma is van. Letette az életét értünk. Hatalma van, amivel ma is köztünk jár és munkálkodik és megváltoztat minket.
Kérjük és várjuk az Újjáteremtőt, hogy a feltámadását a közösségben is megélhessük: hogy van újrakezdés és megbocsátás. Együtt követhetjük Őt, együtt lehetünk Vele békességben, követhetjük Őt.
Jézus mondja: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért (…) Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, (…) és én életemet adom a juhokért.”
Ámen!

Kedves Testvérek!
Johann Wolfgang von Goethe 1832. március 22-én a legenda szerint Friedrich nevű szolgájának mondta élete utolsó szavait: Több fényt! (Mehr Licht!) A teljes mondat így hangzott: „Mach doch den zweiten Fensterladen auf, damit mehr Licht hereinkommt!” – „Ugyan, nyisd már ki a másik ablaktáblát, hogy több világosság jöjjön be!”. Egy egyszerű utasítás, vagy az élet fő kérdése, vágya, ami egy nagy elmétől származik?
A sötétség és világosság; jó és rossz a legtöbb világvallás, eszmerendszer alapmotívumai. Mindannyiunknak meg is indulhattak az asszociációi ezzel kapcsolatban. A posztmodern eposzok, nagy filmdrámák is a sötétség és világosság harcára épülnek. Felvillanyozza az embereket a téma! De legyünk résen: ma nem ebbe az irányba indulunk, nem jó szórakozást és izgalmakat ígérhetek! Hanem kijelentést, szembesítést, értetlenséget és kérdéseket…
„Én vagyok!” – mondja Jézus, létezem, veled vagyok. Kijelenti magát sokszor és sokféleképpen azoknak az embereknek, akik Őt hallgatják. Bemutatkozik, és ki akarja jelenteni a legfontosabb igazságokat Istenből, akinek lénye titok, kikutathatatlan és magunktól megérthetetlen.
Jézus kijelenti Istent, beszél az Atyáról, mert egy vele és pontosan tudja, mire van szükségünk ahhoz, hogy higgyünk benne, hogy örök életünk, üdvösségünk lehessen.
Jézus én vagyok mondásai nagyon sűrűk, tömörek, velősek és néha nehezen érthetők. Mivel képek, félre is érthetőek! Próbáljuk megérteni most együtt ezt a képet, fejtsük meg, mit akart elmondani ezzel Jézus, figyeljük meg környezete reakcióját és fordítsuk magunk felé a kérdést: hogy állunk a bennünk lévő sötétséggel és világossággal?
1. A kép:
a. Ott és akkor!
Nincs talán ennél egyszerűbb kép, amit Jézus magára használ: én vagyok a világ világossága. Érthető. Nem sötétség, hanem világosság. Jó, isteni, kedves, szeretet és ilyen dolgok jutnak talán eszünkbe. Azt is érezhetjük, hogy ez a kép, mivel ilyen egyszerűnek tűnik elsőre, sok mindent bele lehet magyarázni.
Fontos, hogy lássuk, hogy Jézus a házasságtörő asszony története után beszél erről: Én vagyok a világ világossága. Ott felnyitotta valamire a vének és írástudók szemét: az vesse az első követ, aki nem vétkezett… Megmutatta, milyen az igaz ítélet, megmutatta, milyen Isten irgalma és milyen a világosságban lenni. A világosság egyaránt leleplez mindenkit: mindenkinek rá kell jönnie, hogy méltatlan és bűnös.
Ezután Az esemény után jelenti ki magát Jézus. Szavai a lombsátor ünnepén hangzanak el, annak utolsó estéjén. Ennek az estének fontos eleme volt az asszonyok udvarának nagy kivilágítása. Ez a kivilágítás nagy olajlámpásokkal történt. Ez a fény messzire látszott és bevilágította egész Jeruzsálemet. Az ünnep, amelyben Izrael Isten szabadítására emlékezett, a pusztai vándorlásra és arra, hogyan hordozta őket Isten, megjelenik a fény, mint motívum. A fény örömnet, reménységet hordoz. Az ünnepben az öröm megjelenése nagyon hangsúlyos: Isten fénye, világossága is megjelenik ebben.
b. Az Ószövetséget ismerő ember számára különösen sokat mondó kép ez: Isten a világosság. Ettől a konkrét ünnepi képtől függetlenül is! Isten teremtett világosságot, teremtő szavával a káosz erői felett győzött, és világosság lett. Nem egy ősi idea a fény és az életet adó világosság, hanem Isten teremtésének része, az első lépése. Világosság van, mert Isten úgy akarta. Ő vezette népét a pusztában-éjszaka tűzoszlopban úgy, ahogy más isten nem vezetett egy népet sem. Mert nincs hozzá fogható! Az ember számára megváltó világosság pedig nem csak fizikai jelenség, fény formájában ragadható meg, hanem a törvényben: „Mert lámpás a parancs, világosság a tanítás, az élet útja a figyelmeztető intés.” (Péld 6, 23) és hogy „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.” (Zsolt 119, 105) Isten nem hagyja vezetés és világosság nélkül népét: a kijelentés, a törvény világosságában élhetnek! Személyes hitvallása a zsoltárírónak azt, amit a 27. zsoltár 1. verse mond: „Az Úr az én világosságom és üdvösségem”. Törődik személyes sorsommal is! De nagyobb távlatokat is mutat az Ószövetségben Isten: Izrael pedig a népek világosságává lehet (Ézs 49, 6), amennyiben tovább tudja adni az Istenről szóló bizonyságtételt és üzenetet. Ebben a gondolatkörben mondja hát Jézus: én vagyok a világ világossága.
2. Mit akar elmondani Jézus? Ez kijelentés. Lehet vele vitatkozni, de nem egy vélemény, hanem a kijelentés. Mit akar ezzel mondani Jézus?
I. Isten lénye a világosság. Ő a világosság Atyja, akiben teremtő erő van, fény, amely nélkülözhetetlen az élethez! Az Isten, aki a káosz felett úr és rendet, átlátható rendet teremt, Ő világosság. Jézus pedig ezzel az Istennel azonosítja itt magát. Ez önmaga kijelentésének csúcspontja. Az Atya azt mondta a megkeresztelkedésénél róla: ez az én szeretett fiam. Ő pedig azt mondja most: én vagyok a világosság; azaz az Atyához tartozom, az Atyával egy vagyok. Ez az az egység, ami érthetetlen és elfogadhatatlan az őt támadóknak, kétségbe vonóknak.
II. A Jak 1, 17-ben ezt olvassuk: „…minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” Ez rámutat a Jézus által használt kép újabb igazságára: Jézus a legnagyobb, legfontosabb ajándék, aki a világosság Atyjától származik. Őbenne tökéletes a világosság (nem változik, állandó). Ilyen fényforrás nincs (de nyilván ez egy kép): azaz Istenhez fogható teremtő és fenntartó erő nincs a világon. Ez a világosság jelent meg Jézus személyében a világban. Itt van, közel jött, egészen itt van, a ti életetekben van, előttetek áll!
III. Különös lehetett a tanítványoknak hallgatni Jézust, hiszen ők közvetlenül is szemlélhették azt, hogy Ő a világosság: a megdicsőülés hegyén (Mt 17, 2), ahol szemük láttára elváltozott és szemmel láthatóan fénylett, világosság ragyogott belőle.
IV. Aki Jézust követi, azé az élet világossága. Az megérthet igazságokat, összefüggéseket, „láthatja a láthatatlant”, megismerheti a kijelentés titkát. Értelmet kap, felismeréseket, belátást Istentől. Mindez Jézusban „áll össze”, így lehet a miénk az élet világossága. Mi nem leszünk egyek az Atyával mindeközben, de a Szentlélek mégis összekapcsol valahogy Ővele és egymással is bennünket. Jézust nem egyesével követjük, hanem együtt, közösségként. Nem a saját világosságunk, megvilágosodásunk a lényeg, hanem mindebben a közöttünk cselekvő és világosságot teremtő Isten.
3. Világosság, mely a sötétségben fénylik: Ő és a farizeusok!
Megdöbbentő az a párbeszéd, ami kialakul Jézus kijelentése kapcsán.János apostol már az evangélium elején megállapítja: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. (…) a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.” Jn 1, 1-5.11 A farizeusok nem fogadják el Jézust. Micsoda sötétség! Jézus kijelenti magát, megmutatja lénye mélyét és jön a válasz: nem igaz, magadról teszel bizonyságot. Ez nem illik a kereteinkbe… Micsoda sötétség: ez nem lehet. Nem így tanultuk, ez nem lehetséges, most megfogtunk! Ez nem fér a törvénybe (vagy abba, ahogy értjük). Jézus követésében az ember a sötétségből folyamatosan a világosságra jut. Mindez sokszor félelmetes felismerésekkel jár. Ez az, amire a farizeusok nem voltak készek. Sötétségükben nem látták, nem értették a világosságot. Érdekes a párhuzamba állítás, amit Jézus felfed:
4. Saját világosságunk, sötétségünk…!
De mielőtt nagyon elszörnyülködnénk a Jézust beszéde közben körülvevő sötétségen, próbáljunk őszintén tükörbe nézni és legalább saját magunknak bevallani: mi is ilyenek vagyunk! Meg van a saját korlátoltságunk, sötétségünk, amivel Istenhez, Jézushoz állunk! A beidegződéseink, gátjaink. Meg van annak, aki hitben nevelkedett. Vallásos reflexek, rossz beidegződések, esetleg tévtanítások, túlzások, amiknek semmi köze a bibliai tanításhoz. És meg lehet akkor is, ha nem vagy még keresztyén, vagy nem vallásos családban nőttél fel. Fontos beismerni saját korlátainkat, saját beidegződéseinket. El kell fogadni, hogy van, amire rálátunk, és van, amire nem. Ez is a sötétségünk. Van, ami működik és hat bennünk, és nem látunk rá. Nem látjuk, hogy bánunk emberekkel, akaratlanul is hogy osszuk az észt vagy alázunk meg másokat a szavainkkal, tetteinkkel. Nem látjuk, hogy rendelkezünk-e hamis tartással: alul- illetve túlbecsült önértékkel. S bár mindezen józan felismerésekkel lehet segíteni, mégis a legteljesebb megoldás, ha a világ világosságát, Jézust elfogadva hisszük, hogy Ő a gyógyító és ott és úgy gyógyít, ahogy arra szükségünk van! Felismerjük-e, elfogadjuk-e a világosságra való ilyen fajta szükségünket? Elismerjük-e, hogy több fény kell?
Ahol világosság van, ott nincs látszat, homály, zavarosság. A világosság gyermekeinek életéről beszél az Ef 5, 1-14 is. Tisztaság, szentség, világosság a gyümölcse a Krisztusnak odaszánt életnek.
Olyan jó lenne a világosság cselekedeteiben járni így, ahogy itt áll! Mégis, lehetetlennek tűnik! Elérhetetlen! Micsoda sújt rak ez ránk- mégis, erre hív Isten! Micsoda ambivalencia és nyomás ez? Ráadásul ezt olvassuk a Hegyi beszédben: „Ti vagytok a világ világossága!” A világosság gyermekeiként hordoznunk kell a Jézusban megismert világosságot, igazságot, szeretetet. Ez a keresztyén ember küldetése, a misszió. Ez VISSZATÜKRÖZÖTT FÉNY, Jézus pedig a forrás! De tükörnek lenni is milyen nehéz és felelősségteljes! Nem szeretném könnyelműen feloldani ezt a feszültséget, inkább kihangosítom ezt! Örülj, ha érzed a szükségét az életedben, hogy több világosság legyen benned! De tudd, hogy ez nagyobb felelősséggel és küldetéssel jár! Hívd be Jézust és járj vele, de tudd, hogy ha az Ő világossága betöltötte a szívedet, még akkor is lesz dolgod a sötétséggel, saját sötétségeddel!
Jézus követésében azt ígéri nekünk, hogy nem kell sötétségben járnunk, mert miénk az élet világossága. Az értelmet nyert élet világossága és az örök élet világossága. Örökségünk van a mennyben! Így a sötétségből kifelé haladunk, az örök világosság felé, amiről azt olvassuk, hogy nem lesz szükség napra, mert Isten maga lesz a világosság:
„És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány: a népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket.” (Jel 21, 23-24)
Jézus a jeruzsálemi templomban a perselyeknél mondja el a világ világosságáról szóló kijelentését. Az asszonyok udvarában 13 persely volt felállítva a különböző áldozatok megváltására. Itt beszél az Isten Báránya arról, mit jelent, hogy Őt küldte az Isten. Ő lesz majd az igazi áldozat, a megváltás útja. Ma is Ő az utunk, hozzá jöhetünk és kérhetjük Luther Márton énekének szavaival:
1. Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét Legfőképpen az igaz hitért, hogyha jő a végóra, mellénk álljon, Hazatérésre készen találjon, Könyörüljön.2. Jer, Világosság, ragyogj fel nekünk, hogy csak Krisztus légyen mesterünk, El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat, Aki népének örökséget ad. Könyörüljél.3. Ó, Szeretet, áraszd ránk meleged, hadd kóstoljuk édességedet; Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk, Egyességben és békében éljünk. Könyörüljél.4. Ínségeinkben fő Vigasztalónk, Halál ellen megbátorítónk, Össze ne hagyj esni, ha ellenségünk Reánk jő s romlást készít már nékünk. Könyörüljél!Ámen!
Thoma László

A Biblia Istene az örökké létező. Ő a VAGYOK, az élet hordozója, aki „Legyen!” szavával teremt életet. „Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs isten.” (Ézs 44, 6) – mondja magáról. Létezik. Van. Életet ad és vesz el, mert Ő az élet Ura. Világot teremt, embert teremt, akivel szeretet kapcsolatban akar lenni. Mikor azonban a kapcsolat megtörik, a „Vagyok” kimondja az ember felett: meg kell halnod. Nem élhetsz örökké.
Mégis, Ő az, aki megszabadít, azért elküldi a Fiát, hogy teljesen megismertesse magát az emberrel. Az emberi lét formáját öltözi fel, hogy megmutassa: azonosul a léttel, hogy a lét számára fontos és értelmet nyerhet minden töredékessége és nyomorúsága ellenére is.
Jézus élt. Gyermekként sír, eszik, iszik, növekszik, mint minden más gyermek. Megtanul írni és olvasni azokból az Írásokból, amelyek Atyjáról szólnak, aki van és akin kívül nincs más Isten. Megtanul dolgozni, része lenni az emberi létnek. Éveken át egyszerűen csak él, aktív és tevékeny ember. Aztán egy nap kimegy a pusztába Jánoshoz, aki tudja, kicsoda ő és ki az a Messiás, akinek útkészítője lett. János azt mondja neki: íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Ő az Isten Báránya, aki most van, de mint ember majd egy nap meg kell, hogy haljon. Át kell élnie, mit jelent lenni és aztán nem lenni.
Jézus megkeresztelkedik, és minden esemény felgyorsul: megkísérti az ördög a pusztában emberi szükségletek és vágyak mentén, az egyedüllétben, ahol csak ő van és a kísértés… Aztán elkezd gyógyítani, tanítani, csodákat tenni, tanítványokat gyűjteni. Emberek közt él emberként, de mégis Istenként is. Jeleket tesz, amellyel bizonyítja, hogy Ő ember és Isten egyszerre, az Isten fia, akihez fogható nincsen. Megmutatja az élő Istent, a létezőt az embernek, aki keresi léte értelmét és szüntelenül ezt kérdezgeti magától: ki vagyok? Miért vagyok? Mivé lehetek? Mi értelme az életemnek? Miért csinálom azt, amit csinálok? …
Jézus pedig beszél és foglalkozik az emberekkel, odahajol a nyomorultakhoz, felemeli az elesettet, megtalálja az elveszettet. Tanít és engedi, hogy kövessék. Egy nap ötezer ember követi és meglátva szükségüket füves területre vezeti a sokaságot, ahol megtöri a kenyeret és ételt ad nekik. Árpakenyeret és halat, ami elég lesz, sőt marad még 12 kosárral. Ember és Isten: észreveszi a szükséget, együtt érez és csodát tesz. Megsokasítja az ételt, az anyagot, felülírja a valót, a láthatót. Engedi, hogy kövessék, de nem engedi, hogy királlyá tegyék. Elvonul a hegyre, egyedül lenni, egymagában.
Tanítványai eközben csodával ittasan szállnak hajóba és indulnak a tengeren a túlpartra, Kaperneumba. Hajóznak a sötétben, a mélység felett lebegnek egy csónakban éjszaka. Vihar támad és hánykolódnak. Küszködnek. Nem haladnak, veszélyben vannak. Nem kis veszélyben, nem rosszul voltak csupán, nem attól kellet tartaniuk, hogy vizes lesz a ruhájuk, hanem hogy odavesznek. Létük, életük forgott kockán és mindeközben egyedül vannak. Halálerők tombolnak körülöttük és támadnak rájuk egyre, és ők félnek. Félnek, mert emberek, léteznek és félnek nem létezni. Emberek, Jézus tanítványai, a csodák szemtanúi, emberhalászok. Ebben a pillanatban azonban leginkább csak félnek. „Én vagyok, aki félek. Aki létezem és nem akarok nem létezni. Én vagyok, aki túl akarom élni mindezt. Én vagyok, akinek már nincs ereje küzdeni, aki szeretnék megmenekülni. Én vagyok. És élni akarok.”
Végtelen idő ez a tenger közepén. A kenyércsoda már messze és a túlpart sehol. Nincs biztonság, kapaszkodó, élettér. Csak a hánykolódó hajó.
És ebben a túlfeszített sötétségben, a szelek üvöltésében és a tenger tombolásában megjelenik Ő. Aki van. Aki itt és most is van. Akit Isten küldött azért, hogy legyen. Velük legyen. És Ő jön. Jön a vízen. De hisz nem jöhet, ez nem lehet, mert a vízen senki nem jöhet. Aki él, az nem jár a vízen, a háborgó sötét vizeken. Aki él és ember az nem dacolhat a halál erőivel anélkül, hogy ne nyelnék el őt azonnal. De Ő mégis jön. A félelem nő, a rémület fokozódik, mert ami van, az nem lehet! Amit látnak a tanítványok, az nincs. És ez ijesztő, borzasztó mindenkinek, aki van: nem láthatok olyat, ami nincs. Csak akkor, ha már én sem vagyok. De még élek, ezért ez nem lehetséges…
Jézus pedig csak jön, közelít feléjük és megszólal. Ezt mondja az Isten fia, a „Vagyok fia”, az emberként alászállt Isten: „Én vagyok, ne féljetek!”. Én vagyok. Itt vagyok. Ne féljetek. Nem árul el még magáról többet, nem mondja, hogy én vagyok az út az igazság és az élet, hogy én vagyok a juhok ajtaja, hogy én vagyok az élet kenyere, én vagyok a jó pásztor, én vagyok az igazi szőlőtő, én vagyok a világ világossága, én vagyok a feltámadás és az élet, csak annyit mond: ÉN VAGYOK! Mint mikor sötét szobába belépve megrettensz, mert rájössz, hogy van valaki vagy valami ismeretlen odabent és megszólal egy hang: Én vagyok. Ne félj. Kedves hang, akit ismersz. És elszáll a félelem.
„Én vagyok!”, mondja Jézus a megrettenteknek, „Én vagyok”, pedig nem lehetnék itt! Itt vagyok, létezem, pedig nem lehetnék itt, de járok a vízen, mert Isten Fia vagyok, és hatalmam van. Én veletek vagyok, itt vagyok, ezért nem kell már félni. Közel vagyok akkor is, ha nem szállok be a hajóba. Vagyok akkor is, ha megmaradnak a hullámok, ha nem csendesül most a szél, ha mard a sötétség, ha nem változik semmi: itt vagyok! Nem szűnik a fenyegetettség, de itt vagyok! Ezért már mindegy minden más, ami van, mert én itt vagyok. Ne féljetek!
S bár nem szűnik a vihar és sötétség, megszűnik az ok, amiért félni kellett: nem érünk át a túlsó partra. Mert megérkeznek. Egyszerre csak ott lesznek a túlsó parton. Csodát látnak: megsokasodó kenyereket, csodát kapnak: vízen járó Isten Fiát, csodát élnek: megváltozott időt, megrövidült távolságot. Meglátnak valamit, a legfontosabbat Jézusból: Ő tényleg van. Ő létezik és ezért lehet nekik is létezni, azért lehet nem félni.
Aki van, él, az érzékel, lát, szagol, hall, érez, felfog, megért. Aki van és öntudatára ébred, szeretné érteni, mivégre ez az egész? Szeretné érteni, miért van és ki ő-ki nem? Mik a határai, reményei, lehetőségei az életben, mit szabad és mit nem, mi a jó és mi nem, ki a jó és ki nem, és mi lesz, ha már nem lesz majd egy nap? Aki van, szeretné megérteni és ismerni magát és ez így jó. Ismerni magunkat jó és izgalmas, hasznos és értelmes dolog. De néha olyan, mint egy hatalmas kastélyban bolyongani és felnyitni bezárt szobák ajtajait és feltépni újabb ajtókat, melyeket találunk. Könnyen eltévedhetünk vagy olyat találunk egy-egy szobában, amitől megrémülünk, és azt kívánjuk, bárcsak sosem akartunk volna ajtókat kinyitni…
Van egy olyan ajtó, amihez mindenki elér, aki keresi magát. Csak a legbátrabbak vagy a legoktalanabbak nyitják ki és lépnek be rajta. A legtöbb ember zárva tartja ezt az ajtót és attól fél, ami bent van anélkül, hogy kinyitná azt. Ez a szoba létével hat ránk, mert van, akkor is, ha nem akarjuk vagy próbáljuk elfelejteni, elrejteni.  
Aki viszont belép, azonnal tudja, hogy elérkezett önmaga keresésének legfontosabb állomáshoz. A félelmek szobájába lépve az élő ember szembesülése legfontosabb léttapasztalatává lehet. Ez ugyanakkor a legijesztőbb és legborzalmasabb tapasztalat is a világon. Olyan, mint mikor valaki sötét éjszakában tengeren hajózik és nem tudja merre van a part. Olyan, mint mikor háborgó mélység felett hánykolódik egy kis csónak és dobálják a sötét vizek.
Félelmetes és dermesztő érzés rátalálni a létezés egyik nagyon egyszerű alapigazságára: most vagyok, de egyszer már nem leszek. Most, tudatában vagyok létezésemnek, annak minden nyomorával és örömével együtt, de egyszer már nem leszek. És akkor is, ha olykor kívánom halálomat, és legszívesebben nem lennék, akkor is megbénít a gondolat: nem leszek. És ha gondolatban becsapom a félelmek szobájának ajtaját és nem veszek róla többé tudomást, akkor is igaz: egyszer már nem leszek.
Akár úgy, hogy hirtelen egyszer csak már nem leszek, vagy szépen lassan múlok el az lenni, aki most vagyok. Félelmetes, de egyszer már nem leszek olyan fiatal, mint most. Egyszer már nem leszek elég vonzó talán másnak vagy magamnak sem. Egyszer már nem leszek talán olyan izgalmas, érdekes ember, és elfelejtenek, egyszer már nem leszek népszerű. Egyszer már nem leszek társa valakinek, mert elveszítem és egyedül leszek. Vagy egyszer végképp fel kell adnom a reményt, hogy valaha társra találok. Egyszer már nem leszek szellemi képességeim teljes birtokában, egyszer már nem nyílnak ki előttem a lehetőségek. Egyszer lehet, hogy már nem lesz erőm a dolgaimhoz, egyszer már lehet, hogy magamat sem leszek képes ellátni. Egyszer lehet, hogy már nem leszek az, akinek szeretnek a környezetemben és lelepleződik valódi énem minden gyarlósága és undoksága, egyszer már nem lesz erőm a látszatot építeni. Egyszer lehet, hogy már nem kellek senkinek, nyűg leszek. Egyszer lehet, hogy már nem fogok tudni magamról, emlékeim elvesznek, a nevek és az arcok, saját magam megkívánt s megharcolt ismerete, mert széthullik minden, aki vagyok. Egyszer lehet, hogy már nem fogom tudni mi a való és valótlan és az őrületben leszek, mert szétesett mindaz, aki voltam. Egyszer pedig, mikor meghalok… akkor már nem leszek? Mi minden lehet még a félelmek szobájában, amit kimondani is rettenete lenne, és miért beszélünk most egyáltalán erről? De miért kell felzaklatni az embert, aki küzd, hogy egyszerűen csak legyen ma, és ha lehet holnap is? Miért tesszük itt és most ezt?                 Azért mert az a Jézus Krisztus, aki ott tengeren azt mondta: „Én vagyok, ne féljetek!” itt van köztünk, valóságosan jelen van. Itt van és azt mondja neked és nekem is: „Én vagyok! Itt vagyok.” Benne lehet hinni, belé kell kapaszkodni most, amíg vagy! Mert Őhozzá tartozva lehet megmenekülni, sehogy máshogy! Azért szólíthatod meg, azért kapcsolódhatsz hozzá, azért mentheted meg téged is, mert megfizette az örök létezésed árát! Megszerezte neked is a „vagyok”. Megjárta az útját, hagyta, hogy terveket szőjenek ellene, engedte, hogy elfogják. Mikor elfogták is megmondta ki Ő: „Én vagyok! A názáreti Jézus!” Katonák estek a földre ettől a szótól, mely egyre súlyosabb lett a kereszt felé közeledve. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Jézus pedig tudva mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: Kit kerestek? Azok így feleltek: A názáreti Jézust. Én vagyok – mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: Én vagyok – visszatántorodtak, és a földre estek. (Jn 18, 3-6)
Ő, a „vagyok” „nem vagyok” lett, meghalt és odaadta létét, hogy te lehess, és ne kelljen örökre megsemmisülnöd és meghalnod. Feltámadt a halálból és újra népe között jár, mint egykor tanítványaival. Itt van köztünk és azt mondja nekünk, mint János apostolnak, mikor meglátta őt a látomásban: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké, és nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.” Jel 1, 17-18
Ez mindnyájunk útja: ha Jézusé vagyok, ha benne hiszek és hozzá tartozom, élek. Vagyok. Most és itt és örökké vagyok az öröklétben! Vele és nála! Ha nem vagyok az Övé, igazából már most halott vagyok és el fog nyelni a sötétség és a félelmek egy nap összeroppantanak, ha máskor nem, az utolsó napon, mikor rádöbbenek: meg kell halni és akkor már nem leszek.
Nem tudok mást tenni vagy mást mondani: az a Jézus, aki egykor szólt a tengeren itt van ma és szól hozzád. Hidd el, hogy Ő van, létezik, itt van és azt akarja, hogy legyél. És hogy ne kelljen félelmek között élned. Ez a legfontosabb ismeret Istenről, ami a saját magunk megismeréséhez nélkülözhetetlen. Ez adhat erőt és biztonságot lenni, létezni. Ez adhat reményt, hogy egy boldog és bűntelen, félelemmentes létezés az örökségünk a mennyben, amit így mutat be János apostol: „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé. És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve. Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük, és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. A trónon ülő ezt mondta: Íme, újjáteremtek mindent. És így szólt: Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak! És ezt mondta nekem: Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz.” Jel 21, 1-7ÚÁmen!
Thoma László

Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűken méri a járandóságot, mégis ínségbe jut. Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.
Kedves Testvérek!
Adni, elfogadni, továbbadni… ebben a körforgásban élünk! Adunk és elfogadunk tárgyakat, kapcsolatainkban a legkülönbözőbb érzéseket, segítséget, támogatást. Magát az életet is így kaptuk ajándékba Istentől, kaptuk a szüleinktől génjeinkben, testünk építő elemeiben. Mikor szüleink tudomást szereztek létezésünkről, az első pillanattól kezdve „többek” voltak, mint előtte külön-külön vagy akár együtt! Ajándékba kaptak minket és velünk többek lettek. El kellett, hogy fogadjanak minket. Sajnos ez nem feltétlenül ment könnyen és magától értetődően. Megszületésünk után teljes mértékben rászorultunk arra, hogy szüleink gondoskodjanak rólunk, ők adták idejüket, erejüket, figyelmüket, szeretetüket. És adják szülőként életük végéig. De a gyermek is ad, visszaad, visszatükrözi azt, amit kapott. Megtanulunk a családban adni és elfogadni aszerint, amit látunk és tapasztalunk.
A gyülekezet is család. Isten népének családja, ami folyamatosan változik, növekszik, alakul. Itt is van új életre születés, vannak újak és vannak, akik talán jobban odafigyelnek egy-egy új emberre. Ebben a családban megélhetjük azt is, hogy adunk és kapunk: folyamatosan rá vagyunk utalva mindkét folyamatra. Nincsenek; nem lehetnek olyanok, akik folyton csak adnak, vagy csak elfogadnak! Megélhetjük mindkét oldalt és eközben tanulnunk kell ezt és tanítani egymást is erre: adunk és elfogadunk. Teszünk egymásért és tesznek értünk. Gondoskodunk magunkról, közösségi szükségeinkről, másokról és rólunk is gondoskodnak, amikor szükségünk van rá.
Mindannyian hozunk magunkkal mintákat arról, mit jelent adni és elfogadni. Van, aki nagyon szabad ebben, bőkezű és természetesnek veszi, hogy adunk és kapunk. Van, aki szemérmes, és nem beszél erről. Egyenesen szégyelli magát, ha pénzről esik szó. Más lehet, hogy kicsit irigy és azt nézi, másnak mennyi van és ki mennyit ad. Lehet, hogy valaki méricskél, és kiméri, kiszámolja: pontosan mennyi az a minimum, amivel teljesíti kötelezettségeit a közösség- és a másik ember felé. Ne felejtsük el, hogy az, amilyenek alapvetően vagyunk ezen a területen, ahogy hozzáállunk a pénz kérdéséhez, azzal vagyunk itt is jelen.
A mai vasárnap az adakozásról szóló igehirdetés vasárnapja. Nem egy programbeszédet fogtok most hallani arról, hogy adakozzatok sokat, többet vagy akkor vagytok jó keresztyének, ha nem fukarkodtok. Szeretném, ha megértenénk abból ma valami többet, milyen törvényszerűségekre tanít minket az Írás az „adni-kapni” témában, és mire hívhat megújulásra, változásra minket magunkat Isten.
 1. Hogyan lehetséges, hogy az adakozás nem szegényít, hanem meggazdagít?
A Példabeszédek könyvéből két Ige, két igazság áll előttünk, amiről érdemes őszintén elgondolkodnunk és feltennünk a kérdést: tényleg igaz ez? Nem költői túlzásról vagy valamilyen bibliai ideálról van itt szó? Miben gyökereznek ezek az igazságok, milyen tapasztalat vagy Isten-i kijelentés állhat mögöttük?
Bár én két külön pontban, két kérdésként kezelem a felolvasott Igét, a Szentírásban egy gondolatkörben szerepelnek. Isten igazságosságáról, az igazságnak az ember életében való térnyeréséről szóló felsorolások, gondolatok állnak itt a 11. fejezetben. Az igazságosság cselekedetei sok területen megnyilvánulhatnak, és az egyik éppen az adás, adakozás lehet. A Példabeszédek igehirdetés sorozatban szó esett erről korábban részletesebben is.
A képben, ami előttünk áll az Igében kétféle magatartást figyelhetünk meg. Azt, aki bőven osztogat és azt, aki szűken méri a járandóságot. A járandóság szó kapcsán azonnal az juthat eszünkbe, hogy itt munkaadókról és munkabérről van szó. Olyan, mintha üzleti szemléletből, üzleti háttérből vett képpel lenne dolgunk. Arra is gondolhatunk, hogy egyszerűen van egy kicsit félnótás ember, aki csak úgy osztogat és mégis szerencséje van- a másiknak pedig nincs szerencséje. Igen, ilyen az élet: van, akinek van és van, akinek nem…
A kép azonban valami másról is beszél nekünk. Ha jobban belegondolunk, megérthetjük, hogy ez egy mezőgazdaságból vett kép. Az osztogat szó „szétszór”-t is jelent. Van, aki bőven szór. Aki vet. Aki ad. Aki nem tartogat akkor, amikor a vetésnek van az ideje. Ő gyarapodni fog. Aki pedig nem ezt teszi, az ínségbe jut. Annál is inkább érthetjük a vetés képét itt e szavak mögött, mert a következő versekben a búza visszatartásával való ügyeskedésről van szó- mint ami ellen szót emel a Példabeszédek írója; hívva az olvasót az igazság cselekvésére. Az első üzenet tehát: az adakozás: vetés. Érdemes adni, bőkezűnek lenni, mikor annak van az ideje! A második fontos üzenet ennél a képnél maradva, hogy a vetés és aratás része egy körforgásnak. A természet törvényeinek, igazságainak megfelelően történik minden. Adunk és aztán kapunk. Meg van a természetes ritmusa mindennek-ahogy a bevezetésben is beszéltem erről- miközben a növekedést Isten adja. Ezt kell megértenünk és elfogadnunk: A gyülekezet életében, Isten országában, közöttünk adni és kapni kell, mert ez így természetes.
Mint ahogy az is természetes, hogy kétféle út létezik csak: gyarapodás vagy ínség. Leépülés vagy épülés (a stagnálás hosszútávon leépülést jelent!). Mert az élet sosem stagnál. Sosem csak úgy van egy pillanatban, hanem fejlődik valamilyen irányban. Szeretnénk épülni, de természetes módon azt gondoljuk, hogy ahhoz szerezni, birtokolni kell. Fordított a logika itt a Példabeszédek könyvében, mint ahogy azt a józan ész és tapasztalatok diktálnák. Ne felejtsük el, hogy egy olyan gondolatkörben mozgunk ezekben a versekben, amik Isten igazságáról beszélnek. Az Isten igazsága szerinti élet, a helyreállás, az Istenhez igazodás nem feltétlen logikus. Amikor Isten törvényszerűségei hatnak az életünkre, akkor más szempontból láthatjuk azt. Hogy jön ide Isten igazsága? Például úgy, hogy Isten, aki az élet adója, látja a szükségeket és erőforrásokat, és ha elhisszük, hogy Isten mindenható, hihetjük, hogy gondoskodni is akar a szükségekről a forrásokon keresztül. És ebben minket használ forrásként és rátekint szükségeinkre is. És ez akár időben is egyszerre történik. Higgyük el, hogy történik egyéni életünkben és közösségi szinten egyaránt. Nem állhatunk sosem egyik pozícióba: csak adunk vagy csak elfogadunk. Ha Isten igazsága, szava, szeretete igaz bennünk és köztünk, akkor bőkezűen kell „szórnunk”, adnunk, használnunk amink van és közben gyarapodni fogunk. És ebben a gyarapodásban az a csodálatos, hogy nem eltávolít Istentől, nem áll közé és közénk, hanem a hálánk forrásává lehet! Felismerhetjük a bőségen és gyarapodáson keresztül Isten kezét, gondviselő szeretetét, hozzánk való hűségét.
Ha mélyen magunkba nézünk ugyanakkor, tudjuk, hogy nem ilyen egyszerű az egész kérdés. Szeretnénk a bőkezűek lenni és a valóság mégis más. Eleve a bőven-szűken egy viszonylagos fogalom, amivel nehéz mit kezdeni. Mit vár tőlünk Isten és mit várnak az emberek? És legbelül félelmek, görcsök, beidegződések bénítanak minket. És nem tudunk szabadok lenni: sem adni, sem elfogadni. És természetesen bűnök is megkötözhetnek ezen a téren: irigység, fösvénység, a birtoklás vágya, öröme, bálványa…
A kiút és a válasz részben a következő igeversben található:
2. Hogyan lehetséges, hogy miközben másokkal foglalkozunk, magunk is felüdülünk?
A bővelkedő, megújuló, felüdülő ajándékozó képe áll előttünk. Olyan, mintha egy gazdag amerikai nagybácsi lenne, pedig nem az! Valaki, aki tudja, mit a fontos, és maga is lényegileg, alapvetően felüdült.
A bennünket megajándékozó Isten képéből kell kiindulnunk. Nem mi vagyunk ugyanis a megajándékozás forrásai. Nem magunktól vagyunk képesek adni! Meg vagyok győződve, hogy itt visszaható felüdülésről van szó. Az az ember, aki átélte már, hogy felüdül, hogy felüdíti mindaz, amit Isten érte tett, az másként működik! Az, aki átélte, megértette már, mit jelent felüdülni, megszabadulni, felszabadulni, az ebben él és eszerint cselekszik. Aki átélte, hogy Isten ajándékot ad neki, megajándékozza őt, az bővelkedőnek, gazdagnak érzi magát és szabad lesz másokkal is megosztani magát és mindazt, amit Istentől kapott. Továbbra is megmaradnak persze azok a kérdések, hogy miből élünk meg, és hogy józannak kell maradni, de más lesz az alapvető hozzáállás. Aki magát megajándékozottnak érzi és éli meg, az elsőként elfogadja Istent, aki őt megajándékozza, aztán saját magát is, mint azt a személyt, akit Isten szeret. Nagyon szeret, mert ajándékot adott neki! Innen, ebből a belső elfogadásból fakadhat az a képesség, hogy megajándékozottként tekintsünk magunkra. És ezáltal tudunk megajándékozókká is válni.
A felüdülés pedig visszahat. A Szentírás máshol is beszél arról, hogy jobb adni, mint kapni; illetve, hogy miközben az ember másnak ad, azzal nem kevesebb lesz, hanem több. Úgy gondolom, ez csak egyféleképpen lehetséges: ha szeretettel és szeretetből fakadóan adunk. A szeretet az, ami megsokszorozódik, miközben adjuk és hiszem, hogy a szeretetből, hálából, jó szívvel történő adakozás, szolgálat hasonlóképpen működhet.
Annyira szép, meggazdagító képek. Olyan világos igazságok állnak előttünk. Ha már Krisztusé vagy, akkor bizonyára ismered is ezt, ebben élsz is talán. Ha még keresed Krisztust, akkor is igazak a számodra ezek: ezt kínálja neked az Élet Ura! Egy valamiről ne feledkezzünk el. Miközben adni és elfogadni az tud, aki maga is átélte az elfogadottságot; miközben fel kell ismernünk a vetés idejét és helyét; fontosságát mindannak, amit teszünk; miközben emlékeztetjük magunkat arra a felüdülésre, amit Isten tett értünk és adott nekünk Krisztusban-és ebből fakadóan üdítünk fel másokat is, eközben nem szabad elfelejtenünk valamit. A kulcs az engedelmességben rejlik. Mindamellett, amit eddig mondtam, megkerülhetetlen tény, hogy mind adni, mind elfogadni csak úgy lehet, hogy megértve Isten igazságát engedelmesen elfogadjuk azt, amire ebben minket hív! És lehet, hogy ez a lépés, amit ma meg kell értened: engedelmesség. Hűség. Odaszánás. Elköteleződés. Nem túl népszerű fogalmak manapság…
Ma, mikor a pénzügyeinkre nézünk rá, mikor hálát adunk Istennek, mikor megtesszük a felajánlásainkat a következő évre, legyen mindez a szemünk előtt: Jézus ma is engedelmes követésre hív, hűségre, elköteleződésre iránta és a közösség iránt, ahol Őt együtt keressük, szolgáljuk és dicsőítjük.

Kedves Testvérek!
Arról, hogy mi történt az első karácsonykor, talán nem kell túl sokat mondanom: Isten elküldte a megváltót a földre, megszületett Jézus Krisztus Betlehemben. Talán ismerjük a konkrét történést, az ünnepi eseményeket, az ehhez kapcsolódó szokásokat és énekeket. Helye van az életünkben, egyet értünk vele- ilyenkor, decemberben, ahogy Juhász Gyula mondja.
Ma ennél többről szeretnék szólni köztetek. Arról a nagyobb tervről, amiért Jézusnak el kellett jönnie a földre. Nagyobb perspektívából szeretném, ha rátekintenénk arra, hogy mi és miért történt 2000 éve Betlehemben.
Jézus egy elég komoly helyzetben mondja el szavait, a felolvasott Igében. Királyként vonul be Jeruzsálembe, megtisztítja a templomot, erővel és felhatalmazással van jelen a szent városban. Bizonyára sokan hallgatják, és akkor mondja el példázatait. A két testvér, a gonosz szőlőművesek, a királyi menyegző. Virágvasárnap és nagycsütörtök között beszél arról, hogy nagy a baj, és hogy nincs sok idő! A helyzet rendkívül drámai: bevonult Jeruzsálembe a megváltó, akit a nép vallási vezetői közül a legtöbben elutasítanak, nem fogadnak el. Elfogadás és elutasítás; a kint és bent dinamikája különösen is tetten érhető nem csak abban, ami Jézus körül történik, hanem abban is, amiről beszél!
1. Egy felháborító kép!
Jézus példázatot mond a gonosz szőlőművesekről. Egy gazda szőlőjét szőlőmunkásoknak adta ki, amíg ő távol van. A feladatuk lett volna a gondozás és a termés beszolgáltatása. Semmi gond nem is volt addig, míg a szüret el nem jött. Felháborító dolog történt. A bérlők elkezdtek tulajdonoskén viselkedni. Talán elment az eszük és ettől kerültek szerepzavarba? Vagy érdekeik mentén ébredtek rá arra, hogy jobb tulajdonosnak lenni, mint bérlőnek? Minden esetre megverik, elzavarják a gazda szolgáit és nem szolgáltatják ki a termést. Felfuvalkodottak, arrogánsak, ellenségesek és gátlástalanok.
Ugyanakkor itt van ez a gazda is, aki hasonlóan furcsa egy kicsit. Az eredeti kifejezés szerint „házigazda”, olyan, aki otthon volt a saját földjén. Tulajdon- és rendelkezési joggal egyaránt rendelkezett. Ugyanakkor mintha még sem lenne annyira fontos neki az, ami az övé. Idegenbe távozva nem tudott megbízhatóbb embereket keríteni? Küldözgeti szolgáit ahelyett, hogy visszatérne és igazságot tenne. Eltűri, hogy így packázzanak vele. Eltűri, hogy ne tekintsék uruknak azok, akiknek igazából az uruk. Rendkívül türelmes, rendkívül toleráns, de miért is? Ő a tulajdonos, és ebben bizonyára biztos is- mégis mintha partneri módon próbálná rávenni az ellene szegülő bérlőket az együttműködésre.
De ami talán a legfurcsább, az az, hogy a saját fiát küldi egy olyan helyre, ahol eddig mindenkit bántottak. „Őt majd biztosan megbecsülik…” – gondolta. Micsoda idealista, naiv hozzáállás ez… Talán nem szereti eléggé ezt a fiút, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe hozza?
És ott a fiú, aki nem mondja, hogy NEM! Aki elmegy és hagyja, hogy megtegyék vele mindezt. Mikor megérkezik, talán gondolhatták a szőlőművesek: nem a gazda jön- biztos meghalt. Ez az örökös! Ha őt megöljük, végleg a miénk lehet a birtok! Kidobják hát a szőlőn kívülre és megölik. Ez a fiú egy szegény, magára hagyott áldozat, akit nem ismertek meg, akit nem fogadtak el, hanem elpusztították, mert útban volt. Felháborító…
2. Egy még felháborítóbb magyarázat:
Ebben az egész képben megjelenik az emberi lét és az Istentől elszakadt ember egzisztenciális abszurditása és Izrael népének/vezetőinek helyzete, Jézushoz való hozzáállása.
Jézus hallgatói, a főpapok, vének, farizeusok hallgatják és feltehetően értik a hátterét, a képi oldalát. Ószövetségi példából indul ki: az Ézs 5, 1-7-ben így olvasunk erről a képről: „Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről. Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel. Közepére tornyot emelt, sajtót is vágatott benne. Várta, hogy jó szőlőt teremjen, de az vadszőlőt termett! Most azért, Jeruzsálem lakói és Júda férfiai, tegyetek igazságot köztem és a szőlőm között! Mit kellett volna még a szőlőmmel tenni, amit meg nem tettem? Azt vártam, hogy jó szőlőt terem majd, miért termett mégis vadszőlőt? Megmondom én nektek, most mit teszek szőlőmmel: kerítését lerombolom, hogy lelegeljék, kőfalát kidöntöm, hogy összetiporják! Hagyom, hogy elvaduljon: nem metszik, nem kapálják, fölveri a tövis és a gaz. Megparancsolom a felhőknek is, hogy ne adjanak rá esőt! A Seregek Urának szőlője: Izráelnek háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai. Törvényességre várt, és lett önkényesség, igazságra várt, és lett kiáltó gazság!”
A képben Izrael népe Isten szőlőskertje. Isten gondoskodik róla, hogy gyümölcsöt teremjen. Törődik vele, gondja van rá. A bérlők: a nép vezetői, akik elfelejtik, hogy van egy teljhatalmú gazda. Generációkon át utasították el Istent és az Ő szolgáit, a prófétákat. Történetileg ismeretes, hogy Zakariást, Jójádá pap fiát megkövezték Izrael vezetői ellen meghirdetett ítélete miatt (2Krón 24, 20-21). A gazda tehát maga az Atya, aki mégis tűr és szeretné elérni az Őt elutasítókat azért elküldte Jézust, a Fiút. Felháborító kép és drámai helyzet: ott és akkor Ő beszélt. Itt vagyunk a szőlőskertben: mindez most történik (mikor Jézus beszél). Még nem történt meg, lehet dönteni!
A kiválasztás és elutasítás drámája zajlik előttünk: Izrael nem fogadta el saját kiválasztottságát, illetve nem fogadta el Isten uralmát, tervét, akaratát. Végül ez az elutasítás a büntetést eredményezi: a gazda megelégelve a szőlőmunkások magaratását „…rosszért rosszal fizetve elpusztítja őket, a szőlőt pedig más munkásoknak adja ki, akik megadják neki a termést a maga idejében.”
A példázat ugyanakkor egy „Még nem késő” példázat, hiszen az elhangzás és a beteljesedés között megtérési idő van!
3. Karácsonyi kérdés: Mit tesz az Úr most? Mit tegyünk mi?
Karácsonykor ünnepeljük a Fiú eljövetelét, Isten ígéreteinek beteljesedését, amit kijelentett a próféták által. És ma már tudjuk, hogy bár ez a példázat ott és akkor Izrael vezetőinek szólt, igazából mindannyiunkat érint. Isten hív szólít, kiválasztott, és erre az ember válaszolhat elfogadással és elutasítással.
A karácsony üzenete ennek a példázatnak a fényében nem kevesebb, mint ez: a Fiú elküldése az utolsó esély! Utoljára elküldte a fiút…! És bár időben nagy a távolság ennek megtörténte és napjaink között, de még mindig ebben élünk! Nem egy lehetséges opció ez, hanem az utolsó esélyünk! A Fiút elküldte az Atya, megszületett, bizonyságot tett az Atyáról és aztán megölték. Ezáltal váltott meg minket és hív ma is magához: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam!”
Mondhatod, hogy „…de hát mi nem dobtunk ki a szőlőn kívülre senkit…”- mégis, érint minket mindez, mert emberek vagyunk, bűneink vannak és a szívünk mélyén tudjuk, hogy mennyire vágyunk szeretni és mennyire nem tudunk. Jézus nélkül elválasztva élünk Istentől. Tudatosan vagy tudattalanul, de elutasítjuk Istent és lázadunk ellene.
A karácsonyi evangélium az, amit most tesz az Úr: nem fizet rosszal a rosszért- Jézus elhordozta a bűneink büntetését, ezért az Atya magához ölel, megbékélésre hív. Ez itt és most hit által mindenki számára elérhető!
De tudjuk azt is, hogy mit tesz majd. Tudjuk (a példázat- és más bibliai kijelentések alapján is), hogy igazságot tesz. Visszajön és megítéli a világot. Adventben élünk továbbra is: visszatér az Úr és igazságot szolgáltat. Ez nem fenyegetés, hanem tény. Legyünk akkor elrejtve teljesen Krisztusban!
Mit tegyünk mi? A példázatban a kiválasztás és elutasítás drámája áll előttünk. Szinte felfoghatatlan és érthetetlen. Nem is oldódik fel minden feszültség, ami ebben a történetben rejlik, csak Jézusban, az Ő váltságában. Az Isten számára legkedvesebb vált elutasítottá a kereszten, hogy mi mindannyian kedvesek és elfogadottak lehessünk Isten előtt. Ne utasítsd el Jézust, mert Ő elfogad téged. Nem kell elutasítanod magadat sem, mert Isten szeret, helyreállít, befogad úgy, ahogy vagy. És ezért nem kell elutasítanod mást sem, akármennyire más mint te- vagy jobb esetleg rosszabb nálad. Ezt a gyógyulást, ezt a helyreállást, ezt az evangéliumot hirdetem ma nektek: van bűnbocsánat és újrakezdés, teljes helyreállás Jézusban! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Ámen!
(Thoma László)

Ha a karácsony jelenébe nézünk, egy gyermeket látunk, csodákat, megmagyarázhatatlan jelenségeket! Nagy örömet, nagy fájdalmat, nagy értetlenséget, nagy emberi gonoszságot, nagy rácsodálkozást, nagy és hatalmas énekeket. Felfordul a világ: a menny a földre jön, hogy a földi ember a mennybe juthasson…
Ha visszatekintünk a karácsony előtti évek, évszázadok tükrébe, nagy várakozást és sok-sok kérdést látunk. Szövetséget és azt elutasító népet. Kegyelmes Istent, aki ítél is. Ígéreteket és beteljesedést látunk és a nagy várakozást: egyszer véget és a vég nélküli szenvedést. Eljön a Messiás és békét hoz a földre, világosságot a sötétségbe.
Ha karácsony eseményeiből előre tekintünk, szintén sok értetlenséget és furcsaságot láthatunk. Sokan nem így képzelték volna a Messiás életét és munkáját: nagy csodák, de megosztottság- ellenségek és folyamatosan változó népszerűség- a megszálló hatalom helyett saját népével való konfrontálódás és végül furcsa és látszólag értelmetlen, korai halál.
Milyen lehetett mindez a történés az Atya szemszögéből, aki kezdettől fogva ismeri az embert, látja a szívének legbensőbb gondolatait is. Ő tudta, mire van szükségünk, ezért ígérte meg és küldte el a megváltót! Az ERŐS MEGVÁLTÓT!
2.     A kép: a kígyó és az ember harca
A bűnesetkor Isten ítéletet mond a férfi, az asszony és a kígyó felett is. És ebben az ítélet sorozatban rejti el a legnyomorúságosabb helyzetben az evangélium ígéretét. Azt mondja a kígyónak: az asszony utódának sarkát mardossa utódod, ő viszont a fejedre tapos. A kígyó fejére taposni annyit jelentett, mint megölni. Itt van az ígéret: lesz harc, háború, de a kígyót legyőzi- nem a bűnbeesett ember, hanem valaki, aki képes erre a győzelemre, mert több, mint ember!
Jézus életében láthatjuk, hogy bizony mardosta a sarkát a kígyó. Tetten érhető mindez a következő eseményekben:
Jézus Krisztus életét- szavait és tetteit látva bizonyosak lehetünk afelől, hogy Ő az, aki végérvényesen a kígyó fejére tapos! Ezekben a dolgokban nyilvánult meg többek között ereje és hatalma:
3.     A karácsonyi kérdés (akár hiszel Jézusban, akár még csak keresed Őt):
Mindezek fényében három karácsonyi kérdést szeretnék megfogalmazni neked, amire magadban válaszolj:
Karácsony az evangélium ünnepe. Hívjuk be Jézust, mert szükségünk van rá, az erős üdvözítőre, aki a kígyó fejére taposott és legyőzte a gonoszt! Nem a mi hitünk erős- Ő az erős, rá van szükségünk! Nem a mi szeretetünk mély- Ő előbb szeretett minket és örökre szeretni fog…! Nem a mi reménységünk maradandó: Ő hordoz, Ő újít meg, hiszen Ő a reménységünk alapja!