Adventi arcok

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Elérkeztünk az evangelizációs sorozat utolsó alkalmához, ezért engedtessék meg, hogy az előző esték mondandójára röviden visszatérjek. A sorozat címének ezt adtuk: Adventi arcok. Az első este tisztáztuk, hogy a talányos cím nem mást szolgál, mint, hogy Jézus arcait lássuk. Azért mondom, hogy arcait, mert csak töredékek állnak a rendelkezésünkre annak megrajzolására, hogy milyen lehetett Jézus földi történeti arca, milyen az arca feltámadottnak, és milyen lesz az arca az eljövendő Jézusnak. Ha pedig idevesszük, amire református hitünk tanít,  óvatosnak is kell lennünk. Ugyanakkor azt is elmondtuk, hogy Jézus maga mondja, hogy „aki engem látott, látta az Atyát.” Az Ószövetségben irgalom, hogy Isten arcát nem láthatjuk. Az Újszövetségben viszont az az irgalom, hogy láthatjuk Jézus arcát, mert aki látta Őt, az látta az Atyát, mert Ő maga az Isten tökéletes képmása. Tehát miközben él bennünk az óvatosság, nehogy bálványképet alkossunk magunknak Jézusról, aközben maga az Ige buzdít bennünket arra, hogy foglalkoztasson minket az, hogy milyen lehetett Jézus arca.
Négy arcról szóltam eddig. Az egyik, az utált arc, Ézsaiás próféciájából áll elénk, mikor a mi arcunkat magára vevő Krisztusról jövendöl a próféta. A másik arc Mózes eltakart arca volt, mely Krisztusban tárul fel a maga teljes dicsőségében. Mózes arcáról eltűnt az isteni dicsőség sugárzása, mi azonban, mondja az apostol, Krisztus arcát fedetlenül láthatjuk, s a mi arcunkról nem tűnik el Krisztus dicsősége, éppen ellenkezőleg, fokról fokra kibontakozik. Jónás kapcsán az alvó arcról beszéltünk, és ehhez kapcsoltuk Jézus arcát, mert Őt is látjuk aludni. Elmondtuk, hogy mennyire nagy a különbség aközött, ha ártatlannak látszó ember igazi önmagára ébred, és aközött, hogy a gyengének tűnő Jézus csodára, erőre ébred. Tegnap az elváltozott arcról volt szó, a Jézus színeváltozása kapcsán, amikor a szenvedő jézusi arc a mennyei dicsőségben elváltozik, és ebben az arcban megpillanthatjuk az eljövendő Jézus isteni dicsőségét.
Ma a fel nem ismert arcról szeretnék szólni. Mindvégig ez is volt a kérdés: hogyan lehet Jézus arcát felismerni? Miről lehet ezt az arcot megismerni? Melyek azok a vonások, melyek okán tévedhetetlenül azt mondhatjuk, ez nem a mi képzelgésünk kivetülése, valóban ez  Jézus igazi arca. Gimnazista koromban a tanulószobai szilenciumok igen hosszúak voltak. Természetesen mi is megpróbáltuk elütni az időt, mikor már úgy éreztük, kitanultuk magunkat. Az egyik fiú azzal szórakoztatott bennünket, hogy karikatúrákat rajzolt. Nem volt jó rajzoló,  ha például kitettünk elé egy kockát, azt nem tudta rendesen lerajzolni, nem is érdekelte, de karikatúrát kitűnően rajzolt. Ám egy idő után észrevettük, hogy ha megrajzolt valakiről egy karikatúrát, az illetőt később is mindig ugyanúgy rajzolta meg, emlékezetből is. Másképpen többé nem tudta. Különös csonka képesség volt ez: ahogy egyszer megragadt a fejében egy kép, azt mint egy fénymásoló akár ezerszer is ugyanúgy le tudta rajzolni. Változtatni viszont képtelen volt.  Talán mi is így vagyunk, amikor egy arcot kell felidéznünk: ha rögzül bennünk egy kép, az sokszor ugyanúgy marad. Ez néha nagyon jó az illetőre nézve, hiszen ha kellemes képünk van róla, ennek minden előnye az övé, ha ellenszenves a benyomásunk, történjen bármi, nem nagyon változtatunk már rajta. Az eddigi estéken mindig valami külső vonás alapján indultunk el, abból, amit észlelhettünk, ami közvetlenül megragadott minket. A közvetlen észleléstől akartunk a felfogásig, aztán a megértésig eljutni. Ma arról szeretnék szólni, hogy belül hogyan állnak a dolgok. Vajon miért van az, hogyha meg is változik egy arc, mi azt csak ugyanolyannak észleljük? Ez valami belső törvényszerűség. Egyszerű példa: feleség a megszokott időponthoz képest késve érkezik haza, a férje már dobrokol, éhes is, álmos is.
Belép az asszony, dobja is le a táskáját, kabátját, megy a konyhába, készíti a vacsorának valót, aztán vacsoráznak, beszélgetnek, készülnek lefeküdni, eltelik az éjszaka, reggel felkelnek, ránéz a férj a feleségre, és azt mondja: mi történt veled, úgy megváltoztál! Igen, édesem, tegnap fodrásznál voltam. A fizikai valóság megváltozott, ám valami belső rögzültség miatt nem fogjuk fel a változást.
Így vagyunk Jézus arcaival is. Hadd hozzak fel erre néhány példát. Valaki felhívta a figyelmemet a sorozat kapcsán, hogy böngészgessek az Interneten, hátha találok valami érdekeset Jézus arcaival kapcsolatban. Délelőtt aztán törököt fogtam az Internettel. Bekapcsoltam egy kereső programot, beírtam angolul, hogy arc plusz Jézus, a máris kijött a találati szám: 1,543.000. Több száz honlap foglalkozik, például, Veronika kendőjének rekonstrukciójával. A régi szép legenda szerint Veronika megtörölte a Golgotára menő Jézus arcát, és Jézus arcának lenyomata ott maradt a kendőjén. Be szép legenda ez! Aztán több ezer honlap foglalkozik a turini lepellel, Jézus feltételezett halotti leplével. Rengeteg cikk, tanulmány, kép, rekonstrukció, óriási mennyiség. De talán két különlegességet érdemes most megemlíteni. A BBC megbízott néhány tudóst, hogy próbálják meg Jézus arcát rekonstruálni. Ők mindenféle I. századbeli koponyaleletekből, korleírásokból, képzőművészeti emlékekből rekonstruáltak egy Jézus arcot. Nagyjából úgy néz ki, mint egy cro-magnoni ősember. Szerintük ez a hiteles Jézus arc. A másik példa már-már bizarr: több honlap is foglalkozik vele. Egy latin-amerikai paraszt kettévágott egy krumplit, de valami ok miatt otthagyta, s mire visszatért a kettévágott krumpli felületén a keményítő Jézus arc formájában csapódott ki. Azóta ott a faluban ereklyeszámba megy, mutogatják, híre bejárta a világot, bélyeget is készítettek róla Bolíviában: ez a krumpli-Jézus. Nem folytatom, a lényeg, hogy mindenki rögzít magában egy Jézus arcot. Mi is.
Erről szól Lukács evangéliumában az emmausi tanítványok története. Itt ugyanis az a nagy kérdés, hogy a két tanítvány miért nem ismerte fel Jézust. Mikor odalép melléjük, éppen vitatkoznak egymással. Kérdésére, miért vagytok szomorú ábrázattal, visszakérdeznek: csak te vagy jövevény? Idegen? Tessék ezt elgondolni, megy mellettük Jézus, ránéznek, és azt kérdik: ki ez a jött-ment? Sohase láttuk. Még csak nem is gyanakodnak, hogy itt Jézus szokását tapasztalják. Nem olyan általános emberi gyakorlat, hogy lógó fejű emberhez odamegyünk, és megkérdezzük, mi a baj, mit segíthetek? Nem. Ők rögtön visszakérdeznek dúlt értetlenkedéssel, s magyarázzák Jézus történetét. Ő bekapcsolódik a beszélgetésbe. Idézi nekik Mózest és a prófétákat, s ők még mindig ismerik fel, hogy Jézussal beszélnek. Igen érdekes kifejezés áll itt. Azt mondja Lukács: de nem ismerték fel Őt, mert szemeik visszatartóztattak. Gyönyörű a magyar fordítás, de az az érzésem, hogy eltéríti a lényegről a figyelmünket. Mintha azt sugallná, hogy belül megvolt a készség, csak a szemükkel volt valami hiba. Éppen fordítva, belülről tartóztatott vissza a szemük. A görög szó csak ritkán fordítható úgy, hogy „visszatart.” Többnyire úgy kell fordítani, hogy tart, megragadva tart, fogva tart. Valami fogva tartja a szemüket, fordítsuk most így. Nem ismerték meg Őt, mert szemük fogva volt. Minek volt foglya a szemük? Annak a Jézus-arcnak, amit magukban hordoztak. Annak a Jézus-arcnak, ami rögzült bennük. Annak a benyomásokból, érzékekből, vágyakból, tapasztalatokból, elgondolásokból kialakult portrénak, ami benyomódott a lelkükbe. Ez tartja fogva a puszta érzéket is. Nem fogják fel, hogy Jézus van ott, pedig Jézus van velük. Ugyanaz a Jézus, akit nem sokkal korábban a többi  tanítvány felismert. Ők itt nem ismerik fel. Valami visszatartja a felfogást, de ez belülről. Pedig azokról a tanítványokról van szó, akik Jézussal együtt éltek, Jézus szolgálatában részt vettek, a belső, úgy nevezett hetvenes tanítványi körhöz tartoztak, naponta együtt voltak Vele. De most nem ismerik meg. Az a tény még magyarázható, hogy amikor régi ismerőssel találkozunk, olykor rettentő kínban vagyunk, mert sejtjük, hogy ismernünk kellene. Hiszen lehet, hogy „ezer éve” nem láttuk. Beporosodott a régi kép, vagy a feledés foglyai vagyunk. De vajon mi tartja fogságban az emmausi tanítványok szemét? Hisz, ahogyan mondják: mostanában lettek ezek a dolgok. Miért nem ismerik meg Jézust?
János Evangéliuma elején azt olvassuk, amikor Keresztelő János megkereszteli Jézust, így szól: ímé, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. A Mennyei Jelenések Könyvében, amikor a mennyei istentiszteleten megjelenik a Fiú, azt mondja János, a patmoszi látnok: olyan volt, mint egy bárány. Jézus bárány természetű. Áldozat, a bárány az áldozatot jelenti. Vagy áldoz, vagy Őt áldozzák fel. A tanítványok azonban mindig az oroszlánt akarták Jézusban látni. „Pedig mi azt hittük, hogy Ő fogja helyreállítani Izraelt” - keseregnek. És mit jelent ez az Izrael? Ez az Izrael Dávid királyságát jelenti, a dávidi birodalmat jelenti, Dávidot, a Júda oroszlánját. Jézusnak is van ilyen neve, ilyen messiási címe. De amikor énekelnek a Mennyei Jelenésekben az angyalok, a szentek, a vének a Júda oroszlánjának, akkor János szinte megdöbbenve mondja, hogy megjelenik a Júda oroszlánja, aki olyan, mint egy bárány. Az oroszlán, aki bárány. De a mi emmausi tanítványaink még csak az oroszlánnál, a kardos Jézusnál, az angyalok hadait mozgósító Jézusnál, a forradalmár Jézusnál tartanak. Úgy mondom ezt, hogy közben a XX. és a XXI. századra is gondolok. Nem 2000 évvel ezelőtti képzelgés, hogy Jézus az oroszlán. Nézzük: Ő az, aki a tengert lecsillapítja, ötezer embert megvendégel. Őt kell királlyá tenni, ilyen király kell, kenyérszaporító király. Egészen biztos, hogy ilyen embernek nem kéne a választásokon izgulni, mindig 100%-al nyerne. Királyt is akarnak belőle csinálni. Aztán, Virágvasárnap: áldott, aki jön az Úrnak nevében. Aztán Péter a Gecsemane kertjében: elő a karddal,  itt a jel, itt az idő! De ezek nem régi téves képzetek. Nemrégiben olvastam egy német bibliatudós könyvét, amelyben arról ír, hogy Jézus és tanítványi köre nem volt egyéb, mint egy galileai agrár-forradalmár mozgalom. Szerinte szegény parasztok jöttek-mentek, reménykedtek, álmodoztak itt, és alig várták a pillanatot, hogy kitörjön a forradalom. Jézus volt ennek a forradalmi reménynek az emblematikus figurája.
A mi tudósunk azonban elfelejti hozzátenni, hogy mindez, ha így is lett volna, illúzió volt. Épp ellenkezőleg azt mondja, hogy ez okán a mai németországi keresztyéneknek mind be kell lépniük a szociáldemokrata pártba, vagy még attól balra álló pártba is, és támogatniuk kell minden forradalmi átalakulást, mert ez az igazi Jézus-követés. Aki így gondolja, aki az oroszlánt akarja látni, soha nem fogja megpillantani a bárányt. Soha. Nem fogja felismerni. Pedig az emmausi tanítványok történetében az a döbbenetes, hogy a bárány, akit most felismerhetnének, már nem az áldozata előtt van, hanem az áldozata után. Már nem mészárszékre küldendő bárányról van itt szó, hanem a feltámadottról. Aki bárányként támad fel. Mit mond Jézus tanítványainak? Úgy küldelek el benneteket, mint juhokat a farkasok közé. A keresztyén ember akkor ismeri fel Jézust, ha maga is felölti ezt a báránytermészetet. Ha tud áldozni, tud megáldoztatni. Pesties kifejezéssel élve, ha elviszi a balhét, nem szalad ki alóla, mert ez az áldozat. Olyan gyakori élethelyzet, még családon belül is, hogy valaki hibázik, és mi nagy garral azt mondjuk: mi közöm hozzá, a te dolgod, vidd el a balhét, én ezért nem áldozok. Vajon krisztusi viszony ez?
Tudom, a mai világ céltáblája a mindenkori balek, akire mindent rá lehet tenni, akire mindent rá lehet sózni, akivel minden esetben ki lehet tolni, akire azt is rá lehet fogni, amit nem ő követett el. De mit mond Jézus? Úgy küldelek el benneteket, mint juhokat a farkasok közé.
A tanítványok ott, az emmausi úton meg vannak fogva. Valami vasmarokra kapta őket, a szemüket is, az észlelésüket is. Ez a valami az az álom, az a képzelgés, hogy a megváltó, a szabadító csak oroszlán lehet, és nem bárány. Aztán mégis felismerik. Így mondja Lukács: és megnyilatkoztak szemeik, és megismerték Őt a kenyér megtöréséről. Nem annak a kenyérnek a megtöréséről, amiből ötezer embernek szaporította a kenyeret, hanem az utolsó vacsora kenyerének megtöréséről. Milyen nagy irgalom, hogy mégis vannak az életünkben olyan isteni gesztusok, mozdulatok, eseménysorozatok, érintések, melyekről Őt meg lehet ismerni, melyek alapján nemcsak énekelhetjük, hanem mondhatjuk is: itt van Isten köztünk. Hadd kérjek mindenkit, hogy ahelyett, hogy a maga illúzióját és képzetét kergetné, hogy milyen a BBC Krisztusa, a Veronika kendője, a turini lepel, a bolíviai krumpli Jézus, mindezek helyett, hadd kérjek mindenkit, idézze fel a saját életéből Isten érintéseit. Idézze fel Istennek megáldó, megszabadító, megvigasztaló, megerősítő szavait és tetteit, azt ahogyan Ő dolgokat elrendezett, és oly  sokszor megáldott. Sokszor ezt nem is tudjuk másképp megélni, csak visszatekintve. Kijöttünk valami nyomorúságból, visszatekintünk, és azt mondjuk, nemrég még jajongtunk, nagy a baj, nagy baj, de most látjuk, nagyobb volt az annál, és ha Isten meg nem könyörül rajtunk, még nagyobb bajba eshettünk volna. Idézze fel mindenki, mikor makacs daccal ellenállt Isten hívogatásának, elütötte Isten áldó kezét, s Ő mégis utánunk nyúlt, megmentett és megszabadított. Milyen egyszerű mozdulat a kenyeret megtörni, vagy kettétépni, ha az egy palesztinai cipó volt. Hányszor láttak ilyet a tanítványok! Biztos vagyok benne, hogy ezerszer is láttak ilyet. Jézussal három évig voltak együtt, és most erről ismerik meg. S ráismernek ebben az áldozat mozdulatára, ez az utolsó vacsora mozdulata: ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik… - most ismerik fel Jézust, a bárányt. Ó, hol van már az oroszlán?! Hol van már a hős?! Hol van már mindenféle magunk-keltette illúzió és nagyszerűség, milyennek kéne lennie Istennek?! Isten olyan, amilyen a Feltámadott. Megmutatja magát a tanítványoknak.
Mint mondottam a bevezetőben, ez a mi iskolatársunk mindegyre csak ugyanazt az arcot tudta kanyarítani valami különös gépiességgel. Ő is valószínűleg foglya volt valami berögzült képnek. Jézust igazán látni, igazán felismerni egyúttal azt is jelenti, hogy felszabadulni. Felszabadulni abból, amit az ember bűnei, vágyai, reményei, kudarcai, hite, hitetlensége, egész valója alkot. Merthogy életünk egy nagy konstrukció, mindig az a kérdés: ki töri azt fel, ki bontja azt ki, ki változtatja azt meg? Valami olyan különös keverék minden egyes ember, aminek vegyhalmazát csak az isteni szeretet tudja felbontani, és másmilyenné tenni. Amíg ez nem történik meg, addig annak a vegyüléknek vagyunk a foglyai. Szoktuk is mondani néha vállvonogatva, néha büszkén: kérem, én már csak ilyen vagyok. Ne legyünk „csak ilyenek”, változzunk meg, szabaduljunk fel. Ha régi barátok találkoznak egymással, udvariasan és hízelegve szoktuk egymásnak mondani: ó, te semmit nem változtál. S lehet, semmit, de semmit nem változtunk, ez fantasztikus! Én nagyon nem szeretném, hogy amikor Jézus majd találkozik velünk, azt kelljen mondania: ó, te semmit nem változtál. Te ugyanolyan mihaszna, állhatatlan kishitű, bűnös vagy, mint voltál. Jaj de jó lenne, ha azt mondhatná: hiszen, te megváltoztál!
János apostol csodadolgot mond levelében: „szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá mivé leszünk. De tudjuk, hogyha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni, amint van.” Arról a bárány Krisztusról beszél, akinek hasonlatosságára nekünk is el kell változnunk, bár még nem tudjuk, mivé leszünk. Nem tudjuk. És ez a jó dolog. Ne féljünk ettől az Igétől, mondván én már nem akarok megváltozni, vagy: én nagyon  is tudom, milyen akarok lenni. Kilenc éves koromban, amikor a Nagy Indián Könyvet végigolvastam, indián akartam lenni. Amolyan rendes rézbőrű, irokéz frizurával, tollakkal. Remélem, Isten megbocsátja, még imádkoztam is: Mennyei Atyám, tégy csodát, reggelre kelve legyek én indián! Nos, nem lettem, s kicsinykét meg voltam sértődve Istenre, hogy ha engem szeret, meg anyukám is, apukám is azt mondta, hogy Isten minden kérésünket meghallgatja, ezt miért nem hallgatja meg. Adja meg nekem az Isten, mibe kerül az neki.
Még nem tudjuk, kedves testvérek, hogy mivé leszünk. De azt tudjuk, hogy olyanok leszünk, mint Ő. Ez a keresztyén ember igazi adventje, előretekintése, váradalma! Jön még valami, jön még valami az én életemben is. Mikor eljön a pillanat, hasonlókká leszünk Őhozzá, mert meg fogjuk Őt látni amint van. Boldog, aki legbelül,  szívének mély hitében, a valóság megtapasztalásában, életének dolgaiban, cselekvéseinek normáiban nem az oroszlánt keresi, hanem a bárányt. És boldog, aki Krisztushoz hasonlóan maga is bárány akar lenni. Aki erre vágyik, az már gyermek, és aki gyermek, annak boldogságához Isten a boldog váradalom nagyszerűségét adja: meg fogjuk Őt látni, amint van, és amint Ő van, olyanok leszünk mi is.
Ámen

Kedves Testvérek!
Tegnapelőtt némi iróniával beszéltem arról, hogy micsoda nagy dolgokra képes egy-egy portréfestő, ha idealizáltan akar megfesteni egy arcot. Némi színkeveréssel, kontúrok erősítésével vagy gyengítésével még egy viszonylag csúf embert is szépnek lehet megfesteni. Sokkal inkább így van ez a modern fototechnika jóvoltából, s erről is iróniával beszéltem: ha valakit megbántottam annak kapcsán, hogy a fotogénségről csípős megjegyzést tettem, elnézést kérek, de így van valóban, a modern fototechnika szinte felismerhetetlenségig meg tud változtatni egy arcot. Szinte rá sem ismerünk, ha élőben találkozunk vele. Nemrégiben aranymenyegzőjére készült egy idős házaspár. Megkértem őket, hozzák el a „jegyesoktatásra” az esküvői fényképet, azt az 50 évvel ezelőttit. Közösen megállapíthattunk, hogy az 50 év alatt csodamód megváltoztak. Egy férfi és egy nő, akik szinte semmiben sem hasonlítottak egymásra, az egyik szőke volt, a másik hollófekete, az egyik csontos arcú, a másik törékeny kismadár, 50 év múlva egymáshoz változtak el. Régi magukhoz már nem hasonlítottak, de egymáshoz annál inkább. Csoda elváltozás ez! Két mozzanatot szeretnék kiemelni ebből a megfigyelésből. Az arcunkban mindig benne rejlik személyiségünk,  a sorsunk, és a pillanatnyi állapotunk is. Ugyanakkor nem csak saját magát adja vissza egy-egy arc, hanem azt is, akit szeretünk, merthogy annak a hasonlatosságára szoktunk elváltozni, akit szeretünk. Az ő vonásai is formálják az arcunkat.
Sorozatunkban mindig Jézus arcát keressük. Ami ádvent, az mind Jézusra utal. Eddig olyan arcokról volt szó, amelyek előképei voltak Jézus igazi arcának. Hallottunk az utált arcról, melyről a próféta jövendölt, az elrejtett arcról, Mózeséről, melyen, ha lehull a lepel, az igazi jézusi arcnak kell föltűnnie, s hallottunk a mi alvó arcunkról és Jézuséról. Ma az elváltozott arcról szeretnék szólni. Nem tudjuk, milyen volt Jézus igazi arca. Mivel azonban Jézus maga mondja, hogy „aki látott engem, látta az Atyát”  próbáljuk Jézus arcát megismerni. De nem csak azért, mert kíváncsiak vagyunk, milyen volt az adventus, hanem azért is, mert adventurus is Ő. Ahogy az Apostoli hitvallásban mondjuk: “...lészen eljövendő (venturus).” Jézusnak van egy második ádventje is. Mikor azt mondom, hogy ami ádvent, az mind Jézusra utal, akkor ezt kétszeres értelemben mondom. Jézus ádventje nem csak múlt, Jézus arcának a megismerése  nemcsak antikvárius hajlamunkat elégíti ki. Jézus ádventje jövőt is jelent. Arca nem csak egy múltba tűnő arc, amit betemet a történelem, s nekünk ezt föl kell tárnunk. Az ő arca eljövendő arc is, amit azonban nemcsak akkor láthatunk meg, ha a jövendő függönyét fellebbentjük.
Amit ma Lukács evangéliumából olvastam, a Biblia egyik legtitokzatosabb története. Tele misztériummal,  sejtelemmel, megválaszolhatatlan kérdésekkel. A másik, a böjtölésről szóló jézusi tanítás, a biblia legegyszerűbb szabálya. Mindkettőben arcról és képről van szó.
Mennyi titok van az első történetben! Néhány kérdéssel próbálom ezeket a titkokat megvilágítani, anélkül, hogy  az összes kérdésre feleletet adnék. Az első kérdés: honnét tudják a tanítványok, mikor fölriadnak a szundikálásból, hogy az a két alak, akit Jézussal látnak, Mózes és Illyés? Sosem látták Mózest és Illyést. És honnét tudták, hogy a harmadik alak Jézus? Merthogy Őt így még nem látták. “Miközben imádkozék, – mondja Lukács - elváltozék ábrázata és ruhája fehér és fénylő lőn.” Máté evangélista úgy mondja, Jézus “arca olyan lett, mint a fénylő Nap.” Így még Jézust nem látták. Honnét tudták hát, hogy Őt látják? Gondolhattak volna arra is ezek a tanítványok: oly sokszor elszundikáltunk már, mikor Jézus imádkozott, biztos elment már valahova. Ki ez a három alak itt? De tudják! Mit mond Péter? “Uram, olyan jó itt nekünk. Építsünk Neked egy hajlékot, Mózesnek is egyet, Illyésnek is egyet.” Honnan tudják, hogy Mózes és Illyés van ott? Én nem tudom, honnan tudták, de hogy ők tudták, az egészen bizonyos. Nagy titok ez. Tele van ez megmagyarázhatatlansággal.
Azután, honnét kerül oda Mózes és Illyés, az ószövetség két nagy szentembere, akik ketten együttvéve par excellence az Ószövetség? Ott van az egész Ószövetség. Ez még nagyobb titok! Vagy csak látomás az egész? Ha az, kinek a látomása? Jézusé? A tanítványoké?  Annyi bizonyos, hogy Jézus arca, pontos kifejezéssel, arcának ábrázata, percipiálható valósága elváltozott. Másmilyen lett. Még egyszerűbben: más lett. Máté azt írja, olyan lett, mint a ragyogó Nap. Ez az igazi Jézus-arc, melyet  látni szeretnénk! Ez az a fénykép,  fény-kép, amit szeretnénk megőrizni, hogy soha bennünk ki ne fakuljon. Ezt azonban úgy is felfoghatjuk, mint ádventi arcot. Jézusnak nem egykori, hanem eljövendő arcát látjuk itt.
A kérdés az, mire való itt az elváltozás, ha ez egy eljövendő arc? Hiszen óvni kell magunkat attól, hogy előre szaladjunk az eljövendő dicsőségbe! Még itt vagyunk a Földön, még szenvednünk kell, meg kell harcolnunk a hit harcát, nem előlegezhetjük meg a mennyei dicsőséget. Pál apostol bölcsen mondja: “Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, végezetre eltétetett nékem az én üdvösségem koronája.” A korona el van téve. Nincs itt a fejemen. Ott van az Atyánál, biztos helyen. Ha itt lenne a fejemen, lehet, már zálogházba csaptam volna. Vagy csereberélgetném. Vagy egy tál lencséért odaadtam volna. Bölcs az Isten, testvérek! Megőrzi a mi üdvösségünk dicsőségét. Ezért óvni kell magunkat attól, hogy túlzó módon előre szaladjunk. Azt mondja Luther a Heidelbergi Disputában: nem azok beszélnek helyesen Istenről, akik Isten dicsőségéről beszélnek, hanem azok beszélnek helyesen Istenről, akik a Krisztus keresztjéről beszélnek. Isten dicsősége a Krisztus keresztjében van elrejtve. Ezt a gondolatot ismétli meg Bonhoeffer, mikor azt mondja, hogy az Ószövetségben Isten az áldással mindig keresztet is ad. Viszont az Újszövetségben a kereszttel adja az áldást. Luther és Bonhoeffer okkal óvnak attól, amitől Pétert és társait is óvni kell: „Jó itt nekünk, a megdicsőülés hegyén!” Jaj, de szeretnénk a megdicsőülés hegyén lakni! Lenne ott három kunyhó, az egyik nekem, a másik Jézusnak, a harmadikon egyezzen meg Mózes és Illyés - és ott, örökkévaló dicsőségben dicsködhetnénk!
Miről beszél azonban Mózes és Illyés? Jézus haláláról, melyet Jeruzsálemben lesz betöltendő. Amikor az jövendőről beszélnek ott a hegyen, a jeruzsálemi jövendőről, a nagypénteki jövendőről beszélnek. A halálról beszélnek. És ezért mondja Lukács evangélista - meg Márk és Máté is -, hogy szegény Péter, mikor kunyhóépítést ajánlott, meg szolgálatot, nem tudta mit beszél. Nem tudta, mit beszél. Mi sem tudjuk, mit beszélünk, mikor azért sóhajtozunk, hogy itt és most rögzítsük Isten dicsőségét. Itt vegyen bennünket körbe örök ragyogása. Immár tündököljön az arcunkon.
Meghagyom, tudjuk is, mit beszélünk. Hiszen elegünk van a szenvedésből; elegünk van a betegségből; elegünk van ennek az életnek a nyomorúságaiból, a kilátástalanságokból; elegünk van a bűneinkből, vétkeinkből; elegünk van abból, hogy örökké mókuskerékben forgunk; elegünk van abból, hogy miközben azzal áltatnak, hogy fölfelé megyünk, aközben lefelé megyünk; elegünk van ebből az életből és annak minden szenvedéséből! Ide azt a dicsőséget! Ide azt a ragyogást! Ide nekünk Mózest és Illyést! Ide azt a kegyelmes pillanatot, amit átélnek itt a tanítványok is! Hadd fokozzam ezt, testvérek! Milyen kegyelmes ez a pillanat! Mózesről tudjuk, hogy nem mehetett be az ígéret földjére. Ítélet esett rá is. Mózes életének ez a legnagyobb tragédiája. Negyvenévi pusztai száműzetés, aztán negyvenévi vándorlás után csak távolról és messziről üdvözölhette azt, amiért Isten őt elhívta, hatalmassá, az Ószövetség legnagyobb szentjévé tette. S íme, most hol van Mózes? Ott az ígéret földjén. Krisztusban ő is bemehet. Ó, mindannyian ezt a pillanatot várjuk. Hogy Krisztusban mindannyian ott legyünk, még a régmúlt alakok, Mózes is meg Illyés is, meg mindazok, akik elől Isten elzárta az utat. Hány ilyen szerettünk van!? Akik meghaltak, nincsenek itt közöttünk, de gyötri a szívünket a gondolat, hogy talán Isten elzárta előlük a kegyelembe vezető utat!? Jöjjön hát ez a dicsőséges pillanat, mikor mi is megtapasztaljuk, hogy Krisztusban van bemenetel az ígéretekbe! Fantasztikus dolog ez! Ezért mondom, hogy nem tudok ennél titokzatosabb, misztikusabb, talányosabb és dicsőségesebb történetet a Bibliában.
Mégis, testvérek, – mire való ez az elváltozás, ha le kell jönni a hegyről? Ha el kell indulni Jeruzsálembe, ahol az ember fiát elárulják, ítéletre adják, megverik, megköpdösik? Utált lesz az arca és emberektől megvetett, bitófára akasztják, kivégzik. Mire való akkor itt ez a dicsőség?
A böjtről szóló tanítás adja meg a választ. Azt mondja Jézus: amikor böjtölsz, változtasd el arcod kinézetét! Ne mutasd magad szomorúnak, éhezőnek, szenvedőnek, gyötrődőnek! Nagyon jól emlékszem, gyermekkorunkban a parókián élt  – és él is még Istennek kegyelméből – egy kedves, idős diakonissza testvér. Nemrégiben már 90. évét is elhaladta. Nehézy Károlynak volt a diakonisszája. Mikor megszüntették a református egyházban a diakonátust, sok hűséggel szolgáló diakonissza mint gyülekezeti munkás talált menedéket. Így élt nálunk ez a kedves Irma testvér. Puritán is volt, mindig egyszerű ruhákban járt. Tulajdonképpen soha semmije nem volt, mindig szétosztogatta mindenét. Nekünk gyerekeknek is, amikor megkapta a kántori fizetést, mindig apró csemegéket vásárolt. 10-11 éves gyermek lehettem, már jobban észleltem a világ dolgait, s egyszer föltűnt, hogy Irma néni épp csak két korty teácskát iszik reggelire. Megkérdeztem, “Irma néni, miért nem reggelizel?” S akkor szemérmesen azt mondta: “Böjtölök.” Elkezdtem a szüleimet faggatni, mire mondták, hogy Irma néni rendszeresen szokott böjtölni, és azon a napon őt nem lehet zavarni, mert akkor magában imádkozik. Egy idő után az is föltűnt, hogy Irma néni, aki puritán személyiség volt, valami kencékkel megkenegette a szeme környékét. A gyerek mindent észrevesz, ez sem maradt titokban. Megrémültünk, Irma néni cicomázza magát?! Mit csinál Irma néni? Idős volt már, szarkalábak sorjáztak a szeme körül. De minálunk nem szokás a cicoma! Aztán elmagyarázták a szüleim, hogy Irma néni nem csak böjtölős, hanem bibliás asszony is, s ő bizony megkenegeti a szeme alját, az árnyékot se lássa senki, hogy ő egész nap nem evett, mert attól beárnyékosodik a szem.
Azt mondja Jézus, hogy amikor böjtölsz, amikor szenvedsz, gyötrődsz, ne lássa senki! Ne mutasd magadat szomorúnak, éhezőnek, szenvedőnek! Jézus, mint tudjuk, halálra készül, szenved már itt is. Mit mond a tanítványainak? Így halljuk János evangéliumában: “Szomorú az én szívem mindhalálig.” S mégis, mit mondanak róla ellenfelei? Nagyétű és a részeges. A bűnösök barátja. Nem átallja a kánai menyegzőben a vizet borrá változtatni. S amikor számon kérik rajta mindezt, azt feleli, vajon böjtöl-e a násznép, mikor vele van a vőlegény? De ez a vőlegény a halálra készül. Számomra ez adja meg a kulcsot a színeváltozás történetéhez: Jézus böjtöl, szenved és gyötrődik. Majd, amikor magában lesz, a Gecsemáné kertben, ott úgy gyötrődik, hogy vért verejtékezik. De most itt, a tanítványai körében, arca mennyei dicsőséget sugároz. Milyen érdekes, Jézus a Hegyi Beszédben éppen azt nevezi képmutatásnak, amikor az ember fölfokozva mutatja állapotát. Az a képmutatás, ha a böjtölő rettentőmód kimutatja gyötrődését. Pedig az egyenes logika szerint azt kellene képmutatásnak nevezni, hogy a böjtölő mindenféle piperékkel kidíszíti magát, hogy senki nem lássa böjtjét. Ez a képmutatás, nem? Nem olyannak mutatkozom, amilyen éppen vagyok! Vidámnak, derűsnek, erősnek mutatom magam: ez képmutatás. Megrendítő, hogy Jézus azt nevezi képmutatásnak, amikor valaki egy lapáttal rátesz még arra, ami. Mit mond Jézus? “Mikor pedig böjtöltök, ne legyen komor a nézésetek, mint a képmutatóké!” Ez a kép-mutatás: böjtölök, és lássa csak mindenki, hogy mennyire böjtölök! Gyötrődöm, lássa csak mindenki, hogy mennyire. Szenvedek, és lássa mindenki, hogy szenvedek, de még nagyobbnak is lássa, ha lehet. Mi azt szoktuk képmutatásnak tartani, amikor az ember mást mutat, mint ami. Más arcot mutat, mint ami. Jézus pedig azt mondja: gyermekem, gondolod, hogy a mennyei Atyának szüksége van arra, a böjtöd mellé még valami nagyot is oda produkálj a mennyei Atya elé, látod, mennyei Atyám, böjtölök, de nagyon ám! Látod, mennyei Atyám, sírok, de nagyon ám! Látod, szenvedek és gyötrődöm, de nagyon ám! Azt hiszed, nem tudja Ő? A szíved minden rezdülését tudja. A legtitkosabb könnyedet is ismeri. A lelked legaljának számodra se ismert gyötrelmével is tisztában van. Gondolod, hogy szükséged van arra, hogy az Istent emlékeztesd: Mennyei Atyám, erőtelen, gyenge, üres
vagyok? Semmi szükség nincs rá. És végképp nincs rá szükség,  hogy minket ezért a nagy gyötrődésünkért megtapsoljanak az emberek.
Különös világba vezet be bennünket Jézus, és ez a különös világ mi magunk vagyunk! A hívők világa ez! Ne gondoljuk, hogy a képmutatók, akikről Jézus beszélt, hitetlen, ateista kutyák lettek volna! Jézus a hívőkről beszél. A farizeusok pedig nagy hívők voltak, óh be nagy hívők voltak! Óh, ha csak negyed annyit tudnánk hinni, mint ők, testvéreim! De képmutatók is voltak, mert úgy vélték, ha már böjtölünk, imádkozunk, adakozunk ebben a megsüllyedt, megvetemedett, istentelenné vált világban; ha már eleget teszünk a hívő ember kötelezettségének, megérdemeljük érette a megbecsülést! De ne is  utazzunk vissza 2000 évet az antik Palesztinába! Ez túl könnyű lenne: visszamegyünk, fölülünk egy eperfára, nézzük ezeket a gonosz farizeusokat meg szadduceusokat, és bólogatunk komoran. Nem kell elutazni! Itt,  2002 ádventjében, vajon, nem így van ez? Mi is egy megvetemedett, hitetlen, gonosz, istentelen világban élünk. S ha már imádkozunk, adakozunk, ha már hébe-hóba böjtölünk, ha már türtőztetjük-tartóztatjuk magunkat, egy kis dicséretet, megbecsülést, lelki tapsot megérdemelnénk talán?! Bizony, hajlik-húz erre az ember lelke. Mennyi történetet lehetne idézni, amikor valaki dérrel-dúrral, ajtót becsapva maga mögött hagyott el egy-egy gyülekezetet s mondott ottan fűt-fát, hogy miért megy el onnan. Legtöbbször azt szokták mondani a hívő testvérek, hogy az Úr máshova szólította el őket, vagy mást mutatott nekik. Dehogy, kedves testvérek! Mutatom, mindenki értse: elmaradtak. Csak ennyi történt. “Itt engem nem becsül a tiszteletes úr!” – mondta egyszer egy disszidens testvér. De hát, kicsoda a tiszteletes úr? Lelki MEO-s? Aki beírja a lelki munkanaplónkba, hogy Z. testvér kitűnőre teljesített?
Egyszer egy Budapest melletti gyülekezetbe jártam ki exmisszusként. Volt ott egy nagyon kedves, áldott bibliaórai közösség, sokat épültem, formálódtam és alakultam ott. Az óra mindig imaközösséggel ért véget. Egyik tagja, egy idős bácsi, Tiszántúlról jött föl Budapest mellé az ötvenes években, őt is fölkulákozták gyári munkásnak. Régi ébredési ember volt. Valamikor egy ébredési körben megtanult szépen imádkozni. Sose hallottam még olyan szép imádságokat! Jó tiszántúli, ízes tájszólással, gyönyörű mondatfűzésekkel imádkozott. Benne volt az öreg Szikszai, de volt benne egy kis Ravasz László, meg az ébredés parazsa. Ahogyan a népi faragók faragják végtelen indáikat, így indázott fel a lelke Istenhez. Egyszer kicsit elnyújtotta az öreg az imádkozást. No, nem is kicsit, hanem nagyon, volt az 10-15 perc is. A többi atyafi már fészkelődött. Aztán kifelé az imaházból egy másik atyafi úgy, hogy hallja az öreg is, megjegyezte: “Tiszteletes Úr, azért ez mégiscsak tűrhetetlen! Ez minket föltartóztat a hosszas imádságával, minthogyha az az Istennek tetszene! Mert nekünk ugyan mivel akar tetszeni?” Így ment a súsárlás. Én még fiatalka teológus voltam, nem tudtam még, hogyan kell ezeket kezelni, bár most se tudom mindig. De azt tudom, hogy az öregúr úgy megsértődött, hogy utána hónapokig kellett engesztelgetni. A végén aztán kibukott belőle: “Tiszteletes Úr, én itt kiteszem a lelkemet nekik, tanítgatom őket, hogyan kell szépen imádkozni. S ezek már ezt se becsülik?”
Testvérek, arra kérek mindenkit, nézzen magába! Ha megértjük ezt, közelebb jutunk a megdicsőülés hegyének titkához! Mert Isten ott Jézus fölfénylő, elváltozó arcában rejti el a szenvedő arcot! Milyen nagy titka ez az Istennek! Hogy Jézus igazi fény-képe mégsem a szenvedő arc! Az agóniára, a haláltusára és a meghalásra készülő Jézus valódi, adventurus, újra eljövendő arca: ez a dicsőséges arc. Ahogy a böjt is az irgalmazó Istenhez visz közel, úgy Jézus szenvedése és kereszthalála is az isteni irgalomhoz nyit utat. Ezért mondja Jézus, hogy amikor böjtölsz, vidámítsd meg a te orcádat! Nem pusztán azért, hogy ne lássák az emberek, hogy ne essünk a vallásos magamutogatás, a vallásos teljesítményelv bűnébe, hanem azért is, hogy amikor böjtölünk, gyötrődünk, imádkozunk, az óember megöldöklésének nagy harcában vagyunk, akkor is az irgalmazó Istenhez jussunk közelebb. A kegyelemhez. Az Isten szeretetéhez, S ha ez lehet, ne örülne az ember? Én üres vagyok. Nekem semmim nincs. Amim van, nem méltó az Istenhez. De most ebben a szenvedésben, gyötrelemben, a magam megalázásában az irgalomhoz megyek én. S oda boldogan megy az ember. Amikor arra felé megy az ember, arca is kezd fölfényleni és sugárzani. Az elváltozott arcú Jézusban, akinek nagy böjtje nem más, mint a halála, ezt a végső célt láthatjuk meg: eljutni a kegyelem Istenéhez.
És még egy utolsó megjegyzés, talán ez a leginkább megdöbbentő. Amikor Péter félig kábán, félig révülten mondogatja Jézusnak, mit kéne itt tenni, hogyan lenne ez jó, azt halljuk, hogy hirtelen egy felhő jelent meg, beárnyékozta Mózest és Illyést, beborította őket, és ők eltűntek a felhőben. Majd egy szózat hangzott a mennyből: “Ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok!” Mikor Jézus megkeresztelkedik Keresztelő János által a Jordánban, ugyanez a mennyei szózat ezt mondja: “Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” Akiben én gyönyörködöm. Isten gyönyörködik abban a Jézusban, akiről a próféta azt mondja: orcája utálatos volt. S most Isten a megdicsőülés hegyén megmutatja Jézus orcájának eljövendő dicsőségét. Most egy fény-kép erejéig Isten megmutatja, milyen az, amikor gyönyörködik Jézusban. Talán megértjük ezt, és hiszem is, hogy Isten Lelke megérinti a szívünket. Nem azért, hogy elbízzuk magunkat, hanem hogy szent vonzalom és vágy támadjon bennünk sejteni: milyen az, amikor Isten gyönyörűségét fogja lelni bennünk. Merthogy az a fény, mely most Jézus arcán fölragyog, ez a fény, mely olyan, mint a Napnak a fénye, az a fény, az a dicsőség, mely által – tömören csak azt lehet mondani –  Jézus más lett, másmilyen lett: ez a fény Isten gyönyörködésének a kifejeződése. Így gyönyörködik Isten azokban, akiket szeret. A maga dicsőségét árasztja rájuk.
Azzal kezdtem, kedves testvérek, hogy minden arcon rajta van a sorsa is. Minden arcról lehet olvasni. Mindent le lehet olvasni minden arcról. Isten nem azt kéri tőlünk, hogy amikor böjtölünk, megüresítjük magunkat és kegyelemre szorulónak nyilvánítjuk magunkat, jó pofát is vágjunk hozzá. Nem, nem! Azt mondja: változtasd meg az arcodat! Legyen másmilyen az arcod! Legyél más! Vagyis érezd meg, hidd el és reméld, hogy nem végleges a te mostani állapotod. Nem a megüresedés, nem a böjt, nem a szenvedés, nem a gyötrelem a te végső állapotod. Van azon túl egy  dicsőséges állapot. Az arcunkon mindig rajta van a jelen állapotunk. De az arcunkon rajta lehet az eljövendőnk is. S ez az eljövendő: Jézus.
Kedves testvérek! Már elmondottam, most megismétlem: mi ott vagyunk Jézus arcán. A szenvedő szolga arcán mindannyian ott vagyunk. Krisztus a szenvedő szolgában azonosult velünk. Hadd fejezzem be most egy kérdéssel, hisz ez a felolvasott ige annyi kérdést vet föl, hogy befejezni is csak kérdéssel tudom. Vajon, föl tud-e villanni a mi arcunkon a Jézus örökkévaló dicsősége? Vajon tud-e hozzáhasonulni, tud-e hozzáváltozni a mi arcunk a Jézus arcához? Vajon, szeretjük-e Őt?
Ámen

Kedves testvérek, szeretett gyülekezet!
Hadd idézzem most föl gyermekkorom egyik rémisztő, vagy inkább tragikomikus emlékét. Egy késő őszi este káposztát tettünk el hordóba. Már csaknem tele volt a hordó, amikor egy részeg szovjet katona jött be,  a hordóhoz tántorgott és azonmód telehányta. Aztán eldőlt s édesen elaludt. Jól emlékszem, 20 éves se lehetett talán. Úgy aludt, az ujját szopva, mint egy kisgyermek. Édesapám elment a szovjet laktanyába, előadta az esetet, kiküldtek vele két fegyveres őrt. Amikor az egyik géppisztolyos belerúgott az alvó katonába, az álmából iszonyatra riadva ébredt. Úgy pattant föl, mint aki a kivégzésére indul. Édes gyermeki álmából halálra váltan ébredt.
Két mozzanat van a történetben, amit szeretnék a mai igékhez kapcsolni. Egyrészt az, hogy az alvó arc ártatlansága nem mindig takar ártatlanságot. Álmában  a bűnös ember is tud ártatlannak tűnni. A másik kérdés, hogy mire ébred föl, aki álmából riad. Mire kell fölriadnunk? Sorozatunkon a cím szerint ádventi arcokról esik szó. Akik az előző két este itt voltak, tudják, Jézus arcairól beszélünk. Ha ádventi arcokról szólunk, még ha éppen nem is a Jézus arcát festjük le, mindig az érdekel bennünket, utalnak-e Jézus igazi arcára. Izgat bennünket is, milyen volt Jézus igazi arca. Talán éppen azért, mert nem tudjuk pontosan, milyen volt az Ő arca. Meg annak dacára is izgat a kérdés, hogy mi reformátusok óvakodunk attól, hogy portréban rögzítsük az igazit. Mivel azonban Pál apostol azt mondja, hogy Krisztus az Istennek képe, s mivel maga Jézus mondja, hogy „aki látott engem, látta az Atyát”, gyötör minket is a kérdés: milyen az igazi Krisztus-arc? Az előző estéken két képet próbáltam fölvillantani. Az első kép a megvetett, utálatos arcot hozta elénk, ahogy Ézsaiás próféta jövendöl az Úr szenvedő szolgájáról. Tegnap a leplezett arcról volt szó, Mózeséről, aki elleplezte arcát, hogy ne vegyék észre, arcáról eltűnik az isteni dicsőség. Ma este egy alvó arcról szeretnék szólni.
Az alvó arcot többnyire ártatlannak látjuk, merthogy maga az alvó ember az alvása közben valóban ártatlan is. Jól emlékszem, kollégisták voltunk, tízen laktunk egy szobában, és ahogy a kamasz fiúk szokták, állandóan fantáziálgattunk, például a holdkórosságról. S persze mindenféle rémmesékkel traktáltuk egymást, hogy milyen veszélyes a holdkóros ember, aki éjszaka fölkel, kinyújtott kézzel jön-megy fel-alá. Egyik szobatársunk még tudni vélte, hogy Nyírmeggyesen meg is történt, hogy egy ilyen holdkóros behatolt valakihez és elkezdte volna fojtogatni. Nahát ezek szép mesék voltak, nem hiszem, hogy így van a dolog. De beszéltünk ott sokat a hipnotizált emberről is, aki mintegy révületben különböző parancsokat hajt végre, netalán még nagykést is vesz a kezébe, és így tovább. Nem vagyok szakértője ennek a témának, a pszichológusok tudják, van-e ilyen, vagy nincs. Mi sem nagyon hittük, inkább csak arról volt szó, hogy a kamaszos fantázia nem tudta földolgozni azt a csodálatra méltó tényt, hogy amikor alvó embert látunk, merthogy alszik, merthogy nem cselekszik, merthogy nem szól, merthogy nem lát, merthogy nem hall, ezért látszólag ártatlan. Szomorú pillanatai a mai életnek, amikor egy hajléktalant látunk itt-ott aludni, egy-egy parkban, egy bokorba behúzódva, mindenféle rongyokba vagy papírkartonokba bebugyolálódva De úgy mehetünk el mellette, mintha egy rongydarab lenne, egy ártatlan rongydarab. Alszik. Az alvó embernek ez a látványa egy ősképet idéz föl, az alvó gyermeket. Az alvó gyermeknél ártatlanabb nincsen, sőt az ártatlanul alvó gyermeknél sincs szebb látvány: akik csak látják, hogy el tudnak ámuldozni: milyen szép az alvó gyermek! Milyen ártatlan! Egy nagy teológus az ember bűneset előtti állapotát álmodó ártatlanságnak nevezte. Alvás és ártatlanság valamiképp összekapcsolódik. Azután azért is tartjuk az alvót ártatlannak, mert kiszolgáltatott. Aki alszik, nem észleli a körülötte levő világot, de legalábbis tehetetlen a külső hatásokkal szemben. Ártatlan, mert lehet neki ártani. A legfelháborítóbb dolgok közé soroljuk, ha egy alvó emberrel valami galád dolgot tesznek.
A bibliamagyarázók jó ideje vitatják, hogy Jónás akkor ment-e a hajó gyomrába, amikor a hajó elindult, mint aki el akar tűnni mindenki szeme elől, és akkor aludt el, vagy a vihar kellős közepén ment le. Sokan azt mondják, hogy már a vihar előtt lement, mások szerint úgy van, ahogy az Ige mondja: támasztott az Úr nagy szelet, hánykolódott a hajó, már-már kettétört, a hajósok kiáltozni kezdtek isteneikhez, kidobálták a terheket, hogy könnyítsenek a hajón - és eközben Jónás lement a hajó gyomrába, és „elaluvék.” De miért kell ezen vitatkozni? Azért, mert a történetnek az a veleje, hogy Jónás alvásba menekül. Jónás menekülő ember. Isten elküldő szavával szembeszegül, s nem Ninive felé indul, hanem a másik irányba. Keres egy hajót, mely minél messzebb megy, annál jobb. S az, hogy lemegy a hajó gyomrába és alszik, mint egy gyermek, kinek a füle mellett ágyút is lehet sütögetni, nem azt mutatja, hogy jó a lelkiismerete, hanem azt, hogy menekül.
Milyen sokszor zuhanunk álomba a gondok elől.  Nem akarunk tudomást venni a körülöttünk levő világról. Jónás nem akart tudomást venni arról, hogy Isten feladatot bízott rá. Alvásba menekült. S ha folytatjuk a sort: vannak altatószerek is. Aki altatón él, tudja, az altatónak az az ára, hogy reggelre kelve ajzószert kell bevenni. Altatás és ajzás között tengeti sok ember az életét. Aztán vannak bódítószerek is. Magyarországon igen szorongató téma ez a drogtörvény kapcsán. Lehet részegségbe is menekülni, s ez talán még nyomasztóbb a mai Magyarországon. Meg lehet álmodozásba is menekülni. Vannak éberen álmodó emberek.  Mindez azonban illúzió. Jónásunk abba az illúzióba ringatja magát, hogy amíg alszik, nem történik semmi. Amíg alszom, nem történik semmi. Ki emlékszik arra, hogy tegnap éjszaka mi történt miközben aludt? Jónás illúziója, hogy amíg alszik, addig nem történik semmi. Ezért én azokkal értek egyet, szeretett Kálvinommal szemben is, kik szerint Jónás akkor ment le aludni, amikor kitört a vihar. Vélvén: amíg alszik, nem történik semmi.
De történik. Jónás menekül. Mi elől menekül? Miért keresi ennyire az álmot, ezt az állapotot? Jónás isteni megszólítást kapott, érintése van, és ez elől menekül. Isten megszólítása és érintése olyan, hogy vagy enged neki az ember vagy menekül előle. Nincs középút. Vagy engedek az Isten megszólításának vagy menekülök előle. Vagy végképp megébredek, vagy tovább zuhanok az álomba.  Más képekkel is szól erről a Biblia. Például, “megkeményíti” az ember a szívét, vagy a nyakát. Vagy fejet hajt és engedelmeskedik, magához ölelvén Isten ígéreteit, vagy szembeszegül vele. Ennek a szembeszegülésnek az egyik módja, hogy úgy tesz, mintha mi sem történt volna.  S ennek változata az alvásba húzódás. Alszom, tehát nem történik semmi, meg sem szólított az Isten. Alszom, tehát nem vagyok. Dormio, ergo nonsum. Vihar van? Ugyan? Miattam volna a vihar? Ugyan? Én nem is vagyok. Alszom.
Az alvó arc,  mit a hajó gyomrában meglát a hajósmester,  mondhatom,  ártatlan arc volt. Nem is azzal költi Jónást: „Hé! Kelj föl! Te vagy a tettes!” Csak azt mondja: “Hé! Te nagyalvó! Kelj föl te is és imádkozz az istenedhez, hogy bajunk ne legyen, hogy megmeneküljünk.” Itt még nem tudják, hogy a szendergő atyafi az oka mindennek. Ártatlan-e, aki aluszik a vihar közepén? Ártatlan-e a mi Jónásunk? Ártatlanok vagyunk-e, amikor átszenderegjük az életünk döntő dolgait?  Óh, milyen jól tudjuk adni a bankot, testvéreim! Én alszom. Sőt, mondogatjuk azt is: jól alszom. Jó a lelkiismeretem. Biztos ez? A lelkiismeret nagyuraság ugyan, de a lelkiismeret nem Isten. Akik azt gondolják, hogy a lelkiismeret Isten, megcsalják magukat. A lelkiismeret nagy úr. Csaknem szuverén: olykor hallgat, nem szól, alszik. Szoktunk ilyent mondani: “Mi az? Alszik a lelkiismereted?” Máskor gyötör, nem hagy békén, halálra űz. Ám mikor tombol a vihar, melynek Jónás az oka, alszik a lelkiismerete is, nem költi Jónást. Oly ártatlanul alszik, hogy senkinek eszébe nem jut, miatta van itt a baj. Csak, mikor sorsot vetnek:  “esék a sors Jónásra.” Ekkor derül ki minden. Nem a lelkiismerete leplezi le, hanem a sorsa. Ennyit a lelkiismeretnek nevezett nagyúrról.
Most azonban azt szeretném megmutatni, hogy lám, ekkora ereje van az alvó arcnak, ilyen megtévesztő az alvó arc. Ha alvó arcot látunk, mindig az ártatlan gyermek ősképét véljük látni. Ám, nem biztos, hogy az alvó arc ártatlansága mögött ártatlanság lakozik. Ez derül ki rettenetes módon Jónásnál is, és ebből fakad a második kérdés vajon, ha ébrednünk kell, mire ébredünk? Jónásnak arra kell ébrednie, hogy alvással még sincs elrendezve a dolog. Hiába kereste az álmot, a mámort, az illúziókat, az önbecsapást, hiába mutatta magát ártatlannak, ha fölriad, csak ott van a vihar kellős közepén.
A második ige mindazáltal van egy további kérdése: vajon így kell-e ébrednünk? Vajon mindig így van-e és mindig így kell-e lennie? Hogy én, a szendergő, az álmodozó, a bódult, én az alvásba menekülő, ha fölriadok, mindig erre a kőkemény ítéletre ébredjek föl? Azt hiszem, hogy ha ez így lenne, reménytelen lenne az életünk. Akkor valóban nem maradna más, minthogy ahol és amikor elrontotta valaki az életét, ahol és amikor elrontotta maga körül a dolgokat, onnantól kezdve csak aludjon. Nehogy fölébredjen. Nehogy fölébresszék. Mert hiszen újra, meg újra, mindigcsak arra ébredhet, másra nem, hogy hibás, vétkes, bűnös. Ebbe bele lehet őrülni. S van is egy nagyon súlyos betegség, insomniának nevezik. Ennek bizonnyal vannak fiziológiai,  biológiai okai, de van lelki természetű, szívből fakadó insomnia is, amikor valaki azért nem tud elaludni, mert a lelkiismerete sem alszik. S nincs hova mennie, és nincs hol nyughelyet találnia. Nincs hol lepihennie. Nincs hol álomba szenderülnie. Nincs hova elmenekülnie a baj elől és a vád elől. Ha így volna,  és csak ennyi volna a világ,  akkor jaj lenne nekünk. Mert akkor vagy szüntelen álmatlanság várna ránk, vagy nem maradna más, mint végigszundikálni az egész életet.
Ám, ahogy Kálvin megjegyzi Jónás történetét magyarázva, mégis csak van valami csoda abban, hogy ez a mi Jónásunk úgy tud aludni, és úgy tud az ő alvó arca ártatlan lenni, hogy közben Isten kezében van. Kálvin ugyan Genfben élt, s nem tudok arról, hogy életében valaha tengeri hajóutat tett volna, a Genfi-tó meg nem olyan nagy, hogy különösebb tapasztalatokat szerzett volna tengeri viharok felől. Azt azonban nyilván tudta, hogy a lehető legrosszabb pozíció a hajó gyomrában aludni vihar idején. Ha hánykódik a hajó, a tehetetlen testet ide-oda dobálja. Ezért jegyzi meg Kálvin, hogy lám, Isten mégis milyen csodálatosan a kezében tartja Jónást. Nem töri össze magát a hánykolódó hajóban. Megóvja, megőrzi őt  Isten. Akar vele valamit. Tudod-e, hogy amikor alszol, hol alszol?  S kinek a kezében alszol?  Annak a kezében, akinek a kezéből ki akarod magadat szakítani. Az elől menekülsz álomba, annak a szava, az érintése elől menekülsz álomba, aki  a karjai között tart.
Itt értjük meg, miért tudja olyan bátran  mondani az apostol az efézusi levélben: “Serkenj föl, aki aluszol!” Vagy másképpen fordítva: “Ébredj föl, aki aluszol és fölragyog néked a Krisztus!” “Támadj fel a halálból”, teszi hozzá rögtön, mert az alvás és a halál közeli rokonok. Az alvó ember épp oly magatehetetlen, mint a halott. Kérdezzük vissza! Az alvó ember éppoly ártatlan, mint amilyen ártatlan a halott ember? Gondolkozzunk el ezen a kérdésen. Ébredj föl, aki aluszol és támadj föl a halálból, és fölragyog néked a Krisztus. Vagyis azt mondja az apostol, ha végre fölébredsz, végre engedsz az Isten unszolásának,  akkor nem ítéletre ébredsz föl, mert fölragyog neked a Krisztus. Nem haragra, nem elveszésre ébredsz, hanem kegyelmes megtartatásra. Ugyanis Krisztus az igazi valóság. A valóságra ébredsz föl. Jónás alszik, s okkal alszik, mert oly kegyetlen a valóság. S jobb, ha a kegyetlen valóság elől mi is álomba menekülünk. Hagyjuk most a metafizikát, csak a kőkemény valóságról. Ha mindazt egy pillanatra visszavonnám, amit eddig mondtam, hogy ugyanis az ember Isten érintése elől menekül, csak ez a csupasz rettenet marad. Az elől is menekül az ember. Hányan vannak, akik hallották Isten szavát, átélték érintését, tapasztaltak valamit az isteni valóságból? Ezt nem tudjuk. De hogy a valóság kőkemény tapasztalat mindenki számára, az bizonyos. Mint ahogyan az a  szovjet kiskatona, akit ki tudja honnan, iderángattak Magyarországra hosszú évekre katonának. S ott szopta álmában az ujját. Talán az édesanyjáról álmodott.  Ilyen kőkemény a valóság. Ilyen erős a honvágy, de milyen iszonyú, hogy hiába erős, nem megyek vele semmire. Beszéljünk csak a kőkemény valóságról.
Ám azt mondja az apostol, ha valóban megébredünk, akkor nem a kőkemény valóságra ébredünk föl, hanem a kegyelmes valóságra. Fölragyog néked a Krisztus.
Az efézusi levél korábbi részeiben arról beszél, miképpen kell a hívő embernek megállnia, vigyáznia, hogy meg ne tévessze őt semmi üres beszéd, csalfaság, gonoszság, ami a világban van. Majd a sötétségről és a világosságról szól, s hogy a világ gyermekei szeretnék az egész világot sötétbe borítani. Ekkor mondja a Krisztus gyermekeinek: Te azonban ébredj föl, és nem a sötétre fogsz fölébredni, hanem a Krisztus világosságára. Ezért merek Jónás arca kapcsán a Jézus arcáról is szólni. Oly kedves mindannyiunk számára az evangéliumi történet, amikor viharban látunk egy lélekvesztőt,  tízegynéhány ember ül benne, és ők is – mint Jónás hajóstársai - már-már elvesznek. Valaki alszik ebben a hajóban is. Ártatlanul, eltörődötten, magatehetetlenül, mint egy gyermek. Jézus. De amikor fölébresztik, a háborgó tenger lecsillapíttatik. Elül a szél, megszűnik a hullámok zúgása. Aki a fölébredő Krisztus arcára ébred rá, aki megláthatja a tengernek és a szélnek, a minden viharnak és erőnek parancsoló krisztusi arcot, az a kegyelmes valóságra ébred föl. Nem a viharra, nem a bajra, nem a jajra, ami elől menekülni kell, hanem arra a kegyelmes krisztusi valóságra, ahonnan őt eleve is Isten szava, Isten érintése megragadta.
Tudom, az élet tényei erre engednek következtetni. Nincsen olyan ember, kit Isten így vagy úgy meg ne érintett volna. Isten dicsősége és nagysága nyilvánvaló a világegyetemben, és mindenki számára nyilvánvaló. Látja és megértheti mindenki. Lehet, hogy egy csodálatos természeti jelenség tölt el ámulattal. Lehet, hogy egy különös hang szólít, melyről tudod: ez nem a lelkiismereted szava. Ez valami más. Ige.
S mégis. Magad sem tudod, mennyi ideje, újra meg újra álomba szenderülsz. Ártatlanul, úgymond. És ilyenkor minden alkalmatlan. Még Istennek is mondhatod. Istenem, miért beszélsz hozzám? Nem. látod, alszom?! Ártatlan vagyok. Ne is ébressz föl. Mert, amíg alszom, addig ártatlan vagyok.
Testvérek, föl kell ébrednünk! A bűnünk nem csak annyi, amennyivel magunkért számadással tartozunk. A bűnünk több, a vétkünk több. Az a Jónás bűne, hogy miatta vihar van. Vihar van ebben a világban, a családodban, a munkahelyeden, a baráti körödben, a közösségeidben. Ártatlan vagy? Végigalhatod? Vagy azt kell mondanod: miattam van ez?! Miattam van a vihar. De sokszor mondjuk ellenkezőleg: én alszom, én ártatlan vagyok, én jól alszom, nekem nyugodt a lelkiismeretem, évek óta nem is szólt már – így áltatjuk magunkat. De most mondjuk ki, ébredve immár:  miattam van. De nem az ítéletre, nem az elveszésre kell nekünk fölébredni. Ébredj föl, aki aluszol és támadj föl a halálból és fölragyog néked a Krisztus. Annak a Krisztusnak az arca ragyog föl, aki álmából ébredve lecsillapítja a vihart.
Ezért mondja az apostol: áron is megvegyétek az alkalmakat, mert az idők gonoszok. Áron is megvegyétek, kedves testvérek, hogy ébren lehessetek. Áron is megvegyétek azokat az alkalmakat, mikor az Ő szavát hallhatjátok, arca dicsőséges sugárzását láthatjátok. Hogy Őt magát láthassátok. Hogy Őt tapasztalhassátok. Hogy Őt hallhassátok. Hogy csodáinak boldog, ébren levő átélői legyetek. Nem, mint akik álmodtak, s ébredvén azt mondják,  álom volt-e vagy valóság, nem is tudom. Ébredj föl, aki aluszol. Tapasztald meg boldog lélekkel, hogy Krisztusnak ma is van hatalma életek viharait lecsillapítani, bűnöst kegyelembe visszafogadni, elveszettet megtalálni,  megholtat föltámasztani.
Ámen

Kedves Testvérek!
Teológus koromban a Ráday utcában, mint minden esztendőben, május végén lomtalanítás volt. Vizsgaidőszak lévén, volt időnk föl-alá bóklászni. Ahogy jártuk a Ráday utcát, nézegettük a guberálókat, meg a lomtalanításkor kirajzó embereket, akik a kidobált dolgok között turkáltak  észrevettünk egy meglehetősen nagy képkeretet, gyönyörű cirádákkal, amire  egy ócska rongyot borítottak rá.  Elhúztuk a leplet és egy, mokány bajuszos magyar ember fotóját találtuk a keretben. Ttalán a XIX. század végén készült  Annyira megtetszett, hogy haza is vittük a kollégiumba, s egyik teológus társunk mindjárt kifüggesztette a falra, mondván, - neki is nagy bajsza volt –  ez az én dédapám. Mikor aztán a felügyelő tanár este betért a szobába, megkérdezte, hogy kit ábrázol a korábban nem látott kép. Évfolyamtársunk előállván, bajuszát megpödörvén megszólalt: ez az én dédnagyapám. Mire tanárunk, aki értesülhetett arról, hogy guberáltunk a  Ráday utcában, némi humorral megjegyezte: nem inkább mindőtöké? Azért mondom el ezt a régi történetet, mert két mozzanat is van benne, amely a ma felolvasott Igéhez kapcsolódik. Egyrészt ezt a képet végül is valóban azért vittük be a Teológiára és akasztottuk fel a falra, mert valakihez hasonlított. Abban a régi arcban az egyik évfolyamtársunkat ismertük fel, a hasonlóság miatt döntöttünk így. Máskor is van ez így: régi fényképeket nézegetve meghökkennünk: hiszen, ez olyan, mint én vagyok! Vagy mások mondják: mennyire hasonlít hozzád, nem vagytok rokonok?
A másik mozzanat, hogy a képet eltakarva találtuk. Ki tudja, talán a múlandóságot leplezték, mikor ráborították ezt a vásznat? Vagy  maga a kép leplezi arcunk múlandóságát? Egy múlandóságot leplező képet találtunk elleplezve. Lelepleztük a képet, és találtuk ott egy fotót, amely maga is a múlandóságot volt hivatott leplezni.
Adventben Jézus arca mindig eszünkbe jut. Mi reformátusok ugyan óvakodunk attól, hogy akár a  földi-történeti Jézus arcát megpróbáljuk megfesteni, hiszen tükör által homályosan látunk. Ugyanakkor az apostol azt mondja: „Krisztus az Istennek képe” vagy maga Jézus mondja: „Aki engem látott, látta az Atyát.” Ezért  nemcsak amiatt akarjuk tudni, hogy milyen is volt Jézus igazi arca, mert a múlt izgat, hanem amiatt is, mert szeretnénk valamit megőrizni az igazi jézusi vonásokból. Így mi is képet alkotunk Jézusról, hogy megmentsük a múlandóságtól. Viszont ezzel egyidejűleg leplezzük is azt, hogy az a kép, amely Jézusról bennünk él, múlandó, változó, illékony.
Ma egy olyan Igét olvastam föl, amely egy eltakart, leplezett arcról beszél, de mindazáltal adventi arcról.  Az apostol Krisztus dicsőségét és igazságát érzékelteti, mikor Mózes történetére utal. Mózes számos alkalommal találkozik Istennel. Például, mikor a Törvényt kapja Tőle, vagy amikor népéért közbenjár, vagy ha Istentől közvetlen parancsokat, utasításokat kap arra nézve, miképpen járjon el. Egy ilyen találkozásról jegyzi fel Mózes II. könyvének 31. része, hogy Mózes Istentől jővén lepellel takarta el az arcát, de a leplen keresztül is érzékelhető volt arcának sugárzása. Istentől jött, valamiféle átváltozás, lenyomat maradt arcán. A leplet pedig azért tette az arcára, hogy Izrael fiai ne lássák, hogy az Istennek való találkozás dicsőséges sugárzása idővel eltűnik arcáról. Mózes az Ószövetségnek a legnagyobb alakja. Ő a szövetség törvényének közvetítője, népének Isten előtti közbenjárója, próféta és vezér. Lehet,  hogy vannak számunkra kedvesebb alakok az Ószövetségben, egy próféta, vagy király, egy költő, aki közelebb áll hozzánk, de mindent összevetve az Ószövetség legnagyobb, legpazarabb alakja Mózes. Ha pedig az Ószövetséget teljes egészében úgy tekintjük, mint készülődést az Úr eljövetelére, akkor kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy Mózes az egyik, ha nem a legnagyobb adventi alak. Az ő adventi arcában felragyog Krisztus arca is.
Mózes lepellel takarja el az arcát, de nem azért, hogy a sugárzását ne lássák, - hanem azért, hogy elmúlását ne lássák arca dicsőséges sugárzásának.
Mennyi aranyporral befújt arcot ismerünk a történelemből: királyok, uralkodók, dicső figurák csodálatosan megfestett képei a panteonokban, múzeumokban, színes történelmi albumokban! Természetesen, a tárgyilagos történészek bizonyítják, hogy nem voltak olyan dicsőségesek ők. Sok-sok ünnepelt uralkodó kezéhez vér tapadt, sok dicsőített ember volt inkább galád, gonosz és kisszerű bűnöző. Ám mi, hogy valamit a dicsőségből megőrizzünk, aranyporral fújjuk be ezeket az arcokat, dics-fátylat teszünk eléjük. Mennyi fátyol van az emberi életén! Nemcsak a gyászt jelezheti  fátyol, mely  a könnyeket takarja, nemcsak a böjtnek van különös fátyla, - ahogy Jézus mondja: kend be a te orcádat, hogy senki ne lássa, hogy böjtölsz, sugározzon a te arcod. Van szépséget leplező fátyol is, egészen pontosan a múlandó szépséget leplező fátyol: kenőcsök, púderek, kozmetikumok. Mennyi mindent teszünk arcunkra vagy arcunk elé, hogy ne lássák múlandó dicsőségét! Pedig, ahogy a költő mondja, vanitatum vanitas, hiábavalóságok hiábavalósága mindezen törekvésünk. A kozmetika a XX.-XXI. század egyik legkifizetődőbb foglalkozási ága. De most nemcsak a nőknek való kellékekről beszélek, a lelki kozmetikáról is szólni kell. Egy esetet hadd idézzek a történelemből. Az 1930-as években a Szovjetunió alapítóiról díszalbumokat készítettek, ám képekről kikozmetikázták azokat az alakokat, akiket a koncepciós perek során likvidáltak. Hírhedt az a kép, amelyen Sztálin, Lenin s még néhány hősi bolsevik áll, s amelyen eredetileg Trockij is rajta volt, de később lefestették, hogy ne láttassék az, akit száműztek, majd aztán Sztálin parancsára jégcsákánnyal agyonvertek. Hisz ez szomorú fénybe öltöztette volna a birodalmat, leleplezte volna múlandó dicsőségét, de inkább már dicstelenségét.
Van bizony, lelki kozmetika is. Az apostol is beszél erről. Amikor Mózest olvassák, mondja, lepel borul a szívükre. És ezen nem azt érti, hogy a szív és az isteni törvény között valami fátyol volna, ami megakadályozná a törvény olvasóját, hogy jól olvassa. Ott az Isten törvényén fölizzó, az Isten törvényébe beleszerelmesedő szív öröme lepleztetik el. Mert ez az öröm, ez a beleszerelmesedés múlékony. De szeretnénk mindig ragaszkodni az Isten igazságához, mindig az Isten útján járni, mint akiket egykor az Isten igazsága áttüzesített, és ez a tűz soha ki nem alszik, örökké sugárzik, ereje nem csökken, sőt inkább növekszik. De ott van a lepel a szíven, mert tudjuk, hogy múlik ez a szeretet, gyöngül a ragaszkodás ereje, s nemcsak gyöngül, hanem el is múlik. S marad a csupasz szív, mintha Isten valósága, irgalma, könyörülete, szeretete meg se érintette volna. Marad ugyanolyan kőkeménynek, mint volt. Mintha semmi nem történt volna, amikor Istennel találkoztunk. Ezek az Istent kereső élet legszomorúbb pillanatai. Mózes is azért leplezi arcát, hogy a tekintélye meg ne csorbuljon. Ezt nem Pál apostol mondja, hanem az úgynevezett mózeshitű tudósok, a zsidó rabbik mondják, pedig ők sok mentséget tudnának Mózes mellett fölhozni. Ó, hogy ragaszkodunk az imázshoz! Ó milyen fontos lett a XX. század végén az imázs. Például, ha valaki munkát keres. Már külön cégek foglalkoznak azzal, hogy miképpen alakítsuk az imázsunkat, hogy jó képet mutassunk, amikor állásért megyünk egy tárgyalásra. S mennyire meg kell dolgozni, hogy ez megmaradjon. Mennyi álság, mennyi elleplezés, mennyi trükk! Nem Mózesre, magunkra mondom, testvérek! Mennyi apró, finom, huncut csalás van az életünkben, mennyi fátyol, hogy csak meg nem mutatkozzon, ki vagyok én valójában. Jaj, csak ki ne derüljön, hogy állhatatlan vagyok, csak föl nem táruljon, hogy – ahogy az énekünkben mondjuk - sok szép ígéretem, jaj hányszor megtagadtam. Mert akkor oda az imázs, oda a becsület, a tekintély, akkor semmit nem ért a kozmetika.
Mintha az Istennel való érintkezésünk is csak afféle múlandóság lenne, hasonlóan ahhoz, ahogy sokszor  a mosoly bánatra fordul, ahogy az erőt sugárzó arc egy pillanat alatt összetörik és gyengeséget tükröz, vagy ahogy az énekben mondjuk: csak változást és romlást lát a szem…Kihűl bennünk a nagy és csodálatos istenélmény, a nagy és csodálatos istenszeretet. „Az a panaszom ellened, hogy az első szeretetet elhagytad.” – mondja az Úr a gyülekezetnek. Hát jöjjön a lepel, ha lehet, arannyal hímezve, amelyre föl vannak írva erényeink, érdemeink, csodáink! Jöjjön az imázs! Jöjjenek a lelki, szívbeli fotók, lehetőleg a legjobb beállításban! Ám ha Isten készít képet rólunk, akárhova álljunk, akárhogy világítsuk meg magunkat, akárhogy púderezzük arcunkat, akármilyen kozmetikát alkalmazzunk, csak azt tudjuk mondani bánattal: Mennyei Atyám, én bizony nem vagyok fotogén! Amikor Te rólam képet készítesz, az csak azt mutatja, amilyen vagyok. Vannak fotogén emberek, akik a fényképen mindig szebbnek látszanak, mint a valóságban. Néha csodálkozunk, amikor egy hírességet élőben látunk. Ez a kis töpszli? A fényképén nagy, robosztus alaknak tűnt. Ez a csúf banya? Úgy láttam, mintha a világ legcsodálatosabb színésznője lenne. Igen, amit mi objektívnak hívunk, egyáltalán nem objektív. Torzít és csal. Csak az Isten objektíve objektív. Nem csal, olyannak mutat meg, amilyenek vagyunk.
Mégis azt mondja az apostol: mi azonban fedetlen arccal szemléljük a Krisztus dicsőségét. Miért? Azért, mert „ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges az igazság szolgálata. Sőt a dicsőített nem is dicsőséges ebben a részben az őt meghaladó dicsőség miatt…Hogyne volna még inkább dicsőséges a Léleknek szolgálata.”
Az itt a különbség, hogy Mózes, kinek arcáról eltűnik az Istennel való találkozás sugárzó dicsősége, a kárhoztatás szolgája. Isten törvénye közli Isten akaratát, életrendjét. Ám tudjuk, ez a törvény, az Isten igazsága, az Isten életrendje, ha csak a magunk erejére támaszkodunk, nemhogy megsegít bennünket, hanem éppen ellenkezőleg, megítél bennünket. Azt mondja az apostol a Római levélben, hogy Isten törvénye megmutatja számunkra, mit kell tennünk, de nem adja meg az erőt, hogy megtegyük. Minden törvény ilyen. Ha valaki azt várja a törvénytől, hogy olyan erő áradjon ki belőle, s tegye őt képessé a törvény megcselekvésére, az illúziókat kerget. Ha a sarokra ki van téve a stoptábla, az csak jelzi, hogy meg kell állnom. S ha én nem állok meg, s karambolt okozok, nem hibáztathatom a stoptáblát, nem mondhatom: ki volt ugyan téve, de nem adott erőt,. Nem ez a törvény dolga. A törvény dolga annyi, hogy közölje, mit tégy és mit ne tégy. Mózes V. könyvében a törvény másodszori közlése után ígéretek és fenyegetések állnak, melyeket így foglal össze: Cselekedd ezeket és élsz! Nem azt mondja, hogy íme, itt a törvény, gyönyörködj benne, öleld magadhoz és élsz; íme, itt a törvény, hallgasd meg és élsz. Cselekedd és élsz! Ezért mondja itt az apostol, hogy Mózes szolgálata a szónak ebben az értelmében az ítélet szolgálata. Mert a törvény azzal, hogy megmutatta, hogy mit kell tennem, egyúttal el is ítél. Ezért mondja másutt az apostol, hogy a törvény Krisztusra vezérlő mesterünk lett. Azzal, hogy a törvény megítél, - mondjuk ki nyugodtan ezt a szót: kárhoztat - Krisztushoz kényszerít. Mit kell tennem, hova menjek, hol találom meg az erőt? Magamban nem találom, hiába kozmetikázom a szívemet, hiába készítettem magamról az imázst, az Isten objektívje tárgyszerűen megmutatja, hogy erőtlen, makacs, lázadó vagyok. Sőt, azt is megmutatja, hogy csaló vagyok, mert helyeslem a törvényt, nem tagadom meg, hangosan hirdetem, ünneplem, Istentől valónak tartom és kívánom, hogy mindenki aszerint éljen, de nem élek aszerint. Óh, mi XXI. századi keresztyének, mi is mennyit beszélünk  a Tízparancsolatról, hogy ez az emberi élet alapja, e nélkül nem lehet élni, minden értelmes törvénynek erre kell épülnie! Úgy is élünk? Mert ha nem élünk úgy, csalók vagyunk. Olyat magasztaltunk, olyanról mondjuk azt, hogy minden élet alapja, ami nekünk sem kell, amivel mi sem törődünk. Ezért ha a törvény kárhoztat, leleplez, egyúttal kényszerít is. Kikényszeríti belőlünk az apostol kérdését: „Ó én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak testéből?” Kicsoda szabadít meg engem ebből a halálos csapdából? Hova fussak, meneküljek ebből a helyzetből? A törvény Krisztusra vezérlő mesterünk. Merthogy a törvény Istentől van, és nekünk ahhoz kell futnunk, aki a törvényt adta, és annál kell keresnünk erre a szörnyű, megoldhatatlan élettalányunkra, nagy élethazugságunkra a megoldást, aki a törvényt adta. Ezért beszél az apostol itt kárhoztatásnak, illetve igazságnak, a Léleknek a szolgálatáról.
Krisztus az, aki megváltja az embert ebből a lehetetlen helyzetből. Krisztus az, akiben beteljesedik a törvény, ő a törvény betöltője, ő az, aki újjászülő lelkével megváltoztatja az embert. Ebben értjük meg Mózes adventi arcának, az előképnek, a megelőlegzett arcnak és Krisztus arcának a különbségét. Krisztus az, aki megváltoztat - a törvény nem változtat meg. A törvény megmutatja, rászorulsz arra, hogy helyesen élj, a törvény megmutatja, mi a helyes élet. De nem változtat meg. Akik így gondolják, azok azt hiszik - de rosszul hiszik -, hogy az ember az által üdvözül, hogy valamit tudomásul vesz. Sokan, akik azt hiszik, hogy az az üdvösség, a megtérés, a megváltás, az új élet, hogy bizonyos dolgokat tudomásul veszünk.  Minél több információt tudunk az isteni világról, vélik, minél több értesülést szerzünk be az isteni valóságról, annál közelebb vagyunk az üdvösséghez. Ezt gnózisnak hívják, régi-régi és mindig új eretnekség. Én magam is ismerek olyan keresztyéneket, akiket életük megváltozása, megjobbítása soha nem érdekelt. Egyébként tücsköt-bogarat összehordanak: hány régió van a mennyekben? 36. S mind a 36 régióban 72 arkangyal, s mind a 72 arkangyalnak 12 légiója 8000 angyallal Mi a hat régió neve, mi a 36 régió szorozva 72 arkangyal neve, mi az angyalok légióinak és cohorsainak a neve, mit ebédelnek az angyalok? És így tovább, különböző titokzatosságok. Ez rettenetes.
Elmeséltem már ebben a gyülekezetben, életem egyik megrendítő történetét, mely nagyon sokat változtatott a szemléletemen. Egy teológus társammal sétáltunk eme nevezetes Ráday utcában egy szép tavaszi napon, és csodadolgokról beszélgettünk, szárnyaltunk. Szó volt ott Mózesről, Illésről, az angyalokról, mennyei sugárzásról, Isten világot betöltő dicsőségéről. Ritkán tud az ember ilyenekről komolyan beszélni. Igazán élveztük a beszélgetést,  átszellemültünk, sugárzott az arcunk, bizony. Közben elhaladtunk egy zöldségárus standja mellett, ki voltak már rakva szépen a gyümölcsök. Arra haladván teológustársam odanyúlt, fölkapott egy almát, beletörölte a ruhájába, egy erős mozdulattal kettétörte és odakínálta nekem a felét. Mondom neki, mit csináltál? Mire ő: elvettem egy almát. Mondom neki: loptál. Én, kérdez vissza, loptam volna? Dehogy, csak elvettem egy almát. Mondom neki: loptál, és most már vissza se tudod tenni. Miközben mi angyalokról beszélgettünk! Ezt nevezem, kedves testvérek, gnózisnak! Az ember azt hiszi, ha tudomásul vesz valamit, beszél róla, ismételgeti, azzal minden rendben van. S közben nyúl ki a keze és lop! Nem folytatom, mert az összes bűnök iszonyú hosszúságú katalógusát fel lehetne sorolni, s azokból nem 36 vagy 72 vagy tízezer van, hanem végtelenül sok. És az mind itt van, és nem odafönn.
Krisztushoz kell mennünk, hogy megváltozzunk, hogy készek és képesek legyünk arra, hogy az Isten törvényét ne csak tudomásul vegyük, hanem meg is éljük. Azt mondja az apostol: a kárhoztatás szolgálata is dicsőséges. Igen, dicsőséges dolog a tudomásul vétel is, én ezt nem kicsinyítem. Ne mondja senki, hogy asztal alá Mózes törvényeit, meg a Tízparancsolatot, asztal alá minden rendet, várjuk meg, míg megváltozunk, aztán elővehetjük. Nem. Azt mondja az apostol: dicsőséges, sugárzó. A régiek nem nézhettek Mózes arcára dicsősége miatt. Ám mégis múlandó. Csak az marad meg örökkévaló módon, amit maga a megváltó Krisztus Szentlelke által formál az életünkben, mert ezt már újjászületésnek, új életre születésnek nevezzük. Így mondja az apostol: „Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén ugyanazon ábrázatra elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgymint az Úrnak lelkétől.”

Kedves Testvérek!
Azt hiszem, mindannyian megfigyeltük már utazás közben, hogy miután az ellenőr a bérletek bemutatására szólít, a bérletek hátsó borítója alá bebiggyesztve villan egy fénykép. Nem tudjuk, kinek a fényképe, de sejthetjük, hogy talán feleségé, gyermeké, férjé. Munkahelyen is divatba jött, egyre több helyen látni hivatalokban,  hogy az asztalra kiteszik a családtagok fényképeit. Sok oka van ennek a szokásnak. Az egyik talán az, hogy ezek a fényképek, melyek így mindig szem előtt, zsebben, tárcában, asztalon vannak, emlékeztetnek azokra, akiket szeretünk és hozzánk tartoznak. Talán az is oka annak, hogy kiteszik a családtagok fényképeit a munkahelyeken, hogy ezzel otthonossá teszik a környezetet. A munkahely egy nagy daráló, rengeteg elidegenítő eleme van, mellyel meg kell küzdeni, ám ha kint vannak a kedveseink fényképei, máris otthonosabb minden. Mindazáltal, azt hiszem, a legfőbb oka ennek a szokásnak az, hogy akiknek a fényképeit magunknál hordjuk, azokkal azonosulunk. Úgy gondolunk rájuk, ha látjuk a képüket, hogy ők a miéink. A középkorban volt szokásban, hogy úgy küldtek egymásnak jegyajándékot a fiatalok, hogy egy kis zárható medalionba belefestették a maguk képét, ez volt maga az ajándék. S ha távol is voltak egymástól, csak fölkattintották, mint egy óra fedelét, s lám, ott volt az, aki hozzájuk tartozik.
Ebben az adventi sorozatban Jézus arcáról, Jézus arcairól szeretnék szólni. Valamennyi arcot úgy szeretném megmutatni, mint Jézusét, mely lehet előkép, lehet Jézus valóságos arca, lehet egy eljövendő, még általunk sem látott, csak sejtett arc. Igen, adventben most Jézus arca jut eszünkbe. A kérdés pedig az, vajon milyen is volt ez az arc. Ez bizonyára mindenkit érdekel, főleg, mert nem is tudjuk igazán a választ. Viszont, ha arra gondolunk, hogy a Jézus Krisztus Szupersztár című rockopera hippi-arcától el a turini lepel halálba szenderülő arcáig Jézus–arcok miriádjait láttuk már, jogosult az a református óvatosság, amely a Tízparancsolat képtilalmához kapcsolódik. Jogosan óvakodunk Jézust ábrázolni, noha ez igei alapon nem tilos, emberalakot lehet ábrázolni. Ám óvatosak vagyunk, mert ahány Jézus-kép, mind-mind másféle, s ha nagyon alaposan megnézzük, ezekben az arcokban inkább önmagunkat fedezzük föl. Ahogy harminc éve a Jézus Krisztus Szupersztárban a hippinemzedék ünnepelte magát, úgy Latin-Amerikában olyan Jézus portrék divatoztak, amelyekről nem tudjuk, hogy Jézust vagy Che Guevarát ábrázolják-e. De láttunk már magyar művészektől magyar paraszt Jézus-arcokat, s hogyha egy afrikai ábrázolja Jézust, bizony inkább afroid típusú Jézus-arcot fest, mint ahogy Ázsiában nagy előszeretettel festenek metszett szemű Jézusokat. Hiszen azonosulni akarunk a jézusi arccal. Csak arra kell vigyáznunk, nehogy kerülő úton mégis csak magunk arcát fessük meg: festünk egy Jézus-arcot, ami inkább mi vagyunk, s akkor már könnyű is vele azonosulni. Jogos tehát az óvatosságunk. Mivel azonban, ahogy Pál apostol mondja, Krisztus az Istennek képe, vagy ahogy Jézus maga mondja: aki látott engem, látta az Atyát, nem tudjuk félretenni a kíváncsiságunkat, legyőzni a természetes emberi érdeklődésünket és elkerülhetetlenül töprengünk azon, milyen is lehetett Jézus igazi arca. Ezen a héten adventi arcokat szeretnék fölvillantani, nem feledve és emlékeztetve is arra, hogy tükör által homályosan látunk. De még így is hiszem, hogy ezek az esték elmélyítik majd Krisztusba vetett hitünket, s egy-egy vonás, arcvillanás, amelyet látni fogunk, otthonosabbá teheti őt az életünkben, közelebb hozhatja Őt hozzánk, s talán mi magunk is otthonosabbak lehetünk Őnála.
Ma olyan Igét olvastam fel, amely a legkevésbé kedvező képet mutatja nekünk. Amikor a próféta az Úr szenvedő szolgájáról beszél, egy megrendítő drámát mutat be. Remélem, sikerül ennek a drámának néhány vonatkozását fölmutatnom. Ez a dráma, melynek nem egyedül Jézus a szereplője, hanem mi és Jézus vagyunk a szereplői, szó szerint beteljesedett Jézuson. „Ábrázata nem volt kívánatos” – ez az első adventi arc, amelyről szólni szeretnék. Krisztus emberektől való megvetettségéről, szenvedéséről van szó. Az üdvözítés nagy drámájába Isten úgy lép be, hogy elrejti istenségét, dicsőségét, nagyszerűségét, rabszolgai alakot vesz magára, pontosabban alaktalanságot, - mert azt mondja a próféta, hogy nem volt alakja és ékessége - így jön el, és így szenvedi el Krisztusban bűneinknek a büntetését. Nos mi éppen ezt az arcot idealizáljuk leginkább, ezt festjük át  leggyakrabban, s éppen azért, mert ez a legkevésbé tetszetős, mert ez mutatja Jézusról a legkedvezőtlenebb képet. Mennyi szép Jézus-portrét lehetne most felidézni,  – nagy volt  a kísértés, hogy modernizáljam az evangélizációt, és diaporámás vetítéssel kísérjem a mondandómat, megnyomva a gombot, hogy időnként egy-egy Jézus-portrét megjelenítsek, például Fadrusz gyönyörű szobrát vagy a középkorból valamelyik Jézus-portrét! E gyönyörű képek alapján az lehetne a benyomásunk, hogy Jézusban egy szép ember szenved - és a szép ember szenvedése nemes dolog. Viszont egészen más, mikor egy csúnya embert látunk szenvedni, egy Quasimodót, egy rettenetes szörnyeteget, akire nem jó ránézni, még akkor sem, ha nem szenved. Valahogy úgy van velünk, hogy a szép ember szenvedését kevésbé viseljük, az ellen tiltakozunk, míg a csúnya ember szenvedése kevésbé fáj. Ezért mondja egy tudós, hogy a bűnbakot általában úgy választjuk, hogy lehetőleg a csúnyák közül kerüljön ki. A nőknél némiképp más a helyzet: a középkorban a boszorkányok fele biztosan nagyon szép nő volt, tehát ez még egy külön téma lenne, de erre most nem akarok kitérni. Férfiak esetében viszont azt látjuk, a bűnbak, az áldozat, a rút kiskacsa, akit mindenki kiközösít, megvet, félrelök, bánt, megver, leköpdös, a csúnyák közül kerül ki. Jaj a pufi gyereknek az iskolában. Jaj a szemüvegesnek, a kancsalnak, a nyúlszájúnak, a sántának, a púposkának, a ritkás hajúnak! Milyen nehéz dolog a feketék közt szőkének lenni, a barnák közt vörösnek, a tejfehér bőrűek közt szeplősnek, egy szál magában! S nem is tudjuk, mitől van az emberben ez az ösztönös, kollektív indíttatás, mitöbb gonoszság, de nekimennek, csipdesik, áldozattá teszik azt, aki utált, alaktalan, mindenkitől megvetett. Óh, Jézussal ezt nem hagyhatjuk megtörténni! Őt, ha szenved is, ha a próféta azt is mondja Róla, hogy utált, alaktalan és emberektől megvetett volt, nekünk úgy kell szenvedéseiben ábrázolni, mint egy nagyon szép arcú, nemes férfiút, igazi karakterrel, szép és nemes vonásokkal, tiszteletre méltó szakállal, akit tulajdonképpen igazságtalanul ér a bántásunk. Mert hiszen szép, nemes! Azt hiszem, mindannyian megrökönyödnénk, ha egy művész venné magának a bátorságot, és csúfocska Jézust festene, aki bandzsa, szeplős, ritkás szakállú, netalán még púpos is, akire nem jó ránézni. Rögtön kiáltoznánk: blaszfémia, blaszfémia! De mit  mond a próféta? Utált volt, alaktalan, nem volt kívánatos rátekinteni, és itt még nem is beszél a szenvedéséről. Most még csak egy viszonyról szól, hogy amikor Krisztus emberré lesz és istensége dicsőségét elrejti, rabszolgai alakja (ahogy a Filippi levél mondja) fejezi ki ezt az utálhatóságot, ezt a megvethetőséget, azt az állapotot, mely nyomán fölmentve, sőt följogosítva érezzük magunkat arra, hogy bántsuk.
Szóról szóra beteljesedett Ézsaiás jövendölése. Olyannyira, hogy amikor Lukács evangélista elbeszélése szerint egy kedves érdeklődő, egy afrikai főember Ézsaiás jövendöléseit olvassa az Úr szenvedő szolgájáról, töprengve fölveti a kérdést, ugyan kiről beszél a próféta. Magáról? Valaki másról? Ez elképzelhetetlen! Magáról nem beszél így az ember. Másról? Akkor mért nem azt mondja, hogy ez az alak mindannyiunk ellensége volt. A mi emberünk itt egy rettenetes nagy paradoxont, ellentmondást sejt meg: Isten szenvedő szolgáját, a Messiást, a szabadítót, aki az ember számára a lehető legnagyobb jótéteményt hozza, az ember megveti, nem viseli, kiközösíti. Hiába idealizálják késői korok a szenvedő Jézus arcát, hiába igyekszenek ezt szépre kifesteni, Ézsaiás azt mondja: nem volt alakja és ékessége. Egy szóval visszaadva: nem volt szép. Az első adventi arc, amelyre nekünk most rá kell néznünk: nem volt szép. Lehet, hogy ez nem hangzik jól, de csatlakozom a prófétához: tessék most minden gyönyörű szépre festett-képzelt Jézus-arcot elfelejteni, összetörni, kidobni.
A próféta szava értelmében Jézus, ahogy elérkezik mint az Úr szenvedő szolgája, nem volt szép. Aztán azt mondja a próféta: ábrázata nem volt kívánatos. Ez nemcsak azt jelenti, hogy nem volt szép a szónak valamiféle esztétikai értelmében. Sok csúnya ember van, de attól még ezekben az emberekben lehet valami, ami lenyűgöz bennünket, lehet a csúnya emberekben valami imponáló, valami kisugározhat belőlük, amitől jó a közelükben lenni. Nehogy el tessék hinni, hogy csak azok a boldogok, csak azok a vonzók, erősek, nemesek, akiket a televízióban elibénk állítgatnak, mint a szépség netovábbjait. Dehogyis! Még egy csúnya emberből is áradhat belső szépség, nemesség, amely ellenállhatatlanul vonz. A dán filozófusnak, Kierkegaard-nak van igaza, hogy az esztétikai kategória a legalacsonyabb szintje az emberi létezésnek, az erkölcsi és a vallási kategória messze efölött áll. Ha valakiben van erkölcsi tartás, nemesség, akkor megítélésében nem számít az esztétikum, inkább annak ellenére vonzani kezd bennünket. De itt azt mondja a próféta: ábrázata nem volt kívánatos, s ez azt jelenti, nem kerestük, nem gyönyörködtünk benne, nem volt szükségünk rá. Nem volt kívánatos.
Vagyis az a Jézus-arc, amit most fölmutat, még erőt sem sugároz magából. Tudom, a szenvedő emberek arca sokszor nagy erőt tud sugározni. Sokszor ülök betegek ágya szélén, s látom a szenvedő emberek arcát. Bármennyire is elgyötörtek, valami erő sugárzik belőlük. Sokszor föltölt, megváltoztat minket egy szenvedővel való találkozás. Jól emlékszem, mikor fiataljaink elmentek a dunaalmási szeretetotthonba, ahol fogyatékos gyerekek vannak, akik folyamatosan szenvednek különböző betegségekben, hazajőve meg voltak rendülve. Látszott, egyik pillanatról a másikra megváltoztak. Megváltozott a gondolkodásuk, az emberekhez való viszonyuk, de nem a sajnálattól vagy a kétségbeeséstől, hanem mert valamit megértettek, megéreztek abból, hogy még egy szenvedő életből is sugározhat erő, és ez lenyűgözte őket. Ismerek olyan embereket, akik kifejezetten keresik szenvedők közelségét, őket ápolva, őket hordozva, velük együtt léve töltődnek föl. Az egészségesek, az erősek között nem kapnak annyi erőt, mint a szenvedők között. De azt mondja a próféta: a Szenvedő Szolga nem volt kívánatos. Nem kellett. És nemcsak azért, mert nem volt szép, hanem mert szenvedésében gyenge volt. A keresztre feszített Jézus gyenge. A szenvedő Krisztus tehetetlen.
A próféta továbbmegy, s azt mondja hogy nemcsak nem volt szép az alakja, nem tetszett az embereknek, hanem egyenesen utált volt. A passiótörténetben olvassuk, hogy Jézust leköpdösik, arcul köpik. Az ember számára megalázó, ha leköpik. S még annál is megalázóbb, ha arcul köpik. Ha valaki járt már így, soha nem felejti ezt el.  Jézust leköpdösték, sőt így mondja Máté evangélista: arcul köpdösték. A megaláztatásnak a legmélyebb pontja ez. Nemcsak elfordultak tőle, otthagyták, kicsúfolták, hanem leköpték. Utált volt, utálatos arcú. Elhagyott tanítványai által, akik szétfutnak a Gecsemáné kertjében, elárulva az egyik, megtagadva a másik által. A nagytanács ítélete szerint jobb, ha egy ember hal meg, mintsem az egész nép vesszen el. Halálos és őrült logika! Mostanában halljuk a kábítószer törvény vitája kapcsán, hogy a statisztikák azt mutatják, a kábítószert megkóstoló diákoknak csak öt százaléka szokik rá a drogra, ezért lehet liberalizálni a törvényt, csak öt százalék szokik rá. Mondogatják, hogy ez jó arány. Jó-e, annak, aki rászokott és belepusztul? Meg azoknak a szülőknek, akiknek a gyereke jár így? Őrült, halálos, démoni logika! Jobb, hogy egy vesszen el, mintsem hogy az egész nép. Csak isteni nézőpontból más ez a logika, emberi nézőpontból a cinizmus csimborasszója.
Itt érkezünk el oda, ahol föl kell tennünk a kérdést, miért így jön el a Messiás? Miért utáltan, megvetetten, megköpdösötten, hogy az ember szinte arra kényszeredik, hogy elforduljon tőle, miért úgy, hogy nincsen benne vonzerő, hogy odavonná maga köré az embereket? Miért így? Miért ilyen ez az adventi arc, miért ilyen Jézus arca? Éppen a legvégén jelzett nagy és titokzatos ellentmondással tudjuk ezt érzékelni. Amikor a nagytanácsban kimondják Jézus felett az ítéletet azzal a cinikus indoklással, hogy jobb, hogy egy vesszen el, mintsem az egész nép, hozzáteszi az evangélista: a főpap nem tudta, hogy prófétál. Ő csak egy cinikus indokot mondott. Isten perspektívájában azonban ez prófécia, jövendölés. A főpap ezt az egyet mindenkivel szembe állította! Isten ezt az egyet mindenkiért küldte! Mikor arról hallunk, hogy utált, megvetett, alaktalan szenvedő senki volt ez a Messiás, isteni titkot értünk meg.
Ilyen volt a földi-történeti Jézus a maga passiójában. Nem volt jó ránézni, jobb volt Őt otthagyni, Tőle elfutni. Szemrebbenés nélkül, sőt örvendezve le lehetett köpdösni, ki lehetett csúfolni, s míg megfeszítve agonizált, a bitófa mellé is oda lehetett állni s lehetett Rá tátogni, hujjogatni. Ám Isten szemszögéből a szenvedő Jézus arca Megváltó-arc. Ezért kérek mindenkit, ebbe az arcba próbáljunk belenézni! Ne a magunk által szépre festett, idealizált, ilyennek-olyannak elképzelt Jézus-arcot lássuk most, hagyjuk ezeket összetörni; ebbe az utált és megvetett arcba nézzünk bele, mert bele kell néznünk. A próféta azt mondja: „fájdalmak férfia és betegség ismerője volt, mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt és nem gondoltunk vele.” Ezt a  drámát jeleztem a bevezetőben. Nemcsak Jézus kortársairól van itt szó, arról a nemzedékről, amely akkor élt, amikor eljövetele, földi-történeti élete lezajlott, megfeszíttetése, gyalázatos kereszthalála végbement. A próféta múlt időben beszél, és ezt a bibliai tudomány prófétai befejezettségnek tekinti, vagyis ez minden időt magába foglal, a múltat, a jelent és a jövendőt, tehát minket is. Azt mondja a próféta rólunk is: „mint aki elől orcánkat elrejtjük” Nemcsak hogy utálatosnak találják-találjuk, nemcsak hogy megvetendőnek, alaktalannak, nem szépnek találják-találjuk, hanem elrejtjük előle orcánkat.
Ezer életvillanást idézhetnénk, csak kettőt-hármat említek, aztán mindenki folytassa magában a sort. Kellemetlen vagy éppen szörnyű jelenetet látunk az utcán: vernek valakit, és elfordulunk. Nem csak azért, hogy ne legyünk tanúi. Az elfordulással azt fejezzük ki: semmi közünk hozzá. Hányszor látunk valóban szörnyű, rossz arcot, és nemcsak a szemünket kapjuk félre, hanem el is fordulunk. Az emberi élet egyik legfontosabb momentuma az úgynevezett szemkontaktus. Nekem is szokták mondani néha: „tiszteletes úr, mikor prédikál, nézzen bele a gyülekezet szemébe”. Úgy kell nézni, hogy mindenki érezze, az ő szemébe néztem bele. Milyen kellemetlen, ha találkozunk valakivel, kezet fogunk, köszönünk, belenéznénk a szemébe, de ő nem néz vissza, elkapja a tekintetét. A szemkontaktus bizalmat, jelenlétet, ottlétet, kapcsolatiságot hordoz. S ha van ilyen, akkor van arckontaktus is. A  próféta az arckontaktusról beszél: elfordítottuk arcunkat Tőle. Nemcsak a szemünket! Nemcsak annyi történt, hogy eltakarta az ember a szemét. Az arcát fordította el. De mitől fordította el az arcát? Mitől fordítjuk el az arcunkat, amikor erről a Jézus-arcról nem akarunk tudomást venni? Azt hiszem, saját arcunktól fordítjuk el az arcunkat, azt nem akarjuk látni. A kamaszok vannak úgy, hogy állnak a tükör előtt, nézik a pattanásaikat, összenőtt sűrű szemöldöküket, elálló fülüket, csámpás fogukat, méregetik magukat, nincsenek magukkal megelégedve. De másnap, harmadnap, negyednap újra odaállnak. Mikor jön el az a pillanat, amikor az ember a saját arcától úgy megiszonyodik, hogy azt soha többet nem akarja látni? Akkor, ha most már a szó szellemi értelmében látja a maga igazi, lázadó, istennélküli, elvetemült, önmagának élő valóját, igazi arcát. És ez az a szenvedő arc, ez az az utált arc, ez az a nemkívánatos, leköpdösött arc, amelyről itt a próféta beszél. Mert az Úr szenvedő szolgája nem egy, a történelem véletlenségéből előállott, közibénk toppant valaki, nem egy furcsa madár, egy különös krapek! Nem, nem! Az Úr szenvedő szolgája mi vagyunk! Ő a mi helyettesünk. Ő az, aki a helyünkbe lép, hogy elvégezze a bűnért való áldozatot. Ő az, aki odaáll helyünkbe, hogy megtegye azt, amit nekünk kellene megtenni,  hogy megengeszteljük az Istent. És úgy áll oda a helyünkbe, ahogyan mi vagyunk, úgy lép oda Isten elé bemutatni a bűnért való áldozatot, amilyenek mi vagyunk, sehogy máshogy. Valódi emberségében reprezentál bennünket. Gondoljátok, testvérek, ha Jézus Krisztus tökéletesen, ártatlanul, szentül, mindenféle tökéletes erénnyel fölruházottan odaáll Isten elé és azt mondja: Mennyei Atyám, én tökéletes, ártatlan, szent és igaz vagyok, van ott mögöttem egy csomó gonosz, alávaló, sötét, rút arcú ember, csinálj már velük valami jót, ezzel be van mutatva  a bűnért való áldozat? Annak kell szenvedni, aki a bűnt elkövette vagy helyettest kell maga helyett állítani. Isten állít helyettünk helyettest. Amikor az emberektől utált, megvetett, betegségek ismerője, fájdalmak férfija arcára nem tudunk ránézni, a saját magunk arcára nem tudunk ránézni.
Mindazonáltal itt van az evangélium is, és hadd hirdessem ma este ezt az örömhírt. Jézus arca a mi arcunk, a fájdalmak férfija ábrázatja a mi ábrázatunk, az Ő alaktalansága a mi alaktalanságunk, az Ő megutáltsága a mi megutáltságunk. Amikor mindezt magára veszi, azonosul velünk. Arról beszéltem a bevezetőben, hogy azokat a kis fényképeket azért tűzzük be a tárcánk oldalába, tesszük a bérletünk hátuljába, tesszük ki az irodánkban az asztalra, hogy ne csak otthon, hanem mindig velünk legyenek, akikkel azonosulni akarunk, akik a miéink, hozzánk tartoznak, mert szeretjük őket. Ezzel a talán gyerekes kis gesztussal fejezzük ki ezt. Ennél sokkal mélyebben: Jézus nem valami elkülönített helyre, – bocsánat a profán hasonlatért – a dolgozószobája falára, a Jeruzsálemből Galileáig tartó vonatbérlete hátuljába tűzte oda az arcunkat, hanem az arcunkat vette magára. Így mondja az egyik szép úrvacsorai énekünk: „istenségét elrejtette, midőn testünket felvette”. Minket öltött magára. Az inkarnáció szó szerint azt jelenti, testbe öltözés, de most hadd fordítsam így: emberbe öltözés. Az Istentől elfordult, az Istent megvető, föllázadt és ezért az Isten nélkül eleve halálban élő embert ölti magára a Szabadító, a Messiás, a Megváltó.
Ha tudni akarod, kedves testvérem, hogy ki vagy, – mert ezt szeretnénk tudni – akkor nézz Jézus arcára, erre az arcra, amelyet most itt Ézsaiás próféta leírt. Ha tudni akarod, hogy valójában mit érsz, mennyi a te életed, nézz erre az arcra. És akkor is nézz erre az arcra, ha már tudod, hogy ki vagy és mit érsz, vagyis hogy utált és megvetett vagy és semmit nem érsz, mert ugyanebben az arcban, a szenvedő Jézus arcában van a könyörülő, az értünk áldozatot hozó, a velünk szeretetben azonosuló Istennek a titka is. Jézus azonosul velünk, hogy megmentsen bennünket. Azonosul az arcunkkal, a személyiségünkkel, a sorsunkkal azért, hogy mi Isten számára kedvesek lehessünk. A megdicsőülés hegyén erről a szenvedő, utált és megvetett Jézusról, aki már útban Jeruzsálem felé másról sem beszél, csak arról, hogy az emberfiát elárulják, elfogják, elítélik, meggyötrik, keresztre feszítik, megölik és harmadnap föltámad, erről a Jézusról ez a mennyei szózat, kinyilatkoztatás hangzik: „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” Akin az ember utálkozik, azon az Isten gyönyörködik. Akit az ember leköp, azt az Isten csodálatos mennyei dicsőséggel öltözteti föl. Akitől az ember elfordul, az Isten, mint egyszülött fiát, a maga jobbjára emeli dicsőségben.
Ha meg akarod találni a megmentő kegyelmet, az isteni irgalmat, nézz csak bele ebbe az utált, mindenkitől megvetett jézusi arcba. Ne fordulj el Tőle, nézz bele, s meglátod benne magadat és Isten szabadító irgalmát!
Ámen

Adventi sorozatunkban Jézus nemzetségtáblázatából olyan alakokkal foglalkozunk, akik kicsit kilógnak a sorból, de akiktől mégis tanulhatunk. A múlt vasárnap Júda és Támár története állt előttünk, ma pedig Ráhábról olvastunk az Igében. Milyen érdekes, hogy a leíró még talán ismerte Ráhábot, látta őt, hiszen ezt írta a felolvasott szakasz végén: „…letelepedett Izraelben és ott él mind a mai napig.” A leíró számára Ráháb nem egy legenda, nem egy titokzatos, sötét alak, egy ismeretlen ember, hanem „az asszony a szomszéd utcából”. Története valódi, élete, csodálatos megmenekülése nap mint nap emlékeztet mindenkit Isten hatalmára és kegyelmére.Számunkra Ráháb a hit egyik példaképe. Így emlékezik meg róla a Zsidókhoz írt levél, sőt még Jakab is utal rá. Így még furcsább: Jézus nemzetségtáblázatában is olvasunk róla és még példakép is, pedig pogány, parázna és a történetben még hazugságon is kaphatjuk.
Engedjük közel a mai vasárnapon az Ő történetét, próbáljuk megismerni az Ő hitét, próbáljuk megérteni hitének próbáját és fedezzük fel, mi lett hitének jutalma!
Ráháb történetéről röviden
Röviden összefoglalom azt, mit lehet tudni Ráhábról, mi az a történet, ami róla szól?
1. Ráháb hite
Ha az Újszövetség Ráhábot a hit példaképének tartja és Jézus felmenői közt is megemlítik, akkor érdekes lehet számunkra a hite. Vizsgáljuk meg most közelebbről, milyen volt Ráháb hite?
Csak nagyon röviden néztük meg most, milyen volt Ráháb hite, tegyünk most egy röviden személyes reflexiót. Hogy érzed, van-e hited? Ha úgy érzed, nincs, az milyen? Hogy érint? Ha úgy érzed, van, akkor hogy jellemeznéd, milyen a te hited? Milyen utad, amin formálódott, mi hatott rá? Gondoljuk most át ezt egy kicsit!
Nekem nagyon felemelő érzés látni, mennyire sokfélék vagyunk, ahogy végignézek rajtatok, ezt látom. És öröm tölti el a szívemet! És ami még nagyobb öröm, hogy mégis valami összeköt minket: a hitvallás, és a közösség az, ami összekapcsol!
2. A hit próbája
Milyen szép lenne, ha Ráháb hite egyszerűen csak lett volna és nem lett volna számára semmilyen próbatétel, kihívás! De nem így történt. A történet ismeretében nézzük meg, mi volt Ráháb hitének a próbája?
DE MI TÖRTÉNIK A VÁRAKOZÁS ALATT? Nagyon izgalmas az, hogy miközben Ráháb dolga várni, ISTEN CSELEKSZIK! És bár ő nem lát bele, mi történik, de ezekben a napokban a nép átkel a Jordánon: megismétlődik a Vörös-tengerihez hasonló csodálatos átkelés újra! Megtörténik a körülmetélkedés, a páska ünnep, Isten készíti a népet az ígéret földjén való létre. Arról is olvasunk, hogy Józsué látja az Úr seregeinek vezérét: egy angyalt Jerikónál hatalmas erővel! Szent helynek nevezi az angyal ezt a helyet (Józs 5, 15). Isten cselekszik, elindul a harc Jerikó ellen- és Ráháb dolga ezalatt csak ennyi: VÁRNI. Nem lát bele a részletekbe, nem látja a másik oldalt, és nem érti az összefüggéseket.
Leomlik a városfal (vagy legalább is nagy része). Lehet, hogy megrendült Ráháb háza is. Milyen jó, hogy nem tudta előre, hogy a falak le fognak omlani! Nem kellett tudnia róla- biztosan sokkal jobban félt volna végig!
De végül megmenekül, kimenekítik a legnagyobb veszedelem közepette.
Szeretném most megkérdezni tőled: számodra most mi a kihívás, miben éled meg, hogy bízni kell Istenben és ez a bizalom NAGYON nehéz? Miben kell várakoznod- amit esetleg nem értesz, miért van? És miért nem tudod közben a részleteket, a dolgok hátterét…? És miben élsz meg harcot, küzdelmet: magad körül és magadban?
A hitünk megpróbáltatik, és az üzenet röviden ennyi: TARTS KI!
Hittel ragadhatjuk meg az adventi evangéliumot:
3. A hit jutalma
Tudjátok, az a szép, hogy Isten kegyelme túlárad Ráháb életében is! Életben akart csak maradni, de ehelyett jövőt kap, népet kap, közösséget kap. Izraelben él: letelepedik, nem idegen többé. Férjet is kap: a Júda törzséből való Salmón elveszi feleségül. Új esélyt kap. Gyermeket kap: Bóáz lesz a neve. Igen, az a Bóáz, aki Ruth férje lesz. Az ő dédunokájuk Dávid király. Ez az asszony, a pogány és parázna Ráháb Dávid üknagymamája és Jézus egyik felmenője is.
Isten kegyelmesen cselekszik az életében: nem a hite érdemeként, de hit által. Valóban példa az, ahogy él és ahogy kapaszkodik a hitébe a legnagyobb próbák közt is.
Adventi arcok, adventi kérdés: mit jelent hinni: valóságosan, itt és most, a jelenben? Nem a hited eddigi története, csak a korábbi megtapasztalások a kérdés- nem az, hogy miben reménykedsz, hogy egyszer majd mi lesz, hanem hogy itt és most mit jelent hinni, tudsz-e hinni? Jöjjünk most Isten elé, válasszuk Őt és kiáltsunk hozzá: HISZEK URAM, LÉGY SEGÍTSÉGÜL AZ ÉN HITETLENSÉGEMBEN!
Ámen!
(Thoma László)

Advent van, csillogó, fényes, hangulatos advent. Narancsos fahéj illatú, bőséget és jólétet mutató advent, ahol mindenkire gondolunk és eszünkbe jutnak rég elfeledett kötelességeink, szeretteink, és persze mulasztásaink is. Adventben vagyunk, ahol jó, ha az ünnep nem szakad el a történettől, az eredeti történettől és lesz ünneplés is, ami az eredeti történet üzenetéből fakad.
Advent van, és ünnepeljük azt, hogy Jézus eljött és majd eljön újra; hogy király és úr, dicsőséges és hatalmas. Elkezdtük olvasni az adventi naptárat, ég az adventi koszorún már a második gyertya. És talán erősödünk szeretetben, reménységben, elcsendesedünk - vagy már elkezdtünk fáradni az ünnepben -, de legalább tudjuk, hogy vége lesz pár hét múlva… Ha körülnézünk a környezetünkben, a legtöbb ember ünnepel és készülődik: ma már ki-ki a saját karácsonyára készül. A szeretet ünnepére, a családi ünnepre, mindenféle tartalommal megtelhet az ünnep. Mi Jézus Krisztus születését ünnepeljük, a megváltás és testet öltés csodáját. A megváltóét, aki tökéletes volt és csodálatos. Az előttünk álló adventi vasárnapokon Jézusra szeretnénk fókuszálni, vele foglalkozunk: mégpedig a nemzetségtáblázatával, amit elénk ad Máté evangéliuma. Három embert emelünk ki, akik látszólag valamilyen hiba folytán kerültek bele a megváltó felmenőinek sorába.
Így olvasom most az Igét a Gen 38-ból, Júda és Támár történetét. Azét a Támárét, akit a megváltó felmenői közt említ a Szentírás…
Mondhatnánk egyszerűen erre, hogy semmi baj, mindenkinek becsúszhat egy ős, akiről nem szívesen beszél… ennyi az egész, nem? Miért lenne bármilyen jelentősége annak, hogy évszázadokkal a születésem előtt valaki, az egyik ősöm milyen ember volt? Hogy hat rám ez az egész, miért kell ezzel foglalkoznom? Igazából úgyis az a fontos, én ki vagyok, milyen emberré válok - mit számítanak az őseim? Én magamért vagyok felelős- semmiképp sem az ő hibáikért… Miért emlékezzünk Jézus családfájában olyan emberekre, akikre nem jó emlékezni? Akikért magyarázkodni kell? Akiket szégyelleni kell? A nevük azért (is) maradt fent, mert tanulhatunk a sorsukból, életükből, döntéseikből… Mit tanulhatunk tőlük? Mit láthatunk az életükből?
I. EGYENSÚLYVESZTÉS
Ennél a pontnál fókuszáljunk most Júdára. Először is nem láthatunk mindent az életükből, nem tudhatunk mindent, de tudhatjuk, hogy Jákób fiaként, ebben a családban (miközben Isten eszközei voltak, a választott nép ősatyjai) nem volt minden rendben. Különösen megbomlott családi egyensúlyok és személyes egyensúlyvesztéseknek lehetünk tanúi, ha olvassuk Mózes első könyvét. Nem tökéletes ősök, hanem a bűn hatalma alatt élő és küzdő, megtört emberek ők is. Júdáról azt olvassuk, ugyanúgy irigy Józsefre, felháborodik álmain, és bár közreműködik abban, hogy ne öljék meg, végül i eladja testvérét az Egyiptomba tartó karavánnak. Ezután pedig elszakad családjától. Kánaáni földre megy, kánaáni asszonyt vesz feleségül. Elszakad otthonról. Talán túl hamar nősül, rossz társaságba kerül, a maga feje után megy. Fiai elvesztése kapcsán láthatjuk, hogy nem teljesíti a sógorházasság kötelezettségét, talán menyét hibáztatja a történtekért, vagy babonás félelmében nem engedi legkisebb fiát ehhez a fekete özvegyhez. Hazudik neki, ígérget: „Majd ha felnő…” – de esze ágába sincs végignézni harmadik gyermeke halált. Így biztosítja az életet, megmaradt gyermeke életét…Júda valahol kibillent, s mikor kánaánita földön gyökerezett meg, más kultúrába, más vallási közegbe került, ez bizonyára a gondolkodására is hatott.
EGYENSÚLYVESZTÉS: szeretnénk látni, hogy pontosan hol és hogyan történt, de ez igazából itt nehezen fogható meg. Csak látszik a következményekből, a jellem változásából, a törvénytelenség térnyeréséből.
EGYENSÚLYVESZTÉS: a magányos és talán különösen felszabadult állapotban lévő Júda pecsétnyomóját adja zsinórostul egy idegen prostituáltnak zálogul, amely abban a korban a személyazonosság igazolásával ért fel. Felelőtlenség, határtalanság.
EGYENSÚLYVESZTÉS: házasságon kívül fogant menyén érvényesítené a törvényt és engedné meghalni. Aztán őt leplezi le a helyzet és meginog tisztessége, jó híre, talán megbízhatósága is. Vajon hol billent meg az egyensúly; az élet természetes egyensúlya?
II. EMBER AZ EMBERT ÁLDOZATTÁ TESZI (AZ ÁLDOZAT LÉT TOVÁBBADÁSA)
Jézus nemzetségtáblázatában nem csak az egyensúlyt vesztett Júda áll előttünk, hanem egy kánaáni fiatalasszony, Támár, a kétségbeesett áldozat. Nem tudjuk, hogy lett ÉR felesége, de csakhamar áldozat lesz. Nőként ez az ókorban nem is volt olyan nehéz dolog. Gonosz férje meghal (ki tudja, hogy ha nem hal meg, milyen módon lett volna vele is gonosz?), majd sógora, Ónán használja őt, szexuális örömet jelent neki sógornője, de utódot nem támaszt neki. Támár áldozat, akit kihasznált sógora is. Micsoda megvetés ez és pofon egy asszony önbecsülésének. Hát még apósa reakciója, aki visszaküldi apai házához, hogy mint özvegy legyen otthon. Támár pedig otthon él és vár és vár, hogy hátha jogaira valaki majd emlékezik és érvényesítheti igazságát.
Támár azonban nem marad mindvégig áldozat, hanem a kezébe veszi az irányítást. Ezen a ponton mondhatnánk: megvan, miért szerepel Jézus felmenői között: egy bátor, önálló nő, aki képviseli magát és megszerzi azt, ami jár neki, nem engedi, hogy kihasználják, kiáll magáért… A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Mert ami történik, az nem egy kis fondorlatos csel, hanem Támár, az áldozat megalázza magát és Júdát is áldozattá teszi. Júda lesz az áldozat, és ki kell, mondjuk: a megszületett gyerekek is áldozatok lesznek! Ne gondoljuk, hogy a házasságon kívül az apósától született ikergyermekek nem hordozták anyjuk és apjuk (nagyapjuk?) áldozati sorsát! Támár a történetben áldozatként megtévesztő, manipulatív technikákat alkalmazó ember. Prostituáltnak öltözve vérfertőző kapcsolatot létesít apósával és megfelelő eszközökkel zsarol is, ha kell. Az áldozat lét megnyomorít, az áldozat továbbadja az áldozat létet, továbbörökíti és másokat is adandó alkalommal áldozattá tesz.
III. KINT VAGY BENT
A fentiek fényében egyre érthetetlenebb, mit keres Júda és Támár Jézus nemzetségtáblázatában, illetve az ő furcsa, mondhatni szégyenteljes kapcsolatukból született gyermekeiknek mi helyük itt? Egy nemzetségtáblázatban, ahol úgy tűnik, sok jó ember szerepel. Sok példaértékű élet, sok jó ember.
Mintha lennének a „bent lévők”, akiknek helyük van itt és a „kint lévők”, akik nem illenek a képbe. Ha alaposabban megvizsgáljuk Jézus felmenőit, rá kell jönnünk, hogy végső soron nem találunk teljesen „bent lévőt”, teljesen jó és makulátlan embert. Ezek ugyanis nem szentek, hús-vér, bűnös emberek. Valójában mindegyik „kívül való”, bűnös, csak talán kevésbé szélsőséges vagy látható módon, mint Júda és Támár. Botrányhősök, hitetlenek, lázadók, hűtlenek és még többen pogányok is. Ezen a ponton szólalhat meg az evangélium és szólíthat meg mindannyiunkat az örömhír: Jézus azért született meg és jött el a földre, hogy mindenkit, aki „kint lévő”, „bent lévővé” tegyen. Idegenből gyermekké, testvérré; kivetettből befogadottá.
MIT JELENT BENT LENNI, BEFOGADOTTNAK LENNI?
Jézusban hinni: az evangélium:
A) Az egyensúly megtalálása, visszanyerése
Júda számára ez megadatott valamilyen formában életében: Benjámin életét megmentése József előtt, aki nem fedi fel rögtön Egyiptomban kilétét testvérei előtt. Másrészt apja halálakor áldottnak jellemzi Júdát: (Gen 49, 8-12).
Reménységünk, hogy Júda is megtalálta az egyensúlyt. De ami sokkal nagyobb reménységünk, hogy itt és most, nekünk szól az evangélium: Jézus azért jött a földre, azért született és váltott meg minket, azért engedte, hogy egyensúlyvesztett emberek kerüljenek a nemzetségtáblázatába, hogy mindenki, aki benne hisz, visszanyerhesse elveszített egyensúlyát! Te is, aki most itt ülsz: megtalálhatod benne az egyensúlyt és mindazt, amit ez most jelenthet neked:
-           határok állítását
-           Isten központi szerepét az életedben
-           életvezetési egyensúlyokat
-           kapcsolati egyensúlyokat
-           egyensúlyt a szolgálatokban
-           munka és a pihenés arányában
De hogyan történik az egyensúlyvesztés? Valahol ha általunk irányíthatatlan dolgok kerülnek az életünkbe, hatni kezdenek ránk. Nagyon sokféleképpen élhetünk át egyensúlyvesztést. Kibillenünk, és nem tudunk nyugalomba kerülni, visszatalálni a kívánt egyensúlyhoz. Lehet, hogy fokozatosan veszítjük el egyensúlyunkat, lehet, hogy látványosan. Lehet, hogy csak egy idő után látszik a döntéseinken, tetteinken, a jellemünkben bekövetkező változásokon.
Az egyensúly visszanyerésére egy fix pontot kell találnunk (ami véleményem szerint Isten szava és Igéje) illetve észre kell vennünk azt az állapotot, amiből kibillentünk, ha egyensúlyban voltunk; illetve azt az állapotot, ahová helyre kellene állnunk, ha sosem voltunk még igazán egyensúlyban. Mindkettő Krisztusban ismerhető meg és érthető meg teljesen és a keresztyén testvéri közösségben, a gyülekezetben élhető meg. Valahol, Isten közelségében áll helyre ez az egyensúly: egy képpel élve: Jézusban olyan közel mehetünk Istenhez, hogy a kezébe vesz minket, és tart, megtart, a tenyerében tart. Ő ellensúlyozza ki az életünket.
B) Meg lehet állítani a láncot: nem kell áldozattá tennünk egymást!
Először is: őszintén, minden hárítás nélkül elismerheted: áldozat vagy. Áldozata akár az általad leginkább szeretett embereknek: a szüleidnek, akik nem tudtak igazán úgy szeretni, ahogy kellett volna – áldozata, lehet, a testvéreidnek, akik sebeket okoztak, bántottak. Áldozata egy lelkésznek, egy irányzatnak, ahol megbénítottak, megaláztak, megsebeztek. Másodszor őszintén beláthatod Isten előtt: áldozatként te is áldozattá teszel másokat. Magadtól sebzettséged miatt te is sebzel és rombolsz, akármennyire is nem szeretnél.
De az evangélium az, hogy akár kétségbeesett áldozat vagy (mint Támár, aki egy nyomorult, megalázott, manipulált asszony, aki az apósától esik teherbe, akit meg akarnak ölni, aki prostituáltnak kell, hogy álljon… aki kánaánita lévén így kapcsolódik Isten népéhez), akár lázadó, elkövető és agresszor (mint Júda), aki áldozattá válhat bármikor: helyed van Isten családjában! Meg lehet állítani a láncolatot, nem kell áldozattá tennünk egymást, mert Jézus, a tökéletes áldozat azért szenvedett értünk, hogy szabadok legyünk benne szeretni, megbocsátani és megtörni megbénító láncolatokat, átkokat.
Jézus azért jött, hogy ahol megnövekedett a bűn, ott megnövekedhessen a kegyelem is! Jézus Júda törzséből származott: ez az az ember! Azonosul a bűnösökkel - közülük származik emberileg! (Ruth 4, 12-13; Mt 1, 1-3; Zsid 7, 14; Jel 5, 5-12). És szenved helyettük és áldozattá lesz helyettük, hogy teljesen megszabadítsa őket.
C) Van irgalom!
Advent van, emlékezünk, készülünk az ünnepre és tudod mi az ünnep történetének lényege? Hogy nem kell többé kívül lévőnek lenni! Nem kell többé kirekesztettnek lenni! Jézus azért jött el, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet…
Van irgalom: Jézus Krisztus az elveszettekért jött! A megsebzettekért! Jöjjünk elé a sebeinkkel! Kik vagyunk? Nem azok, amit mutatunk! Hol vannak azok a sebeink, amiket nem látnak mások…? Nem is feltétlenül kell, hogy lássanak: elhagyott vagy? Megvetett? Szégyen van az életedben/múltadban? Esetleg a felmenőid közt? Érted jött Jézus! Van igazság, helyreállítás…!
Nem az elvetettség a baj: a tragédia, ha most kihúzod magad és azt mondod: köszönöm, jól vagyok. Köszönöm, jó vagyok! Szolgálok, stabil vagyok és meg tudok felelni Istennek és a törvénynek. Nem kell mindig mélységesen mélyen elvetettnek érezni magunkat, de az alap felállás ez: Jézus tesz „belül lévővé”. És menthetetlenül szükségünk van rá!
ADVENT: JÉZUS ELJÖTT, ELJÖN! Az, hogy Támárt a felmenői közt említi az Írás, csak megerősíti a tényt: az elveszettekkel vállal sorsközösséget. Így akar kegyelmével körül venni itt és most és változtatni szeretne az életeden!
Ámen!
(Thoma László)

Advent negyedik vasárnapja van, az ünnepbe történő belépésünket megelőző utolsó istentisztelet. Hamarosan Karácsonykor előttünk áll majd Jézus Krisztus születésének a története. Most azonban még egyszer tekintsünk bele abba, amivel az Újszövetség első könyve, Máté evangéliuma ennek a születésnek a történetét bevezeti: Jézus nemzetségtáblázatába. Mint minden nemzetségtáblázatban, alapvetően itt is a férfiak szerepelnek. Négy nő van csupán néven nevezve, róluk volt szó az elmúlt hetek igehirdetéseiben. Ruthról, akiről egy egész ószövetségi könyv szól, heteken át beszéltünk az ősszel. Két hete Támárról, elmúlt vasárnap Ráhábról hangzott az ige. Ma pedig Uriás felesége áll majd előttünk – tudjuk a nevét, de itt a nemzetségtáblázatban így említi őt Máté: Uriás felesége.
Mind a négy nőalak, illetve mindegyikük története botrány! Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Máté az Evangéliumot (a Jézus születését, életét, tanítását, halálát és feltámadását összefoglaló írását) olyan embereknek címzi, akik zsidó háttérből lettek Jézus követői. A zsidóság számára különösen botrányosak ezek a nők. Ruth a legkevésbé, ő „csak” pogány, akinek megismertük a történetét, hogyan lett Isten népének a tagjává. Támár is pogány, de mint láttuk, a nevéhez kétes erkölcsiségű cselekedet is társul: parázna nőnek adja ki magát egy ponton, hogy megszerezzen valamit, ami egyébként jogos igénye a törvény alapján. Ráháb szintén pogány Jézus családfájában, őt már egyenesen és egyszerűen úgy említi a Biblia: parázna asszony - valószínűleg prostitúcióból élt. És Uriás felesége? Ő zsidó ugyan, de nevéhez Izrael legnagyobb királyának legdurvább botránya kötődik.
Miért olyan fontos Máténak, hogy ezeket a nőalakokat megemlítse, sőt kiemelje Jézus nemzetségtáblázatában? Nem lenne bölcsebb dolog hallgatni róluk? Nem is annyira az asszonyokról csupán, hanem ezekről a kínos történetekről egyáltalán. Hiszen nem egyértelműen az asszonyokkal van csak probléma ezekben, hanem az érintett férfiakkal is – már Júda és Támár történetében is, a maiban még inkább. Kínos, bűnös történetek – miért olyan hangsúlyosak mégis ezek a szereplők Máté felsorolásában?  A válasz: azért, mert a karácsonyi történet lényege, hogy megszületik a Fiú, akiről azt mondja az angyal Józsefnek: „nevezd a nevét Jézusnak, mert ő fogja megszabadítani népét a bűneiből.” Annak a nemzetségtáblázatáról van szó tehát, aki bűnből szabadító. Ezért nem kell elhallgatni a bűnös történeteket.
Ma Dávid király és Uriás felesége története áll előttünk – s ebben a történetben nem az asszonyé, hanem Dávidé a főszerep. Néhány nappal a karácsonyi úrvacsorai közösségünk előtt próbáljuk ma meglátni, mit mond ez a szakasz Dávid bűnbánatáról! Hogyan születik az ember szívében igaz bűnbánat, s hogyan lesz ezáltal valósággá a bűnből történő szabadítás? Mit jelent számunkra, a bűnbánat és bűnbocsánat tekintetében, hogy Isten elküldte az ő Fiát ebbe a világba? Hogyan lesz Jézus bűnből szabadító?  
Négy pontban szeretnék erről beszélni:
1. A bűnbánat a világ szemével
Ha bűnbánatról beszélünk mindennapi helyzetekben, nem keresztény körben, akkor hamar azzal találjuk szembe magunkat, hogy a bűnbánatot bolondságnak tartják az emberek. A világ szinte már dogmaszerű hitvallása a következő: „amit eddig tettem életemben, abból semmit nem bánok, amennyiben annak idején élveztem.” Megbánni valamit, amit tettünk és annak idején jónak éltünk meg; belátni utólag, hogy valamit elszúrtunk; elítélni egy korábbi döntésünket vagy cselekedetünket – ez bolondság, és egyébként gyengeség is. Ebben nincs férfiasság, nincs erő, nincs magabiztosság. Ebben csak gyávaság van. Mert mi más indíthatna megbánásra valakit, mint az, hogy megijed tettének a következményeitől, el akarja kerülni azokat, és ezért nem mer végigmenni egy úton, amin elindult. És lássuk be: tényleg van ilyen gyávaságból fakadó hamis bűnbánat a keresztények között is. Amikor nem magától a bűntől szomorodik meg, csak annak következményeitől ijed meg az ember szíve. „Ha ez most kiderül, abból nagyon nagy baj lesz, ments meg, Uram!” Ez valóban gyávaság és hamis bűnbánat. Negyedszer azt mondják: a bűnbánat nem más, mint képmutatás és üres vallásoskodás, amit úgysem gondol senki sem komolyan. „Meggyónják a bűnt, aztán folytatják azt ott, ahol abbahagyták.” Lehet, hogy időnként ez a vád is jogosan hangzik ellenünk. Bolondság, gyengeség, gyávaság, képmutatás – így szól az általános vélekedés a világban, amelynek közepette szeretnénk most meglátni, mit mond ez a bibliai szakasz az igaz bűnbánatról, ami valóban más, s ami Isten ajándéka.
2. Bűnbánat és szembesítés.
Szeretném nagyon hangsúlyosan mondani: a bűnbánat az ember szívének nem alapműködése. A bűnbánat teljesen ellene megy annak, ahogy az emberi szív a maga természete szerint működik. Éppen ezért olyan fontos a szembesítés, a konfrontáció. Nézzük meg, hogyan történt ez Dávid életében!
Dávid, ezzel a megdöbbentő és botrányos életeseménnyel együtt az Ószövetségben Isten igaz embere. Ő az Isten szíve szerint való vezető és király. Isten nagyon alacsony társadalmi helyzetből hívja el őt, mert ismeri a szívét. Kiválasztja és királlyá teszi ezt a névtelen pásztorfiút Saul helyett, aki Isten ellen fordult. Az elhívást és ígéretet követően még hosszú-hosszú évekig tartó időszak következik, míg mindez valósággá válik. Közben Saul egyre fokozódó gyűlölettel üldözi őt. És ebben az üldözésben, a küzdelmek és bujdosás közepette bontakozik ki előttünk Dávid csodálatos jelleme és hite. Istennel éli meg az üldöztetést. Ennek súlya alatt születnek meg az imádságai, amelyek jó részét a Zsoltárok könyvéből ismerünk, amelyek alapján imádkozni tanulunk mi magunk is. Nagyszerű jellem, Istennek tetsző cselekedetekkel. Annyira tiszteli Istent, hogy egy ponton, amikor az események sodrában kezébe adatik az őt üldöző, vele ellenséges, életére törő Saul, és bármit megtehetne ellene, ő irgalmasan bánik vele, mert nem emel kezet az Isten által felkent uralkodóra. Csodálatos jellem, csodálatos hit! De hatalma csúcsán, amikor már övé a királyság, már mindent megkapott Istentől – talán éppen azért, mert annyira sikeres, olyan naggyá lett - eljön az a pont Dávid életében, amikor pillanatok alatt iszonyú mélységbe zuhan. A mai alapigénket megelőző fejezet írja le ezt a történetet. Ezen keresztül jól kirajzolódik előttünk a bűn anatómiája, és az is, miért mondom, hogy a bűnvallás az emberi szívnek nem természetes működése.
Joáb hadseregparancsnok vezetésével Izrael háborúban van az ammoniakkal szemben. Dávid, aki korábban sokszor, sok csatát vívott, ekkor már nagy ember, nem megy velük a harcba. Otthon marad, és egy délután felébredve a palotájában az ebéd utáni szunyókálásból, kinéz az ablakon, és meglát egy gyönyörű nőt, aki ott mosakszik. Utána érdeklődik, megtudja, hogy ő Uriás felesége. Minden részletesebb magyarázat nélkül érte küld, magához hívatja, vele hál, elküldi. Egy szava nincs hozzá, még a nevét se mondja ki. Ennyi a történet. Az a Dávid teszi ezt, aki izraelitaként pontosan tudja, hogy népének, az Isten választott népének életét Isten szövetsége alakítja, középpontjában a Törvénnyel, a Tízparancsolattal. Mindent tud, de ezen a ponton elsodródik ettől a tudástól. Tettét inkább az az elgondolás irányítja, mely szerint ő már elég hatalmas ahhoz, hogy felülemelkedjen Isten rendjén és akaratán.
Kiderül azonban, hogy akármilyen hatalmas is, mégsem tart mindent a kezében. Lehet, hogy egy csettintéssel megszerezheti magának a nála kisebb, gyengébb ember feleségét, mégsem korlátlan ez a hatalom. Mert jön a hír, az első meglepetés: „teherbe estem”. Azóta is oly sokszor ez a mondat az, ami jelzi, hogy a király, vagy aki királynak hiszi magát, nem áll mindenek felett. A bűn sodrása itt még hatalmas erővel viszi magával Dávidot, még nem érzi, hogy kicsúszott volna a kezéből az események irányítása. Az első meglepetés azonnal megszüli az első tervet. Követ megy Joábhoz, a hadseregtábornokhoz: küldje haza Uriást. Uriás hazajön, Dávid elbeszélget vele a háború állásáról, mintha valóban a katonák jóléte felől érdeklődne, majd annyit mond: rendben van, eredj haza, mosd meg a lábadat s menj be a feleségedhez! Jó terv ez, ami megoldhatná Dávid problémáját, de itt éri a második meglepetés: Uriás nem megy haza. Következik az I/B terv: Dávid leitatja őt, de így sem megy. Azt mondja: „amíg Joáb és a társaim ott vannak a harcmezőn, hogyan élvezhetném én a feleségem közelségét?” Micsoda hűség! Hangsúlyozza a szöveg, hogy Uriás nem zsidó, hanem kánaáni, idegen – a hettita Uriás még részegen is hűséges! A saját feleségéhez nem megy be a többiek miatt, szemben Dáviddal, az Isten által felkent királlyal, aki hűtlenségében más feleségét veszi el. Megszületik a második terv. Dávid levelet ír Joábnak, a hadseregtábornoknak, amiben azt kéri: állítsa Uriást a harcban olyan helyre, ahol biztosan meg fog halni. Mert a dolog nem derülhet ki! És tudjátok, hogy ki viszi ezt a levelet Joábnak? Uriás. És a második terv működik. Jön a követ Joáb beszámolójával: Uriás meghalt. Dávid visszaüzen: „nem baj, egyszer az egyik hal meg, másszor a másik hal meg, te csak folytasd a harcot keményen az ammoniak ellen!” Nincs kimondva semmi egészen nyíltan – de érezzük, micsoda cinizmus ez, az Isten szíve szerinti király szájából! Ezután Dávid feleségül veszi Uriás feleségét, aki fiút szül neki. És úgy tűnik, nincs harmadik meglepetés.
Az ószövetségi törvény, a Tízparancsolat három pontjában is vétkes Dávid. „Ne kívánd a te felebarátod feleségét!” – Megkívánta. „Ne légy házasságtörő, ne paráználkodj!” – Házasságot tört. „Ne ölj!” – Gyilkolt. És úgy tűnik, addig manipulált, addig hazudozott, ameddig sikerült kontroll alatt tartania mindent. Micsoda erőket mozgatott meg! Micsoda határokat lépett át! Micsoda ördögi terveket szőtt, csakhogy ki ne derüljenek tettei! Hogy ki ne kelljen mondania: vétkeztem. Dávid hiheti, hogy ő Izrael törvénye, a Tóra fölött áll. Ez az emberi szív természetes működése: elrejteni, eltakarni a bűnt. Mindannyiunk szíve ilyen. Senki nem látta, túl vagyok rajta.
Csakhogy az előző fejezet végén van egy pici megjegyzés: „Isten szemében ez gonosz volt.” Ezért, amikor már azt hihetné Dávid, hogy mindenen túl van, mégiscsak bekövetkezik a nem várt harmadik meglepetés: jön a szembesítés. Isten elküldi Nátán prófétát Dávidhoz, aki egy történetet mond el neki egy gazdagról meg egy szegényről. A gazdag tele van állatokkal, a szegénynek egyetlenegy báránykája van, akit annyira szeret, úgy táplálgat, mintha a saját gyermekei közül egy lenne. S amikor jön a gazdaghoz egy vándor, a gazdag nem akar levágni egyet a saját állataiból, hanem elveszi a szegénytől az ő egyetlenjét, s levágja azt. Hallja Dávid a történetet, és haragra gerjed, azt mondja: „ki kell pusztítani az ilyen embert.” Ekkor szembesíti őt a próféta: „te vagy az az ember!” A saját indulatod, igazságérzeted ítélt el.
A bűnnel való szembesítés, ami ezután következik, konkrét és célzott. Nátán elsorolja, mi mindent adott Isten Dávidnak, és mi mindent vett el a király magának.  És ne legyünk naivak, ez nem egy veszélytelen vállalkozás volt. A próféta itt az életével játszott. Dávidnak itt már, ennyi bűn után, semmibe nem került volna őt is elpusztítani, kiiktatni, elhallgattatni. De nem ez történt. Dávid elismeri: „vétkeztem” – és ez óriási!
Mivel az ember szívének nem alapműködése a bűn elismerése és a bűnbánat, ezért gyakran a szembesítés segít abban, hogy szívünk természetes reakciója ellenében mégis eljussunk ide, és Dávidhoz hasonlóan felismerjük és kimondjuk: vétkeztem Isten ellen.
Szeretnék most kicsit részletesebben beszélni arról, hogyan kell ennek működnie egy keresztény gyülekezetben. Most nem a keresőkről, hanem célzottan azokról beszélek, akik Isten szövetségéhez, az úrvacsorázó közösséghez tartozunk. Ezen a testvéri körön belül ugyanis felelősek vagyunk egymásért, és van egy rendje a közös életünknek. Sok dolog beletartozik ebbe a rendbe, és Jézus egészen konkrét lépéseket ad arra nézve is, hogyan történjen közöttünk a bűnnel való szembesítés. A Mt.18-ban azt mondja Jézus: ha vétkezik a testvéred és az neked tudomásodra jut, intsed őt meg négyszemközt! Ez nem egy választható opció, hanem a másik ember iránt hordozott testvéri felelősség. Nátán jó példakép ebben: odaáll nyíltan Dávid elé, kettesben vannak, amikor a példázatot elmondja neki. Példa Nátán abban is, amit pedig nem tesz: egyrészt nem kezd pusmogni az udvar többi vezető emberei között a király viselt dolgairól. Másrészt nem is tesz úgy, mintha tudomása sem volna azokról. Nem ijed meg a király nagyságától, tekintélyétől, hatalmától – hanem négyszemközt odamegy az ő testvéréhez.
Mi a célja a szembesítésnek? Azt mondja Jézus: „Ha megtér a te testvéred, megnyerted őt.” Erre fut ki az intés. Ha valaki ezt jól csinálja, bölcsen és megfelelő lelkülettel, valóban megnyerheti egy ember életét. Mindannyian jól ismerjük azt az állapotot, amikor tudjuk, hogy bűnben vagyunk; érzékeljük, hogy sötétségben járunk; ott is van bennünk a küzdelem: abba kellene ezt hagyni – de valamilyen gyengeség, erőtlenség miatt mégsem tudunk felhagyni vele. Ebben a tépelődésben, önmagunkkal való birkózásban, ha valaki mellénk lép, leültet, és azt mondja: figyelj, testvérem, rossz, amit teszel; jó lenne, ha elfordulnál ettől és visszatérnél Istenhez – egy ilyen testvéri, szeretetteljes intés tényleg megadhatja azt a lökést, ami segít abban, hogy kijöjjünk a bűnből. Hogy az egyébként is zajló belső harc jó irányban dőljön el. Hogy a bűn, amiben jár valaki, ne terjedjen el feleslegesen húsz másik ember között, és ne kezdjen el rombolni a gyülekezetben különféle módokon.
Jézus így folytatja: Ha nem tér meg, akkor vegyél magad mellé még egy vagy két embert, s az ő jelenlétükben újra intsed meg! Ha akkor sem tér meg, akkor pedig tegyétek nyilvánossá a vétkét. Nyilván nem azt jelenti ez, hogy ezen a ponton kiprédikálunk valakit, de egy nagyobb körben, ahova az illető tartozik, beszélni kell a dologról. Nem azzal a céllal, hogy őt ott megszégyenítsünk, hanem minden lépés azért van, hogy megtérjen, bűnbánatot tartson, kijöjjön abból, amiben van.
Ez a szembesítés krisztusi módja – de legalább ennyire fontos a szembesítés lelkülete is.
Van két egyszerű teszt, amit érdemes lefuttatni magadban, mielőtt arra vállalkoznál, hogy bárkit szembesíts a vétkével. Az első: gondold át, mit tennél, hogyan reagálnál, ha te lennél az ő helyzetében és valaki elmondaná neked mindazt, amit most készülsz neki elmondani. Ha ugyanis te kész lennél elfogadni, hogy téged megintsenek, akkor vagy kész arra, hogy te is szeretetben meginthess másokat. (Jó ezt egyébként alapvetően szem előtt tartanunk: a gyülekezetben helye van az intésnek. Az olyan jellegű reagálások ugyanis, hogy „mi közöd hozzá?”, „ne szólj bele az életembe!” – nem helyesek ugyan, mégis elfogadottak és általánosak a világban, de ezeknek a válaszoknak semmi helyük nincsen egy keresztény gyülekezetben. Itt nincs olyan, hogy nincs közünk egymás élethez.)
A másik dolog egy kérdés: szereted-e azt, akit intenél? Szereted-e annyira, hogy vállald érte az intés terhét? Mert a megfelelő lelkülettel végzett intés teher, fájdalom. Könnyebb nem megtenni. Nézzétek meg Nátán lelkületét! Amikor Dávid azt mondja: „vétkeztem az Úr ellen” – Nátán nem áll felette önhitt, diadalmas mosollyal. Nem írja le, nem alázza meg, nem gúnyolja ki, nem ítélkezik felette. Azt mondja: „az Úr is elengedte vétkedet, nem halsz meg.” Érzitek, milyen kegyelem van Nátán szívében? Ez az intés krisztusi lelkülete. Nem örülök annak, hogy vétkeztél. Nem örülök annak, hogy a fejedre olvashattam valamit. Nem úgy érzem most magam, hogy ez engem igazolt. Fájt nekem is, hogy ezt meg kellett mondanom. De amikor azt mondod: „vétkeztem” – annak örülök, mert tudom, és hirdethetem is neked, hogy Isten megbocsátja a bűnödet.
Mivel a te szíved, és az én szívem alapvető működésben nem a bűnbánatra jár, ezért neked és nekem szükségünk van az intésre és a szembesítésre.
3. Bűnbánat és agónia
Van bocsánat – Nátán ezt mondja Dávidnak: „az Úr is elengedte a vétkedet, nem halsz meg.” De a bocsánat nem következmény-nélküliséget jelent. Ezt nagyon fontos megértenünk, mikor bűnbánatról beszélünk: van bocsánat, teljes a bocsánat, de a bűnbocsánat nem jelenti azt, hogy a bűnnek bizonyos következményei ne lennének jelen.
A bűn természete olyan, hogy ha megszületik, akkor növekvő sötét áradatként elindul és hihetetlenül mély pusztítást és rombolást végezve hömpölyög, tombolva vonul előre a maga útján, emberi erővel többnyire feltartóztathatatlanul. Ezért nagyon fontos látni, hogy amikor ráeszmélsz, mit okoztál; felismered, mi áradt ki belőled, és mennyire kontrollálatlanná váltak annak a következményei; Isten elé állsz bűnbánattal és bocsánatkéréssel, és ő megbocsát (mert tényleg megbocsát!) - ez nem jelenti azt, hogy az egész történetet visszavitted a bűn elkövetése előtti helyzetbe. Az nem megy oda vissza! Nem lehet a bocsánatkéréssel, mint egy varázsszóval „visszaszívni” az egészet, ahogyan a gyerekek mondják az oviban: visszaszívtam, az már nincs. Nem működik így. Ami kiáradt, ami elkezdett pusztítani, az akkor is kiáradt és pusztít, ha bocsánatot kérünk érte. Ami megtörtént, az nem lesz meg nem történtté. A bűnbocsánat nem törli el a bűn következményeit. Igen, idővel gyógyulnak a sebek, megváltást nyerhetnek rossz következmények. Igen, idővel Isten kegyelme a legrosszabb dolgokból is kihoz jót. Igen: a bűn felismerése után a bocsánatkérésnek mielőbb meg kell történnie. S abban a pillanatban, amikor bűnbánatot tartok, megkapom a bocsánatot. De nem szabad azt gondolni, hogy innentől minden úgy megy tovább, mintha nem történt volna semmi.
A bűnnek visszavonhatatlan következményei vannak. Uriás halott, nem támad fel, a szerettei soha nem kapják vissza őt. Ráadásul Isten azt mondja Dávidnak: mivel ezt tetted, és okot adtál az Úr ellenségeinek Isten gyalázására, ezért meg kell halnia a fiúnak, aki most születik Uriás feleségétől. És nemcsak a fiú fog meghalni, hanem azt is mondja Nátán Dávidnak: a dinasztiában, a királyi családban nem fog kiveszni a fegyver. Aki tovább olvassa Dávid életének történetét, valóban láthatja, milyen pusztító erők mennek végig később a családján, a gyermekein.
S ezért van az agónia. Nézzétek Dávidot: küzd, fájdalmasan gyötrődik Isten előtt. De szeretném felmutatni, hogy ez a fájdalmas gyötrődés a bűn következményei felett egy szerető és kegyelmes Isten jelenlétében történik.
A király viselkedése abszolút furcsa és szokatlan, hangsúlyozza is a szentíró a környezete értetlenségét. A gyermek beteg lesz, és Dávid könyörög Istenhez, imádkozik, böjttel esedezik érte. A földön fekszik, nem tudják felállítani onnan, nem fogad el ételt, elutasít minden közeledést, minden vigaszt – ez a totális gyász megélése. Gyötrődés, küzdelem, agónia Isten előtt. Joggal merülhet fel bennetek a kérdés: miért teszi ezt Dávid? Miért könyörög, böjtöl, küzd, hogy életben maradjon a gyermeke, amikor Isten megmondta, hogy meg fog halni?
A hetedik napon meg is hal a fiú. A szolgák nem merik neki megmondani, mert ha míg élt a gyermek, így viselkedett a király, mi lesz akkor, amikor megtudja, hogy meghalt? Lehet-e a gyászt fokozni? Itt már nem lehet, ezért hallgatnak. De Dávid azonnal érzékeli a viselkedésükből, mi történt. És itt újra valami érthetetlen következik: amikor bebizonyosodik a fiú haláláról, felkel a földről, megfürdik, megkeni magát, ruhát vált, bemegy az Isten házába, a szent sátorba, leborul Isten előtt, majd hazamegy, enni kér, eszik, és szépen a jövő felé néz. Azaz: amíg a gyermek él, ő gyászol, amikor meghal, leveti a gyászt. Mi ez?
Dávid azt mondja: „amíg a gyermek élt, böjtöltem és sírtam, mert azt gondoltam: ki tudja, talán megkönyörül rajtam az Úr, és életben marad a gyermek. De most, hogy meghalt, miért böjtöljek? Vissza tudom-e még hozni őt?” Nagyon fontos számunkra ez az érvelés, ez a magyarázat. Megmutatja, milyen Istent ismer Dávid. Hét napig bizakodott, hogy visszakaphatja a gyermeket. Hét napon át oda mert állni ezzel a kéréssel az elé az Isten elé, aki már ítéletet hirdetett. Értitek, hogy mi mindent követett el Dávid? És értitek ezt a mély bizalmat a szívében Isten iránt? „Azt mondtad, hogy meg fog halni a gyermek, de én ismerlek téged, bízok benned, szeretlek téged, ezért eléd állok és kérlek: könyörülj az én fiamon!” Mennyire kegyelmes, szerető Istent ismer! A bűn nagy mélységébe süllyedt: kívánt, paráználkodott, gyilkolt. Majd Isten elé állt, bocsánatot kért, és Nátán meghirdette számára Isten bocsánatát. Ő pedig bizalommal el tudta fogadni azt. Ez nagyon fontos: a bűnbánat és a bűnbocsánat lezárja azt az érzést, hogy telve lelkiismeret-furdalással nem jöhetünk Isten elé, nem kérhetünk tőle semmit. Megmarad sok szenvedés, maradnak következmények, küzdelmek – de mindezekkel gyötrődve is újra szabadon állhatunk a szerető és könyörülő Isten színe előtt, aki megbocsátott. Ezért lehetünk képesek felállni, előretekinteni, továbbmenni a bűnbocsánat valóságával. Gyásszal teli, de bűntől szabad szívvel.
Miért fontos minden igaz, mély bűnbánatban a fájdalom? Azért, mert sokan azt mondják, hogy a bűnbánat képmutatás és vallásoskodás, bolondság, gyengeség, meg gyávaság. De ahol képmutatás és vallásoskodás van, ott nincsen fájdalom és agónia. Dávid iszonyú mélységekbe jutott. Rettenetes, amit kitervelt, és szörnyű, ahogyan azt lépésenként meg is valósította. De bűnbánatot tartott, Istenhez fordult teljes lényével. És ebben az odafordulásban erőt nyert, bizalmat nyert. Bátorságot nyert arra, hogy szembenézzen pusztító cselekedeteivel és felelősséget vállaljon azokért. Mennyivel nagyobb bátorság kell ehhez, mint a mai szekuláris világ gyakorlatához, mely szerint „soha semmit meg nem bánunk abból, amit korábban jónak tartottunk.” A szembenézés, a felelősségvállalás persze fájdalmas, olykor iszonyatosan fáj, ilyen agóniában tart, mint amiben Dávidot látjuk. Igazán mély bűnbánat ugyanis nem lehet a bűn következményeivel való szembenézés, az általunk okozott pusztítás, rombolás feletti mély fájdalom és gyász nélkül. De ez az állapot, ez a gyász és összetöretés az előtt az Isten előtt történik, akiről tudod, hogy nagyon szeret. Irgalmas, kegyelmes, könyörülő Isten.
4. Bűnbánat és gazdagság
A történet vége, és annak messzemenő kifutása minden lehetséges elképzelést túlszárnyal. A kegyelem gazdagsága árad. Mindvégig úgy olvastunk Uriás feleségéről, hogy „Uriás felesége”, pedig van neve: Betsabé. Ez azt jelzi: hiába szerezte meg Dávid erőnek erejével az asszonyt, Isten úgy tekint rá, mint aki Uriáshoz tartozik. Az első gyermek halála után nevezi őt néven a Szentírás. A bűnbánat és a bűnbocsánat alapjaiban megfordít valamit. Így olvassuk: Dávid megvigasztalta Betsabét, bement hozzá, vele hált, gyermekük született: Salamon, „az Úr pedig szeretetébe fogadta őt.”
Ha csak a család történetét nézzük: mennyivel nagyobb Isten irgalma, mint jogos ítélete és haragja! Megáldotta, megajándékozta, megvigasztalta őket. Különös szeretetével vette körül ezt a fiút. Éppen ezt a gyermeket. A kegyelemnek, irgalomnak ez a gazdagsága soha nem fakadt volna fel, ha nincs előtte szembesítés, bűnvallás, agónia és újraindulás. De a kegyelem túlárad ennek a családnak a történetén. Istennek Salamon felé kinyilvánított szeretete egy megkülönböztetett szeretet. Hiszen Dávidnak sok felesége, sok gyermeke volt. Miért pont ezt a Salamont választja ki Isten, hogy megkülönböztetett szeretettel szeresse, Dávid után a trónt örökségül adja neki és végül belekerüljön Jézus nemzetségtáblázatába? Ha ezt a történetet én írnám, biztosan nem így alakulna. Én nem ott adnám a nagy ajándékot, ahol ilyen mélyen kiáradt és rombolt a bűn. De Isten így írja. Ő gazdag, gyönyörködik az irgalomban és a megbocsátásban.
Máté a nemzetségtáblázatban nem Betsabénak nevezi ezt az asszonyt. Így szerepelteti: Urás felesége. Miért teszi ezt? Azért, hogy véletlenül se fordulhasson elő, hogy ha valaki olvassa Jézus családfáját, átugorhassa ezt a nevet, ezt a történetet! Hogy egészen bizonyosan eszünkbe jusson: igen, ő az, akit Dávid házasságtörés és gyilkosság útján szerzett meg magának. Hogy ott legyen beleírva Jézus történetébe, világosan, egyértelműen, nagy vörös skarlátbetűkkel: BŰN! Miért? Azért, hogy lássuk, hogyan kötődik a mi történetünk Jézushoz, aki bűnből szabadító. Mert miénk a kívánság története. Ne kívánd a te felebarátod feleségét, férjét, barátját, barátnőjét, vagyonát, munkáját, állását, szépségét, külsejét, belsejét, képességeit, pénzét! De mi kívánjuk. És miénk a paráznaság és a házassági hűtlenség története is. Miénk a gyilkos indulat és a gyilkosságok története, a manipuláció története, a hazugságok története, a mindenféle bűnök története - mind a miénk. De éppen ezért emlékeztet minket erre az Evangélium, hogy miénk legyen végre, vagy miénk legyen újra, miénk egyen örökre Jézus története. Az egyszülött Fiúé, aki agonizált a halála előtt, akit az Atya odaadott, elveszített, hogy benne és általa mi mind az ő gyermekei legyünk.
Ezért ma szembesít. Ezért ma mély gyászra és fájdalomra hív. Ezért ma szeretetéről biztosít. Az igazi bűnbánat az ő ajándéka. Nem bolondság, nem képmutatás, nem gyengeség, nem gyávaság, nem is vallásos teljesítmény. Az igazi bűnbánat, amikor az embernek a szíve valóban megtörik: Isten hihetetlen nagy ajándéka. Azért adja, hogy általa megtisztítson, meggyógyítson és újat adjon rajta keresztül. Hogy bevonjon bennünket Jézusnak, az ő Fiának a történetébe. Hogy egészen közel jöjjön ezáltal hozzánk. Hogy megértsük, mit jelent, hogy Jézus Krisztus az, aki a bűnből valóban megszabadít bennünket. Hogy Karácsonykor örömmel és hálával fogadjuk azt, aki eljött a világba és megváltott minket.
Amen
(Lovas András)