Ravasz László

Sokan azt hitték, hogy a felolvasott íge két különböző zsoltártöredékből áll; egyik a kegyelemről beszél, másik a gyermekáldást dícséri s csak véletlenül forrott össze ez a két zsoltárdarab. Pedig ugyancsak egy darabból való az egész zsoltár s az egészet egy élő gondolat szerves ereje tartja össze. Ez a gondolat azt mondja meg: hogyan épül a világ? Úgy, ahogy egy élő szervezet épül: minden porcikája, amit egyszer Isten megteremt, részt kér a teremtés további munkájából. Ami meglett, beáll az alkotó munka nagy együttesébe. Ahogy megszületett a nap, átvett egy csomó teremtő munkát, mint ahogy az ész átvesz egy csomó életalakító munkát és lassankint belenő hivatásába. Ezzel tölti be rendeltetését.
A világ tehát nem kész mű. Téves szemlélet volt az Ember Tragédiája írójától:
Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.
Nem; a világteremtés állandó folyamat, a neve: élet. Ebben a folyamatban azáltal veszünk részt, hogy egy darabját végrehajtjuk. Mi kell, hogy végrehajtsuk, s mégis a mű maga: Isten világalkotása. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint az építés példája, melyet alapígénk is említ. A várost Isten építi: Ő formálja a hegyet, a folyót, a lapályt; Ő civilizál és Ő a műveltség szerzője; övé a terv, az erő, az anyag; de emberi kezek nélkül várost építeni Ő maga sem tud. Isten egyedül, hat nap alatt megteremtette a világmindenséget; de egy fecskefészekhez egy egész nyárra s két füstös, szárnyas inzsellérre: a fecskepárra van szüksége.
Tehát Isten világalkotó, életalakító munkájának, titokzatos építő munkájának ez az alaptörvénye: Istentől van, emberek által!
Istentől – általunk.
Mennyi baj származik abból, ha ezt valaki nem látja s a nagy törvény valamelyik részét elhagyja.
Torz és hamis szemlélet az, amelyik nem számol Istennel. Ezeknek szól az első lecke: Ha az Úr nem építi a várost, hiába dolgoznak az építők; ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Ezer példa tolul elénk e tétel ábrázolására, szinte fuldoklunk tőle. Ugy-e, senki sem rakta úgy a garast félre mint te, s mikor azt hitted: elég, — füst és hamu, papír és polyva lett aranyhegyed. Ugy-e, nem szerette és nem művelte a földet úgy senki, mint te s mikor jött volna az aratás: tövist és bogáncskórót termett a részedre. Ugy-e, nem szerette senki az élettársát úgy mint te: meg tudtad-e hosszabbítani életét csak egy negyedórával? Ugy-e, nem tudott vigyázni senki ügy a gyermekére, mint te, s nem hihető, hogy gyermek olyan drága lett volna, mint ez a tied: hogyan került e fehér, aranyos koporsóba?
Nemzetek vannak, amelyek mindennel bírnak: pénzük, hatalmuk, dicsőségük garmadával; de nem születik gyermek: mi lesz a vég? Családok vannak, ország, világ irígyli címerök ősi fényét, felhalmozott javaikat és műkincseiket, de nehézfejű vagy könnyű erkölcsű az utolsó sarj, amiket pedig felgyüjtött századok szorgalma és szerencséje — kiéi lesznek ?
Közben a Mózes bölcseje ott ring a sás között, ahová kitették, Arany, Petőfi kis falusi iskolákban tanulják a betűvetést, Carnegie újságot árul, Epiktetos rabszolga s egy ifjú, Nagy Sándor, mire harmincéves lett, évezredekre eldöntötte Európa és Ázsia sorsát. Új családok, új nemzetek támadnak s az öreg Rákóczy György még az ágyúira is ráönteti: Non est currentis, neque volentis, sed miserentis Dei. Az Úr annak, akit szeret: ingyen ad eleget. «Szerelmesének álmában ad eleget.» Az élet legnagyobb értékei nem a mi érdemünk, a mi sikerünk, a mi eredményünk: egyszerűen felülről vett, ingyen kapott, felfoghatatlan és meghálálhatatlan ajándék.
De éppen olyan beteg és balga szemlélet azt vallani, hogy az élet nem függ tőlünk. Az életnek nem szenvedő alanyai, hanem cselekvő hősei vagyunk. Az élet bennünk és általunk megy végbe és olyan, amilyenné bennünk lesz.
Alapígénk elveti tehát azt a felfogást, hogy mi csak szemlélői vagyunk az élet nagy drámájának. Lehet, hogy sokan csak néma statiszták: de hős nélkül nincs dráma s nem dráma az, ahol nem cselekszenek. A fatalizmus bágyaszt, ellankaszt s lassankint valami lelki tengődésre vezet: nézzük, hogy minden mindegy és nem törődünk vele. Minden lelki betegség között, mely akár nemzetet, akár egyént elfoghat, legnagyobb a tehetetlenség, az akarattalanság, a hamleti abúlia, amely mindent eltűr, semmin sem segít s nyomorult eszközül odaadja magát annak, aki akarni tud. Az ilyen nemzet rendesen kalandorok vagy ostobák prédája lesz s meg is érdemli, hogy az legyen.
Az egyéni életben is rettentő elnyomorodást okoz ez a felfogás. Aki azt hiszi, hogy tusa nélkül győz, erő nélkül fegyelmezheti magát vagy másokat, félelem és rettegés nélkül harcát megharcolhatja: téved és önmagát ítéli el. A kegyelem felénk nyúl, de minden izmunknak meg kell feszülnie, derekunknak meg kell roppannia és tenyerünknek fel kell vérzenie, mert magunknak kell megragadnunk azt. A hívő ember a legaktívabb, legbátrabb és legnagyobb erőfeszítéseket végző ember. Igen, a vetés nő, míg mi alszunk, de hogy nőjjön: orcánk verítékével kellett feltörni az ugart és elvetni a magot.
Ha tehát Isten ajándékul adja az életet, a képességeket, de megkívánja az erők teljes kifejtését: akkor a világalakítás döntő munkája a nevelés. «Íme, az Úrnak öröksége a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom. Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak. Boldog ember, aki ilyenekkel tölti meg tegzét; nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban.»
Igen, nekünk szavunk van az ellenséggel a kapuban. Kettős értelme van ennek a képnek. Eredetileg a zsoltáríró egy nagy pörre gondolt, amely életre-halálra ment a kapuban, ahol a vének a törvényszéket tartották. Itt nagy segedelem volt a sok szép fiú, mert ez a vádlott ember istenfélő, igaz voltát bizonyította. De lehet arra is gondolnunk, hogy Isten népe egy ostromlott várban védekezik. Az ellenség roppant erővel támad s minden percben hajszálon függ a vár sorsa. Minden azon dől el, van-e katonánk, milyen katonánk van?
Ezért ajándék minden gyermek; ezért az Úr öröksége a gyermek, ezért ajándék és jutalom az anyaméh áldott gyümölcse. Minden rajtuk fordul meg, minden bennük valósul meg, ifjú kezükben a holnap aranykulcsa. Szeptemberben érezzük át ezt egész jelentőségében és hevítsen át a gyermek után szomjazó életösztön.
Látnunk kell, hogy csakugyan az élet és halál kérdése, ha tegzünk tele van nyilakkal. Ez az erőnek, harcképességnek, készenlétnek, a jól felfegyverezettségnek képe. Jelenti a testi erőt — elég egészséges-e a magyar ifjúság, nem vétkezik-e teste ellen; nem vétkezünk mi ellene azzal, hogy nem adunk elég kenyeret? Ez jelenti a tudást — vajjon a mi közoktatásunk elég bölcs, elég eredményes-e? - jelenti az erkölcsöt: vajjon az új nemzedék elég tiszta, elég nemes gondolkozású, elég hősies-e? Ez jelenti a lelki erőket: vajjon a mi ifjúságunk elég hívő, elég krisztusi-e?
Itt értünk az alapíge csúcspontjához. «Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak.» Az tehát a legfontosabb kérdés: kinek a kezében van az ifjúság ?
Nem elég, ha az öregek kezében van; ha nem lesznek különbek, mint mi, elbuktunk a kapuban. Ne legyen a világ kezében: elvesztegeti őket, vagy Isten ellen használja fel.
Legyen a Krisztus kezében. Neki engedelmeskedjék, az fegyvere, szerszáma váljék a magyar ifjúból, Krisztus célja felé röpüljön s az Ő akaratának legyen a követe, mert Krisztus az igazi hős.
Akkor nem szégyenülünk meg, ha ellenséggel kell szólni a kapuban, sem mint emberek, sem mint magyarok.

I.
Vallásos ember nem vonhatja kétségbe azt a tételt, hogy a világ minden anyagi javának tulajdonosa maga az Isten. Tulajdonosa azon a címen, hogy Ő a teremtő és gondviselő Isten, akinek akarata nélkül egy fűszál sem támad és egy hajszál sem hull le fejünkről. Ő az örök Tőke és Ő az örök Munka; tehát Isten a legfőbb termelő. Ezért minden javaknak legfőbb tulajdonosa. Az is kétségtelen igazság, hogy ennek a földnek javait Isten az embernek adta, akit arra hívott el, hogy uralkodjék a világ minden más teremtménye felett. Isten a javakat az embernek ideig-óráig adta, azzal, hogy sáfárkodjék velük. Ezért a javak állandóan gazdát cserélnek. Mindig adni kell, hogy vehessünk, s a tálentomokról szóló példa szigorú bűnnek tartja, hogyha Isten javaival nem csinálunk forgalmat. Ebből az következik, hogy a javaknak ez az Isten rendelte hullámzása apályt és dagályt teremt: némelyiknek sok jut belőle, másiknak kevés. Akinek sok jutott, az a gazdag; akinek kevés, az a szegény.
Ki a gazdag és ki a szegény? Ezt pontosan megmondani nem lehet. Nincs semmi a világon, ami viszonylagosabb volna, mint a szegénység vagy a gazdagság. Nincsen olyan gazdag, akinél ne volna még gazdagabb, s nem láttam olyan szegényt, akinél ne volna még szegényebb. A kiskirályok éppen olyan elszántsággal ostromolják a nagykirályok vagyonát, mint ahogy a koldusok nagytőkésnek tartják s gyűlölik azt, aki jobb utcaszegletet kapott, mint ők.
Azután azt is látni kell, hogy Isten a javak egy részét magántulajdonba adta, más részét köztulajdonba. Köztulajdon és magántulajdon sokszor ellentétben áll, s hadseregek és országok gyilkolják le egymást azért, hogy a tőke magántulajdonban vagy közös tulajdonban legyen? Pedig nyilvánvaló, hogy tisztán sem az egyik sem a másik nem lehet és ez a kettő egymást ki kell, hogy egészítse.
Mindebből most minket az érdekel leginkább, hogy az emberi élet szükségképpen termeli ki a gazdagságot és szegénységet. Mindkettőt maga Isten szerezte, mint a termő földet és a sivatagot, a bő és a szűk esztendőket. De ezt az ütemes változást az emberi bűn megrontotta azzal, hogy igazságtalanul osztja el a javakat; aki dolgozik: az éhkoppot nyel, aki henyél: fölöslegben dúskál. Isten szerzi a gazdagot és a szegényt azért, hogy egyikkel a másikat nevelje. De ezt az ellentétet ki akarja használni a Sátán, hogy egyikkel a másikat megrontsa. Miért szerzi tehát Isten a szegényt és a gazdagot? Azért, hogy találkozzanak.
Kétféle találkozás lehetséges. Egyik, ha találkoznak egymással és farkasszemet néznek. A másik, ha találkoznak egymással és megtalálják egymást.
Az első találkozásról példa a gazdag és a Lázár története. Néhány vonással elibénk rajzolja az Evangéliom: Vala pedig egy gazdag ember és öltözik vala bíborba és patyolatba, mindennap dúsan vigadozván. És vala egy Lázár nevű koldus, aki az ő kapuja elé volt vetve, fekélyekkel tele. És kíván vala megelégedni a morzsalékokkal, melyek hullanak vala a gazdagnak az asztaláról; de az ebek is eljövén, nyalják vala az ő sebeit. (Luk. 16:19-21.) Milyen közel volt a gazdaghoz Lázár és Lázárt nem vette észre! Még ez a jobbik gazdagnak volt olyan fia vagy leánya, aki mindenét a Lázároknak adta, aki maga is kész volt sorsukat megosztani, aki egyebet sem tett, csak sebeiket kötözte és verítéküket törölte: az a fiú és az a lány éppen úgy áldozata lesz a gyűlölet és bosszúállás pusztító hadjáratának, mint maga a bűnös. Szegény és gazdag találkoznak és szembenéznek egymással. Mit jelent e szembenézés? Bizonyítják a rémuralmak, a forradalmak Franciaországban, Oroszországban, Mexikóban, Spanyolországban és mindenütt a világon.
Mit tud egy ilyen szembenézéskor mondani az egyház? Hiába mondja, én mosom kezeimet, én nem akartam. Jaj neki, ha maga is patyolatba és bíborba öltözött, de jaj akkor is, ha szőrcsuhában jár. Egyszerűen ráolvassák, hogy nem tudta megváltoztatni a helyzetet, sőt éppen benne fogják keresni és megtalálni a bűnbakot, pedig talán egyedül ő volt az, akinek fájt a gazdag és Lázár rettentő találkozása, volt az, aki a Lázárokon való segítésnek szentelte életét.
Ezért mindennél fontosabb, hogy a gazdag és a szegény találkozzanak egymással és megtalálják egymást. Megtalálják azt a nagy törvényt, hogy Isten őket egymás kiegészítésére és egymás szolgálatára szerzette. Istennek semmibe sem került volna olyan világot teremteni, ahol mindenki megkapja a magáét, senki sincs másra rászorulva s éppen ezért senki sem kívánja a másikét. De Isten azért osztotta el egyenlőtlenül a javakat s azért cserélteti azt szüntelenül, hogy ezáltal gyermekeit magához nevelje. Mint ahogy a munkát tette a termelés feltételévé, úgy tette a testvér-osztályt a társadalmi igazságosság törvényévé.
Mi ez a testvér-osztály? Az, hogy Isten világában mindenki számára van kenyér, ruha és fedél, csak nem jut el mindenkihez. Isten ígéretet tett a naponkénti kenyérre, s ha egyszer maga adta ajkunkra ezt a bízó gyermeki imádságot: egészen bizonyos, hogy Ő kiteremti a nekünk szánt kenyeret. Nem Istenen múlik az, ha a Lázárok éhségtől elgyötörve hevernek a gazdag kapujában, mert Isten, ahogy Tompa Mihály mondta: a szegényeknek kenyerét a gazdagoknál tette le. Rábízta a gazdagokra, hogy vigyék el a kenyeret a szegényekhez. Éppen azért gazdagok, mert a mások kenyerét viszik. Millió kenyér a gazdagságuk, a bőségük. Ez a tőkének a nagy lehetősége és a nagy felelőssége. Ha teljesíti a megbízatást, olyan áldott, mint az anyaemlő, vagy az apai kar; ha nem: ragadozó, aki mások véréből él.
Hová lett a kezeden a szegényeknek a kenyere? A feleslegedben mások kenyere, ruhája rejtezik. Igaz, hogy nem tudjuk pontosan, hol van az az eszmei határ, amelyen túl nem volna szabad a gazdagnak bővelkedni, mert már nem a magáét, hanem a szegényekét költi, de ez is csak azért van, hogy ki-ki magára vessen, magában álljon, vagy essék. Isten ígéjéből úgy tudjuk, hogy jövedelmünk tíz százalékához nem volna jussunk nyúlni, mert ezt Isten elkéri tőlünk az ő kicsinyei számára. De ez csak a magán háztartásunkra vonatkozik. Ezen felül hárul mindnyájunkra a nagy kötelesség, minden közös erőnk megfeszítésével úgy alakítani át a világot, hogy Krisztus törvénye és akarata egyre teljesebben érvényesüljön benne, egyre kisebb legyen benne a távolság szegény és gazdag között.
Mi a gazdag a szegénynek? Sáfára, gondozója, felelős pásztora.
Ezt a tisztét azonban csak akkor töltheti be, ha nem tulajdonít érdemszerűséget neki, ha Isten iránti hálából teszi és örül annak, hogy szolgálhat.
És mi a szegény a gazdagnak? Egy nagy jótétemény alkalom arra, hogy szolgáljon, küldetését betöltse, rendeltetését megtalálja. Alkalom arra, hogy vele kapcsolatban Krisztussal találkozzék. Mert minden szegénynek Krisztus a kezese s Krisztusnak tesz szolgálatot az, aki a szegényt szolgálja, az emberi nyomorúságot enyhíti és a világot szebbé akarja tenni.
Mikor Jézus negyven napi böjtölés után megjelent a názáreti zsinagógában, elévette Ésaiás könyvét és felolvasta belőle ezt a részt: «Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét». (Luk. 4: 18-19.) És behajtá a könyvet és kezde hozzájuk szólani: «Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra». Mintha azt mondta volna: mostantól kezdődik az a világ, amelyben mindezek megtörténnek. A szegény mindig egy követ, aki arra emlékeztet, hogy a názáreti zsinagógában kihirdettek egy új világbirodalmat. Te is ebbe tartozol, én is odakívánkozom. Jer, itt az alkalom bizonyságot tenni arról, hogy mi ennek a világnak vagyunk a polgárai. A szegény ember tehát a gazdag emberre ígéret, alkalom és zálog.
És mind a kettő Krisztus számára eszköz, akikben országát tovább építi. A szegénynek és a gazdagnak együtt kell belépnie Isten országába. Külön-külön nem fognak tudni belépni, csak akkor, ha kézenfogják egymást és együtt mennek. Ehhez meg kell találniok egymást. Mikor igazán találkoznak nem lesz gazdag és szegény, csak ember és testvér, a közös kenyér és a közös Lélek örökösei.
Végezetül éppen ennek a nagy igazságnak a meglátásával veszik észre, hogy amíg így szolgálták egymást, felszabadultak a Mammon, az arany, a földi kívánságok rabsága alól, s immár nem az a legfőbb gondjuk: mit egyenek, mit igyanak, mivel ruházkodjanak, hanem Isten országát keresik és annak igazságosságát és mindezek megadatnak nékik.

Nincs olyan vallás, amelyben a böjtnek ilyen vagy olyan formáját nem találnók meg. A böjt maga a vallásos élethez tartozik és annak egyik lényeges velejárója. Alapjában véve azt jelenti, hogy megakasztjuk és korlátozzuk az életet egy magasabb és igazabb élet érdekében. Például a testi életet megszorítjuk, hogy a lelki élet elhatalmasodjék.
Ha pedig ez a böjt, akkor azt mondhatjuk, hogy maga az élet szakadatlan böjt. Böjt azért, mert lassanként elfogy s elfogy azért, hogy más életet tápláljon. A meggyujtott gyertya képe az örök böjtnek: felemészti saját zsírját, hogy világítson, s az utolsó fénysugárral maga is eltűnik. Mérsékletet kell tanúsítani a gyermeknek, hogy gyomrát el ne rontsa s jó étvággyal tudjon enni. Ez is böjt. Dolgozni kell hat napon keresztül, hogy meglegyen a kenyerünk és pihenésünk a hetedik napon. Meg kell vonnunk magunktól sok mindent, hogy jusson gyermekeinknek ételre, ruházatra, tanulásra. Adót kell fizetni, hogy hazánk erős, művelt legyen és bátorságban fejlődjék. Ez mind böjt. Egy szóval böjt alatt értem az életnek azt a törvényét, hogy magasabb igények érdekéből köteles magát lassanként felemészteni. Mi a te böjtöd? Az, ami életedet felemészti.
Azért hát nincs jellemzőbb dolog egy emberre nézve, mint az, hogyan viszi végbe ezt a böjtöt. Milyen képet vág ahhoz, hogy szolgálnia, lemondania, szenvednie kell? Mit szól ahhoz, ha megáldoztatik egy más, rajta kívül álló cél érdekében. Hogyan böjtölsz, ez a nagy kérdés. Háromféle böjtöt mutatok be, hogy meglássuk az igazit: a krisztusit.
I.
Lássuk azt, aki ezt a böjtöt zúgolódva végzi. Azt hiszem, ez a legáltalánosabb típus. A legtöbb ember nagyon mosolygó arcot vág, amikor kap valamit. De nagyon savanyú képpel tud adni valamit. Szeretné például a fizetést munka nélkül, a jövedelmet adó nélkül, a szabadságot rend nélkül. Azt természetesnek találja, hogy neki mindenki adjon valamit, de tőle ne kérjenek semmit. Sajnálja a fáradságot, az időt, a pénzt, sajnálja az életet, amit másoknak kell odaadni. De azt a vas-törvényt, hogy mi nemcsak másokból élünk, hanem másokat táplálunk is, azaz: belőlünk is esznek mások: megváltoztatni nem tudja s ezért egész életén át lázadozva és zúgolódva engedelmeskedik neki, mint a rabszolga a korbácsütésnek. Ezek az emberek zúgolódnak az élet terhe ellen, megátkozzák a keresztet, amely a vállukra nehezedik, szidalmazzák azokat, akik belőlük élnek, akiket táplálniok és hordozniok kell. Azt hiszik, hogy őket az egész világ ki akarja fosztani s az egész világgal szemben meg akarják őrizni két kezökben a kicsavarhatatlan aranytalentumot, míg halott kezükből kihulló kincsükről kiderül, hogy értéktelen rézobulusok csupán s nem valók egyébre, mint arra, amire a pogányok használták: lezárni a halott szemét.
Az ilyen embernek egy új ismeretre van szüksége. Arra, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti az ő életét Krisztusért, megtalálja azt. Fel kell fedeznie, hogy a böjt drágalátos ajándék. Istennek leleményes találmánya a végre, hogy legnagyobb ajándékának elvételére neveljen: önmagának elvételére. Önmagunk megtagadása igazi énünk megnyerése; az önmagunknak való kedvezés: életünk elnyomorítása. Istent csak akkor ragadhatjuk meg, ha egy odaadott élettel helyet csináltunk számára. Amíg szívünket, kezünket, gondolatainkat kitölti ez a világ és annak ezer kívánsága, nincs mivel megragadnunk a felfoghatatlan, örökkévaló és csupa szellem Istent. Itt derül ki, hogy leggazdaságosabb dolog tékozolni életünket s ezzel kincset gyüjteni a mennyben. Három boldog felismerés lépcsőjén kell ehhez a szemlélethez felérkezni. Az első lépcső mindnyájunkkal közös: kell adni. Kell adni, pedig nem akarunk, pedig fáj, zúgolódunk és lázadozunk ellene, mert mi nem adni, hanem venni akarunk. Második lépcső ez a belátás: mégis lehet adni. Lehet azt, amit szívem szerint lehetetlennek éreztem: testemet, világomat, földi javamat, békességemet, szellemi és erkölcsi gazdagságomat, akár örököltem, akár gyüjtöttem e kincseket, odaadhatom azoknak, akiket nekem kell táplálnom. A családomnak, az anyaszentegyházamnak, a nemzetemnek, az ismeretlen testvéreknek, a Krisztus kicsinyeinek, a jerikhói úton vérbefagyott embernek. A harmadik felismerés pedig a hála boldog kiáltása: szabad adnom! Milyen óriási ajándék, hogy én adhatok! Milyen boldog rendezése a világnak, hogy itt reám egy királyi művészet gyakorlásánál szükség van. Én is azok közé tartozom, akik adják a kenyeret, a világosságot, a jószót, az orvosságot, az ital vizet, a meleg ruhát, a példát, a gondolatot, a lelket, egyszóval a legnagyobb javakat Isten háztartásában. Koldus létemre is fejedelem vagyok Isten országában.
II.
De fordítsuk tekintetünket azokra az emberekre, akik az élet nagy böjtjét dicsekedve végzik. Mert ilyen is van. Emberek, akik büszkék arra, hogy ők szolgálnak, szenvednek, böjtölnek. Vágd le a cédulát az ajándéktárgyakról, olvastam egyszer egy amerikai lapban. Ne tudják azt, mibe került neked, amivel másoknak örömet okoztál. Mi más ez, mint a fínom lélek tiltakozása az ellen, hogy a jócselekedeteket, a szolgálatot, az áldozatot, a szeretetnek nagy, önemésztő szertartását érdemszerzőnek fogjuk fel és benyujtsuk érette Istenhez a számlát. Meg lehet-e fizetni pénzzel az anyai szeretetet, a hitvesi hűséget, a gyermeki ragaszkodást? Nincsenek-e mindezek a dolgok messzire túl mindazon, amit pénzértékben ki tudunk fejezni? És vajjon, ha pénzértékben ki lehetne fejezni, nem veszne-e el azonnal igazi, örökkévaló becse? Aprópénzzel kifizetni az anyai szeretetet, elküldeni a honoráriumot annak, aki életét nekünk áldozza! Valóban az a gondolat, hogy mi Istennel szemben érdemet szerezhetünk s e érdemre hivatkozással követelhetjük a magunk igényét, mennyei örökségét, tulajdonképpen az örökkévaló erkölcsi értékek devalválása. Istent nem lehet cselekedetekkel félrevezetni, behálózni, foglyul ejteni, szavánfogni, kötelessége betartására kényszeríteni. Mert Isten nem szerződő fél velünk szemben, hanem teremtő és megváltó Isten. Amit neki adunk, azt Ő adta, ami jót tehetünk, az is az Ő ajándéka. Isten előtt dicsekedni nem lehet.
Nem lehet dicsekedni az emberek előtt sem. Alapígénk pedig arra utal, hogy sokan az emberek tetszését akarják kivívni áldozataikkal. Nem ismertek-e ti vallásos díjbirkózókat, akik a lelkigyakorlatok terén egész szemfényvesztő műveleteket tudnak elvégezni, hogy azután a társaság csodálatát kitányérozák? Ezeknek szól a nagy intelem: titkon, Isten előtt böjtölni, bezárt kamrácskában imádkozni, úgy adakozni, hogy ne tudja a balkéz, mit cselekszik a jobb. Sokszor az az érzésem, hogy még a keresztyén egyház is legyezgetni szokta tagjainak hiúságát. Miért volna annyi márványtábla, annyi jegyzőkönyvi köszönet, annyi nyilvános nyugtázás, annyi emberi dicsőítés? Amennyire helyes az, hogy gyermekeink lássák meg életünk nagy szolgálatát és áldozatát, — mert ezáltal maguk is hasonló életmódra buzdulnak — épp úgy nem tartozik az emberekre az, hogy kegyességünk, lemondásunk, áldozatosságunk micsoda cselekedetekben nyilvánult meg.
Ne dicsekedj a böjttel se Isten előtt, se az emberek előtt. Ezzel megszabadulsz egy rettentő veszedelemtől: a látszat veszedelmétől. Isten azt parancsolja, hogy legyünk és nem azt, hogy látszódjunk. Ez a világ arra van berendezve, hogy van az, ami látszik. Isten világa arra van berendezve: nem mindig látszik az, ami van. A végítélet tartalma pedig ez: lehull a látszat és kiderül a valóság. Úgy fogjuk látni magunkat, ahogy Isten lát és nem tudjuk kendőzni, nem tudjuk menteni magunkat, nem tudjuk elleplezni hibáinkat; nyomorékul, szennyesen, torzan meg kell állanunk az Ő igazlátó tekintete előtt. Ott már nem fogunk dicsekedni. Nem fogunk zúgolódni sem, csak reszketni és a szégyen tüzében égni, vádolni magunkat és bánni, bánni, bánni…
III.
Végül nézzük meg azt, aki az élet böjtjét mosolyogva, végzi. Az előbbiekből nyilvánvaló, hogy a mosolygó böjt emberei először is titkon böjtölnek. A zúgolódó és a dicsekedő ember, bármennyire ellentétes lelkület, abban megegyezik, hogy mindegyik mindenütt a nyilvánosság előtt böjtöl és felebarátja orra elé tartja ennek a böjtnek minden mozzanatát.
Az igaz keresztyén eltitkolja; ne lássák, ne hallják, ne dicsérjék, ne csodálják. Nem tartozik senkire, csak az élő Istenre. De Isten előtt, a titkon látó Isten előtt böjtjét örömmel hordozza. Örömmel hordozza abból a boldog felismerésből, hogy hiszen ez nem kifosztatás, hanem belső meggazdagodás; nem veszteség, hanem nyereség. Az Isten előtt böjtölő ember szakadatlanul ajándékokat fogad el Istentől. Mégpedig a legnagyobb ajándékot magát Istent, mint örök szeretetet, bűnbocsánatot, engesztelődést, kegyelmet, jóravezérlő Szent Lelket.
Éppen ezért a titkon böjtölő ember szívét eltölti valami nagy-nagy hála, hogy Isten ilyen jó hozzá, ilyen gazdagon megajándékozza, ennyi kibeszélhetetlen örömre és dicsőségre méltatja. Ez az a vidámság, ami a titkon böjtölő ember arcán a mosoly visszfényében megjelenik. Ez a mosoly Isten világossága, amint emberi arcokról visszatükröződik. Világszépítő, teremtő hatalom, erősebb, mint a nap és nincsen soha éjszakája. Ezért mondja a korinthusi levél, hogy a «jókedvű adakozót szereti az Isten». Ez a vidámság a mennyei seregeknek a jókedve. Az Isten környezetének családi hangulata.
Mit szólnátok egy új parancsuralomhoz, a mosoly parancsuralmához? A jóindulat, a bizalom, a kedveskedés, segítés hadjárata volna ez, az irigység, gyűlölködés, bizalmatlankodás és ártalom világában. Egy amerikai költemény azt mondja, hogy a legolcsóbb és a legértékesebb, a legkönnyebb és a leghatalmasabb dolog a világon a mosoly. «Többet ér egy milliónál s nem kerül egy centbe sem.» (It's worth a million dollars. And it doesn't cost a cent. Wilbur D. Nesbit)
A mosoly a legbántóbb dolog a világon, ha büszkeség, gúny vagy gőg van megette. Ilyenkor fényes, halálos gyilok.
A mosoly a legszánalmasabb dolog, ha tudatlanságot, erőtlenséget és ügyefogyottságot rejt. Ilyenkor, szétolvadó fügefalevél. A mosoly mindenható, világteremtő, lélekébresztő hatalom, ha mögötte feláldozott élet, szeretetből véghezvitt szolgálat, egyszóval élet-böjt van. Mosolyog a Nap, mert életet teremt, a tavasz, az ifjúság, mert diadalmas ígéret; mosolyog a gyermekét tápláló anya és a csatába induló hős. Azt hiszem: Isten is mosolygott, amikor a világot teremtette. Isten mosolya a karácsonyi csillag és a húsvét csókja a Golgota keresztjén.
Azért hát: orcánkat mossuk meg, fejünket kenjük meg olajjal, öltözzünk ünneplő ruhába, mintha menyegzői lakomára készülnénk s mosolyogva vigyük végbe az élet-böjt nagy szertartását: magunk megáldoztatását, ezt az egyetlen teremtő szolgálatot.

Ma a Szentlélek vigasztaló erejéről beszélünk. Ki az közülünk, akinek nincs szüksége vigasztalásra? S ha volna olyan vidám és boldog lélek, aki azt mondja, nekem nincs: nem kérdezhetjük-e tőle, biztos vagy-e benne, hogy nem lesz soha szükséged rá? Mi az, ami téged ma boldoggá tesz; nem veszítheted-e el holnap? Hátha éppen azért vagy mondhatatlanul nyomorult, mert nem érzed szükségét a vigasztalásnak.
Mi történnék azzal az emberrel, aki kihirdetné: és minden megszomorodott szívet megvigasztalok! Elsöpörné a síró, panaszkodó jajgatók áradata, mintha egyetlen olajos korsó után egy éhező ezred nyujtaná ki kezét.
Aki próbált vigasztalni, tudja, hogy milyen nehéz; szinte lehetetlen. Emberileg a vigasztalás csak hazugság által lehetséges, természetesen ideig-óráig. Éppen ebben áll az emberi vigasztalás lehetetlensége. Megpróbáljuk áltatni az illetőt, olyan dolgokat ígérünk, amelyeket nem tudunk beváltani. Vagy a tényállást hamisítjuk meg, vagy hamis gyógyulást ígérünk. Például azt mondjuk a halálos betegnek, hogy egészen jelentéktelen a betegsége; hamis kórképet csinálunk, mert azt hisszük, hogy a hazugság meggyógyítja. Súlyos szervi szívbaját idegességnek mondjuk, a halálos kórról azt állítjuk, hogy múló zavar. Ennél még rosszabb az, amikor eltitkoljuk valaki elől a bajt. Ismertem egy családot, ahol az apa meghalt és a beteg anyának hónapokig nem mondták meg, hogy férje nem él, mert meg akarták óvni a rettentő rázkódtatástól. Micsoda hazugságrendszert kellett fölépíteni; mennyire össze kellett tanulniok, hány ellenmondásba keveredhettek, végül mint veszítették minden hitelüket s ki tudja, hogy ez az egész mesterkedés, főképpen a hazugságoknak összeomlása nem volt-e rettenetesebb és halálosabb a beteg asszonyra nézve, mint maga a tény?
És a hamis vigasztalásban mégis van egy igaz gondolat. Az tudniillik, hogy el akarja venni a fájó ténynek erejét. Azt akarja kimutatni, hogy az ok, ami miatt szenved valaki, nem olyan súlyos, nem olyan gyötrő, mint amilyennek a szenvedő érzi. Lásd meg, hogy nincs mi fájjon, nem is fáj nagyon, ami miatt sírsz; ezt a törekvést a világszerinti vigasztalás hamissággal próbálja elérni.
A másik fogása a hamis vigasztalásnak az, hogy a veszteséget valami világi jóval próbálja pótolni. Ez az anya sír beteg gyermeke miatt: adj neki reménységet, mondd, gyermeke meg fog gyógyulni. Ez az ember elveszítette vagyonát, vigasztald meg azzal, hogy még ennyit meg ennyit szerezhet. Elibéd áll valaki, akinek a becsülete lett oda, beszélj neki arról, hogy feled a világ és vannak vidékek, ahol ő ismeretlenül újra élni tud. E vigasztalásnak roppant nehézsége, hogy az, amit ígérünk semmit sem ér az elveszett értékhez képest. A holnapi túzokkal a mai veréb hiányát nem igen lehet kielégíteni.
Ezért nincs más vigasztaló, csak a Szentlélek Isten. Még pedig azért, mert a Szentlélek nemcsak nyujtja a vigasztalást hanem képessé tesz elfogadni azt.
Az a vigasztalás, amit a Szentlélek nyujt, az igazság. A halálra azt mondja, hogy halál, a bűnre azt mondja, hogy bűn. Ezért a Szentlélek vigasztalásának van egy gyötrő, égető, szinte azt mondanám, gyilkos bevezetése. Nem mondja, hogy nem fogsz meghalni; minden vigasztalásának első tétele: igen, te meg fogsz halni. Nem mondja azt, hogy nem vagy hibás, ártatlanul üldöznek, sérelem rád nézve az, ha rosszat mondanak rólad: beledörgi a lelkedbe úgy, hogy megreszketnek a csontjaid is belé, a porba bűnös, a vályuhoz, nyomorult!
De ez a Szentlélek vigasztalásának csak az első igazmondása. A második lépése hasonlít az emberi vigasztaláshoz; azt állítja, hogy a veszteség vagy a fájdalom, ami minket ért, nem olyan nagy, nem olyan halálos, nem olyan elviselhetetlen, mint amilyennek mi érezzük. Tévedésben vagyunk a fájdalom jelentősége felől, nem az övé az utolsó szó. Ez a Lélek vigasztalásának második nagy igazsága azért lehetséges, mert éppen a Léleknek s egyedül a Léleknek van igaza, amikor azt állítja, hogy nem az a legfőbb jó, amit elvesztünk, amiért sírunk, ami fáj, hanem az, ami még nem is volt a mienk s amit éppen most fogadhatunk el. Te elveszíted az életet, de tudd meg, nem ez a te legfőbb javad. Ennél sokkal dicsőségesebb dolgok vannak a világon. Csak a látható, csak az ideig való, csak a földi múlik el. A láthatatlan, az örökkévaló, a romolhatatlan éppen most születik meg és éppen így szabadul fel. Elveszítetted vagyonodat, a jólétnek, társadalmi rangnak javait. Mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri, lelkében pedig kártvall? Van egy más kincs, más gazdagság, más öröm és más jólét, mint amelyik elbúcsúzott tőled, s ez mind a tied lehet. Te síró gyermek, szétfujtam kezedből a hamut, mert aranyat akarok helyébe adni. Vádol a lelkiismeret, porban és hamuban bánod bűneidet, nem akarsz vigasztalást bevenni, mert ónízűvé vált szádban az élet: nézd, van bocsánat, feléd hajlik az irgalom, kiemel a sárból és átvisz a dicsőségbe egy szabadító égi kar.
Ezt csak a Lélek mondhatja, mert maga a Lélek az a fölséges, új, magasabbrendű jó, amely veszteségünkért kárpótol.
Mi tehát az az igazság, amivel vigasztal a Szentlélek? Az, hogy van élő Isten, megváltó Krisztus, mert van Ő, a Lélek, mindkettőnek lelke, akarata, segítsége, ereje és valósága. A Léleknek ez a vigasztalása szakadatlanul bennünk van, velünk van abban, hogy mindig körülvesz; láthatatlan, de valóságos párázatában járunk. Sohasem szakadunk el tőle, benne fürdünk, mint a napsugárban a rom. Keresi lelkünk mélységeit, mint a fölkelő nap fénye a házak lefüggönyözött ablakait. Nem lehet azt mondani, hogy nincs fény és meleg, csak a függönyt kell félrehúzni, csak az ablakot kell kinyitni. Nem lehetünk olyan mélységekben, hogy egész ereje rendelkezésünkre ne álljon és nem lehetünk olyan magasságban, hogy túlhaladtunk volna rajta. Nincs szív, akit a Szentlélek meg ne vigasztalhatna, ha átadja magát neki.
Velünk van az ígében. Millió meg millió tanács, bizonyság körülvesz és szinte nevünkön szólít. Gondold el, hogy minden Íge neked szól, a te kérdéseidre felel. Mint ahogy a tengerparton sétáló arcát; ruháját, bőrét belepi és áthatja a szélben háborgó tenger sós párázata, úgy hatol át rajtunk, úgy lep be minket, gyógyít meg Istennek minden ígéje, amelynek fellegében járunk.
De velünk van különösképpen a látható Ígében, az úri szent vacsorában. Ezek a jegyek zálogai és pecsétei a lélek természetfeletti és láthatatlan valóságának. Vádol a bűn? Íme, itt az üzenet az irgalomról s bocsánatról. Megbántott a halál: íme, itta bizonyság az örökélet és a dicsőség felől. Elvesztettél mindent e világon: íme, itt vannak egy örökkévaló gazdagság beváltható jegyei. Ezek mind arról beszélnek, hogy van örökségünk, királyfiak vagyunk, hazafelé tartunk, egy titokzatos menyegzőnek meghívottjai vagyunk. Mindezt nem érti meg a világ és nem tudja bevenni.
De a Szentlélek vigasztalásának megvan még egy utolsó csodálatos vonása: a csalhatatlan hatékonysága. Minden lelkipásztor tapasztalta, hogy a legragyogóbb ékesszólás, legodaadóbb rábeszélés sem tud eredményt érni egy léleknél, amelyik Rákhel szerint nem akar vigasztalást bevenni. A Szentlélek vigasztalásának az a csodálatos ereje, hogy vigasztalódásra képessé teszi a lelket. Képzeljük el, hogy a napnak olyan ereje volna, hogy szemet tud vele teremteni, amelyik meglátja őt. Képzeljük el, hogy egy hangnak olyan hatalma van, hogy hallóvá teszi a siketet, akihez szól. A Szentléleknek olyan ereje van, hogy hívővé teszi azt, akit vigasztal. Olyanforma eset ez, mint amilyenről a lelkipásztori élmények is beszámolnak. Amíg érvelünk, a beteg csendesen ingatja a fejét. Ha tényekre mutatunk rá, ahol a vigasztalás bekövetkezett, azt mondják, az más volt, az nem az én esetem. De ha imádkozunk a szenvedőért, ha a csendesség veszi körül: megindul a lélek titokzatos munkája s betegünk mélyen fellélegzik. Arcára ráült valami kiengesztelődött és boldog nyugalom. Szívét eltölti értelemfeletti békesség, s boldogan távozik el, mert csoda történt vele: a Lélek erősebb volt, mint ő.
Ne volna erősebb ez a Lélek, mint te? Ez a Lélek, amelyik a teremtés hajnalán a vizek felett lebegett? Az a Lélek, amelytől Krisztus test szerint fogantaték, amikor beárnyékolta Máriát? Az a Lélek, amelyik újjáteremti a te szívedet? Hogyne tudna megvigasztalni, aki újjászül?

Lehet-e újat mondani egy pünkösdi prédikációban? Újat nem is szabad; mindig a régi és örök igazságot kell hirdetni. De mindig, mást mond az, aki az örök igazságokat újból átéli. Képzeljétek el, ha valakinek minden évben beszélnie kellene a tavaszról vagy a csillagos égről, vagy a szerelemről. Mindig ugyanarról a végtelenül nagy dologról beszélne, de azért mindig mást mondana róla. Hiszen éppen abból áll a szellem igazi ihletettsége, hogy régi dolgokról újat mondjunk a helyett, hogy új dolgokról régi énekeket énekelnénk.
Ma például a Szentlélekről akarván beszélni, az foglalkoztat, hogy a Szentlélek az életnek a lelke. Életet ad, sőt azt mondhatnám, hogy a Szentlélek maga az élet, mégpedig az igazi, az örökkévaló Élet, a legnagyobb jó, ami Isten kegyelméből részünkre jut.
I.
Ez látszik először a mi személyes életünkben.
Az élet örök titok. Mindenki tudja mit értünk alatta, de senki sem tudja megmagyarázni, sőt talán meghatározni sem. Az az egysejtű lény, amelyik táplálkozik, ketté oszlik, s ezt a munkát a végtelenségig folytatja, szerkezet dolgában tökéletesen azonos önmaga hullájával, csak az a lényeges különbség van kettőjük között, hogy a halott amőba nem táplálkozik és nem szaporodik, sőt széthull vegyi alkatrészeire. Az élő virág és a halott virág között alig lehet különbséget tenni, annyira egyformák; az egyik azonban olyat művel, amire a másik képtelen: nő, kivirul, gyümölcsöt hoz. Akár egy pillangó, akár egy elefánt, ha él, fenntartja önmagát az egész világmindenséggel szemben, még ha ellenségesen fordul is az feléje; ha pedig elszállt belőlük az élet, százezer papnak az imádsága, milliós lóerős villanygépek, tudósok és klinikák erőfeszítése nem képes megakadályozni, hogy feloszló hullájuk kisebb vagy rövidebb idő alatt el ne tűnjék a körülöttük levő világba. Amőbának, búzakalásznak, katicabogárnak vagy oroszlánnak az élete mégis csak valami megfoghatatlan lelki valóság, amelyet tényként kell elfogadnunk, hatásaiban csodálnunk, törvényeiből megismernünk, de soha rejtelmes magvát és kikutathatatlan titkát meg nem ragadhatjuk.
Ezért van az, hogy az emberi gondolkozás kezdettől fogva az élet és a lélek fogalmát összekapcsolta és ilyen vagy olyan egyenletbe állította. Ősi emberi szemlélet szerint az élet lelke valahol a vérben van és a lélek olyan mint a vér: sűrűsége, hőfoka, keveréke szabályozza a lelket. Ez az élet ott lesz a legmagasabbrendű, ahol a lényegét alkotó lélek tud önmagáról, törvényt ad önmagának, megbecsüli önmagát és öntudatos cselekvéssel fenntartja önmagát. Igen, az emberi élet magvát is a lélek alkotja; a mai természettudomány ezt az igazságot egyetemlegesen vallja. Léleknek nevezi azt az életerőt, amelyik az ember egész mivoltában, a testét alkotó vegyi folyamatok változásaiban épp úgy, mint a belső elválasztású mirigyek működésében, a reflex mozgásoktól kezdve fel az öntudatos jellem és az ihletett szellem legmagasabb tevékenységéig, minden nyilvánulásnak kikutathatatlan, megfoghatatlan alanya. Hajlandó elismerni azt is, hogy ennek a léleknek van olyan nyilvánulása, amelyik nincsen hozzákötve a testhez, s immár nem vitatkozik azokkal, akik azt állítják, hogy a mi életünknek testünkhöz kapcsolódó változásain túl csodálatos és megmagyarázhatatlan lehetőségei vannak. Ezért egész lényünk mindenestől fogva ettől a belső lelki alanytól függ, amit személyiségünk magvának is nevezhetünk, s testi-lelki nyilvánulásaink beláthatatlan változásait ez tartja össze, ez szervezi, ez fejleszti és ez valósítja meg.
Mindennél fontosabb kérdés tehát minden emberre nézve, hogy ennek a titokzatos belső erőnek szervező, uralkodó feje feltétlenül érvényesüljön külső és belső világunk felett, mert különben belső meghasonlások, széthullások, erjedések indulnak meg, szétmállik lelki világunk s utána elnyomorodik és semmivé lesz testi életünk is. És az emberi nyomorúságnak nincsen kiáltóbb próbája és megrendítőbb ítélete, mint az az egyetemes tapasztalás, hogy a lélek magunkból nem futja. Az emberi lélek nem elegendő az emberi világ összetartására, megmentésére és felmagasztalására. Széthulló világok, omladozó műremekek, feloszló szervezetek vagyunk mindnyájan, akik egy magasabbrendű lélek szervező munkája, újjászülő ereje után vágyakozunk.
II.
A lélek élet, ez látszik másodszor a közösségeknek az életében. Minden közösséget lélek szervez meg és minden közösség lélek híjján bomlik fel. A közösséget szervező lélek munkáját úgy végzi el, hogy egyik embernek megmutatja a másik embert mint ajándékot, értéket, legfőbb pótlékot, aki nélkül élete elégtelen és hiányos volna, s ezzel a két ember élete összeszövődik. Semmi se bizonyítja ezt olyan világosan, mint a család élete. A szerelmes ifjúnak a párja az egész mindenség legfontosabb, legsürgősebb és legértékesebb darabja; mindent elhagy és mindenről elfeledkezik, csak ezt az egyet bírja. Az anyára, sőt az apára is a gyermek: saját életének megújulása és kivirágzása, s azt az ösztönös érzést kelti fel a szülőkben, ami a valóságnak is megfelel, hogy életük célja és koronája a gyermek. A hadvezérre a sereg drágább mint a saját jobbkarja és a seregre a hadvezér fontosabb, mint a tulajdon szíve vagy feje. Mind e közösségek között egyike a legcsodálatosabbaknak a nemzet, amely olyan létformát jelent a mai ember számára, mint a sóra nézve a kockás kristályalak. Igazán ebben virul ki emberisége és e nélkül önmagához méltatlan halmazállapotban van. És az egész emberiséget semmi más nem tudja összefogni és egységes, egyetlen élő lénnyé szervezni, nem születhetik meg addig e földön az emberiség, mint élő lény, amíg egyetlenegy óriási lélek át nem járja és egységgé nem szervezi.
És most meg kell állapítanunk, hogy a közösségeket nem tudja fenntartani az a lélek, amelyik létrehozta. Ezt így is mondhatom: az emberi közösségek önmagukból nem tudnak megélni: lassankint szétomolnak. A szétomlás első jele: meggyengül a lélek, amelyik az illető közösséget létrehozta. Ezért olyan mély és szép alapígénknek a képe, amely szerint a lélek munkája az, hogy a tagokat testté szervezi, a test életét tagok életére ágaztatja el. A család rögtön elpusztul, mihelyt az élettárs nem a legdrágább lény és a gyermek nem az élet koronája. A nemzet beteg lesz, fája penészedik, levelei hullanak, ha minden tagja nem éppen nemzeti mivoltában találja meg saját lényének legmagasabb kivirágzását és ennek a nemzeti létnek javáért magát bármikor feláldozni vonakodik.
És most azt is megállapíthatjuk, hogy ez a veszedelem nemcsak fenyeget, hanem ugyancsak bekövetkezett. Kell-e bizonyíték a családi élet széthullására? Kell-e tényeket sorolnom fel, hogy a nemzeti öntudat homályos, megnyilvánulásai ferdék, balogok, tisztátalanok? Férjnek és feleségnek, szülőnek és gyermeknek tökéletesen mássá lett a viszonya ahhoz képest, ahogy Isten ígéjéből tanultuk. Az igazi magyarság jelentésére nézve tökéletes ellentétek uralkodnak közöttünk, és ez a pusztító zürzavar egész közéletünket megbénítja. Itt is azt a tapasztalást kell tennünk, hogy a család nem képes önmagából megújulni, a nemzet maga nem tud tiszta törvényt adni, s minden arra utal, hogy egy magasabbrendű életnek és léleknek kell elkövetkeznie, különben ezzel a mi mostani nyomorult életünkkel veszedelembe és kárhozatba jutunk.
III.
Ezért olyan nagy vigasztalás a pünkösdi evangéliom. Az, hogy van Szentlélek, amely Istennek a lelke, s éppen ezért van olyan élet, amelyik Istennek az élete. Élet, amelyik mindenekfölött örökkévaló, amelyik tiszta és tökéletes, lélek, amelyik életet teremt és ezt az életet örökre meg is tartja.
Jelentkezik mindenekfelett azzal, hogy megragadja és újjászüli személyiségünk legbensőbb magvát. Nem úgy, hogy más emberek leszünk, s elvész az, ami bennünk egyéni és jellemző, hanem úgy, hogy egy új életelvet plántál mibelénk beolt minket a Krisztus életével. E beoltásnak az eredménye az, hogy személyiségünk jellemző vonásai megmaradnak, de átnemesednek; önmagunk leszünk, de Krisztushoz hasonlítunk. Új ismeretek villannak fel előttünk, és ennek látásából új öröm származik és az új öröm ihletésére új, áldott cselekedetek következnek. Belevonja a lélek egész testi életünket és megszenteli azt is, mint ahogy egy oltáron égő láng bevonja világossággal a templom falát. De nincs kötve ehhez a testi élethez, mint ahogy a láng nincs kötve a templom falához, ha az lehull is, a láng tovább él és hozza a maga illattételét. Támasztja bennünk azt a nagy és boldog reménységet, hogy igazában akkor lesz teljes, akadálytalan és győzedelmes, amikor a test börtönéből végképp kiszabadul. A Lélek ilyen módon szervez bennem egy új embert, s ez azon mértékben nő, ahogy a régi megöldököltetik; s ennek az új embernek rendeltetése, érdeklődése, berendezkedése egy olyan más világban megy végbe, melyet éppen ez érdeklődés és berendezkedés által ragad meg s tesz élete boldog alkotórészévé.
De ez a lélek újjáteremti a közösségi viszonylatokat is. Férfi és asszony között az eset óta elrontott, megmételyezett és megátkozott viszonyt megszenteli és helyreállítja. Szülők és gyermekek, az egymást felváltó nemzedékek ellentétét kiegyenlíti s aranyhidat ver az egymás után következő emberöltők között. Biztosít egy új folytonosságot, megcsinál egy láthatatlan történelmet, s mindebből felépít egy dicsőséges lelki országot. Megszenteli a csókot, fénnyel hinti be a bölcsőt, sugárzóvá teszi szívünkben édesapánk és édesanyánk arcát. A nemzetnek megadja igazi méltóságát, amikor Isten szolgálatába állítja. Valósággá teszi fiai között az összefüggést, a felelősséget és a szolgálatot, amikor a nemzethez való tartozást csak a felebaráti szeretet és testvéri szolgálat útján tartja megvalósíthatónak. Közelebb hozza az emberiség egységének a megvalósulását és ígéretben annak áldásait már előre bírja. Bármily távol vagyunk még tőle, de a jóakarat és a reménység soha el nem fárad és soha el nem csügged. Mindezt azzal eszközli az Isten lelke, hogy a megváltott embert győzelemre segíti a bűn elleni harcban, s ezzel Isten dicsőséges élete beköltözik és elhelyezkedik a látható világba is, mint ahogy a napfény belehatol a harmatcseppbe, míg azt egészen átdicsőíti s mint párát új szolgálatokra, új esősorsra küldi.
Mindezekből nyilvánvaló, hogy itt közöttünk és bennünk Istennek a lelke úgy munkálkodik, mint ahogy a tavasz munkálkodik a természeti világban. Ha láttál ibolyát, fűszálat, rügyet, s észrevetted, hogy milyen lelkendező sietséggel és mily tökéletes engedelmességgel adják át magukat hódítójuknak és titokzatos királyuknak, a tavasznak, akkor azt is tudod, mit kell neked csinálnod ezzel a világot megszentelő, új és mennyei életet támasztó erővel, az Isten Szentlelkével szemben. És ha láttál avarlevelet, száraz ágat, halott madarat, leégett erdőt és fagyforrázta barackvirágot, azt is tudod, mi sors várja azt a lényt, amelyik kiszakad az ébredő, alkotó és teremtő tavasz nagy közösségéből, és mi sors várja azt az egyént, azt a családot, azt a nemzetet, amelyik kiszakad az Isten lelkének örökkévaló, élettámasztó, teremtő tavaszából.
Nagy sietséggel, teljes átadással, boldog hálaadással tegyünk róla, hogy itattassunk meg Szentlélekkel s kereszteltessünk egy testté, a Krisztus dicsőséges testévé!

Krisztus Urunk húsvéti üzenete két drága vigasztalást mond nekünk.
Az egyik az, hogy ő a mi életünk. Ez azt jelenti, hogy halottaiból dicsőségesen feltámadott, átvette Isten lelki birodalmának királyi pálcáját, s dicsőségesen országol a mennyekben. Tehát nekünk nem kell félnünk a haláltól, mely szakadatlanul rettent és keserít, egymás után ragadja el kedveseinket, s végül minket is zsákmányul ejt. Ő meggyőzte a halált, s azokat, akik hit által belefogóznak, kimenti a mulandóság özönvizéből, s általviszi az ő dicsőségének Ararát hegyére. Ott szerez nekünk örömet, vagy utánunk jövő kedveseinkkel boldog viszontlátást, részt ad a legfőbb boldogságból, melyet Ő, az egyszülött Fiú érez a szemtől szembe látás és a teljességre jutott istenimádás öröméből, ezt idelenn, a mi nyelvünkön, üdvösségnek nevezik.
De nemcsak a halált győzte meg, hanem meggyőzte a bűnt is. A halál felett is csak azért tudott diadalmaskodni, mert előbb megtörte a bűnnek hatalmát. Ezt azzal művelte, hogy helyettünk a kereszten megfizette a bűn zsoldját; elhordozta a nekünk kijáró büntetést; kiomló vérével lefizette érettünk azt a nagy árat, amellyel megvásárolt és kiszabadított e világ fejedelmének, a Sátánnak rabszolgaságából. Foganatos pedig azért volt ez a váltság és elégtétel, mert az Atya készítette elő, ő bízta a Fiúra ezt a küldetést. Ezért lett a Fiú testté, s amikor a kereszten elvégezte a szeretetnek nagy áldozatát, ezzel a sóhajtással hajtotta le meg-hidegülő fejét az Atya kezére: elvégeztetett… Amióta ez megtörtént, minden bűnös lélek reménykedve állhat meg a kegyelem trónusa előtt, s nagy bizodalommal kopogtathat az atyai szeretet ajtaján.
Még azt is kijelenti ez az Ige, hogy a kereszt nem elhordozhatatlan. Akármilyen nagy szenvedés és próbatétel zuhant reánk, bízvást tudhatjuk, hogy aki érettünk keresztet hordozott, könnyűvé és gyönyörűséggé tudja tenni a mi terhünket is. Sors és balszerencse csak a hitetlen lelket rontja meg; a hívő lélekre áldott próbatétel, hogy még jobban szeresse Istent, s még hangosabban áldja naponként juttatott segedelméért.
Nekünk az élet Krisztus, s minden nyereség, ami ettől a világtól elszakít, mert még erősebben, még teljesebben eggyé lehetünk vele. Ragadjunk meg minden alkalmat, hogy Krisztussal társalogjunk, őt teljesen megismerjük, neki egészen engedelmeskedjünk, s életünket átadjuk neki.
A húsvéti üzenet másik nagy tanítása az, hogy mi a Krisztus élete vagyunk. Krisztusnak dicsőséges és láthatatlan teste az anyaszentegyház. Ez azt jelenti, hogy Krisztus nemcsak az Atya jobbján él és uralkodik, hanem él és uralkodik az emberi szívekben és a gyülekezetben is. Ahol egy emberi szív Krisztusnak engedelmeskedik, belső emberének orcáján feltündöklik a Krisztus ereje, életének szépsége, öröme és dicsősége. Mindenki csak annyira keresztyén, amennyire hasonlít Krisztushoz. Meg lehetne-e ismerni rólad, hogy ki a te királyod? Úgy érzel, úgy gondolkodol, úgy cselekszel-e, ahogy érzett, gondolkozott és cselekedett? Törekszel-e arra, hogy Istent Atyádnak valld, mint ahogy Ő vallotta? Megőrzöd-e tisztaságban a te elmédet, nyelvedet, szívedet és testedet, mint ahogy Ő tökéletesen tiszta volt? Szereted-e atyádfiát; megbocsátasz-e ellenségeidnek hétszer és hetvenhétszer; szolgálsz-e jó szívvel azokban, amelyek reád bízattak; tudsz-e áldozatot hozni az Ő országáért, mint ahogy Krisztus szeretett, megbocsátott, szolgált és áldozott?
Krisztus testének egy része a szétszórtságban élő magyar reformátusok serege is. Azok az atyánkfiai, akik templomtól, gyülekezettől távol, tanyákon, pusztaságokon, más hitű testvéreink közé elkeveredve, árván és elhagyatva élnek. Krisztus testének tagja vagy te is, ki e sorokat hallod avagy olvasod. Gondold meg, hogy te Krisztusnak választott edénye vagy. Gondold meg, hogy gyertyatartóvá tétettél, amelyen az Ő világosságának kell lobognia. Gondold meg, hogy neked éppen oly erősen meg kell állanod az Ő ígéje és tiszta evangélioma mellett, mint a nagy gyülekezetek tagjainak, mert téged egy idegen világ figyel, s ha te nem maradsz hű, csúfság éri dicsőséges királyodnak, Krisztusnak a nevét, akinek jó vitézeképpen állíttattál előőrsi szolgálatra. Ha pedig emberi szemektől távol élsz; lát az Isten és nagy magányodban felkeres szemrehányó ítéletével.
Gyüjtsd egybe tehát házad népét, hittestvéreidet a feltámadás ünnepén. Vegyétek elő zsoltáros könyveteket, zengedezzetek az Úrnak hálaadással és dicséretmondással azért a kegyelemért, hogy megváltott titeket, eljuttatott az Ő tiszta ismeretére, s kiválasztott az Ő igaz egyházának tagjai közé. Örüljetek az Élet ünnepén a világosságnak, amelynek örökösei vagytok, az életnek, amely részetekül jutott, az igazságnak, amely megjelentetett néktek, mert a világosság, az élet és igazság Krisztus, a ti Uratok és királyotok. Vegyétek elő a Szentírást, olvassátok el a húsvéti történetet, a feltámadásnak boldog Ígéit s gondoljátok meg, hogy ezt éppen ma, éppen nektek üzeni a mi Urunk. Imádkozzatok velünk együtt azért, hogy az Ő ígéje mindenütt tisztán hirdettessék, a gyülekezetekben testet öltsön az Ő dicsősége, terjedjen a magyar nép között az Ő igaz ismerete, s előtte minden térd meghajoljon. Mi testben nem mehetünk hozzátok, de a feltámadott Krisztus az Ő Szentlelkével ott lesz közöttetek ígérete szerint: ahol ketten, hárman egybegyűltök az Ő nevében. Ha megtapasztaltátok, hogy Krisztus veletek van s egészen a tiétek, örvendezzetek és ujjongjatok, mondván: Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban. (Róm 8,35; 38-39.)

E felolvasott ígében a hangsúly azt emeli ki, hogy a názáreti Jézust — akit az emberek megfeszítettek — Isten Úrrá és Krisztussá tette. A Krisztus szó felkentet jelent és az akkori ember így is értette; ma tehát ugyanezt a gondolatot így mondanók: a názáreti Jézust — akit ti megfeszítettetek — Isten királlyá kente fel, felkent Úrrá tette. Ezzel megérkeztünk a keresztyénség egyik leggyökeresebb igazságához: a Krisztus királyságának gondolatához. Ma, amikor annyi ellenkező birodalom harcol egymással, s máról-holnapra érzik az emberek az uralomváltozás húsunkba vágó tényét, egész világunkat átalakító hatását; sőt közülünk is a legtöbb már tett tapasztalást arról, hogy mit jelent számunkra egy ilyen uralomváltozás: különösképpen alkalomszerű a názáreti Jézus királyságáról beszélni. Most csak azt mondhatom el e tételről: hogyan készítette elő Isten ezt a királyságot és hogyan teljesítette be.
Először tehát azt nézzük meg, hogyan készítette elő Isten ezt a gondolatot. Mert előkészítette. E nélkül hiába jelentette volna ki, nem értették volna meg az emberek, éppen úgy, mint ahogy nem értette meg Pilátus, mikor Jézus erre a kérdésére: király vagy-e te? ezt felelte: te mondád, csakhogy: az én világom nem e világból való. Pilátus akinek elsőrangú politikai műveltsége volt — ezen egészen elcsodálkozott, fogalma sem volt egy olyan világról, amelyik nem e világból való. A legtöbb ember Pilátussal ért egyet ebben a kérdésben, s ezért van szükség arra, hogy Isten szinte pedagógiai módszerrel lassan készítse elő a Krisztus királyságának gondolatát, s akkor, mikor előkészítette, hirtelen, teljes dicsőségében és benső ellentmondásával nyilatkoztassa ki ezt a gondolatot.
Előkészítette Isten ezt a gondolatot a zsidóságban azzal, hogy e népet több mint ezer esztendőn keresztül úgy szemléltette, mint a maga tulajdonát, mint választott népét, örökségét és szövetséges társát. Ennek a népnek Isten a gazdája, a pásztora, a tulajdonosa, a vőlegénye, a fővezére, egyszóval az Ura. S ha még azt is tudjuk, hogy a zsidó népnek nem volt szabad Isten tulajdonnevét, a Jahve szót kimondani, hanem e helyett mindenütt Úrnak kellett őt nevezni; az Ótestamentom görög fordítása Istennek a tulajdon nevét mindenütt Úrnak, Kyriosnak fordítja, a Jézus korában pedig a zsidóság társasági és érintkezési nyelve, különösen a műveltebb rétegekben, már a görög volt: világos előttünk, hogy az Úr szó, vagy a görög formában Kyrios jelentette a választott népnek, Izraelnek gazdáját és törvényadó Urát. Jézus tanításai pedig már megtanították a hallgatóságot arra, hogy Izrael külső, politikai teste helyett Isten országáról mint egy lelki álladalomról gondolkodjék.
Előkészítette Isten a Kyrios szó jelentését a pogány vallásokban is. Tudjuk, hogy akkor sokszáz vallás keveredett össze egymással, mint amikor egy nagy medencébe többféle csatorna önti bele a maga különböző színű, eredetű és összetételű vizét. Nem is lehetett másképpen igazán hívőnek lenni abban a világban, mint hogyha valaki a sokszáz isten és sokszáz kultusz közül kiválasztott egyet, ahhoz hozzászegődött, hasonló döntésű társaival egy közösséget alkotott, s a lélek ősi egyistenhívő ösztönét azzal próbálta kielégíteni, hogy a maga kiválasztott, mondjuk kedvenc istenét gazdájának, királyának nevezte és a Kyrios, az Úr címmel illette. Az ilyen kiválasztott Kyrios, a szerint, hogy nyugati vagy keleti eredetű volt, különböző műveltséget, életsorsot, sőt politikai magatartást is jelentett az illető számára, tehát a hívők úgy pártoltak az egyik Kyriostól a másikig, mint ahogy polgárháborúk idején a különböző ellenkirályok között válogatnak a nyerészkedő párthívek, a szerint, hogy ki ád többet értük. Minden emberre nézve az volt a legfontosabb ismertető jel, a szerint lehetett elhelyezkednie a világban, hogy ki az ő Kyriosa, melyik Isten a gazdája, kinek szolgál? Apollónak szolgál-e, a világosság és ész istenének, vagy Asztartenek a keleti érzékiség királynőjének, az eleuziszi misztériumokba jár-e vagy a Logos-tudományt hirdeti?
Előkészítette Isten ezt a gondolatot harmadszor a római birodalom életében is. Tudjuk, hogy a római birodalom sok kisebb-nagyobb ország, fejedelemség meghódításából állott elő. Róma mindeniknek meghagyta a maga nyelvét, vallását, szokásait, csak azt kívánta meg, hogy az ő állami főségét ismerjék el és uralmának engedelmeskedjenek. A római állameszme előtt való meghódolás tette az embert e roppant birodalom tagjává és ez állameszme megsértése idézte fel reá a bizonyos halált. A római állameszmét ebben az időben már a császár testesítette meg, akit isteni személynek neveznek, s Jézus halálakor már egyenesen istennek is tartanak. Tiszteletére minden államünnepen hivatalosan áldozatot kell bemutatni. Az istenné lett császár neve szintén a Kyrios, s amikor ünnepi lakomán a legidősebb és legmagasabb rangú férfiú felállott, a feje felett lévő kis császárszobrot lefektette, az első kehelyből előtte hódolattal egy keveset a földre öntött: az egész ünneplő sokaság együtt vallotta, szinte vallásos szertartás gyanánt, hogy a Kyrios, a császár, az ő ura, Isteni gazdája, vérnek és vagyonnak tulajdonosa, s az egész világon egyetlen szuverén törvényadó.
Ilyen előkészítés után mondja a kijelentés, azaz állítja az apostoli igehirdetés, hogy a názáreti Jézust Isten Kyriosnak tette. Olyanná, aki Ura, gazdája, törvényadója földön és égen minden birodalomnak és fejedelemségnek. Pál apostol ezt ilyen zsoltáros szárnyalással énekli el: «Annakokáért Isten felmagasztalá őt és adott neki olyan nevet, amely minden név felett való: hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére». Ezzel azt mondotta a kijelentés, s mindenki megértette akkor ezt az üzenetet: Krisztus úr a természeti világban, úr a történelemben és Úr az én lelkem felett.
Az evangéliom nem bölcselkedik, sem terméketlen levezetésekben nem gyönyörködik. Megrendítő és egyetemes vallásos szemléleteket ad. Krisztust úgy szemléli, mint a természeti világ urát. Arra alapítja ezt az uraságot, hogy: «Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és az Isten vala az Ige; minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett és őbenne vala az Élet». Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus a világmindenség célja és értelme. Ebben a gondolatban jut kifejezésre, hogy a természet mindenestől fogva Krisztust szolgálja. Nem úgy van tehát, ahogy sok modern ember is gondolja, hogy a természetnek megvannak a maga különálló örök törvényei, amelyek fenntartják és magyarázzák, de nem hagynak helyet egy élő Isten és a megváltó Krisztus számára. Ellenkezőleg, úgy áll a dolog, hogy a teremtett mindenség kezdet, indulás, alapzat arra, hogy Krisztus megjelenjék, királyságát általvegye és ő legyen a Kezdet és a Vég. A természetnek nem önmaga a célja, hanem az, hogy eszközzé váljék Krisztus számára. Testem minden csodálatos szerkezete mellett is nem öncél, hanem a krisztusi élet közege, vagy ahogy az apostol mondja, a Szentlélek temploma. Nem a természet mondja ki a világban az utolsó szót, akár mint erő és anyag, akár mint vér, vagy mint atóm, hanem a lélek és a szellem. Nem úgy van, hogy a látható és tapasztalható dolgok az egyetlen valóság és minden más köd és álom, hanem megfordítva, a teremtő ősvalóság a lélek, a gondolat, az Ige, egyszóval Krisztus, és ennek ideigvaló csodálatos szerszáma a természeti világ. Nem lehet a természetet Istenné tenni, épp úgy nem lehet, mint ahogy nem a művész a zeneszerszám vagy az elkészített szobor. A természet csak eszköz és teremtmény; igazi célját és értelmét akkor éri el, ha Krisztusban szemlélem és használom fel. Az egész teremtett mindenség sóvárog az Isten Fiának dicsőséges megjelenésére.
A másik nagy tétel az, hogy Krisztus az úr az erkölcsi világban is. Erkölcsi világ alatt értjük azt a világot, mely az öntudatosan akaró emberek egymás közötti viszonyából épül fel. Ez félig látható mint műveltség, félig láthatatlan mint lelkület és szellemiség. Nos, az a tény, hogy Krisztust koronázzuk ennek a világnak az urává, azt jelenti, hogy az ember fogalmát a krisztusi arc szabja meg és az emberi együttélés egyetlen lehetséges módja a Krisztus törvénye. Jó az, amit Krisztus akar és szeret. Élet csak abból származik, ami hozzá hasonló és amiben ő jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy az ember mindaddig állat, amíg Krisztusban új emberré nem lesz. Azt jelenti, hogy minden viszony, a család, a nemzet, az emberiség mindaddig csak a magasabbrendű állati életnek a formája, amíg elszántan és határozottan nem szabja magát a Krisztus törvényéhez és nem tőle veszi a lelket e törvénynek való engedelmességre. Azt jelenti, hogy Krisztus a legfőbb érték, érette mindent oda kell adnom, őt semmiért sem szabad feláldoznom és egyedül benne találom meg az igazi életet, mert romolhatatlan és Isten szerint való életben csak akkor lesz részem, ha az ő dicsőséges élete gyökeret ver és kivirul bennem. Minden elvész, minden megrozsdásodik, megpenészedik és elavul, csak az marad meg, amiben a Krisztus él tovább, és Krisztus emberek indulatában, érzéseiben, cselekedeteiben, szolgálataiban, intézményeiben valósul meg és él tovább. Mikor tehát azt vallom, hogy Krisztus úr az erkölcsi világ felett, akkor az egész emberi élet királyává, bírájává, ihletőjévé teszem őt, azaz levonom megváltói működésének minden következményét.
De mindez csak akkor lesz valóság, ha az éri szívemnek is királya lett Jézus. Ha nem lett királya, dicsőségét észre sem veszem, azt sem tudom, hogy ott áll-e a világban, vagy pedig nem. Földi életének emlékeit, intézményeinek jelképeit megtalálom, talán beléjük is ütközöm, de nem érzem, nem tapasztalom meg mögöttük magát Krisztust mint élő valóságot. Tudhatok mindent róla, amit ő mondott vagy tett, ismerhetek minden eseményt és alkotást, ami az ő hatásával és személyével kapcsolatban áll, végiggondolhatom mindazt, amit róla mondottak és gondoltak az emberek, még mindig olyan idegen maradhat reám nézve, mint az északi sark, vagy a hajnalcsillag. Ha azonban találkoztam vele, azaz térdet hajtottam előtte, meghódoltam neki, elismertem úrnak magam és világom felett, s rászántam magamat arra, hogy neki engedelmeskedjem: egyszerre mint élő személyiséggel állok szemben vele, akinek roppant hatása életemet merőben újjá teszi és átalakítja. Nem megy könnyen ez a királlyá koronázás. Sok minden akadálya van annak, hogy higyjek Benne és engedelmeskedjem Neki. Ágaskodik gőgös értelmem, mintha bizony Pál Apostol, Szent Ágoston, Kálvin János, Newton, Darwin, Kant nem lettek volna olyan értelmesek mint akár én, akár te, akik azt hisszük, hogy az eszünk akadályoz meg minket a hitben. Nem az eszünk akadályoz meg minket, hanem a szívünk, mert tudjuk azt, hogy a Krisztus előtt való meghódolásnak nélkülözhetetlen előfeltétele a fegyverletétel és következménye a tökéletes engedelmesség. Félünk magunkat megadni kényre és kedvre, bevallani azt, hogy semmi vagyunk, csődbe jutottunk, elvesztünk; félünk attól, hogy porba hajtsuk fejünket, zsákruhába öltözzünk s mellünket verve megálljunk egy bezárt acélkapu előtt, amelyikre az a szó van felírva: Kegyelem. Sőt még attól is félsz, hogyha esetleg kinyílna ez az ajtó, mint ahogy kinyílik, kilépne rajta az Úr, a Kyrios, mint ahogy kilép átszegzett kezével megölel, mint ahogy megölel, te akkor sem maradnál meg mellette, hanem az első próba alkalmával hűtlenül kereket oldanál.
Ha azonban nem félsz semmitől, ha magadtól nem vársz már semmit, ha feladtad a harcot sorsoddal és a nagy mindenséggel, akkor jer, boruljunk le újra meg újra a kereszt alatt és csókoljuk meg hódolatunk jeléül a Szenvedő Király érettünk átszegzett lábait.
Még csak egyet. Alapígénk megmondja, hogy ilyen Úrrá, ilyen Kyriosszá Isten azt a férfiút tette, akit Jeruzsálemben, Páskabárány ünnepén, Pontius Pilátus bírósága alatt halálra szentenciáztak és keresztre feszítettek. Ez a férfiú asszonytól született, mindenestől fogva ember volt. Hasonlatos hozzánk teljesen, az egy bűnt kivéve. Végigment minden testi és lelki szenvedésen. Arculverték, megköpködték, töviskoronával világcsúfjára megkoronázták s kezébe nádszálat adtak királyi pálca gyanánt. Egy ilyen napon, ilyen órában keresztfára feszítve, öt sebtől vérző teteme ég és föld között kibeszélhetetlen testi és lelki kínokban vonaglik, míg alkonyatkor meghidegült tetemét kölcsönadott sírba elhelyezik.
Maradhatott-e ez a király a koporsóban? Húsvét nem egyéb, mint a nagypénteken megfeszített Királynak diadalmas trónralépése. Kihirdette felségjogait és megjelent, hogy ünnepélyesen átvegye birodalmának királyi pálcáját. A mi Kyriosunknak, ég és föld Urának, az Élet Fejedelmének koronázási ünnepét szenteljük húsvétkor. Ameddig birodalma ér — s ez átfogja a Zenitet és a Nadirt — mindenütt öröm, dicsőség és hódolat. Jaj, ki ne maradjon a te szíved, a te életed ebből a koronázásból! Hiszen egy vak meteor nem károsítja meg az eget, mikor ott millió naprendszer dicsősége ég, így a Krisztus királysága tenélküled is teljes és tökéletes, de milyen ajándék egy csillagra, hogy sugározhatik! Milyen ajándék egy szövétnekre, hogy éghet, angyali seregekre, hogy láthatják és magasztalhatják az Urat! Milyen ajándék és öröm rád, hogy azt a Jézust, akit a mi bűnünk csúfságból tövissel koronázott, akinek kezébe nádszálat adtunk a hatalom pálcája gyanánt, most, amikor látjuk, hogy ő ég és föld Ura s azért jött, hogy megbocsásson, szabadulást hirdessen, örökéletet adjon: a magunk életének, a magunk szívének királyává koronázhatjuk.
Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!

A nagypénteki képtárból nem maradhat ki az alvó tanítványok jelenete. Jézus a Getsemáné kertben gyötrődik és vért verítékez. Háromszor imádkozza el azt a legnehezebb imádságot: múljék el a keserű pohár, mindazonáltal nem az én, hanem a te akaratod legyen, és körülötte, közel hozzá és mégis rettenetesen távol, tanítványai mélyen alusznak a teli holdas éjszakában, mintha halottak volnának. Nem a Jézus kibeszélhetetlen árvasága és elhagyatottsága az, ami a szívünkbe sajdul; nem is azért szorul össze a lehelletünk, hogy ilyen rettenetesen gyöngék a tanítványok: az a Péter, az a Jakab és János, aki Krisztussal fenn volt az átdicsőülés hegyén, s akit bevitt magával a Jairus házába, s mind a két alkalomból azért vitte őket magával, hogy megmutassa nekik ki ő; hanem az a szívfacsaró, hogy Jézus háromszor könyörögve kéri tanítványaitól: maradjatok itt és vigyázzatok velem, — és ezek az emberek háromszor alusznak el mellette! Milyen különös és megdöbbentő jelenet a holdfényes Getsemáné sápadt olajfái alatt: valaki feláldozza magát az emberekért, s az emberek közül a kiválasztottak, a tanítványok nem tudnak vele virrasztani az utolsó éjszakán, a véres veríték éjszakáján. Az emberi bölcsesség ezt kérdezné: érdemes-e ilyenekért meghalni a kereszten; a hívő lélek pedig megrendülve suttogja, ha ilyen az ember, csak a kereszt segíthet rajta. Minden, ami Krisztus szenvedéseit fokozza, egyszersmind Krisztus halálának szükségességét magyarázza. A Getsemáné kerti különös látomás, ezüst olajfák, csorgó arany holdfény, sötét alvó emberek, szenvedésben hajladozó véres és fényes Krisztus-arc, mozdulatokká átváltoztatott, egekig ható jajgatás: nem régi kép és egyszerű jelenet, hanem mindenkori képe és hű rajza az embernek. Hiszen ha mi nem vagyunk a túlsó párton, hanem Krisztussal tartunk: Krisztus mellett alvó tanítványok vagyunk. A legjobb esetben, alvó tanítványok.
Nincs semmi, ami megszégyenítőbb volna reánk, mint ez az elalvás. A tanítványok tudták, hogy Jézus meg fog halni, ettek vele az utolsó vacsorából, s azért jöttek ki az olajfák hegyére, hogy várják meg a poroszlók megérkezését. Egész közelről látták Jézus kínjait, gyötrődéseit és tudták, hogy mindezeket érettük szenvedi. És mégis elaludtak Jézus mellett. Szinte áthallatszik kétezer esztendőn egyenletes, mély lélekzetük. Meg lehet érteni a főpapokat, mert ők egy támadóval bántak el, aki létüket fenyegette; meg lehet érteni Pilátust, aki bíróként keveredett bele ez ügybe, egyéni lelkiismeretlenségét meghazudtoló gonddal és odaadással szentelte idejét ez ügynek, míg egy vállvonítással mentére hagyta a lejtőn megindított acélszekeret. Meg lehet érteni a tömeget, amely üvöltött és átkozódott, a katonákat, akik vad és durva játékot űztek a zsidók királyából; meg lehet érteni még Pétert is, akit hirtelen megszorítanak, tőrbe ejtenek, aki szűköl, füllent, s aztán szinte vonítva hazudik; még Júdást is meg lehet érteni, mert egy összeomlott világból akar kivergődni, s útravalóul elfogadott 30 ezüst pénzt; csak a tanítványokat, s közöttük a leghívebbeket, a legjobbakat nem lehet megérteni, amint a Getsemáné kertben elalusznak.
Ezzel ott vagyunk egy különös tény előtt. Az emberekre nincs hatással az, hogy Jézus meghalt érettük. Nem érzik ennek a halálnak irtózatos sugárzását, tüzesen égető és édesen gyógyító hatalmát. A világ olyan, mintha nem lett volna benne Krisztus, s az emberek élete olyan, mintha nem halt volna meg érettük Jézus. Óh nemcsak arra gondolok, hogy az emberi történelem szövete, mintája, anyaga és lelki indítékai szerint egyáltalában nem más, ha Krisztus előtt nézzük vagy ha Krisztus után nézzük; nem arra gondolok, hogy maga a keresztyénség mint világnézet és intézmény, annyi harcnak, gyűlölködésnek volt a színtere és annyi emberi bűn szövődött össze a történetével, mintha egy keleti birodalom életéről volna szó; nem arról beszélek, hogy világpolitikában, hadviselésekben, békekötésekben mindaz, amit igazán keresztyén sajátosságnak kell nevezni, amit maga a keresztyénség és csak a keresztyénség hozott a világra, tehát jóakarat, szeretet, szolgálat, béke, megbocsátás, hősies önfeláldozás, egyszerűen láthatatlan mennyiség, kisebb a végtelen kicsinynél; hanem arra gondolok, hogy a saját életemben mennyire nem jelentett megrendülést, forradalmat, felriadást, megdöbbenést és átalakulást az a tény, hogy Jézus vért verítékezett és meghalt érettem. Leélünk és megülünk 70-80 nagypénteket, felneveljük gyermekeinket, meghallgatjuk unokáink konfirmációját, s mélyen alszik lelkiismeretünk, mikor arról volna szó, hogy Jézus kínszenvedésében résztvegyünk és annak következményeit vállaljuk. Ez azt jelenti, nem drága nekem a magam és más üdvössége. Mélyen alszunk, mikor fel kellene riadnunk, mert ha nem: ez a lélek beszennyezi magát; mikor el kellene kiáltani: itt igazságtalanság történik; félre kellene verni a harangot, mert elárulják a Krisztus ügyét, s meg kellene rázni a legkedvesebb lelkek bezárt ajtóját: jön a halál és te nem vagy készen! Mindezeket nem mívelem, mert a lelkem a Jézus közelében is alszik, mint a tanítványok a harmatos füvön.
Alszunk a Krisztus mellett. Vajjon az, hogy a nyomorúság ilyen rettentő nagyra nőtt, nem azért van, mert a keresztyén anyaszentegyház alvó tanítványok egyháza? Vajjon az, hogy annyi meg annyi magyar reménység elpusztul, mint a dérütött barackvirág, munkanélküliség, nyomorúság, állati sors miatt, nem azért van-e, mert Magyarország alvó keresztyének országa? Vajjon az, hogy annyi mindennel megalkudtál, mindenbe beletörődtél, annyi küzdelem elől félreálltál, nem azért van, mert az alvó lelkiismeret embere vagy? Vajjon az, hogy még mindig idegen vagy Krisztustól, s még mindíg nyugtalan a szíved, mert Ő benne nem találtál békességet, nem azért van-e, hogy halhatatlan lelked alszik, mélyen alszik a holdfényes Getsemáné kertben az érted szenvedő Megváltó közelében?!
Jegyezzük meg jól, nem a tömegek aludtak Jeruzsálem kockaalakú házaiban. Azok is aludtak, de azoktól nem is lehetett mást várni. Kifáradtak az élet mindennapi zajában, a nyereség hajhászásában, a gyűlölködésben és csalásban, kifáradtak a paráznaság vad loholásában vagy pillangó kergetésében. Most aludtak vagy a lapostetejű háztetőn vagy az alsó házban, amely egyszersmind istálló volt, az oktalan állatok között, hogyha módosabbak voltak, a felső házban. Hanem a tanítványok aludtak, akiket a tízezrek közül választott ki Jézus, akiket egészen közel engedett magához, akiknek szeme láttára tette meg legnagyobb csodáit, s akiknek megengedte, hogy belepillantsanak a Fiú szívének szentjébe, akiket rávezetett annak a meglátására, amit Péter kiáltott el: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Sőt még nem is csak egyszerűen a tanítványok, hanem a tanítványok közül is a három legbensőbb, legkülönb, legszeretettebb: Péter, a kőszikla és Zebedeusnak két fia, a mennydörgéslelkű Jakab és János, a szeretett tanítvány, tehát azok aludtak el, akiknek ébresztőknek kellett volna lenniök.
Alvó őrök, álomba merült ébresztők! Érzitek-e micsoda irtózatos felelősség ez? Ne fogjuk másra, ne okoljuk a tömeget, ne hozzunk fel pesszimista szólamokat annak a magyarázatára, hogy ilyen a világ; valljuk be, az őrök elaludtak a vártán, kihullott kezükből a kürt, hamvába holt orcájuk előtt a szövétnek. Csoda-e, ha a gonosz belopódzott, ha az ellenség itt van a falaink között, ha nemsokára prédául esünk a kegyetlen hódítóknak? Nem vigyáztunk, nem voltunk éberek, elaludtunk őrhelyeinken; ez ítélet minden ígehirdetőre, pásztorra, papra, ítélet minden presbiterre, ítélet minden vezető magyarra, ítélet minden költőre, látnokra, minden családfőre, mindenkire, akikre lelket bízott az Isten. Úgy-e, jó volt elaludni gyermekkorodban az anyai ölben, mert tudtad, hogy az ő hű szeme vigyáz reád. Úgy-e, jó pihenni egy békességes hajlékban, mikor tudjuk, hogy gondos lelkek és erős kezek vigyáznak reánk. Úgy-e, jó reábízni magunkat egy hajóra, amelynek éber a kormányosa, egy repülőgépre, amelynek tisztjéről tudjuk, hogy nem gyökint el, egy kórházra, ahol az orvos nem cseréli el a mérgeket és nem mulasztja el az erek lekötését. És mi olyanok voltunk, mint az elalvó anya, aki tűzbe ejti gyermekét, az álomszuszék szomszéd, aki engedi, hogy beleégjünk a házba, a részeg kormányos, aki bóbiskol a kormánykerék mellett és az álmos orvos, aki felcseréli a mérgek minőségét és mennyiségét.
«Aludjatok immár és nyugodjatok, íme, elközelgett az óra és az Embernek Fia a bűnösök kezébe adatott!» Szomorú lemondás csendül ki e szóból, ami ezt jelenti: most már alhattok, rajtam a ti vigasztalástok úgy sem segít már, én belépek a kereszthalál izzó pitvarába.
Krisztuson nem, de rajtunk még segít, ha felébredünk. E felébredés alatt nem kell valami egészen különös csodát érteni, csak azt, amit a fogalom kifejez. Ráirányul a figyelmünk valami olyanra, amit eddig nem vettünk észre: ez esetben a Jézus Krisztus világmegváltó, szenvedő szerelmére. Reáeszmélünk olyan tényekre, amelyekkel eddig nem törődtünk: jelen esetben arra, hogy nekem közösséget kell vállalnom a szenvedő Krisztussal, drágának kell vállalnom, amiért Ő meghalt és el kell taszítanom magamtól mind-azt, ami Őt a keresztre juttatta. Lelkem átkomolyodik és kimélyül, roppant felelősségérzet támad bennem és lelkiismeretemet a Krisztus ítéletein csiszolom finomra. Mindenek felett vele ragadom meg azt az erős atyai kezet, amelybe belefogózva könyörgök: múljék el a keserű pohár, mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.
Igen, az ébredés. Az ébredés egy új világ, a valódi világ felfedezése és az abba való beilleszkedés. Az álomnak, az éjszakának zavaros, gyötrő, értelmetlen képei eltűnnek, egyszerre odalesz, ami miatt zokogtunk vagy felsikoltottunk, napfény ömlik be az ablakon, kedves arcok mosolyognak ránk, kezdődik az új nap, az igazi élet. A Getsemáné kerti félhomályos látomásnak vége van, ragyogó húsvéti reggelen jár az Élet fejedelme, a feltámadott Úr a Tiberiás partja mellett és kérdi Pétertől: Szeretsz-e engemet? Igen, a lelki ébredés is egy magasabb valóság boldog megragadása, egy új, áldott rendbe való beleilleszkedés, új nap, új kezdet, — a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.
Hajnal van, szép, piros hajnal.

Szeretném, ha egy pillanatra mindnyájatoknak szeme előtt állana Munkácsy Mihály leghíresebb képe: Krisztus Pilátus előtt. Ha az ember Philadelphiában meglátogatja a Wanemaker-áruházat, amelyet a szegényes amerikai képzelet a kereskedelem székesegyházának nevez, s ott elkábulva az arany birodalmának zürzavarában, belép abba a kis kápolnába, ahol ez a kép el van helyezve, mindenki érzi, hogy a vér először leszáll az agyáról, arca elsápad, majd nagyot dobban a szíve, majd egész valónk kigyúl úgy, hogy érezzük ütereink sercegő lüktetését. Kétségtelenül a világ egyik leghatalmasabb prédikációja, amelyet egy zaklatott lángész kivételesen tiszta pillanatában vászonra festett. Az ítélő bírói székben ül Pilátus, a római császár helytartója. Minden hatalom, jog és történelmi erő mögötte áll. E pillanatban a földi isten képemása és hatalmának birtokosa. Előtte áll egyedül, szigorúan és fenségesen a Názáreti Jézus fehérruhás alakja. Körülöttük tomboló világtörténelem, s ők ketten érnek ki belőle, mint a viharból a szembenálló és egymásnak felelgető hegycsúcsok. Néhány másodperc múlva már az az érzésünk, hogy a helyzet szemmelláthatóan hamis. Nem Pilátus a bíró és Jézus a vádlott, hanem a názáreti a király, égnek, földnek ura, s előtte megsemmisülő féreg a római világbirodalom képviselője. A látható és láthatatlan világ közötti párviadal e pillanatban eldőlt. A föld, a test, a hatalom köddé válik, mint egy szétpattanó égitest. S a jóság, igazság, kegyelem és megváltás országa dicsőségesen terjeszkedik be a világmindenségbe. Mondjuk így: amit valóságnak hittünk: csődöt mond, és győzött az, amit nem ismertünk: az igazság. Erről akarok most beszélni, s megmutatni ezt a bukást és ezt a győzelmet.
Pilátus mint az akaratnak, a törvénynek és a reális valóságnak az embere, csak a tényeket ismeri el és az azokban rejlő erőket. Mikor a zsidók vádolják Jézust, első kérdése az, mit vétett? Azért, hogy álmodott, azért hogy gyógyított és vigasztalt, egy bölcs adminisztrátor legfeljebb bolondnak tart valakit, de keresztre egyáltalában nem feszít. Dogmatikai harcaikat igazítsák el egymás között ezek az érthetetlen, tajtékzó szájú fanatikusok. Azonban felfigyel, mikor azt mondják, hogy ez az ember királlyá tette magát. Az már más, gondolja; ez érdekli a római államot, amelynek csak egy ura és egy császárja lehet. Mindenki másnak, aki ellene lázad, meg kell halnia. Az első kérdése tehát: király vagy-e te? Jézus tudni akarja, hogy ez a római helytartó kérdése-e, vagy pedig zsidó vád szajkózása, s mikor Pilátus azt mondja, hogy én nem vagyok zsidó, én nem törődöm azzal, hogy ők mit beszélnek, én a földi hatalom, a mindenható állam, az elemi erővel érvényesülő jogrend vagyok, tehát a császár nevében kérdem: király vagy-e te? — így felel Krisztus: az én országom nem e világból való. Pilátus olyan arcot vág, mintha süket volna, mert ezt a feleletet egyáltalában nem érti. Hát van-e más világ is, s ha van, annak a más világnak lehet királya, s ha valaki a királya volna, mit jelenthetne az a római birodalomra nézve? Ismételten kérdi tehát: király vagy-e csakugyan? Jézus másodszor is felel: igen, «én király vagyok, mert azért születtem és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki igazságból való, hallgat az én szómra». Arra még jobban elcsodálkozik Pilátus és felteszi az álmélkodó kérdést: micsoda az igazság? Hát van-e igazság más, mint ami érvényesíthető törvény, adott helyzetben teljesítendő napi parancs? Hát lehet-e ilyen meg nem írott, kézzel nem fogható álomtestű, levegőből álló igazság, lehet-e, hogy élő ember ez igazságból való legyen, meghallja és megismerje ezt az igazságot? Pilátus siet, sürgősen kérdez, mert meg akar oldani egy közigazgatási és bírói esetet. Jézus hallgat és vár, mert az örökkévalóság számára szól és cselekszik, s olyan feladatot hajt végre, amely kívül esik a tér és idő határain.
Ez a két ember meg nem értheti egymást. Az egyik a hatalom igazsága, a másik az igazság hatalma. Úgy beszélnek egymással, mintha két külön bolygón laknának. Pilátus jelentéktelen ember, alig vannak személyes vonásai, annyira hétköznapi, hogy alig több egy névnél és mozgó izomtömegnél. Ennek a jelentéktelen személynek a legnagyobb földi hatalom, a római birodalom, ad súlyt és erőt, s ezáltal lesz e pillanatban a világtörténelem exponense. Jézus egyetlen, árva személy, aki mögött nincs egyetlenegy érv, egyetlenegy védő, egyetlenegy katona, mindenki elhagyta, de ebben az elhagyatottságában közösséget vállalt vele maga a Mennyei Atya minden eleve elvégzett szándékával, tervével, szövetségével és a Szentháromság mélységeiben nyugvó titokzatos közösségében. Amaz, Pilátus csak a látható világra van berendezkedve, s csak azt fogadja el valóságul, amit megtapasztalhat, amit meg tud tenni. Jézus mögött egy láthatatlan világ dicsősége áll, mögéje sorakozik egy olyan ország, amely nem ebből a világból való, képvisel olyan törvényt és igazságot, amely egyedül Istenben van, amelyben Isten egészen benne van, de az az igazság e pillanatban sehol sem látható és sehol sem fogható meg. Pilátus azt hiszi, hogy Jézus szánandó őrült, annál könnyebben fogja keresztre adni, mert kevésbbé kár érette. Jézus szánja Pilátust, mint ahogy a nap szánhatja a vakondokot, amely nem látja meg az ő roppant dicsőségét, eget-földet betöltő teremtő valóságát. Szánja mint a költő a követ, a lélek a hullát, a tavasz az avart.
Közöttük nincs helye a meggyőzésnek vagy a rábeszélésnek, nincs helye a megegyezésnek sem. Végre itt a legélesebben áll szembe két világ megoldhatatlan ellentéte, amelyik közül egyiknek el kell pusztulnia, hogy a másik éljen. Ha megalkudnának, szert kötnének, a kérdés akkor sem volna megoldva, csak elodázódnék. Valahol másutt éppen ilyen élesen, éppen ilyen kegyetlenül, s éppen ilyen halálos ellenségességgel újra szembe feszülne egymással a két világnak két érdeke. Ezt csak az egyik halála oldhatja meg. Mielőtt tovább mennénk, álljunk meg egy pillanatra, s tegyünk magunkévá egy örökérvényű tanúságot. Ez az a tanúság, hogy a Pilátus világa, mely ebből a világból való és hatalmat, életet, egyszóval: földet akar, nem az Isten világa és nem a Krisztus királysága. Ebben a földi, látható világban a kenyér és a játék, az erőszak és a cselvetés az úr. Ebbe a földi világba gyökerezünk bele bűneinkkel, gyötrelmeinkkel, véres és könnyes sorsunkkal. Itt dúl a testvérharc, itt pusztít ezerféle betegség; itt eladó a becsület és gúny tárgya az önzetlenség. Vele szemben áll a Krisztus világa, a jóakarat, a szeretet, a szolgálat és a szentség dicsőséges országa. Ebből a láthatlan világból ered minden szépség, vigasztalás, béke, tisztaság, szentség és üdv. Amaz a Sátán birodalma, amelynek igazsága az erő, központja az érdek, mértéke az élv vagy a haszon; emez a Krisztus világa, amelynek ereje az igazság, középpontja az Isten, mértéke az ő dicsőségének szolgálata, a jóakarat és áldozat.
Melyik az erősebb? A jeruzsálemi törvényház tornácán úgy látszik, Pilátus erősebb és Jézus elbukik. Amint ott áll a Názáreti töviskoronával, korbácsverésektől csíkos testén vedlett bíborpalásttal, künn a tomboló tömeggel feszítsd meg, feszítsd meg, úgy látszik, az ő ügye elveszett.
De éppen az ad e jelenetnek különös jelentőséget, s ez a gyökere a váltságnak, mint világmegoldásnak, hogy azé az élet, aki a kettő közül meghalt, azé a győzelem, aki elbukott, s az az örök igazság, aki elítéltetett.
Krisztus halt meg, az ő országa omlott össze, az ő igazsága semmisült meg nagypénteken, de husvétkor ő támadott fel halottaiból, az ő győzelmes királyságának történt meg a diadalmas kihirdetése, s egyszerre feltünedezett annak a mennyei országnak ereje és dicsőséges valósága, amelynek képviselője és bizonyságtevője a Názáreti Jézus volt. Kiderült, hogy az emberi akarattal szemben egy másik akarat: Isten kegyelme és világteremtő ereje érvényesül. Kiderült, hogy amit Pilátus valóságnak gondolt, árnyék, köd és pára azokhoz a tényekhez és ahhoz a valósághoz képest, amely láthatatlanul Krisztus mögött állott; bizonyossá vált, hogy az ő országa az erősebb, a győzelmesebb, s előtte porrá lesz és szétmállik minden emberi hatalom. Kiderült, hogy van egy hadsereg, ennek a láthatatlan országnak a hadereje, millió meg millió szolgáló lélek győzelmes sokasága, amely Krisztus mögött áll, országát védi, zászlajáért harcol és uraságát terjeszti. Kiderült, hogy az igazi imperium Isten országa, a Krisztus királysága, s egyedül csak ebben az imperiumban van élet, mindenütt másutt halál és kárhozat uralkodik.
Ezt a nagy titkot a Krisztus halála nyilatkoztatta ki azáltal, hogy önkéntes áldozatával nemcsak megdöntötte, hanem megváltotta az őt keresztre feszítő világot. Éppen azokat hódította meg, akik keresztre verték: ha pedig meghódoltak és hittek benne: a töviskoronáért a fiúság koronájával s a sebekért a bűnbocsátó kegyelem csókjával fizetett. Hozsánna néki: győzött a szíveken a szívek örökös királya.
Ezzel kikezdette az ő új királyságát: a kegyelem láthatatlan országát.
Azóta e láthatatlan ország kezdi alakítani a látható világot, a Krisztus igazsága érvényesül az emberi világban, s az új teremtés rendje bontakozik ki a, földi élet keretei között, mint ahogy a kovász ereje járja át a tésztát, vagy ahogy az erjedt bor lát hozzá a megtisztulás óriási szertartásának.
Ebből a szempontból támadnak elutasíthatatlan követelések, szabályok, magunkkal és világunkkal szemben. Az a követelés, hogy az ember mindenekfelett halhatatlan lélek, s legnagyobb ügye, legfőbb célja az üdvösség. Cselekedni nem annyi, mint magunkat érvényesíteni és mást pusztítani, hanem másoknak szolgálni és magunkat feláldozni. Élni nem annyi, mint felélni, s azután semmivé válni, hanem készülni, megérni, s átlépni egy más dicsőségbe. Határozni nem annyi, mint eldönteni azt, ami nekünk tetszik, hanem elfogadni azt, amit Isten akar. Az életigény nem az, hogy vádoljunk vagy megalkudjunk, hanem hogy feleljünk és szolgáljunk. Mindenekfelett legnagyobb kérdés ellenmondani bűnnek és világnak, s elfogadni a felénk nyujtott kegyelmet, egyszóval élni annyi, mint feláldozni a földi és látszólagos életet az igazi élet elnyeréséért.
Egyszóval a kereszt követelése: légy mássá, hogy igazán önmagad lehess; légy Krisztusé, hogy általa — mássá lehess.
Ez az a nagy győzelmes igazság, ami a váltság tényében jelenik meg és ábrázolódik ki.
De mindez hiábavaló beszéd azoknak, akik nem az igazságból valók. Krisztus szavára csak azok hallgatnak, csak azok értik meg, akik ennek az igazságnak gyermekei. Kik ennek az igazságnak gyermekei? Akiket Isten kezdettől fogva kiválasztott, egyetlenegy dologra, meglássák a Golgota keresztjében a váltság elrejtett igazságát és azt a maguk életének igazságává tegyék. Felfigyeljenek a láthatatlan ország toborzójának szavára, s beálljanak ez ország dicsőséges királyának hadseregébe. Beálljanak azért, mert a király az ő királyuk, zászlaja életük legszentebb ügye, az első győzelmet szívek felett nyerték, tudják és vallják, hogy ők az örök igazságnak, azaz az örök kegyelemnek a gyermekei, akik nem kérdik Pilátussal, mi az igazság, hanem vallják minden hívőkkel és szentekkel egyben: Ő az igazság.
Zászlód alá állok, én Uram és én Királyom!

Jézus tanításainak középponti gondolata az, hogy Isten országa eljött. Abban az időben ez az üzenet sokkal többet mondott az embereknek, mint most. Először azért, mert újság volt; mi kétezer év óta hozzászoktunk. Másodszor azért, mert éppen erre volt szüksége mindenkinek, tehát ez hozta a nagy beteljesedést. Nagyon nyomorult helyzetben voltak, különösen lélek dolgában, és türelmetlenül sóvárogtak egy jobb és boldogabb világ után. Egy új országot vártak az emberek, de ebben új királyt, új törvényt, új igazságot; kenyeret, dicsőséget, lelket. Nem is tudták másképpen elképzelni, mint hogy megnyílik az ég, s alászáll onnan a második Dávid, a Messiás. Megnyílik a föld, seregek támadnak belőle, s elsöprik a rájuk telepedő római birodalmat. Megnyílik az emberek ajka és szíve, s új, tökéletes istentisztelet és tökéletes életszentség lesz láthatóvá az emberek között.
Ezért figyeltek fel annyira, amikor Jézus Isten országa eljöveteléről beszélt, de ezért is kételkedtek az Ő szavában, mert nem látták sehol a királyt, sehol a hadsereget, sehol az új törvényt, sehol az új világot, sehol az új lelket. Tisztában voltak tehát, különösen az írástudók és farizeusok, hogy ez az egész evangéliom hitető beszéd, amellyel ez az alázatos hirdető vagy magát, vagy a népét, vagy mind a kettőt áltatja. Ezért közeledtek Jézushoz ezzel a kérdéssel: mikor jön el az Isten országa? — úgy, mint akik bizonyosra mennek a csapdával. Erre nem fog tudni felelni, mert a vak is látja, hogy Isten országa nincs itt. De Jézus így felel: Isten országa nem szemmel látható módon jön el, sem azt nem mondják: íme itt, vagy íme amott van, mert Istennek országa tibennetek van.
Ezzel megoldott egy örök kérdést, nemcsak kortársai, hanem a mi számunkra is.
Sokan vannak, akik Isten országát a külső világban keresik. Azt vélik, hogy Isten országa mindenütt ott van, csak éppen bennem nincs.
Ki ne tapasztalta volna azt a lélektani tényt, hogy az elmúlt dolgok képe megszépül: a fájó, bántó vonások eltűnnek a multból, s a kedves vonások megfényesednek. Az egészséges emlékezés így szépíti meg állandóan a multat, mert ezzel is növeli a lélek rugalmasságát és erőtartalékát. Még nem találkozott olyan idősebb ember, aki öreg korát tartotta volna szépnek és jónak és nem fiatalsága idejét. Az ilyen visszafelé néző emberek nyugodtak, bölcsek, kissé lemondók. Útjába állanak ugyan minden haladásnak, izgatja őket a kezdeményezés, de a lelkük derült és békességes. «Azokkal időznek, akik másszor voltak.» Ez a lelki alkat annyira egyetemes, hogy a legtöbb mythos az emberiség kezdetére egy dicsőséges aranykort hirdet s azon búsong, hogy ebből a ragyogó világból valami sötét végzet vagy bűn következtében jóvátehetetlenül kiesett.
Vannak emberek, akik éppen ellenkezőleg arról vannak meggyőződve, hogy minden ami eddig történt rossz vagy semmis, ezután lesz egy új világ, jó világ főképpen a mostaniak romjain. Ezek a jövőbe néző, holnapot váró emberek, akikre nézve meghalt a mult; csak az érdekli őket, ami ezentúl következik. Nyugtalan, forradalmi lelkek, szakadatlanul újítani akarnak, s még a legragyogóbb történelmi emléknek is valami halottszagát érzik. Egyáltalában nem derültek, nem tudják, mi a humor, lemondás helyett keserűség zakatol bennük és hihetetlen szívóssággal látnak hozzá, hogy újra meg újra megváltoztassák a világot. Abban a meggyőződésben élnek, hogy egy más világ más embert teremne. Meg lehet oldani a nagy kérdéseket úgy, hogy csinálunk hirtelen egy tökéletes világot, s rábízzuk, hogy a tökéletes világ teremje meg a tökéletes embert, illetőleg a tökéletes emberi boldogságot.
A kétféle emberfajta kétfelé feszíti az emberiség lelkét, s ki ne érezné, hogy éppen ma élünk olyan roppant feszültségben, amely egyfelől elmult idők eredményeit akarja konzerválni, másfelől merőben új világot akar teremteni. Az ember pedig hasonló a Schopenhauer vándorához, aki maga jár szakadatlan sötétségben, mert együtt halad a felette úszó felhővel.
De van még más módja is annak, ha az ember másban és másutt keresi a boldogságot, de nem önmagában. Hány meg hány ember képzeli azt, hogy ha gazdag lenne, más ember és boldog ember lenne. Hány meg hány ember gondolja ugyanezt a tudásról, a hatalomról, talán az élvezetről; s arra a lehetetlen dologra vállalkozik, hogy átugorja a saját árnyékát. Mint ahogy a sárgaságban szenvedő ember minden fehér színt sárgának lát, még ha a hegycsúcsok örök hava is: az üres és békételen szívű ember mindig másutt keresi a boldogságot, csak ott nem, ahol ő van. Akárhova megy, magával viszi nyugtalanságát, elégedetlenségét, ki nem elégített mohóságát, sötét indulatait és végső kétségbeesését. Éppen olyan lehetetlenségre vállalkozik, mintha egy jéghegy indulna el ibolyát szedni; soha ibolyát nem találna, mert közeledtére száz meg száz kilométer szélességben dermesztő tél borulna a világra, s az kiölne vagy eltakarna minden életet. Keservesen tanulta meg az ember évezredek alatt azt az igazságot, amit minden pillanatban elfelejt: Isten országát, a boldog, békés, tiszta örömök világát nem lehet magunkon kívül megtalálni, mert Isten országa sehol másutt nem lehet csak mibennünk.
Csakugyan Isten országa sehol sincs, csak bennem van. Ha a rajtunk kívül eső világot, amint az térben és időben elhelyezkedik, elemezni, boncolni kezdjük, azt találjuk, hogy abban bizony Isten országa tárgyként, alkat- és szerkezetszerűen fel nem található. Ez azt jelenti, hogy nincsenek jó korszakok vagy rossz korszakok, egyik század nem istenesebb, mint a másik, egyik terület, ez vagy az az ország nem lehet boldog vagy boldogtalan. Vigyük ezt a tételt egészen a rikító túlzás határáig és állapítsuk meg, hogy a külsőleg legsötétebb és legkétségbeesettebb korszakokban és helyzetekben Isten országa csodálatos módon jelt ad magáról. Ki ne tapasztalta volna, hogy a nagy háború rettentő vérzivatarában egy-egy lövészárok mélyén, egy-egy hadikórház fojtó levegőjében, menekülő asszonyok és gyermekek zsivajában az önfeláldozásnak, a szeretetnek, a jóságnak és a hűségnek kibeszélhetetlen csodái és szépségei termettek? Akik részt vettek benne, érezték, hogy ezek Isten országához tartoznak. A nagy háború Krisztus-ellenes volt, de Krisztus azért ott volt a háborúban, végigment a csatatereken, benézett a fogolytáborokba és sok szenvedővel és sok katonával elbeszélgetett. Ázsiából úgy látszott talán, hogy Európából örökre elköltözött Krisztus; de azért Krisztus hatalmasabban dolgozott, mint sok békekorszakban, legalább is munkája tündöklőbben és szívetmegejtőbben kitetszett. Mindenki tudja, milyen borzalmas idő lehetett a XVI—XVII. század, a vallásháborúk és a török hódoltság kora, különösen itt Magyarországon. Hány százezer ember került kardélre vagy fogságba, hogy pusztultak el nemcsak vagyonok, városok, országrészek, hanem egész birodalmak és műveltségek; hogy pusztított az ádáz gyűlölet, s állított szembe testvért testvérrel, gyujtotta fel a szakadatlan háborúk lángját. De ebből a korszakból olyan vallomások, olyan zsoltárok, olyan bizonyságtételek származtak, Krisztusnak olyan hő szerelméről, önfeláldozó követéséről szól ezer csodálatos jel, a megpróbált lelkeknek, sőt mártíroknak olyan magasztos békességéről vannak ékesszóló bizonyságaink, hogy azt kell mondanunk: az idő és a hely gonosz és átkozott volt, de éltek emberek, akik magukban olyan üdvösséget hordoztak, aminőről manapság sok embernek még sejtelme sincs. Krisztus valóban élt a szívekben, és égő városok füstje, összeomló birodalmak pora alatt, vértől iszamos föld rengése közben láthatatlanul, de valóságosan ott terjeszkedett, virult és ragyogott Isten országa az emberek között. Oh, hányan voltak, akik beléptek ebbe a láthatatlan sátorba, ahol «eltöröl Isten minden könnyhullatást a szemekről». Vagy hozzam-e a legtalálóbb példát, az őskeresztyénség példáját? Nero uralkodik vagy Diocletianus, jeruzsálemi papi fejedelmek tajtékzanak, vagy a centuriók kegyetlenkednek, mindegy; csak az bizonyos, hogy az egész világ ellensége a názáreti evangéliomnak, és minden hatalom összefogott, hogy kiirtsák a világból ezt a kezdődő mételyt. Néhány megriadt halász és vámszedő, egy vándoriparos és kevés számú jövő-menő, nyugtalan fiatal sereg, szembeszállanak ezzel a gyilkos és hatalmas ellenséggel, s néhány száz esztendő alatt tökéletesen meggyőzik azt. Sohasem volt olyan nyilvánvalóan Isten országa az emberek között, mint amikor Péter prédikált az első pünkösdön, amikor Pál járta a gyülekezeteket, amikor Róma legelőkelőbb ifjai és leányai otthagyták az élet tetőit, hogy leszálljanak a katakombákba vagy a cirkuszok halálpiacára imádni a Megfeszítettet. Vagy hogy betetőzzem a példáimat: Isten országa nem jelent-e meg mindennél dicsőségesebben a tizenkettő utolsó vacsoráján, amelyet egy idegen szálláson az Úr ül velük együtt, vagy nincs-e ott Isten országa minden erejével, ígéretével és hatalmi igényével a kereszten, ahol egy fiatal férfiú azt mondja az egyik latornak: Ma velem leszesz a paradicsomban?
Isten országa bennünk van; nem lehet sehol másutt a világon. Ha bennünk nincs, nincs sehol. Búzát nem lehet tengerbe vetni, halikrát nem lehet homokba ültetni, Isten országát nem lehet a csillagokba, a kövekbe, a fákba, a dolgokba, tárgyakba elhelyezni; Isten országát csak a szívekbe lehet elültetni, mert Isten országa a hitnek a tárgya és a hitnek az élete. Mindaz, ami Isten országában valóság, ennek az országnak a királya: Krisztus, ennek az országnak a törvénye: az Ige, ennek az országnak a parlamentje, iskolája, gyakorlótere és lakodalmas háza: az anyaszentegyház, mind-mind a hitnek tárgya. Aki nem hisz benne, arra nézve nincs; aki hisz benne, arra nézve minden valóságnál nagyobb valóság, mert élet.
Mindenütt, ahol ez a boldog hit valami formában kifejezésre jut, megjelenik egy darab Isten országából. Isten országa tehát minden hívőnek boldog imádsága. Ez magában véve is tündöklő birodalom, nagyobb, mint a világegyetemet betöltő éter. Isten országa a könyörgésre megnyert minden válasz, millió meg millió mosoly és ujjongás, a hálának egy olyan tündéri tenyészete, amilyenhez nem fogható az alpesi rózsák szőnyege. Isten országa a lelkeknek Krisztusban való növekedése, a bűnbánat, a kegyelembe fogadás, az újjászületés, az ó ember megöldöklése és az új felöltözése. Isten országa minden Krisztusnak tett szolgálát, érette hozott áldozat, nevéért való könyörület, szellemében elvégzett munka. Lehet, hogy templom épült belőle, lehet, hogy iskola; lehet, hogy egy kis falusi hajlék egyszerű asszonyának az anyai és hitvesi szolgálata, lehet, hogy egy óriási szellemnek történelmi műve; lehet olyan parányi dolog, hogy egy gyermek a fél zsemlyéjét odaadja egy másiknak, és lehet akkora, hogy egy király felajánlja a birodalmát Neki, mindaz, ami ezekben hitből eredt, földi szem számára láthatatlan, a hit szeme előtt azonban tündöklő valóság, különálló, élesen különböző, ezer jelből magát megbizonyító élet; olyan élet, amelynek végső bizonysága az, hogy íme én is élem.
Egészen világos, hogy ha bennem van Isten országa, nem marad bennem, hanem beleépül ebbe a világba is. Beleépül az én alkotásaim, bizonyságtételeim, életem nagy munkája által a látható és láthatatlan világ nagy összefüggésébe. Mert a dolog mégis csak úgy van, hogy Isten országa előbb volt, mint én voltam, s akkor is van, amikor én nem leszek, mert én magam egy parányi pont voltam csupán, ahol Isten országa utat talált a látható, a teremtett világba, s rajtam keresztül egy parányi darabját ennek a nagy mindenségnek átlelkesítette, megszentelte és Isten számára meghódította. Hiszen éppen ez az Ő nagy titka. Teremtette ezt a világot avégre, hogy hordozója legyen az Ő országának, mint ahogy a kőzet hordozója az aranynak és a föld hordozza és termeli a kalászokat. Azután teremtett engem és teremtett téged, hogy rajtunk keresztül ebben a látható világban is egy új hajszálgyökérrel tovább terjedjen és ennek ereje által nagyobbra nőjjön Isten országa, a mustármagból kibontakozó világterebély.
Én azt hiszem, nincs nagyobb öröm és nincs nagyobb misszió, mint rügyszemnek vagy hajszálgyökérnek lenni ez óriási világfa testén. Akármilyen piciny vagyok is, s a fa akármilyen nagy is: időben kezdettől a végig, térben a nadírtól a zenitig ér, olyan nagy, hogy átüti a látható világ kereteit és betölti roppant lombjaival a láthatatlan világ boltjait, én pedig térben és időben egy parány: mégis véghez vihetek két dolgot. Érezhetem mindazt a dicsőséget, szépséget, erőt és üdvöt, ami ebben az óriási világfában testesül meg, s meghódíthatok számára néhány porszemet a múló világból, néhány percet a tűnő időből, hogy a múlandót örökkévalóvá és az eltűnőt romolhatatlanná tegyem. Átadhatom neki az életemet.
Isten országa bennünk van.