Az alvó tanítványok

A nagypénteki képtárból nem maradhat ki az alvó tanítványok jelenete. Jézus a Getsemáné kertben gyötrődik és vért verítékez. Háromszor imádkozza el azt a legnehezebb imádságot: múljék el a keserű pohár, mindazonáltal nem az én, hanem a te akaratod legyen, és körülötte, közel hozzá és mégis rettenetesen távol, tanítványai mélyen alusznak a teli holdas éjszakában, mintha halottak volnának. Nem a Jézus kibeszélhetetlen árvasága és elhagyatottsága az, ami a szívünkbe sajdul; nem is azért szorul össze a lehelletünk, hogy ilyen rettenetesen gyöngék a tanítványok: az a Péter, az a Jakab és János, aki Krisztussal fenn volt az átdicsőülés hegyén, s akit bevitt magával a Jairus házába, s mind a két alkalomból azért vitte őket magával, hogy megmutassa nekik ki ő; hanem az a szívfacsaró, hogy Jézus háromszor könyörögve kéri tanítványaitól: maradjatok itt és vigyázzatok velem, — és ezek az emberek háromszor alusznak el mellette! Milyen különös és megdöbbentő jelenet a holdfényes Getsemáné sápadt olajfái alatt: valaki feláldozza magát az emberekért, s az emberek közül a kiválasztottak, a tanítványok nem tudnak vele virrasztani az utolsó éjszakán, a véres veríték éjszakáján. Az emberi bölcsesség ezt kérdezné: érdemes-e ilyenekért meghalni a kereszten; a hívő lélek pedig megrendülve suttogja, ha ilyen az ember, csak a kereszt segíthet rajta. Minden, ami Krisztus szenvedéseit fokozza, egyszersmind Krisztus halálának szükségességét magyarázza. A Getsemáné kerti különös látomás, ezüst olajfák, csorgó arany holdfény, sötét alvó emberek, szenvedésben hajladozó véres és fényes Krisztus-arc, mozdulatokká átváltoztatott, egekig ható jajgatás: nem régi kép és egyszerű jelenet, hanem mindenkori képe és hű rajza az embernek. Hiszen ha mi nem vagyunk a túlsó párton, hanem Krisztussal tartunk: Krisztus mellett alvó tanítványok vagyunk. A legjobb esetben, alvó tanítványok.
Nincs semmi, ami megszégyenítőbb volna reánk, mint ez az elalvás. A tanítványok tudták, hogy Jézus meg fog halni, ettek vele az utolsó vacsorából, s azért jöttek ki az olajfák hegyére, hogy várják meg a poroszlók megérkezését. Egész közelről látták Jézus kínjait, gyötrődéseit és tudták, hogy mindezeket érettük szenvedi. És mégis elaludtak Jézus mellett. Szinte áthallatszik kétezer esztendőn egyenletes, mély lélekzetük. Meg lehet érteni a főpapokat, mert ők egy támadóval bántak el, aki létüket fenyegette; meg lehet érteni Pilátust, aki bíróként keveredett bele ez ügybe, egyéni lelkiismeretlenségét meghazudtoló gonddal és odaadással szentelte idejét ez ügynek, míg egy vállvonítással mentére hagyta a lejtőn megindított acélszekeret. Meg lehet érteni a tömeget, amely üvöltött és átkozódott, a katonákat, akik vad és durva játékot űztek a zsidók királyából; meg lehet érteni még Pétert is, akit hirtelen megszorítanak, tőrbe ejtenek, aki szűköl, füllent, s aztán szinte vonítva hazudik; még Júdást is meg lehet érteni, mert egy összeomlott világból akar kivergődni, s útravalóul elfogadott 30 ezüst pénzt; csak a tanítványokat, s közöttük a leghívebbeket, a legjobbakat nem lehet megérteni, amint a Getsemáné kertben elalusznak.
Ezzel ott vagyunk egy különös tény előtt. Az emberekre nincs hatással az, hogy Jézus meghalt érettük. Nem érzik ennek a halálnak irtózatos sugárzását, tüzesen égető és édesen gyógyító hatalmát. A világ olyan, mintha nem lett volna benne Krisztus, s az emberek élete olyan, mintha nem halt volna meg érettük Jézus. Óh nemcsak arra gondolok, hogy az emberi történelem szövete, mintája, anyaga és lelki indítékai szerint egyáltalában nem más, ha Krisztus előtt nézzük vagy ha Krisztus után nézzük; nem arra gondolok, hogy maga a keresztyénség mint világnézet és intézmény, annyi harcnak, gyűlölködésnek volt a színtere és annyi emberi bűn szövődött össze a történetével, mintha egy keleti birodalom életéről volna szó; nem arról beszélek, hogy világpolitikában, hadviselésekben, békekötésekben mindaz, amit igazán keresztyén sajátosságnak kell nevezni, amit maga a keresztyénség és csak a keresztyénség hozott a világra, tehát jóakarat, szeretet, szolgálat, béke, megbocsátás, hősies önfeláldozás, egyszerűen láthatatlan mennyiség, kisebb a végtelen kicsinynél; hanem arra gondolok, hogy a saját életemben mennyire nem jelentett megrendülést, forradalmat, felriadást, megdöbbenést és átalakulást az a tény, hogy Jézus vért verítékezett és meghalt érettem. Leélünk és megülünk 70-80 nagypénteket, felneveljük gyermekeinket, meghallgatjuk unokáink konfirmációját, s mélyen alszik lelkiismeretünk, mikor arról volna szó, hogy Jézus kínszenvedésében résztvegyünk és annak következményeit vállaljuk. Ez azt jelenti, nem drága nekem a magam és más üdvössége. Mélyen alszunk, mikor fel kellene riadnunk, mert ha nem: ez a lélek beszennyezi magát; mikor el kellene kiáltani: itt igazságtalanság történik; félre kellene verni a harangot, mert elárulják a Krisztus ügyét, s meg kellene rázni a legkedvesebb lelkek bezárt ajtóját: jön a halál és te nem vagy készen! Mindezeket nem mívelem, mert a lelkem a Jézus közelében is alszik, mint a tanítványok a harmatos füvön.
Alszunk a Krisztus mellett. Vajjon az, hogy a nyomorúság ilyen rettentő nagyra nőtt, nem azért van, mert a keresztyén anyaszentegyház alvó tanítványok egyháza? Vajjon az, hogy annyi meg annyi magyar reménység elpusztul, mint a dérütött barackvirág, munkanélküliség, nyomorúság, állati sors miatt, nem azért van-e, mert Magyarország alvó keresztyének országa? Vajjon az, hogy annyi mindennel megalkudtál, mindenbe beletörődtél, annyi küzdelem elől félreálltál, nem azért van, mert az alvó lelkiismeret embere vagy? Vajjon az, hogy még mindig idegen vagy Krisztustól, s még mindíg nyugtalan a szíved, mert Ő benne nem találtál békességet, nem azért van-e, hogy halhatatlan lelked alszik, mélyen alszik a holdfényes Getsemáné kertben az érted szenvedő Megváltó közelében?!
Jegyezzük meg jól, nem a tömegek aludtak Jeruzsálem kockaalakú házaiban. Azok is aludtak, de azoktól nem is lehetett mást várni. Kifáradtak az élet mindennapi zajában, a nyereség hajhászásában, a gyűlölködésben és csalásban, kifáradtak a paráznaság vad loholásában vagy pillangó kergetésében. Most aludtak vagy a lapostetejű háztetőn vagy az alsó házban, amely egyszersmind istálló volt, az oktalan állatok között, hogyha módosabbak voltak, a felső házban. Hanem a tanítványok aludtak, akiket a tízezrek közül választott ki Jézus, akiket egészen közel engedett magához, akiknek szeme láttára tette meg legnagyobb csodáit, s akiknek megengedte, hogy belepillantsanak a Fiú szívének szentjébe, akiket rávezetett annak a meglátására, amit Péter kiáltott el: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Sőt még nem is csak egyszerűen a tanítványok, hanem a tanítványok közül is a három legbensőbb, legkülönb, legszeretettebb: Péter, a kőszikla és Zebedeusnak két fia, a mennydörgéslelkű Jakab és János, a szeretett tanítvány, tehát azok aludtak el, akiknek ébresztőknek kellett volna lenniök.
Alvó őrök, álomba merült ébresztők! Érzitek-e micsoda irtózatos felelősség ez? Ne fogjuk másra, ne okoljuk a tömeget, ne hozzunk fel pesszimista szólamokat annak a magyarázatára, hogy ilyen a világ; valljuk be, az őrök elaludtak a vártán, kihullott kezükből a kürt, hamvába holt orcájuk előtt a szövétnek. Csoda-e, ha a gonosz belopódzott, ha az ellenség itt van a falaink között, ha nemsokára prédául esünk a kegyetlen hódítóknak? Nem vigyáztunk, nem voltunk éberek, elaludtunk őrhelyeinken; ez ítélet minden ígehirdetőre, pásztorra, papra, ítélet minden presbiterre, ítélet minden vezető magyarra, ítélet minden költőre, látnokra, minden családfőre, mindenkire, akikre lelket bízott az Isten. Úgy-e, jó volt elaludni gyermekkorodban az anyai ölben, mert tudtad, hogy az ő hű szeme vigyáz reád. Úgy-e, jó pihenni egy békességes hajlékban, mikor tudjuk, hogy gondos lelkek és erős kezek vigyáznak reánk. Úgy-e, jó reábízni magunkat egy hajóra, amelynek éber a kormányosa, egy repülőgépre, amelynek tisztjéről tudjuk, hogy nem gyökint el, egy kórházra, ahol az orvos nem cseréli el a mérgeket és nem mulasztja el az erek lekötését. És mi olyanok voltunk, mint az elalvó anya, aki tűzbe ejti gyermekét, az álomszuszék szomszéd, aki engedi, hogy beleégjünk a házba, a részeg kormányos, aki bóbiskol a kormánykerék mellett és az álmos orvos, aki felcseréli a mérgek minőségét és mennyiségét.
«Aludjatok immár és nyugodjatok, íme, elközelgett az óra és az Embernek Fia a bűnösök kezébe adatott!» Szomorú lemondás csendül ki e szóból, ami ezt jelenti: most már alhattok, rajtam a ti vigasztalástok úgy sem segít már, én belépek a kereszthalál izzó pitvarába.
Krisztuson nem, de rajtunk még segít, ha felébredünk. E felébredés alatt nem kell valami egészen különös csodát érteni, csak azt, amit a fogalom kifejez. Ráirányul a figyelmünk valami olyanra, amit eddig nem vettünk észre: ez esetben a Jézus Krisztus világmegváltó, szenvedő szerelmére. Reáeszmélünk olyan tényekre, amelyekkel eddig nem törődtünk: jelen esetben arra, hogy nekem közösséget kell vállalnom a szenvedő Krisztussal, drágának kell vállalnom, amiért Ő meghalt és el kell taszítanom magamtól mind-azt, ami Őt a keresztre juttatta. Lelkem átkomolyodik és kimélyül, roppant felelősségérzet támad bennem és lelkiismeretemet a Krisztus ítéletein csiszolom finomra. Mindenek felett vele ragadom meg azt az erős atyai kezet, amelybe belefogózva könyörgök: múljék el a keserű pohár, mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te.
Igen, az ébredés. Az ébredés egy új világ, a valódi világ felfedezése és az abba való beilleszkedés. Az álomnak, az éjszakának zavaros, gyötrő, értelmetlen képei eltűnnek, egyszerre odalesz, ami miatt zokogtunk vagy felsikoltottunk, napfény ömlik be az ablakon, kedves arcok mosolyognak ránk, kezdődik az új nap, az igazi élet. A Getsemáné kerti félhomályos látomásnak vége van, ragyogó húsvéti reggelen jár az Élet fejedelme, a feltámadott Úr a Tiberiás partja mellett és kérdi Pétertől: Szeretsz-e engemet? Igen, a lelki ébredés is egy magasabb valóság boldog megragadása, egy új, áldott rendbe való beleilleszkedés, új nap, új kezdet, — a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.
Hajnal van, szép, piros hajnal.