Ravasz László

Régi református gondolat, hogy a keresztyén ember zarándok ebben a világban. Ábrahám, a hívők atyja, egész életét szakadatlan utazásban tölti el. Pál apostol vándorbotjával bejárta az egész ismert világot. Várjuk az alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója Isten, hallottuk mai szent leckénkből. Egy angol lelkipásztor sírkövére csak ennyit íratott: itt pihent meg a mennyei Jeruzsálem egyik vándora egy hosszú éjszakára. Utas vagyok e világban, éneklik acélkemény hangon a falusi kálvinisták, mikor halottat kísérnek a temetőbe.
Ha ez igaz s így évforduló táján magad is különösképpen érzed, hogy zarándoklás a földi élet, három főkérdés mered elénk: honnan indultunk, hová megyünk, hogyan kell járnunk? Erre felelek a felolvasott íge alapján.
Honnan indultunk? A tudomány azt mondja, hogy valami élő sejt belekeveredett a kihűlt világba s évmilliókon keresztül fejlődött emberré. Milyen bizonytalan, körülményes és kalandos megoldás! A keresztyén hit azt mondja: Istentől jövök, Isten gyermekei vagyunk. Tőle indultunk el, az Ő szívéről szakadtunk le, Ő bocsátott el ebbe a küzdelmes és változékony világba. Nagyon messze elsodródtunk Tőle. Ruhánk lerongyolódott, arcunk eldurvult, mi magunk elzüllöttünk, sokszor — óh mennyire! — megfeledkeztünk Róla, de azért mi az Ő népe és nemzetsége vagyunk.
Van ebben valami nagy méltóság és nagy felelősség. Akárhogy tönkre jutottunk és elfajzottunk, királyi nemzetség vagyunk, atyai házának örökösei. Homlokunkon van egy csók, szívünk mélyén van egy kép s ez vádol is és biztat is egyszerre. Messzire estünk Istentől, de azért Istenhez tartozunk.
Még egyéb dolog is következik ebből. Következik az az édes vigasztalás, hogy Isten törődik velünk, és drágák vagyunk az Ő szemében. Drágák, mert teremtett; ne volna drága a művésznek a műve, Atyának a tulajdon véréből származott fiú? Drágák, mert nemcsak teremtett, hanem megváltott; annyit érünk orcája előtt, amekkora árat fizetett érettünk; és hogy mit fizetett: azt megmutatta a kereszt. Krisztusban és Krisztusért vagyunk drágák Neki s ez a mi legnagyobb vigasztalásunk.
Azért, mert szeret. «Látjátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk!»
De a keresztyén ember származáslevelében, ebben a mennyei nemeslevélben, nemcsak az van megírva, hogy mi Isten nemzetsége vagyunk, hanem az is, hogy egymásnak testvérei vagyunk. Isten világában nincsen egykerendszer és rokontalan lélek, ott az ember: testvér. Zarándokútunkat nem egyedül tesszük meg: velünk jön mindenki, aki hozzánk tartozik, velünk jön az egész élő nemzedék. Sőt, van egy különös, iratlan törvénye ennek a zarándoklásnak: a kézfogás törvénye. Aki senkinek nem fogja meg a kezét, az kidől, átlép rajta a vándorsereg. Csak az tud haladni, aki társat keres, és csak az megy előre, aki maga is visz valakit. Nem is lehet tudnom, én viszem-e őket, vagy ők visznek engem? Csak az bizonyos, hogy együtt megyünk. Most gondoljon ki-ki az édesanyjára, a hitvesére, a gyermekére, a testvéreire és barátaira s vallja meg, mennyire vitte őt ezek közül akármelyik a Krisztus felé? Lehet, hogy közvetlenül; lehet, hogy közvetve. Ismertem valakit, akit egy elveszített kisfiú tett hívővé; úgy is emlegette halott fiát: az én kis főpapom. Száz meg száz történetet tudunk arról, hogy egy vasárnapi iskolába járó kisgyermek keze miképpen fogott meg és vitt haza egy sötét, tévelygő apát a testi, lelki halál meredélyéről. Nagyon hatalmas embert láttam, aki késő öregségében halálos ágyán egy imádságtöredéket suttogott, amelyet édesanyjától tanult, s mosolyogva ment át a fekete hídon. Gondoljunk azokra, akik vittek minket Krisztus felé s áldjuk meg ezerszer még haló porukban is.
De gondoljunk arra, hogy vittük-e mi eléggé a reánk bízottakat előbbre ezen a zarándokúton! Vajjon nem inkább tartóztattuk, mintsem segítettük őket? Nem ennek a világnak a bölcsességét prédikáltuk-e nekik avagy mozdíthatatlan csökönyösségünkkel nem akadályoztuk-e az ő előrehaladásukat? Nem tettünk-e úgy, mintha égő házból akarnak kimenteni valakit és az először dulakodni kezd vagy vitatkozásba kezd megmentőjével? Ha pedig nem akadályoztuk, vittük-e eléggé a reánk bízottakat? Megtettünk-e mindent, hogy hitvesünk, gyermekeink, szülőink boldogabban és könnyebben haladjanak Isten felé? Vittük-e őket úgy, hogy ez volt a legfőbb gondunk? Vittük-e úgy, ahogy a jó pásztor az elveszett századikat, vállunkra emelve, ölünkbe szorítva, zokogó imádsággal felmutatva: Uram, ezen, éppen ezen könyörülj! Isten szívétől indulunk el, együtt haladunk s ő a mi pásztorunk.
Hová megyünk? ez a második kérdés. A felelet: Isten felé. Isten felé nem térben, mert úgy sohasem érkezhetnénk el Hozzá, hanem minőségben. Életünk célja tehát az, amit az Íge így fejez ki: hasonlókká legyünk őhozzá.
Mit jelent ez? Egészen naivan és nyersen kifejezve azt: legyünk olyanok, amilyen Isten lenne, ha ember lenne. És ez nem képtelenség, mióta az Íge testté lett. Isten emberré lett az Úr Jézus Krisztusban s azóta a legmagasabb és legparancsolóbb emberi cél: legyünk hasonlók Őhozzá, vagy ahogy a nagy apostol mondja: változzunk át az Úr ábrázatára dicsőségből dicsőségre, úgy, mint az Úrnak lelkétől.
Nagyon fontos dolog, egyenesen a legdöntőbb és a legfontosabb dolog, hogy a zarándokok a célban egyetértsenek. Aki nem jó cél felé halad, annak vége van. Képzeljünk el egy csomó gyermeket, akit a tanítója kirándulásra visz s az út közepén felbomlanék a fegyelem. Minden gyermek arra mehetne és azt csinálhatná, amit akar. Hányan érkeznének meg vezetőjükkel együtt a kitűzött célhoz? Ezért zilálódik olyan rettenetesen széjjel az emberiségnek nevezett óriási zarándoksereg is. Mindegyik megy a maga útján, külön csoportokba verődve, külön zászlók alatt menetelve, más-más ütemben, más-más magaviselettel. Versenyezni kezdenek egymással, összezörrennek, hajbakapnak, halálos bajvívásba fognak, s a nap csöndesen hanyatlik alá, míg ők egymást vérbe keverik azon a nehéz úton és fontos úton, amelyen nem lehet eléggé sietni s amelyen nem lehet eléggé segíteni egymást.
Ha a kisebb csoportokat vagy egyéneket nézzük, akkor is ezt a zűrzavart és szétzilálódást látjuk. íme, egyik táncol és muzsikál; nehezen lesz ebből zarándokút. A másik sötéten lopózkodik, mint egy prédára leselkedő ragadozó; a zsákmány miatt itt is meg fog akadni a zarándoklás. A harmadik üveges szemmel ténfereg a szakadék felé, mint az alvajáró, kiálts feléje, mert mindjárt lezuhan. A negyedik földet akar vásárolni, házat akar építeni, fészket akar rakni. Hányan sietnek az úttól elfelé, csalogató virágok, vagy lidércfény után. Jaj, milyen késedelem, milyen lemaradás lesz ennek a vége! Ennek az embernek csak öröm kell, — jaj, bele fog halni egyszer a nevetésbe! Ennek a jólét: éhen fog veszni aranyhegyein! Amannak a dicsőség kell: odaadna mindent azért, hogy csodálják, dicsérjék, emlegessék, s élve fogják el-felejteni! Ezek egész életüket emberre tették fel, talán egyetlen gyermekükre, megkóstolják a Lear király vagy a betlehemi Rákhel sorsát.
Nekünk legyen hát célunk: hasonlóvá lenni Őhozzá. Hasonlítani Hozzá egyre jobban, amíg rólunk ráismernek, a mi Királyunkra. Az ízlésünk, az értékelésünk, a lelkünk békessége, a modorunk, egyéniségünk kikutathatatlan sugárzása emlékeztessen a mi Királyunkra. Érezzünk úgy, gondolkozzunk a szerint és cselekedjük azt, ahogy ő érzett és akart. Óh, mérhetetlen nagy a különbség közte és köztem. Ezerszer nagyobb, mint amekkora volt a pusztáról befogott ujonc és Ferenc József király között. De azért összetartoztak, ugyanegy hadseregnek voltak a tagjai a magyar király és az egynapos rekruta. Azonegy formaruhát viselték, azonegy célt szolgálták, azonegy akaratnak engedelmeskedtek. Lehet, sőt valószínű, hogy még rettentő távol állunk a Krisztustól. De az a fő, hogy álljunk be az ő seregébe, nevezzük magunkat az ő nevéről, esküdjünk az ő zászlajára, Neki tisztelegjünk és Neki engedelmeskedjünk.
Egy apa beszélte, kinek három leánya és egy fia volt, — a fiú időben a harmadik — hogy a háború után kaptak egy narancsot. A gyerekek sohasem láttak ilyesmit, — vagy ha láttak, már elfelejtették — s valósággal elbűvölte őket a narancs. Az apa próbára akarta tenni őket s azt kérdezte: — melyiknek adjam?
— Nekem, mert én vagyok a legnagyobb — mondja az első leány.
— Nekem, mert én vagyok a legkisebb — mondja a legutolsó.
— Nekem, mert én vagyok a fiú — mondja a harmadik gyerek.
Mit mondhat a második leány, aki mindeme kiválóságokkal nem rendelkezik?
— Nekem, mert én hasonlítok leginkább édesapámhoz.
A narancsot szépen elosztották, a kis leány kapott még egy csókot. Hanem az bizonyos, hogy az örökkévaló Isten annak a gyermekének adja az élet aranyalmáját, aki leginkább hasonlít Őhozzá.
A harmadik nagy kérdés: hogyan vihetjük ezt végbe? A zarándokútról vévén a képet, hogyan járjunk ezen az úton? Az első szabály az, hogy ne keveredjünk el ebben a világban, maradjunk meg zarándokoknak. Istennek mi olyan drága serege vagyunk, amelyet egy ellenséges világon akar átvezetni, hogy hazajussunk, az Ő dicsőséges országába. Meg ne feledkezzünk tehát arról, hogy más a világ és más vagyunk mi. A világ, ahogy alapígénk mondja: «a világ nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt». Krisztust és a világot épp úgy nem lehet összeelegyíteni, mint a vizet és a tüzet. Miután a világ nem ismeri Krisztust, azaz nem tudja megérteni Őt, mert megérteni Őt annyit jelent, mint térdre-borulva hódolni Neki: nem érti és nem ismeri azokat sem, akik a Krisztuséi. Csodálkozik vagy mosolyog rajtuk. Lesajnálja vagy üldözi őket. Krisztusnak sem bocsátották meg soha, hogy ő Krisztus, a kereszten kellett meglakolnia érte.
Mennyivel kevésbé értik meg és bocsátják meg neked, ha Krisztus él benned. Azért légy rá elkészülve, hogy mindig idegen leszel ebben a világban. Jaj volna neked, ha nem csodálkoznának rajtad. Ha természetesnek találnák magadviseletét, ha mindenki követésre méltónak ítélne téged. Szokjunk hozzá ehhez a magányossághoz, ehhez az idegenkedő és bizalmatlan nézéshez s fogadjuk úgy, mint bizonyítékát annak, hogy mi a Krisztuséi vagyunk. Csak arra vigyázzunk nagyon jól, hogy miért idegenkednek tőlünk? Azért-e, mert sok bennünk a krisztusi elem, vagy azért, hogy túlságosan sok bennünk az emberi elem? Vagy ami még valószínűbb, hogy mi szájjal a Krisztuséinak valljuk magunkat, életünk pedig felettébb, sőt túlontúl emberi?
A második dolog pedig az, hogy ha egyszer a Krisztusé vagyunk, maradjunk is az Övé. Azaz vigyázzunk arra, hogy ne szennyezzen minket a világ. Alapígénk ezt így fejezi ki: meg kell tisztítani magunkat a reménység által.
Mikor a gyermekek tudják, hogy hosszú útról jön az anyjuk, vigyáznak ünneplő ruhájukra, hogy folt nélkül álljanak elébe. Mikor a menyasszony várja a vőlegényét és készülnek a nászra, mind a ketten megtisztítják magukat testben és lélekben is: mindent bevallanak egymásnak, mindent megbocsátanak egymásnak s egymás szeretetében megtisztulnak. Nem tapasztaltad-e, hogy van ilyen megtisztító, megóvó szenvedély? Amelyik ifjúra valóság az édesanyja szeretete, ez a szeretet a kísértés döntő pillanatában emlékezteti arra, hogy ki ő, kinek kell lennie, s ezzel megóvja. Egy barátom beszélte, egyszer milyen megrázó falusi jelenetet látott. Két legény egymásba akadt s mikor az éles kés már villant az ádáz kézben, elkiáltotta a közelálló barát: Pista, gondolj az édesanyádra! S a felemelt kézből kihullott a kés. Nem tudsz-e példát arra, hogy egy hű asszony tiszta tekintete megvédett téged nagy kísértések között, mert nem akartad, mert nem tudtad azt a tekintetet megszomorítani? Nem tudsz-e arról beszámolni, hogy gyermekeidnek tiszta, bizakodó, kenyeret és támaszt váró tekintete visszatartott téged attól, hogy magaddal vagy mással leszámolj és örökre jóvátehetetlen lépéseket tégy?
Ez fokozódik százszorosan akkor, ha mi Krisztushoz hasonlítunk. Ha életté vált bennünk az a boldog reménység, hogy mi Hozzá készülünk, Vele találkozunk, az Ő tulajdona vagyunk, az Ő öröksége. Így lesz református keresztyén embernek uralkodó alapérzésévé, sorsérzésévé az, hogy mind életében, mind halálában nem a magáé, hanem az Ő hűséges Megváltójának, a Jézus Krisztusnak tulajdona. Nevezhetem ezt a tisztaság öntudatának, a megváltottság méltóságérzetének, annak a szenvedélyes hálának, amelyet Krisztus iránt érzünk. Krisztus ártatlan vérével mosott fehérre minket, s ezt a vért gyalázzuk meg, ha beszennyezzük magunkat. Erről a vérről énekel így egyik dícséretünk:
Uram, e szent vért tekintsd meg,
Lelkem ez által tisztítsd meg,
Ne legyek én átkozott,
Ha kezesem áldozott.
Én ez oltárt megölelem,
Ha szorongat a félelem,
Biztatásomat halálom
Óráján ebben találom. Ámen.

Keleti lakodalmaknál volt egy különös tisztség: a vőlegény barátja. Körülbelül a násznagy és a vőfély együttes szerepét töltötte be. Ő kérte meg a menyasszonyt, ő vitte és mutatta be a lányos háznál a vőlegényt, ő vezette a lakodalmi ünnepélyeket, egyáltalában ő volt a fő ember mindaddig, míg a vőlegényt a menyasszony ágyasházába nem vezette és akkor észrevétlenül eltűnt. Mikor Keresztelő Jánosnak azt a döntő kérdést teszik fel, hogy milyen viszonyban áll Jézus Krisztussal, erre a képre bízza rá mélyértelmű mondanivalóinak a kinyilatkoztatását. Ezzel nemcsak azt mondja el, hogy milyen közel áll a vőlegényhez, mégis milyen óriási különbség van köztük, nemcsak az, hogy egy boldog lakodalomnak a részese, vagy egy alázatos eltűnésnek a hőse, mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy az alászállásával Krisztusnak növekednie kell.
Ha 1937 első reggelén egy mondatban össze akarom foglalni, hogy mit lehet tőlünk várni, mit ígérhetünk mi és mi az a legnagyobb jó, ami velünk megtörténhetik: ehhez a képhez nyúlok vissza és azt mondom: Krisztusnak növekednie kell és nekünk alá kell szállanunk.
Ezt a tételt azonban kétféleképpen lehet értelmezni.
Lehet úgy, mint egy olyan tényt, amely ellenünkre megy végbe, vagy pedig egy olyan követelményt, amely általunk valósul meg. Neki növekednie kell és nekünk alászállanunk. Ennek a tételnek mind a két ága egy olyan tényt jelent, amely, akár akarjuk, akár nem, ellenünkre is kegyetlenül megvalósul.
Nézd meg, nem valósul-e meg az a nagy törvény, hogy neked alá kell szállani, valósággal a szemed láttára? Ez azt jelenti, hogy minden nappal fogy az életünkből egy darab és közelebb jutunk a véghez, a befejezéshez, a sírhoz. Lehet, hogy külsőleg még növekedni fogunk, előrehaladunk rangban, anyagi előnyökben, egyszóval a világszerinti állapotban, de ez nem változtat azon a tényen, hogy 1937 december 31-én kevesebb lesz hátra az életünkből, mint amennyi most van. A kidőlt fa is meg szokta hozni a maga virágjait, vagy rügyeit felpattintja, de gyümölcs már nem terem rajta. Sőt, az is megtörténik, hogy éppen ebben az évben fogy el életünk gyertyája, s nekünk csakugyan alá kell szállanunk most már a szó nyers és hétköznapi értelmében, oda, ahova koporsónkat bocsátják le. De ha nem következik is be ez a legutolsó eset, elkövetkezik az, hogy betegségek, nyomorúságok és szenvedések mélységeibe kell alászállanunk. Elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk; csalódunk valamiben, amire félig-meddig az életünket tettük fel; összeomlik, amit eddig építettünk, s újra kell kezdeni még az alapvetést is. Bizony, ezek nagy, keserű alászállások. De jöhet más módja is az alászállásnak. Megtörténhetik az, hogy ez a rettentő világfeszültség kirobban, s a mi nemzedékünk megint mérhetetlenül sokat veszít legdrágább kincseiből, s állhatunk úgy az év végén, mint a szedett szőlőág és lombjafosztott erdő.
És még nem is ez a legkeservesebb módja az alászállásnak. Van még egy másik, sokkal bizonyosabb és sokkal sötétebb módja. Figyelj csak ide. Van a szívedben valami bizonytalanság és nyugtalanság, amely a hitnek hiányából ered; eddig nem tulajdonítottál nagy jelentőséget neki, mert nem volt életszükséged a hit, de ez esztendő alatt felfokozódhatik ez a bizonytalanság a végső kétségbeesésig, s téged valami szörnyű belső szakadékokba visz. Van a szívedben egy eltűnni nem akaró vágy valami tilalmas dolog iránt; parányi kis rőzseláng, szinte tetszik neked, úgy, hogy ki nem oltanád, sőt, lehelleteddel szítod; ez megnőhet olyan pusztító szenvedéllyé, amely felégeti családi boldogságod tűzhelyét és egész életedet. Van valami jóvá nem tett mulasztásod vagy bűnöd, amely mint egy mélyen elrejtett seb gyüjti, gyüjti maga mérgét. Mosolyoghatsz és járhatsz, kelhetsz egészséges emberként, de az a titkos seb ott evesedik mélyen. Ez még kifakadhat olyan kelevényként, ami miatt úgy fognak kerülni az emberek, mintha poklos volnál. Minden becsületes ember kénytelen megvallani minden bűnnel szemben, hogy nem azért nem követte el eddig is, mintha elvileg képtelen volna rá, hanem azért, mert nem került nagyon erős ilyen irányú kísértésbe. A kísértő pedig körüljár, keresvén, akit elnyeljen, mondja Péter apostol, s előttünk megjelenik egy szegény, nyomorult ember, te vagy én, aki ül egy kövön, amelyre fel van írva: 1937, s körülötte morogva, vérszomjas mosollyal jár körbe egy roppant sárga oroszlán, a bűn. Mi lesz ennek a vége?
Igen, nekünk alá kell szállanunk. Ez tény, éppen olyan tény, mint hogy Krisztus növekedni fog, akár akarjuk, akár nem. Krisztus azért Krisztus, hogy alakja emberi szemek előtt szakadatlanul nőjjön. Ő akkor is nő, amikor megcsúfolják, elfelejtik, megtagadják, nő haragjának fenségében, igazságszolgáltató ítéletének fenyegető dicsőségében. Hogy is képzeled el, te ostoba és nyomorult ember, hogy el van intézve az a Krisztus, akit megcsúfoltál, akit elárultál, akit számba sem vettél? Nem jut eszedbe sok gyermekkori történet az álruhában szertejáró jó királyról, akit nem ismernek fel alattvalói, s az egyik megcsúfolja, s a másik arcul üti? Mit gondolsz, ez az ügy el volt ezzel intézve? Eldobta-e az a király a maga hatalmát azért, mert szolgafiúnak öltözött? Nem tér-e vissza palotájába, nem ül-e trónusára, hogy igazságos ítéletet tegyen, s nem hívja-e maga elé mindazokat, akikkel útonjártában találkozott, hogy megjutalmazza a jókat és megbüntesse a gonoszokat? Ki ne érezné azt, hogy a levegőben feszül a végső ítéletek előzetes csendje. A csillagokig ér a bűn halmaza, amit el kell intéznie az igazságos Bírónak. Mártírok vére kiált az égre és hívja segítségül az Urat; az eget söpri a tagadás és a napkorongnál gomolyog a szentek imádságának a füstje; mit gondolsz, nem nő-e Krisztus, az igaz Bíró a maga félelmetes igazságában, végső ítéletének fellebbezhetetlen dicsőségében? Az alázatos, szenvedő szolgából csillagkoronás bíró lett és szava úgy zeng, mintha az egek zuhannának a földre: «Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett !»
És akkor mit teszel te nyomorult ember és kihez fordulsz irgalomért, ha a te közbenjáród vet el és kárhoztat téged?!
Milyen drága és édes vigasztalás, hogy itt nemcsak egy tényről beszélünk, ami ellenünkre végbemegy, hanem egy nagy követelményről, amely általunk és bennünk valósulhat meg. Más szóval: nekem úgy kell alászállanom, hogy éppen ez alászállással növekedjék Krisztus az Ő dicsőségében.
Mi más ez, mint a Krisztus szolgálatába állítása az én életemnek? Igen, én tudom, hogy az én napjaim elfogynak, de milyen csodálatos ajándék, hogy az Ó szolgálatában fogyhatnak el. Én tudom, hogy terhem alatt lassanként elfáradok és végül elhanyatlom, de milyen nagy kiváltság, hogy ez a teher lehet az Ő igája, az Ő kicsinyeinek a gondja. Én tudom, hogy fáradt katona vagyok, aki egyszer a harcmezőn fogok elhanyatlani; de milyen boldogság, hogy én az Ő zászlaja alatt vitézkedem, s az Ő háromszor szent nevét kiálthatom el, amikor az utolsó rohamra indulok. Hát te nem tudod azt, hogy az ifjúságodnak el kell fogynia; ne is féltsd; de rajta légy, hogy a hulló rózsalevelekből teremjen kenyérdarab, gyógyító ír és a szolgálat alázatos csókja, amit az Ő nevében osztogatsz széjjel. S ha tudod azt, hogy ennek a világnak annyi öröméről, szépségéről és dicsőségéről kell lemondani, akár férfi, akár asszony, akár gyermek, akár öreg vagy, tégy úgy, hogy minden lemondásoddal nyerj valamit az Ő helybenhagyásából, minden megszegényedéseddel gyarapodj meg az Ő lelkének szépségével, s amily mértékben leszesz mezítelenné e világ szerint, öltözködj fel az Ő szolgálatának királyi öltözetébe.
Mindez alászállással növekedjék Jézus. Növekedjék kívül az én világomban, legyen több krisztusi élet a családomban, a környezetemben, a műhelyemben, az irodámban, a boltomban, a szalónomban és a padlásszobámban. Legyen több keresztyén, élet az én gyülekezetemben, itt a Kálvin-téri gyülekezetben, ahol én akár egyszerű hívő vagyok, akár felelős szolgálatot végzek, mégis csak a magam életével és áldozatával, ennek a gyülekezetnek láthatatlan testét növelem, amely nem egyéb, mint a Krisztus dicsőséges teste. De növekedjék Ő az én alászállásommal, főképpen én bennem. Ideérve, egyszerre megvilágosodik előttem, hogy tulajdonképpen a Krisztus növekedésének legnagyobb akadálya én vagyok. Az a legnagyobb akadálya, hogy én útjába állok az Ő királyságának; nem teszek elég határozott bizonyságot Ő róla, nem áldozom fel magam elég odaadóan és elég tékozlóan az Ő szolgálatában. Nem küzdök a Sátán és a bűn ellen az Ő nevének dicsőségéért elég bátran és elég kitartással. Egyszóval, az a baj, hogy nem vagyok részese az Ő felkenetésének, nem veszek részt az Ő életében, ó emberem áll útjában ennek.
Azért tehát a kérdés oda csúcsosodik ki, hogy az Ő növekedése és az én alászállásom nem egyéb, mint amit a Szentírás ó emberünk levetkezésének és új emberünk felöltözésének nevez. Amennyit nőtt én bennem az új ember, annyit növekedett Krisztus, de annyit szállott alá az én ó emberem, s vele együtt én is.
A vőlegény barátja ott áll a lakodalomban. Körülveszi a boldog nász dicsősége. Ő tudja legjobban, hogy milyen mérhetetlenül szereti a vőlegény a menyasszonyt s a menyasszony milyen boldogan fogadja el ezt a szerelmet és adja oda magát neki. Legrégibb és legszebb képe a keresztyén misztikának az, amelyik Jézus Krisztust mennyei vőlegénynek nevezi, aki kibeszélhetetlen szerelemmel sóvárog az dicsőséges arája, az anyaszentegyház iránt. Mi a vőlegény barátja vagyunk annyiból, hogy tudunk erről a kibeszélhetetlen égi szerelemről, s álmélkodva és megszédülve gondolunk annak tisztaságára, forróságára, mélységére, vérből és áldozatból kisugárzó erejére. Amint azonban ennek tanúi vagyunk, átalvitetünk a mennyei menyasszony, az anyaszentegyház dicsőséges testébe, s most már mint annak tagja, mi magunk is részesülünk a Krisztus megváltó szerelmében, s viszonozzuk azt lelkünk odaadásával és boldog engedelmességgel. Körülfog minket a Bárány menyegzőjének hangulata, s az Énekek Éneke muzsikája zendül meg ajkunkon: «csókoljon meg engem az ő szájának csókjával, mert a te szerelmeid jobbak a bornál. A te neved kiöntött drága kenet.»
Óh, vajha 1937 az az esztendő volna, amelyikben mindnyájan ismételhetnénk alapígénk boldog sóhajtását: az én örömöm íme betelt.

Azt hiszem, nem mondok senki előtt újságot, ha azt állítom, hogy az embernek kell a kenyér, mert élni akar. Az életösztön parancsoló ereje követeli a kenyeret, s ha nem jut hozzá, szétrontja a világot vagy összemarcangolja önmagát. Még az is magától értetődő, hogy az ember keresi a párját, férfi a nőt, nő a férfit, hogy egyesülve fenntartsák azt az életet, amely erősebb törvénye a mindenségnek, mint a nehézkedés. Ha akadálya van ennek az egyesülésnek, az ember lesöpri a csillagokat az égről és egyéni életét is feláldozza a faj életéért. De az már talán új és szokatlan állítás, pedig éppen olyan igaz, mint a két előbbi, hogy az embernek mindenekfelett Istenre van szüksége. Inkább kell Isten az embernek, mint a kenyér és az élettárs, mert a halhatatlan lélek csak Isten által lesz teljessé, találja meg békességét, s éri el azt a célt, amelyért teremtetett. Ha nem is olyan vadul és ösztönösen, de állandóbban és mélyebben vágyik a lélek Isten után, s ha ki akarod betűzni ennek a szomjúságnak rettentő nagyságát, minden templomnak, minden oltárnak, minden babonának és minden metafizikának a beláthatatlan tömegét fogd össze az egész emberi művelődést beárnyékoló gondolattal.
Az ember Istent bírni akarja.
De milyen szörnyűségesen tragikus vállalkozás ez! Bírni akarja Istent, azaz tapasztalni és — Isten megfoghatatlan. Látni akarja és — láthatatlan, hallani akarja és — örökre néma. S mindarról, amit Istenként megragad, megcsókol és imád, kiderül, hogy csak pótló képe és árnyéka a Megismerhetetlennek. Vérével öntözi a bálványok talapzatát, s a bálvány nem Isten; lelke a csillagok közt szárnyal, s végigjajgatja a Tejutat; s a csillag nem Isten. Kőbe vési Apolló arcát, s költeményt mond az Olympos uráról; s a művészet és költészet alkotása nem Isten. Jehova parancsára vándorol a pusztában, nappal fényes felhő, éjjel tűzoszlop jár előtte, és Isten más mint a tűz, és más mint a felhő. Csodálatos elmék az emberi okoskodások mélységeibe szállnak alá, s fáradt lelkük ráhull egy végső gondolatra, mint egy halott madár az avarlevélre, az oknak, a célnak, az erőnek, az eszménynek a gondolatára, de Isten több, de Isten idegenül, reménytelenül más, mint a végső ok. Minden csak róla való híradás, de Ő nem ez, örökre nem ez.
Isten azonban nem rejti el örökre magát. Megmutatja, ki Ő. Ígében mutatja és mondja meg. Isten az ő igéjében lép önmaga kikutathatatlan világából a kijelentés napfényes mezőire. Az Íge is Isten: maga Isten, úgy, amint megmondja, ki Ő.
Ez az Íge lett testté a Jézus Krisztusban. Ez azt jelenti, hogy egy élő személyiség, mint gyermek, mint ifjú, mint férfi, jászolbölcsőben és kereszten, úton járva és királyként megérkezve, így beszélhet hozzád: Akarod tudni, kicsoda Isten? Nézz reám. Akarod tudni, milyen az Isten? Amilyen én vagyok. Kell-e neked az Isten, akibe beléfogózz, aki el nem búvik előled, fogj meg engem, íme, én utadba állottam. Én és az Atya egy vagyunk, aki engem lát, az az Atyát látja.
Ezért a karácsony a beteljesedésnek, a megérkezésnek, a kielégülésnek az ünnepe. Valami olyan, mint amikor az éhes ember kezébe veszi a megálmodott kenyeret, mikor szerelemtől szétpattanó szívek átkarolják egymást és végre egyesülnek. Mindegyiknek így zsoltároz a lénye: nem álom a kenyér, hanem valóság, nem ábránd a párom, hanem édes személy, nem délibáb, ködkép, rögeszme az Isten, hanem élő valóság. Íme, itt mosolyog az Ő anyja mellett.
Hogyan történhetett ez meg? Hiszen, mindenki érzi: nem úgy, hogy összeesküdtünk és egy gyermeket Istenné tettünk, nem úgy, hogy egy fiatal gyerek keleten elhatározta, hogy Isten lesz, s ezt a tervét megvalósította. Mind a két út tökéletes lehetetlenség. Ugyan bizony, hogyan egyezhetett volna meg az egész emberi művelődés, annak a legmagasabb rendű része abban, hogy éppen a betlehemi jászolbölcső kis gyermekét ültessék Isten trónusára! Hiszen ez soha senkinek eszébe nem jutott. Minden embernek megvolt a maga hite és az már merőben ellenkezett azzal, amit ez a kis gyermek jelentett. A görög szellem, a római imperium, a népvándorlás vad pogányságának ősereje, az örök emberi természet, kinek-kinek a lénye, húsod és véred mind mostanáig ellenkezik azzal, hogy ezt a kis gyermeket Istenné tedd és Istenként imádd. Ilyen megegyezés, emberi megbeszélések és akarások folytán, soha, de soha létre nem jöhetett volna.
Még képtelenebb az a gondolat, hogy egy názáreti rabbi-jelölt a világnak egy ismeretlen és megvetett zugolyában, saját népétől kitaszítva, halászokkal és vámszedőkkel barátkozva, háromévi tanítás után keresztre feszítve, olyan emberi erőt tudott volna összegyűjteni és felmutatni, hogy az kétezer esztendő múlva milliók és milliók imádatának és áhítatának tárgya lehessen. Szeretném én látni azt a zsenit, azt a bölcset, azt a filozófust, azt a rabbit, azt a szofistát, azt a pusztai prédikátort, akiről halála után 40 esztendővel egy ezredév legnagyobb szelleme, Pál apostol, így énekel: nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattvalóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére!
A legkorlátoltabb elme mondhatja csak, hogy a karácsonyi csoda alulról felfelé vezető úton jött létre, egyszóval, hogy benne az ember lett Istenné.
Csak úgy lehet megérteni, hogy a karácsonyi csoda felülről lefelé vezető úton jött létre, egyszóval: hogy az Isten lett emberré. Így is titok marad, megmagyarázhatatlan ás kibeszélhetetlen. Ennek a titoknak nincs alkalmasabb, szentebb, drágalátosabb kifejezésmódja, mint az a hitvallás, hogy fogantaték Szentlélektől és születék Szűz Máriától. A testté lételnek, mint Isten olyan teremtő tényének, amelyhez fogható még csak a mindenség megalkotása, el sem tudjuk képzelni más módját, mint ami megtörtént: Szentlélektől fogantatott és szűztől született. Próbálj elképzelni egy más világmindenséget, mint azt, amelyikben élünk. Próbálj elképzelni más embert, mint amilyenek vagyunk. Abban a pillanatban megáll a képzelő erő munkája, mert mi csak azt a világmindenséget, azt az embert tudjuk elgondolni, amelyiket Isten megteremtett, miután e teremtés nélkül magunk is csak kietlen sötétség volnánk. Éppen olyan lehetetlenség ez, mintha az újszülöttnek azt mondanák: találj ki egy merőben új nyelvet és tanítsd meg reá a nemzetedet! Azt, hogy az Íge testté lett, semmiféle más módon elképzelni, kivinni, megalkotni, előírni nem tudjuk, mint ahogy Isten végbevitte: fogantaték Szentlélektől, születék Szűz Máriától.
Azért hát a testté létel csodája előtt állj meg földig hajolva, gyermeki alázattal. Nem fogod megérteni a bethlehemi Gyermeket, amíg magad is gyermek nem leszesz. Vess el minden előítéletet, józan okoskodást, vetkőzz le minden meggyőződést arról, hogy mi lehet és mi nem lehet, mi érthető és mi nem, s fogadd el olyan tényként, ahogy elfogadod ezt a teremtett világot, vagy önnön léted tényét. Az Íge testté lett!
Az Íge lett testté, ez azt jelenti, hogy az Íge e testté lételben beszél önmagáról. Három fokon, három summában mondja el az üzenetet.
Először azért lett testté, hogy elmondjon és kijelentsen Istenről olyan dolgokat, amelyeket csak e testté létel által mondhat el. Így mondja el, hogy Isten leereszkedő, alászálló, hozzánk jövő, egyszóval: kegyelmes Isten. Elindul és megérkezik és elibénk adja magát az Úr Jézusban, aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresíté, szolgai formát, vévén fel, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. (Fil 2,6-8)
Igen, a keresztfának haláláig. Mert — másodszor — azért lett testté, hogy e testben valamit véghez vigyen. Tudjon szenvedni, kiomoljék a vére, szegezzék át, verjék keresztre — s mindezzel hordozza el a világ bűnét, tegyen eleget mindnyájunk helyett s mutassa be érettünk egyszeri és tökéletes áldozatának engesztelő erejét. Azért lett testté, hogy meghaljon értünk. De ne csak meghaljon, hanem halottaiból harmadnapon feltámadjon, felmenjen a dicsőségbe s onnan kormányozza az ő népét, akiket öröktől fogva nekünk adott az Atya.
Harmadik és végső renden azért lett testté, hogy gyökere és tőkéje legyen egy egészen új életnek: a mi új életünknek. A Krisztus élete nincs az ő testére határolva sem a földön, sem a mennyben. Ugyanis Őbenne, Őbelőle újjászüli a Szentlélek az ő kiválasztottait. A testté létel megismétlődése az, amikor bennem születik meg Krisztus. Isten először a Mária fiában testesült meg; ez lett a názáreti Jézus; Krisztus másodszor testesül meg bennem és benned: ez az Ő dicsőséges teste, az anyaszentegyház. A szíved és a jászol, —érzed-e, milyen hasonlók, mennyire feltételezik egymást? Egyformán sötét, alacsony zug s egyformán óriási dicsőség tanyája . . . Hiába született meg a jászolban, ha nem született meg a szívedben és szívedben csak akkor és úgy születhetik meg, ha letérdepelsz a jászol elé.
Az a Krisztus, aki szívedben születik meg, nem csont, nem vér, nem hús, kórságnak és halálnak kitett testi ember, hanem lélek, belső ember, szellemi mag, akinek engedelmeskedik a hús, a csont, a vér, az egész mulandó test. Nem is egyedül való teremtmény, hanem egy dicsőséges lelki szervezetnek: a Krisztus egyházának élő tagja, mely az egész szolgálatában él és amelyet az egész szolgálata éltet.
Vagy már érzed, hogy benned él az új ember, repes ez a szent magzat benned, — s akkor zendíts meg ma, karácsony napján egy diadalmas halleluját; vagy nem érzed még s akkor reád nézve mindez egy boldog ígéret: evangéliom arról, hogy érezni lehet, érezni fogod. Ma még vakon jársz a világban, születésed előtti fénylátások kísértő és szomjaztató emlékeivel: tudod-e, hogy láthatsz, távlatot, mélységet, kék eget, hófehér csúcsokat? Óh, te szegény siket ember, ki egy hangtalan kővilágban hajszolsz egy majdnem elfelejtett dallamot s füled vérzik a beleöntött ólom égető súlya alatt: tudod-e, hogy egyszer hallani fogsz halk, tiszta hangot, —neveden szólít; azután előbújnak a melódiák s először halkan, légiesen táncolnak, majd egetostromló forgószéllé válnak és zengeni fog a mindenség, mint egy mámoros harang; —tudod-e, hogy hallani fogsz? Óh, te szegény ember, ki a tisztaság titkolt igényével kloákákban élsz és szenny a kezed, az ajkad, a lehelteted, a lelked, tudod-e, hogy tiszta lehetsz, izsóppal megmosott, gyolccsal szárított, fehérebb az örök hegyek havánál? A karácsonyi evangélioma arról szól, hogy lehet szeretni, szabad szeretni, hogy szeretni szép és szeretni jó. Ígéret arról, hogy amikor Isten után terjesztjük ki a kezünket, atyai kar ölel át és atyai ölbe hajtjuk a fejünket. Az Egyszülött Fiú az Atya keblére von.

Sehol a világon az ádventi hangulat olyan erős és tiszta kifejezést nem nyer, mint a felolvasott Igében. Ez az Ige mondja el nekünk azt, hogy az egész világ várakozik és az egész élet: készület. Világos, hogy ezt nemcsak másoknak mondja, hanem nekünk, akik itt vagyunk, nektek, a Lónyay utcai gimnázium diákjainak. Azért az ádvent kettős arcáról beszélek, amellyel reátok néz, egyenest a szemetekbe néz. Az egyik arc ezt mondja: várunk, a másik ezt mondja: készüljetek.
I.
Vár a világ az emberre. Ha valaki gúlát kezd építeni, nem hagyhatja félbe, míg a csúcsát is meg nem építette, mert mindenki keresi a hiányzó részt. Ha valaki tornyot indít, csak akkor nyughatik meg, ha a tetejébe feltette a csillagot. Nem kész, nem egész a gúla a csúcs nélkül és a torony a csillag nélkül. A világ sincs készen az ember nélkül. A teremtés történetében az a legmélyebb igazság, hogy mikor a hatodik napon kész volt a teremtett mindenség, de hiányzott az ember: a világ csodálatos alkotmánya még befejezetlenül esengett és kiáltott az Istenkép után, hogy célját elérje. Mi lenne a világból, ha kiveszne belőle az ember? Vak Apolló, aki a napfényben tántorog. Vár a világ az emberre. Mikor kivonultak a török hadak Magyarországról, ez a feldúlt, szerencsétlen haza várta a dolgozó magyart. Azt a magyart, aki ekéjével új barázdát vág, hajlékot, templomot, iskolát épít, új történelmet és új mívelődést alkot. Amerika őserdői évezredeken át várták a zarándok atyákat, akik megjelennek új civilizáció fehér zászlójával, s az őserdők és a fűrengetegek világában felépítik a legragyogóbb emberi mívelődést. Így vár titeket a világ és a magyar élet. Mennyi seb van ezen a földön, nektek kell meggyógyítanotok; mennyi rom búslakodik, nektek kell megépítenetek; mennyi hiba, rossz szokás, tévedés van, nektek kell megigazítanotok; mennyi mulasztás történt, nektek kell helyrepótolnotok. A jövendő, szebb, boldogabb és magyarabb élet vár reátok.
II.
Ez a várakozás arra késztet titeket, hogy készüljetek. Irtózatos dolog, mikor valakit vár a világ, s az úgy érkezik meg, hogy nem tudja a várakozást kielégíteni. Például egy cserkészfiú kezetek között vérzik el, ti vártok egy orvost, barátotok élete függ attól, hogy megérkezzék, s az, aki megérkezik, egy nyomorult felcser, annyit sem tud segíteni, mint ti. Kigyúl egy ház, ahol gyermekek vannak, várja mindenki a férfit, aki jő, parancsol, cselekszik, s megmenti az élet nagy értékeit, s akkor megérkezik valaki, zavart, gyáva, tudatlan, szájhős, hányaveti ember, akinek nincs egy gondolata, aki nem tud sem parancsolni, sem engedelmeskedni.
Ha a világ vár titeket, ha a magyar nemzet vár titeket, rettentően fontos az ádventi parancs: készüljetek, hogy betöltsétek ezt a nagy várakozást. Készüljetek, hogy ne csalódjon bennetek a világ. Kész emberekként érkezzetek meg, olyanok legyetek, mint a csillag a tornyon, a csúcs a gúlán. Miféle készülés ez? Mindenesetre először testi készülés is. Egészségesebb és erősebb nemzedéknek kell lennetek, mert nagyobb terhet fogtok hordozni. De erősebbek és egészségesebbek akkor lesztek, ha tisztább férfiakká nőttök. Szellemi készülés is ez; többet kell tudnotok, szélesebb látókörrel kell bírnotok, műveltebbeknek kell lennetek, mint a megelőző nemzedéknek, mert máskülönben nem vagytok készek. Mindenesetre erkölcsi készülés: hívebb, komolyabb, becsületesebb, egyszóval különb jellemek legyetek, mint amilyen a megelőző nemzedék volt. De mindezt összefoglalom abban az új és örök minősítésben, amely egyedül képesít arra, hogy a világ és a magyar jövendő várakozásainak megfeleljetek. Nektek hívőbb nemzedéknek, hívőbb egyéneknek kell lennetek. Egy olyan nemzedéknek, amelyik érzi, hogy Istenből született, Isten fia, örököse mindannak az ígéretnek és hatalomnak, amit a láthatatlan világ Atyja, az örökkévaló Isten bocsát gyermekei számára. Birtokosa annak az ihletésnek, látásnak, új életstílusnak, friss és boldog lendületnek, amelyet Krisztustól nyert az ifjú ember. Elkészülni csak Krisztusban és Krisztus által lehet. Akkor vagytok készen, mikor Krisztus gyökeret vert bennetek és belső életetekben Ő hatalmasodik el. Roppant nagy lecke, izgató verseny, halálosan fontos próbatétel ez. Ez legyen legnagyobb ügyetek, legfőbb vágyatok, ez legyen az életetek fölött uralkodó cél. Várlak, zeng felétek a teremtett mindenség. Készen vagyunk, mert Isten fiai vagyunk, feleljétek ti.