Jézus tanításainak középponti gondolata az, hogy Isten országa eljött. Abban az időben ez az üzenet sokkal többet mondott az embereknek, mint most. Először azért, mert újság volt; mi kétezer év óta hozzászoktunk. Másodszor azért, mert éppen erre volt szüksége mindenkinek, tehát ez hozta a nagy beteljesedést. Nagyon nyomorult helyzetben voltak, különösen lélek dolgában, és türelmetlenül sóvárogtak egy jobb és boldogabb világ után. Egy új országot vártak az emberek, de ebben új királyt, új törvényt, új igazságot; kenyeret, dicsőséget, lelket. Nem is tudták másképpen elképzelni, mint hogy megnyílik az ég, s alászáll onnan a második Dávid, a Messiás. Megnyílik a föld, seregek támadnak belőle, s elsöprik a rájuk telepedő római birodalmat. Megnyílik az emberek ajka és szíve, s új, tökéletes istentisztelet és tökéletes életszentség lesz láthatóvá az emberek között.
Ezért figyeltek fel annyira, amikor Jézus Isten országa eljöveteléről beszélt, de ezért is kételkedtek az Ő szavában, mert nem látták sehol a királyt, sehol a hadsereget, sehol az új törvényt, sehol az új világot, sehol az új lelket. Tisztában voltak tehát, különösen az írástudók és farizeusok, hogy ez az egész evangéliom hitető beszéd, amellyel ez az alázatos hirdető vagy magát, vagy a népét, vagy mind a kettőt áltatja. Ezért közeledtek Jézushoz ezzel a kérdéssel: mikor jön el az Isten országa? — úgy, mint akik bizonyosra mennek a csapdával. Erre nem fog tudni felelni, mert a vak is látja, hogy Isten országa nincs itt. De Jézus így felel: Isten országa nem szemmel látható módon jön el, sem azt nem mondják: íme itt, vagy íme amott van, mert Istennek országa tibennetek van.
Ezzel megoldott egy örök kérdést, nemcsak kortársai, hanem a mi számunkra is.
Sokan vannak, akik Isten országát a külső világban keresik. Azt vélik, hogy Isten országa mindenütt ott van, csak éppen bennem nincs.
Ki ne tapasztalta volna azt a lélektani tényt, hogy az elmúlt dolgok képe megszépül: a fájó, bántó vonások eltűnnek a multból, s a kedves vonások megfényesednek. Az egészséges emlékezés így szépíti meg állandóan a multat, mert ezzel is növeli a lélek rugalmasságát és erőtartalékát. Még nem találkozott olyan idősebb ember, aki öreg korát tartotta volna szépnek és jónak és nem fiatalsága idejét. Az ilyen visszafelé néző emberek nyugodtak, bölcsek, kissé lemondók. Útjába állanak ugyan minden haladásnak, izgatja őket a kezdeményezés, de a lelkük derült és békességes. «Azokkal időznek, akik másszor voltak.» Ez a lelki alkat annyira egyetemes, hogy a legtöbb mythos az emberiség kezdetére egy dicsőséges aranykort hirdet s azon búsong, hogy ebből a ragyogó világból valami sötét végzet vagy bűn következtében jóvátehetetlenül kiesett.
Vannak emberek, akik éppen ellenkezőleg arról vannak meggyőződve, hogy minden ami eddig történt rossz vagy semmis, ezután lesz egy új világ, jó világ főképpen a mostaniak romjain. Ezek a jövőbe néző, holnapot váró emberek, akikre nézve meghalt a mult; csak az érdekli őket, ami ezentúl következik. Nyugtalan, forradalmi lelkek, szakadatlanul újítani akarnak, s még a legragyogóbb történelmi emléknek is valami halottszagát érzik. Egyáltalában nem derültek, nem tudják, mi a humor, lemondás helyett keserűség zakatol bennük és hihetetlen szívóssággal látnak hozzá, hogy újra meg újra megváltoztassák a világot. Abban a meggyőződésben élnek, hogy egy más világ más embert teremne. Meg lehet oldani a nagy kérdéseket úgy, hogy csinálunk hirtelen egy tökéletes világot, s rábízzuk, hogy a tökéletes világ teremje meg a tökéletes embert, illetőleg a tökéletes emberi boldogságot.
A kétféle emberfajta kétfelé feszíti az emberiség lelkét, s ki ne érezné, hogy éppen ma élünk olyan roppant feszültségben, amely egyfelől elmult idők eredményeit akarja konzerválni, másfelől merőben új világot akar teremteni. Az ember pedig hasonló a Schopenhauer vándorához, aki maga jár szakadatlan sötétségben, mert együtt halad a felette úszó felhővel.
De van még más módja is annak, ha az ember másban és másutt keresi a boldogságot, de nem önmagában. Hány meg hány ember képzeli azt, hogy ha gazdag lenne, más ember és boldog ember lenne. Hány meg hány ember gondolja ugyanezt a tudásról, a hatalomról, talán az élvezetről; s arra a lehetetlen dologra vállalkozik, hogy átugorja a saját árnyékát. Mint ahogy a sárgaságban szenvedő ember minden fehér színt sárgának lát, még ha a hegycsúcsok örök hava is: az üres és békételen szívű ember mindig másutt keresi a boldogságot, csak ott nem, ahol ő van. Akárhova megy, magával viszi nyugtalanságát, elégedetlenségét, ki nem elégített mohóságát, sötét indulatait és végső kétségbeesését. Éppen olyan lehetetlenségre vállalkozik, mintha egy jéghegy indulna el ibolyát szedni; soha ibolyát nem találna, mert közeledtére száz meg száz kilométer szélességben dermesztő tél borulna a világra, s az kiölne vagy eltakarna minden életet. Keservesen tanulta meg az ember évezredek alatt azt az igazságot, amit minden pillanatban elfelejt: Isten országát, a boldog, békés, tiszta örömök világát nem lehet magunkon kívül megtalálni, mert Isten országa sehol másutt nem lehet csak mibennünk.
Csakugyan Isten országa sehol sincs, csak bennem van. Ha a rajtunk kívül eső világot, amint az térben és időben elhelyezkedik, elemezni, boncolni kezdjük, azt találjuk, hogy abban bizony Isten országa tárgyként, alkat- és szerkezetszerűen fel nem található. Ez azt jelenti, hogy nincsenek jó korszakok vagy rossz korszakok, egyik század nem istenesebb, mint a másik, egyik terület, ez vagy az az ország nem lehet boldog vagy boldogtalan. Vigyük ezt a tételt egészen a rikító túlzás határáig és állapítsuk meg, hogy a külsőleg legsötétebb és legkétségbeesettebb korszakokban és helyzetekben Isten országa csodálatos módon jelt ad magáról. Ki ne tapasztalta volna, hogy a nagy háború rettentő vérzivatarában egy-egy lövészárok mélyén, egy-egy hadikórház fojtó levegőjében, menekülő asszonyok és gyermekek zsivajában az önfeláldozásnak, a szeretetnek, a jóságnak és a hűségnek kibeszélhetetlen csodái és szépségei termettek? Akik részt vettek benne, érezték, hogy ezek Isten országához tartoznak. A nagy háború Krisztus-ellenes volt, de Krisztus azért ott volt a háborúban, végigment a csatatereken, benézett a fogolytáborokba és sok szenvedővel és sok katonával elbeszélgetett. Ázsiából úgy látszott talán, hogy Európából örökre elköltözött Krisztus; de azért Krisztus hatalmasabban dolgozott, mint sok békekorszakban, legalább is munkája tündöklőbben és szívetmegejtőbben kitetszett. Mindenki tudja, milyen borzalmas idő lehetett a XVI—XVII. század, a vallásháborúk és a török hódoltság kora, különösen itt Magyarországon. Hány százezer ember került kardélre vagy fogságba, hogy pusztultak el nemcsak vagyonok, városok, országrészek, hanem egész birodalmak és műveltségek; hogy pusztított az ádáz gyűlölet, s állított szembe testvért testvérrel, gyujtotta fel a szakadatlan háborúk lángját. De ebből a korszakból olyan vallomások, olyan zsoltárok, olyan bizonyságtételek származtak, Krisztusnak olyan hő szerelméről, önfeláldozó követéséről szól ezer csodálatos jel, a megpróbált lelkeknek, sőt mártíroknak olyan magasztos békességéről vannak ékesszóló bizonyságaink, hogy azt kell mondanunk: az idő és a hely gonosz és átkozott volt, de éltek emberek, akik magukban olyan üdvösséget hordoztak, aminőről manapság sok embernek még sejtelme sincs. Krisztus valóban élt a szívekben, és égő városok füstje, összeomló birodalmak pora alatt, vértől iszamos föld rengése közben láthatatlanul, de valóságosan ott terjeszkedett, virult és ragyogott Isten országa az emberek között. Oh, hányan voltak, akik beléptek ebbe a láthatatlan sátorba, ahol «eltöröl Isten minden könnyhullatást a szemekről». Vagy hozzam-e a legtalálóbb példát, az őskeresztyénség példáját? Nero uralkodik vagy Diocletianus, jeruzsálemi papi fejedelmek tajtékzanak, vagy a centuriók kegyetlenkednek, mindegy; csak az bizonyos, hogy az egész világ ellensége a názáreti evangéliomnak, és minden hatalom összefogott, hogy kiirtsák a világból ezt a kezdődő mételyt. Néhány megriadt halász és vámszedő, egy vándoriparos és kevés számú jövő-menő, nyugtalan fiatal sereg, szembeszállanak ezzel a gyilkos és hatalmas ellenséggel, s néhány száz esztendő alatt tökéletesen meggyőzik azt. Sohasem volt olyan nyilvánvalóan Isten országa az emberek között, mint amikor Péter prédikált az első pünkösdön, amikor Pál járta a gyülekezeteket, amikor Róma legelőkelőbb ifjai és leányai otthagyták az élet tetőit, hogy leszálljanak a katakombákba vagy a cirkuszok halálpiacára imádni a Megfeszítettet. Vagy hogy betetőzzem a példáimat: Isten országa nem jelent-e meg mindennél dicsőségesebben a tizenkettő utolsó vacsoráján, amelyet egy idegen szálláson az Úr ül velük együtt, vagy nincs-e ott Isten országa minden erejével, ígéretével és hatalmi igényével a kereszten, ahol egy fiatal férfiú azt mondja az egyik latornak: Ma velem leszesz a paradicsomban?
Isten országa bennünk van; nem lehet sehol másutt a világon. Ha bennünk nincs, nincs sehol. Búzát nem lehet tengerbe vetni, halikrát nem lehet homokba ültetni, Isten országát nem lehet a csillagokba, a kövekbe, a fákba, a dolgokba, tárgyakba elhelyezni; Isten országát csak a szívekbe lehet elültetni, mert Isten országa a hitnek a tárgya és a hitnek az élete. Mindaz, ami Isten országában valóság, ennek az országnak a királya: Krisztus, ennek az országnak a törvénye: az Ige, ennek az országnak a parlamentje, iskolája, gyakorlótere és lakodalmas háza: az anyaszentegyház, mind-mind a hitnek tárgya. Aki nem hisz benne, arra nézve nincs; aki hisz benne, arra nézve minden valóságnál nagyobb valóság, mert élet.
Mindenütt, ahol ez a boldog hit valami formában kifejezésre jut, megjelenik egy darab Isten országából. Isten országa tehát minden hívőnek boldog imádsága. Ez magában véve is tündöklő birodalom, nagyobb, mint a világegyetemet betöltő éter. Isten országa a könyörgésre megnyert minden válasz, millió meg millió mosoly és ujjongás, a hálának egy olyan tündéri tenyészete, amilyenhez nem fogható az alpesi rózsák szőnyege. Isten országa a lelkeknek Krisztusban való növekedése, a bűnbánat, a kegyelembe fogadás, az újjászületés, az ó ember megöldöklése és az új felöltözése. Isten országa minden Krisztusnak tett szolgálát, érette hozott áldozat, nevéért való könyörület, szellemében elvégzett munka. Lehet, hogy templom épült belőle, lehet, hogy iskola; lehet, hogy egy kis falusi hajlék egyszerű asszonyának az anyai és hitvesi szolgálata, lehet, hogy egy óriási szellemnek történelmi műve; lehet olyan parányi dolog, hogy egy gyermek a fél zsemlyéjét odaadja egy másiknak, és lehet akkora, hogy egy király felajánlja a birodalmát Neki, mindaz, ami ezekben hitből eredt, földi szem számára láthatatlan, a hit szeme előtt azonban tündöklő valóság, különálló, élesen különböző, ezer jelből magát megbizonyító élet; olyan élet, amelynek végső bizonysága az, hogy íme én is élem.
Egészen világos, hogy ha bennem van Isten országa, nem marad bennem, hanem beleépül ebbe a világba is. Beleépül az én alkotásaim, bizonyságtételeim, életem nagy munkája által a látható és láthatatlan világ nagy összefüggésébe. Mert a dolog mégis csak úgy van, hogy Isten országa előbb volt, mint én voltam, s akkor is van, amikor én nem leszek, mert én magam egy parányi pont voltam csupán, ahol Isten országa utat talált a látható, a teremtett világba, s rajtam keresztül egy parányi darabját ennek a nagy mindenségnek átlelkesítette, megszentelte és Isten számára meghódította. Hiszen éppen ez az Ő nagy titka. Teremtette ezt a világot avégre, hogy hordozója legyen az Ő országának, mint ahogy a kőzet hordozója az aranynak és a föld hordozza és termeli a kalászokat. Azután teremtett engem és teremtett téged, hogy rajtunk keresztül ebben a látható világban is egy új hajszálgyökérrel tovább terjedjen és ennek ereje által nagyobbra nőjjön Isten országa, a mustármagból kibontakozó világterebély.
Én azt hiszem, nincs nagyobb öröm és nincs nagyobb misszió, mint rügyszemnek vagy hajszálgyökérnek lenni ez óriási világfa testén. Akármilyen piciny vagyok is, s a fa akármilyen nagy is: időben kezdettől a végig, térben a nadírtól a zenitig ér, olyan nagy, hogy átüti a látható világ kereteit és betölti roppant lombjaival a láthatatlan világ boltjait, én pedig térben és időben egy parány: mégis véghez vihetek két dolgot. Érezhetem mindazt a dicsőséget, szépséget, erőt és üdvöt, ami ebben az óriási világfában testesül meg, s meghódíthatok számára néhány porszemet a múló világból, néhány percet a tűnő időből, hogy a múlandót örökkévalóvá és az eltűnőt romolhatatlanná tegyem. Átadhatom neki az életemet.
Isten országa bennünk van.