E felolvasott ígében a hangsúly azt emeli ki, hogy a názáreti Jézust — akit az emberek megfeszítettek — Isten Úrrá és Krisztussá tette. A Krisztus szó felkentet jelent és az akkori ember így is értette; ma tehát ugyanezt a gondolatot így mondanók: a názáreti Jézust — akit ti megfeszítettetek — Isten királlyá kente fel, felkent Úrrá tette. Ezzel megérkeztünk a keresztyénség egyik leggyökeresebb igazságához: a Krisztus királyságának gondolatához. Ma, amikor annyi ellenkező birodalom harcol egymással, s máról-holnapra érzik az emberek az uralomváltozás húsunkba vágó tényét, egész világunkat átalakító hatását; sőt közülünk is a legtöbb már tett tapasztalást arról, hogy mit jelent számunkra egy ilyen uralomváltozás: különösképpen alkalomszerű a názáreti Jézus királyságáról beszélni. Most csak azt mondhatom el e tételről: hogyan készítette elő Isten ezt a királyságot és hogyan teljesítette be.
Először tehát azt nézzük meg, hogyan készítette elő Isten ezt a gondolatot. Mert előkészítette. E nélkül hiába jelentette volna ki, nem értették volna meg az emberek, éppen úgy, mint ahogy nem értette meg Pilátus, mikor Jézus erre a kérdésére: király vagy-e te? ezt felelte: te mondád, csakhogy: az én világom nem e világból való. Pilátus akinek elsőrangú politikai műveltsége volt — ezen egészen elcsodálkozott, fogalma sem volt egy olyan világról, amelyik nem e világból való. A legtöbb ember Pilátussal ért egyet ebben a kérdésben, s ezért van szükség arra, hogy Isten szinte pedagógiai módszerrel lassan készítse elő a Krisztus királyságának gondolatát, s akkor, mikor előkészítette, hirtelen, teljes dicsőségében és benső ellentmondásával nyilatkoztassa ki ezt a gondolatot.
Előkészítette Isten ezt a gondolatot a zsidóságban azzal, hogy e népet több mint ezer esztendőn keresztül úgy szemléltette, mint a maga tulajdonát, mint választott népét, örökségét és szövetséges társát. Ennek a népnek Isten a gazdája, a pásztora, a tulajdonosa, a vőlegénye, a fővezére, egyszóval az Ura. S ha még azt is tudjuk, hogy a zsidó népnek nem volt szabad Isten tulajdonnevét, a Jahve szót kimondani, hanem e helyett mindenütt Úrnak kellett őt nevezni; az Ótestamentom görög fordítása Istennek a tulajdon nevét mindenütt Úrnak, Kyriosnak fordítja, a Jézus korában pedig a zsidóság társasági és érintkezési nyelve, különösen a műveltebb rétegekben, már a görög volt: világos előttünk, hogy az Úr szó, vagy a görög formában Kyrios jelentette a választott népnek, Izraelnek gazdáját és törvényadó Urát. Jézus tanításai pedig már megtanították a hallgatóságot arra, hogy Izrael külső, politikai teste helyett Isten országáról mint egy lelki álladalomról gondolkodjék.
Előkészítette Isten a Kyrios szó jelentését a pogány vallásokban is. Tudjuk, hogy akkor sokszáz vallás keveredett össze egymással, mint amikor egy nagy medencébe többféle csatorna önti bele a maga különböző színű, eredetű és összetételű vizét. Nem is lehetett másképpen igazán hívőnek lenni abban a világban, mint hogyha valaki a sokszáz isten és sokszáz kultusz közül kiválasztott egyet, ahhoz hozzászegődött, hasonló döntésű társaival egy közösséget alkotott, s a lélek ősi egyistenhívő ösztönét azzal próbálta kielégíteni, hogy a maga kiválasztott, mondjuk kedvenc istenét gazdájának, királyának nevezte és a Kyrios, az Úr címmel illette. Az ilyen kiválasztott Kyrios, a szerint, hogy nyugati vagy keleti eredetű volt, különböző műveltséget, életsorsot, sőt politikai magatartást is jelentett az illető számára, tehát a hívők úgy pártoltak az egyik Kyriostól a másikig, mint ahogy polgárháborúk idején a különböző ellenkirályok között válogatnak a nyerészkedő párthívek, a szerint, hogy ki ád többet értük. Minden emberre nézve az volt a legfontosabb ismertető jel, a szerint lehetett elhelyezkednie a világban, hogy ki az ő Kyriosa, melyik Isten a gazdája, kinek szolgál? Apollónak szolgál-e, a világosság és ész istenének, vagy Asztartenek a keleti érzékiség királynőjének, az eleuziszi misztériumokba jár-e vagy a Logos-tudományt hirdeti?
Előkészítette Isten ezt a gondolatot harmadszor a római birodalom életében is. Tudjuk, hogy a római birodalom sok kisebb-nagyobb ország, fejedelemség meghódításából állott elő. Róma mindeniknek meghagyta a maga nyelvét, vallását, szokásait, csak azt kívánta meg, hogy az ő állami főségét ismerjék el és uralmának engedelmeskedjenek. A római állameszme előtt való meghódolás tette az embert e roppant birodalom tagjává és ez állameszme megsértése idézte fel reá a bizonyos halált. A római állameszmét ebben az időben már a császár testesítette meg, akit isteni személynek neveznek, s Jézus halálakor már egyenesen istennek is tartanak. Tiszteletére minden államünnepen hivatalosan áldozatot kell bemutatni. Az istenné lett császár neve szintén a Kyrios, s amikor ünnepi lakomán a legidősebb és legmagasabb rangú férfiú felállott, a feje felett lévő kis császárszobrot lefektette, az első kehelyből előtte hódolattal egy keveset a földre öntött: az egész ünneplő sokaság együtt vallotta, szinte vallásos szertartás gyanánt, hogy a Kyrios, a császár, az ő ura, Isteni gazdája, vérnek és vagyonnak tulajdonosa, s az egész világon egyetlen szuverén törvényadó.
Ilyen előkészítés után mondja a kijelentés, azaz állítja az apostoli igehirdetés, hogy a názáreti Jézust Isten Kyriosnak tette. Olyanná, aki Ura, gazdája, törvényadója földön és égen minden birodalomnak és fejedelemségnek. Pál apostol ezt ilyen zsoltáros szárnyalással énekli el: «Annakokáért Isten felmagasztalá őt és adott neki olyan nevet, amely minden név felett való: hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére». Ezzel azt mondotta a kijelentés, s mindenki megértette akkor ezt az üzenetet: Krisztus úr a természeti világban, úr a történelemben és Úr az én lelkem felett.
Az evangéliom nem bölcselkedik, sem terméketlen levezetésekben nem gyönyörködik. Megrendítő és egyetemes vallásos szemléleteket ad. Krisztust úgy szemléli, mint a természeti világ urát. Arra alapítja ezt az uraságot, hogy: «Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és az Isten vala az Ige; minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett és őbenne vala az Élet». Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus a világmindenség célja és értelme. Ebben a gondolatban jut kifejezésre, hogy a természet mindenestől fogva Krisztust szolgálja. Nem úgy van tehát, ahogy sok modern ember is gondolja, hogy a természetnek megvannak a maga különálló örök törvényei, amelyek fenntartják és magyarázzák, de nem hagynak helyet egy élő Isten és a megváltó Krisztus számára. Ellenkezőleg, úgy áll a dolog, hogy a teremtett mindenség kezdet, indulás, alapzat arra, hogy Krisztus megjelenjék, királyságát általvegye és ő legyen a Kezdet és a Vég. A természetnek nem önmaga a célja, hanem az, hogy eszközzé váljék Krisztus számára. Testem minden csodálatos szerkezete mellett is nem öncél, hanem a krisztusi élet közege, vagy ahogy az apostol mondja, a Szentlélek temploma. Nem a természet mondja ki a világban az utolsó szót, akár mint erő és anyag, akár mint vér, vagy mint atóm, hanem a lélek és a szellem. Nem úgy van, hogy a látható és tapasztalható dolgok az egyetlen valóság és minden más köd és álom, hanem megfordítva, a teremtő ősvalóság a lélek, a gondolat, az Ige, egyszóval Krisztus, és ennek ideigvaló csodálatos szerszáma a természeti világ. Nem lehet a természetet Istenné tenni, épp úgy nem lehet, mint ahogy nem a művész a zeneszerszám vagy az elkészített szobor. A természet csak eszköz és teremtmény; igazi célját és értelmét akkor éri el, ha Krisztusban szemlélem és használom fel. Az egész teremtett mindenség sóvárog az Isten Fiának dicsőséges megjelenésére.
A másik nagy tétel az, hogy Krisztus az úr az erkölcsi világban is. Erkölcsi világ alatt értjük azt a világot, mely az öntudatosan akaró emberek egymás közötti viszonyából épül fel. Ez félig látható mint műveltség, félig láthatatlan mint lelkület és szellemiség. Nos, az a tény, hogy Krisztust koronázzuk ennek a világnak az urává, azt jelenti, hogy az ember fogalmát a krisztusi arc szabja meg és az emberi együttélés egyetlen lehetséges módja a Krisztus törvénye. Jó az, amit Krisztus akar és szeret. Élet csak abból származik, ami hozzá hasonló és amiben ő jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy az ember mindaddig állat, amíg Krisztusban új emberré nem lesz. Azt jelenti, hogy minden viszony, a család, a nemzet, az emberiség mindaddig csak a magasabbrendű állati életnek a formája, amíg elszántan és határozottan nem szabja magát a Krisztus törvényéhez és nem tőle veszi a lelket e törvénynek való engedelmességre. Azt jelenti, hogy Krisztus a legfőbb érték, érette mindent oda kell adnom, őt semmiért sem szabad feláldoznom és egyedül benne találom meg az igazi életet, mert romolhatatlan és Isten szerint való életben csak akkor lesz részem, ha az ő dicsőséges élete gyökeret ver és kivirul bennem. Minden elvész, minden megrozsdásodik, megpenészedik és elavul, csak az marad meg, amiben a Krisztus él tovább, és Krisztus emberek indulatában, érzéseiben, cselekedeteiben, szolgálataiban, intézményeiben valósul meg és él tovább. Mikor tehát azt vallom, hogy Krisztus úr az erkölcsi világ felett, akkor az egész emberi élet királyává, bírájává, ihletőjévé teszem őt, azaz levonom megváltói működésének minden következményét.
De mindez csak akkor lesz valóság, ha az éri szívemnek is királya lett Jézus. Ha nem lett királya, dicsőségét észre sem veszem, azt sem tudom, hogy ott áll-e a világban, vagy pedig nem. Földi életének emlékeit, intézményeinek jelképeit megtalálom, talán beléjük is ütközöm, de nem érzem, nem tapasztalom meg mögöttük magát Krisztust mint élő valóságot. Tudhatok mindent róla, amit ő mondott vagy tett, ismerhetek minden eseményt és alkotást, ami az ő hatásával és személyével kapcsolatban áll, végiggondolhatom mindazt, amit róla mondottak és gondoltak az emberek, még mindig olyan idegen maradhat reám nézve, mint az északi sark, vagy a hajnalcsillag. Ha azonban találkoztam vele, azaz térdet hajtottam előtte, meghódoltam neki, elismertem úrnak magam és világom felett, s rászántam magamat arra, hogy neki engedelmeskedjem: egyszerre mint élő személyiséggel állok szemben vele, akinek roppant hatása életemet merőben újjá teszi és átalakítja. Nem megy könnyen ez a királlyá koronázás. Sok minden akadálya van annak, hogy higyjek Benne és engedelmeskedjem Neki. Ágaskodik gőgös értelmem, mintha bizony Pál Apostol, Szent Ágoston, Kálvin János, Newton, Darwin, Kant nem lettek volna olyan értelmesek mint akár én, akár te, akik azt hisszük, hogy az eszünk akadályoz meg minket a hitben. Nem az eszünk akadályoz meg minket, hanem a szívünk, mert tudjuk azt, hogy a Krisztus előtt való meghódolásnak nélkülözhetetlen előfeltétele a fegyverletétel és következménye a tökéletes engedelmesség. Félünk magunkat megadni kényre és kedvre, bevallani azt, hogy semmi vagyunk, csődbe jutottunk, elvesztünk; félünk attól, hogy porba hajtsuk fejünket, zsákruhába öltözzünk s mellünket verve megálljunk egy bezárt acélkapu előtt, amelyikre az a szó van felírva: Kegyelem. Sőt még attól is félsz, hogyha esetleg kinyílna ez az ajtó, mint ahogy kinyílik, kilépne rajta az Úr, a Kyrios, mint ahogy kilép átszegzett kezével megölel, mint ahogy megölel, te akkor sem maradnál meg mellette, hanem az első próba alkalmával hűtlenül kereket oldanál.
Ha azonban nem félsz semmitől, ha magadtól nem vársz már semmit, ha feladtad a harcot sorsoddal és a nagy mindenséggel, akkor jer, boruljunk le újra meg újra a kereszt alatt és csókoljuk meg hódolatunk jeléül a Szenvedő Király érettünk átszegzett lábait.
Még csak egyet. Alapígénk megmondja, hogy ilyen Úrrá, ilyen Kyriosszá Isten azt a férfiút tette, akit Jeruzsálemben, Páskabárány ünnepén, Pontius Pilátus bírósága alatt halálra szentenciáztak és keresztre feszítettek. Ez a férfiú asszonytól született, mindenestől fogva ember volt. Hasonlatos hozzánk teljesen, az egy bűnt kivéve. Végigment minden testi és lelki szenvedésen. Arculverték, megköpködték, töviskoronával világcsúfjára megkoronázták s kezébe nádszálat adtak királyi pálca gyanánt. Egy ilyen napon, ilyen órában keresztfára feszítve, öt sebtől vérző teteme ég és föld között kibeszélhetetlen testi és lelki kínokban vonaglik, míg alkonyatkor meghidegült tetemét kölcsönadott sírba elhelyezik.
Maradhatott-e ez a király a koporsóban? Húsvét nem egyéb, mint a nagypénteken megfeszített Királynak diadalmas trónralépése. Kihirdette felségjogait és megjelent, hogy ünnepélyesen átvegye birodalmának királyi pálcáját. A mi Kyriosunknak, ég és föld Urának, az Élet Fejedelmének koronázási ünnepét szenteljük húsvétkor. Ameddig birodalma ér — s ez átfogja a Zenitet és a Nadirt — mindenütt öröm, dicsőség és hódolat. Jaj, ki ne maradjon a te szíved, a te életed ebből a koronázásból! Hiszen egy vak meteor nem károsítja meg az eget, mikor ott millió naprendszer dicsősége ég, így a Krisztus királysága tenélküled is teljes és tökéletes, de milyen ajándék egy csillagra, hogy sugározhatik! Milyen ajándék egy szövétnekre, hogy éghet, angyali seregekre, hogy láthatják és magasztalhatják az Urat! Milyen ajándék és öröm rád, hogy azt a Jézust, akit a mi bűnünk csúfságból tövissel koronázott, akinek kezébe nádszálat adtunk a hatalom pálcája gyanánt, most, amikor látjuk, hogy ő ég és föld Ura s azért jött, hogy megbocsásson, szabadulást hirdessen, örökéletet adjon: a magunk életének, a magunk szívének királyává koronázhatjuk.
Királlyá Jézust, Jézust koronázzátok!