Krisztushoz tartozás

A jelenet maga néhány szóval van elmondva, mégis élettel teljes. A názáreti Jézus prédikál, hallgatja őt nagy sokaság. Éppen az ördöngösség vádját cáfolta meg, ugyanakkor a lélek egyik legmélyebb igazságát adta elibénk a felolvasott igében. A tömeg között áll egy asszony és nézi az ifjú Mestert, amint kijelentésének dicsőségében sugárzik. Alighanem már idős asszony lehetett, olyan valaki, aki koránál fogva anyja lehetett volna Jézusnak. Bizonyosan nem volt gyermeke, pedig egész életén át erre vágyott, vagy pedig volt és elvesztette, mert lelke mélyéből szakadt fel a megrendült sóhajtás: boldog az a méh, amely téged hordozott és az emlők, melyeket szoptál! Ilyen ösztönös, földi sóvárgással sehol sincs kifejezve a Szentírásban a Jézussal való összefüggés testi valósága. Erre a sóhajtásra felel Jézus és ragadja fel gondolatainkat nem is sejtett magasságok felé, amidőn azt mondja: Sőt inkább boldogok, akik hallgatják az Istennek beszédét és megtartják azt.
Ebben a pár mondatban a Jézushoz való tartozásnak kétféle módja áll előttünk: a testi vagy külső hozzátartozás és a belső vagy lelki hozzátartozás.
Az a bizonyos külső vagy testi hozzátartozás szintén nem megvetendő dolog. Még a leghívőbb ember is irígyli a bethlehemi pásztorokat, akik tekintetükkel a jászolban didergő Jézus lábait megsimogatták; játszótársait és rokonait, akik Názáretben vele együtt éltek; zarándoktársait, akik kézenfogva vezették, mikor 12 éves korában bemutatták a templomban; annak a nagy sokaságnak minden tagját, amely követi vala Őt, s azt a rajongó sereget, amely virágvasárnapján pálmaágakkal köszönti Őt s felsőruháját teríti lábai elé szőnyegül. De azért mégis a testi hozzátartozás nem jelent semmit, ha valaki lélekben távol marad tőle. Már pedig hányan maradtak távol tőle, hány, de hány ember észre se vette, milyen sokan voltak, akik ellene fordultak s beállottak abba a nagy gyűlöletáradatba, amely keresztre juttatta őt. Családjából testileg is, lelkileg is legközelebb az édesanyja volt hozzá. A szent és alázatos szűz, midőn az angyal üdvözölte mint kegyelembe fogadottat és megjelentette neki, hogy fiat fog szülni Izrael vigasztalására, bizonyára lelke mélyéig megrendült, s Isten titkaiból sok mindent meglátott vagy megsejtett. Mégis egész életén át mindig újnak, mindig csodálatosnak tartja fiát, s e különös közelség mellett is látszik közöttük a roppant távolság. «Micsoda dolog, hogy kerestek engem, nem tudjátok, hogy nekem az én atyám dolgaiban kell foglalatosnak lennem?» — mondja anyjának, mikor Jeruzsálemből hazamenet az úton elveszítik szem elől. «íme, a te anyád és a testvéreid keresnek téged» — mondják, mikor tanít, s ő kiterjesztő kezét hallgatósága felé és azt mondja: «aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én anyám és testvérem.» — Egyszer utána mennek, hogy hazavigyék, mert azt hiszik, hogy eszétől eltávozott, s a kánai menyegzőben Mária érzi, hogy születendő csodáknak távoli dübörgése közeledik felé, mégis annyira nem érti fiát, hogy az így szól hozzá: «mi közöm hozzád, asszony?» Még a kereszt alatt is, mikor kedves tanítványára bízza anyját, s anyjának a szelíd, fiatal Jánosban fiat hágy örökül s a szeretett tanítványnak anyát: elszakadt családi kapcsolatok helyett létesít pótló kapcsolatokat, a helyett, hogy feléjük kiáltaná: «én élek és ti is élni fogtok». Mindezek az érzések benne zöngenek a Krisztus szavában, amikor a vele való kapcsolat igazi mértékéül nem testi és nem külső összetartozást fogad el, hanem lelkit, belsőt, misztikust.
Azt hiszem, hogy a Krisztussal való külső kapcsolatnak sokféle fajtáját látjuk saját életünkben. Nem lehet-e joggal annak neveznünk, amikor valakit Krisztushoz csak a megszokás és a hagyomány kapcsol? Krisztus egy liturgiális név az ilyenek számára, s e névnek hallatára konfirmációs emlékek: templomi levendula illatok, unalmasan zsongó prédikációk jutnak eszébe. Hány embertől hallottam, hogy az ő keresztyénsége, Krisztushoz való tartozása, az, hogy ő egy gyülekezetnek tagja: inkább tehertétel számára, mint öröm és erő forrása. Például egy esküvőnél minden fontos a világon, legkevésbbé az íge, amely a templomban hirdettetik. Egy temetésnél mindent el lehet hordozni, de azt nagyon kérik, hogy a lehető legkevesebb legyen a beszéd, szinte azt mondhatnám, hogy nem a halál ténye nehéz, hanem a vigasztalásra hivatott szertartás.
Vajjon nem ilyennek lehet nevezni azt a testi összefüggést, amiben igen sok templomba járó az Egyház Urával, ígérete szerint közöttünk jelenvaló Krisztussal áll. Tudod-e, hogy mi itt nem magunk között vagyunk, Krisztus itt van velünk? Érzed-e közellétének roppant erejét, sodró ítéletét és magával ragadó vigasztalását? Hány ember van csak ebben a templomban is, aki itt ül és hallgat, már legalább tízszer elveszítette a fonalat a prédikátor gondolataiban, s nem érezte meg azt, hogy a Szentlélek úgy mintázza és alakítja a lelkét, mint a szobrász az agyagot. Emlékeztet ez arra a kedves történetre, amely szerint az egyszeri ember keményen hallgatja a ríkatós prédikációt s mikor mindenki zokog, neki az arcizma sem mozdul meg. Templomozás után csodálkozva kérdi a szomszédja, hát kegyelmed hogy nem sírt?
— Nem vagyok idevalósi — felelt a másik. Hány emberről lerí, amíg itt ül, hogy nem ide való, az élő Krisztus élő gyülekezetébe. Ez is csak testi összetartozás Krisztussal.
Hányszor látjuk azt, hogy Krisztus neve jelszóvá válik- politikai párt lesz a keresztyénség, amelyik harsogva hangzik gazdasági tülekedésekben, választási küzdelmekben, hatalomért való birkózásban, tömegek kegyéért végzett versenyfutásban. Én vagyok a leghívebb híve annak, hogy a keresztyénség élet legyen; de ha azt kérdezed, hogy vajjon ezek az emberek úgy lettek-e keresztyének, mint Pál a damaskusi úton, hogy bátran Krisztushoz tértek és életüket megváltoztatták; hogy ez az irányzat olyan embereket foglal-e össze, akik személyesen, mind életüknek, mind haláluknak legnagyobb nyereségét Krisztusban találták meg és ezt ünnepélyesen meg is vallják; ha azt kérdezed, mivel mutatják meg ezek az emberek, hogy minden nap nő bennük a Krisztus, ó emberük megöldököltetik és új emberük hatalmasan épül: akkor azt kell mondanom, hogy itt nem Krisztusról van szó, hanem pártról, s ez nem vallás, hanem politika.
Még szaporíthatnám a példákat. Elmondhatnám a Krisztushoz való külső hozzátartozásnak azt a formáját, mikor valaki él és jól él abból a tényből, hogy Krisztus vérén anyaszentegyház épül, de szíve távolabb áll az Úrtól, mint a templomajtóban álldogáló publikánusé. Rámutathatnék papi fejedelmekre, tudósokra, írókra, gazdasági vezérférfiakra, akiknek mind sokat használt az, hogy Krisztus meghalt a kereszten, de ez a kereszthalál csak földi kenyeret és világi tekintélyt adott nekik, a nélkül, hogy annak bűntörlő és újjászülő kegyelmében részesültek volna.
Ezért tárja ki kezét Krisztus az ilyen világ felett és adja elénk a másik törvényt, a magasabbrendűt, az örök igazságot: «boldogok, akik hallgatják az Istennek beszédét és megtartják azt».
A lényeg tehát az: meghallani Isten beszédét. Mindabból az ezerféle hangból, képből, tényből, ami a Jézus Krisztus személyével összefüggésben van, meghallani az Isten beszédét. Az egész Szentírás, az egész egyháztörténelem, Jézus minden szava és minden ténye egy óriási hangszer, nagyobb mint Erdélynek kőorgonája, a Detonáta, ennek kell megzendülnie, s ebből kell kihallatszania az Isten beszédének. Zeng ez a beszéd, úgy, hogy betölti az egek egeit, de az a kérdés, meghallod-e te úgy, mint hozzád beszélő ígét…
Isten szakadatlanul beszél. Sokszor elhallgatom, mikor telefonál valaki. Nem tudom ki az, akivel beszél, fogalmam sincs, hogy az a másik mit mond, de abból, amit ez az én emberem mond, amilyen a hangja és az arca, tudom, miről van szó, tudom, mi forog kockán. Én nem hallom, hogy te mit mondasz Istennek, de azt igen, hogy Isten mit mond neked. E pillanatban is egyszerre kimondja a nevünket, azét az ezerkétszázét vagy ezerötszázét, akik itt ülnek a Kálvin-téri templomban. Senki se hallja a másikét, mindenkinek csak a magáét kell és lehet meghallania. Hallom, ahogy mondja: látlak; a szívem elfogódik, mert ezt hallom: mersz-e a szemembe nézni? Azután jön egy nagy csendesség: szánlak; azután még nagyobb csendesség jön, s még halkabb szó: szeretlek. Én nem tudom, mit mondasz te neki, de hallom az Ő igéjét: ne sírj, ne félj. Azután nagyon mélyen és nagyon melegen szól: bízzál. Mintha angyalok százezrei ajakán szaladna végig egy óriási ujjongás: nincs itt semmi elveszve, minden megmenthető! Azután halk nesz üteme fut: éretted hull ez a vér; ezért a vérért, az én nevemért, örök szerelmemért; jöjj! Nem tudom, ti miket mondotok a közvetítő kapcsolás másik végén. Én hallok Istentől ilyen szavakat: én megsegítelek, többre bízlak, melletted állok, kezemben tartalak, örökre az enyém vagy! Eredj, — győzz!
Mi tehát a Krisztushoz való lelki hozzátartozás? Az, hogy halljuk meg az Ő beszédét.
Ebben a hallgatásban az is benne van, hogy megtartjuk. Mert ki nem tartja meg az Isten beszédét? Az, aki elfelejtkezik róla. Mindig akkor szegjük meg, amikor nem hallgatunk a parancsra. Megtartani az Isten beszédét annyi, mint szüntelen reá figyelni, soha ki nem esni a vele való kapcsolatból, állandóan az Ő társaságában élni; mindig hinni annyi, mint mindig engedelmeskedni.
Óh, ne felejtsük, hogy az Istennek ez a beszéde egyetlen szóval teremtette a világot, ugye, van benne elég erő? Ne felejtsd el, hogy ez a beszéd lett testté és ez hozta létre a váltságot, ugye, van benne elég kegyelem? Ne felejtsd el, hogy ez a beszéd az Ő igéje, kormányozza a látható és láthatatlan világot, ugye, van benne elég Lélek? Ne felejtsd el, hogy ennek a beszédnek a meghallgatása és megtartása a te egyetlenegy menedéked, a veled való szövetség pecsétje és tartalma. Arról van szó, hogy ez a beszéd felemeljen, megvidámítson, erősítsen, igaznak hirdessen, megkoronázzon, levegye rólad az átkot, fejed felől az ítéletet, sorsodból a pusztulást és az örök halált, királlyá kiáltson és megkoronázzon.
Arról van szó, hogy itt téged ez Íge boldognak mondjon; boldoggá teremtsen.