Csak az tudja, mi a mindennapi kenyér, aki már látta a kenyér végét. Azt az utolsó darabot, amelynél több nincs a háznál s ha csak csoda nem történik, nem is lesz. Az tudja: ha nincs kenyér, nincs élet. Meggyöngülnek a dolgozó férfi izmai, lehervad az asszony arcán a rózsa s a gyermekek lehullanak, mint a dérütött barackvirágok. Mi lenne, ha elfogyna a világon minden élelem, csak kenyér maradna? S mi lenne, ha ez a kenyérhalom fogyni kezdene s nem volna mód újat sütni? Sápadtan, sötéten néznénk egymásra s megtudnók, hogy halálra vagyunk ítélve.
Csak az tudja, mi a kenyér, aki megdolgozott érte. A kenyérnek az a titka, hogy rá kell tenni az életet. Lehet, hogy egy ember dologtalanul turkál a készben s lehet, hogy ezt gyermekei is folytatják. De a kenyérnek az a természete, hogy mindennap meg kell szerezni s mindennap egész emberként kell megdolgozni érte. Lehet, hogy nem te dolgoztál meg érte, — elég baj az neked — de valaki keservesen megdolgozott. Olyan valaki, akinek nem jutott belőle. Azért nincs addig emberi méltósága az embernek, míg nem dolgozik annyit, hogy magát és a rábízottakat eltarthatná. I. Vilmos, a nagy német császár, tanult asztaloslegény volt és büszkén mondogatta, hogy a két keze munkájából is el tudná tartani a feleségét, ha nem is olyan fényesen, mint a német császárságból, de még mindig tisztességesen.
Csak az tudja, mi a kenyér, aki látja, hogy a kenyeret —akárhogy megdolgozunk érte — mégis Isten adja és ingyen adja. Hány ember dolgozott meg az idei kenyérért és nem aratott egy szemet sem. Borsodi testvéreink immár nyolc olyan nyarat értek, amelyen nem volt aratásuk. Pedig kétszeresen megdolgoztak az idei termésért. Aztán hány olyan ember van, aki dolgoznék szívesen, de nincs munka. Ott ődöng évek óta a piacon és várja, hogy megfogadja valaki, de nincs aki munkást keressen, mert kővé váltak a szőlőhegyek. Viszont hány ember van, aki nem dolgozik s mégis van kenyere, — ez is azt mutatja, hogy a kenyér éppen olyan ajándék, mint az élet, az egészség, a napsugár, a májusi eső.
Végül a kenyér csak akkor ér valamit, ha élsz vele. Lehet a világ legillatosabb cipója az asztalodon, ha te betegen nyögsz az ágyban s nem tudsz lenyelni egy morzsát sem: bizony mondom neked, éhen halsz a lakodalmi asztal mellett is… Láttam én már édesanyát, aki beteg gyermekének olyan ételt főzött, amilyet a király sem eszik s a kis haldokló kivetette a szájából.
Mindezeket tudnunk kell, hogy megértsük, mit jelent az, amikor Jézus magát kenyérnek nevezi, az élet kenyerének, amely a mennyből szállott alá. Csak akkor tudjuk, hogy Krisztus ugyanaz a halhatatlan lélekre, ami a kenyér a mi testi életünkre.
Létkérdés. Ha nincs kenyér, nincs élet. Ha nincs Krisztus, nincs lelki élet, boldog, szabad, békés, hívő élet. Az ember csak állat, akármilyen tanult, szép és erős; az emberi tiszt ott kezdődik, ahol Krisztusra éhezik a lélek. Jaj, mi lenne belőlünk, ha Krisztus kivonná magát e világból. Sötéten néznénk egymásra s azt mondanánk: ez az örök halál; ez a kárhozat.
Másodszor: Krisztust ingyen kapom, de oda kell érette adnom magamat. Nem azért kapom, mert cserét csinálok vele: én odaadom magam s Őt ezzel megveszem, mert ugyan-bizony ki adna egy fületlen gombért egy királyi koronát, hanem úgy, mintha valaki nekem ezer holdat adna és szakadatlanul azt mívelném; nekem ajándékozna egy szőlőskertet s én mindig azt kapálnám, egy drága élettársat s én mindig azt szeretném, egy jó gyermeket és mindig azt tanítanám. Így ajándékoz Isten nekünk a Krisztusban egy felséges és kedves Gazdát, hogy mi mindig őt szolgáljuk, benne higyjünk és neki engedelmeskedjünk. Ingyen adja, de egy élet kell, hogy elfogadhassuk.
Vagyis ahogy mondottam: élni kell ezzel a mennyei kenyérrel. Mit használ ez a nagy ajándék, a mennyei kenyér, ha te nem élsz vele? Ki gyógyult meg attól az orvosságtól, melyet az üvegben felejtett? Ki lakott jól azzal az étellel, amelyet nem vett ki a pohárszékből? Ki takarta el mezítelenségét azzal a ruhával, amelyet hét lakat őrzött a ládafiában? Mit ér neked az a Krisztus, amelyikkel nem élsz? Nem ismered, nem imádod, nem szolgálod, érdemét, békéjét, istenfiúságát, tisztító vérehullását magadra nem veszed? Hát csodálkozol, hogy vak és beteg vagy; csodálkozol-e, hogy éhen vész a lelked; csodálkozol-e, hogy mezítelen, útszéli lélek vagy minden testi pompádban!
Élj a Krisztussal! Akkor élsz vele, ha hallgatod Őt, és figyelsz reá. Akkor élsz, ha követed. Ha engedelmeskedsz neki. Ha Ő a lelked Gazdája, pásztora, Vőlegénye, Ura. Mindennél jobban kiábrázolja ezt a mi úri szent vacsoránk, ha lelked úgy él a Krisztus halálával és feltámadásával szerzett erőkkel, javakkal és áldásokkal, ahogy a test él a kenyérrel és borral: magába veszi illatát, tüzét, tápláló erejét.