Csöndesen haladunk Nagypéntek felé. Szeretném tudni, lélekben is olyan közel vagytok hitünk háromszor szent titkához: a kereszthalálhoz, mint időben? Hadd kérdezzem meg tőletek: Ráül-e a lelketekre az a gondolat, hogy értetek szenved, értetek fog meghalni? Megdobban-e a szívetek arra, hogy már elkezdődött az a passzió, amelynek végső jelenetei olyan gyorsan s olyan megrázóan ott, a kereszten fognak lejátszódni? Rászállt-e a lelketekre, mint egy óriási, fekete sasmadár a lehajló ágra, az az uralkodó emlék, hogy helyettetek kezdi bemutatni áldozatul magát az Istennek ama szentje?
Halgassátok meg a felolvasott igének ezt a baljóslatú, árnyékot vető szavait. Helyettes elégtétel, engesztelő áldozat, érettünk elhordozott, nem, odaadott halál; a világon a legkomolyabb szavak, amelyből Isten bánata terjeng, Isten könnycseppje izzik, mint a halomba rakott máglyából a fekete füst és az égő parázs. Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért és az egész nép el ne vesszen.
Először is ez az Ige egy örök emberi törvényt fejez ki, amelynek igazsága isteni ellentmondás.
Arra most nem térek ki, hogy az áldozat világtörvény. Nem mutatom fel, hogy a földbeesett gabonamagnak meg kell rothadnia, hogy kinőhessen belőle az új kalász. A szülőknek gondban, munkában fel kell emésztődniök, hogy gyermekeik viruljanak, mosolyogjanak. A sziklának el kell mállania, atomjaira bomlania, hogy felemelje fejét a vegetáció boldog hadserege: a mohoktól a pálmákig, a hóvirágtól a Kew-park rhododendron-rengetegéig. A növény meghal, hogy belőle kinőjjön az állatok mozgó, tarka világa. Minden állat meghal, hogy testével tápláljon új meg új állatot: a galamb, hogy a héjja éljen, az oroszlán, hogy a pondrók lakmározzanak. Az ember egy óriási temető, örvény, amibe millió élő lény belehull, hogy mi nevetve vagy káromkodva tovább űzzük játékainkat. Hát arra gondoltál-e, mi emberéletbe kerül egy könyv, egy felfedezés, egy találmány; hány drága ifjú élet lett oda, hogy a térképen egy üres foltot berajzolhassunk; mi vérözön folyt el egy zászlófoszlányért, egy koronáért, egy darabka földért? Akármihez érsz ezen a világon, egy fűszálhoz, egy gyermekhez, egy templompillérhez, egy kődarabhoz, mindeniken rajta van a világtörvény: egy meghal a sokért, az egy sok halálból él. Azért él minden a világon, hogy halálával millió más életet tápláljon s ez természetes is, mert minden egyes élet nem egyéb, mint millió halál felszívása. Az élet olyan kapuköz, amelyen millió halál ront be, hogy átszaladva rajta, millió életbe szóródjék szét mint új halál. Az áldozat nagy természeti törvény.
Milyen élesszemű, bölcs ember volt ez a Kajafás. Látta, hogy Jézus szent, igaz, ártatlan, csodatevő és jó, de látta, hogy élete ellentmondásban van népe érdekével. Ha tovább űzi óriás forradalmát: odalesz a főpapok hatalma, anachronizmussá válik a templom, lejár a léviták, a farizeusok tekintélye; egybetakarhatják írásaikat az írástudók, becsukhatják a templomot, feloszlathatják a nagy zsinagógát. Azt hiszi, hogy népe ezzel áll, vagy esik; azt hiszi, hogy ha ők nem lesznek, nem lesz érdemes zsidónak, embernek lenni; azt hiszi, hogy csak a főtanács tudja a római hatalommal a naponkint való kiegyezést megcsinálni s ha ez a különös ember kerül uralomra, kard élére hánynak minden zsidót a rómaiak. Azért világos volt előtte a mérleg: egyfelől állt Jézus a maga ártatlanságában, csodatevő hatalmában, másfelől népe, világa, osztálya, hatalma, minden bűnével, hibájával, és – ő döntött. Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, még ha ártatlan is, mint hogy az egész nép elvesszen. Ime, az áldozat a maga jogi formájában. Azt hiszi, hogy egy kevesebb, mint a sok; azt hiszi, hogy az élet becstelenség árán is megtartható, azt hiszi, hogy igazság egyet ártatlanul odadobni a sok bűnösért. Olvastuk sokszor, hogy hajótörés után a tengeren hánykódó mentőcsolnak lakói kiválasztanak maguk közül egyet és azt megeszik; hiteles jelentésekből tudom, hogy a múlt télen Oroszországban sok családban megették az öregeket, azután a gyermekek közül a kisebbeket, azután a felnőttek nem mertek elaludni, szülők, testvérek, mert nem tudták, hogy az ébrenmaradók nem koncolják-e fel éjjel az alvó családtagot egy-két napi élelemért? Gyermekkorunkból fülünkbe cseng egy vidám mese, amelynél emberi tragédiát mélyebben még nem írtak meg: „tyúkom-búkom jaj de csúf…” de ne feledjük, hogy ez a játék farkasveremben folyt le.
Testvéreim, nem látjátok-e az emberi élet rettentő mélységét, mit jelent áldozatból élni? Mit jelent mások halálát elfogadni, felszívni, kikényszeríteni a magunk élete megmentésére? Lehet-e akkor nyugodtan aludni annak, akinek aranyhegyei milliók robotjából halmozódtak fel? Akinek híre, dicsősége, vagyona, öröme úgy támad, hogy milliók, ezrek, százak, nyomorognak, vérzenek érette? Lehet-e valakinek tobzódni abból a pénzből, amit a szülője, élettársa saját vére hullásával gyűjtött? Lehet-e ezreket halálba kergetni egy szeszélyért, tébolyért? Lehet-e méltóságot, hatalmat, dicsőséget szívni ki abból a hazából, amelyért annyian haltak meg? Lehet-e kockára tenni, egy kártyalapon vabanqueot játszani ezzel a hazával? Lehet-e gyermek követelő a szülőivel szemben, hitves igényes a dolgozó és felőrlődő élettárssal szemben?
Ime itt van az áldozat törvényének isteni ellenmondása. Minden élet áldozatból támad, de megalázza, beszennyezi, aljassá teszi az életet, amely követeli és kikényszeríti azt.
Ezért van valami béna, elátkozott, démoni vonás minden olyan áldozat-kultuszban, amely a keresztyénségen kívül van. A nép meg akar menekedni egy pusztító démon hatalma aló, s odaadják Athén legszebb szűzeit a Minotaurusznak; Jefte meg akarja nyerni a harcot s halálra adja drága szép leányát; Déva várát fel akarják építeni s vérét veszik a szép, rózsás arcú Kőmíves Kelemennének; Karthágó meg akarja verni a rómaiakat s Molochnak adják a legszebb, legdrágább fiúgyermekeket. A bűnös elhúzódik az ártatlan vére mögé és örül, hogy az megmentette, követelik az ártatlan vért, hogy legyen mivel kiengesztelni az éhes, mohó Istent. Mindenütt, ahol emberáldozat van, a helyettes elégtételnek az a rettentő, rituális gondolata: a kárhozat torz, elátkozott képe mered reánk, mint egy démoni lárva. Milyen irtózatos ellenmondás az Isten örök szerelmére és irgalmára nézve, hogy ő maga adja oda szent és ártatlan fiát, hogy maga-magát kiengesztelje bűnös, megromlott gyermekei iránt. Milyen sátáni gondolat: a haragvó Isten maga-magát kiengeszteli egy ártatlan vérével s akkor nem keresi megbántott szuverenitása igazságát az öntudatos bűnösökön! Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért s a nép el ne vesszen!
Ime, egy örök emberi törvénynek isteni ellenmondása!
Jertek, nézzük magasabbról ezt a dolgot. Távolodjunk az ember szívétől s közeledjünk az Isten szíve felé. Akkor meglátjuk ugyanebben az örök isteni törvényt a maga emberi ellenmondásával.
Igaz, minden élet halálból lesz és halállá válik, hogy más életet tápláljon. Vastörvény ez, amelyikből nem lehet menekülni, mert világkényszer jelentkezik benne. Lehet jajgatni alatta, lázadozni ellene, de fogcsikorgatva meg kell hajolni előtte, acélgyűrű ez, ami nem enged.
Csak egy módon lehet: ha az, ami kényszer volt, szabad akarattá válik, ha a végzetet misszióképp fogjuk fel, s azt, amit kénytelenek vagyunk tűrni: megtesszük önként, halálos, édes szeretetből!
Képzeljétek el, ha a mag önként vállalja a rothadást a kalász után való hő szeretetből! Képzeljétek el, hogy a sziklát szenvedély mállasztja, s míg elemeire bomlik: ujjon és harsog: nőjjetek ibolyáim, kék illat akarok lenni; szökkenjetek pálmáim, koronás, susogó királyleány akarok lenni; sarjadjatok rengetegeim, a hűs csönd, álmok, titkok palotája, zúgó cserfék óriás birodalma akarok lenni! Képzeljétek el a szülőket, akik leveszik arcukról a szépséget, ajkukról a mosolyt, kiszedik vérükből a tüzet, lelkükből a lángot s rárakják gyermekeikre, boldog tékozlással. Előttünk áll a tudós, aki elég, mert világítani akar s szent kiváltásága az, hogy elemésztődik; a felfedező, aki mélységbe veti magát s diadalkiáltása cseng: vivant sequentes; a kipirult arcú katonák, kik virágos csákóval mennek a halálba, hitvallók, akik úgy csorgatják ki a vérüket, mintha áldozati tűzre illatos bort öntenének; a – nem érzitek, hogy itt a legszebb, a legteljesebb az élet, az ilyen halál az élet?
Ezt a nagyszerű lehetőséget valósággá Jézus tette; ő fedte fel az áldozat törvényének fényben sugárzó, mennyei oldalát. Ő akarta, vállalta a halált, úgy fogta fel, mint a hősies szeretetnek summáját. Rá nem kényszer volt, hogy ő, az egy, meghaljon a sokért: ránézve egy szent feladat volt, megváltói munka, isteni, szenvedélyes műalkotás. Azért volt erre képes, mert nagyon szerette az embert, éppen annyira szerette, mint maga Isten. Ez az óriási, emberfölötti szeretet nem tiporta le; nem olvasztotta fel, nem tépte foszlányaira gyilkosan édes üdvben lelkét, hanem keresztre adta. Nem elragadtatott, rajongó mánia lett belőle, nem sikongó üdvtapasztalás, hanem felismerése az Isten akaratának, az áldozat törvényének, annak való könnyes, véres, átszegezett, kínokba kékülő isteni engedelmesség.
Ha Jézus az ő halálával való, természeti rossztól akarta volna megmenteni az ő népét, pld. egy új özönvíztől, tömeges lemészároltatástól, éhhaláltól, vagy tűzvésztől, akkor az ő halála csak arra a nemzedékre, csak arra az alkalomra lett volna érvényes s élete nem jönne tekintetbe máskép, mint abból a szempontból: megvolt-e benne az önfeláldozás pillanatában a szabad elhatározás forró szerelme? De Jézus egy időfeletti hatalomtól: a bűntől váltotta meg a mindenkori, örök embert. Nemcsak a népért (az akkori nemzedékért) halt meg, hanem hogy Isten elszéledt gyermekeit egybegyűjtse. Éppen ezért az ő élete volt az, ami szükségszerűen előkészítette halálát. Szent, tiszta, ártatlan és tökéletes élete felszabadította és magára zúdította az emberekben alvó bűnt. Azért gyűlölték, mert szent volt; azért üldözték, mert igaz volt és csodákat tett, azért haragudtak meg reá, mert ő mindenkit szeretett, azért árulták el, mert Istenhez hű maradt, azért ítélték el, mert megváltani akart – s azért verték a keresztre, mert gyűlölték, elárulták, megítélték, prédára dobták.
Itt van az áldozat isteni törvényének emberi ellenmondása. Sohasem tudtuk volna meg, hogy lényünk az Isten-ellenesség, ha Isten testbeöltözötten közénk nem lép s mi, mint valami gonosz ellenséget, keresztre nem szegeztük volna. Képzeljétek el, hogy Isten egy napszámosban, egy villamos kalauzban, egy királyban vagy egy koldusban közibénk jön, megjelenik az Istent szomjazó, Istenért epedő világban s mi nem ismerjük fel, hanem diadallal, őszinte felháborodással, az igazság nevében, a vallás, az egyház, a haza érdekében – kivégezzük. Jóllakottan, büszkén, felemelt fővel. Ez az egyik ellenmondás.
A másik az, hogy ennek a halálnak sötét örvényéből egyszer csak kimosolyog az Isten arca. A halálban leveti inkognitóját az Isten fia s mi látjuk, hogy Megváltónkat öltük meg. Csak ez nyitja fel a szemünket, de ez felnyitja: elibénk tárul bűnünk egész mélysége. Azért öltük meg, mert a Megváltónk volt.
S akkor kiderül: azért lett a Megváltónk, mert megöltük. Halála nem végső állomás, ahonnét az ürbe mered szemünk, az örökre és visszavonhatatlanul eljátszott élet reménytelenségével, hanem drága fordulat, szent eszköz, átmenet, új képzelhetetlen kezdetnek, egy második világteremtésnek szülőoka. Azt, akit ki akartunk irtani: királyunkká tettük azáltal, hogy megöltük; az, akit gonosznak tartottunk, lelkünk dicső fejedelme lesz; az, akitől szabadulni akartunk, foglyul ejtett, az, akit mi elítéltünk, nekünk bűnbocsánat, akire kín tengerét zúdítottuk, a mi gyógyítónk.
Igy oldódik meg az elébb említett két ellenmondás egy édes, nagy világértelemben. Az áldozat világtörvény, amit Isten belehímezett a teremtett mindenségbe; de a bűnös ember csak a fonákját látja, mert alulról nézi s ezért követeli a mások halálát, hogy abból éljen; kerüli a halált, hogy mások ne élhessenek; Jézus azonban ugyanannak a hímzésnek a színét látja, mert felülről nézi s ezért tékozolja a maga életét, ontja halálát, hogy mások éljenek. A hímzés fonákja az önzés és bűn világa s vele jár az, hogy az élet átok; bűn is, büntetés is; a színe a szeretet világa s vele jár, hogy az élet áldás, az egyetlen és örök jutalom, maga az üdv. Amott látszat az élet és a halál a valóság; emiatt látszat a halál és valóság az élet. Óh, nézd a színét e világhímzésnek!
Ezt a csodát a Jézus halála tette. Az ő halála fordította a világhímzést a fonákjáról a színére. Az ő halála önkéntes áldozat: a legszabadabb tény, éppen olyan szabad, mint a világteremtés ténye. De a mi részünkről a legkényszerűbb: neki meg kellett halnia, mert mi vagyunk s Ő – Ő volt. Alkotó, teremtő tény volt, a legaktívabb aktus, s ugyanakkor a legteljesebb szenvedés, a legpasszívabb passzivitás, az abszolút engedelmesség.
E halálban távolodtunk el legjobban Istentől, mert megöltük az Ő Egyszülött fiát s e halállal jutottunk legközelebb hozzá, mert megtudtuk, hogy fiaivá fogadott. Helyettes elégtétel az ő szenvedése; helyettes, mert minden emberek bűnét hordozta, hiszen rávettetett a lét átka és elégtétel, mert elégséges volt érte az ő halála, hogy e bűn átkát megtörje és eltörölje. Viszont mi nem úgy akarunk élni vele, mint a pogány a helyette ártatlanul megáldozott vérével, hogy elbújjunk mögé s rajta megmentsük bűneinket, hanem hittel elfogadjuk e halálon áttörő kegyelmet s bűneinket odatartjuk az irgalom sodrába, hogy mossa el. Nem úgy tett eleget az Isten igazságának, hogy a haragvó Istent kiengesztelte akarata ellenére az ártatlan részére, hanem úgy, hogy napfényre hozta a rejtett titkot: e halálban a hittel részesülőket Isten úgy fogadja el, mintha igazak volnának s tesz róla, hogy azok is legyenek – éppen e halál erejével. Egyszeri ez az áldozat és tökéletes, mert Isten szerzette és hajtotta végre, de örökös is, mert benne minden élet fordulata habzik: minden bűn mindig okozza e halált s e halál minden bűnt mindig elnyel és megvált.
Az áldozat közeg, ami életegységet teremt Isten és a hívő között. A Jézus halála erősebben kapcsoló közeg, mint az az ütér, mely a magzatot anyjához fűzi. Az áldozat az ember adója Istennek, az Úrnak; Istennek nem lehet sem földön sem égen méltóbb adót adni, mint ezt a halálba-takart szent, tiszta, teljes életet. Az áldozat a tárggyá vált hálaadás; Jézus élete olyan hála, mely önnön nagyságától halállá vált. Az áldozat nemcsak Istennek, hanem mint Isten mutattatik be; Jézus halála nemcsak egy ember megáldoztatása, hanem ő az áldozattá vált Isten…
Jaj, elhal a szavam, hitem karjait kitárom, mert ölembe hull az élő Isten forró arany szíve…