Nincs vallás, amelyik ne hirdetné, hogy egy törzsből fa¬kadt az egész emberi élet. Egyetlen ősatya áll a legnaivabb hit szerint is az eredet örök homályában, akinek ágyékából szár¬mazott az emberiségnek nevezett szennyes és óriás életfolyam. Tovább megyek. Nincs olyan bölcsészeti világmagyarázat, amelyik ne egy elvre vinne vissza minden életet. A legkülönö¬sebb az, hogy a legújabb természettudományos elmélet: a fej¬lődéstan is egyetlen őscsírából, az idegen és rejtelmes proto¬plazmából származtatja le az életnek ezer változatú őserdejét.
Mindenik gondolatban egyetemes kényszer, ösztönszerű sejte¬lem nyilvánul meg: szükséges, hogy az életet metafizikai és történeti egységnek fogjuk fel. Mikor aztán végig tekintem a sokféle magyarázati módot, úgy találom, hogy mindeniknél mélyebb, igazabb, világosabb a bibliában megírt kijelentés, amely Ádámról, az első emberről szól: miként formálta Isten egy nagyszerű világ koronájául; hogy vette hozzá az anyagot a porból és a sárból, miként lehelte bele a maga lelkét. Megér¬tem miért lett az első ember — örök ember; megértem azt is, hogy ennek az első embernek életét egyetlenegy esemény tölti ki — mely azóta minden életnek s vele az ember történetének legnagyobb, egyetlen örök eseménye: — a bűnbeesés. Ugyanis felségesebben és szemléltetőbben nem lehet kifejezni azt, hogy egy szabad és felelősségteljes erkölcsi vonás, a bűn, mikép lehet az ember természetévé.
Ezért az ember tragédiájának hőse, szemléleti képe Ádám, „ki földből való, földi", kinek „ábrázatát hordozzák" minden Ádámhajtások, a mindenkori ember, míg a földön él. Képzel¬jünk el egy ma teremtett vad olajfát, amit beoltott az Isten és elültetett. Azonban az első éjszakán kidobta magából az élő nemes rügyszemet, amelyet egész erejével hordoznia kellett volna, hogy abba ömöljék át és abban virágozzék ki mindaz az élet, ami hajszálgyökerein és szövetcsatornáin át egy kicsor¬duló természeti világból felfelé tör, mint sötét várlépcsőkön a győzelmes hadsereg. Mi lett ennek az eredménye? Az, hogy a vad olajfa nőtt, bokrosodott, ágai millió új fává homlitódtak, de miután mindenik, a föld bármely zugában az ősfának a haj¬tásai, mindenik az, ami az ős: vad, fanyar, mérges gyümölcsöt termő palánta. Igy lett az első ember: Ádám, a mindenkori em¬berré. Élő lélek ez az Ádám, vagy a zsidó theológiának ezt a képét lefordítva, olyan valaki, akiben az élet elve vegetatív: azaz kénytelen élni és más életre nem képes, mint ami átzuhog rajta.
„Amilyen ama földi, olyanok a földiek is", mondja Pál s ezzel elibénk tárja az ember örök tragédiáját.
Ezzel először is azt mondja, hogy embernek születni annyi, mint végzetet hozni magával. Nem mi határozunk afelett, hogy szerkesszünk-e gyomrot magunknak, vagy nem: a gyomor meg van, enni kell s ezért a kenyérkérdés feltétlenül belép az éle¬tünkbe. Nem mi határozunk afelett, hogy agyra szert te¬gyünk-e, vagy nem: az agy meg van, tehát jönnek a titkok, kérdések, s mi végig járjuk a gondolat kálváriáját. Nem tőlünk függ, hogy akarunk-e érezni, vagy nem: millió idegcsap ott áll millió életkapuban, s kínban veti magát a belépő fájdalom millió katonái elé. Nem kérdezték tőlünk, meg akarunk-e szü¬letni: íme, itt vagyunk; s hiába mondjuk, hogy élni akarunk, nem akarunk meghalni, egyszer meghalunk. Senki testi élete törvényein kívül nem élhet; azok közül egyet csak részleges halál, többet vagy nagyobbat csak teljes halál árán kerülhe¬tünk ki. Másodszor azt jelenti ez a páli ige, hogy „embernek születni annyi, mint ideig-óráig való életre kelni". Arról még lehetne vitatkozni, hogy születtünk-e, de hogy meghalunk, az feltétlenül bizonyos. Nemcsak mi, mint személyek; de meghal az ember, mint faj, mint a nagy élettörzs egyik legékesebb ága. Sőt egyszer ez a látható élet is kipusztul, — s nem tudom, fel fog-e tünni egy akkora szemnek, mint a Nap, hogy hiányzik, éppen úgy, mint ahogy mi nem vesszük észre, hány millió mik¬róba hal meg egy nap alatt.
Harmadszor, az is benne van a páli igében, hogy az emberi élethez hozzátartozik a bűn. Alkotó eleme annak, mint az Upas-fának a méreganyag. Elrejtheti színben, illatban, zamatban, a virágjában, a gyümölcsében, a kérge alatt, a gyökere rostjai¬ban, de mihelyt valaki hozzáfér: felszabadul és öl. A lepke vagy madár, amelyik átszáll felette, holtan hull alá, aki virág¬jaival ékesíti magát, vagy gyümölcsével oltja szomját: porrá válik; aki gyökerét ássa meg, mellé temetkezik. Elpusztul az élet és végül maga is felemésztődik önnön mérge gyilkoló erejében.
Végül, embernek születni annyi, mint boldogtalannak lenni. A három átok közül egy is elég erre, hát még mind a három együtt?
És Ádám lénye azt ábrázolja, hogy ez az emberi sors minden emberre kiterjed, mert mindnyájan Ádámcserjék, Ádámvenyigék vagyunk. Senki e törvény alul nem vonhatja ki magát, mint ahogy a bodzafa, akárhogy erőlködik, szőlő-venyige nem lesz soha. Én az Ádám alakját még óriásibbnak, egyetemesebbnek és abszolútabbnak látom, ha úgy gondolom el, hogy elébb voltak a tények s azokból elvonva, utólagos és szim¬bolikus magyarázatul szerkesztette meg alakját az önnön lénye titkára rátalált ember, mintha úgy gondolom, hogy történetileg Ádám volt az előzmény s tőle vált ilyenné az ember.
De a legborzasztóbb az, hogy az ember nem úgy hordozza lénye mivoltát, mint a hiéna, a pók, vagy a kígyó, öntudatlan megelégedéssel, hanem vágyik valami másra, jobbra; nyög az elátkoztatás varázsa alatt és emlék- vagy reményképpen él benne egy más, jobb, egy isteni életlehetőség. Ez a vagy nagy, ösztönös, egyetemes szenvedély, amit sem kiirtani, sem elhall-gattatni nem lehet, ami annál szomjasabb, minél több csaló¬dás éri.
Embernek lenni annyi, mint vágyakozni arra, hogy az em¬ber több és más legyen, mint ember. Ádám-venyigének lenni annyi, mint esengeni egy más, különb élet rügyszeme, egy nemes ősgally után.
Nos, testvéreim, itt vagyunk a husvéti evangéliumnál. Az ember tragédiájának felséges megoldása a páli szó: Lőn a má¬sodik Ádám megelevenítő szellemmé. A második Ádám: a Krisztus.
Én azt hiszem, hogy gyakorlati szempontból ennél nagyob¬bat Krisztusról nem lehet mondani. Azt jelenti ez, hogy ő olyan ős életcsíra, olyan egyetemes élő személyiség, akiből úgy bon-takozik ki egy másik, új, isteni embertípus, ahogy kibontako¬zott Ádámból a régi. Ő a misztikus szőlőtő, amelyből millió meg millió venyige nő ki, homlitódik tovább, míg a föld tele lesz az ő gerezdjeivel. Belőle születni, az ő hajtása lenni annyi, mint hordozni az ő ábrázatát: szelleminek, lelkinek lenni, amint ő is az. Szelleminek lenni, hozzá hasonlítani pedig annyi, mint olyan lelki organizmussal bírni, mint ő. Úgy függeni össze Istennel, ahogy ő függött össze vele: ismeretben, imádságban, harmóniában kivenni e rejtelmes létalapból mindazt, amit Ő vett. Úgy belefogózni, úgy átölelni őt, úgy bírni, mint ahogy Ő tette. Az ő lelkialkatát örökölni nem egyéb, mint azt, úgy gondolni, érezni, amint és amit ő; a kérdésekre: mi a jó, mi az érték, mi az élet célja, azt a feleletet adni, amit ő adott. Hozzá hasonló törekvésekkel, szenvedélyekkel, ízléssel és akarattal bírni: adott esetben úgy érezni és tenni, mint ő. Másolni őt, mint a cserfát a róla lehullt milliomodik makkból kinövő parányi sarj, eltérés vagy kivétel nélkül. Lelki emberré válni, amelyik beoltódik, megfogan, nő és gyümölcsözik s annyiszor lesz gazdagabb, ahányszor megcselekedte ezt. Diadalmas életet élni, amelyet nem tud elmetszeni a halál, mint ahogy nem metszi el a napsugárt a tükör, csak más síkba vetíti. Lassan és folyvást szentebbé válni, érezvén szakadatlanul azt, hogy a bűn, a föld csak úgy tapad reánk, mint a sirály szárnyához a víz: rögtön lehull, mihelyt felröppen a lélek. Élő ága lenni egy óriási, beláthatatlan, lelki banánligetnek, amelynek minden rügye, boga, gallya érzi, hogy egyetlen összenőtt rengetegnek a darabja s élete összeforrt az egésszel. A testi világból átszár¬mazni a lelkibe, múlandóból az örökkévalóba, bűn világából a szentség világába, boldogtalanság világából, ahol egy lény egy nyögő mindenség összes fájdalmát érezte, átmenni egy boldog világba, ahol egy lélek minden boldog lélek örömét, egyszerre és összesen érzi.
Ádám is kezdet, Krisztus is kezdet. Mindenik más-más világteremtés —- s nézzétek, itt a legmélyebb a husvéti evan¬gélium: ez a két kezdet, ez a két teremtés nem két külön barázda, két egymással össze nem függő ősi élettörzs. Krisztus, mint az új élet rügyszeme, az Ádám-törzsbe oltatott be. Nem úgy volt hát, hogy a vad olajfa mellé Isten plántált egy szelíd olajfát s rájuk bízta, hogy vívják meg a harcot, hanem úgy, hogy a szelíd olajfát beoltotta a vad törzsébe. A szelíd pedig mindenben hasonló a vadhoz, csak új benne az ő nemessége. Ezért kellett testté lenni Krisztusnak, ezért kellett Ádám-venyi¬gévé válnia s hordozni ennek minden átkát: a szenvedést, a halált. Ezért kellett lemetszetnie, hogy meglegyen az érintkező pont a gally és az alany között. De a levágott gallyban az új, isteni életnek telje szunnyadott — csodálkoztok-e, hogy husvét hajnalán felpattant és élni kezdett a rügy?
Az Ádám lényege a megromlott természet volt és átka a halál, tehát ezt kellett megváltani. Krisztus ezt nagypénteken végezte el, midőn az ő emberi mivoltának összes szenvedéseit önkéntes áldozatban bemutatta Isten előtt. Meghalt és eltemetteték; benne meghalt és kettémetszetett az ősi Ádám-törzs. De a husvéti feltámadásban felmosolygott az új rügyszem: Krisztus.
Az a kérdés, mi Ádám-venyigék engedjük-e, hogy eddigi életünk elmetszettessék és a belőlük feltóduló életerő a Krisz¬tus életének spirituális hajszálgyökerein, szövetcsatornáin tör-e felfelé, mint egy győzedelmes hadsereg a sötét várlépcső¬kön, hogy mire felér, a vár igazi királyának katonája legyen?
Valakitől azt kérdezték egyszer, melyik esemény volt a világon a legfelségesebb látvány? A teremtés, felelte; szerettem volna látni a hat nap egymásután születő csodáit, míg végre ég és föld, állatok és növények gondolattá váltan megjelentek az első ember boldog látásaiban: a frissen születő csodák, amint betetőződnek az ember öntudatában és érzéseiben.
Ennél csak az nagyobb, mikor az embernek, az örök Ádámnak életéből husvét hajnalán a feltámadott Krisztusban meg¬fogant és kihajtott az új lelki emberiség csodafája.
De még ennél is nagyobb esemény reád nézve az, hogy tebenned is megfogant ez az új élet s a második Ádám nagy Lélekfájának egyik duzzadó rügyszeme vagy. Ágbog, amelyen ott énekel az örökélet csalogánya.