Az igen magas hegyet csak távolról és magasról lehet egész nagyságában látni. A keresztyénség csúcsfokát, a husvéti evan¬géliumot, mely az isteni kijelentésnek legmagasabb pontja, szintén csak bizonyos távolságból lehet egész nagyságában fel¬fogni és értékelni.
Azt, hogy a halál nem az utolsó szó és hogy az élet nagyobb, mint a halál, minden idők embere vallotta. Csak az a kérdés, milyennek hitte a sírontúli életet?
A zsidó és görög árnyékos, vértelen, szomorú létnek tar¬totta. Ha élő odatéved, felzokog ez alvilági bánat üres, nyo¬masztó ködeiben. Annál erősebben ragaszkodtak a földi élet¬hez: ettől reméltek és ebben leltek minden örömet. A zsidónak legfőbb java a hosszú élet, egészség, sok gyermek, vagyon és a törvény. A görögnek legfőbb java a szépség, a játék, a filozófia, a műalkotássá fokozott emberi testnek élete.
Kelet nagy vallásalakjai annyira vallják az örökéletet, hogy a földi életet csak múló stációnak tartják a lét nagy kör¬forgásában, egy sziget, amelyik mellett elzúg a megáradt folyam a maga törékeny naszádjával. Brahma szerint a halál után folytatódik az élet, mint ahogy folyt születés előtt s a vándorló lélek új meg új testet öltve, mint egy búvó patak a mészhegyekben, zakatol reménytelenül tovább. Buddha szerint pedig a nagy körforgásból az ment ki, ha valaki megtagadja magát, míg kihal belőle minden vágy, maga az életakarat.
Tehát vagy a földi élet a fő s a másik csak árnyék, vagy szomorú árnyékká válik földi és sírontúli élet, mint a keletiek vallásában.
A keresztyén tanítás szerint az igazi élet odafenn van. A földi élet ennek csak pitvara, küszöbe, — de nélkülözhetetlen feltétele és kezdete. Ez az élet minden szépséget és méltóságot onnan felülről nyer. Itt mindent megtalálok töredékesen, ami ott teljességre válik. Az az élet odafenn: boldog ismeret, szemtől-szembe látása Istennek, terveinek, gondolatainak. Beavattatás a világ és az üdv koncepciójába. Érzelemben az az élet kibeszélhetetlen öröm: üdv, amelyben boldog rajongás és mér¬hetetlen hála olvad a bírás nagy, felséges gyönyörévé. Végül nagy, izzó szolgálat az az élet: részvétel az Isten örök munká¬jában és ugyanakkor teljes, tömör engedelmesség. Egyszóval: az igazi élet, az örökélet az élő Istenben való személyes és tel¬jes részvétel. Mikor azt mondom: Tudom, hogy az én Megvál¬tóm él: erről az életről teszek bizonyságot.
A husvét a kijelentés koronája.
Ez azonban még lehet spekuláció, vagy platonizmus. A csodálatos az, hogy ez történelem, hús és vér, valóság.
Egyszer született egy csecsemő, aki felnőtt, pedig az egész világ életére tört. Nemcsak mondta, hanem mutatta is, hogy ő Isten egyszülött fia. Senki sem akarta elhinni, de kénytelen volt vele. Élete teljesen emberi volt, az egy bűntől megváltan, de szakasztott isteni is. Az a történet vége, hogy ez az isteni élet, a jóság, szeretet, tűrés és irgalom megtestesülése kihívta maga ellen a megromlott emberiség ádáz támadását. Üldözte, elárulta, megcsúfolta, keresztre verte és megölte. Mindezekben a szenvedésekben százszoros, győzelmes erővel ragyogott jó¬sága, szelídsége, bocsánata, hite, irgalma, örök szeretete. Végre meghalt. A tajtékzó, démoni ember végre eltaposta álmaival, tévelygéseivel, őrültségével és vakmerő terveivel együtt.
Ez a Jézus támadott fel.
Tudom, hogy az én Megváltóm él. Ez azt jelenti: Krisztus győzött és istensége kicsapott a halálból, mint a gránát-akna az avar-levelek alul. A nagy perben, amelyben ő életét tette fel: neki volt igaza. Csakugyan ő az, akinek teljes hatalom ada¬tott mennyen és földön; ő az, aki megvásárolt minket nagy áron; ő a mi Urunk, gazdánk, mi az ő örököse vagyunk. A mi Megváltónk él.
Husvét a hit koronája.
Még csak azt kérdezem meg, mire van nagyobb szükség, mint erre? Van-e gondolat, van-e tény, esemény, ami elhatáro¬zóbb, jelentősebb és fontosabb volna, mint ez? Mi fogható hozzá: a könyvnyomtatás, vagy a védhimlőoltás, Amerika fel¬fedezése? Ki hoz neked nagyobb ajándékot, ki ad neked többet, mint a feltámadott Krisztus? Atyád-e, vagy Goethe, Leonardo, Marx?
Íme, itt ülsz előttem, vagy ki tudja, hol egy rádió-kagylón hallgatod gyönge szavam, mintha saját lelked beszélne: Mondd, nem fáj neked, hogy meg fogsz halni? Nem siratsz valakit, aki¬nek elvesztésével lelkedből szakadt ki egy darab? Vágysz-e vi¬szontlátni egy gyermekarcot, hitvesed arcát, akár te mégy előbb a sírba, akár ő? Van-e pöröd, amit idelenn elvesztettél s amit oda fellebbeznél? Keressz-e elégtételt, kérdésekre megol¬dást? Akarsz-e jóvá tenni valamit, ami jóvátehetetlen, megér¬kezni valahova, ki itt alant mindig útban voltál?
Tudom, hogy az én Megváltóm él!
Ez a vígasztalások koronája. Nem rémít a halál, nem reménytelen a sír. Elköltözött arcok reád mosolyognak, égi szépségben, égi örömben. Nincs összetört élet: a torzóból Isten odafenn tökélyt alkot. Nem ronthatja meg életemet a bűn, mi¬kor ilyen az én Megváltóm! Idelenn üldözhetnek, hátra tehet¬nek, keresztre verhetnek, — engem, ügyemet, hazámat: tudom, hogy az én Megváltóm él.
Husvét a vígasztalások koronája.
Tudom. Úgy ismerem, mint a napot. Azt a királyi égitestet odafönn, amely most támad télnek és halálnak lepleiből, ismeri testem minden pórusa. Szemem beissza fényét s ha vak volnék, akkor is áthevülnék nagy, áldott melegére. Reámözönlik millió sugara, nagy áldott jelenvalósága s amíg fürdöm benne, tudom, hogy télre, halálra jön a Tavasz ezer csodáival. Érzem közelgető illatát.
Krisztus, ki vagy nap és világ: így issza a lelkem feltáma¬dásod hajnali fényét. Áthevül kihült keblem reám sugárzó égi melegségedre. Szemem behunyom, karom kitárom és szívja a lelkem az örökélet tavaszi illatát. Az egész lényem énekli az élet himnuszát:
Tudom, hogy az én Megváltóm él.